Arany a Tiszában

Az arany a legértékesebb és a legritkább fémek közé tartozik, többnyire termésállapotban fordul elő. „Aranysárga” színű, fémes fényű, aránylag puha, könnyen nyújtható, kalapálható. A legnehezebb elemek egyike, fajsúlya 19,3. Olvadáspontja 1037-1067 oC között van. Nem korrodálódik, a lúgok és a savak maró hatásának ellenáll, csupán a választóvíz (királyvíz) és a szelénsav oldja, valamint a szabad klór, továbbá a ciánkálium. Az arany a higannyal amalgámot, foncsort képez, amelyből az aranyat a higany elpárologtatásával, elűzésével lehet visszanyerni. E sok előnyös tulajdonsága révén ősidők óta a legkedveltebb nagy értékű nemesfém.  Elsődlegesen kvarctelérekben található, más fémércek és egyéb ásványok társaságában. Az anyakőzet kibúvásai a csapadék, a hőingadozás és a szél pusztító hatására lassan széttöredeznek, morzsolódnak, és apró darabokban vízfolyásokba jutva a hegyi patakok a folyókba szállítják. Ezalatt a kőzetdarabok kopnak, töredeznek, miközben a szemcsék, lemezkék, rögöcskék alakjában lekötött arany felszabadul. A folyamat mindaddig tart, amíg a víz által sodort hordalék a tengerbe nem jut. A folyókban az arany már másodlagos helyén s lényegében szabad állapotban van.  A vízfolyásokban az aranyszemcsék ott találhatók, ahol a fizikai törvények szerint az arany lerakódik, feldúsul. Erre azok a patakrészek, folyószakaszok alkalmasak, ahol a sodrás csekély, tehát nem képes az aranyszemcséket továbbszállítani. Hegyi patakok esetében feldúsulás lehetséges a meder alján keletkezett természetes gödrökben és az éles kanyarulatok belső partívein.  Folyóknál általában az úgynevezett alsószakasz jellegű részeken a lelassult vízfolyás lerakja a tojásnagyságú kavicsokat, és a hordalékból zátony, torlat képződik. Megfigyelések szerint a 4 kvarchomokkal együtt az aranyszemcsék is itt rakódnak le, leginkább a zátonynak a vízáramlással szembeni oldalán. Itt érvényesül először az arany egyik jellemző tulajdonsága, a nagy fajsúlya, ugyanis a századmilliméternyi kicsinységű fémszemcséket a lelassult vízfolyás már nem képes tovasodorni. Az aranyszemcsék lerakódásának a folyamatát a fent elmondottakban természetesen nagyon leegyszerűsítettük, a valóságban azonban ennél sokkal összetettebb és bonyolultabb mechanizmusról van szó. Ugyanis egy folyó földtani élete folyamán hatalmas területeket pusztít le és tölt fel, s közben számtalanszor medret is változtat. Különösen nagy áradások alkalmával végez medermélyítő munkát a felsőszakasz- és részben a középsőszakasz jellegű részeken, ugyanakkor részben épít és nagy mennyiségű hordalékot rak le az alsó szakaszán. Az utóbbi helyen ilyenkor nagy mennyiségű aranytartalmú ásványi anyag halmozódik fel, ha az aranyszemcsék feldúsulására alkalmasak a körülmények. Ilyen esetben tulajdonképpen két lelőhelyről kerülhet ide az arany: 1. a hegyekből lemosódott elsődleges előfordulásokból, 2. a folyó korábban – esetleg évmilliókkal, évezredekkel vagy csak évszázadokkal stb. előbb – lerakott törmelékkúpjából, ahonnan partszakítások révén viszi tovább a víz sodra az aranyban gazdag hordalékot.  Ezen kívül a folyóknak évente szinte szabályosan ismétlődő ritmusélete van. A tavaszi hóolvadásokat követő áradások, a nagy esőzések utáni magas vizek mind újabb és újabb aranyat szállítanak és raknak le. Ez a törvényszerűség a világ valamennyi folyójánál megvan, így a nemesfémet rejtő föveny lerakódásának feltételei is azonosak. Európában a két legnagyobb aranytartalmú folyó, a Duna és a Rajna és ezek számos mellékfolyója mentén az ember ősidők óta megfigyelte ezt a jelenséget, megismerte a folyó életét, évszakonként változó viselkedését. Eközben tapasztalta azt is, hogy a folyók alacsony vízállása idején vízmentessé válnak a zátonyok és azok a partszakaszok, ahol nagyarányú a fövenylerakódás. Hogyan került arany a Dunába?

     Ugyanúgy, mint bármelyik kavics vagy homokszem. Kőzetek aprózódásával és mállásával. Ha egy folyó hordalékában aranyat találnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a vízgyűjtő területen valahol aranytelérek vannak. A Duna esetében több ilyen terület létezik. A vízgyűjtő területén sorrendben haladva az első aranytermő hegység Bajorországban a Wetterstein-hegység. 47.420124, 11.118503 Az itt eredő Isar mentén alakult ki jelentősebb aranymosás. Kelet felé, már Ausztriában következik a Magas-Tauern, melynek völgyeiben a bronzkor óta bányásznak aranyat. A hegyről lefutó patakok előbb a Salzach folyóba érnek, aztán a Salzach az Innbe torkollik, végül az Inn Passaunál a nála szerényebb vízhozamú Dunába. A környéken zajló aranytermelés jelentősségét jól érzékelteti, hogy a XVIII. században az Inn mentét aranymosó körzetekre osztotta föl a bajor bányászati hatóság. Az Alacsony-Tauernből az Enns az előbbieknél már jóval kevesebb aranytartalmú fövenyt szállít a Dunába.

     A magyar szakaszon a Zsitva, Nyitra és a Garam érkezik aranyban gazdag területről, Körmöcbánya és Selmecbánya környékéről. Erdélyben az Aranyos-völgy, Verespatak, Zalatna, a Hunyad vármegyei Nagyág, és Brád aranytartalmú teléreiből kerülnek szemcsék a Tisza mellékfolyóiba. Végül kevésbé ismert, hogy a Bánság területén is volt hagyománya az aranymosásnak, az Oravica-patak, valamint a Néra mentén Fehértemplom központtal.

 

A felhalmozódás helyei: torlatok

Folyami hordalékban az arany másodlagos előfordulású, ami annyit tesz, nem a keletkezése helyén található, hanem a külső erők révén áthalmozódott. Ha még nem túl nagy a távolság, amit a víz révén megtett az arany, akkor nagyobb rögökben és hömpölyökben található. Azonban a szállítódás során minél távolabb kerülnek az aranyszemcsék az anyakőzettől, annál finomabb ún. pikkelyekre esnek szét. A Csallóközben egy gramm arany körülbelül 100.000 vagy annál is több aranypikkelyből jön össze.

 

A dombsági és középhegységi szakaszát elhagyó Duna esése a Csallóköznél hirtelen lecsökken. A magával szállított hordalék továbbvitelére már nem marad elegendő energiája a folyónak így kénytelen lerakni azt. A Csallóköz és a Szigetköz a folyó hatalmas hordalékkúpja, amelyen a Duna saját hordalékát kerülgeti, szinte évről évre új medreket keresve magának. A lelassuló vízáramlásból kiülepednek először a legnehezebb, majd később az egyre finomabb szemcsék. Azokat a helyeket, ahol az arany és más értékesebb és fajsúlyosabb ásványok kiülepednek torlatoknak nevezik a bányászatban és geológiában. A torlatokban maga a víz sodrása koncentrálja az aranyszemcséket. Iszapban például hiába keresnénk aranyat, ott a kiülepedés körülményei miatt nem találnánk.

 

Ezek a torlatok kisvízkor kerülnek szárazra, vörös színük vezeti nyomra az aranymosókat. Ha huzamosabb ideig vannak szárazon, színük rozsdabarnára változik. Ennek oka az, hogy a torlatok fő ásványa az arany mellett a vörösgránát és a fekete színű magnetit. Utóbbit nevezik az "arany árnyékának" is.  Mellettük még megtalálható a Duna homokjában a kvarc, cirkon, olivin, amfibol, pirit és a rutil. Az aranymosók számára  ideális hordalék szemcsemérete a homokos kavics és az aprókavicsos homok. A durva kavicsok között kevesebb, de nagyobb méretű aranyszemcsék rejtőznek.

Torlatok nem csak ma élő folyók medrében találhatók, a földtörténet régebbi koraiban kialakult folyami üledékeből is sokfelé bányásznak aranyat. 

