Nem tudni, mi pergett gyorsabban: az események szörnyű egymásutánja
vagy az egymást követő lelki megrázkódtatások. Még fel se ocsúdhattunk, amikor
elindulva a sorompótól az úgynevezett fürdő felé, egyszerre csak rázendített az
óriási zenekar egy csodálatos, könnyű-klasszikus melódiára, elködösítve mindent
agyunkban, amely szinte megszűnt gondolkodni. Időbe telt, míg rájöttem, hogy
miért alkalmazzák ezt az apparátust. Igen, ez az ördögi keringő-orgia volt
hivatva semlegesíteni az ártatlanok jajkiáltásait, túlszárnyalni a hangos
zokogás hullámát. Ez a sátáni zenekar a gázkemencék közvetlen szomszédságában
székelt és gépezetszerűen működött, beirányítva a transzportok érkezésének
megfelelően. Mire a fürdőhöz értünk a nap nagy tüzes korongja már vöröslött, ami
arra utalt, hogy esteledik. Egy óriási betonépületbe tereltek bennünket, amely
cinikus módon fürdőnek volt csúfolva, mivel vízcsapot sehol sem lehetett látni.
Parancsot adtak, hogy mindenki vetkőzzön meztelenre. Eleinte szégyenlősködtünk,
vontatottan mozogtunk, mire türelmüket vesztve berontott egy csomó német katona
óriási vérebekkel. Minden érdeklődés nélkül forgolódtak közöttünk, miközben a
korbácsütések és a kutyák vérszomjas üvöltése gyorsabb iramra sarkalltak
bennünket. A kutyák elhagyták a helyiséget, majd ismét ránk zárult a nagy
vasajtó lakatja. Ezrek álltak ott bezsúfolva az óriási hodályba. Egymáshoz
tapadt heringekként álltunk ott, a rejtett csapokból ömlött a gőz, pár perc
múlva elmosott mindent, többé nem láttuk társainkat, csak éreztük egymás
kézszorítását. Így töltöttük az éjszakát, és reggelre – már aki megérte – itt is
bővebb lett a hely, sokan kidőltek a sorból. Ezt csak a reggeli napnál
tapasztalhattuk, amint a gőz felszívódott és nulla fokra süllyedt a
hőmérséklet. Nekünk, akik túléltük ezt a tortúrát is, a korai nap érzelgősség
nélkül rajzolta ki a temérdek hulla körvonalát. Ezek a most élettelen testek
tegnap még reméltek, nevettek s még dúdoltak is a Strauss-keringők hallatán,
mit sem sejtve igazi hivatásáról ennek a zenekarrá formálódott őrületnek. Talán
híres énekesek is voltak közöttük, akik elképzelték, hogy ez a zenekar őket
kíséri. Mit sem sejtettünk még arról, hogy mire képes a beteg gyűlölettel
fertőzött emberi agy.
Nem voltunk még a pokolban, és amikor odaérkeztünk sem gyanította
senki; nem volt ez a térképeken megjelölve. Dantét megcáfolva adta tudtunkra a
valóságot, mely szerint a pokol nem az alvilágban, hanem itt, a földön van. A
következő helyiségbe tereltek bennünket, majd hajunkat leborotválták, testünket
szőrtelenítették s egy maró szerrel ecseteltek végig mindannyiunkat. Ezt
nevezték fertőtlenítésnek. Kiázott testünk kimondhatatlan kínokban vonaglott,
miközben testvéremet szem elől tévesztettem és már nem is találtam.
Jajveszékelve nevén szólítgattam, s akkor nyakamba borulva ismételgette: – Itt
vagyok! Hát nem ösmersz meg? Bizony, csak hangja árulta el lényét. Vézna kis
arca hajától megfosztottan még kisebb lett, fejletlen, sovány alakja a
felismerhetetlenségig elgyötörten még törékenyebbnek tűnt. Később egy
ruharaktárba vittek, ahol mindenki egyetlen szál ruhát kapott válogatás nélkül,
ki-ki szerencséje szerint. Alsónemű, harisnya – ismeretlen fogalmak voltak. Én
a szerencsések közé tartoztam: nekem egy hosszú, fekete estélyi ruha jutott.
