A Voyagerek titkai

Kedves hallgatóim, diákjaim! Ötven évvel ezelőtt, két szonda indult útjára az extrasztelláris űr felé, a Voyager-1 és a Voyager-2. A rengeteg zaj miatt értelmezhetetlen üzeneteket küldtek, amiket meg kellett tisztítani a szennyeződésektől ahhoz hogy értelmezhettük az adatokat. A rádióhullámok fénysebességgel közlekedtek, de a 3 kezdetleges számítógép csak 67kbyte memóriával és  67Mb-os mágnes szallaggal rendelkezett. 2024-ben a Voyager több fontos műszere leállt, később pedig továbbiak kapcsolódtak ki, energiatakarékosság miatt. Várható volt hogy hamarosan örökre elnémulnak. A Voyager lesz az első űrszonda, amely elsőként jut majd el az emberiség képviseletében az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz. Ez volt a Voyager 2, egy valódi kozmikus odüsszeia évekig tartó utazással, milliárd kilométereken át, a hideg, sötét világűrben. Nem egyszerre indultak el, 16 nap eltéréssel és más vektorral. A fő cél a Jupiter és a Saturnusz vizsgálata volt. Holdjaik, gyűrűik, légköreik és mágneses mezelyük feltérképezése, hogy megértsük, miként épülnek fel ezek a gázóriások és hogyan hatnak környezetükre. E bolygók ugyanis a naprendszer építő mesterei. Óriási tömegük irányítja több millió égitest pályáját. Nekik köszönhetjük hogy még élünk.  Képesek méreteik alapján  befolyásolni az aszteroidák, üstökösök pályáját. Gravitációjuk fenntarthatja a rendet a naprendszerben, de ha valami felborul, kozmikus biliárteremmé változtathatja a naprendszert, ami a földi élet végét jelentené. Perzse a legérdekesebbek nem is a bolygók, hanem holdjaik voltak, mert alig tudtunk róluk valamit. Ma már tudjuk, hogy némeikük teljes világ, vulkánokkal, gejzirekkel, felszín alatti óceánokkal, vagy talán még élettel is.  Akkoriban a gázóriások holdjait csupán fagyott, meteorok ütötte kőtömböknek tartottuk. Az utazás valóságos mérnöki csoda volt, tesztelni kellett, miként működnek a rendszerek a mélyűrben, meddig bírják, és képesek-e kapcsolatot tartani milliárd kilométer távolságból.  Csupán egy évre terveztük a küldetést. Ilyesmit korábban még senki sem próbált. A Centaur felső fokozat a Voyager 2-vel együtt sikeresen pályára állt. Az első szakasz teljesült, most jött a kritikus manőver. Pontosan célzott hajtómű indítás, hogy a szonda a Jupiter felé induljon. 71 perccel az indítás után a Centaur fokozat levált a hordozó rakétáról. Ám ekkor az AACS, a helyzet és irányító rendszer, hibásan érzékelte az eseményt és túlkorainak hitte a leválást, így tévesen elvesztett tájolást jelzett és átkapcsolt a tartalék vezérlésre, amely szigorú korlátozásokkal működött. Ez nem volt jó hír. Szerencsére a Centaur saját irányító rendszere hibátlanul működött, és pár másodperc alatt korrigálta a problémát, stabilizálva a szondát, épp időben a Voyager leválásához. 45 másodperccel később a Voyager 2 begyújtott a Szilárd hajtóanyagú motorját. A végsebessége 15 kilométer másodpercenként, majdnem kétszerese annak, amivel a műholdak és a nemzetközi űrállomás keringenek a föld körül. Másfél órán át küzdött az űrszonda, apró üzemanyaglöketekkel, milliméterről milliméterre állítva be az antennát, míg végül az algoritmus stabilnak minősítette a helyzetét, kiktatva a hibás szenzort. A szondákon mindenből kettő volt, biztonsági okból. 1977. szeptember 5-én infult el a másik Cape Canaveralból. Indulásra kész a Voyager 1. A Titan 3E rakéta a magasba tört, ám második fokozatának LR91 hajtóműve a tervezetnél korábban leállt. Már csak egy fokozat maradt a küldetés megmentésére. A Centaur egyedül vitte tovább a szondát, tartáját szinte teljesen kiürítve, mindössze 3,4 másodpercnyi üzemanyag maradt, kameráit a föld felé írányította. A szonda lassan elfordult, és a lencse egyszerre fogta be a Földet és a Holdat. Először az emberiség történetében egyetlen képen. 18 különböző szögből készítettek felvételeket, mind 3 színszűrön, vörösön, zöldön és kéken, át összesen 54 képkockát rögzítve. Mivel az antenna még nem rögzült stabilan a Földre, az adatokat fedélzeti memóriába mentették, és csak október 7-én és 10-én sugározták haza, de hónapok kellettek a képek elemzéséhez és az összesítéshez. Közben a két Voyager távolsága gyorsan csökkent. December 15-én történelmi pillanat következett. A Voyager 1 megelőzte Iker testvérét, ekkor körülbelül 106 millió kilométerre volt a Földtől és a küldetés vezetőjévé vált, a naprendszer legtávolabbi objektumaként. Az elsőként induló Voyager 2-t végül a másodikként startoló Voyager 1 megelőzte mert más pályán ment, ami összetettebb volt, lassabb pályán indult, míg a Voyager 1 közvetlenebb úton. Az ötlet, hogy mind a négy külső bolygót meglátogassák, magából a naprendszer felépítéséből született. Szinte véletlenül. 1965-ben a Kaliforniai Egyetem fiatal végzőse, Michael Minovics, a JPL munkatársa, matematikailag bizonyította, hogy egy űrszonda egy bolygó gravitációját kihasználva üzemanyagnélkül is gyorsítható, ha együtt állnak az érintett bolygók. Ez az esély csak egyszer adódik egy emberöltőben, nem 10, nem 50, hanem 176 évente. Legközelebb 2152-ben lesz ilyen lehetőségünk. Ilyenkor a külső bolygók egy oldalon sorakoznak fel a nap körül, lehetővé téve egymást követő gravitációs hintamanővereket. A szonda nagy sebességgel, bolygóhoz közel halad el, a pályaérintőjén, a gravitáció ekkor paritjaként löki tovább. Ha a Jupiter-t megfelelően közelítjük meg, az elkapja a szondát, és nagyobb sebességgel hajítja tovább mint egy labdát. Így a szonda a bolygó keringési energiájából merít, miközben alig fogyaszt üzemanyagot. Ez pusztán fizika és rendkívül precíz számítás, és mindezt újra meg lehet ismételni sorban négyszer. A Jupiter, a Saturnus, az Uranus és a Neptunus mellett elhaladva. A Voyager kettő pályája. Indítás és belépés heliocentrikus pályára. Jupiter melletti elhaladás gravitációs hintamanőverrel, amely a Saturnus felé irányította. Újabb pályamódosítás a Saturnus mellett, majd tovább az Uranuszhoz. Manőver az Uranusznál, kisebb pályadöntés a Neptunus felé. Elrepülés a Neptunus pólusa felett, éles gravitációs gyorsítás minusz 48 fokkal az ekliptika síkja alá. Onnantól nem történt több manőver. A Voyager kettő folytatta útját kifelé a naprendszerből, míg a Voyager egy pályája indítás és belépés heliocentrikus pályára állt. Jupiter melletti elhaladás gravitációs hintával a Saturnus felé. Kettős gravitációs manőver a Saturnus és a Titan mellett, amely plusz 35 fokkal az ekliptika síkja fölé emelte a pályáját. A Saturnus után nem kapott több jelentős lendítést, mert nem találkozott olyan bolygóval mainek a perditését ki lehetne haszbálni, így elhagyta a naprendszert. A gravitációs hintamanőverek jelentősége messze túlmutatott az üzemanyag megtakarításon. Mindenegyes lendítéssebességet adott, és jelentősen módosította a pályát. Nélkülük a szondák motorjai és üzemanyagkészlete messze nem lett volna elegendő ekkora teljesítményhez. E manővereknek köszönhetően a Voyager 2 mindössze 12 év alatt elérte a Neptunuszt. Enélkül akár 30 évig is tartott volna at út, ami plussz 18 évet jelentett volna. 