Az aranymosás módszere

Az aranyász először az aranynéző lapáttal vizsgálja meg a fövenyt, hogy mennyi aranyra számíthat az adott hordalékból. Ez az eszköz bükkfából készül leggyakrabban. Felületét parázzsal megégetik, így könnyebben fennakadnak rajta a nehezebb részecskék, és az arany a színe miatt is jobban észrevehető. Ha úgy adódik, hogy elegendő sárga szemcse akad fönn rajta, az aranyász felállítja az aranymosó asztalát. Általában fenyőfából készül 10-15 fokban megdöntött felületét filc vagy posztó borítja. Ennek felső részén áll a saroglya, ami nem más, mint egy rosta, melybe az előzetesen felhalmozott hordalékot adagolták. A belapátolt homokra, sóderre a meringülő, másképpen köpőce nevű 3-5 literes nyeles konzervdoboz segítségével meritették rá a vizet. Az arany és vaspor kivételével a víz lemossa a fölösleges anyagokat a posztóról. A posztóba akadt szemcséket (napi átlag fél liternyi) az aranyász eltette, és a továbbiakban akkor foglalkozott vele, ha az idő alkalmatlanná válik a mosásra kint a folyóparton.

 

A posztóról összeszedett szemcsék egy ladik formájú alkotmányba kerülnek, melynek neve szérké. Ebben történt az aranyhomok mechanikai dúsítása. Az aranyász a szérkében lévő anyaghoz vizet adagolt, melyet hirtelen mozdulattal le-lelöttyintett róla, így a könnyebb szemcsék távozhattak a vízzel együtt. A szérkében visszamaradt anyagot aranyporzónak hívták. Ezt az anyagot innentől kezdve már kémiai úton finomították. Voltak területek, mint például az Aranyos völgye, ahol a magnetitet mágnessel választották el az aranytól.

 

Az aranyporzót ezután körülbelül négyszer annyi higannyal (régies nevén: kéneső) kellett összegyúrni. A folyamat során a higany "felöltöztette" az aranyat, azaz minden szemcsét befuttatott. A felöltöztetett aranypikkelyeket egy kör alakú tálban víz hozzáadagolásával addig kellett körbe-körbe futtatni, amíg a számtalan higanyszemcse össze nem állt egy gömbbé. Az összeállt gömbök szarvasbőr vagy gyolcs zacskóba kerültek. Az apró pórusokon át kipréselték a higany nagy részét, így magában a zacskóban már nagy tisztaságú, de még mindig szennyezett arany maradt. Utolsó lépésként az aranyász a szarvasbőrben maradt anyagot beletette az aranyégető kanálba, amelyben hevítéssel megszabadult a maradék higanytól. Ennél a műveletnél vigyázni kellett, túl erős hevítés esetén az arany megbarnult, így veszített az értékéből. A sáraranynak nevezett végtermék kis szelencébe került, és ebben gyűlt, amíg tulajdonosa el nem döntötte, hogy egy állami beváltóhelyre viszi, esetleg egy ékszerésznél értékesíti fárasztó munkájának gyümölcsét.

Dunai arany

Magyarországon kétség kívül a leghíresebbek a csallóközi és szigetközi aranymosók voltak. Az Öreg-Duna mentén sorakoztak azok a falvak, melyekben aranyász dinasztiák éltek. Közülük a legnevesebbek: Ásvány, Lipót, Csallóközaranyos, Bős, Vajka, Doborgaz. Errefelé gyakran találkozhatunk a dűlőnevek között is "aranyos" nevűekkel. Ásvány mellett a Dunában az 1884-es térképek is mesélnek az Aranyozó-szigetről. Ezek a "szigetek" rövid életűek voltak, egy-egy áradás után a Duna teljesen átrajzolta a tájat. Évek alatt születtek új szigetek, zátonyok, mindig friss tereppel szolgálva az aranymosóknak.  Évről-évre áthalmozódott a hordalék, így minden évben kisvízkor érdemes volt újra mintát venni az aranynéző lapáttal. A Duna rendszeresen érkező hordaléka generációkon át megélhetést biztosított azoknak, akik megterségnek ezt a nehéz szakmát választották. Az aranymosók kint dolgoztak minden kisvíz idején, lehetett az ősszel, tavasszal, vagy olyan teleken, amikor nem fagyott csonttá a sóder.

 

Ahol még a nemesség is sorban állt, hogy aranyat moshasson: A Tejfalusi-sziget 48.007769, 17.274502

     

Tejfaluban a XIX. század elején még a doborgazi nemesség közül sem kapott mindenki aranymosásra szerződést, csakis azok, akik a legmegbízhatóbban fizették a bérleti díjat. A csallóközi aranyászokról érdemes megemlíteni azt is, hogy nem csak helyben dolgoztak, hanem útra is keltek, nemritkán  egészen Passau-ig, délnek pedig Mohácsig jutottak ladikjaikkal. Híresek voltak a komáromi aranymosók, akik az Erzsébet-sziget vízfolyással szembeni részén dolgoztak. Még Jókai Mór is említi őket regényeiben. A Bánságban, a Néra és mellékfolyói mentén főként cigányok végezték ezt a mesterséget. Agris river. 44.942005, 21.934786

 

Az Ács melletti Lovadi rét 47.744992, 17.968474

A XX. század huszas éveitől kezdtek állami szinten is érdeklődni a szigetközi ipari méretű aranymosás iránt. Ekkor komoly kutatások is zajlottak, a legjobb eredményt a Győr és Ács közötti folyóteraszokon kapták, itt néhol 0,5 gramm aranyat találtak egy köbméter sóderban. Az átlag azonban ennél jóval kevesebb volt, 0,09 gramm körül, így nem érte meg gazdaságosan kitermelni. A magyar Duna-szakaszon az aranymosásra legalkalmasabb hely az Ács melletti folyókanyarulat belső oldalán elterülő Lovadi-rét. Az itteni zátonyon van a leginkább esélye a mai aranymosóknak fáradságos, több napi munkával pár grammos aranykincset begyűjteni. A 2000-es években Halászi faluban voltak próbálkozások Aranymosó fesztivál szervezésére, az itteni aranymosó versenyre is a Lovadi-rétről hoztak a szervezők megfelelő dunai fövenyt. Ezek a rendezvények források hiányában elhaltak.

Az aranymosó mesterség sorsát a folyószabályozások pecsételték meg. A hajózás érdekében a zátonyokat elkotorták, a mederviszonyokat úgy alakították, hogy ezek képződésükre a legkisebb esély se legyen. Az ausztriai duzzasztóművek felfogják az érkező hordalékmennyiséget, így az aranyat tartalmazó föveny már nem jut el a Csallóközbe. Még ha képes is lenne eljutni, kiülepedni már aligha tudna a felgyorsított vízáramlás miatt. Az egykori zátonyok beerdősültek, a torlatokon humusz képződött. Az aranyászok pedig más mesterség után néztek. Tárgyaik múzeumba kerültek, emléküket azonban számtalan földrajzi név őrzi Goldwörth-től (Ausztria) a felvidéki Aranyosmaróton keresztül az erdélyi székely Aranyosszékig bezárólag.

Wetterstein-hegység

Innsbruck

Scharmitz

Isar

Winkel

Isartal

Isar Ursprung, Naturpark Karwendel

Isar Bridge

Az aranynak vannak árulkodó jelei, a föveny pirosas, illetve lilás-feketés elszíneződése, amit a vörös gránát és a magnetit nevű ásvány okozza. Az arany és az említett két ásvány úgynevezett ásványtársulásban fordul elő, tehát ahol utóbbiak vannak, ott jó eséllyel lesz a sárga nemesfémből is. Az aranynézést a régiek egy tállal vagy aranymosó lapáttal végezték. Ez még nem nagy dolog, de maga a mosás már igen. Ugyanis ez gyakorlatilag abból áll, hogy adott esetben egész nap lapáttal merjük fel a parti fövenyt a padra, ahol vízzel átmossuk azt. A padra helyezett posztó a lemosódás után megfog egy olyan koncentrált anyagot, amely sok nehézásványt tartalmaz, az előbb már említett magnetitet, vörös gránátot és közte az aranyat. A nap végén ezt az avatatlan szem számára kupacnyi homokot átmossák még egyszer, és a tálban, vízben finoman mozgatva elválik az arany a többi elemtől. Ez bizony sziszifuszi munka, aki nem ért hozzá, az akár kiöntheti a vízzel és a homokkal az aranyat is. Van olyan partszakasz, ahol kicsit nagyobb mennyiségű nemesfém lelhető fel, de az ritka. Aki komolyan gondolja megkeresi a folyó eredésének területét azon a vizgyűjtőterületen érdemesebb kapirgálni, méretek;  por, szemcse, pehely, rög. A rajzon az Alpokban lévő arany háromszög látható!