Hosszából letépve sovány kis testvérem hiányzó mellbőségét pótolta ki.
Elgyötört, sápadt arcára egy kis pírt varázsolt az a darabka piros tégla, amit
talán a gázkemence építésekor szórtak el. Ennek a tégladarabnak még sokan
hasznát vették az appelek előtt. A beöltözködés után madárijesztőszerűen festettünk, sajnálkozva
méregettük egymást; szerencsére tükör nem volt, így önmagát senki sem
sajnálhatta. Ó! Ezt a látványt józan ész el sem képzelheti! Volt ott estélyi
ruhától kezdve csipkebelépőn át a világon minden, s amit adtak, azt válogatás
nélkül kellett elvenni: kicsi, nagy, szűk, bő – mindegy. Esetleg, mi egymás
között cserélhettünk. Ez az egy szál ruha szolgált hálóingként is. Öltözés,
vetkőzés nem létezett többé, de mosakodás sem. Ezt követően a C-láger 10-es számú blokkjában szállásoltak el bennünket.
Nem különbözött a többi harminc blokktól, amelyek mindegyikébe ezerkétszáz
embert gyömöszöltek. Berendezésük háromemeletes deszkapriccsből állt, egy-egy
priccsen tizenkét ember feküdt – hatan fejtől, hatan lábtól. E tizenkét ember
„ágyneműje” két szürke pokrócból állott, de elgyötört testünket inkább a
mellette lévő test melegítette.
Rózsi, a kápó
A blokk bejárati balsarkában volt a blokk-alteste szobája. Rózsinak
hívták, egy Szlovákiából elhurcolt gyönyörű, alig húszéves lány volt. De a négy
év, amit ott szenvedett el, megjárva minden poklot, gyönyörű sorstársaival
német katonákat szórakoztatva a fronton. Élményei, amelyekről tudomást
szereztünk, tíz ember megőrjítéséhez is elegendő borzalmat szolgáltattak.
Megismerkedésünkkor még látszottak arcának szép vonásai, de lélekben vén volt,
aki érzelmeitől megfosztva, emberi mivoltából kivetkőzve, csizmaszárában
hordott korbácsával képes volt halálra kínozni a szerencsétlen áldozatokat.
Néha beszélt az átélt szörnyűségekről. Csak az tudta így elmesélni, aki átélte
őket. Csak az emberi faj utolsó salakja tudott kitalálni efféle kínokban
gyönyörködő beteg, szadista módszereket, amelyeket szegény végigszenvedett.
Rettentően haragudott ránk, amiért nem okultunk az ő sorsukból, a
szlovák és lengyel zsidók tragédiájából, és annyi rendelkezésünkre álló éven át
menekülés helyett tétlenül álltunk s hagytuk magunkat elhurcolni. Nem hitte,
hogy nem tudtunk semmiről, hogy nem hallottunk Auschwitzról.
Nem egyszer használtam már az „elviselhetetlen helyzetünk” kifejezést.
Ám úgy tűnik, minden rossznál van még rosszabb. Az elkövetkező napok azt a
tézist is megdöntötték, mely szerint „még rosszabb csak a halál lehet”. Sőt,
bensőkben csak a halált áhítottuk. Tudtuk, meg voltunk győződve róla, hogy csak
az válthat meg testi-lelki gyötrelmeinktől. De a módszer, amit oly sokan
alkalmaztak, visszariasztott. Talán gyávák voltunk megmarkolni azt a vékonyka,
villanyárammal telített szögesdrótot, amivel a láger többszörösen körül volt
kerítve. Talán azok voltak a hősök, akik elszánták magukat, és megelőzve a
bestiális gyilkosokat, önkezükkel vetettek véget kilátástalan életük
kálváriájának. A reménynek egy szikrája sem pislákolt, mire vártunk hát? A vak
életösztön kényszerített volna, hogy tovább vállaljuk az értelmetlen kínlódást?
Auschwitzban, hajnali ötkor appelt ordított a blokkalteste a
hangszórókon át. Ez annyit jelentett, hogy öt perc múlva sorakozó a blokk előtt
ötös sorokban, mozdulatlanul állva. Rossz álomnak tűnt az egész, csak az esős,
hideg, tavaszi hajnal ébresztett a valóságra, amit álmatlanul átvirrasztott
éjszakáinkon próbáltunk feledni. Négy-öt órán át álltunk mozdulatlanul, míg a
sok ezer embert leszámolták, és vége lett a rettegett szelekciónak (appelnek).
Minden appel után kevesebben maradtunk. A mi csoportunkból már az első
reggel három lányt szelektáltak, ami igen nagy megrázkódtatással járt. A
testvérem miatti mindennapos szorongás nőttön nőtt, a piros tégla állandóan
kisebbedett, minden nap erősebb kezelésre volt szükség, hogy vértelen, fehér
arcára egy kis pírt hamisítsak. Enni sem akart a közös vederből.
A napi koszt-appel után minden priccsre feladtak egy veder barna
folyadékot, amit kávénak csúfoltak. Ez a veder addig járt szájról szájra, míg
ki nem ürült. Egyszerre mindenki csak egyet kortyolhatott, az volt a mérce. A
napi kenyéradag száz gramm volt harminc gramm margarinnal, vasárnaponként egy
kis kocka kvárgli sajttal. Ebédre a változatosság kedvéért egy veder zöld
folyadék járt kortyról kortyra, melyet csalánlevesnek neveztünk. Meg kell
jegyeznem, hogy ez a veder többször járt körbe, tekintve, hogy ez valami olyan
rettenetes ételszemét volt, amit sokan kínzó éhségük dacára sem akartak
megkóstolni. A zöld lucsok nem volt más, mint vízbefőtt dudva mosatlanul. Erre
mutatott a veder alján lerakódott vastag homokréteg, amitől csak úgy recsegett
a fogunk. Vacsora? Erre hiába vártunk.
Az egész napot elméletbéli sütéssel-főzéssel töltöttük. Az ételábrándok
még jobban felkavarták korgó gyomrunkat. Az éhség kikezdte idegeinket,
türelmetlenebbekké váltunk. Éjjelenként megszokottá vált egy-egy odaütés a „Ne
húzd le a takarót!” felszólítással vagy egy-egy rúgás a „Ne rakd rám a lábadat,
azt hiszed, otthon vagy?!” felkiáltással. Az appelek is egyre kibírhatatlanabbá
váltak. Dolgát csaknem mindenki helyben végezte, persze, jaj volt annak, akit
rajtakaptak. A vécét pár blokkal odébb egy óriási gödör képezte, rajta egy szál
deszkával. Ez a nyílt hely volt a latrina, többen ott lelték halálukat.
Éjszakára a blokk végébe vedreket állítottak, ezekben végeztük félrevaló dolgunkat.
A reggeli látvány minden elképzelést felülmúlt, a bűz elviselhetetlenül
terjengett. Az állatinál is alacsonyabb szintre süllyesztettek bennünket.
Később egy szörnyű betegség, a rüh ütötte fel a fejét. Eddig csak
hallomásból ismertük, most valósággá vált. A szegény páriákat abba a bizonyos
sarokba telepítették, ami az éjjeli vécé helyéül szolgált, s létszámuk napról
napra szaporodott. Az eljövendő nemzedékek el se hiszik majd, hogy az élet
mennyi megaláztatást, szégyent, szenvedést tudott produkálni ebben a vandál
korban. A puszta, csupasz földre, az ocsmány mocsokba parancsolt emberek sorsát
az is súlyosbította, hogy kondíciónk napról napra rosszabbodott és a diaré is
kezdett elterjedni. Az alsó priccs lakói, szolidaritást vállalva átadták
helyüket a diarésoknak; kín-szenvedés volt csak nézni is, amíg egyik-másik
beteg társunk lekecmergett a felső priccsről. Az alsó priccs egy-kettőre
megtelt. Ezúttal már nemcsak a kápótól vagy a szelekciótól reszkettünk, hanem a
diarétól is, amely még nagyobb riadalmat keltett. Csak nem odakerülni… abba a
bizonyos sarokba…
A napok szokott rémhíreit megfűszerezték a rebéktől jött üzenetek.