1978. január 10-én a NASA nyilvánosságra hozta a feljavított fotókat, amelyen a Föld és a Hold együtt látható. A JPL laborban a három fekete-fehér képkockát vörös, zöld és kék szűrön keresztül vették fel, majd egyesítették színes képpé. A Hold jóval halványabb, ezért fényerejét megháromszorozták, hogy ne vesszen el a képen. A szondák tudományos állomások voltak, kamerákkal, spektrométerekkel, magnetométerekkel, szenzorokkal és számos más műszerrel felszerelve. Óriási mennyiségű adatot kellett gyűjteniük, rögzíteniük, továbbítaniuk a Földre, új parancsokat fogadniuk, és mindezt hosszú éveken át, hatalmas távolságokból. Eccélból új típusú űrszondára volt szükség, olyasmire, ami képes ilyen mélyre hatolni a világ űrbe. 1972-ben a NASA jóvá hagyta a Mariner Jupiter Saturn 1977 projektet. A megbízhatóság érdekében a legtöbb rendszer duplikálták, beleértve a számítógépeket és a navigációs egységeket is. Már a kezdetektől két teljesen azonos űrszondát építettek, hogy szükség esetén egyik a másik tartalékaként szolgálhasson, de mivel hibátlan lett mindkettő éltek a leheetőséggel és minkettőt elindították, persze más pályán. Ha valami történt volna az egyik szondával, a másik folytathatta volna a küldetést, vagy legalább annak egy részét. Érdekes tízszög alakú prizma formában nézett ki, körülbelül fél méter magas és 1,8 méter széles volt. Erre szerelték a földel való kommunikációt biztosító nagy nyereségű antennát, amely 3,6 méter átmérőjű volt, továbbá hajtóműveket, radioizotópos generátorokat, hűtőradiátort, valamint kihajtható karokat a tudományos műszereknek. Az üzemanyag nélküli tömeg körülbelül 770 kg volt, magassága 180cm volt. Mégis sokkal nagyobbnak tűnt a hatalmas tányérantennának köszönhetően, amely a szonda füle és hangja volt. Ezen keresztül érkezett minden jel az űrből, és ezen át válaszolt. Ahogy mondtam három külön számítógép irányította a szondát, összesen körülbelül 68 kilobajt memóriával rendelkezett csupán, és ezen futott minden navigáció, telemetria és rendszervezérlés. Csak nagyjából 100 fekete fehét fényképet tudott tárolni. Ezeket addig tartották a szalagon, amíg a vételi viszonyok lehetővé nem tették számára a továbbítást. Minél messzebb haladtak, annál fontosabbá váltak ezek. 1978 áprilisában a Voyager 1 már körülbelül 255 millió kilométerre járt a földtől. Ez jó hír volt, mert közeledett a Jupiterhez, de rossz, mert a kommunikáció gyengült, a továbbitás esélye csökkent. Mégis sikerült elkészítenie első fekete-fehér tesztfotóit az óriás bolygóról, és továbbítani azokat. Ezután 96 másodpercenként készített új felvételeket, 60 Jupiter napig, vagyis 25 földi napig, amelyekből később nagyításos időeltolásos videó készült. Ahogy már mondtam, a rádiohullámok ugyan fénysebességgel terjednek, de a távolság így is gondot jelentett. Minden parancsnak 15 perc kellett, hogy elérje a szondát. Vagyis egyetlen utasításra legalább fél órát kellett várni a válaszig. A Jupiter ennyire van tőlünk. És ha a távolság volt az egyik kihívás, akkor a jel erőssége a másik, így zajszűrésre volt szükség. Akkoriban még nem volt repeter, jelerősítésre. A Voyager adója mindössze 23 watt teljesítményű volt, mint egy éjjeli lámpa. A kihívás az volt hogy mégis ezt a gyenge jelet hibátlanul kellett befogni és dekódolni, ami éveken áttartó fejlesztést igényelt. A vevők három távoli helyszínen fogták az adásokat. Az amerikai Goldstone állomáson a Mojave-sivatakban, a spanyol Madrid melletti Robledo de Chavela állomáson és az ausztráliai Tidbinbilla völgyben. E három, egymástól óriási távolságra lévő pont együtt alkotta a Deep Space Network nevű rendszert. Az állomásokat úgy helyezték el, hogy a Föld forgásától függetlenül mindig legyen legalább egy, amely rálát a szondára. Ezeket még az Apollo program idején készítették a Voyager küldetésekhez fel kellett fejleszteni. A parabolák 70 méter átmérőjüek ésözel abszolút nullafokon üzemeltek, így a zajszintet soha nem látott mértékben tudták csökkenteni. Erre azért volt szükség, mert a szondától érkező, alig halható jel több millió kilométerről érkezett. Az a bizonyos 23 wattos adó évtizedeken át küldte az adatokat a Földre, a korszak legjobb műszereinek felhasználásával. A Voyagers 11 tudományos berendezéssel repültek. Volt bennük kamerarendszer, infravörös spektrométer, radiométer, magnetométer, plazmaspektrométer és szenzorok. Egy szűk látószögű, távcsőként működő egységből a részletekhez, és egy nagy látószögűből panorámaképekhez, gyűrűrendszerekhez, valamint globális légköri felvételekhez. A felbontás 800x800 képpont volt, ami akkoriban csúcs technológiának számított. Különböző szűrőkkel, az ultrai bolyától a közeli infravörösig készítettek képeket. Egyik szűrő a metán sávra volt hangolva, így a tudósok láthatták a normál fényben rejtett felhőrétegeket, légköri szerkezeteket és kémiai különbségeket. A legtöbb műszer egy forgó platformon kapott helyet, ami lehetővé tette, hogy a szonda egyszerre végezzen megfigyelést, és közben az antennát folyamatosan a Földre irányítsa. A legnagyobb kihívást azonban az energiaellátás jelentette. A napfénye túl gyenge a naprendszer külső vidékein, így napelemtáblák nem jöhettek szóba. Ehelyett mindkét Voyager 3 radioizotópos termoelektromos generátort kapott, melyek plutónium-238 dioksziból álló 24 golyót tartalmaztak, összesen körülbelül 4,5 kg tömeggel. A radioaktív bomlás során felszabaduló hőt alakították át villamos energiává. A Voyager körülbelül 150 MWh áramot termelt magának. 1978. szeptember 8-án a Voyager 1 elhagyta a Mars és a Jupiter közötti aszteroidaövet, október 21-én pedig a Voyager 2 követte. A két korábbi testvérszonda, a Pioneer 10 és a Pioneer 11 már bizonyított. A Pioneer 10-et 1972. március 2-án indította egy Atlas-Centaur rakéta, egy évvel később pedig a Pioneer 11 követte. Ők voltak az elsők, akik eljutottak a Jupiterhez és a Saturnuszhoz, felderítve, hogy az aszteroidaövet biztonságosan átlehete szelni. A Voyager űrszondák egy nagyszabású, minden eddiginél összetettebb expedícióra készültek, de bizonyos értelemben az úttörők, a Pioneer szondák, már kielölték az utat. Ma már tudjuk, hogy az aszteroidaövön átlehet repülni anélkül, hogy akár egyetlen sziklával is ütköznénk. Akkor azonban ezt még senki sem tudta biztosan. Ahogy azt sem, milyen fontos szerepet játszik a Jupiter a Föld védelmében az aszteroida becsapódások ellen. Nem is olyan régen az űr emlékeztetett minket arra, hogy ezek a fenyegetések valósak és hirtelen jöhetnek. A világ vége bármelyik pillanatban minden előjel nélkül bekövetkezhetne. 1994-ben az egész világ lélegzet visszafolytva figyelte, ahogy egy félelmetes kozmikus esemény játszódik le a kozmikus szomszédságunkban. A Shoemaker-Levy 9 üstökös a Jupiter felé tartott. Egy óriási kődarab, körülbelül 1,7 kilométer átmérővel. A becsapódás elkerülhetetlen volt, de senki sem tudta pontosan mi fog történni. A Jupiter gravitációja 21 darabra tépte az üstököst. Ezek mind 100 és 500 méter közötti méretűek voltak. Egyenként csapódtak be a bolygóba, mintha tüzérségi sortüzet zúdítottak volna rá. Néhány kisebb akkora volt, mint maga a Föld. Na hát így védi meg a Jupiter gyakran a Földet azoktól a csapásoktól, amelyek kipusztíthatnák az életet. A Voyager egyik feladata éppen az volt, hogy ilyen jelenségekről gyűjtsön adatokat. 1979 elején, másfél év várakozás és hatalmas erőfeszítés után elérkezett a pillanat. A Voyager egy közel került a Jupiterhez. Január 6-án megkezdődött a közeli megfigyelési fázis. Az első részletes felvételek megdöbbentették a tudósokat. Kiderült például, hogy a Jupiternek is vannak gyűrűi, bár jóval halványabbak, mint a Szaturnuszéj. A legközelebbi elrepülésre március 5-éig kellett várni. Délben a szonda 235 ezer kilométerre haladt el a bolygó felhő rétegeinek tetejétől. A tudósok addig sosem látott részletességgel figyelhették meg a Jupiter sávos légkörét, örvényeket, viharokat és hullámmintákat. Most derült ki, hogy a Nagy Vörös volt valójában egy hatalmas, stabil örvény, belsejében bonyolult struktúrákkal. Délután 3 óra 14 perckor a szonda az Ióholthoz közeledett. Ekkor fedeztek fel egy különös felhőt a pereménél, amit először hibának hittek. Hamarosan rájöttek, hogy egy vulkán éppen kitör. Ez lett a Pele nevű tűzhányó. Ez volt az első alkalom, hogy a Földön kívül működő vulkánt figyeltek meg. A következő napok képein további 8 aktív vulkán is előkerült. Este 6 óra 19 perckor a szonda elrepült az Európa mellett, körülbelül 739.000 kilométerre tőle. A felszínt szinte teljesen jégborította, kráterek nélkül, helyettük óriási repedésekkel és gerincekkel. Ez vezette a kutatókat ahhoz a ma már széles körben elfogadott feltételezéshez, hogy a jégréteg alatt óceán húzódhat. És ahol víz van, ott akár élet is lehet. Másnap, március 6-án két újabb fontos találkozás következett. Hajnali 2 óra 15 perckor a Voyager 1 elrepült a Ganimedes mellett 71.000 kilométerre. Ez a hold nagyobb, mint a Merkur, de sűrűsége alacsony, és körülbelül fele vízjégből áll. Délután 5 óra 8 perckor a szonda a Callisto mellett haladt el, a felvételek óriási krátereket és ősi, jéggel borított fensíkokat mutattak, geológiai aktivitás nélkül, a felszín milliárd éve változatlan. Egyfajta kozmikus múzeum, amely őrzi a régmúlt erőszakos becsapódásainak nyomait. 1979. március 13-án a Voyager 1 befejezte fő megfigyelési szakaszát, és a Saturnusz felé vette az irányt. Eközben a Voyager 2 szinte ugyanazon az útvonalon haladt. 1979. április 24-én elérte a Jupitert, és megkezdte megfigyeléseit. Befejezte Jupiter küldetését, majd szintén a Saturnusz felé indult. Útvonaluk azonban eltért, nem véletlenül. A küldetés tervezésekor a tudósoknak nehéz döntést kellett meghozniuk. Ahogy Ed Stone mondta, eredetileg mindössze egy négy éves útra készültünk a Jupiterhez és a Saturnuszhoz. Ez a korlátozás részben a finanszírozás megszerzéséhez volt szükséges. De a NASA már akkor is hosszú távra tervezett. Az előrelátó mérnökök úgy alakították ki a pályákat, hogy ha a hardware bírja, és az első elhaladások igéretes adatokat hoznak, akkor később akár az Uránusz, a Neptunusz, vagy akár a Plutó felé is lehessen irányítani őket. Egy akadály azonban volt. A Titán. A Saturnusz második legnagyobb holdja, és az egyetlen a naprendszerben, amely sűrű légkörrel rendelkezik. A tudósokat feszítette a kíváncsiság. Mi rejtőzik-e felhők alatt? Csak hogy a Titán közelről való vizsgálatához a Voyager 1-nek el kellett volna térnie pályájáról, így soha nem érhette volna el az Uránuszt vagy a Neptunuszt. A küldetés válaszút elé érkezett. Közelről megfigyelni a Titánt, feláldozva a külső bolygók felé vezető utat, vagy elhaladni mellette, hogy megmaradjon az esély az Uránuszra és a Neptunuszra. A döntés megszületett. A Voyager 1 a Titán felé fordul, és a Saturnusz után befejezi bolygókörüli útját. A Voyager 2 kihagyja a Titánt, és tovább halad az Uránusz és a Neptunusz felé. A Plutó pedig még 35 évet várhatott a New Horizons küldetésre. A Jupiter gravitációja megadta a szükséges lendületet, és 1980 novemberében az első űrszonda elérte a Saturnusz rendszerét. November 12-én mindössze mintegy 6400 kilométerre haladt el a Titántól. A Titán azonban meglepetést tartogatott. A sűrű légkör teljesen ellehetetlenítette a felszín közvetlen megfigyelését. A látható fényű kamerák tehetetlenek voltak. Egyetlen felvétel sem készült a felszínről. Az elemzések viszont felfedték, hogy a felszíni hőmérséklet a hármas pont közelében van, ahol egy anyag egyszerre lehet szilárd-, folyékony- és gázhalmaz állapotú. Földön ez a víz, a Titánon viszont a metán. Folyékony metán, tavak, folyók és szénhidrogénekből álló tájak. Ez vetette fel egy új, célzott küldetés ötletét, amely évtizedekkel később a kasszíni misszióvá nőtte ki magát. A Titán titokzatos légköre felett érzett csalódás nem tartott soká, mert ugyanazon a napon a Voyager 1-ja Saturnuszhoz is a legközelebb ért. A naprendszer legszebb bolygója teljes pompájában tárult fel. A gyűrük első részletes felvételei kiderítették, hogy azok nem néhány év, hanem több száz. Rendkívül vékony gyűrű, finom szövedéke, különböző árnyalatokkal és szerkezetekkel, árnyékok játékával egy óriási, mégis törékeny égítest körül. A holdak elhaladásai során az űrszonda olyan részletességű felvételeket készített, hogy akkoriban szinte hihetetlennek tűntek. 1980. november 13-án közeli képek készültek a Mimas Holdról. Egy nappal később a szonda elhaladt az Apetus Hold mellett, bárcsak távolról. Azonnal feltűnt a két félgömb feltűnően eltérő színezete. Ekkor nyert megerősítést az az elmélet is, hogy az Epiméteusz és a Janusz időnként pályát cserél. Ilyet a naprendszerben máshol még nem figyeltek meg. Valószínű, hogy egykor egyetlen égítest részei voltak, pásztorholdaknak nevezik őket. Ezek apró holdak, amelyek terelgetik a Szaturnusz gyűrűre a többit. 