Törekedjünk arra, hogy minél könnyebb anyagból készüljön a pad. Legyen stabil, sík a felülete, és nem kell hozzá merevítés, se lábak. Merőlegesen a víz felé raktam le, 9-10 fokhal dőlt a víz felé. 3 db lópokróc csík volt a fogófelület, és egy fólia a rosta alatti csúszó rész. A rosta egy HEPA filter rácsa, kb. 5x10 mm rombusz minta alakú rács. Vékony alu kerete van, OSB lemez került fal gyanánt. Két darab szürke kábelcsatorna tartotta meg a pad tetején a rostát, ez gyorskötözővel volt rögzítve. Egyszerre kb 5 lapátnyi anyag fért el kényelmesen úgy, hogy a meringülőnek használt vedérből zúduló víz még átüsse a kavicsokat. Magnetit jó jel. Mivel nincs lába, a vízben állva alig kellett megemelnem a köpőcét. (5 kg) Azt mondják az öregek, hogy ahol sörét, és vasdarabokat találsz, az jó jel.A Börzsönyben a Kovács patakból lehet mosni aranyat, oda az Alsó Rózsa tárló meddőjéből mállhattak ki aranyak. Rózsa-hegyi tárókNagybörzsönyből a kék-piros jelzésű úton induljunk a Börzsöny-patak, majd a Kovács-patak völgyébe. Amikor ez szétválik, a patak-menti utat válasszuk, ami majd nehezebben járható ösvénnyé alakul. Az elágazás közelében, a patak mentén régi bányásztelepülés, ércolvasztó romjai láthatók. Ezután több beomlott tárót láthatunk a Rózsa-hegy oldalán, majd balra egy nagy sárga meddőhányót találunk, a Ludmilla-táróét. Ott, a patak túloldalán lévő kivájt padon érdemes kutatni. Tovább gyalogolva a patak jobb (nekünk, mivel folyásirány ellen megyünk bal) oldalán a Klinger- és Istenáldás-tárók következnek, majd megpillantjuk az Alsó-Rózsa-táró hányóját.

Nagyirtáspusztai meddőhányók

A régi kisvasúti töltések mentén felfűzött tárók, meddőhányók elérhetők a nagyirtáspusztai Orbán-Fogadó felől a Só-hegy aljáig erdei úton, majd a töltésen járva a piros kereszt jelzésű turistaútig, és azon visszatérve az indulóponthoz. A hétvégenként Nagyirtáspuszta és Márianosztra között közlekedő kisvasúttal szintén elérhetjük a régi bányászati területet. A tárókat, légaknákat lezárták, és mivel a terület természetvédelem alatt áll, a bontási munkálatokat mellőzzünk, figyelmeztet a leírás.Ércmikroszkóppal látható nagyságrendben az egész területen jelen vannak aranyszemcsék a telérekben, több miliméteres lemezek alakjában az Alamizsna-táró tömedékéből ismertek, sok türelemmel és a megfelelő vételi hely kiválasztásával most is kimosható néhány aranyszemcse a tárók mellett, meddőhányókon keresztül folyó patakokból.

Szokolya, Öl-hegy 

A Szokolya feletti Öl-hegy lábánál elhelyezkedő Jakóby-táróban a 20. század elején vasércet bányásztak. Az Öl-hegy oldalában fakadó patakok rengeteg szilikátásványt hordoznak. A meddőhányóban és a patakmederben érdemes kutakodnunk, ahol 0,1-0,2 miliméteres aranyszemcsék bújnak meg a hordalékban, de emellett gránát vagy zafír is előfordulhat.

A Jakóby-táró meddője elérhető a királyréti vasútállomásától a piros turistajelzésű úton, áthaladva a Borókás-réten, majd balra lekanyarodva az Öl-hegy felé. Amikor elérjük az Öl-hegy lábánál folyó patak medrét, a patakkanyar felett láthatjuk a táróbejáratot a patak túloldalán. A meddő a táró és a patak között terül el. Erősebben emelkedő, de rövidebb útvonalon a Szokolya-i vasútállomás felől is megközelíthetjük a lelőhelyet a piros jelzésű turistaúton, majd észak felé letérve az Öl-hegy aljához vezető erdészeti úton. 

Aranyos-patak,Bánki-patak,Bernecei-patak,Börzsöny-patak,Csarna-patak,Cserge-patak,Derék-patak,Egyház-patak,Fekete-patak (Nógrád megye)Görbe-patak (Börzsöny),Haraszti-árok,Hosszú-völgyi-patak (Pest megye),Kalakocs-patak,Kapáskúti-patak,Kemence-patak (Börzsöny),Kuruc-patak

Letkési-patak,Lókos-patak,Lósi-patak,Malom-völgyi-patak,Morgó-patak (Verőce),Nagy-Vasfazék-patak,Nagyoroszi-patak,Nyerges-patak (Börzsöny)Oltár-kő-patak,Rákos-patak (Börzsöny),Sír-patak,Szén-patak,Török-patak,Vadkerti-patak,Varga-tói-patak

Aranyász települések a Csallóközben voltak. Az aranyász az aranyat a folyami hordalék felső rétegeiből mossa ki, ezért is szokás az így kapott aranyat sáraranynak nevezni. Itt jegyzem meg, hogy ez az arany számít a legtisztább aranynak. Tehát az aranyász a vízparton a fövenyből, a folyóvíz segítségével mossa ki az aranyat a homokszemek, kavicsok közül. Az aranyásó ezzel ellentétben nem a folyami hordalék felső rétegeit mossa át a folyóparton, hanem gödröket, mélyedéseket ás, és az onnan kitermelt anyagot mossa át. Ebből kifolyólag az aranyásó többnyire találomra ássa ki a mélyedést, amiben mosni fog, hisz nem láthatja, hogy az alsóbb rétegekben van-e arany vagy sem. Ez az eljárás több tekintetben is nehezebb és általában kevésbé gazdaságos, mint az aranymosás. Az egyik ok a nagyobb megmozgatott földmennyiségben van. Hisz ahhoz, hogy eljusson ahhoz a réteghez, amit át szeretne mosni, előbb el kell távolítania a felette lévő rétegeket. Másrészt, mivel nem tudhatja, hogy mekkora mennyiségben tartalmaz a föld aranyat, nagyobb az esélye, hogy aranyban szegényebb földben fog aranyat keresni. A másik ok, amiért nehezebb a dolga az aranyásónak az aranyásszal szemben az a víz távolságának a kérdése. Hisz az aranymosó mindig a folyóvíz partján dolgozik, hisz a friss fövenyből nyeri ki az aranyat. Ezzel szemben az aranyásó sokszor akár több kilométernyire a folyóvíztől ássa a gödrét. Viszont az arany kinyeréséhez neki is szüksége van vízre, így ezt is valahogy a helyszínre kell szállítania, ami plusz energiát és időt emészt fel. Hogy ennek ellenére miért alkalmazzák ezt az eljárást még napjainkban is? Azért, mert bíznak a szerencséjükben, hogy egy aranyban gazdag területet találnak. Ez azonban csak keveseknek sikerül, hisz elsősorban szerencse kell hozzá. Egészen a XIX. század közepéig-végéig, még mosással nyerték a kitermelt arany több mint nyolcvan százalékát (ez világviszonylatban értendő). Mára ez az arány jelentősen eltolódott a bányászat javára, annak ellenére, hogy a mai aranybányászat nagyon kemény fizikai munkát igényel és hatalmas költségekkel jár. Visszatérve az aranymosás és aranyásás eltéréseihez. További jelentős különbség, hogy az aranymosás egy több ezer évre visszavezethető múlttal rendelkező, tapasztalati úton kifejlődött, tökéletesedett tevékenység, míg az aranyásás egy viszonylag „modern” tevékenység, ami többnyire még ma is a szerencsére épül. Ezzel szemben az aranymosó – ha érti a szakmáját – akkor szinte mindig biztosra mehet. Hiszen ez a tudomány is nagyapáról apára, apáról fiúra szállt a családban: annak a tudománya, hogy áradás után hol lehet a folyóparton aranyat találni, miről lehet megismerni a helyet, hogyan  lehet onnan kinyerni az aranyat. Tehát a szerencsének esetleg annyi része lehetett az aranymosásban, hogy az adott esztendőben az áradás több, vagy kevesebb aranyat hozott-e a hegyekből.

Az aranymosás folyamata Az aranymosás folyamatát én három részre oszthatjuk fel: 

a mosásra alkalmas helyszín kiválasztása

maga a tényleges aranymosás és

az utómunkálatok.

1. A mosásra alkalmas helyszín kiválasztása

A három folyamat közül az első a legfontosabb, és egyben a legnehezebb is. A legfontosabb, mivel a rosszul kiválasztott helyszín – és, vagy időpont – 

miatt az összes további munkánkat feleslegessé teheti, hisz ha egy aranyban szegény, vagy esetleg, aranyban meddő területet választunk ki 

aranymosásra, akkor hiába végezzük az aranymosás folyamatát precízen és 100%-os odaadással, esélyünk sincs, hogy sok aranyat nyerjünk ki a 

fövenyből. Míg hogyha egy alaposan kiválasztott helyen kezdünk el mosni, ahol a lapátpróba alapján várhatóan sok arany van a fövenyben, akkor sokkal kevesebb munka befektetésével is sokkal több aranyat nyerhetünk.