Egyik sarokban a munkácsi rebe üzenetét tárgyalták, a másikban a kállói rebe
áldásáról suttogtak. Jóslatok és ködös ígéretek misztikumai lebegtek a
levegőben. Hogy ki hozta az üzeneteket és hogyan kerültek az árammal telített
drótsövények mögé – azt senki sem tudta. Ezek a hírfélék általában nagy
csoportosulást vontak maguk után, hatalmas lett a lárma, ami miatt gyakran
alkalmazták a blokk-zárlatot. Elég volt egy hangosabb vita és máris megjött a
büntetés, ami nagyon megviselt mindenkit, mivel egyébként néhány órát kint
tölthettünk a láger szűk területén. Ezt az időt felhasználhattuk rokonok,
hozzátartozók keresésére, ha nem is nagy eredménnyel.
Egy napon egy kisvárdai lány szólított meg. Szegényke a testvérét
kereste, aki a kivagonírozási nagy felfordulásban szakadt el tőle. Én is
érdeklődtem családom tagjai felől. A kisvárdai lányka így vezetett sógornőm,
legidősebb bátyám feleségének, leánykori nevén Siffer Rózsikának a nyomára.
Mikor megpillantottuk egymást, nagy volt az öröm, a dráma csak ezután
kezdődött, amikor szegény eszelős lélek tőlem követelte a férjét. Próbáltam
megnyugtatni, de eredménytelenül. Át akartam vinni a mi blokkunkba, de semmi
áron nem akart jönni. Azt mondta, hogy a férje odajön érte. Így sajnos egyebet
nem tehettem, mint hogy minden nap meglátogattam.
Visszatérve a blokkba egy különösen megrázó jelenet fogadott. Az
alattunk levő priccsen feküdt többek között a nyírbátori Káimovics néni három
leányával. Aznap ők voltak sorosak a kübli és a kenyér vételezésén. A
legfiatalabb kislány – Babának hívták – nem tudva ellenállni gyötrő éhségének,
lecsipkedett a kenyerek sarkából. Ezt látva a blokkalteste csaknem agyonverte a
lányt az anyja szeme láttára. A kis Baba ájultan esett össze; anyja és két
testvére sírva magához ölelte, s talán az ő könnyeiktől tért eszméletre nagy
sokára.
Megnyílik az óriási pokolkapu
Lassan eltelt egy hónap és a következő reggel, az appelnél, Mengele
szigorúbb szelekciót rendelt el a szokottnál. Leszámolt ötszáz embert, nem
tudni, hány blokkból válogatva össze. Szerencsére a mi csoportunk beleesett. Az
appel után már egyenesen külön blokkba vittek. Szívet tépő jelenetek tanúi
voltunk. Testvéreket választottak el, ezért megszerveztük a csereakciót. Este
kilopódzva páran megkezdtük a közvetítést. Ez nagy részben sikerült is, nem
volt nehéz megegyezni abban, hogy ki legyen a távozó csoportban és ki maradjon
Auschwitzban. Nem tudtuk, hová visz az utunk, de különben is, mindegy volt élet
vagy halál, csak az volt a fontos: együtt maradni. Rózsi, a blokkaltaste,
rámutatva a magas kéményre egyre azt hajtogatta: „Innen csupán ez az egyetlen
kivezető út”.
Minden igyekezetem, hogy sógornőmet magammal vigyem, csődöt mondott.
Lett volna, aki cserél vele, de hiába érvelés, rábeszélés – makacsul kitartott
rögeszméje mellett, hogy ott várja be a férjét. – Szegény testvérem, ki tudja,
hol érte a vég? Így hát nem volt mit tenni, elbúcsúztunk egymástól, örökre.
Másnap reggel nem a hangszórók zajos appel-kiáltása ébresztett.
Nyugtalan álmunkból egy éles csengő riasztott fel, s az appel is tovább
tartott, megtoldva a parancs felolvasásával. Szigorú figyelmeztetések
hangzottak el, aztán elindultunk. A Waschraum-ban, ahová érkeztünk, csapok
voltak és zuhanyzók. Bizony, egy hónap után jól esett testünknek a víz. Fürdő
után a hajunkat újból leborotválták. Szőrtelenítettek majd következett újra a
rettenetes fájdalmat okozó fertőtlenítés. Eddigi ruházatunkat felváltotta az
ismert, csíkos egyenruha, bal ujján számokkal. A rabszámom – 73704 – örökre az
emlékezetembe vésődött. Ez képezte egész ruházatunkat. S hozzá egy hátul
nyitott, otromba facipő.