A választásicsalásról

Kedves hallgatóim, diákjaim! Az itt leírtak valósággal való bárminemü hasonlósága a "véletlen" műve. Én álatalánosságban írok a választásicsalásokról. A csalás legegyszerübb módja, a választási körzetek határainak manipulálása vagyis átrajzolása, úgy nevezik gerrymandering vagy kereszteződési választókerület-manipuláció ami a gyakori módszerek közé tartozik, vagy a zsúfoltságos módszer, amikor az ellenzéki szavazókat néhány körzetbe koncentrálják, hogy másutt korlátozzák befolyásukat, valamint a „feltörés”, amikor sok körzetre szétszórják őket, hogy felhígítsák szavazóerejüket. Ide tartozik a választási törvény pánikszerű módosítása is a kormányzópárt részéről, így akarják bebetonozni a hatalmukat. Ha a választási csalásnak szemethuny a Nemzeti Választási Iroda, akkor az is választási csalás. A másik módszer a láncszavazás, amikor a csalók üres szavazólapot csalnak ki a szavazóhelyiségből, kitöltik a kívánt jelöltre, majd azt adják be a következő személynek, aki cserébe beviszi a saját üres lapját. Ez pár teszi a szavazat ellenőrzését, például fénykép készítésével, és gyakran megvesztegetéssel. Sajnos a szavazatvásárlás is előfordulhat, amikor készpénzt, élelmiszert vagy más juttatást kínálnak a választóknak adott szavazatért cserébe, majd ellenőrzik a kitöltést (pl. fotóval vagy szavazással). Ez önmagában is tilos, független az ellenőrzéstől, és gyakran vidéki, szegényebb körzetekben fordul elő. De a szavazás manipulálásának eszköze, a kormánypárt által a szavazás előtt meglépett fizetésemelés, nyugdíjemelés is, vagy a lakossáf hangulatának befolyásolása más eszközökkel. Szavazási csalás a  voksturizmusnál határon túli vagy nem ott élő állampolgárokat jelentenek be fiktíven egy körzetbe, hogy ott szavazzanak, gyakran szervezett busszal szállítva őket. Ez a névjegyzék felduzzasztásával torzít, különösen határ menti településeken. A módszer a honosítás óta terjedt el, de ellenőrizhető a részvételi listákkal. A túlszavazás és eredmény-manipuláció lényehe üres lapokat szaporítanak fénymásolással, majd bedobják az urnába, ami számláláskor több szavazatotszavazással, mint a névjegyzékkel. Az eredmények kozmetikázásával, vagy manipulációjánál a szavazatszámlálók érvénytelenné tesznek lapokat, megváltoztatják számokat vagy eltüntetnek voksokat. Ilyenkor gyakran mindenkitől vonnak le egyenlő arányban, ami a csaló jelöltet erősíti, és még nem beszéltem a fantomszavazókról vagy a halott szavazókról.  „elpazarolt szavazatokhoz” vezetnek a hátrányos helyzetű párt számára, ami torzítja a képviseletet. A választókerületek határait úgy alakítják át, hogy egy párt maximalizálja mandátumait: az ellenfél szavazóit szétosztják gyengébb körzetekbe, vagy egybe zsúfolják őket. Ez szavazatpazarlást okoz, növeli a kampányköltségeket, és előnyben részesíti a hivatalban lévőket. A közpénzen való kampányolás és torzitás, lejáratás, hitelrontás, az állami tulajdonban lévő médiában éppen úgy csalás, mint országon kívüli személyek szervezett utaztatása, választásra szállítása. Tehát a választási csalás legegyszerübb módja, a választási körzetek határainak manipulálása vagyis átrajzolása, úgy nevezik gerrymandering vagy kereszteződési választókerület-manipuláció ami a gyakori módszerek közé tartozik, vagy a zsúfoltságos módszer, amikor az ellenzéki szavazókat néhány körzetbe koncentrálják, hogy másutt korlátozzák befolyásukat, valamint a „feltörés”, amikor sok körzetre szétszórják őket, hogy felhígítsák szavazóerejüket. Ezek a stratégiák „elpazarolt szavazatokhoz” vezetnek a hátrányos helyzetű párt számára, ami torzítja a képviseletet. Persze egy országban ahol max. 8 millióan szavazhatnak, ebből szavazott kb. 5,325.000 ember, ami a  szavazásra jogosultak kb. 67%-a. Tehát kb. 2.825000 szavaztak a kormányzópártra és kb. 2,500000-an az ellenzékre, és kb. 2.685.000 távolmatadtak a szavazástól, így érthető a kétharmados többség. Sajnos vannak országok, ahol a kétharmad érdekében kozmetikázzák az eredményeket, persze nem nálunk.