Amiért pedig ez a legnehezebb része az aranymosásnak, az a tapasztalat kérdése. Ugyanis ez az az eljárás, amit a régi aranymosók hosszú évek 

gyakorlata során sajátítottak el. Nézték apjukat, nagyapjukat, hol keresi az aranyban gazdag fövenyt, hogyan végzi a lapátpróbát, milyen fövenyben keres. Hosszú évek tapasztalatával felvértezve aztán már ők is könnyedén – akár már ránézéssel is – meg tudták állapítani, hogy az adott föveny mennyire gazdag aranyban.

Az aranyászok napi kapcsolatban voltak a folyóval. Ott élték le egész életüket a folyóparton, a folyóból merítették a vizet a főzéshez, a folyó által partra vetett fákat használták építkezéshez, tűzifának, a folyón közlekedtek, és abból mosták az aranyat is. Ezáltal minden rezdülésére figyeltek, és az egymás utáni nemzedékek tapasztalatait, megfigyeléseit felhasználva, egyre jobban megismerték a folyó „személyiségét, szeszélyeit, szokásait”. Így azt is, hogy mikor várható áradás, az áradás hol milyen mennyiségű, minőségű (összetételű) hordalékot rak le. Ez már az első lépés az arany kereséséhez, hiszen azokat a helyeket már fel sem keresték, ahol tudták, hogy a folyó nem rak le sok hordalékot, vagy aranyban szegény hordalékot halmoz a partra. Ez már egy jelentős előny egy „hobbiaranyász”-hoz képest, aki a nagyvárosból áradás után leutazik a felszerelésével a folyópartra, hogy egy kis 

aranyat mosson szabadidejében. Hisz ő nem ismeri, nem ismerheti ennyire a folyó mozgását. A másik nagyon lényeges, meghatározó pontja az aranymosásnak a lapátpróba. Ha ezt jól végzi el az aranyász, akkor gazdag „termésre” számíthat, míg ha rosszul, akkor hiába dolgozott. Miből is áll ez a lapátpróba? Miután kiválasztották az általuk megfelelőnek ítélt partszakaszt, mérlegelve, hogy melyik az a rész ahová a legutóbbi áradás lerakhatta a hordalékát, elkezdhették a lapátpróbát. Hozzáértő aranyászok már a föveny színéből is meg tudták állapítani, hogy mennyire gazdag az adott szakasz aranyban. Ugyanis az aranyban gazdag föveny színe vöröses, szárazon rozsdabarna, mert az arany hordozója, kísérőanyaga a vörösgránit és a vas. Azért ezek, mert az aranyhoz hasonlatosan ezeknek nagy a fajsúlya, tehát ahol az arany lerakódik, ott ezek az anyagok is „földet érnek”. Egy kezdő aranyász nehezebben látja meg ezeket a színárnyalat különbségeket. Tehát a tapasztalt aranyász ezt a vörös fövenyt néhány helyen a lapátja végével, vagy a sarkával megbökdösi, hogy megnézze, milyen vastagon tartalmaz a homok vörösgránitot, illetve aranyat. Itt szeretnék kitérni arra, hogy milyen is az ideális „aranynéző” lapát. Hasonlatos egy hagyományos, egy darabból készített hosszú nyelű, majdnem  egyenes bükkfa lapáthoz. Azért csak hasonló, mert egy jó aranynéző lapát kicsit öblösebb a hagyományos lapátnál, főleg a nyélhez közelebb eső részén. Ezt a területet, ami a lapátnak a homorú oldala, tűz felett megégetik, illetve néhány területen faparazsat helyeznek bele és mozgatással érik el, hogy egyenletesen égjen meg a lapát belseje. Ennek az égetésnek az a célja, hogy a lapát belsejét elszenesítsék. Ezt két okból teszik. Az egyik az, hogy a fekete felületen jobban meglátszanak az aranysárga szemcsék, illetve lemezek, a másik és kissé gyakorlatiasabb funkciója pedig az ennek az égetésnek, hogy az elszenesített fa felszíne sokkal érdesebb, karmosabb – ugyanakkor bársonyosan lágy tapintású – s ezáltal az aranyszemcsék sokkal jobban meg tudnak „kapaszkodni” mint a sima, gyalult felszínű lapáton. Mivel a lapátnak ezt a finom felületét a nagyobb szemcsék, illetve a kavicsok viszonylag hamar lekoptatták, ezért rendszeresen újra kellett égetni a lapátot, és ezáltal egyre öblösebb lett, ami előnyösebb a lapátpróbához, viszont egy idő után az égetések következtében kilyukadt a lapát, és újat kellett beszerezni. A tényleges lapátpróba – az eredeti, amit manapság már nem nagyon alkalmaznak – a következőképpen nézett ki. A lapátot vízszintesen lefektették a földre, majd egy féllapátnyi fövenyt raktak bele egy hagyományos lapáttal. Ezután óvatosan belemerítették a vízbe, és megvárták amíg a víz szép lassan átmosta, átáztatta a lapátban található homokot. Ez akkor volt tökéletes, amikor a lapátban lévő homok már „megfulladt” azaz nem lélegzett, nem eregetett buborékokat. Ezután lassan elkezdték mozgatni a lapátot, először függőlegesen, majd vízszintesen. Mindezt úgy, hogy a lapátról ne menjen le egy szem homok sem. Ennek a mozgásnak az volt az értelme, hogy a lapátban átrendeződtek a homokszemcsék. A nehezebb szemcsék kerültek alulra, – így az arany is - a könnyebb homokszemcsék pedig felülre. Ehhez a művelethez mindenképpen nyugodt vizet kerestek, ugyanis az erős sodrású víz lesodorhatta az aranyszemcséket a lapátról. Ezután már a víz felett lökő-visszatartó mozgással a felső rétegből a könnyebb homokszemeket fokozatosan lemosták a lapátról. Amint elfogyott a víz, lassan megint telemerték, és addig folytatták ezt a folyamatot, amíg már csak a sárga aranyszemcsék maradtak a lapátban. Ezután lehetett felmérni a lapátpróba sikerességét. A kezdő aranyász szépen megszámolja, hány aranyszemcse maradt a lapáton. Egy gyakorlott aranyász szemre fel tudta mérni, hogy körülbelül hány szem arany van a lapáton. Amennyiben a folyó kevés aranyat tartalmazó fövenyt rakott le, úgy már a 40-60 szemes lapátpróba is jónak számított. Ugyanakkor az igazán jó lapátpróba akár 200 aranyszemcsét is tartalmazhatott.Miután megtalálták a megfelelő helyet az aranymosáshoz, elkezdődhetett a tulajdonképpeni aranymosás, a kitermelés. Ennek első lépéseként egy kupacba annyi fövenyt halmoztak fel, amennyiről úgy gondolták, hogy egy nap alatt át tudják mosni. Célszerű volt egyszerre csak 1-2 köbmétert felkupacolni.Az aranymosás legkezdetlegesebb, egyben egyik legrégibb és legkevesebb eszközt igénylő módszere a szerkével (aranyválasztóval, pannal) történő aranymosás volt. Ezt használták az aranyásók is. Ez a módszer abból állt, hogy egy kerek tál segítségével próbálták a homokból kimosni az aranyat. A már ismert lökő-visszatartó mozgással megpróbálták elérni, hogy minél több aranyszem maradjon a tál alján, míg a lehető legtöbb egyéb anyag távozzon a tálról. Ez a módszer leginkább azokon a helyeken volt használható, ahogy nagyobb aranyszemcsék voltak a homokban. Ezért láthatóak ezek a felszerelések a filmekben a „kaliforniai aranyásók” kezében is. Magyarországon nem alkalmazták ezt a módszert, mert a hazai folyóvizekben aranylemezkék vannak csak, ezeknek a kimosása ezzel a módszerrel nagyon körülményes és lassú lett volna.A folyami aranymosás ennél bonyolultabb, ámde gazdaságosabb formában történik. A hely kiválasztása után az aranyász felállította az aranymosó asztalt (a mosópadot), ami három részből állt. A lábakból, az asztallapból a posztócsíkokkal, valamint a rostából. A mosópad általában 150-180 cm hosszú és 60 cm széles fenyődeszka, aminek a két hosszabbik oldalán 5-10 cm magas deszkaperemek voltak. Erre a lapra tették rá az egymást fedő posztócsíkokat. Ezek a csíkok 20-30 cm szélesek szoktak lenni, de területenként változhattak. Volt olyan hely is, ahol egyetlen darab posztóval fedték az egész padot. A posztót azért volt szükséges rátenni a padra, mert ebben kapaszkodtak meg az aranyszemek. A posztócsíkok azért célszerűbbek mint az egybe posztó, mert így az aranymosás végén könnyebben le lehetett mosni a posztóról az aranyszemeket, hisz egy húsz-harminc centis szövetdarabot könnyebb kezelni, mint egy majd egy négyzetméteres posztódarabot. Tehát a mosópadot rátették a lábakra, úgy, hogy 8-12 fokos szöget zárjon be az asztal lejtése a vízszinteshez képest. A dőlésszög pontos beállítása nagyon fontos volt, ugyanis, ettől függött, hogy mennyi arany illetve „szennyeződés” kapaszkodott meg a posztóban. Ha túl meredekre állították az asztalt, akkor kevés, illetve szinte semmi szennyeződés nem maradt meg a posztón, csak az arany, viszont az asztal nagy meredekségének köszönhetően az aranynak egy jelentős része is távozhatott a könnyű homokkal és a vörösgránittal együtt. Viszont ha túl enyhe a lejtőszög, akkor sok vörösgránit, vasreszelék és homok tapadt meg a posztón. Igaz, hogy ez esetben nem vesztettek aranyat az eljárás során, de a végén még mindig nem volt tiszta arany a birtokukban. Ezért nagyon fontos a megfelelő lejtőszög beállítása. Ezen kívül figyelni kellett arra is, hogy az adott területen mekkora az adott átlagos szemcsenagyság, ugyanis ez is befolyásolta a lejtés szögét.A lábak is területenként változóak. Van ahol háromlábú padot használtak, úgy, hogy a víz felőli, alacsonyabb részén középen van egy láb, a felső részén pedig kettő. Az ilyen pad ugyan borulékonyabb volt, mint a négylábú társa, viszont könnyebben lehetett beállítani a megfelelő szöget.A pad felső részére kerül a rosta, vagy saroglya. Ez egy három oldalán peremmel ellátott sűrű szövésű szita. A negyedik oldalon rá lehetett akasztani a pad peremére, és ennél fogva lehetett mozgatni fel-le. A drótháló, ami a saroglya alján volt, elég sűrű szövésű ahhoz, hogy csak a kisebb szemcsenagyságú anyagokat engedje át, a nagyobb kavicsokat pedig ne.A mosás megkezdésekor az aranyász egy-két lapát fövenyt tett a saroglyára, majd köpőcével merte rá a vizet. Ennek hatására a víz átmosta a fövenyt, és kimosta a fövenyből az aranyat és a homokot. A nehéz fajsúlyú arany megtapadt a posztó szálai között, míg a kisebb fajsúlyú anyagokat magával sodorta a víz le az asztalról. Egészen addig meregették a vizet a köpőcével a saroglyán található fövenyre, amíg már csak kavicsok voltak rajta. Ekkor leöntötték a kavicsokat a saroglyáról, és jöhetett a következő néhány lapát föveny.Fontos volt az is, hogy a víz hogyan, milyen sebességgel mosta át a fövenyt. Ha nagyon lassan, félve öntötte az aranyász a homokra a vizet, akkor a víznek nem volt elég energiája arra, hogy átmossa a fövenyt, így nagyon sokáig tartott egy-egy lapátnyi föveny átmosása. Ez pedig azon kívül, hogy gazdaságtalanabb volt fizikailag is több energiát emésztett fel. Míg hogyha túl nagy lendülettel öntötte az aranyász a vizet a saroglyára, akkor nagy esélye van annak, hogy az arany egy jelentős részét is lemosta a posztóról.Néhány szót szeretnék mondani a köpőcéről, vagy más nevén meringüllőről. Ez gyakorlatilag egy nyéllel ellátott edény volt. Régen ezt egyetlen darab bodzafából faragták ki. Egy körülbelül másfél méteres nyél végén egy 3-5 literes űrtartalmú „kanalat”, üreges hengert kell elképzelni. Ezzel az eszközzel merték az aranyászok a vizet a saroglyára. Mivel ennek az eszköznek már az alapsúlya is elég nagy volt, gyakran készítettek neki egy kis támasztót, ami egy Y alakú fából állt és ezen nyugodva forgatták a vizet az asztalra. A nap során átnedvesedett fa még nehezebbé vált, tehát elképzelhető, hogy ennek a „kanálnak” az emelgetése egész nap folyamán 4-5 liter vízzel együtt mekkora fizikai megterhelést jelentett az aranyászoknak.Az aranyász tehát a tényleges aranymosás folyamán nem tett mást, mint fellapátolta a fövenyt a padra, majd jól átmosta vízzel, s amikor már csak a kavicsok maradtak a saroglyán, leöntötte azt róla és a következő adag fövenyt lapátolta rá. Ezt a folyamatot egészen addig folytatta, amíg a posztó nem telítődött” aranyszemekkel. Azt nevezzük telítődésnek, amikor már elég sűrűn vannak a posztón az aranyszemek, és félő, hogyha folytatjuk a munkát, akkor már az új aranyszemek nem tudnak megkapaszkodni a posztóban, és így lemosódnak a padról. Amikor az aranyász észlelte, hogy elkezdett telítődni a posztó, abbahagyta a munkát, és kimosta a posztócsíkokat. Ezt úgy végezte, hogy egy vízzel teli vödörbe belemosta a posztócsíkokat, mint ahogyan az asszonyok mosták a ruhát. Először mindig a felső posztócsíkot szedték le, majd így haladtak egyre lejjebb. Mikor végzetek az összes posztócsík kimosásával, akkor fordított sorrendben visszatették a csíkokat az asztalra, és folytatták az aranymosást. Azért volt fontos, hogy először az alsó csíkot helyezze vissza, hogy a csíkok egymást fedve kerüljenek vissza az asztalra, ezáltal megakadályozva, hogy a csíkok alá beússzanak az aranyszemek. Amikor visszakerültek a posztócsíkok, folytatták az aranymosást. Ezt a folyamatot egészen estig folytatták. Régebben gyakran előfordult, hogy nyáron akár több hétre is kiköltöztek az aranyászok a folyópartra, és még éjszaka is dolgoztak heteken át, és csak akkor aludtak egy keveset amikor már nagyon elfáradtak.Ekkor az asszonyok, feleséget vitték ki nekik mindennap az élelmet, és vitték haza a mosni való szennyest. Az aranyászok ilyenkor úgynevezett „bokrok”-ban dolgoztak. Ez egy néhány fős csoportot jelentett, akik együtt dolgoztak és közösségként éltek a vízparton. Minden bokornak volt egy vezetője, aki meghatározta, hogy ki hol mosson. Ezt úgy döntötte el, hogy az idősebbek, illetve a nagycsaláddal rendelkezők kapták a gazdagabb fövenypartot, míg az egyedülálló fiatalok a kevésbé gazdagabb területeket. Ezáltal próbáltak segíteni az idősebbeken, akik már nem bírtak annyit dolgozni fizikai gyengeségük miatt, és a nagycsaládosokon, akiknek több éhes szájat kellett ellátniuk.Hogyha az aranyász tudta, hogy másnap is ki fog menni aranyat mosni, akkor nem vitte haza a felszerelését, hanem szétszedte, és elrejtette, hiszen egy ilyen felszerelést nem volt olyan könnyű nap mint nap cipelni.A nap végeztével lemosta az utolsó adag aranyszemcsét is a posztóról bele a vödörbe (ami szintén fából volt) és összepakolta a felszerelését. Ekkor még volt egy kis dolga a vödörben található anyaggal. Ugyanis még le kellett szedni róla a fölösleges vizet, mégpedig úgy, hogy az arany a vödörben maradjon. Ezt a folyamatot hasonlóan végezte, mint a lapátpróbánál a homok lemosását a lapátról. Ugyanis, az amit a posztóról lemosott még mindig nem volt tiszta arany. Ideális esetben ez már csak aranyszemcséket és vasat tartalmazott, de nagyon ritka az ilyen tökéletes aranymosás. Általában még akadt benne vörösgránit is és ha hanyagabbul végezte a munkáját az aranymosó, vagy kevésbé értett hozzá, akkor még kvarchomok is lehetett ebben az anyagban. Tehát még a folyóparton addig öntögette le a vizet az arannyal dúsított anyag tetejéről, amíg már csak tiszta vizet öntött le róla. Amikor már az összes kvarchomokot sikerült lemosnia, akkor a megmaradt anyag nem volt több egy-két ökölnyi tömegűnél. Ez a fekete színű sárarany volt a napi termése az aranyásznak. Ezt aztán otthon egy edényben gyűjtötte, úgy, hogy vízben álljon. Általában néhány hétig, hónapig gyűjtögették otthon az aranyászok ezt a fekete masszát, és utána kezdték csak el a harmadik fokozatát az aranymosásnak, a foncsorítást, és az arany kiégetését.A fekete masszát, mint említettem általában hetekig, hónapokig tárolták víz alatt egy (általában tejes) kannában. Ha az aranyász jól végezte a dolgát, 