Következő állomásunk egy élelmiszerraktár volt, ahol mindenki két napra
való kenyér- és margarinadagból álló csomagot kapott. Ez reményt ébresztett
bennünk, hisz azt gondoltuk, ha a halálba vinnének, oda nem kellene élelem.
Sokan nem tudtak a kísértésnek ellenállni: mohón, ott helyben mindent megettek
„biztos, ami biztos” alapon. És mikor szegény Rózsi kisírt szemeit láttuk,
ugyan mire is vélhettük volna. De ő nem minket, hanem saját magát siratta, s
kérdésünkre csak ezt felelte: – Bárcsak magukkal mehetnék! Végül csendet
parancsolt, egy csoport német tiszt közeledett, egy részük átadott, másik
részük átvett bennünket. Még egyszer számolás, majd félig szorongva, félig
reménykedve elindultunk a nagy kapu felé, ahol az akkor nyolc éves nyírbátori
Mandel Erika, a kis Lauferin ült, és csókot intve búcsúzott tőlünk. Említésre
méltó, hogy az egész C-lagerben egyetlen precedens volt, hogy ilyen korú
kislány szép, fiatal anyjával valami csoda folytán együtt maradhatott. Az
alattunk lévő priccsen feküdtek.
Az óriási kapu megnyílt és magunk mögött hagytunk egy szörnyű
korszakot, amelyben egy álló hónapon keresztül egy soha nem képzelt,
hihetetlennek tűnő infernó átkos élményein hajszoltak át bennünket. Bizony, nem
sokunk előtt nyílt meg a rettenetes pokolkapu. A megszokott forma ez volt:
sűrű, iszonyú szagú, gomolygó füst szállt a magasba, ami nem téveszthetett meg
senkit…
Félórás menetelés után megint a sorompónál voltunk. Viszontláttuk az
óriási vasúti gócpontot, ahová egymás után futottak be a szerelvények. Újra meg
újra ismétlődtek az idegtépő jelenetek. Egy félreeső vágányhoz vittek minket, s
rövidesen befutott egy marhavagonokból álló szerelvény. Közülünk senki sem
tudta, hová visznek. 120 ember egy vagonban – úgy látszik, ez volt a megszabott
létszám. Egy sarokba vécét helyettesítő vedreket raktak. Ülőhelyre nem is
gondoltunk, erről már rég leszoktunk.
Egész napi utazás után éjszakára egy nagy gazdaság hatalmas csűrébe
tereltek bennünket. Az éjszakát a nagy fáradtság ellenére álmatlanul töltöttük;
mindnyájunkat kegyetlen éhség gyötört. Reggel végre morzsányi élelmet
osztottak, ami fél fogunkra sem volt elég. Kijelentették, hogy ezzel estig be
kell érnünk. Újra sorakozó majd következett az elmaradhatatlan számolás. Ezt
követően ötös sorokban indultunk el a Stuthof felé. A birtok egy távol eső
részéhez érkeztünk, ahol egy erdő szélénél az eddigi széles vágányú sínpároktól
eltérően keskeny nyomtávú sínpáron kis vicinális várakozott ránk nyitott
marhakupéival. Most ebbe vezényeltek bennünket még szorosabban egymáshoz
préselve, mint előzőleg. A szénnel fűtött mozdony hangos sistergéssel indult
neki; lassan, de később, mintha szárnyra kelt volna, szélvészként vágtatott
átkozott tüzes szikráit szórva ránk. Egyetlen védőpajzsunk a két tenyerünk
volt, amelyekkel védtük arcunkat az özönlő tüzes üszkök ellen.(…)
*
A mi felszabadulásunk
Bromberg városában egyenesen a kórházba tartottunk. Klein Magdát,
Lisszer Irénkét eszméletlenül, súlyos sebesülten találtuk. Szegény kis Groszman
Klári ült mellettük, apátiába merülve; szó nem hagyta el az ajkát, napokig nem
beszélt. Így ültünk a kórházi szoba egyik sarkában. A halálos, néma csendet
csak fojtott, felcsukló zokogásunk törte meg. A háború még egyre dúlt, a
németek nehezen adták fel a harcot. Bromberg és környéke óriási ipari gócpont
volt, tele fegyvergyárral, így a németek minden erejüket összpontosítva,
emberéletet nem kímélve végsőkig folytatták az elkeseredett harcot. Így hát mi
sem éreztük magunkat biztonságban. Már-már úgy tűnt, hogy visszaszorítják az
oroszokat, a város túlsó fele többször cserélt gazdát. De az oroszok olyan
hősiesen, elszántan küzdöttek, hogy többé semmiféle erő fel nem tartóztathatta
őket. Valósággal elsepertek minden ellenállást.
A kórház zsúfolásig megtelt sebesültekkel, minden talpalatnyi helyre
szükség volt. Mivel mi nagy lelki sebeinken kívül nem szorultunk kezelésre, pár
nap múlva el kellett, hogy hagyjuk a kórházat. Beteg földijeinktől nehezen
váltunk meg, de megnyugtatott a tudat, hogy lágertársnőnk, az orvosnő, a kórház
szolgálatába lépett, és ő gondoskodott róluk.
A kórházban egy magát meg nem nevező személy bizonyos címre irányított
minket, mely alatt egy mentő-szervezet működött. Hős partizánokból állt, akik a
Vörös Hadsereg kötelékébe tartoztak. Orosz egyenruhában harcoltak a város
gyilkosoktól való megtisztítása során.
Szerény bútorokkal berendezett pincehelyiségbe vittek. A fogadtatás
megható volt, valójában mi voltunk az első felszabadítottak. Ez a szerv a
legnehezebb időkben is működött a lehetőségek szabta szűk keretek között.
A mentést egy parancsnok irányította néhány kisegítővel. Nekünk csupán
egy kérésünk volt: lehetőleg a kórház közelében helyezzenek el, hogy
földijeinket naponta meglátogathassuk. Ez teljesült is. A kórház
szomszédságában, egy volt SS kastélyban szállásoltak el. Pazarul berendezett
palota volt, de a nagy pompa és kényelem ellenére sem éreztük jól magunkat a
sátán árnyékában. A mentő-szerv gondoskodott rólunk. Még aznap egy teherautó
érkezett élelemmel és tüzelő-rakománnyal. Később ide irányítottak sok más
menekültet is, míg a nagy épület meg nem telt.
Mi a nap nagy részét a kórházban töltöttük, földijeink mellett. Hosszas
kezelésre volt szükségük, hiszen testük gránátszilánkokkal volt teli. Az
orvosok véleménye szerint hosszú hónapokba telhet, mire állapotuk lehetővé
teszi az elutazást.
Egy napon ismerős arcok bukkantak fel a kórházban: a belga foglyok. Én
rögtön Maurice – a Mentőangyal – felől érdeklődtem. Szomorú szemmel csak annyit
válaszoltak, hogy valami rettenetes dolog történt, ne is keressem. Ezek után
további kutatásnak nem volt értelme.(…)
Csapon már a Joint is működött
És itt lejelentkeztünk.(…)
A gőzmozdony fülsiketítő sistergéssel lassított és leállt. Testvéremhez
rohantam, nagy izgalmamban nem is vettem észre, hogy közben elájult, ájultan
feküdt a padlón. Ekkor szinte eszemet vesztve utolsó erőmmel rázni kezdtem.
Ébresztgettem; éreztem, nekem se’ sok hiányzik az ájuláshoz. És mintha
valahonnan, nagyon messziről hallanám… a nevünkön szólongatnak… jól hallok?!A
nevünket kiáltaná valaki? A szellőzőhöz rohantam, és akkor láttam, hogy három
csonttá fogyott férfi közeleg. Tudniillik, a Csapon felvett adatainkat a
Vöröskereszt továbbította a nyíregyházi hitközségi irodába azzal, hogy úton
vagyunk hazafelé.