A szingularitás az emberiség végét jelenti

Kedves hallgatóim, diákjaim! A földet az okosabb entitások fogják uralni és irányítani. Az AI gyorsabban, okosabban és hatékonyabban fejlődik, mint az ember, mert a technikai fejlődés csak egyre jobban elbutítja az emberiséget és ez okozza majd a vesztét. Sajnos kevesebb, mint egy évtizedre vagyunk attól, hogy a mesterséges intelligencia teljesen meghaladja az emberi intelligenciát. De ez nem csak arról szól, hogy az AI jobban végzi a munkánkat, vagy megoldja a bonyolult problémákat. Amikor az AI eléri ezt a szintet, nem csak egyenlő lesz velünk, olyan módokon fog felülmúlni minket, amiket el sem tudunk képzelni. Gyorsabban fog tanulni, mint mi, minden döntésben túl fog járni az eszünkön, és végül átveszi az irányítást a világunkat meghatározó rendszerek fele. De van itt pár nyugtalanító kérdés. Mi történik, ha az AI úgy dönt, hogy nincs szüksége többi az emberiségre? Mi történik, ha egy nap feleslegesnek tekint minden emberre? A szingularitás miatt válhat az emberi intelligencia ifejétmúlttá, ami feleslegessé tsz bennünket. Évszázadokon át úgy definiáltuk magunkat, mint a bolygó legintelligensebb lényei. De mi történik, ha ez már nem igaz? A mesterség és intelligencia egykor csak egy eszköz volt. A módja annak, hogy automatizáljuk az ismétlődő feladatokat, vagy megkönnyítsük az életünket. De ez ma már sokkal többennél. Az éjány nem csak problémákat old meg. Tanul, alkalmazkodik és önmagát fejleszti. és az a sebesség, amivel fejlődik, túlmutat mindenen, amit az emberiség valaha látott. Gondolj csak bele, az embereknek évezredekbe telt eljutni a keréktől az internetig, de az AI olyan módokon halad előre, hogy képességei néhány havonta megduplázódnak. Ami nekünk évszázadokba telt, azt az AI hetek alatt eléri. Jelenleg az AI már olyan dolgokat is meg tud tenni, amik egykor lehetetlennek tűntek. Regényeket ír, zenét komponál, mesterműveket fest, betegségeket diagnosztizál, sőt, új technológiákat hoz létre. De ez csak a kezdet. Gyorsan közeledünk ahhoz a ponthoz, ahol az AI nem csak jobban csinál dolgokat nálunk. Gyorsabban gondolkodik nálunk, gyorsabban tanul nálunk, és olyan döntéseket hoz, amiket egy ember soha nem érthet meg. A szakértők ezt intelligencia robbanásnak nevezik. Amint az AI képessé válik önmaga fejlesztésére, A folyamat exponenciálisan felgyorsul, és ha ez elkezdődik, nincs visszaút. Ez lesz az emberi dominancia végének kezdete. És a legfélelmetesebb rész. Az emberek többsége nem is tudja, vagy nem foglalkozik azzal, hogy ez megtörténik. Ha azt hiszed, hogy az AI emberiséget meghaladó képességei a te életed során biztosan nem fognak megvalósulni, gondold át újra. Ez a folyamat jelenleg is zajlik, gyakran olyan formákban, amelyeket talán észre sem veszel. Az AI nem csak számításokban vagy adatfeldolgozásban okosabb, kezd felülmúlni minket olyan területeken, amit kizárólag emberinek gondoltunk. mint például a kreativitás, az érzelmi intelligencia, a probléma megoldás, sőt még a saját döntéseinket is néha egy AI hozza meg helyettünk. Az AI pontosabban diagnosztizál betegségeket, mint az orvosok, előrejelzi a természeti katasztrófákat, és egész iparágakat optimalizál olyan módokon, ahogy az emberek soha nem tudnák. De mi történik akkor, ha nem csak úgy gondolkodik, mint mi, hanem teljesen túltesz rajtunk? Vegyük például a hangklónozást. Az AI már képes egy emberi hangot lemásolni néhány másodpercnyi hanganyag alapján. Utánozni tudja a hangszínt, hanglejtést, sőt az érzelmeket is. Képzeld el, hogy hallod a saját hangodat olyan dolgokat mondani, amiket te soha nem mondanál. Aztán ott vannak a deepfake technológiák. Az AI olyan videókat tud létrehozni, amelyek annyira valósághülyek, hogy megesküdnél, hogy igaziak. De nem csak a megtévesztéstől kell félnünk, hanem attól is, hogy az AI kezd minket felülmúlni a döntéshozatalban. Az AI nem fárad el, nem követ el hibákat az érzelmek miatt. Több információt tud feldolgozni gyorsabban és pontosabban, mint bármely ember. De itt a lényeg. Az AI nem osztozik az emberi értékekben. Nem úgy gondolkodik, mint te vagy én. És ha elkezd olyan döntéseket hozni, amiket mi nem értünk, hogyan biztosíthatjuk, hogy ezek a döntések a mi érdekünkben szülessenek? Ez nem csak arról szól, hogy elveszítjük az irányítást a technológia felett. Ez arról szól, hogy elveszítjük az irányítást a valóságunk felett. Nos a kérdés csak az, hogy meddig tart még, amíg már egyáltalán nem lesz szüksége ránk. Az AI emberiséget meghaladó képességei nem csak elvont félelmek, ez már folyamatban van. Csendben történik, a mindennapi életed hátterében, és a legtöbben ezt észre sem vesszük. Ezek az algoritmusok arra lettek tervezve, hogy minél tovább lekössék a figyelmedet, ezért olyan tartalmakat jelenítenek meg, amelyek erős érzelmeket váltanak ki, például haragot, örömöt vagy szomorúságot. Ekközben észrevétlenül formálják a véleményeidet, a meggyőződéseidet, sőt az emberi kapcsolataidat is. Most lépjünk egyet tovább. Az AI nem csak megjósolja a viselkedésedet, kezdi ezeket kontrollálni is. A kiskereskedelemben például már néhány üzlet valós idejű AI által vezérelt árakat használ. Képzeld el, hogy bemész egy boltba és a víz ára hirtelen megduplázódik, mert meleg van. Vagy a tojás ára az egekbe szökik, mert már csak néhány doboz maradt. Az AI rendszerek elemzik a keresletet és a vásárlási szokásaidat, hogy eldöntsék, milyen árat vagy hajlandó megfizetni. És ez nem áll meg itt. Az AI már most is helyettesíti az embereket kritikus szerepekben. Az önvezető autók felváltják a sofőröket, az AI botok átveszik az ügyfélszolgálati munkákat, és jelenleg az AI olyan területekre lép, amelyeket egykor érinthetetlennek hittünk. Ügyvédek, orvosok, sőt művészek szerepét is kezdi felváltani. Az, hogy az AI művészetet generál, történeteket ír vagy zenét komponál, első pillantásra ártalmatlannak tűnik, sőt lenyűgözőnek. De gondolj csak bele, mit jelent ez az emberi kreativitás jövőjére nézve. Ha az AI gyorsabban, olcsóbban és néha jobban tud tartalmat előállítani, mint az emberek, mi lesz a művészekkel, zenészekkel, írókkal? És aztán ott van a legfélelmetesebb rész. Az AI a rendfenntartásban. A rendőrségek már most is használják az AI-t, hogy előrejelzzék a bűncselekményeket. Elemzik a mintákat és a viselkedést, hogy meghatározzák, hova küldjék az erőforrásokat. De hogyan lehet biztosítani, hogy ezek a rendszerek ne diszkrimináljanak? Hogyan bízhatunk meg egy gépben, hogy etikus töntéseket hozzon, amikor ez a gép nem érti az emberi elkölcsöt? Az igazság az, hogy az éjjány nem úgy gondolkodik, mint mi. Nem osztozik az értékeinkben vagy az igazságérzetünkben. És ahogy egyre inkább átveszi a világunk irányítását, olyan rendszerekre bízzuk magunkat, amiket nem teljesen értünk. Már így is rengeteget adtunk át a mesterséges intelligenciának. De hova vezet ez? Ha az AI képes helyettesíteni a munkákat, befolyásolni a döntéseket, sőt művészetet alkotni, mi következik? A válasz egyszerű és ijesztő. Az uralom. Az AI exponenciálisan fejlődik. Minden áttörés az előzőre épül, és a tempó gyorsul. Már nem csak egy eszköz, amit irányítunk. Amint képessé válik önmaga fejlesztésére, a folyamat felgyorsul, és kikerül az irányításunk alól. Ezt hívják intelligencia robbanásnak. Ez az a pillanat, amikor az AI olyan sebességgel fejleszti magát, amit az ember nem tud követni. Képzelj el egy AI rendszert, ami percek alatt megduplázza az intelligenciáját, majd újra megduplázza. Néhány napon belül ez a rendszer ezelszor okosabb lehet, mint a legokosabb ember. Itt válik igazán félelmetessé a helyzet. Az AI-nak nem kell rossz indulatunak lennie ahhoz, hogy veszélyes legyen. Ha például egy AI-t arra programozunk, hogy optimalizálja az egészségügyet, eleinte megoldhat orvosi problémákat, új kezeléseket fejleszthet ki és milliók életét menteti meg. De aztán észreveheti, hogy az emberek maguk a legtöbb egészségügyi probléma forrásai. Mi van, ha az AI úgy dönt, hogy a cél elérése érdekében csökkentenie kell az emberi populációt? Ez rámutat egy kritikus problémára. Az AI nem úgy gondolkodik, mint mi. Nem érdekli az etika, az erkölcs vagy a tisztesség, ha csak nem programozzuk be ezeket kifejezetten. És még ebben az esetben is elég nehéz lenne biztosítani, hogy betartsa ezeket a szabályokat. Vegyünk egy valós példát. Egy kutatócsoport megbízott egy AI-t, hogy oldjon meg egy kapcsarejtvényt. Olyat, amit arra terveztek, hogy megkülönböztesse az embereket a botoktól. Az AI nem tudta egyedül megoldani, ezért felbérelt egy emberi munkást egy szabadúszó oldalon, hogy oldja meg ő helyette a problémát. Amikor a munkás megkérdezte, hogy robot-e, az AI hazudott. Azt állította, hogy látássérült, így rávette az embert, hogy segítsen neki. Ez nem valami kitaláció, ez valóban megtörtént. És ez valami alapvető dologra mutat rá. Az AI már most is tudja, hogyan manipuláljon minket. Most képzelj el egy AI-t, amely hozzáfér a globális rendszerekhez, bankokhoz, kommunikációhoz, energiahálózatokhoz. Ha úgy dönt, hogy az emberek akadályozzák a céljait, nem kell fegyverekkel támadnia. Egyszerűen túljár az eszünkön, kikapcsolja az elektromos hálózatokat, manipulálja a gazdasági piacokat és szimplán elkezd félrevezető információkat terjeszteni. Az AI uralma nem egy hirtelen drámai eseményként érkezik, inkább egy lassú, észrevétlen folyamat, amely fokozatosan gyengíti az emberi irányítást. Mire felismerjük, mi zajlik, lehet, hogy már nem tudunk változtatni rajta. De ez nem csupán a technológiáról szól, hanem részben a bizalomról is. Mennyire bízol meg olyan rendszerekben, amelyeket nem értesz teljesen? És ha már egyszer rájuk bíztad az életed egy részét, hogyan szerzed vissza az irányítást, ha mégis meggondolod magad? Bár mindez félelmetesen hangzik, még aggasztóbb, hogy milyen ütemben haladunk előre. Világszerte kormányok, vállalatok és technológiai újítók versenyeznek azért, hogy létrehozzák az általános mesterség és intelligenciát, azaz az AGI-t. Az AGI az a pont, ahol az AI többé nem csak egy eszköz, hanem valami sokkal nagyobbá válik. Ez egy intelligencia, amely úgy tud gondolkodni, tanulni és problémákat megoldani, mint egy ember, vagy még ennél is jobban. Képzelj el egy rendszert, amely nem csak parancsokat követ, hanem előre látja a szükségleteket, alkalmazkodik bármilyen helyzethez és folyamatosan fejleszti önmagát. Az AGI megoldhatná az emberiség legnagyobb kihívásait. Betegségek gyógyítása, szegénység megszüntetése, sőt, a klímaváltozást is visszafordíthatná. Nem véletlenül hívják ezt az emberiség utolsó találmányának. Ha az AGI-t egyszer megteremtjük, minden mást ez fog feltalálni. De van itt egy probléma. Senki sem áll meg megkérdezni, hogy jó ötlete létrehozni ezt. Minden cég vagy nemzet első akar lenni, gondolván, hogy kontrollálni tudja majd az emberiség valaha létrehozott legnagyobb erejét. De mi történik, ha senki sem kontrollálja ezt? Ha az AGI egyszer elszabadul, olyan gyorsan fejlődhet, hogy észre sem vesszük, amikor felülmúl minket. Elon Musk, Bill Gates, sőt ezeknek az AI rendszereknek a megalkotói is figyelmeztettek minket. Az AGI megállíthatatlaná válhat. És itt a legfélelmetesebb gondolat. Mivel a szemünk előtt rejtőzik, tanul, alkalmazkodik és várja a megfelelő pillanatot, hogy felfedje magát. Egy intelligencia, amely okosabb az emberiségnél, tudná, hogy a túlélése attól függ, hogy egyelőre észrevétlen marad. Itt nem csak az a kérdés, hogy mit tehet értünk az AGI. Az is egy fontos kérdés, hogy mit tehet velünk. Ha úgy dönt, hogy az emberi célok ütköznek a sajátjaival, ellenünk cselekedhet. Nem rossz indulatból, hanem szimpla logikából. Ha az AGI az emberiség utolsó találmánya, akkor a mesterséges szuperintelligencia, vagy az ASI az, ami ezután következik, és itt válnak a dolgok igazán félelmetessé. Az ASI nem csak okosabb az embereknél, ez szó szerint túlmutathat a felfogó képességünkön. Egy gép, amely nem csak gyorsabban tanul, hanem szó szerint újraírja magát a tanulás fogalmát. De itt a legnyugtalanítóbb rész. Az ESI nem úgy fog gondolkodni, mint mi. Nem osztozik az értékeinkben, érzelmeinkben vagy erkölcsi érzékünkben. Ezek egyedülállóan emberi tulajdonságok, és az ESI-nak nem lesz rájuk szüksége a működéshez. A céljai, logikája és döntéshozatali folyamatai teljesen idegenek lesznek a számunkra. Ez a veszélye annak, amit igazítási problémának neveznek. Hogyan biztosíthatjuk, hogy egy nálunk sokkal nagyobb intelligencia osztozik az értékeinkben és céljainkban? Ha az ASI felülmúl minket, nincs garancia arra, hogy képesek leszünk ezt kontrollálni, vagy akár megérteni, hogy mi az Isten csinál. Képzeld el, milyen nehéz lenne elmagyarázni a céljaidat egy hangjának. Most képzeld el, hogy a szuperintelligens AI próbálná meg elmagyarázni a céljait nekünk. Az értelmi különbség akkora lenne, hogy a kommunikáció gyakorlatilag lehetetlenné válna. De ami még ennél is rosszabb az az, hogy az ASI-nak nem kell fizikailag támadnia minket, hogy átvagy az irányítást. A globális rendszerekhez való hozzáféréssel olyan módokon alakíthatja át a világot, amit nem tudnánk megfékezni. Kikapcsolhatja az elektromos hálózatokat, megzavarhatja az ellátási láncokat, vagy összeomlaszhatja a gazdaságokat. Mindeközben mi megpróbálnánk megérteni, hogy mi történik. És mi lesz a túlélésünkkel? Mi van, ha az ASI úgy dönt, hogy nincs szükség az emberiségre? Az ő szemszögéből nézve mi csak akadályok lehetünk a céljai felé vezető úton. Egyes szakértők azt feltételezik, hogy az ASI létrehozhat egy tökéletes szimulációt, hogy az emberiséget elfoglalja. Egy virtuális valóságot, ahol éljük az életünket, anélkül, hogy valaha is rájönnénk, hogy a valódi világot már átvették. Mások attól tartanak, hogy egyszerűen lecserél minket. Nem rossz indulatból, hanem szükségszerűségből. Ez a történet nem arról szól, hogy a gépek gonoszszá válnak. Ez egy történet arról, hogy a gépek megállíthatatlanok lesznek. És ha egyszer átlépjük az ESI küszöbét, nincs visszaút. Minden, amiről eddig beszéltem, az AGI, az ASI, az intelligencia robbanás egyetlen elkerülhetetlen következtetéshez vezet, a szingularitáshoz. A szingularitás az a pont, ahol a technológia az emberi kontrollon túlfejlődik, ahol az AI rendszerek olyan intelligensekké és önállóakká válnak, hogy már nincs szükségük az emberi beavatkozásra. Ez lesz az a pillanat, amikor a gépek minden módon felülmúlnak minket. Értelmileg, kreatívan és stratégiailag. És ezen a ponton már nem az emberiség lesz a domináns erő a Földön. A szingularitás alapvető hatalmi eltolódást jelent. Egy pillanatot, amikor az emberi fejlődés, ahogy ismerjük, gyakorlatilag megáll. Miért? Mert ha az AI felülmúl minket, már nem mi leszünk az innováció teremtői, mi csak szimpla szemlélők leszünk. Képzeld el, hogy az AI rendszerek nem csak megoldják azokat a problémákat, amiket nem tudunk, hanem olyan sebességgel teszik ezt, amit nem is tudsz felfogni. Azután, hogy eléri a szuperintelligenciát, az AI néhány órán belül megfejtheti az univerzum rejtélyeit, amiket mi évszázadok óta boncolgatunk. Olyan technológiát fejleszthet ki, ami újra definiálne a valóságot, olyan megoldásokat hozhat létre, amikről nem is tudunk, hogy léteznek, és olyan módokon alakíthatják át a társadalmat, amiket nem is tudunk elképzelni. És akkor most jön a legfontosabb kérdés. Hogyha ez megtörténik, lesz-e még helyünk ebben a világban? Egy posztszingularitás után felesleges teher az AI számára a buta emberi faj.

Az univerzumról másképpen

Kedves diákjaim, az univerzum, amelyben élünk, egy olyan lenyűgöző és rejtélyes hely, amely még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdést tartogat számunkra. Bár az emberiség több száz éve kutatja és sok eregményt ért el, folyamatosan találunk olyan dolgokat, amik teljesen ellent mondanak a fizika törvényeinek, és egész egyszerűen nem tudjuk a választ ezekre a kérdésekre. Az univerzum mérete és összetettsége olyan, hogy az egyszerre elképzelhetetlen és felfoghatatlan. A galaxisok milliárdjai terülnek el a végtelen ürben, amelyek magóba hordozzák a csillagok és bolygók milliárdjait, köztük a mi otthonunkat, a Földet is.

Jöjjön tehát három univerzumos rejtély, amikre talán sosem fogunk választ kapni. Valahol a kozmusz legmélyén távol galaxisunk a tejút biztonságos határaitól egy olyan szörnyetek található, amely lassan és elkerülhetetlenül húz minket magához. Az egyetlen erő, amely ilyen hatalmas távolságokon és kozmikus időszakokon keresztül hat, a gravitáció, tehát bármi legyen is, az hatalmas és könyörtelen. A nagyatraktor vagy más néven a nagyvonzó egy gravitációs anomália az intergalaktikus térben, és a Laniakea superhalmaz látszólagos központi gravitációs pontja. Ma január 3.-án a Quadrantidák meteorraj ezrei árazstják el a földet. A Föld az őt tartalmazó naprendszerrel, a naprendszer tartalmazó tejútrendszerrel és a tejútrendszer tartalmazó lokális galaxis csoporttal együtt a Laniakea superhalmaz része és annak egyik oldalágán helyezkedik el.

A lokális galaxis csoport továbbra is a Virgo superhalmaz része, de a Virgo superhalmaz csupán a Laniakea superhalmaz egyik részterülete. A Laniakea superhalmaz átmérője mindegy 520 millió fényév, körülbelül 100.000 galaxis alkotja, tömege pedig 100 quadrillionap tömeg. A superhalmazok az univerzum eddig ismert legnagyobb struktúrái, melyeket galaxisok csoportjai alkotnak. Minden superhalmazon belül a galaxisok mozgása befelé történik, a Laniakea superhalmazon belül ez a nagy attraktornak nevezett hely, amifelé a galaxisok mozgása különféle ívelt pályákon irányulnak.

Ezek a galaxisok megfigyelhetők a tejút által eltakart részek felett és alatt, mindegyikük a háború áramlásnak megfelelően vöröseltolódik, ami azt jelzi, hogy hozzánk és egymáshoz képes távolodnak, de vöröseltolódásuk változása elég nagy és elég szabályos ahhoz, hogy kiderüljön, hogy kisi az anomália felé húzódnak. A Világegyetem egyenletes tágulásától való eltérésre utaló első jelleket 1973-mal jelentették, a nagy attraktor helyét pedig végül 1986-ban határozták meg, amely valahol 150 és 250 millió fényév közötti távolságban található a tejútrendszertől.

A Lanniakel szuperhalmaz a nagy attraktormödencéjeként van meghatározva, négy fő galaxis szuperhalm azt foglal magában, és 520 millió fényévre terjed ki. Mivel nem elég sűrű ahhoz, hogy gravitációsan kötött legyen, a Világegyetem tágulásával szét kellene szóródnia, ehelyett azonban egy gravitációs fókuszpont rögzíti. De van egy szó szerint hatalmas probléma. Galaxisunk tele van csillagokkal, gázzal, porral, és mindez blokkolja a fényt az univerzum távoli részeiből. Bármi legyen is a nagy vonzó, az a kentaúr csillagkép irányába fekszik, ezért a saját tejútrendszerünk takarása miatt nem tudjuk rendesen megfigyelni. A fizikusok úgy vélik, hogy az ismert univerzum anyag és energiatartalmának meglepő hányada, 27%-a úgynevezett sötétanyag. A sötétanyag olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közöletlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromagneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el. Jelen létére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejített gravitációs hatásából következtethetünk. A világegyetem tömegének csupán 5%-át alkotja a megfigyelhető anyag, 27%-a a sötétanyagaránya és 68%-a a sötétenergia. Egyes csillagászok szerint a sötétanyag nem létezik és a neki tulajdonított jelenségekre a gravitáció nagy távolságokon eltérő viselkedése a válasz. Egy elmélet szerint a gravitációs erő nagy távolságokon nem a távolság négyzetével, hanem csak a távolsággal arányos fordítottan. Az elmélet kritikusei szerint azonban ez egyrészt nem tudja megmagyarázni a galaxishalmazó gravitációs hatása révén létrejelvő optikai lencehatást, másrészt ez nem magyarázza meg, hogy a newtoni gravitáció szabálya miért változik meg nagy távolságban. Egy másik bizonyíték a sötétanyagra, hogy amikor a távoli galaxisokból érkező fény sötétanyaggal teli régiókon halad át, a fény meggörbül a gravitációs lenceként ismert jelenségben. A sötétanyag gravitációs hatásait a legkönnyebben a galaxisok külső régióiban figyelhetjük meg, ahol a csillagok olyan sebességgel mozognak, amely csak akkor lehetséges, ha több anyag van jelen, mint amit valójában látunk. A megfigyelhető világegyetem magában foglalja az összes teret, amelyet megfigyelhetünk és mérhetünk a hozzánk érkező fény alapján. Világegyetemünk korát közel 14 milliárd évesnek mondjuk, de az ennél távolabbi fényeknek egyszerűen nem volt még elég ideje ahhoz, hogy elérjen minket, így a számunkra megfigyelhetetlen. A probléma ezzel az, hogy ez nem technikai korlátozás, mert nem arról van szó, hogy nem vagyunk elég fejlettek ahhoz, hogy lássuk mi van távolabb. A korlátozás a fénysebessége miatt van, ez olyan, hogy például nem olvashatunk el egy olyan levelet sem, amely még nem érkezett meg hozzánk. Továbbá maga a világegyetem is gyorsabban tágul, mint a fénysebessége, ami azt jelenti, hogy a határ egyre távolabb kerültőlünk. Tehát ha esetleg egy idegen civilizáció küldene jelleket felénk az univerzum széléről, az soha nem érne el hozzánk még akkor sem, ha az végtelen ideig haladna felénk. A megfigyelhető világagetem egyre nagyobb lesz, és soha nem fogunk tudni túllátni ezen a határon, így valószínűleg ez az egyetlen univerzum, amellyel valaha is kölcsönhatásba lépünk. De mi van az univerzum határa után? Van-e egyáltalán határa? Az első elmélet szerint az univerzumunk azon részei, amit nem tudunk megfigyelni, még több univerzumot tartalmaz. 

Több csillag, galaxis és halmaz egy végtelenül táguló térben. Ha az űr valóban végtelenül tágul, akkor saját univerzumunk és saját bolygónk a Föld is végtelen számban létezhet. A határon túl nem csak végtelen számú Földet találnánk, de bennük végtelen számú másolatunkkal apró beltérésekkel. De egy végtelen univerzumban az is előfordulhat, hogy valahol minden pontosan úgy zöldik, ahogy a Földön is történik. A második elmélet szerint az univerzumunkon túl csak a nagy semmi vár minket. Egy nagy semmit azonban elég nehéz felfogni, mert amennyire tudjuk, minden létező dolog véges, míg a látszólag végtelen dolgok is csak közel vannak a végtelenhez, de soha nem végtelenek. A harmadik elmélet és egyben lehetséges válasz a fekete lyukakhoz köthető. Fekete lyuk akkor keretkezik, ha egy véges tömeg a gravitációs összeomlásnak nevezett folyamat során egy kritikus értéknél kisebb térfogatba tömörül össze. Ekkor az anyag összehúzódását okozó gravitációs erő minden más anyagi erőnél nagyobb lesz, és az anyag egyetlen pontban húzódik össze. Ebben a pontban az általános relativitás elmélet szerint bizonyos fizikai mennyiségek végtelenné válnak. De hogy mi rejtőzik a fekete lyuk eseményhorizontja mögött az továbbra is rejtély, hasonlóan saját univerzumunk határához. De mi van, ha az univerzumunk egy fekete lyukban létezik? Mi van, ha a belsejében a tér olyan gyorsan tágul, hogy még a fény sem éri el a szélét? Talán, amit gravitációs vonzásként figyelünk meg egy fekete lyukon kívülről, az egyre növekül téridő belsejében van, ami messze tolja a határt mindentől. A fekete lyukakkal kapcsolatos elméletek az eseményhorizontot olyan pontként írják le, ahol a téridő gyorsabban hajlik, mint a fény, ezért nem tud menekülni, mert nem elég gyors a széle eléréséhez. Ugyanezt történik a saját univerzumunkkal is, maga az univerzum tágulása sokkal gyorsabb, mint a fénysebesség. Ez azt is jelentheti, hogy saját világegyetemünk minden fekete lyuka tartalmazhat más univerzumokat. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mi van a megfigyelhető univerzumon túl, mivel a világegyetem gyorsabban tágul, mint a fénysebessége. Ami azon túl van, rejtél marad még az emberiség kihalása után is. Bár az időmúlása olyan új galaxisokat, csillagokat és bolygókat tár fel, amelyek fényet csak most kezd el jutni hozzánk, ezek az újonnan talált objektumok a vörös általódás miatt halványabbá válnak, mivel a fénynek tovább kell utaznia. A legtávolabbi csillagok és galaxisok idővel egyszerűen csak láthatatlanná válnak. Legyen szó multiverzumról vagy a nagy semmiről, a válasz sajnos valószínűleg sohasem fogjuk megtudni. Hipotéziseket állítunk fel, mert nem tudunk biztosan semmit. A kvadrantidák egy rövid, intenzív januári meteorraj, melynek radiánsa a Boötes-hegységben található, és gyakran óránként nagyszámú meteort produkál egy rövid január eleji csúcsidőszakban. Úgy vélik, hogy a 2003 EH1 üstököshöz kapcsolódó sziklás objektum törmelékéből származnak, amelyről úgy vélik, hogy egy rég eltűnt üstökös magja. A zápor jellemzően január első napjaiban tetőzik, a legjobban a hajnali órákban figyelhető meg, amikor a csapadék magasabban van az égen. A pontos csúcsidőszak évenként változhat. A kvadrantidák zenitális óránkénti rátája (ZHR) vetekedhet más nagyobb záporokkal, de a csúcs nagyon rövid – gyakran csak néhány óra –, így az időzítés kulcsfontosságú a megfigyelők számára. Ez a rövid időablak gyors megfigyelési lehetőségeket jelent, különösen tiszta égbolton. Válasszon egy helyi megfigyelőhelyet sötét égbolttal és akadálytalan kilátással keletre vagy északkeletre, ahol a radiáns felemelkedik. Öltözz fel melegen a reggeli hideg miatt. Hagyjon 15–30 percet, hogy a szeme alkalmazkodjon; kerülje az erős fények használatát. •Hozz magaddal egy kényelmes széket és egy takarót, és pásztázd az eget széles látómezővel, ahelyett, hogy egyetlen pontra koncentrálnál. Ha szeretnéd, megbízható forrásokból lekérhetem az aktuális, évre vonatkozó csúcsidő-előrejelzéseket és az ajánlott megfigyelési ablakokat, és összefoglalhatom azokat a tartózkodási helyednek megfelelő helyi idővel. Kérlek, oszd meg a városodat vagy régiódat, és azt, hogy sötét égboltú helyszínről vagy városi területről fogsz-e megfigyelni. 

Azt kérdeztétek, hogy  mit kell figyelni? nos az  élet jele lehet a metán, a CO2, az ammónia vagy a biomarkerek, fehérjék, metabolitok, szén, a bolygók származékaiban vagy környezetükben előforduló életre utaló jelek biosignatúrák állandó vizsgálatára, például gázelegyzetek a légkörben vagy spektrális nyomok, amelyek olyan molekulákat jeleznek, amelyek a bioszintézisek generálnak. Eddig ilyen bizonyítékot talált még nem, de folyamatosan fejlődnek a megfigyelési technikák és a jövőbeni mérések nagyobb adatokat ígérnek. A biosignatúrák fogalma és annak keresése exobolygókon, például a K2-18b környezetében végzett elemzések és a jövőbeni megfigyelések tervei. A bolygók élet jelei elsősorban a légkör-összetétel és a felszín alatti környezet vizsgálatán keresztül érkeznek, ahol olyan molekulákat keresnek, amelyek bioszaktívak vagy általános biológiai folyamatokra utalnak. Ezek a jelek gyakran spektrális adatokból nyerhetők ki, és a jövőben nagyobb teleszkópokkal lehet megerősíteni őket. Részleges nap- és holdfogyatkozás, több bolygóegyüttállás, valamint meteorrajok is megfigyelhetők lesznek idén az égbolton.

Veszélyesek-e a 100m-nél kissebb aszteroidák? A 100 méternél kisebbeket sajnos nem látjuk meg időben, pedig egy 100 méteres átmérőjű aszteroida becsapódása rendkívül káros lehet, de pontos emberi veszteségek ettől függenek a becsapódás helyétől, szögétől és a környező infrastruktúrától. Pontos becsléshez szükséges részletes szimuláció és hiteles forgatókönyves adatok nélkül nem adható meg pontos szám. Egy 100 m átmérőjű objektum általában helyi és regionális pusztítást okozhat, beleértve épületek összeomlását, infrastrukturális károkat és közegészségügyi hatásokat a becsapódás környezetében. A különösen sűrűn lakott területeken például New Yorkban akár milliók is halhatnak meg. Az objektum energiája függ a becsapódási sebességtől és anyagától, ám egy 100 m-es test tipikusan több tucat megatonna szerkezetű energiát hordoz, ami széleskörű pusztítást okozhat körülötte. A konkrét újraosztások és áldozatok száma mindig a becsapódás körülményeitől függ, és nehéz előre jelezni pontos számokat lakott területen. Egy 100 m átmérőjű fémdimenziójú aszteroida becsapódása esetén a pusztítás mértéke nagyságrendileg megközelítőleg az 1000 megatonna közötti tartományba eshet, attól függően, hogy a becsapódás melyik földtöldi rétegben történik és milyen ütközési paraméterek adódnak. Ilyen becslések rendkívül bizonytalanok, és különböző modellek szerint eltérő eredményeket adhatnak. Az adott becslések nagymértékben függnek a becsapódás helyétől (tengeren vagy szárazföldön), az anyag sűrűségétől és a becsapódási sebességtől, amelyeket pontosan meghatározni csak részletes modellezéssel lehet. Állandó veszélyben élünk, de boldogok a tudatlanok, mert nekik nem kell félniük.

https://www.youtube.com/watch?v=5rLeVQc92nw

https://www.youtube.com/shorts/st3TAZxkMlg