akkor ez az anyag szinte teljesen koromfekete volt, és a víz a felszínén még hónapok múltán is teljesen friss és iható volt. Amennyiben azonban kevésbé pontosan dolgozott, abban az esetben kicsit szürkés színt kapott az anyag és a víz felszínén is vékonyka homokréteg úszott. Ez esetben nem sikerült teljesen megtisztítania a kvarchomoktól az aranyat. Hogy miért fekete, és nem aranysárga ez a massza? Azért, mert az arany egyik legkiválóbb jelzője a vasreszelék. Ugyanis ez az anyag ami még szintén elég nehéz, és ezért szinte mindig az arannyal együtt található meg. Szokták még ezt az arany árnyékának is nevezni, pont azért, mert mindig kíséri az aranyszemcséket, s ezáltal nagyon jól jelzi az arany jelenlétét. Manapság van néhány aranymosó, aki úgy nézi meg, hogy a föveny mennyi aranyat tartalmaz, hogy egy mágnessel végigsimítja a föveny felső részét, és ha sok vasreszeléket szed össze a mágnes, akkor gazdag fövennyel van dolga, ha keveset, akkor tovább keres. Utómunkálatok, az arany foncsorítása, kiégetése

Régen az aranyászok hetekig, hónapokig gyűjtögették otthon a tejesbödönben a fekete anyagot, mielőtt hozzákezdtek volna a harmadik fázishoz, az arany foncsorításához, kiégetéséhez. Ha megtehették, - tehát volt elég készpénztartalékuk – akkor csak évente egyszer, vagy kétszer végezték el ezt atevékenységet. Erre két nagyon fontos okuk is volt. Az egyik az, hogy a foncsorítás során higannyal kellett dolgozniuk, és már régen is tudták, hogy a higany nem tartozik a legegészségesebb anyagok közé, tehát próbálták minimálisra szűkíteni a higannyal való munka idejét. A másik, legalább ilyen fontos tényező az volt, hogy a higany drága volt. Ha több alkalommal végezték a foncsorítást, akkor a higanyveszteségük is nagyobb volt, minthogyha egy alkalommal végezték ezt évente. Persze akinek nagy családja volt, vagy sürgősen szüksége volt a pénzre, az nem tehette meg, hogy csak évente egyszer, kétszer végezze az arany végleges tisztítását, hanem kénytelen volt akár minden héten elvégezni ezt a tevékenységet. A hosszú vizes tárolásnak volt még egy nagy előnye. Éspedig, hogy az edény folyamatos rázásával tovább lehetett sűríteni és tisztítani az anyagot. Ugyanis a rázásokalkalmával az arany az edény aljára vándorolt, a könnyebb anyagok, szennyeződések pedig felülre, és ezeket rendszeresen le lehetett önteni róla. Amikor eljött az ideje az arany kinyerésének, akkor az aranyász elővette ezt a fekete masszát és még egyszer dúsításnak vetette alá. Ezt az aranyválasztóval, a szérkével érte el. Ez az utolsó tisztítási folyamat a foncsorítás előtt, aminek az volt az értelme, hogy a lehető legtöbb aranyat tartalmazó anyaggal kelljen dolgoznia az aranyásznak, ami egyben azt is jelentette, hogy kevesebb higannyal kellett dolgoznia. A szérke leírására Pántó Dezső és az ásványi aranyászok segítségét szeretném igénybe venni, az ő leírását idézem:„Az ásványi szérke kb. 80 cm hosszú, 20 cm széles, hajlott fenekű vályúcska, melynek az a vége, amelyikkel a vizet meríti rá, s a meddő homokot elereszti rajta, éles, mint a falapát széle, míg a másik, amit a jobb kezével fog, kereken végződik. A szérke közepén a két oldalt léc köti össze, amit bal kézzel fog. Ezzel hasonló lökőmozgást végez, mint a nézőlapáttal. De ezt a bal kezéhez veri, s ezzel adja meg a lökést, ami a súlyos aranyszemeket a szérkének az aranyász jobb kezénél levő felső végéhez tömöríti.Persze ez is vízzel történik, amivel minden 10-20 lökés után visszamossa az anyagot, s a meddőt lemossa róla. A víz mindig csak a porzót viszi le az aranyról, az aranyat nem tudja megmozdítani, s így lassanként tisztán áll az arany a szérke jobb kéz felőli végén.”Miután ezzel a módszerrel az aranyász átmosta a teljes anyagot, remélhetőleg jelentősen megcsappant a visszamaradt anyag mennyisége, ugyanakkor az anyagban az arany részaránya jelentősen növekedett.Ezután következhet az aranymosás fizikailag legkönnyebb, ámde az egészségre leginkább ártalmas, ugyanakkor a legnagyobb odafigyelést igénylő része, az arany foncsorítása. A folyamathoz szükséges az aranyban dús anyag (minél feketébb, annál jobb!), tiszta higany, néhány edény, sok-sok tiszta víz, sűrű szövésű vászon (lehetőleg szarvasbőr, sok szakértelem és türelem, valamint a lehetőségekhez képest huzatos, hideg hely. Hisz minél hidegebb van, és minél huzatosabb az a hely, ahol az aranyász végzi ezt a tevékenységet, annál inkább kevésbé van kitéve a higany mérgező hatásának.Ahhoz, hogy foncsoríthassuk az aranyat először is el kell érnünk, hogy a fekete anyag földszáraz legyen. Földszáraznak azt az anyagot nevezzük, amit hogyha a kezünkbe veszünk, jó erősen megszorítunk, akkor sem távozik belőle nedvesség, és a kezünk lenyomata rajtamarad az anyagon. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a tálakba tettek kisebb adagot a fekete masszából, és jó erősen megnyomogatták, ezáltal kiszorították belőle a vizet. Ezt a vizet utána leöntötték róla. Ezt a folyamatot jó néhányszor megismételték, úgymond tömörítették az anyagot. Néhányszor az edénnyel együtt jó erősen a földhöz csapták, hogy ezáltal is tömörödjön, és kiszorítsa magából a vizet. Mikor kiszáradt a fekete anyag, beletették egy üres tálba, amit előtte jó alaposan zsírtalanítottunk. A kezüket is jó alaposan megmosták, hogy ne legyen zsíros. Ugyanis ha a higany zsírral érintkezik, akkor nem végzi el kiválasztó munkáját. Miután végeztek a zsírtalanítással, beletettek az edénybe egy adag fekete anyagot. Erre ráöntöttek 2-3-szor annyi higanyt. A cél az volt, hogy a higany teljesen átjárja a fekete anyagot, és lehetőleg minden egyes vasrészecskével érintkezzen. Ugyanis ekkor választódott ki az arany. A higany magába „olvasztotta” az aranyszemcséket, viszont minden más szennyeződést eltaszított magától. Ezért, jó alaposan kézzel átgyúrták a masszát, hogy minél jobban felkeveredjen a fekete anyag, és a lehető legtöbb aranyat magába fogadja a higany. Ezután az egészet áttették egy másik tálba, és kicsit meleg vizet öntöttek rá és lassan forgatták a tálat, hogy az anyagban lévő apró higanygolyócskák a tál alján összeálljanak ismét egésszé. A tál alján lévő higanyról folyamatosan leöntötték a fekete szennyeződést, míg már csak a higany és egy egészen kicsi szennyeződés marad a tálban. Azonban vigyázni kellett a leöntésnél, ugyanis a higany elég gyors mozgású anyag volt és könnyen leugorhatott a tálról, és akkor kezdhették elölről az egész folyamatot. Gyakorlott aranyász már a higany színéről és mozgásáról megállapította, hogy mennyi arany van benne. Ugyanis az a higanycsepp, amelyik aranyat tartalmaz, fakóbb színű mint az, amelyik nem „vemhes” azaz üres, nem tartalmaz aranyat. Ez ugyanis ezüstösen csillogó színű. Ezen kívül az aranyat tartalmazó higany nehezebb, ezáltal lassabb is. Így amikor a tálat körbe-körbe forgatták, akkor a tálban az üres higany „ment” elől, a nehezebb, aranyat tartalmazó higany pedig „húzatta” magát hátul. Mikor már csak a higany volt a tálban, óvatosan egybegyúrták a higanyt, 

és lassú folyóvíznél lemosták róla a felszínére ragadt szennyeződéseket. Ezután egy tiszta, de jól beáztatott szarvasbőr darabra öntötték az egész higanyt.A szarvasbőrre azért van szükség, mert nagyon sűrű és apró pórusain még a legapróbb aranyszemcsék sem tudtak keresztülhatolni. Tehát miután a szarvasbőrre került a higany, zacskó alakúra fogták össze, és jó erősen összekötötték a nyakánál, hogy ne jöhessen ki belőle az anyag a nyakon keresztül. Ezután az ujjukkal elkezdték kipréselni a szarvasbőr zacskóból a higanyt. A nyak csavarásával, és a zacskóban lévő higany nyomkodásával hamarosan a higany a sűrű szöveten keresztül sok ezernyi kis gömböcske formájában távozott, amit egy vízzel teli edénybe ejtettek, ahol ha tiszta még a higany, egyből ismét összeáll egésszé. Egészen addig passzírozták a higanyt, amíg már csak egy kemény golyó maradt a zacskóban, és már több higanyszemcsét nem tudtak kipréselni. Ekkor még néhányszor hozzáverték az edény falához a zacskó tartalmát, ezáltal még néhány higanygolyócskát rábírtak a távozásra. Ekkor kibontották a zacskót, és kézbe vehették az aranygömböt. Bár az amit a kezükben tartottak, még egyáltalán nem hasonlított arra, amit aranyként ismerünk, ugyanis ekkor még csak egy szürkés színű kopottas, ámde méretéhez képest igen nehéz gömböcske volt. Ezért bizony nem hajolnánk le az utcán, hogy felvegyük. Ez nem véletlen, hisz a higany még „bepiszkította” az aranyat, ezért volt olyan szürkés színű.Ha ezt a gömböt az ujjukkal megnyomták, akkor sajátos percegő hangot adott. Ezt az egymáshoz dörzsölődő aranylemezkék érdes felszíne okozta. A következő lépésben derült ki, hogy milyen alaposan végezték el az eddigi munkát. Ugyanis most jött az a része az aranymosásnak, amikor megjelent a tiszta arany. De mielőtt nekifogtak ennek a részfeladatnak, először addig folytatták a műveletet, amíg az összes anyagot ki nem foncsorították. Ennek következtében sok kis aranygolyócska keletkezet. Mikor végeztek az összes anyag foncsorításával, beletették őket az égetőkanálba, vagy égetőtálba. Az égetőkanál egy legalább egy méter hosszú nyéllel ellátott fémkanál, aminek egyik oldalán egy kiöntőnyílás van. Az égetőtál csak egy egyszerű fémtál hosszú nyéllel. Amennyiben nem voltak benne biztosak, hogy a higany jelentős részét sikerült kipréselni a gömböcskékből, akkor célszerű volt egy használt rongydarabba csomagolni az egészet. Az égetőkanalat, a benne lévő aranygolyócskákkal lassú tűzön elkezdték melegíteni. Volt, aki 

egyenesen a parázsba helyezte az égetőkanalat, volt aki a tűz felett mozgatta. A csomagolásra azért volt szükség, mert hogyha nem sikerült rendesen kifoncsorítani az összes higanyt az aranyból, akkor a hirtelen hőemelkedésnek köszönhetően a higany szétvethette az aranyat és odalett az egész munkánk eredménye. A kiégetés közben figyelni kellett a szélre. Ugyanis melegítés közben a maradék higany eltávozott az aranyból. S hogy a mérgező higanygőzt ne lélegezzék be, fontos volt, hogy mindig a munkát végző háta mögül fújjon a szél. Ezért is volt szükség a hosszú nyélre az égetőkanálhoz. Az aranyból így lassan eltávozott a higany és a végén megmaradt a tiszta sárga arany, ami ugyan már sárga, de még matt színe van. Amikor látták, hogy ez bekövetkezett, tehát az arany visszanyerte eredeti színét, levették a tűzről a kanalat. Az így kapott aranyat, alakja miatt cipócskának szokták nevezni. Ezeket a cipócskákat már lehetett értékesíteni. Régen a feketepiacokon ilyen formában cserélt gazdát az arany. Ha a kapott arany lyukacsos, törékeny volt, az azt jelentette, hogy nem sikerült rendesen kiégetni. De még volt egy lépés ahhoz, hogy az igazán jól értékesíthető 22-23 karátos tiszta aranyat kapjanak. Ez pedig az arany beolvasztása és fényesítése. Az aranyat egy tűzálló edényben sűrű parázsba tették a tűz közepébe. Hogy gyorsabban menjen a folyamat egy fúvócső segítségével szították a tüzet. A beolvasztás során az arany sűrűsödott, tehát veszített térfogatából, és egy kicsit súlyából is. Olvadás közben nagyon szép színekben játszik az arany. Miután beolvasztották, az aranyat savban megfürdették, hogy a felszínéről is lejöjjön a vékony szennyréteg és visszakapja csillogó fényét. Ehhez teljesen megfelelt a háztartásban megtalálható vízkőoldó sav is. Megkapták tehát a munka eredményét, az apró aranyborsókat, aranydiókat, amiket már bárhol értékesíthettek. Régen hivatalosan csak a királyi  aranybeváltóhelyeken lehetett beváltani az aranyat, de mivel a feketepiacon mindig is jobb áron vették az aranyat, az aranyászok készletüknek csak egy kisebbik részét váltották be a hivatalos helyeken. Gyakran előfordult, hogy az aranyból saját maguk készítettek ékszereket, aranytárgyakat. Minden aranyásznak megvolt a saját aranyászgyűrűje, amit többnyire saját maga csinált, és a sírba is magával vitt. Honnan jön az arany? Az arany kétféle formában fordulhat elő a hegyekben. Az első és jobban ismert formája az arany előfordulásának, amikor koncentrált formában, úgynevezett aranytelérekben található. Ez az a forma, amit gazdaságosan ki lehet bányászni. Ezeknek az aranyteléreknek a mentén találhatók az aranybányák. Ez azonban csak a kisebb részét teszi ki a hegyekben található aranynak. Viszont ez az, ami gazdaságosan kinyerhető. Emellett a hegyekben hatalmas mennyiségű arany található, amit csak azért nem lehet kinyerni, mert az egy köbméter kőzetben található aranytartalom messze a gazdaságosan kinyerhető érték alatt marad. Viszont ez a mennyiség elég ahhoz, hogy a folyók által szállított hordalékban jelentős mennyiségben előbukkanjon. A hegyekben az aprózódásnak köszönhetően az aranytartalmú kőzet eljut a folyókhoz, illetve a folyók romboló munkájának következtében az aranytartalmú kőzet elkezdi útját a folyókon lefelé. Az aprózódás folyamán a kőzetben lévő aranyszemcsék fokozatosan kiszabadulnak a kőzetből, és szabadon folytatják útjukat lefelé a folyón. Így ahogy haladunk lefelé a folyó mentén, egyre kisebb méretű aranyszemcsékkel találkozhatunk, hisz a kiszabadult aranyszemcsék fokozatosan kopnak, így az alsóbb folyószakaszokon már egyáltalán nem találni aranyat a fövenyben. Magyarországra főként az Alpok hegyeiből érkezik az arany. Ezt főként a Duna, Mura, Dráva, és a Rába hordozza magával. Ezek a folyók a Keleti-Alpokból, a Magas- és Alacsony-Tauernből szállítják főként az aranyat. Északról a Magas-Tátrából a Vág, a Garam és a Hernád folyókon érkezik az arany hazánkba. Keletről, Romániából a Tiszán és a Szamoson keresztül a Máramarosi- és Radnai-havasokból hozzák a folyók az aranyszemeket. A Maros és Körösök, az Aranyossal egyetemben a Keleti- és Déli-Kárpátokból hordozzák értékes terhüket. A Körösök és az Aranyos a Biharban gyűjti magába az értékes ércet. Természetesen ezek csak a főbb aranyfolyói hazánknak. Majd valamennyi folyó tartalmaz aranyat, viszont a felsorolt vizek azok,  ahol érdemes megpróbálkozni az aranymosással. Sajnos az utóbbi évek folyamszabályozásainak, gátépítéseinek (Bős-Nagymaros) köszönhetően jelentősen megcsappant a folyókban található arany mennyisége. Ezért ezeken a területeken ma már csak inkább hobbiból, esetleg hagyományápolásból mosnak aranyat az emberek. Átlagosan 1000 tonna kőzetben, amit 50 teherautóra lehetne felpakolni, 1 gramm arany van. Persze, vannak olyan területek, ahol ennél jobb ez az arány: például 1 tonnában 1-2 grammért már érdemes lehet bányát nyitni, ennél dúsabb lelőhelyekért sokszor már háborúk dúlnak. Magyarországon belül a legnagyobb eséllyel aranyat néhány északi bányatelepülés körzetében találhatunk. Telkibánya, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében például jó lelőhely, már Nagy Lajos király korában zajlott itt aranybányászat. Még nincs teljesen feltárva, mivel régebben a bányászat a kevés földalatti vágat mellett – főleg a felszínen folyt, öt méternél mélyebbre nem mentek, de jelenleg nem kutatják. Lahóca bánya, a Mátrában, szintén gazdag lelőhely, melyet az 1990-es években ismertek meg, körülbelül 1,5 millió unciányi arany van ezen a területen. De ahogyan az alaszkai folyókon, úgy a Dunán is jön le arany a vízzel együtt. A világ legnagyobb aranybányái tíz év múlva ott lesznek, ahol ma már elindultak a kutatások, egy bánya megszületése körülbelül 10-15 év. Húsz év távlatába már nehezebb előre látni. Ahol már volt arany, ott érdemes keresni. Például Oroszországban, Ghánában, Peruban, Ausztrália, Dél-Afrika területén ma is bányásznak. Magyarországon is lehetne aranyat termelni többek között az említett helyeken, de jelenleg a szabályozás miatt erre nincs lehetőség. Sok aranyszemcsét hoznak a folyók az Alpokból, a csehországi hegyekből s nem utolsó sorban az erdélyi hegyek szikláiból, évezredek óta. A Dunán évente egy millió kilogramm arany folyik le a Fekete tengerbe. A tavaszi hóolvadásokat követő, majd a júniusi zöldáradások, nagy esőzések utáni magas vizek mind újabb és újabb aranyat szállítanak. Az ember ősidők óta megfigyelte, megismerte a folyók életét, felfedezte, hogy a folyók alacsony vízállás idején a zátonyokról s azokról a partszakaszokról, ahol nagyarányú a fövénylerakódás, visszahúzódnak. A folyóknak ezeken a helyein a feldúsult aranyat mosással lehet a fövényből kinyerni. Ez az ősi tevékenység az aranymosás, ennek művelői az aranymosók, vagy aranyászok. Az aranyföveny négy részből tevődik össze: a fehér kvarcból, a vörös színű gránátból (ezek apró drágakövek), a fekete magnetitből s a köztük megbúvó aranyszemcsékből. Természetesen van még sok más mellékes anyag is, de kis mennyiségben és jelentéktelen. A jó aranyász ismeri ezeket az anyagokat, ránézésre megismeri melyik rész tartalmaz nemes aranyszemcséket. Itt kezdődik az aranymosás; az első lépés, mikor aranynéző lapáttal megvizsgáljuk a terepet, hogy tartalmaz-e aranyat. Ahol vörös csíkokat látunk – a gránát jelenlétére utalva – vagy a fekete magnetitet vesszük észre, akkor érdemes megnézni közelebbről a terepet. Ahhoz, hogy jó eséllyel kezdjünk az arany mosásához, meg kell állapítanunk, milyen arányban van jelen az arany. A lapáttal végezhetünk ilyen próbát megszámolva az aranyszemeket a lapáton. Vannak olyan helyek, ahol ötszáz szem is kerülhet a lapátba, de ahol már száz szem van, ott érdemes kutakodni. Mint már föntebb említettem, az aranynéző lapáttal kezdjük a műveletet, megvizsgáljuk a területet, van-e elég arany ahhoz, hogy érdemes legyen hozzálátni a munkához. A meder szélén lerakódott arannyal tudunk csak foglalkozni, s bár bentebb is tartalmaz a folyó aranyat, azt nincs módunk kinyerni. Amióta szabályozták a nagy folyókat, egy kicsit átalakult a helyzet; például a Tiszán, ahol régebben érdemes volt dolgozni, ma már nem találunk aranyat. A nagy duzzasztógátak alján lerakódik a hordalék, ami tartalmazza az aranyat is. Néha, mikor kinyitják a gátakat, újra úgy áramlik minden, mint régen; de a Tiszára már nem érdemes menni. A dunai szabályozás is megzavarta egy kicsit a munkánkat, de még jól lehet dolgozni. Az aranyászatban nemcsak a fém kinyerése a szépség, hanem a táj, a víz és a szabad térben végzett munka. Hajnaltól estig kint vagyunk a vízen, néha természetesen fürdünk is, de közben nagyon sok sódert mozgatunk meg. Többnyire az érintetlen tájakon dolgozunk, hiszen évek alatt gyülemlik fel annyi arany, hogy mosni lehessen. Ezek a területek mostanában megváltoztak, a virágok eltűntek, megzavarta érintetlen szépségüket az emberkéz átalakító munkája. Visszatérve a munkához, az egyik legfontosabb eszköz az aranymosó pad, amin van egy rosta és egy posztókkal fedett rész. A mosás során a fajsúlykülönbséget használják ki. Az arany fészkét megtalálva összekupacoljuk az anyagot, majd a padon átmossuk. A nehezebb fajsúlyú aranyszemcsék fennakadnak a posztón, majd onnan kimossuk. A vizet a padra a meringölővel hordjuk fel, ami nem más, mint egy hosszú karú botra szerelt műanyag vödör. Természetesen a múltban nem tudtak ilyen edényt használni, akkoriban fából faragott, később öt literes konzervdobozokból készült merítőkkel végezték a meringölést, ami nem könnyű munka, hiszen nagyon sok vizet kell felhordani a padra. Napjainkban már előfordul, hogy gépesítik ezt a folyamatot egy kis szivattyúval. A posztót a padra mindig alulról fölfelé haladva rakjuk fel, így kis „lépcsők” keletkeznek. A pad egy kicsit megdől, folyást biztosítva a víznek, a rosta alatt valamilyen műanyag van, amin jól lefolyik a víz. (Régebben előfordult, hogy messzebbre kellett hordani az anyagot, ilyenkor gyakran használtak talicskát, aminek széles kerekei voltak, hogy ne süllyedjen el az iszapban.) A rostán megmarad a durva anyag, amit kiborítunk és felrakjuk az újabb anyagot. Amikor látjuk, hogy a posztó telítődött (nemcsak arany, kis mértékben az iszap és a kísérő anyag is eltömíti), akkor leszedjük, csak most fordított sorrendben, felülről lefelé. A leszedett posztót egy tálban, régebben dézsában alaposan kiöblítjük. A kimosott anyag az edény alján összegyűlik. A tálban maradt zagyról az iszapot leöntögetjük, többször felkavarva addig tisztítjuk, míg az iszap eltűnik belőle. A zagy tisztításához régebben szérkét használtak. A szér alja meg volt égetve, hogy az arany jobban tapadjon benne. Az iszap leválasztása után az aranyat tartalmazó anyagot egy kis edénykébe ürítjük. Az aranyhomokot egy ujjnyi víz fedi, és ebbe töltjük a higanyt, ami már mínusz 13 fokon is párolog. A víz megakadályozza a párolgását, majd a higanyt összegyúrjuk az iszappal, míg a homokban levő aranyat mind magába veszi. Az én megfigyelésem szerint a higanyban nem oldódik az arany, bár hivatalosan ezt tanítják. Az aranyat tartalmazó higany fénye meghomályosodik. Ha már nem látunk fényes higanycseppet, lemossuk róla a homokot. A higany csak körbeveszi az aranyat és így jól kiválaszthatóvá lesz a kísérő anyagok közül. A lemosás után ott marad a tálka alján az aranyat tartalmazó tiszta higany. Arra vigyázni kell, hogy a higany felületén semmi homok ne maradjon. Természetesen a felületére tapadó aranyat nem tudjuk lemosni. A higany fajsúlya 13,55gr/cm3, az arany fajsúlya 19,3 gr/cm3. Ez a fajsúlykülönbség mutatkozik meg, ha a megtisztított higanyt egy kissé elmozdítjuk. Az arany nehezebben mozdul, kissé lemarad, az aranyászok azt mondják erre: „farka van a higanynak”. Az aranyat tartalmazó higanyt szarvasbőrbe vagy angin anyagból készített bugyrocskába öntöm, s addig csavarom, míg a higany az igen apró lukacskákon át nem préselődik, s ott nem marad a higannyal bevont amalgámozott aranycipócska. Ezután következik az aranymosás legveszélyesebb művelete, az égetés. Egy hosszított nyelű merőkanálba téve a cipócskákat nyílt tűzön kiégetjük. Nagyon kell vigyázni, mert a higany gőze súlyos mérgezést okozhat, ezért a párologtatást mindig hátszéllel végezzük. Ezzel a párologtatással nyerünk tiszta aranyat. Ha a cipócskákat hirtelen melegítjük, a keletkezett gőz szétvetheti azt, és ha nem védekezünk, kereshetjük az aranyunkat. Ezért az égetőkanálra rézszita szövetet erősítünk, s ha mégis megtörténne a baleset, a szitaszövet felfogja az aranyat. Így jutunk hozzá a 24 karátos aranyhoz. A karát az ékszeriparban használt kifejezés, ami a nemesfémek és a drágakövek minőségét, illetve nagyságát jelzik. (Aranynál a karát 1/24 súlyrész nemesfémtartalmat jelent, a tiszta nemesfém 24 karátos: 24/24. Drágakőnél a karát 0,2 g súlyt jelöl.)