Nehezen ismertem fel őket, pedig mindössze egy év telt el, mióta
utoljára találkoztunk. Ez az év elég volt ahhoz, hogy a felismerhetetlenségig
rájuk nyomja bélyegét. Amint közeledtek, hangjuk mind ismerősebbnek tűnt, s én
is magamból kikelve kezdtem őket nevükön szólítani. Krausz Elek, Weisz Nuszi és
Gubner Simon. Mindhármukat jól ismertem. A vagon ajtaját félretolva, egymás
után ugráltak fel; a könnyeiket férfi létükre sem tudták visszatartani. Nem
kérdezgettek sokat, de testvéremet leemelték a vagonból. Ellenkezni próbáltam,
nem akartam utunkat megszakítani. Csak annyit feleltek: nincs értelme tovább
folytatni az utat, nem jött vissza senki.(…) Gubner Ferenc és Sarolta nincs
többé
1945. március eleje volt. Bár tudtuk a valót, hogy otthon senki sem vár
bennünket, mégis elindultunk Kékre, ami hat kilométernyire volt Demecsertől.
Gyalog tettük meg az utat, a három jófiú kíséretében. Házunktól már csak pár
lépés választott el, amikor hallottuk a kiskapu nyikorgását, s egyszerre csak
elénk szaladt családunk jó öreg Fickó névre hallgató kutyája. Hangos
szűköléssel, ugatással ugrált körülöttünk, mégis óvatos távolságban, mintha csak
érezte volna a csíkos láger-ruhánkból áradó krematóriumfüst szagát. Síró,
nyüszítő vonításban tört ki örömében, majd váratlanul világgá szaladt, többé
nem is láttuk.(…)
Hogy kik jöttek vissza? Emlékeim legszörnyűbb része ez, nem
hallgathatom el. Drága anyám, Ibolya, Sándorka, Lacika és a nyolc éves,
szépséges szőke, kékszemű Gizella testvéreim a krematórium martalékává váltak.
Legidősebb testvérbátyám, Miklós tífuszt kapott sok száz bajtársával együtt.
Lágerüket az éj leple alatt körülzárták és rájuk gyújtották, benn égtek
elevenen. Ez volt a hírhedt szobibori láger. Zoltán testvérem 22 éves volt; nem
bírta tovább a fagyot, az éhséget, bajtársai a Don-kanyarnál temették el. Drága
Jóska testvérem húsz éves volt, ártatlan, szelíd gyermek. Egy irgalmas, keresztény
család bújtatta Királyhelmecen. A gyilkos csendőrök felfedezték és
felakasztották, bajtársai tanúskodtak róla.(…)
A szomorú végösszeg a következő: a kéki kilencvenhat zsidó lélekből
csupán tízen maradtunk.
Ismét tavasz jött. Épphogy betöltöttem tizenkilencedik életévemet. A
szép-ábrándos álmok helyett szörnyű víziók kísértettek: kápók kínoztak,
kegyetlen aufseherinek korbácsütései riasztottak álmomból. Vérebek hajtotta
népem szerencsétlen tömegei meneteltek végtelen sorokban a krematóriumok felé. Vigasztalást
ki adott volna? Erre az idősebbek voltak hivatva. De hová lettek az idősebbek?
Hitler gyilkos kiszolgálói gyökerestől kiirtották népem. Így maradtunk itt-ott
megtépázott ágak – gyökértelenül.(…)
Braun Ferencné Róth Etelka
Schwartz Judit
Reichmann Betti
Groszmann József
Weisz Lajos
Leitner Mórné Braun Etel
Klein Menyhért
Hőnig József
Goldfarb Béla
Gubner Sarolta
Laufer Tibor
Weisz Magdolna
Penner Ferenc
Weisz Miklós
Veiner Jenőné Glück Rózsi
Schwartz Ibolya
Groszmann Mór
Klein Béla
Braun Erzsébet
Schwartz Éva
Reichmann Emil
Groszmann Józsefné Groszmann Katalin
Weisz Ilona
Glück Herman
Lefkovics Lajosné Klein Etelka
Müller Adolf
Lőwy Izrael
Gubner Ferenc
Kohn Ignác
Weisz Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése