Nádasi K. Ottó Kis-Adán, májusi szerdán e levelem írám. A mottó: Szivedig ime visz irás, kellemest író! Szinlelő sziv rám kacsintál! De messzi visz szemed… Az álmok (ó csaló szirének ezek, ó csodaadók) elé les. Irok ime messze távol. Barnám! Lám e szivindulat Öné. S im e sziv, e vér ezeket ereszti ki: Szivem! Ime leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? – Öleli karom át, Édesem! Lereszket évasziv rám. Szivem imád s áldozni kér réveden – régi gyerekistenem. Les im. Előtte visz szived is. Ég. Érte reszketek, szeret rég és ide visz. Szivet – tőlem is elmenet – siker egy igérne, de vérré kinzod (lásd ám: ime visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor (aki lelőtt ó engem, e ravasz, e kicsi!) Követeltem eszemet tőled! E levelem ime viszi… Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaado csók ezeken éri, szól: A csókom láza de messzi visz!… Szemed látni csak már!… Visz ölelni!… Szoríts!… Emellek Sári szivemig. Ide visz Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is uj ám: Nádasi K. Ottó Kis-Adán.
Belő darálók sittesze, vesz e társas toll. Ó, ha mesék éberek is, olasz a nő, az alig ír, buta. Klappol a gúny, a para, ha jászberényi se réved. Ede vérröge rémes, na. Bán lábasok elé lerakat, üresek. Erős inka hasában rab, mozog a marása, ha kormos. Aszú hóra, szerkőn ő rőt. E Szécsi Pál a halápi csészetörő, nőkre szaró húszasom róka hasára magozom. Barnabás, a hakni söre keserűt akar! Elél e kos a bálnában, s e méregőr réved. Ede, véres íny ér, eb szája harap. Anyu, galoppalkatú Brigi laza önaszaló, sikere békés-e? Ma hollót sas rátesz, e veszett iskolára dől eb.
Eső, hódara, merő jégeres a Tisza, tar rák, szorul a huroksík. Gém, a mamád beszárít Ági-töreket, lefesti remekül a gebe. Rőzsedalú imára ír ki mimóza tulajjal utazó mimikri, arámiul a Dezső rebeg, a lüke merítse! Felteker, ötig átír ász, eb, dáma! Ma még kiskorú halúr Oszkárra taszít, a seregély őre marad, ó, hős-e?
Ön óv Ottót, a vak asszír is. Rí szotyoladobó, bánt is e mentolos út. Táci e régi bor, a vakolatjel, ó, néz rám székilile-szem. Eldob a hatóság agya, kelet rekkenő híre, botkocsány. Ég el a bálozó, rí vargabetű, tar ausztrál vekni. Csikósé a bér, ó, halkan hasít Elek. Panel, Ági-ridikül lemarad, óh, ki se lógat Nagy Ernő, ó, Ida, magőr ő. Cserre néző kósza lett erők, mór kajakosok, tufa te is, a járóletét gélelegye is ómódi. Kis, ámori patak a bálon a horkantó, Benőt, agutit, Natit, Antit ugat. Ön e botnak rohanó láb. A Kata-pír, ó, másik idom, ó, sí, egyel elégtétel órája. Siet a futkosó kaja króm körettel, a szóközén erre csörög ama dió. Önre gyantagól esik, hódaramellű, ki dirigál e napkeleti sahnak Lahoréba. És, ó, kicsin kevlárt szú arat, üt, eb, a gravírozó lába. Legényács, októberi hőnek kertelek agyagásót. A habod lemeszel, Ili, kész már Zénó. Lejt a ló kavaró bigére, Icát, tusolót nemesít nábobod. A lotyó szír, s Írisz szakavatott óvónő.
Rág ló botló barettet, ledob, ó, bánatos irtóra, ma Nóri zsalugátere őt űzi. Mert Tomanek a Dóri, a merő lápadó kölök üszkösön tör előre. Békavőn lóg a mocsári gólyahír, éle Kelemené. Menórák, kóser ekék ízöle véres. Öl e vendég, e sóláp, Akropolisz ős-Ilibe dől. Mór, ó, Bátaszék, a rákos strófa meszel le szemafort, s sokára kész a táborom. Lő debilis őszi ló, porkapáló segédnevelő serével őzikék ere sok. Káró, nem én emelek, eléri, ha jógi rácsomagol. Nő vak éber öle rőt, nősök, szűkölök, oda Pál őre ma! Ír odaken, amott remiz ütőere tágul a zsíron. A maró trisót a nábobod eltette, raboltó bolgár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése