Történetek a demecseri földvárról

Réges-régen, amikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen, amikor még a gémeskút vize iható volt, amikor még a keréknyomból is lehetett inni, akkoriban volt egy Vártanya

Demecsertől úgy hat kilométerre. Ezen a vártanyán a falusi emberek önellátóak voltak, mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Kevés olyan dolog volt, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be. Ha pénzre volt szükségük, mert venni akartak a piacon gyufát, petróleumot, sót, cukrot, ruhát és a lábbelit akkor eladtak valamit; tojást, tejet, dohányt. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága közismert. Fő ételek voltak: kenyér, köles paszuly, málé, burgonya, káposzta, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, csócsa, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig volt a ügyes gazdasszony kamrájában. Minden időszakban volt valamilyen gyümölcs a kertben. A krumpli sosem fogyhatott ki. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírás galuskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták, vagy tálalhatták túróval is. Krumpliból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki, a puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá, ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, még a gulásztát is megették a tehén összecsomósodott tejét, és ha valakinek nem volt tehene, az kecskét tartott. Kedvelt étel volt az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret is házilag készítették, a gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét, amikor már bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte, amit ehettek kaprosan, cukorral, de zsírosan is. Amikor szikrázott a tégla akkor be volt fűtve a kemence, ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetették a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomták, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is, hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget. A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta, és ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is, amiket mákkal vagy dióval töltöttek. Mivel volt tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején, abroszon szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a vetőmagot, hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Az udvaron mindenkinek volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés vagy adjusztálás történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Az udvaron volt egy hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri.

A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes legelőkön tartották, amíg a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret tárolták. Szokás volt a szántás első fordulójánál az olvasót az ekeszarvára akasztani és Isten áldását kérni a munkához. A ház nádtetős, vert falú volt, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. a házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és gyümölcsöskertet kerítés, gyakran málna vagy ribizli sövény vette körül. A szalmafödeles ház szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak mögött terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek.

Nagyapáink idejében a Bereg egy hatalmas összefüggő mocsár volt, benne apró szigetekkel, ahova a járást csak a beavatottak ismerték. Nagymamám mesélte egyszer, hogy a török világban a Kacsavár ás a Vártanya között volt egy titkos ösvény a mocsárban. A kisebb területeket szigeteknek nevezték, a legnagyobb neve volt a Matyi sziget, a szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A Leányvártól csak négy km-re volt a Vártanya, de a rejtett útvonalon 7 km hosszú volt az út. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. A többi településhez hasonlóan Demecser is kiemelkedésre épült. Édesapám mesélte egyszer, hogy nyáron a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte és a víztetején a szél arrébb fújta. Az ínségesebb időkben a lakosság madártojás gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott, az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat az emberek. A Kolbárd tóban sok volt a hal, de a Róka kút laposából is sok csíkot fogtak az emberek. Gyerekkoromban Édesapámmal sokat jártunk a Ticcére horgászni, ami nyolc kilométerre van a falutól. A gyógynövények szedése és szárítása igen fontos tevékenység volt, bevételi forrást is jelentett. A kézművesség igen fejlett volt, a nád, a gyékény és a fűzfavessző jó alapanyag volt. Az elkészített kosarakat, szőnyegeket és egyéb terméket a Demecseri piacra vitték. Keresett volt a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas. A mocsaras területen, a mocsár, a láp védelme alatt álló rétköziek sok rosszat vészeltek át. Régen itt földsáncok voltak, amik öt méter magasak voltak. A legismertebbek a Vártanya, a Leányvár, a Tündérvár.

A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a vidék. Ragadozó csak a róka volt. Télen, amikor befagytak a vizek, a hegyekből idáig portyáztak a farkasok. A rétköziek nagytestű komondor kutyákat tartottak erre az esetre. A kutya nyakába szöges nyakörvet tettek, hogy a farkas ne tudja elharapni, ha harcra kerül a sor. A háborúk alatt vagy járványok idején a Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a biztonságos szigetekre menekítették. A határ fele részét a Tisza árja borította, az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították marhatartásra alkalmas széna terem. Ha az árvíz sokáig rajta nem hever, sarjút lehet kaszálni. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahol jó széna termett. Az itatás kávás kútból és lápos kútból történt. A lenből és a napraforgóból olajat ütöttek az emberek. Kendert többen termesztettek, amit áztatni a Paptóra vittek. Néha előfordult, hogy annyira leapadt a víz, hogy kénytelenek voltak a szomszéd határba vinni, áztatás végett. Később paszulyt termesztettek, valamint sáfrányt a leves színezésére. Fejlett volt a háziipari tevékenység, a gyékény, a nád, a fűzfavesszőből készült tárgyak értékesítése a városi piacokon. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot a parasztoknak. A férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot. Amikor a faluban felütötte fejét a kolera, a lakosság menekült fejvesztve, ki merre látott, szőlőbe, erdőkbe, kertekbe, távolabbi tanyákra vagy a rétközi szigetekre. A meliorációval a vizek levezetésével persze megváltozott a gazdálkodás, a mocsárból kiszivattyúzták a vizet a büdös kanálisba. Gabonafélékből (búza, rozs, árpa, zab) tízszer annyit termett, mint korábban. Amikor kiszáradtak a kisebb tavak, a tófenékbe káposztát palántáztak. Még a Lónyai kanális árterét is bevették. Lassan a tavak néhány mélyebb, nagy tó kivételével kiszáradtak. A kiszáradt tavak alját kiégették. Az erős napsütéstől meggyulladt a föld, sok helyen mély és vastag volt az izzó föld. Izzott a föld, a kotu, a nád, az iszapban berakódott gyökérzete. A megnőtt termőterületen zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa volt, a korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek.
A Vártanya azért jött létre, hogy az embereknek ne kelljen annyit gyalogolni a földekre. Eredetileg a kocsisok, béresek, dohányosok részére az uraságok építették a cselédlakásokat. Ezek a lakások sárfalból készültek, nyitott, szabad kéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes, egy helyiségből álló, többgenerációs lakások voltak. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. Az árokparton szedett gizgazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak. A kornak megfelelően vertfalu, szalmával kevert föld, agyag, állatokkal járatott, dagasztott sárból rakott, földes padlójú hátak voltak. Nád, szalma, sás fedés volt a teteje. Benne nyitott tűzhely, szabad kéménnyel. Egy helyiséget kemencével, hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással, meszeléssel történt. Az ablakok kicsik voltak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A lakásban 5-11 tagból álló három nemzedék lakott, a kutyával, macskával, káposztás hordóval egy fedél alatt. A házakat részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás alkalmazását, és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére a sok tűzeset miatt.
Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény volt a gyümölcs.

Gyerekek szerették a mályva kenyér alakú termését. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ismerték a gyógyító füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok volt a kuruzsló, akik a különféle eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket, szárították, majd a padláson tárolták. A módosabbak a Vár tanyai iskolába járatták gyermekeiket. A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült, festett padok voltak megszólták azokat, akik nem mentek templomba. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon viselték . A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események voltak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az előadások színdarabok betanulásával, az iskolaudvaron épített színpadon történtek A dörzsölő a kender feldolgozásának egy fontos része volt. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni. fonó estéken, dohánycsomózáskor, vagy tollfosztás Az estét követte a kislány hazakísérése. Sok esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál. Ha másnap nem tették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a házhoz és udvarolhatott a lánynak. Innen ered a kitették a szűrét mondás.
A Lónyai csatornában, sulykolással mosták a ruhákat, az emberek. Aratás idején és a behordás alatt a falunak tűzőrséget kellett tartani. A község önkéntes tűzoltóinak szertáránál egy fogat teljesített szolgálatot, éjjel nappal. A templomtoronyban őrség volt, aki figyelte a határt és a községet. Tűz esetén félre kellett verni a harangot. További rendelkezés volt, hogy minden szérűskertben legyen egy hordó kapitányvíz, lapát, homok, tűzcsapó, vedrek. Télen szánkó helyett elég volt egy láda alá egy fa szegelése disznóvágás hordták az ismerősöknek a kóstolót. Karácson estén elmaradhatatlan volt a kántálás. Az ablak előtt megjelentek és beszóltak a házba; szabad az Istent dicsérni? Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a házakat, általuk készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport tagja volt az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával, amit azsagnak vagy istápnak is hívtak. Mókás jeleneteivel tett életszerűvé a pásztorok énekeit és köszöntését. Szilveszterkor tréfás jelenetektől volt hangos a község, az utcák. Ostorcsattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok riasztgatták az embereket. Aztán boldog újévet kívántak a lakóknak. Húsvétkor nagy szokás volt a locsolkodás. A gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a lányokat a kútnál locsolták. Az ifjú pár részére nagy feladat volt a pohártörés. Az anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni. A temetői gyászmenetet is zenével kísérték. Hantolásnál a koporsó mellé pénzt dobáltak, hogy a túlvilágon is legyen pénze az elhunytnak. Több napon át ételt is vittek a sírhoz, hogy a halott ne éhezzen. Téli esemény volt a Lónyai-csatornán a jégvágás és a jég beszállítása jégvermekbe, onnan látták el a hentesboltokat egész nyáron. Fogatok vitték a hatalmas jégdarabokat, amiket a vermeknél sóztak be, hogy tovább bírja a tárolást a nagy melegben, a vastag nádfedél alatt. A jégverem a temetővel szemben volt még gyerekkoromban és is jártam benne. A cséplés is nagy esemény volt. Eleinte állatokkal tapostatták és széllel rostálták a termést, ami egész télre itt maradt a káposztaföldeken, a levágott káposzta után maradt torzsa ugyanis jó legelőt biztosított a juhok részére. Míg nem volt nagyon hideg éjszakára is kint maradtak a földeken. A tél beálltával a csűröket és a megüresedett dohánypajtákat bérelték ki a juhászok. A juh, mint igénytelen állat télen a hó alól is kikaparta a káposztatorzsát. A háború alatt minden 14 év feletti fiú köteles volt egy héten egy napot levente kiképzésen tölteni. Pénteken a piactéri találkozó után kivonultak a Cserjés hegyre, az erdőbe. Alaki gyakorlatok és fegyverismertetés után katonai ismereteket oktattak A kiképzésen a megjelenés kötelező volt, a hiányzást büntetés követte, elzárással fenyegetőztek. Lövészárok ásása mellett célra tartás és céllövészet volt a gyakorlaton. Híres volt a Demecseri vásár, a kirakodó- és állatvásár nagy volt az alkudozás a csizma, a szűr és a ruházati sátraknál. Legérdekesebb mégis az állatvásár volt. A lóvásárban vizsgálták a lovak fogazatát, a lábait és megkötött szekérkerekekkel a homokon a ló munkára alkalmasságát. Csapkodták egymás tenyerét az alkudozás során. Az állatvásáron nagy volt a forgalom, a sertések, a malacok visongása tette hangossá. Mindenki beszerezte télre a szükséges ruházatot, a háztartásba szükséges anyagokat és a téli sertésvágáshoz az állatokat A vásár hangulatát fokozta a Laci-pecsenye illata, valamint a vendéglátó sátraknál a hangos éneklés, és a cigányzene. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést. A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, a z alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan volt, mint egy kiégetett szilke. A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más, hozzá egy pohár tejet. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd vagy diner szegényes volt, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. A tanyasi emberek, tájszólással beszéltek, azt mondták nől a napraforgó, fől a leves. Vacsora lekváros kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje volt, a húsvétra birkahús. A mezőgazdaságból élt mindenki, a káposzta, a len, a kender és a dohány volt az élet alapja. Jelentős mennyiségű kölest is termeltek, melyből őrléssel készítették a kását. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkel kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A kenyérsütés volt a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsóka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ették sóval egy pohár frissen fejt tejjel. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más könyv nem igen volt a háznál. A híreket a templomból hazafelé, vagy a kocsmában vagy a piacon lehetett beszerezni. A történetek mesék a családban élő öregek által szájhagyomány útján terjedtek és szálltak át apáról fiúra. A gyerekeket korán megtanították a keresztény értékekre, mint a becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az engedelmesség és a tisztelet és a munka szeretetre. Három fontos keresztény ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd. A gyerekeknek nem voltak játékaik, a hokedli volt a kis asztal, a sámli a szék, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát. Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos mulatságok. A tanyasi iskola tanítója színjátékkal egybekötött farsangi esteket szervezett a gyerekeknek és a szülőknek. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze volt.
A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. A vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő dukált. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek. A házasság a tanyán egy életre szólt. Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: „Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó.
Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Pácolt deszka volt a plafon és döngölt sár a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények. A kertben volt még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott.
Karácsonykor elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri volt. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel.
A háború alatt, elvitték a tehenet és a disznót a katonák, vetni nem mert senki, így akkor nélkülöztek a tanyasi emberek. Édesapám gyerekként, felmászott többedmagával a nyárfákra és a kis varjút kilopkodták a fészekből, vagy a kis gerlét. Sütve nagyon finom volt. Mivel sok volt a környező víz, sok volt a hal is. Válogatás nélkül megettek mindent, ami élt és mozgott, még a réti csíkot is. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, ha a szomszéd kért egy kanál zsírt, vagy tojást, vagy lisztet, vagy tejet, adtak egymásnak, persze a becsületre kényesek voltak és mindig megadták egymásnak.
A házépítéshez, azt használtak, ami volt. Többnyire az agyag és a fa állt rendelkezésre a tanyán. A vályog, a sár és a természetes anyagokból készült falak jellemezték a házakat. A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból (homok) és rostos adalékból szalma, pelyva, szecska, esetleg nádból készítették. A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékot használtak, de minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb - ezzel szemben nagyobb volt a hőszigetelő képessége. A vályog mivel nem éghető és jó hőszigetelő ezért kedvelt volt a tanyán. A vályogtégla mellett a lapított sárgömbökből rakott ún. csömpölyeg fal vagy petics volt a jellemző. A vert fal zsalu közzé került. A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló alapra kell helyezni, vízszigeteléssel kell ellátni és a különféle külső (csapadék) és belső (épületgépészet, pára) nedvesség elleni védelméről gondoskodni kell. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel. A belső vízvédelem a megfelelő, jó minőségű, és tartós épületgépészeti szerelvényeket, kiegészítőket, berendezéseket jelenti, valamint a belső használat során keletkező pára elleni védelmet szellőztetéssel biztosították. A vályogfalakat gyakran károsíthatják rágcsálók, az általuk kirágott járatok gyengítették a falat. A gyors kiszáradás miatt fontos volt, hogy a vályogfalakat csak száraz időszakban készítsék főleg a nyári hónapokban. A gömbölyegek vagy gombócok formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest (a ma tömbökben kapható sajtokhoz hasonlít formájuk). A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni. A vályogtégla úgy készült, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltötték, és abban fával csömöszölték. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg. a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. Ezt lehet úgy is, hogy oldalfalak nélküli tetőszerkezet alá rakják, de legegyszerűbb módja az, amikor valamilyen anyaggal (homok, nádtörek) betakarják. A terepszint fölé vezetett tégla, kő vagy beton alapra ill. lábazatra készül. A lábazaton szigetelés fektetése szükséges, ezt a szigetelést célszerű egy égetett téglasorral védeni. A téglákat szabályos kötésekkel, általában agyagból (sárból) készült habarcsba falazzák, ritkább esetben mészhabarcsba. A tornácot culáp vagy támasztóoszlop tartotta, de a falba is beépítették. Az ajtók ablakok fölött az áthidalót fából. A rakott falhoz szükséges agyagot emberi erővel taposták, vagy háziállatokkal (ló, szarvasmarha) járatták meg. Járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Vigyáztak rá, hogy ki ne száradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is. A rakott falat miután elkészült egyesre vágták ásóval. A vert fal zsaluját pántolták, oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették, döngölőkkel tömörré verték, esetleg botok végével megszurkálják a levegő kiszorítása céljából. Ha a deszkázat csúsztatható, akkor feljebb húzzák. A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével. A paticsfal olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat. A földbe szúrták a sasfákat, oszlopokat erre kerültek a varrófák vagy gerendák, így alakult ki a ház vázszerkezete. Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak. Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak. Sokkal tartósabb, mint a többi faltípus. A vályogházak élettartamát száz években mérték.
A gyerekek vagy pulyák vasárnap reggel elgereblyélték az utcát, elseperték az udvart, enni adtak a jószágnak. A kilenc órai misére mindig elegánsan tisztán mentek a gyerekek, pedig csak lavór volt otthon és gémeskút, meg szappan. Ha a feszületnél nem álltál meg keresztet vetni, az első ember nyakon vágott érte, aki arra jött, pedig nem is ismertétek egymást. Kötelességre és munkára nevelték a gyerekeket apró koruktól. Ha jött a nyári szünet, mentek a mezőre kapálni, ha jött a tél mentek erdőt ritkítani vagy fát vágni. Sosem unatkoztak. Nem volt csap, a gémeskútból főztek később az utca végéről hozták a kerekes kútról az ivó vizet. Munka közben játszottak nem nagyon unatkoztak. Hajnal 4 kor indultak a szőlőbe kapálni, mert akkor még nincs meleg. Akinek nem csillogott a kapája, azt megszólták a faluban. Amíg fiatalok és gyengék voltak addig a kanálisra jártak forgatni szénát, ősszel az akácerdőbe gombászni jártak, állandóan sebek voltak a lábukon és a fejükön, a kezükön, nem fertőtlenítette senki nem kötötte be senki mégis túlélték. Ha egyik gyerek verekedett a másikkal, a szülők szétválasztották őket és ki-ki a sajátját még otthon is jól elverte. A zsíros kenyér, a zsírban pirított kenyér a hagyma és a szalonna mindennapi étel volt. Az ételek zsírosak voltak fűszeresek, a forralt tejhez cikóriakávét öntöttek, de az több volt, mint a tej. Mosatlanul ették a gyümölcsöt a fáról. Ha leeset a kenyér meg kellett enni nem volt szabad kidobni a papát, mert a kenyeret papának hívták. Az utca volt a focipálya, kótya volt a labda, háborusdit játszottak fapisztolyokkal. Nádtető volt a házon, sárból volt tapasztva, a plafonon a gerendák látszottak, a lábunk alatt sárral volt felmosva a döngölt föld. A padláson 3 forintos könyvek voltak, ezeket olvasták és a bibliát. Ha berepültek a legyek a házba vágtak egy-egy akác ágat mindenkinek és azzal kergették ki az udvarra. Ha a cipőt kinőtte a gyerek, kivágták az orrát, inget, gatyát sosem vettek nekik, mindig a nagyobbakét hordták. Az emberek nem voltak irigyek, mert mindenkinek ugyanannyija volt. Ha kért valaki egy kanál zsírt kölcsön biztos megadta, mert a becsületükre kényesek voltak az emberek. Ha a szomszéd reggelit csinált a gyerekeinek, minden gyerek bejött, megkérdezte az egyik kis maszatos pulyától - miután megtörölte az orrát- te ki fia vagy? Kiderült a szomszéd utcáról került ide. Megtörölte az arcát, kezet kellet mosni a lavórban, és kapott ő is egy szelet pirítóst majd hazaküldte, mert a szülei nem tudták hol lehet. Senki sem beszélt vissza. Ha a szomszédban tengerit törtek, beálltak a gyerekek is segíteni. Munkára voltak nevelve. Nem voltak játékaik, de volt fantáziájuk, nem volt zsebpénzük, de meg volt mindenük. Megtanultak, úgy élni, hogy tudják, mit jelent a kötelesség, a bűn, a jó, a felelősség, becsület, munka. Ezek az emberek névtelen hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül állnak. Mire a gyerekek felnőttek a pulya batyuja megtelt minden jóval, amit a szülői szeretet csak bele tudott tenni. A falusi életet sokszínűség jellemzi. A faluban nincs nyüzsgés, nincs rohanás, se szmog, mindenki mindenkit ismer, az emberek köszönnek egymásnak, mindenki ráérősen járkál, mégis minden hova odaérnek az emberek. A városon nem lehet csak úgy kimenni, focizni az utca kellős közepére, mint nálunk, ha valaki arra jár kocsival, félre áll és beáll játszani. Szép nagykert van, benne konyhakert, udvar, gyümölcsfák. Szántunk, vetünk, kapálunk, permetezünk és aratunk, amikor kell. Az udvar elején eperfa, aminek termését a kacsák szívesen csipegetik fel, a végén diófa áll, középen a ház előtt gémeskút. A tornác előtt szőlőlugas díszeleg, amit metszeni kell, permetezni, kacsolni és kötözni. A fákon énekesmadarak énekelnek egész nap. Itt ismer mindenki mindenkit. Ha végig megyek az utcán az emberek megismernek köszönnek, beszélgetnek, mert van rá idejük. Ha mégse ismernének, megkérdezik hát te öcsém ki fia vagy? A boltban és a kocsmában lehet megtudni a friss híreket. A házak előtti padon cserélnek pletykát az asszonyok. Nagyon nagy szégyen, ha valaki nem köszön a másiknak. Ha tartasz egy nagyon jó, névnapot, szülinapot, és hangos a zene, nem hívják rátok a rendőrséget. Itt természetes, ha bőg a tehén, ha nyerít a ló, mekeg a kecske, visítanak a malacok, a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak a macskák bangurolnak, vagy a gólya kelepel az előttünk lévő villanyoszlopon, vagy a kocsmából hazafelé tartó részegek énekelnek. Itt minden tojás és tyúk vagy a szalonna, vagy a sonka vagy a tészta házi, nem kell annak hazudni, mint a városi piacokon. Egy tyúk évente száz tojást tojhat, ha annak a felét eladod, meglesz a tyúk ára, és még az a tyúk tojik jövőre is, és ha még tanyasi is, akkor meg is kotlik, megültetjük és csibéket is költ, és még több hasznot hajt. Senki sem vágja le az aranytojást tojó tyúkot. A csend itt ismeretlen fogalom. A szomszédban traktor szánt, a másik láncfűrésszel vágja a fát, a harmadik motoros fűkaszával vágja a lucernát, a negyedik meg disznót öl. A hátsó udvaron csirkék, kacsák, libák, pulykák, malacok kecskék és galambok osztozkodnak a gazda kukoricáján, elégedetten beszélgetnek egymással. A szülők mindenre megtanították a gyerekeiket, ami kell a falusi élethez. Megtanultuk a favágás művészetét, mert, hogy a legvastagabb fa is elvágható, ha a szélébe vágjuk a fejszét. A helyes farakás módját, a helyes begyújtás módját, s minden tapasztalatot, amit atyai örökségként is kaptam, hiszen paraszt család sarjaként sajátítottam el a rendet. A családban munkamegosztás volt, mindenkinek meg volt a feladata. Egy családban sok megosztásra váró dolog van, s a munka gyümölcse is akkor élvezetes és ízletes igazán, ha meg lehet osztani másokkal. A falun vagy tanyán az ember nem más, mint a természet egy parányi alkotóeleme. Se több, se kevesebb az udvarban hajladozó gyümölcsfáknál, a fűben ciripelő tücsöknél, a tornác előtt nyíló kardvirágnál. Mi mellettük, és ők mellettünk és így együtt a természettel. Lassan pirkad, az idő ködös, a zöld fűszálak hajladoznak a leszálló harmat súlya alatt, a tájat mintha finom, nedves lepel borítaná, s a felkelő nap sugarait madárének, kutyaugatás és kakaskukorékolás köszönti. Ilyenkor, hajnali négy óra tájban már ébredezik az udvar apraja nagyja, hisz itt jól tudják: aki korán kel, aranyat lel, de legalábbis nem alszik sokat. A nagy udvarban jól megfér egymás mellett a zamatos szőlő, az egészséges sárgarépa vagy murok, vagy a nyáron hűs árnyékot adó trombita-virág. Tulipán, pünkösdi rózsa és liliom, orgona és szamóca. Udvarában csirkék és tyúkok szaladgálnak, míg el nem hangzik a „pipipipipi” akkor aztán minden felől rohannak a szárnyasok. Reggel szalonnát sütünk, szabad tűzön, amit illik "nemtudom" szilvából készült pálinkával öblíteni. Az idősebbek megtanítják a fiatalabbakat sort húzni a szántóföldbe, megmutatják, hogy töltsük fel a krumplit, hogyan kell metszeni a szőlőt, a gyümölcsfát. A falusi ember reggelente korán kel és későn fekszik, így sokat él, nem zsörtölődik, panaszkodik, kesereg, köszöni az Istennek, hogy reggel felébredhetett, majd köszöni, hogy fel tud kelni, majd hogy ad erőt neki, majd hogy ételt, italt adott. Télen a legfontosabb a fűtés volt. Száraz fa gyújtósnak, amit vékonyra kell vágni gerjesztőnek alágyújtani a napilapok a legjobbak. Ha este későig még abajgattuk a tűzet, akkor a parázsból marad reggelre és arra rá lehetett rakni a másnapi fűteni valót. Az eresz alatt álló kecskebak jó szolgálatot tesz, ha fűrészelni akarjuk a fát, persze tudni kell, hogy nem a görcsnél. A felhasogatása a rönknek sem egyszerű feladat, tudni kell hova kell ütni és mekkorát, mert ha a közepébe ütöd, a fejszét három ember se veszi ki belőle, mindig a széléből kell lehasítani egy darabot, és lassan elfogy a rönk. A tornácon hajnalra jégcsapok, az ablakokon jégvirágok díszítik a házikót. Aki nem próbált még hideg falusi házban spórt begyújtani, az nem becsüli meg igazán a tűz melegét. A faluban a gumicsizma nem csak népviselet, mert ha a sarat dagonyázod, vagy az ólat takarítod, vagy csak eső után a kerti munkában, elengedhetetlen a számodra. Sáros csizmával nem szabad belépni a házba. Meg kell becsülni a tisztaságot, a rendet, amit az asszony tart fenn. Este beszedjük a tojást, reggel korán ellenőrizzük, hogy mennyit nőtt a palánta. Tavasszal, a palántázás idején folyton ceremónia a palánták cserélgetése, akinek több van valamiből, elcseréli más palántákra, így a felesleg soha nem a szemétbe, hanem gazdát cserél. Itt a fiúk fára másznak, bicikliznek, a sárban tapicskolnak, a ház körül segítenek, fociznak. Aki itt él, nem tudja mi az asztma, vagy az allergia. Itt a fákon a gyümölcs bio- és natúr, bár ezeket a szavakat senki nem használja, mint ahogy a házi kifejezést sem. Mentát, sóskát, körömvirágot, árvacsalánt minden udvaron találni, így van gyógynövény a családnak, vagy friss zöldség. Mindenkinek van az udvarán ribizli, eper és paradicsom vagy paprika, hagyma vagy uborka, nem kell a piacra menni érte. A zsíros kupában tepertő a padláson vagy padmalyon füstölt szalonna van, ami főételnek is jó egy kis zsenge hagymaszárral.
A falusi emberek azt mondták a hozzáértő ember kezében a sár is arannyá válik. A régi öregek valóban sárból képesek voltak házat építeni. Mivel a régi öregek négy osztályt jártak kénytelenek voltak az anyaföld adományaira, nevezetesen sárra, szalmára, vízre, megfelelő tájolásra és a Jó Isten áldására támaszkodni. Amikor az ember elfogadta magát a természet részeként, s nem akarta uralni a világot, akkor elfogadta azt is, hogy háza a földből nő ki, és évtizedek múlva a lakója és a lakhelye is oda tér majd vissza a jó anyaföldbe. Minél kisebb a ház annál nagyobb benne a szeretet. A szülő készítette a világon a legfinomabb ételeket. A cikóriakávéval ízesített tej, vagy a citromos tea, a fokhagymás pirítós, vagy a bundás kenyér illata ma is kísért, ha megéhezem. Édesanyám elvesztésével tudomásul kellett vennünk, hogy már soha nem eszünk olyan finom húslevest vagy csirke pörköltöt, palacsintát, ahogy Ő készítette! Hiába csinálunk mindent úgy, mint ő, mégsem olyan az íze, mert nincs benne az a szeretet, amit hozzáadott, ahogy mondani szokták benne volt szíve-lelke. Édesanyámnak nehéz élete volt ezért gyermekeinek igyekezett élete során mindazt a szeretetet, törődést és gyengédséget megadni, amiben neki talán soha nem volt része. Gyerekkoromban hetente egyszer vasárnap került hús az asztalra, de nem is hiányzott, mert nem válogattunk megettünk mindent, ami az asztalra került. Vannak kincsek, amiket sosem dobok ki, ilyen Édesanyám imakönyve, bibliája, vagy receptfüzetje, amit maga írt, vagy imádságainak füzete. Ha eddig nem volt mennyország a jó Isten biztos létrehozta, mert Édesanyám megérdemelte, hogy a tiszta önzetlen lelke miatt odakerüljön. Kéthavonta látogatok el a Demecseri temetőbe, hogy friss virágot vigyek a sírjára. Isten nyugosztalja békében!
A demecseri földvár a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonuló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve, de az emberek Tündérvárnak és Leányvárnak hívták. Nemes Imre községi jegyző szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járván, ott egy világtalan, 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, a ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi 397 ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri Leány várral van összefüggésben. Ugyanis a XVII. századnak a végén, a török világban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csónakon közlekedhetett egymással, bár nagyapám ismert egy titkos ösvényt aminek (ergéjén) hosszú kerülővel ugyan de átvezetett a másik szigetre. A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Leányvárba menekülni. Az öreg hegedős volt a csónakos(csolnakos), s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét. A legenda valós vagy sem senki sem firtatta, annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kör (kerülék) -alakú; öt-hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fennsíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. - Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. - Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fennsíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságául annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedény töredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, - kívül fényesre csiszolt - díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felületen szétszórva. Temérdek kincset rejt itt a föld, sokat fordított ki az eke, de egy méter mélyen még senki sem járt, pedig ott vannak csak a régi tárgyi emlékek. A Várhegytől (vártanya)fertályórára(15 perc) volt a Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó(pulbor), Tölgyes tó, Kuckur(kecsker). A Pap tó  ami a Borostános láptől délre vót, régi neve Prépost tó. A templomok közötti utat Várdi útnak vagy nagy útnak hívták, ma is nagy utca a neve. A Kecsker tótól keletre lévő sziget neve Kisgémes sziget vót.  A pásztor értől nyugatra Mátyás sziget vagy Páskom sziget. Páskom kút sziget, a Kecsker tótól északra. Ahogy zsugorodott a víz úgy változott a neve, a tóból lett posvány, cseretek tókák kutak, gödrök, posvány, bodor(tekervényes ér).Volt ahol sűrű volt a bozót (cseret) ott bujtak meg a farkasok. Gál-Kuti csatornát csak kanálisnak hívták(Lónyai) A Lónyaitól délre lévő területet homok szegnek nevezték, az északit csak ártérnek. A Cseréshegytől délgyugatra volt a reformátusd egyház földje, keletre levente gyakorlóhely volt. Az evangélikus tenető a szőllőhegy északi sarkában volt.
 Az őrház, a régi Köleshely közepe táján, a szalókával szemben fekvő kis rétnél a vasuté vót. Dél felé vót Borzsova tanya ( Lokteluke) ami ma Demecser (Dewecher) része közigazgatásilag.