Erdélyből gyöttünk. A Demecseri polgármester megmutatta nekünk a házat. A főutcán volt. Ez egy nagy sarokház volt. A deportált zsidóké volt. Voltak benne ágyak, szekrények és néhány egyéb bútor, meg egy tűzhely. Apa azt mondta anyának: "Minden rendben lesz itt, amíg vissza nem jövök." Jani valahol a környékkel ismerkedett. Apának meg kellett várnia, hogy visszajöjjön. Amikor megtette, apa megfenekelte, és azt mondta neki, hogy ő volt a férfi a házban, amíg vissza nem jön, és mindenre vigyáznia kell. Most ez a hely az otthonunk. Janika még csak tíz éves volt. Rettenetesen nagy felelősség volt egy ilyen kisgyerek számára. Apa elbúcsúzott mindannyiunktól, és megígérte, hogy a lehető leghamarabb visszatér. Anya persze egész éjjel sírt. Nagyon félt egy idegen országban és egy idegen házban. Reggel jöttek a szomszédok. Már akkor is tudták, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Azt is tudták, hogy apa tegnap este elment, hogy csatlakozzon a háborúhoz. Megígérték, hogy amennyire csak tudnak, segíteni fognak. Anya nagyon megköszönte, és megkérdezte, hol van a bolt. Elmentünk a boltba lisztet, cukrot, krumplit, teát és olajat venni. Egy kis tűzifa volt a házban. Anya főzni tudott vacsorát és teát. A ház kicsit melegebb is lett. Másnap este abban a nagy házban anya nagyon sírt. Aggódott apáért. Azon töprengett, hová tűntek az emberek ebből a házból, amikor elhurcolták őket. Szerintem nem aludt aznap éjjel. Tudta, hogy ez egy zsidó ház. Szerencséje volt, nem tudta, milyen szörnyű dolgok történnek ezekkel az emberekkel. A szülők kormányzati segítséggel a szomszédos kisebb városokba küldték gyermekeiket, hogy megvédjék őket a Budapestet elszenvedett bombamerénylettől. El tudod képzelni, milyen érzelmi stressz éri ezeket a szülőket, amikor teljesen idegenekkel hagyták gyermekeiket? De a kétségbeesett idők kétségbeesett cselekvést igényelnek. 1944-ben már majdnem karácsony volt, amikor anya talált egy kis karácsonyfát, és apró, finom sütiket sütött. Talált néhány diót is. A fát díszes sütivel, kis almával és dióval díszítettük. Nagyon örültünk a karácsonyfának, és ehető is volt. Egyszerre voltunk szomorúak, mivel apa nem volt ott, és senki sem tudta, hol van. Visszagondoltunk, emlékeztünk, amikor otthon voltunk Erdélyben, amikor jött az angyal és hozta a karácsonyfát. Tele volt szaloncukorral és ezüstre festett dióval. Kaptunk írópapírokat, radírokat, kis táblákat és díszes ceruzákat. Megszólalt az ajtócsengő. Anya azt mondta, hogy jön az angyal, és le kell térdelnünk, ölbe tett kézzel. Azonnal megtettük, amit anya mondott. Kinyitná az ajtót. Ott volt az angyal, kezében a karácsonyfával. Bejött, aztán az angyal azt mondta: „Jézus megszületett”. Hallotta, hogy jók vagyunk. Ezért hozta a karácsonyfát, mi pedig imádkoztunk Jézus eljöveteléért. Hihetetlenül különleges karácsony estéje volt nekünk, kicsiknek. "A háború kissé elcsendesedett, valószínűleg a karácsonyi ünnepek miatt. Anya befűtött a szobában, jó meleg volt. Szolemné finom töltött káposztát hozott. Abból a házból, ahol korábban voltunk, jött Juhász úr, és szalonnát is hozott.Amikor Juhász úr kiment a házból, anya sírni kezdett, azon aggódott, hogy apának van-e mit ennie. Anya azt mondta, hogy a másik meghízik, mire apa hazaér. Ekkor öltük meg az utolsót. Elvágta a liba nyakát. A vért egy kis edénybe engedték. Sütött egy kis hagymát és a libavért, és rögtön megettük. Anya megtisztította a libát. Nagyon óvatosan elkezdte feldarabolni. Azt mondta: "A két láb és a mell, a nyak, a hát és a két szárny, levest főzök belőle. Volt egy nagy asztalunk. Körbevettük, és néztük, ahogy anya dolgozik, felvágja a libát. azt mondta: „Ne maradj olyan közel, lehet, hogy megváglak!” Mi egy pillanatra visszahúzódott az asztaltól. Csodálkozva néztük azt a sok húst. Anya megsütötte a liba felét, és krumplit is készített hozzá. Nagyon meg voltunk elégedve a finom sült libával. A szülők Budapestről jöttek gyermekeikért. A kisfiú két napja volt becsomagolva. Rettenetesen szenvedett a szülei nélkül. Nagyon hiányoztak neki. Eljöttek a két kislány szülei is. Nem voltak olyan szépek, mint amikor először jöttek. A furcsa hely, a nem megfelelő étkezés és a szüleik távolléte sokat jelentett nekik. A budapestieket néztük. Vékonyak és fáradtnak látszottak. Biztos nagyon nehéz dolguk lehetett Budapesten. Budapestet rettenetesen bombázták a háború alatt. Amikor beköszöntött a tavasz, nagyon kellemes volt az idő. Tavaszi virágok nyíltak a kertekben. A gyümölcsfákat megrakták virággal. Az udvarokon kis csirkék és kiskacsák rohangáltak. A tyúk megmutatta a kis csirkéknek, hogyan kell vakarózni. A város tele volt illattal. A férfiak elkezdtek hazajönni a háborúból. Az emberek azt mondták, hogy Varga úr hazajött a háborúból. Tóth úr is hazajött. Azok, akiknek fiai és férjei voltak a háborúban, kimentek a pályaudvarra, abban a reményben, hogy szeretteik a vonaton lesznek – a férjek vagy fiak. Jani minden nap kiment a vasútállomásra, remélve, hogy apa is a vonaton lesz. Nagyon szomorú volt, amikor hazajött, hogy elmondja anyának, hogy nincs a vonaton. Anya megnyugtatta: "Talán holnap". Sokszor a katonai tisztviselők házhoz mentek, hogy elmondják a feleségnek vagy az anyának, hogy a kedvese nem ért haza, hogy meghalt a háborúban. Ezek után a szegény asszony feketébe öltözött. Megkérdeztük édesanyánkat: "Miért hord Kovácsné minden nap feketét?" Harmadnap, amikor ott voltunk, nagyon hangos zaj hallatszott az utcáról Mindenki a járdán állt. Néztük, mi történik. Orosz katonák mintegy húsz lovaskocsival vitték sebesült katonáikat. Volt köztük egy katonanő is. Véres haja lelógott a kocsiról, ahogy a kocsi aljában feküdt. Csodálkoztam – egy katonanő! Amikor ott álltunk, anya meglátta Szolem asszonyt, aki a töltött káposztát hozta nekünk a pályaudvarra. Azt mondta neki, hogy nagyon félt abban a házban. Szolemné elmondta, hogy az udvarán volt egy üres szoba. Ha akarunk, beköltözhetnénk. Talán nekünk is jobb lenne. Neki is volt vagy hat gyereke, és játszhattunk velük. Anya valószínűleg nem félne annyira. Megköszönte Szolemné. Azt mondta: "Ma délután ott leszünk." Emlékszem, ez egy hosszú szoba volt, elválasztva a ház többi részétől. Ugyanabban az udvarban volt. Jani a környékbeli gyerekekkel ment. Nem sokkal később két nagy serpenyőnyi burgonyacukorral tért haza. Anya megkérdezte tőle, honnan vette. Azt mondta: "Az emberek betörtek a cukorgyárba." Sietett, és visszaszaladt, hogy hozzon egy zsák kockacukrot. Másnap az emberek betörtek a fagyárba. Jött, és azt mondta, hogy segítségre van szüksége, mert a fa túl hosszú. Annnek és nekem kellett segíteni neki hazahozni. Aztán volt mit főzni és fűteni télre. Volt ott egy almáskert, és valószínűleg elvitték a tulajdonost. Elmentünk, leszedtük az almát, és tele volt egy nagy kosárral. Napraforgót és kukoricát szedtünk. Úgy tűnt, sok ennivalónk volt, amíg apa haza nem ért a háborúból. Persze iskola nem volt. A háború folyt. 1945-ben a háború zajlott. A németek a városunkban voltak, de nem sokáig. Az oroszok visszajöttek és kiverték őket a városból. Közben a bunkerekben, pincékben kellett bújnunk. Anyának fóbiás problémái voltak. Azt mondta: "Mi lesz, ha ránk dől a pince?" Úgy döntött, nem megyünk sehova. A házban akartunk maradni. Sokszor bementünk az ágyak alá, amikor a repülők átrepültek a város felett. Nagyon hangosak voltak. Január végén egy reggel arra ébredtünk, hogy a várost román katonák vették körül. A házakban az embereknek menedéket és élelmet kellett nekik adniuk. Már akkor tudtuk, mit kell tenni, amikor a katonák enni kértek. Mind a tízen eléjük álltunk és rájuk néztünk. Azt mondták: "Az én, az én, annyi gyerekem." Azonnal tudták, hogy máshol kell élelmet keresniük. Kis idő múlva elhagyták a várost. Anya februárban vett két libát Tóthnétól. Anya azt mondta, hogy kukoricával hizlalja őket, mi pedig húst és libazsírt. Meg akarta ölni egyiküket, amint az elég kövér lesz. A másik libát megölik, amikor apa visszatér a háborúból. János megtudta, hogy Szapanosné valakit keres, aki kiszedi a krumplit a földből. Az udvar végében nagy gödröt ástak. Ősszel a burgonyát berakták a hatalmas lyukba, beborították a kosz, és így eltartott jövő tavaszig. János azt mondta Szapanosnénak, hogy van két nővére, akik tudnak segíteni, és kiszedjük a krumplit, fele-fele arányban. Azt mondta: "Ez egy alku! Azonnal kezdheti." János nagyon izgatottan jött haza. Elmesélte, milyen jó üzletet kötött Szapanosnéval. – Vegyünk egy kosarat, és menjünk, vegyük ki a földből a krompét. Anya megmagyarázta: – Mert a férje meghalt a háborúban. Eddig nem is gondoltuk, hogy apa meghalhat a háborúban. Anya azonnal megnyugtatott minket, hogy Apa nem halt meg. Annyira megkönnyebbültünk. Jani azt mondta: "Atyám jobb, ha sietsz haza a háborúból. Az a második liba biztosan kövér." Anya beleegyezett, hogy a liba tényleg hízott. Egy nap elmentünk Varga úrhoz, hogy segítsen neki burgonyát és napraforgót ültetni. Demecserben rengeteg napraforgót ültettek. Szerették a napraforgóolajat. Régebben két liter olajat tettek egy fazékba. Forrón tettek bele egy nagy szelet kenyeret, és szép pirosra sütötték. Nagyon finom és laktató is volt. Az összes almánk eltűnt. Anya azt mondta, hogy hamarosan meggy lesz a termelői piacon, és veszünk belőle. Vacsora után anya azt mondta, hogy másnap meg kell ölnünk a libát. Nagyon kövér volt, és aggódott, hogy a liba meg fog halni. Mindannyian azonnal azt mondtuk: "De apa még nincs otthon." Anya szomorúan mondta: – Tudom, tudom. Másnap szombat volt. Anya felforralta a vizet az edényben, és meghegyezte a kést. A kis tálka felkészült a libavérre. 1 ő libát megtisztították a tollaitól. Mindannyian azt mondtuk: "Jaj, micsoda kövér liba!" Anya így szólt: "Az a lúd egy liter libazsírt ad, az biztos. Természetesen újra körülvettük az asztalt, és néztük, ahogy anya felvágja a libát: a két lábát, a két szárnyát, a mellét. Az orosz katonák német katonákat kerestek. Az ágyon nagy tollhuzatok voltak. Az orosz katona beledugta a kardját, és azt hitte, egy német katona rejtőzködhet benne. Aztán jöttek és enni kértek. Szolemné összehívta a gyerekeket, és azt mondta a gyerekeknek, hogy amikor jönnek a katonák és enni kérnek, gyűljünk össze és álljunk eléjük. Szolemné kisasszony volt, de fiam, sírhatna a katonák előtt! – Nincs ennivaló a gyerekeknek. A katonák mondtak egy káromkodást, majd elmentek. Szolemné megtudta, hogy az orosz katona elvitte a nagy krajszonyt. Tényleg mérges lett. Azt mondta: "Csak várj." Azt mondta: "Mindjárt visszajövök." Nem sokkal ezután visszatért a krajszonnyal. Azt hallottuk, hogy repülők jönnek bombázni a várost. Mindenki menjen a bunkerekbe. Szolemné testvérének volt egy borospincéje, oda mentünk, hogy biztonságban legyünk. Ahogy a földön ültünk, körülbelül húszan voltunk. Egy orosz katona jött le, és Mariska ült középen. Megfogta a kezét, és megpróbálta kihúzni. Körülbelül tizenöt éves volt. Az asszonyok Mariska ruháját, lábát húzták, és sikoltoztak. Nem engedték, hogy a katonák kivigyék onnan a fiatal lányt. Sok volt a sikoltozás és kiabálás. A fiatal tiszt lejött megnézni, mi történik. Megütötte a katona arcát, és azt mondta neki, hogy azonnal menjen el onnan. Megnyugtatott, hogy ne aggódjunk. Semmi sem fog történni. Éjfél felé járt az idő, amikor nagyon kimerülten értünk haza. Örömmel feküdtünk le. Másnap gyerekek jöttek a városba. Néztük őket. Budapestről jöttek. Elég jól vigyáztak rájuk. Szolemné két kislányt befogadott. A szomszédok körülbelül ötéves kisfiukat kapták. Nem akart ott lenni. Az anyja után sírt. Mindenféle rosszat csinált. Leütötte az összes virágcserepet az ablakpárkányról. Pálcával verte a csirkéket. Szerencséje volt, hogy nagyon jó emberekkel volt együtt. Lehúzta a földet a krumpliról. Rögtön érezni lehetett a rohadt krumpli szagát. János azt mondta Szapanosnénak: "Rohadt az egész!" Szapanosné így szólt: – Van benne jó is! Elkezdtük szedni a krumplit a gödörből. A kemények az egyik kupacba kerültek, a puhák a másikba. Délutánra három kosár krumplink volt. Szapanosné ötven-ötvenre osztotta őket. Boldogan vittük haza a krumplit. Hadd mondjam el, milyen erősen bűzlik a burgonya, ha rothadt. Még egy héttel később is éreztük az illatukat. 1945 márciusában az orosz katonák ismét visszajöttek városunkba. Olyan sokszor jártak itt, hogy szinte tudtunk oroszul. Anya a libákat etette. Azt mondta, két hét múlva megöli egyiküket. Természetesen izgatottan vártuk. Nagyon régen nem ettünk semmilyen húst. És persze nagyon jó a libaropogtatás is. Ahogy anya mondta, nem a menhelyre és a pincékbe mentünk. Amikor jöttek a repülők, bebújtunk az ágy alá. És ránk húzta a dunnát, hogy ha lezuhanna egy bomba, az megvédjen minket a süketségtől. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, de azt hittük, anya biztosan tudja. 1945 áprilisában anya gyomra egyre nagyobb lett. Nemsokára megjött a baba. A háború valóban elcsendesedett. Csak néhány orosz katona volt a városban. Anya abban reménykedett, hogy apa hamarosan hazaér. Anya azt mondta, hogy másnap megöli az egyik libát. Mondanom sem kell, mennyire izgatottak voltunk. Izgatottan vártuk a holnapot. Eljött a nap, amikor meg kellett ölni a libát. Anya kapott egy nagy fazék forró vizet, és megélezte a kést. Kimentünk a libáért. Anya nézte őket. Azt mondta: "Melyik legyen?" János azt mondta. Ez kövérebb."
Kertész Erzsébet még gyerek volt, amikor nyolctagú családjával elmenekültek a kis kelet-erdélyi falusi otthonukból. A második világháború kitörésekor a családot át kell költöztetni, a félelem, a szegénység és az éhezés időszakában szenvedve Demecserbe. 1956-os forradalom után első férjével Amerikába menekül. Kertész Erzsebet belsőépítészként és kozmetikusként dolgozik, amióta a magyar forradalom után az Egyesült Államokba költözött. Első férjétől két felnőtt gyermeke van, és miután meghalt, hozzáment második férjéhez, Donaldhoz. Jelenleg a floridai Sun City Centerben élnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése