Az ukránok eredete

Földrajzi etnikai értelemben a nyelvi–kulturális identitáson alapuló közösségtudatot a mai Ukrajna területén élő civilizációk teljeskörű bemutatása. Sem a Fekete-tenger melléki görög kolóniák, sem a szlávok megjelenése előtti népvándorláskor sztyeppei civilizációinak hagyatéka unszignifikáns, így nem tekintjük az ukrán történelem meghatározó elemének; mivel a területi egybeesésen túl nincs nációhoz köthető összefüggés. Nem akarok rabulista lenni, se oktrojálni a következtetésemet, de a nyelvük szláv és 85%-ban megegyezik az orosz nyelvvel, némi kiejtési különbséggel, ami inkább nyelvjárás mint külön náció.

 A szlávok kelet–európai megjelenéséhez, illetve a szlávnépesség differenciálódásával a keleti szláv tömb elkülönüléséhez kötjük. A keleti szláv csoporton belüli differenciálódás viszonylag kései volta (13–14. század) miatt kell leszögeznünk, hogy a Kijevi Rusz létrejöttének és régiók bomlásának időszakát, mint a keleti szlávok történetének közös gyökerét és alapját szemléljük. Mind a keleti szlávok, mind azon belül az orosz, ukrán, belorusz etnogenezisben fontos szerep jutott azoknak a népcsoportoknak, amelyekkel találkoztak, szimbiózisban éltek, vagy asszimilálták őket. 

A nagy területen szétszórva és jelentősen különböző éghajlati körülmények között élő, más-más közösségekkel kapcsolatba kerülő keleti szlávok valószínűleg sohasem alkottak teljes nyelvi és kulturális egységet.

A Bizáncból felvett ortodox kereszténység és a nyomában keletkezett írásművek nyelvezete sugallja. Azaz: a középkor valóságát olyan szemponton keresztül mutatja be, amelyet a kor felfogása meghatározónak tekintett, illetve a hatalmat gyakorló elit szemszögéből fontos volt. Az etnikailag heterogén, sztyeppei elemekkel keveredett varég–szláv fejedelmi dinasztia valóban egységesen saját uralma alattinak tekintette a Kijevi Rusz egészét. Ezt fejezte ki a „russzkij” megjelölés, amely nem etnikai, hanem alattvalói–függőségi hovatartozást jelölt. A kereszténység felvételét a dinasztia uralma alatti terület egészére kiterjedő – a nagyfejedelem által támogatott – misszió eredményezte.

A korai írásművek keletkezési helye is valamely fejedelmi központhoz (és ezzel

megegyező püspöki székhelyhez) köthető. Ezen szint „alatti” valóság mindig is sokszínű

volt, ezt mutatja a törzsi hagyományokra visszanyúló szokásrendszer (ld. az őskrónika 12.

század elején rögzített adatait), vagy a szájhagyományban hosszú ideig fennmaradt

mondavilág (bilinák). A Rusz látszólagos egysége dinasztikus alapokon nyugodott. A dinasztián belül továbbra is fennmaradt a hatalom gyakorlásának és átörökítésének íratlan szabályok szerinti formája (senioratus), amely a politikai struktúrát labilissá tette. A széttagolódásnak nevezett jelenség, ami lényegében a régiókra bomlást fejezi ki, feltételei kezdettől fogva jelen voltak és szétfeszítették a dinasztikus egységre épülő politikai kereteket. A „feudális” jelzővel való összekapcsolása teljesen indokolatlan, a régiókra bomlás pedig megelőzi a tatárok megjelenését, egyáltalán nem a tatár hódítás következményének tekinthető. A széttagolódás folyamatában létrejövő új politikai egységek (fejedelemségek) a Rusz megjelöléssel jelölték egykori összetartozásuk nyomát, és egy jelzővel (VlagyimirSzuzdali, Halicsi stb.) bővülve fejezték ki újdonságukat. A Rusz megjelöléshez azonban nemcsak a területi hovatartozást kifejező jelzők kapcsolódtak, hanem színmegjelölések (Belaja = Fehér, Cservonnaja = Vörös) és nagyságra (Velikaja = Nagy, Malaja = Kis) utaló elnevezések is. A politikai keretek változása hozta magával egyik vagy másik elnevezés hosszútávú megmaradását. A korán litván uralom alá került Rusz esetében a színjelző (Belaja) megkülönböztetés maradt meg, a lengyel uralom alattinál a „kisorosz” megkülönböztetés élt tovább; a tatár fennhatóság alatti területen pedig sokáig megmaradt a központból eredő elnevezés: a vlagyimir-szuzdali, majd a moszkvai. A latin írásbeliségben a 14. századtól volt jelen a Russia Alba, a Russia Minor elnevezés, a 15. századtól megjelent a Moscovia is. Az ukránoknál a „kisorosz” elnevezés a 19. századig élt, akkor kezdte felváltani az „ukrán”. Az „Ukrajna” mint területi megjelölés már a 13. századtól kezdve kimutatható a szónak eredeti, „határvidék” jelentésében. A  senkiföldje státusz időről időre más-más területekre volt értendő, és egyáltalán nem kötődött stabilan egy meghatározott földrajzi térséghez. „Ukrajná”-nak nevezték a halicsi fejedelemség és a litvánok közötti „határsávot” éppúgy, mint a Russia Minor és a tatárok közötti ütközőzónát. Ez utóbbi különösen sokat változott. Legautentikusabbnak a források szóhasználatát tekintjük, és alkalmazzuk minden egyes korszak esetében. A mai ukránok elődeit a szláv nomád – azon belül is a keleti szláv – népcsoporton belül kell keresnünk. Így a legrégebbi időkben rájuk is illik mindaz, amit a szlávok egészéről és a keleti szláv tömbről összességében tudhatunk. Mai ismereteink szerint a szlávok legrégebbi lakóhelye az Elba – Dnyeper illetve a Kárpátok – Balti-tenger közti területre lokalizálható, ahonnét szétvándorlásuk a Kr. u. 6–8. században következett be. Így a mai Ukrajnának egy nyugati sávja az eredeti lakóhellyel egybeesik. Theophylaktosz Szimokattész, bizánci történetíró adott hírt arról, hogy a szlávok az avarok szövetségesei. Ezt megerősíti egy jóval későbbi adat a Kijevi Barlangkolostorban a 12. század elején készült évkönyvből (Poveszty vremennih let = PVL), amely a szlávok egyik törzséről (dulebek) állítja, hogy az avarokat szolgálták. Arra figyelmeztet ez a néhány ismert adat, hogy a szlávok szétvándorlását a népvándorlás hullámaival összefüggésben kell látnunk. A lovasnomádok, akik északon az erdős sztyeppe zónájára is kiterjesztették hatalmukat, uralmuk alá hajtották a közelükben élő szlávokat. Mint földműveléssel foglalkozó népességet katonai segédnépként alkalmazni nem tudták, így helyük csak a szolgák sorában lehetett. Eredeti lakóhelyükről a hunok, majd az avarok vándorlásai mozdították el őket. A hun és az avar birodalom felbomlása után az elhurcoltak és leszármazottaik már nem tértek vissza eredeti lakóhelyükre, hanem az új helyen talált lakossággal keveredve éltek tovább. A más–más csoportokkal való együttélés hozzájárult a szlávok közötti differenciálódás megindulásához is. A kényszerszülte áttelepítések mellett számolhatunk spontán népmozgással is, elsősorban pl. a Kárpátoktól északra, abban a zónában, ahová a népvándorlás hullámai nem, vagy csak közvetve jutottak el. A szlávok elmozdulását nyugat felé elősegítette az a vákuum, ami a nyugat–római birodalom széthullása és a germán népek nyugati inváziója következtében e térségben keletkezett. Ami a keleti szlávokat illeti: az őshazának tartott lakóhelyről szintén a 6–7. század táján indultak el. A vándorlás spontán módon és kisebb csoportokban történhetett, és az új letelepedési pontok nem alkottak összefüggő etnikai területet. A Pripjaty folyótól (a

Dnyeper jobb oldali mellékfolyója) északra csak a 8. század során jutottak el. Sűrűbb

telepeik a Dnyeper középső folyása, a Deszna és a Szejm folyók környékén, azaz a Rusz

későbbi központi területein jöttek létre. Novgorod környékére csak a 10. században

jutottak el, ez egy másik irányú „vándorút” volt, a Kijev környékére irányuló

népmozgástól függetlenül zajlott. A migráció irányvonalát és ütemét megrajzolni nagyon

nehéz, jószerével csak a későbbről fennmaradt helynévi anyag alapján lehet: a keleti szláv

típusú névadásból, illetve az ismétlődő helynevekből; valamint a régészeti lelőhelyek

anyagából. A régészeti adatok tanúsága szerint a kislétszámú – néhány családból álló –

csoportok a folyók közelében, egy–egy szigetszerű képződményen telepedtek le. A déli

régióban földbe mélyített házakat építettek. A település védelmét a kiválasztott helyszín

biztosította. Az északi régiókban a balti és a szláv etnikum egymás mellett éléséről

tanúskodó nyelvi nyomok máig hatóan megmaradtak, ez a tény önmagában arra

figyelmeztet, hogy hosszabb időt kellett eltölteniük egymás szomszédságában. Délen a

lovasnomád sztyeppei népekkel szemben a szlávoknak védekezni kellett. A lovasnomád

népek közül a kazárok, majd rövid ideig a magyarok is, adóztatták a földművelő szlávokat;

majd az északról érkezett varégok vették át szerepüket. A keleti szlávok a védelem megszervezése miatt voltak kénytelenek csoportokba szerveződni; ekkor jöttek létre a törzsek. A törzsnevek közül több földrajzi név eredetű: pl. a folyókról nyert elnevezés a korábbi (pl. buzsanok), a településről (pl. polocsanok) a későbbi. A 12. század eleji krónikaíró a következő törzsneveket ismeri: poljanok, szeverjanok, ulicsek, tivercek, drevljanok, dregovicsok, krivicsek, radimicsek, szlovének, fehér horvátok. Kijev környékét lakták a poljánok („mezei lakók”), nevüket a nyugati szláv polan törzshöz hasonló módon lakóhelyükről szerezték. A poljánoktól északkeletre, a Deszna folyó mentén laktak a szeverjánok („északiak”), miként erre nevük is utal. A déli területen ismerjük még a buzsanok („Bug mentén lakók”) és a volinyanok („Volhínia lakói”) elnevezéseket, valamint a tőlük keletebbre lakó fehér horvátokat. A PVL felsorolása azt sugallja, hogy e törzsek mind egyidejűleg léteztek, de az egykorú Bíborbanszületett Konstantin munkája a 10. század közepéről, illetve a névtelen Bajor Geográfus adata a 9. század második feléből korrekcióra ad lehetőséget. A buzsánok pl. a legkorábban szereplő törzsek egyike, rájuk alkalmazták később a volinyánok nevet. A két szóhasználat „váltja” egymást. A fehér horvátoktól délkeletre élő tivercekről és ulicsokról alakult ki olyan vélemény, hogy a helyben maradó illetve leszakadó nomád csoportokkal keveredtek, etnikailag vegyes összetételű népességgé váltak. A dregovicsok, krivicsek, radimicsek és vjaticsok az eredeti szláv „központból” az elvándorlásnak egy külön útját választó csoportból alakultak ki, de differenciálódásuk sorrendje még nem tisztázódott. A Kijev környéki polján–szeverján csoporttal ők is később, az államszervezés során kerültek kapcsolatba. A keleti szláv törzsek előfordulása az írott forrásokban nem egyenletes. Meglepő, hogy az államszervezésben kulcsszerepet játszó poljánokról sem Bíborbanszületett Konstantín, sem a Bajor Geográfus nem szól. A PVL történetírója feltehetőleg retrospektív módon a kezdet kezdetén is fontos szerepet tulajdonított nekik. Mindenesetre a keleti szláv írásbeliség nyomán állíthatjuk, hogy a törzsek neveit még a 12. század elején ismerték, de évszázadokkal korábbi szerepüket már más dimenziókban ábrázolták. A 12. század folyamán azonban a törzsnevek jelentőségüket vesztették és kikerültek a szóhasználatból, átvette szerepüket a települést alapul vevő névadás: pl. kijeviek, szmolenszkiek, halicsiak stb.

A keleti szlávok megtelepedése a 10. században a Dvina és a Volga felső folyásánál nem

terjedt északabbra. A szlávok nem lakatlan területre érkeztek, hiszen az északi régióban az

Uráltól a Baltikumig kisebb–nagyobb finnugor eredetű népek éltek. Közéjük tartoztak pl. a

merják és a muromák, akikről a korai keleti szláv források még hírt adtak, de későbbi

sorsuk az asszimiláció lett. Valószínű, rajtuk kívül más finn népcsoportoknak is hasonló

sors jutott, meglehet, mielőtt létükről egyetlen forrás is tudósított volna. A muromák nevét

a „Murom” helynév megőrizte, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt. A keleti szlávok

északkeleti terjeszkedése a 12. század végéig töretlenül folytatódott, ekkor találkoztak az

első államalakulattal a térségben, a Volgai Bulgáriával és török etnikumú csuvas lakóival.

Ugyancsak ekkor kerültek kapcsolatba más finnugor népekkel (mordvin, cseremisz) is.

Finn csoportokat (pl. vót) asszimilálva terjeszkedtek tovább pl. a Novgorod környéki

szlávok a 10. századot követően. A 10–15. században eljutottak a Fehér-tengerig, a Pecsora

torkolatvidékéig, sőt egészen az Urálig. A novgorodiak találkoztak finnugor népekkel a

Baltikumban az ún. livóniai részeken, ahol a mai észtek és lettek elődei éltek. A sztyeppei

népek közül elsőként a Kaukázus előterében szerveződött kazár birodalommal léptek

érintkezésbe, amelynek befolyása Kijev térségéig terjedt. A kazárok a déli régióban élő

földművelő szlávokat adóztatták, majd a 9. század vége felé helyükbe a magyar

törzsszövetség lépett. A magyaroknak a Kárpát-medencébe költözése után a besenyők

foglalták el helyüket a steppén. Délen, Kijev környékén, illetve Kijevtől délkeletre az erdős

steppén felbukkanó nomád népekkel nemcsak harcokat vívtak, majd az ott maradt töredék

népcsoportokat (úzok, torkok, besenyők) a kijevi fejedelmek nemegyszer szolgálatukba

fogadták. A kunokkal pl. a gyakori hadjáratok ellenére házasodtak is, így bizonyos fokú

asszimilációt itt is feltételezhetünk. A kelet, északkelet felé mozgó szláv csoportok finn és

török elemeket is magukba olvasztottak vándorlásuk során, tehát etnikai sokféleség

jellemezte már az államot létrehozó populációt is. A finnugor és török elemek jelenléte,

részvétele a keleti szláv törzsek elkülönülésében nem képezte vita tárgyát, csak a kutatás

nem mindig tartotta fontosnak, hogy ezt az összetevőt hangsúlyozza.

 A varégok felfegyverzett távolsági kereskedőkből álló csoportokban érkeztek a kelet–európai régióba. Adatok híján csupán feltételezhető, hogy voltak köztük ellenérdekelt, egymással rivalizáló csoportok is. A folyók mentén, amerre kereskedelmi utak vezettek telepeket létesítettek. A kolóniákon, illetve stratégiailag fontos pontokon fegyveresekkel biztosították maguknak a kereskedelmi út feletti ellenőrzést. Ezek a pontok később kereskedelmi lerakatokká illetve csomópontokká bővültek. A varégok először Novgorod környékén telepedtek le, ahonnét „elágazott” a volgai és a dnyeperi útvonal. Hasonló kulcsszerep kellett, hogy jusson a Fekete-tenger parti és a Krím félszigeti görög kolóniák közelségének is. Minden bizonnyal a kereskedelmi út mentén annál több telepük létezett, mint amennyiről a források alapján tudomásunk van. Kétségtelen: a varégok megjelenése katalizátorként hatott a térség életére, nagyobb mobilitást hozott gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a heterogén összetételű Kijevi Rusznak egyik fontos etnikai összetevőjét alkották.

Csak a 12. század elején jegyezték le a varégok „hívásáról” szóló hagyományt, amely

fennmaradását a fejedelmi udvar(ok) szellemiségének köszönhette, hiszen a fejedelmi

dinasztia legitimációja rejlik benne. Biztosan nem véletlen, hogy a fejedelmeket, majd

cárokat is adó, a 16. század végéig hatalmon lévő uralkodó családot Rurik dinasztiának

nevezték. Az is tény viszont, hogy a kelet–európai térségbe érkezett varégok

asszimilálódtak, ami jelzi a két népcsoport egymáshoz viszonyított arányát, azaz a szlávok

túlsúlyát. A varégok mozgása látványosabb volt, a kereskedelem miatt messzebbre jutottak

el, környezetük figyelmét is jobban felhívták magukra: ezért az írott forrásokban is több

nyomot hagytak.

A keleti szláv államalapítás vitás kérdései közé tartozik az állam nevének (Rusz)

etimológiája is. Filológiai szempontból egyaránt találkozunk skandináv, délorosz, finn,

balti–szláv, gót, kazár, litván, szarmata stb. értelmezéssel és megfejtéssel. A vita a Rusz szó

etimológiájáról ma sem zárult le. Egyik elképzelés szerint a Rusz a finn Ruotsi elnevezés

átvételéből keletkezett, amit a finnek a svédek országának megjelölésére használtak. Ez az

egyik leggyakrabban szereplő hipotézis, bár a ts~s hangátvétel magyarázata a nyelvészet

szempontjából problematikus. A Rusz finn átvételként való értelmezése gondot jelent azért

is, hogy ez esetben az átvételre az északi régiókban kerülhetett sor, a skandináv területen a

helynévi anyagban viszont nincs nyoma. A Rusz szó átvételének az Ilmeny tó – Ladoga –

Beloozero térségben kellett volna megtörténnie, ugyanakkor a szóhasználat többnyire a

Perejaszlav – Kijev – Csernyigov körüli részekre vonatkoztatja. A Rusz szóból képzett

jelzős szerkezet russzkaja zemlja eleinte ugyancsak e déli térséget jelöli, emiatt a kutatók

egy része a Rusz déli eredeztetése mellett tört lándzsát. Ennek egyik változata az arab–

perzsa forrásokon alapuló Rusz (Rhos) kaganátus feltételezése. A Rusz szó eredete,

etimológiája még bizonyára jó ideig tudományos probléma marad, a normann–antinormann vita, mint két szélsőséget megfogalmazó elmélet, ma már a historiográfia

tárházába tartozik. A normann–varégok kelet–európai jelenlétét és államalkotó részvételét

a Kijevi Rusz létrejöttében nem lehet tagadni, hiszen a források ezt egyértelműen

igazolják. Ugyanúgy a szlávok sem rekeszthetők ki az államszervezés folyamatából.

Hozzátennénk, a jelenleginél több figyelmet érdemelne a balti, a finn és a török elemek

szerepe a Kijevi Rusz etnikai rétegződésében, a varég és a szláv etnikai összetevőknél

valószínűleg kisebb súllyal. A Kijevi Rusz a keleti szlávok, a normann–varégok, és a fent említett kisebb etnikumok összeolvadásából keletkezett államalakulat volt. A PVL tanúsága szerint a Kijevi Rusz lakói önmagukat russzkij-nak nevezték, önelnevezésük tükröződött a szomszédos államok 13. századi szóhasználatában. A Ruszt alkotó etnikumokat a szlávok asszimilálták, de ennek következtében a keleti szláv tömb maga is differenciálódott. A későbbi Ukrajna szempontjából a szláv – varég elem mellett a sztyeppei csoportok érdemelnek kiemelt figyelmet, a finnséghez tartozó csoportok az ukrán etnogenezis szempontjából kevésbé lényeges szerepet játszottak. Bizánci kútfőkből (Simeon Logothetész, Georgiosz Hamartolasz), muszlim kereskedőktől és az Annales Bertiniani adataiból tudhatunk a varégok 9. századi mozgásáról. A kelet– európai térségben több helyen megtelepedett varégokat találóan jellemzi a „vizek nomádjai” kifejezés. A tradíció szerint a Kijevi Rusz létrejötte, az államiság kezdete Oleg fejedelem nevéhez fűződik, aki a PVL szerint 882-ben Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte az ott uralkodó Aszkoldot és Dirt, és átvette az uralmat. Ezzel ellenőrzése alá vonta a Baltikumból Konstantinápolyig vezető kereskedelmi utat, ezzel létrejött a Kijevi Rusz. nevezünk. Kérdés, hogy Olegnek e tette kimeríti-e az államiság kritériumait? Hiszen nem tett mást, mint addig: adóztatott, illetve ellenőrzést gyakorolt a Kijev – Novgord útvonal, és az azt használó kereskedők felett. Az államszervezés irányába mutató lépéseiről (mint pl. intézmények kialakítása, írásbeliség megteremtése, a kultuszok egységesítése stb.) nem tudunk. Illetve, mindezek csak egy évszázad elteltével Vlagyimir fejedelemsége idején (978–1015) kezdődtek el. Oleg fellépését tehát semmiképpen sem tartjuk az államiság, államszervezés kezdetének, hanem csak egy nagyobb integráció felé tett kezdeti lépésnek. Ilyen értelemben kétségkívül hozzájárult a majdan megszerveződő állam megteremtéséhez, de tettét inkább a törzsszövetségi keretek bővítésének látjuk.

Kijev és a Fekete-tenger közötti sztyeppe zónát ekkor a kazárok uralták. A keleti

forrásokban említett déli ruszok szálláshelye, akiknek országa „sziget a tengerben”,

Tmutarakany környékére lokalizálható. Az Annales Bertiniani tanúsága szerint Bizáncig is

eljutottak. Dzsajhání adata szerint a kazár adóztatást a Kijev környéki szlávok esetében a

magyar törzsszövetség vette át. Jelenlétükre utalhat mind a PVL azon híradása, amely a

magyarok Kijev melletti elvonulásáról tudósít. Oleg varégjai és a magyar törzsszövetség

közötti konfliktushiányból arra következtethetünk, hogy Oleg csoportja valószínűleg akkor

érkezett, amikor a magyar törzsszövetség már elhagyta a Fekete-tenger vidékét.

Oleg uralma idején (kb. 880–912?) a hadjáratokban nemcsak a varég–rusz fegyveresek

vettek részt, hiszen a fejedelmi kíséret könnyedén be tudta fogadni az idegen elemeket is.

Az Oleg vezette varég–szláv törzsszövetség Bizáncon kívül a kazárokkal szemben is

fellépett. Igaz, nem közvetlenül, hanem a szláv törzsek kazárok felé adózását próbálta

visszaszorítani. A radimicsek esetében ez azonnal sikerrel járt, a tivercek és az ulicsok

esetében Oleg csak kísérletet tett erre. Az őt követő Igor (945-ig) harcolt a bolgárokkal, a

besenyőkkel, és újabb adót akart kicsikarni Bizánctól. Ezt a hadakozást egy újabb béke

zárta le, Igor uralkodásának utolsó évében. Az Igor haláláról szóló történet az adófizetés

mikéntjébe. Igor a kíséretével együtt indult a drevljánokhoz az adó begyűjtésére. Ehhez

hasonlóan nyilván a többi adófizetésre kötelezett törzset is „körbejárva” a fejedelem maga

szedte be az adót (poljugyje). Az adó mértéke nem lehetett szabályozva, hiszen a kíséret a

drevljánoktól visszaútban könnyűszerrel rávette a fejedelmet, hogy forduljanak vissza,

mert kevesellték, amit össze tudtak gyűjteni. A felháborodott drevlján törzsbeliek ebbe nem

nyugodtak bele és a fejedelem életével fizetett e tettéért. Felesége, Olga vette át az

irányítást kiskorú gyermekük nevében. Egy nő a hatalom csúcsán, a barbár világban elég

szokatlan jelenség. Ha nem szerepelne Querfurti Brunónál egy „regina Rugorum”, illetve

nem szólnának a bizánci elbeszélők Olga megkeresztelkedéséről, az egészet annak lehetne

betudni, hogy a PVL szerzője el akarta mondani a történetet: hogyan állt bosszút Olga a

drevljánokon Igor haláláért. A PVL elbeszéléséből csak sejteni lehet, hogy szerep jutott a

mellette álló vojevodának (Szvenyeld) és a gyermek nevelőjének (Aszmud) is. Olga

régensségének idejéből (945–962) csak azt a történetet ismerjük, amely a drevlján törzs

ellenállásának megtörését mondja el. Olga másik nevezetes tette a megkeresztelkedés volt

(857 körül), de tette nem volt hatással még közvetlen környezetére sem. Nem tudunk róla,

hogy akár családtagjai, akár a kísérettagok közül bárki is követte volna példáját.

Olga és Igor fia, Szvjatoszlav (962–972) már szláv nevet viselt, ami a varégok lassú

elszlávosodását vetíti előre. A PVL híradásai alapján úgy tűnik, Szvjatoszlav intenzívebb

érdeklődést tanúsított a sztyeppe és a bolgárok iránt. Hadjáratot vezetett az északkeletre

lakó vjaticsok ellen, akiket a kazárok helyett saját adófizetőivé tett. Majd 965-ben legyőzte

a kazárokat és központjukat is elfoglalta. Hadakozott a dunai bolgárokkal és a steppén

szükségszerűen összeütközött a besenyőkkel, és a Duna deltában is megvetette lábát.

Szvjatoszlav idején a Kijevi Rusz befolyása jelentősen megnőtt: Kazária elfoglalásával

kerülhetett Tmutarakany is a kijeviek uralma alá. Szvjatoszlav megvetette lábát az AlDunánál, és a keleti szlávok törzseit adóztatta. Szvjatoszlav és a Kijevi Rusz ismét kezdett veszélyes lenni Bizánc számára, és a besenyőkkel próbálták meg sakkban tartani a túlzott hatalomra szert tett Szvjatoszlavot. 970-ben már a birodalom nagyságúvá duzzadt területet nem lehetett egy fejedelmi kísérettel kormányozni, kénytelen volt hatalmát fiai között megosztani. Legidősebb fiát, Jaropolkot helyezte Kijevbe, a másikat, Vlagyimirt pedig Novgorodba, a harmadikat, Oleget pedig a drevljánok földjére. Szvjatoszlav halála (972) után Jaropolk (972–978) és Vlagyimir között fegyveres konfliktus támadt, amelyből a

varég harcosokkal érkező Vlagyimir került ki győztesen. Kijev uralma az adófizetésen nyugodott, ahogy sorra elhódította a szláv törzseket a kazár adóztatás alól. Az uralomnak ez a formája nem volt szilárd, az adófizetésen kívül a közös hadjáratok lebonyolítására korlátozódott. A fejedelmek környezetében kíséretükön kívül további varég harcosokat találunk. Az alkalmanként hívott harcosok számára a fizetség a zsákmány volt. A hadjáratok során szerzett zsákmány–jövedelem, az elhurcolt és eladott szolgák esete arról tanúskodik, hogy a Rusz fejedelmei ugyanúgy jártak el, mint a sztyeppe népei és ugyanolyan jövedelmekre tettek szert, akár a kazárok akár a besenyők. Ezt tapasztalva az arra járó kereskedők joggal nevezhették az uralkodót „kagánnak”. A sztyeppei lovasnomádoktól, illetve a félnomád kazároktól és a magyaroktól megkülönböztette őket, hogy gyors támadásaikat a folyókon lehajózva indították, illetve a Fekete-tengerre kiérve a part mentén haladva jutottak el Konstantinápoly falaihoz. Bíborbanszületett Konstantin a harci szokásaikat taglalva írja, hogy csónakjaikat egyik folyóról a másikra vállukon viszik.

Az államszervezés csírái Vlagyimir uralma alatt (978–1015) jelentkeznek, már a

kereszténység felvétele előtt is. Az uralma alatti területek kohézióját célozta meg az

uralkodó azzal, hogy pogány poligámia lévén, úgy válogatta meg feleségeit, ahogy

szövetséget kötött. A pogány kultuszok „összegyúrásával” is próbálkozott, ezért gyűjtötte

össze a kijevi hegyen a többféle törzsi hagyományt mutató istenfigurákat. Az áttörés

azonban csak a kereszténység felvételével következett be.

A dinasztikus uralom keresztény legitimációja: Vlagyimir és Bölcs Jaroszlav

Vlagyimir Kijev megszerzése után hódoltatta a keleti szláv törzseket: 981–982-ben a

vjaticsokat, 984-ben a radimicseket. Megkísérelte Rusz határait stabilizálni, ezt szolgálták

harcai délnyugaton a Cservonnaja Rusznak nevezett terület ellen, 983-ban északnyugaton a

jatvjagok (a baltiak egyik törzse) ellen, és északkeleten a volgai bolgárok ellen (985). 987-

re apja egykori országát ismét egy kézben tartotta, így nem csoda, ha II. Bazileosz császár

felfigyelt rá, mint sikeres hadvezérre. 989-ben Kherszon (Korszun) hódoltatása tovább

növelte Vlagyimir hadi sikereinek számát. Uralkodásának első nyolc évének katonai

sikereiről bőségesen informál a PVL, majd a kereszténység felvételére fordít figyelmet, és

a sikeres világi uralkodó helyett a szentet ábrázolja. Uralkodásának a megkeresztelkedést

követő 27 évéről az előző nyolc évhez képest keveset tudunk.

 Az ismét jelentős méretűvé duzzadt Rusz irányítása nem volt egyszerű. Vlagyimir is fiait

bízta meg a helytartó–adószedő feladattal. A Kijev–Novgorod útvonalat fontossága miatt

sokáig személyes irányítása alatt tartotta, majd Viseszlav nevű fiának engedte át, aki 1010-

ben meghalt. Az ő helyére került Jaroszlav, a későbbi nagyfejedelem. Másik fia,

Szvjatopolk székhelye Turovban volt, de irányítása alá tartozott Pinszk és átmenetileg a

drevljanok földje is. Jaroszlav Novgorodba kerülése előtt Rosztovban volt Rusz

adószedője, ahol 1010-ben fiatalabb testvére, Borisz váltotta fel. Vlagyimir Glebet küldte

Muromba, Szvjatoszlavot a drevljanokhoz, Vszevolodot a volhíniai Vlagyimirbe,

Msztyiszlavot Tmutarakanyba, Szugyiszlavot Pszkovba és Sztanyiszlavot Szmolenszkbe.

Csernyigov és Perejaszlavl viszont nem kapott külön fejedelmet – talán a határvédelem

miatt. Mindebből az derül ki, hogy a fiúkat apjuk tetszése szerint elmozdíthatta; illetve,

hogy a területi (az adózó) egységek nem stabilan összetartozó részekből álltak. Az uralmi

zónák határainak kijelöléséről nem tudunk, stabilnak csak az uralmi központ számított,

ahonnét az adófizetők utolérhetők. A törésvonalak a korábbi törzsi területek nyomán

alakulhattak ki, így a helyi törzsi–nemzetségi előkelők befolyása, hatalma nagyobb

maradhatott, mint a Kijevből odaküldött fejedelemé, aki csak a kíséretére támaszkodhatott.

Vlagyimir esetében nem tudunk arról, hogy a trónöröklés ügyében bármiféle elképzelése

lett volna. A nemzetségi alapon felépülő társadalomban – az uralkodó dinasztiára is

érvényes módon – a senioratus rendje uralkodott: az elhunyt családfő helyébe a nemzetség

legidősebbje kellett, hogy lépjen. A rendszer nyilván bonyolultabban működött, hiszen

amíg a többnejűség fennállt számolni kell azzal is, hogy a feleségek sem voltak azonos

rangúak, így a tőlük született fiak sem. Az „elvi” sorrend a valós erőviszonyok alapján

módosult, mint Vlagyimir trónra kerülésekor is. Nem meglepő, hogy Vlagyimir halálát

követően évekig tartó trónharcok következtek: 1015–1019 között. A harcok során

Vlagyimir fiai közül Borisz, Gleb és Szvjatoszlav életüket vesztették. Két másik testvér

(Szugyiszlav és Sztanyiszlav) szerepéről, hatalmi ambícióiról nem tudunk semmit. Három

küzdő fél maradt a porondon. Szvjatopolk, akinek lengyel felesége volt, Bolesław

Chrobrytól kért segítséget és felvette a harcot Jaroszlavval, de alulmaradt és elmenekült.

Msztyiszlav Tmutarakanyban vetette meg a lábát és a sztyeppei harcosok segítségével

szállt szembe Jaroszlavval. Msztyiszlav 1024-ben Csernyigov mellett győzött, majd 1026-

ban kiegyezett Jaroszlavval. Ennek értelmében Csernyigov és Tmutarakany az ő kezében

maradt egészen 1036-ban bekövetkezett haláláig. Polock, amely csak Vlagyimir idején

került a Rusz fennhatósága alá, a hatalmi vetélkedést kihasználva 1021-ben visszaszerezte

függetlenségét. A PVL szerzője Jaroszlav iránt nyilvánvalóan elfogult: mint a 11–12.

század fordulóján uralkodó fejedelmek nagyapját nem tüntethették fel kedvezőtlen

színben. Egy skandináv híradás (Eymundarsaga) viszont épp őt mutatja be testvére, Borisz

gyilkosaként. A másik elfogultság: Jaroszlav uralmának bemutatása későbbi tetteinek

fényében történt. Kijevi hatalmának megszilárdulását 1019-re datálják, noha

Msztyiszlavval való harcai 1036-ig elhúzódtak, illetve 1026–1036 között le is kellett

mondania bizonyos területekről. Tény viszont, hogy utána még 18 évig uralkodott, és csak

Polockot könyvelhette el veszteségként. 1036–1054 közötti időszakra estek olyan jelentős

intézkedései, mint az első törvénykönyv megalkotása, az első helyi származású metropolita

kinevezése és a sokrétű európai kapcsolatok ápolása.

Nem véletlen, hogy a nyugat–európai források Gerzleff alakban többször is említik

Jaroszlav nevét. Ennek az ismertségnek – úgy véljük – az is oka volt, hogy Jaroszlav

hosszú évekig élt Novgorodban, a varégokkal való szoros kapcsolatai Kijevben uralkodva

is megmaradtak. A varég–normann kapcsolatot erősítette Jaroszlav házassága Olaf svéd

király Ingigerd (Iréné) nevű leányával. Jaroszlav leányai közül egyet a leendő norvég

király vett feleségül. Jaroszlav követei házassági ajánlattal érkeztek III. Henrik német–

római császárhoz, de Anna nevű leánya végül I. Henrik francia király felesége lett. Ezek

után természetes, hogy a szomszédos lengyel és magyar uralkodóházzal is rokoni

kötelékek jöttek létre: I. Kázmér (1039–1058) Jaroszlav egyik fiatalabb leánytestvérét

(talán féltestvérét) vette el; míg a Kijevben menedéket kapott András herceghez (a későbbi

I. András magyar király) Anasztázia Jaroszlavna ment férjhez. A házasságokat datálni

nehéz. Kázmér esetében talán annak a konfliktusnak a lezárásaként került rá sor, amely az

odamenekült Szvjatopolk miatt éleződött ki. András herceg 1046-ban már kijevi

feleségével együtt tért vissza Magyarországra. Jaroszlav többször is hadakozott országa

nyugati határszélén, ami a határok stabilizálásához mindenképpen hozzájárult. Az

északnyugati régióban ekkor alapíthatta Jurjev (később Dorpat) városát, amely Jaroszlav

keresztségben kapott nevét viselte. Délkeleten a besenyőkkel vívott harcok elsősorban

Msztyiszlavval való konfliktus idejére korlátozódtak. A besenyők utolsó nagy támadása

1036-ra tehető, amikor Kijevet is feldúlták. Úgy tűnik, ezt követően szerveződött meg a

streppe felőli határok védelme. A bizánci–kijevi kapcsolatok a kereszténység felvétele óta

kiegyensúlyozottak voltak. Szinte váratlan 1043-ban a Rusz flottájának felbukkanása

Konstantinápoly falai alatt. Az oka homályban marad, csak az ügy lezárása ismert: a

békekötés alkalmával vették tervbe Jaroszlav egyik fia (Vszevolod) és a császár egyik

rokonának házasságát, amely még 1053 előtt megköttetett. Ebből a házasságból született a

Vlagyimir Monomahnak nevezett későbbi nagyfejedelem. Bölcs Jaroszlav uralkodása idején a Kijevi Rusz egyházszervezetét illetően két jelentős esemény történt: létrejött a kijevi Barlangkolostor, a kijevi korszak művelődési centruma, és a metropólia élén megjelent az első helyi származású főpap, Ilarion (Hilarion). Ilarion a Szlovo o Zakone i Blagodatyi (Elmélkedés a Törvényről és a Kegyelemről) címen ismert munkájában évszám megjelölése nélkül állítja, hogy Jaroszlav idején jelentek meg az első szerzetesek Kijevben. A PVL 1037. évnél – midőn a Szófia székesegyház építéséről beszél – említi ugyanezt. Valójában nem a Barlangkolostor volt Jaroszlav első alapítása, ennél korábbiak a kijevi Szent György és Szent Ireneus kolostorok. Az utóbbit Jaroszlav feleségének halálával (1050. február 10.) hozta kapcsolatba az egyháztörténet. Ezt követte a Barlangkolostor alapítása, vagy inkább az alapítás engedélyezése. Ugyancsak a PVL-ben lejegyzett hagyomány szerint Ilarion metropolita idején érkezett Kijevbe Antonyij szerzetes, aki megjárta az Athosz hegyet, az ő számára jelölték ki monostoralapításra azt a helyet, ahol a barlangkolostort megszervezte. Lehet, hogy ott már korábban is éltek remeték a Dnyeper partjának magas löszfalába vájt lakóhelyeken. Antonyij az Athosz hegyi Sztudion kolostor szabályzatát követve szervezte meg a szerzetesközösséget. Valószínű, hogy a kijevi Barlangkolostor Bölcs Jaroszlav idején még nem volt olyan kiemelkedő, amit a 11. század második felében. A többi kolostornál rangosabbá válásban szerepet játszottak az Athosz hegyi kapcsolatok. Emiatt kerülhetett ide több kódex és válhatott az írásbeliség kialakulásának bölcsőjévé, majd a történetírás első központjává. Bölcs Jaroszlav uralkodásának másik fontos egyháztörténeti vonatkozása, Ilarion metropolitává kinevezése, megmutatta a nagyfejedelemnek saját uralmáról vallott

felfogását is. Az 1051-ig érvényesülő gyakorlat szerint a konstantinápolyi pátriárka nevezte

ki és küldte Kijevbe az általa alkalmasnak ítélt személyt, görög származású, de legalább

görög iskolázottságú személyeket. Az 1040-es évektől üresedésben lévő székbe Jaroszlav

1051-ben saját jelöltjét ültette. Ilarion a beresztovoi fejedelmi rezidencián működő pap

volt, tehát Jaroszlavhoz igen közel állt, ezt a felfogásukra nézve is érvényesnek tartjuk.

Jaroszlavnak e lépése, ti. egyházi ügyekben saját akaratának érvényesítése, származhatott

akár a bizánci egyház régi hagyományaiból, akár a kortárs nyugat–európai uralkodók

gyakorlatából. Ilarion és Jaroszlav szoros kapcsolatára utal, hogy Jaroszlav halálával

Ilarion metropolita ténykedése is megszűnt, 1055-ben már a görög Jefrémet találjuk a

helyén. Az önálló metropólia létrehozása nem jelenti a Konstantinápolytól való függetlenedést, hiszen a metropolita kinevezésének joga továbbra is a konstantinápolyi pátriárkát illette meg. A metropólia létrehozása időpontjául már Vlagyimir uralkodása alatt megtörtént: ismerünk egy Theophylaktosz metropolitát ebből az időből. Valószínűnek tartjuk, hogy ekkor csak a joghatóság szempontjából született döntés, a metropolita rezidenciájának és az alá tartozó püspökségeknek a létrehozása csak az 1030-as években következett be. Theophylaktoszról az sem tudható, eljutott-e Kijevbe. A metropólia Jaroszlav idején történt végleges kialakítása mellett szól, hogy ekkor nyugati térítésről már nem tudunk, míg Vlagyimir alatt Querfurti Brunó működhetett Kijevben. A metropólia megszervezésével dőlt el, hogy a Kijevi Rusz a keleti rítushoz, az orthodox világhoz csatlakozott, és magáévá tette a bizánci egyházszervezet számos – a nyugat–európaitól különböző – sajátosságát is, a liturgiabeli eltérésekkel együtt. Bölcs Jaroszlav 1036 után, amikor már de facto egyeduralkodóvá vált, fogott hozzá a törvénykezéshez. Törvényei mindössze néhány passzust tesznek ki, több rendelkezésről nem állapítható meg, ki hozta, hiszen Jaroszlav intézkedései fiai (a Jaroszlavicsok) rendelkezéseivel kompilálva ismertek csak (Kratkaja Pravda), másrészt a különböző  kéziratok tartalmilag is eltérnek egymástól. A Kratkaja Pravdán belül az első 18 passzus származhat Bölcs Jaroszlav korából. A törvénykezés legkorábbi szakaszára jellemző a szabad ember megöléséért egységesen kiszabott vérdíj (40 grivna), és a vérbosszú tudomásul vétele – csupán a jogosultak körét vonja szűkebb keretek közé. A törvény általános törekvése, hogy a nemzetségi szintű igazságszolgáltatás helyett a fejedelem elé kerüljenek az olyan ügyek, mint pl. az emberölés, a testi sértés különböző módozatai, a lopások és a nyomukban járó kártérítés. Jaroszlav rendelkezése szerint az igazságszolgáltatás színhelye a fejedelmi udvar, a fejedelmet illetik meg a büntetéspénzek, a behajtást is a fejedelem emberei végezték. Feladatukat egy hét alatt kellett lebonyolítani, erre az időre kaptak természetbeni ellátást. A társadalom differenciáltságát két ponton érhetjük tetten: a szabadok és a szolgák közti különbségtételben, és a szabadok között a varégok privilegizált helyzetén. A verekedés, dulakodás után a bíróság előtti

igazságtételkor két tanút kellett állítani a szavahihetőség alátámasztására; kivéve a

varégokat, akiknek elegendő volt esküt tenni. A kölcsönügyletek súlyát jelzi, amennyiben

bíróság elé kerül az ügy tizenkét tanút kellett állítani. A Jaroszlav-kori Pravda sajátossága,

hogy a büntetések nem differenciálnak, nem tudni például, hogy a fizetendő összegből

mennyi a fejedelmet illető bírság és mennyi a sértettnek járó kárpótlás; továbbá a világi

büntetéseket nem kísérte egyházi fenyíték.  A "triumvirátus" Bölcs Jaroszlav is fiai segítségével kormányozta országát. Legidősebb fia, Vlagyimir (szül. 1020) 1043-ban, a Bizánc ellen indított támadás idején Novgorodban képviselte Kijev érdekeit. Vlagyimir 1052-ben meghalt, valószínű ez az esemény késztette Jaroszlavot arra, hogy országa további sorsáról intézkedjék. A PVL Bölcs Jaroszlav halálához kapcsolódóan közli, ezért szokták „végrendeletként” is említeni. Legidősebb, életben lévő fia, Izjaszlav kapta a legjelentősebb központokat, Kijevet és Novgorodot Pszkovval együtt valamint Turov–Pinszket (a drevljanok földjét); Szvjatoszlavé lett Csernigov és Tmutarakany, Vszevolodé pedig Perejaszlavl és Rosztov–Szuzdal; Igoré a volhíniai Vlagyimir; Vjacseszlavé Szmolenszk. Unokája, legidősebb fiának gyermeke, Rosztyiszlav délnyugaton a lengyel határ közelében kapott részt (talán Peremislt). Az országfelosztás a senioratus (sztarsinsztvo) alapján történt, és nem egyenlő mértékben. A senioratus rendjét Jaroszlav biztosítani vélte azáltal, hogy a legidősebbé lett az az „ütőér” (Kijev–Novgorod), amelynek a Kijevi Rusz a létét köszönhette. A többiek a később szerzett területekből kaptak részt. A következő két legidősebb kb. egyformán: egy központi és egy perifériális részt megosztva; Csernyigov a távoli Tmutarakannyal és Perejaszlavl a szintén távoli Szuzdallal hasonló befolyást biztosítottak. Ehhez képest az összes többi rész perifériális. A három Jaroszlavics között a legidősebb primus inter pares rangja érvényesült. Ezt a rendelkezést egy korlátozott senioratus bevezetésének tarthatjuk, hiszen kizárta az

öröklésből a regnáló nagyfejedelem testvéreit és azok leszármazottait, valamint saját fiai

közül is csak hármat juttatott tényleges hatalomhoz. A három idősebb Jaroszlavics 1055–1073 közötti tényleges együttműködésének nyomát az egyház és a törvénykezés területén lehet kimutatni. A kijevi metropolitának kinevezett Jefrem (1055–1065) és Georgij (1065–cca. 1076) mellett más metropolita címet viselő klerikusokkal is találkozunk. 1072-ben említi a PVL Neofit csernyigovi, 1060 körül Leon, majd 1076 körül Jefrem perejaszlavi metropolitákat. Utódaik azonban mindkét helyen csak püspöki címet viseltek. Mással nem lehet e két átmenetileg létező metropólia jelenségét magyarázni, mint a „triumvir” fejedelmek egyenlőségi törekvéseivel; megszűnésüket pedig e politikai felállás megváltozásával. A három fejedelem összefogását demonstrálta 1072- ben lezajlott találkozójuk a Kijev melletti Visgorodban. Ekkor (1072. május 2.) került sor püspökök és apátok jelenlétében két nagybátyjuk, Borisz és Gleb újratemetésére. A korábbi fatemplom helyett kőtemplomot emeltek haláluk színhelyén. Az esetet a két vértanú fejedelem kanonizációjának tekintjük, erre utal, hogy liturgikus cselekmények közepette került rá sor. Valószínű, már korábban kialakult Borisz és Gleb körül egy spontán kultusz, ehhez való kötődését jelezte a három fejedelem és kísérete. Az időzítés nem véletlen: így reagálhattak arra, hogy a pogány kultusz újra lábra kapott, és fegyveresen kellett híveit térdre kényszeríteni. A kanonizációval demonstrált egységet megkívánta a dinasztia – pontosabban a Jaroszlavics-klán – érdeke. Összefogásukat egy Polockból érkező trónkövetelő legyőzése (1068) után feltétlenül hangsúlyozni kellett, demonstrálva, hogy képesek az újonnan fellépő kun támadással szemben is megvédeni országukat. Hasonlóan közös akarattal hozott döntés lehetett Jaroszlav Pravdájának bővítése is (Pravda Jaroszlavicsej). A Jaroszlav-kori 18-20 paragrafus ekkor bővült 43-ra, és jött létre az a szövegváltozat, amit Kratkaja Pravdának (Rövid Pravda) nevezünk. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy Borisz és Gleb kanonizációja körüli időben történt. Véleményünk szerint valamivel korábbra, Vszeszlav visszaszorítása és a „triumvirátus” helyreállítása (1070) idejére datálható. Datálásunkat azzal indokoljuk, hogy a passzusok jelentős része a fejedelmi tisztségviselők sérelmére elkövetett emberölés és rablás eseteivel foglalkozik. Tudjuk, 1068–1069. évi megmozdulásokban a felkelők haragja és indulata a fejedelemi tisztségviselők ellen irányult. Ez indokolja pl. azt is, hogy a fejedelem kíséretéhez tartozók (ognyiscsanyin, tyiun, konyuh) vérdíját az általános 40 grivna helyett a  duplájára emelték; a fejedelmi szolgákét pedig a „közönséges” öt grivna helyett 12-re. A törvényalkalmazásban nemcsak a három fejedelem, hanem kíséretük egy–egy tagja is részt vett. Változatlanul maradhatott a vérdíj begyűjtőire és a fejedelmi építkezéseket végzőkre szabott juttatás mértéke, de differenciálódott a lopások büntetése is.

A „triumvirátus” működésének 1073-ban vége szakadt. A legidősebb ellen összefogott a

két fiatalabb testvér és elűzte. Izjaszlav a családjával együtt lengyel földre menekült, majd

1073–1077 között Nyugat–Európában igyekezett segítséget szerezni. 1075–1076 táján IV.

Henrik császárnál járt Mainzban, fiát pedig Rómába küldte VII. Gergelyhez, akinek

közreműködésére visszakapta lengyel földön ellopott vagyonát. 1077-ben lengyel (és talán

cseh?) segítséggel visszatért, de hamarosan, 1078. október 3-án, unokaöccseivel vívott

csatában vesztette életét. Vszevolod (1078–1093) uralkodásának évei is harcban teltek el.

Izjaszlav fiai közül Szvjatopolk volt aktív, aki a család nyugati útja során jó kapcsolatokra

tett szert; Szvjatoszlav fiai közül pedig Oleg, aki Tmutarakanyba húzódott vissza. Vszevolod legidősebb fiát, Vlagyimirt Csernyigovba ültette. Csernyigov ütközőterület volt Tmutarakany és a sztyeppe felé – nem véletlen, hogy Vlagyimir (bizánci származású anyja után: Monomah) a kunokkal állandóan harcolni kényszerült. Ez a harc a krónikaíró róla alkotott képének egyik nagy pozitívuma.  Vszevolod halála után érvényesült a senioratus rendje a kijevi nagyfejedelem személyét illetően. Szvjatopolk (1093–1113) került trónra. A személyi változás egyben a jövedelmet biztosító központok újraosztását is jelentette. Itt azonban a senioratus rendjének nem lehetett érvényt szerezni, de a kijevi nagyfejedelem sem tudta saját hatalmi elképzeléseit megvalósítani. 1093–1097 között állandó belviszályok dúltak.  

A konfliktusok hosszú sora érlelte meg egy fejedelmi gyűlést (szjezd) összehívását a Dnyeper-parti Ljubecsben 1097-ben, amely a Kijevi Ruszt érdekszférákra bontotta. Az 1097-ben kimondott elv „mindenki megtarthatja az apai örökségét” (kazsdo da gyerzsit otcsinu szvoju) az első szabály, amely a fejedelmi dinasztián belül az öröklést szabályozta, de mindenütt csak a központokat nevezték meg, a hozzájuk tartozó terület pontos körülhatárolása nélkül. Az öröklésnek ez a típusa nem vált kizárólagossá, hiszen ezzel párhuzamosan megmaradt a senioratus joga is. A két jogcím és a nyomukban járó többféle értelmezés továbbra is a viszályok forrása maradt. A felemás megoldást a résztvevők maguk is érezhették, emiatt született a másik döntés, hogy a viszályt szítókkal szemben együttesen lépnek fel. A helyzet megoldatlansága miatt hamarosan újabb gyűlések összehívása vált szükségessé, pl. 1100-ban Uvetyicsiben. A nyelv és a történelmi emlékek és a genetikai térkép alapján egy orosz népcsoportról van szó. A lakosság összetétele heterogén, Lengyel, orosz csehszlovák és Habsburg uralom alatt volt a terület, 1917-ig nem létezett. A lakosság 25%-a nem vallja magát ukránnak. A lakosság 18%-a orosznak vallja magát, de még a belarusz, bolgár, cigány, gagauz, görög, jiddis, karaim, krími tatár, lengyel, magyar, moldáv, német, örmény, román, ruszin, szlovák nyelv is elterjedt.

Hidrogén előállítása házilag

Mikor lesz kolónia az Enceladuson?

Naprendszerünkben kevés világ van olyan vonzó, mint a Szaturnusz jeges óceán holdja, az Enceladus.  A Nap kilencszer kisebbnek látszik, mint a Földről a Hold. Az Enceladus távolsága : 1,272e9 km, ami azt jelenti  hogy 235 nap alatt érhetjük el a holdat, ha a Helios-2 űrszonda 253000km/h sebességét vesszük alapul, persze lehet hogy titokban már sokkal gyorsabban is képesek repülni az űrjárművek.

Az Enceladus 238 000 km távolságra kering a  Szaturnusztól, ami alig egy óra  űrhajóval. A hold mindössze 500 kilométer átmérőjű és csaknem 100%-ban visszaveri a rávetődő napfényt. A bolygón zajló fizikai és kémiai változások barátságossá teszik az emberiség számára a holdat, lehetőséget kínálva a kolónia létrehozására. Régóta ismert, hogy felületét vízjég borítja, aktív felszínképző erők működnek rajta: a kráterekkel sűrűn lyuggatott öreg felszínen kívül olyan tektonikusan kiformálódott területek is találhatók. A föld alatt meleg óceán húzódik. Ha a felszínt sötét anyaggal fedjük, például korommal, akkor a napfényt elnyeli és lassan felmelegíthető a felszín. A felolvadt jégből a párolgás révén felhők keletkeznek ami további hőszigetelést jelent. A folyamat szerencsés esetben akár -30 C fokra is felmelegítheti a felszínt, ami már barátságosabb az emberi kolónia számára. A délisarkon sokkal mostohább körülményekhez alkalmazkodott a kolónia.

Azt feltételezik hogy folyékony vízzel és óceánokkal rendelkezik a héja alatt. A tudósok megállapították, hogy az Enceladus rendelkezik az élethez szükséges kémiai összetevők nagy részével, és valószínűleg hidrotermikus szellőzőnyílásokkal forró, ásványi anyagokban gazdag vizet bocsát ki az óceánba. Körülbelül olyan széles, mint Arizona, az Enceladusnak a legfehérebb és leginkább fényvisszaverő felülete is van a Naprendszerben. A hold saját gyűrűt hoz létre, amikor kering a Szaturnuszon - jeges részecskék permetezése terjed a pályája körüli térbe, és körbeveszi a bolygót, hogy Saturn E gyűrűjét képezze. A Voyager űrhajó 1980-as évekbeli képei azt mutatták, hogy bár ez a hold kicsi - csak körülbelül 310 mérföld (500 kilométer) átmérőjű - jeges felülete bizonyos helyeken rendkívül sima, és az egész fényes fehér. Valójában az Enceladus a leginkább tükröződő test a Naprendszerben. A tudósok évtizedek óta nem tudták, miért. Mivel az Enceladus oly sok napfényt tükröz, a felületi hőmérséklet rendkívül hideg, körülbelül mínusz 330 fok Fahrenheit (mínusz 201 Celsius fok). De nem olyan hideg és inaktív hely, mint amilyennek látszik. Körülbelül olyan széles, mint Arizona, Enceladus kering a Saturn körül 148 000 mérföld (238 000 kilométer) távolságra két másik hold, Mimas és Tethys pályája között. Enceladus teljesen bezáródik a Saturnhoz, ugyanazt az arcot tartva a bolygó felé. 32,9 óránként egy pályát hajt végre a Saturn E gyűrűjének sűrűbb részén. Ugyancsak, mint az óriásbolygók kiterjedt rendszereinek néhány holdja, Enceladus csapdába esik az úgynevezett orbitális rezonanciában, amikor két vagy több hold rendszeres időközönként sorba áll a szülő bolygójával és gravitációs kölcsönhatásba lép. Enceladus kétszer kering a Saturn körül, amikor Dione, egy nagyobb hold, egyszer kering. Dione gravitációja elliptikus alakba húzza az Enceladus pályáját, így Enceladus néha közelebb van, máskor pedig távolabb a Szaturnusztól, és árapály melegszik a holdon belül. Az Enceladus egyes részei 35 kilométer átmérőjű 22 mérföld (35 kilométer) átmérőjű krátereket mutatnak, míg más régiókban kevés kráter található, ami a geológiailag legutóbbi jelentős újjáéledő eseményeket jelzi. Különösen Enceladus déli sarki régiója szinte teljesen mentes az ütköző kráterektől. A terület tele van házméretű jégsziklákkal és olyan régiókkal is, amelyeket tektonikus minták faragtak a hold ezen régiójára jellemzően. 2005-ben a NASA Cassini űrhajója felfedezte, hogy a jeges vízrészecskék és a gáz a hold felszínéről kb. 800 mérföld / óra sebességgel (400 méter / másodperc) folynak. A kitörések folyamatosnak tűnnek, és hatalmas haloga finom jégport generálnak Enceladus körül, amely anyagot szolgáltat a Saturn E-gyűrűjéhez. Az anyagnak csak kis része kerül a gyűrűbe, azonban a legtöbb hóval esik vissza a hold felszínére, ami segít Enceladus fényes fehéren tartásában. A vízsugarak a kéreg viszonylag meleg töréseiből származnak, amelyeket a tudósok informálisan „tigriscsíkoknak” hívnak.”Számos gáz, köztük vízgőz, szén-dioxid, metán, talán egy kis ammónia és szén-monoxid vagy nitrogéngáz alkotja a tollazat gáznemű burkolatát, sókkal és szilícium-dioxiddal együtt. És a szerves anyagok sűrűsége a tollazatban körülbelül húszszor sűrűbb volt, mint a tudósok várták. A Doppler-effektuson alapuló gravitációs mérések és a hold nagyon csekély hulláma nagysága alapján, amikor a Szaturnusz körül kering, a tudósok megállapították, hogy a fúvókákat a hold belsejében egy globális óceán szállítja. A tudósok úgy gondolják, hogy a hold jéghéja akár fél mérföldtől 3 mérföldig (1-5 kilométer) is vékony lehet a déli pólusnál. A jég átlagos globális vastagsága körülbelül 12-16 mérföld (20-25 kilométer). Mivel az Enceladus óceánja szállítja a fúvókákat, és a fúvókák Saturn E gyűrűjét állítják elő, az E gyűrű anyagának tanulmányozása az Enceladus óceánjának tanulmányozása. Az E gyűrű többnyire jégcseppekből készül, de köztük a szilícium-dioxid sajátos nanográdjai, amelyek csak akkor hozhatók létre, ha a folyékony víz és a kőzet körülbelül 200 Fahrenheit (90 Celsius fok) hőmérsékleten kölcsönhatásba lépnek. Ez többek között az Enceladus jeges héja alatt mélyen lévő hidrotermikus szellőzőnyílásokra utal, ellentétben a Föld óceánfenékét pontozó hidrotermikus szellőzőnyílásokkal. Globális óceánjával, egyedülálló kémiájával és belső hőjével az Enceladus ígéretes vezető szerepet tölt be olyan világok keresésében, ahol az élet létezhet. A Cassini–Huygens űrszonda többek közt felszálló vízpárát azonosított a hold déli-sarki régiójában. Ez a felfedezés, valamint az, hogy felszálló hőt is sikerült detektálni és hogy a déli-sarki régióban nagyon kevés a becsapódási kráter, mind arra utal, hogy az Enceladus geológiailag ma is aktív. Az Enceladus egyike annak a három égitestnek a külső Naprendszerben a Jupiter Io és a Neptunusz Triton holdjai mellett, amelyeken aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg. Az Enceladus gázkitöréseinek elemzése azt mutatta, hogy a felszín alatti folyékony víztömegből eredhetnek. A pára egyedi összetétele alapján az Enceladus ígéretes terepévé vált az űrbiológiai vizsgálatoknak. A Cassini űrszonda tömegspektrometriai mérései azt mutatják, hogy a kilövellő pára olyan összetett szerves molekulákat is tartalmaz, melyek molekulatömege 200 g/mól-nál nagyobb, a hidrotermális folyamatok képesek lehetnek szerves anyagot előállítani nem-szerves alapanyagokból, az ilyen folyamatot a hőtermelés is elősegíti.A párakilövellésből arra is következtettek, hogy az Enceladust elhagyó anyag lehet a Szaturnusz diffúz E gyűrűjének forrása.

Az Enceladus egyike a Szaturnusz fontosabb belső holdjainak. Ez a tizennegyedik hold a Szaturnusztól számítva. A bolygó legkülső gyűrűjének ("E" gyűrű) legsűrűbb részén kering. Ez a gyűrű nagyon széles és kiterjedt a Mimas pályájától egészen a Rhea pályáig húzódik. Az Enceladus 238 000 km távolságra kering a bolygó középpontjától és 180 000 km-re a Szaturnusz felső felhőrétegeitől a Mimas és a Tethys hold között. 32,8 óra szükséges a bolygó megkerüléséhez, ezáltal egy éjszaka alatt megfigyelhető a mozgása. A hold és a Dione pályamenti rezonanciájának két hold egymásra kifejtett gravitációs hatása aránya 2:1, ez által az Enceladus kétszer gyorsabban kerüli meg a Szaturnuszt, mint a Dione. Ez befolyásolja a hold pályájának lapultságát (0,0047), és elősegíti a geológiai aktivitását. A Szaturnusz legtöbb nagy holdjához hasonlóan az Enceladus keringése is szinkronban van a bolygó körüli pályájával, így mindig ugyanazon felét mutatja a Szaturnusz felé; a Föld holdjával ellentétben azonban librációja nem haladja meg az 1,5°-ot. Interakciója az E gyűrűvel az E gyűrű és az Enceladus kapcsolata oldalról nézve, az E gyűrű a legszélesebb és legkülső gyűrűje a Szaturnusznak, amely mikroszkopikus jég- és porszemcsékből áll. A Mimas pályájától egészen a Rhea pályájáig tart, de egyes feltételezések szerint a Titán pályáján is túlnyúlik, ezáltal közel 1 millió km széles. Számos matematikai modell szerint egy ilyen gyűrű instabil lenne, 10 ezer és 1 millió év közötti élettartammal, ezért az folyamatosan kiegészítésre szorul. Az Enceladus a legkeskenyebb és legsűrűbb részen kering és bizonyos teóriák szerint ez a hold a fő utánpótlása a gyűrű részecskéinek. A Cassini–Huygens űrszonda ezt igazolta is. Két különböző mechanizmus "táplálja" a gyűrűt. Az egyik a hold felszínén található "jégvulkánok" által kilövellt törmelék egy része (az Enceladuson a szökési sebesség csak 866 km/h), a másik pedig a meteorok becsapódása által űrbe lökött anyag. Az utóbbi folyamat nem egyedi jelenség, minden holdra érvényes, amely az E gyűrűben kering. Mérete és alakja az Enceladus egy aránylag kicsi hold, 505 kilométeres átmérőjével a Föld Holdjának 1/7 része. Elférne az Egyesült Királyság területén, ha viszont a felszíni területét nézzük, akkor valamivel nagyobb, mint Törökország (kb. 800 000 km²). Tömegét és átmérőjét tekintve a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, a Titán (5150 km), a Rhea (1530 km), a Iapetus (1440 km), a Dione (1120 km) és Tethys (1050 km) után. Az egyik legkisebb gömb alakú hold, mivel a kisebbek (kivéve a Mimas (390 km)) mind szabálytalan alakúak. Alakja leginkább egy lapított ellipszoidra hasonlít. Felszíne a Voyager–2 űrszonda volt az első űreszköz, amely megvizsgálta a holdat 1981 augusztusában. A képek alapján megállapították, hogy a felszín legalább ötféle típusra bontható. A kráteres területek mellett találhatóak sima (fiatal) területek, valamint a hegyvonulatok közötti átjárók is gyakran sima felületűek. A kráterek hiánya egyes területeken azt mutatja, hogy ezek a részek nem idősebbek pár száz millió évnél. Valószínűleg az aktív "jégvulkánok" újítják meg állandóan a felszínt. A friss és tiszta jég miatt a hold albedója vagyis hogy mennyi fényt ver vissza a legmagasabb (99%) a Naprendszerben. Mivel a napsugarakat szinte teljesen visszaveri, a felszíni hőmérsékelete −198 °C körül mozog. Ez valamivel hidegebb, mint a Szaturnusz többi holdja. A Cassini–Huygens űrszonda 2005-ben megvizsgálta alaposabban a holdat és számos új dolgot fedezett fel. Például az aránylag krátermentes területeken is talált kisebb kiemelkedéseket és lejtőket, valamint a kráteres részeken található törésekből megállapította, hogy a hold jelentős változáson ment át azok becsapódása óta. Becsapódási kráterek deformált kráterek az Enceladuson. 

A Voyager–2 számos földtani képződményt fedezett fel az Enceladuson, többek között völgyeket, lejtőket, árkok és hegyvonulatok csoportjait. A Cassini–Huygens megállapította, hogy a felszínt leginkább a tektonikus mozgások alakítják. Egyik legszélsőségesebb fajtája eme képződményeknek a hasadékok. Némelyik 200 km hosszú, 5–10 km széles és 1 km mély. A fiatalabb képződmények éles körvonalaikkal kirínak a környezetükből.A másik példa a kőzetlemezek mozgására az árkokkal borított területek, amelyek hegyek és völgyek csoportjaiból állnak és általában a síkságokat választják el a kráteres területektől. Ezek a képződmények hasonlítanak a Ganymedesen találhatóakhoz, bár annál jóval bonyolultabbak. Az Enceladus árkai ék alakú formációk. Az Enceladuson a tektonikus területek több fajtája is fellelhető. Bizonyos törések a kráteres területeken vágnak át, de csak pár száz méter mélyen hatolnak a kőzetbe, valamint alakjukat befolyásolják a becsapódási kráterek, mivel itt megváltozott az anyag szerkezete. Fontosak az egyenes törések is, amelyek többféle területen vágnak át, ide tartoznak a hasadékok is, amelyek a hold legfiatalabb képződményei. Ezek a hasadékok (főleg a kráterek közelében) lágyabbnak tűnnek, mivel feltehetőleg régebben keletkeztek. A hegyek nem túl nagy kiterjedésűek, legfeljebb egy kilométer magasak. Összességében az Enceladus geológiáját tekintve a lemeztektonika egy fontos elem a hold felszínének alakulásában. Síkságai a Samarkand Sulci az Enceladus-on. A Sarandib Planitia északnyugati része jobbra látható a Voyager-2 kétféle síkságot fedezett fel. Közös jellemzőjük ezeknek a területeknek az alacsony domborzat és a kevés kráter, amely a síkságok fiatal korát jelzi. Például a Sarandib Planitia nevezetű terület nem tartalmaz az adott felbontásnál látható krátereket, viszont a délnyugati részét keresztül-kasul különféle árkok és lejtők borítják. A Cassini–Huygens űrszonda nagyobb felbontású képeket készített, így már láthatóvá váltak a kisebb kráterek és a síkságokat borító alacsony hegyek, valamint a hasadékok. Jelenleg a nyíró hatásnak tulajdonítják ezek létrejöttét. A kis kráterek alapján 170 millió évnél régebben keletkeztek ezek a síkságok. Mivel a kor meghatározása a becsapódási sűrűség becslésén alapul, ezért a felszín tényleges keletkezése akár 3,7 milliárd évre is tehető. Déli-sarki régiója a Cassini–Huygens űrszonda jól megkülönböztethető felszínt talált a hold déli pólusánál, amelyet a tektonikai mozgások alakítottak ki. Ez a terület a déli 60. szélességi fokig törésekkel és hegyvonulatokkal borított, kevés méretes kráter található itt, ami jelzi a terület fiatal korát. Tekintve a kráterek számát ez a legfiatalabb felszín az Enceladuson (ez igaz a közepes méretű jeges holdak tekintetében is), kora kb. 10 és 100 millió év közé tehető. A terület közepének közelében található négy törés, amelyet hegységek határolnak és ezeket nem hivatalosan „tigriscsíkok”-nak hívják. Ezek a képződmények nagyon fiatalok és durva szemcséjű jég borítja őket, amely kék színű, mivel még nem borította be az E gyűrűből származó finom szemcséjű vízjég. A VIMS (Visual and Infrared Spectrometer) eszközzel megállapították, hogy a csíkokat körülvevő zöld színű anyag kémiailag különbözik a bolygó többi részétől. Kikristályosodott jegeket is találtak, ami arra enged következtetni, hogy nagyon fiatal (kevesebb, mint 1000 év) ez a terület vagy a közelmúltban hőhatás érte. Felfedeztek olyan egyszerű szerves anyagokat is, amelyeket eddig az űrszonda a hold más területein nem mutatott ki.

A „kék jeges” területek bizonyos részein jelentős tektonikai jelenségek nyomai fedezhetőek fel, valamint néhány részt 10-100 méteren keresztül szikladarabok borítanak. A Déli-sark határát párhuzamos elhelyezkedésű Y és V alakú hegyek és völgyek jelölik. Ezek iránya, alakja és helye jelzi, hogy az Enceladus teljes alakjának változása miatt jöttek létre. Az alakváltozásra két teória is létezik. Az egyik feltételezés szerint az Enceladus pályája egy kicsit beljebb került, emiatt gyorsult a forgása, emiatt a forgástengely mentén ellapult. A másik szerint a hold belsejében lévő alacsony sűrűségű anyag emelkedése miatt a mai déli sark „elcsúszott” a déli szélesség középértékéről a jelenlegi helyére, így az új irányhoz alkalmazkodnia kellett az Enceladus alakjának is. A tengelyes lapulás egyik következményének kellene lennie, hogy mindkét pólus tektonikai változásokon megy keresztül, ennek ellenére az északi sark sűrűn van borítva kráterekkel és idősebb is, mint a déli pólus. Ennek az ellentmondásnak egy lehetséges magyarázata a hold kőzetburkának különböző vastagsága. Az Y alakú hasadások és az észak-déli irányú törések (amelyekbe belefutnak) kapcsolatban állnak a vékonyabb kőzetréteggel rendelkező fiatal területekkel, amíg a V alakú fordulópontok az idősebb és kráteres területek közelében helyezkednek el. A Cassini-űrszonda 2010 és 2012 között 100 km-re az Enceladus felszíne felett haladt el, kétszer a déli félteke, egyszer pedig az északi félteke fölött. Az átrepülések során a hold gravitációja kis mértékben befolyásolta a szonda sebességét, ami 0,2-0,3 mm/s-mal módosult. Az eltéréseket a Földön a Deep Space Network rádióantennái a kapott jel frekvenciájának megváltozásával érzékelték, amit a Doppler-hatás okozott. Ennek segítségével meghatározható lett a hold tömegének gravitációs eloszlása. A déli-sark felszínének közelében az átlagos eloszláshoz képest „tömeghiányt” detektáltak, míg 30–40 km mélységben többletet. Erre a legegyszerűbb magyarázat a tömeg aszimmetrikus eloszlása, amit az okoz, hogy a 30–40 km vastag jégréteg alatt folyékony víz található. Nem kizárható az sem, hogy a jég alatti óceán nagyobb kiterjedésű, nem csak a Déli-sark közelségére korlátozódik. Kriovulkanizmus gázfelhő az Enceladus szélénél, ami az E gyűrűt "táplálja". A kép a déli sark közelében található "Tigriscsíkoknál" készült a Voyager-2 vizsgálatai után a tudósok a fiatal, tükröződő felszín és az E gyűrű közelsége miatt feltételezték, hogy a hold geológiailag aktív.[7] Az Enceladus és az E gyűrű közötti kapcsolatot arra alapozták, hogy a bolygóról "elszökő" anyagok pótolják az E gyűrű alkotóelemeit. A Cassini–Huygens űrszonda 2005-ben kriovulkanizmust mutatott ki a holdon, amely nem kőzet, hanem víz és más illékony anyagok kitörését jelenti.[1] A magnetométer szerint az ionciklotron hullámok energiája is nőtt a bolygó közelében, amelyek az ionizált részecskék és a mágneses mező kölcsönhatás közben keletkeznek és frekvenciájuk alkalmas bizonyos anyagok összetételének megállapítására (jelen esetben ez az ionizált vízgőz). A szonda a magnetométerrel azt is megállapította, hogy az atmoszférában található gázok a déli sark felett koncentrálódnak és attól távolodva egyre ritkább a légkör. Az UVIS nevű műszer megerősítette ezt két okkultáció megfigyelése során. A magnetométerrel ellentétben az UVIS nem találta nyomát az atmoszférának, amikor bizonyítékot keresett ennek létezésére az egyenlítő felett, de vízgőzt fedezett fel a déli sark felett az egyik fedés során. Később, 2009-ben a CDA pordetektor adatainak elemzése során nátriumvegyületeket, valószínűleg konyhasót sikerült kimutatni a gejzírek kidobott anyagában, ennek koncentrációja a földi óceánokéhoz hasonló. A szonda további műszerekkel (INMS és a CDA) is megvizsgálta a gázfelhőt, amikor átrepült rajta. Az INMS megvizsgálta az összetételt és vízpára mellett talált még nitrogént, metánt és szén-dioxidot. A CDA nagy mennyiségű port talált az Enceladus környezetében, így bebizonyosodott, hogy a hold az E gyűrű elsődleges utánpótlása. Az is bizonyítást nyert, hogy a gázfelhő egy nagy kriovulkanikus, vízben gazdag jelenség, amely déli sark körüli „vulkánokból” származik. Az Enceladus ezzel a negyedik égitest, ahol vulkanikus aktivitás van a Föld, a Triton és az Io után. Az adatok feldolgozása után világossá vált, hogy a gázfelhő a felszín alatti gázkamrákból tör elő, ahol túlnyomás uralkodik, hasonlóan a Földön található gejzírekhez. Mivel eredetileg ammóniát nem találtak az összetevők között, ami fagyállóként működne, ezért úgy gondolták, hogy a kamrák tartalma túlnyomásos, alulról fűtött -3 °C-os tiszta víz, amely felmelegítéséhez több energia kell, mintha ammónia-víz keverék lenne. Az energia valószínűleg radioaktív anyagokból vagy a Szaturnusz által kifejtett árapály-jelenségből származik. A másik lehetséges teória a gázfelhő keletkezésére a meleg felszíni jég szublimálása, a CIRS segítségével meleg területeket találtak a déli sark közelében. A hőmérséklet itt -188 °C -tól -116 °C-ig terjed, ami a bolygó belsejéből származó hőenergiának köszönhető. Ilyen hőmérsékleten a jég már elég meleg ahhoz, hogy szublimáljon és felhőt alkosson. A szemcsék sokasága inkább a „hideg gejzír” elméletének kedvez, ellentétben a „jég szublimálása” elméletével. A hold 2008. október 9-ei megközelítése alkalmával az INMS adataiból azonban sikerült ammóniát is kimutatni, ez fagyállóként működve, a víz fagyáspontját akár -93 °C-ig is csökkentheti. Egy újabb feltételezés szerint ezek a gejzírek a klatrátok hidratációjából származnak, ahol nitrogén, szén-dioxid és metán szabadul fel a vákuum hatására. Ez igazolná az ammónia hiányát, valamint a folyamat nem igényel annyi energiát, mint a hideg gejzírek. Még újabb elméletek szerint a gejzírek létét meggyőzően csak egy, a jégfelszín és a kőzetmag között, csak a déli pólus környékén lévő óceán magyarázhatja, a gejzírek keletkezéséhez másképpen ugyanis nincsen meg a szükséges hőenergia. Mivel a holdon jelen vannak (többek között a gejzírekből kimutathatóan) a szerves anyagok, a folyékony víz és a megfelelő energiaforrás, könnyen elképzelhető életnek, vagy prebiotikus rendszereknek a megléte, hasonlóan a Jupiter Europa holdjához. A legfontosabb különbség az Europával szemben, hogy míg azon az óceán eléréséhez több kilométeres fúrásra van szükség, az Enceladuson az óceán vize törhet fel gejzírek formájában, szerves anyagot, vagy élőlényeket szállítva, és ez egyszerűen, a hold körüli pályáról tanulmányozható. Belső struktúrája az Enceladus belső felépítése. Barna: belső szilikát mag, fehér: vízjégben gazdag köpeny, sárga és piros: a köpenyben és a magban létrejött diapirt (a nyomás és a felhajtóerő különbsége miatt átlyukadt kőzet) jelöli a déli pólusnál a Cassini–Huygens űrszonda előtt keveset tudtunk az Enceladus belső felépítéséről. Az űrszondára gyakorolt gravitációs hatás alapján számították ki a sűrűségét, ami nagyobb volt a vártnál, 1,61 g/cm³. Ez nagyobb érték, mint a Szaturnusz többi „jégholdja” esetén, így feltehetőleg nagy mértékben tartalmaz szilikátokat és vasat. A vízjég mellett még tartalmazhat radioaktív elemeket is, amely megmagyarázná a nagyobb hőkibocsátást. Egyes elméletek szerint a jégholdak rögtön a Szaturnusz után alakultak ki a csillagközi anyagból, ezért ilyen gazdagok rövid életű radionuklidokban.[22] Az alumínium-26 és a vas-60 is ilyen radionuklid, jellemző rájuk, hogy aránylag gyorsan termelnek energiát és nekik köszönhető a bolygó réteges szerkezete (jeges köpeny, sziklás mag) is. A magban 1000 K (727 °C) körüli a hőmérséklet, ami elég meleg ahhoz, hogy az alsó köpeny megolvadjon. A mag egy részének is olvadtnak kell lennie, hogy a Szaturnusz árapályerői által keletkezett feszültség alatt is rugalmas maradjon. Az árapályerő (amely a Dionéval kialakított rezonanciából vagy a librációból ered) a geológiai aktivitás hosszú távú fenntartásához szükséges. A 2006-ban a hold látható méretének mérése alapján számították ki annak alakját, hidrosztatikai egyensúlyt feltételezve, mely kizárja a réteges szerkezetet. E feltevés azonban ellentmond a holdon tapasztalható geológiai és geokémiai bizonyítékoknak. A hold formája azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a holdon nem áll fenn az egyensúly, és így lehet, hogy a hold korábban gyorsabban forgott, lehetővé téve a réteges szerkezet kialakulását. Az ég az Enceladusról  Elképzelt égbolt az Enceladuson az Enceladusról nézve a Szaturnusz látszó átmérője 28° (ez több mint 50-szerese a Hold látszó átmérőjének a Földről nézve). Mivel a hold mindig csak az egyik felét mutatja a Szaturnusz felé, a bolygó soha sem mozog az égbolton (bár jelentéktelen változások vannak a pálya excentricitása (kör alaktól való eltérése) miatt) és soha sem látható a Szaturnusz átellenes oldala. A Szaturnusz gyűrűi egy vékony és élénk csíknak látszanak, de az árnyékuk jól kivehető a Szaturnusz korongján. A Szaturnusznak fázisai vannak, ami 16 óra alatt jut el az „új” fázisból a „tele” fázisba.