A Székely Hadosztály végül Demecser és Mátészalka között került a románok és a tanácskormány csapatainak harapófogójába; április 26-án a románok előtt tették le a fegyvert.
A harcolva visszavonult, kimerült csapat, kb. 5000 fő - az oláhok (az →antant) IV. 25-i fegyverszüneti ajánlatára - IV. 27: Demecsernél letette a fegyvert a kb. 15x-ös túlerőben lévő oláhok előtt.
A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, sőt, számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között. A két tűz közé került székely harcosok egy része 1919. április 26-án Demecserben letette a fegyvert a román hadsereg előtt. A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket.Soha szomorúbb, reménytelenebb áprilist. Demecser. Kis szabolcsi falu Nyíregyházától harminc kilométerre északkeletre Kisvárda irányában, nem messze a Tiszától. Itt szövegezi meg Kratochwill Károly ötvenéves magyar ezredes legutolsó hadparancsát.
„Hónapok óta hősiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép Székelyföldért… A kormány azonban semmiféle ígéretet be nem tartott. Ti sem ruhát, sem fölszerelést nem kaptatok. Azok az ún. segítő vörös csapatok, ahelyett hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeteket, és segítségetekre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltetnek irántatok. Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek ti, ezt magatok tudjátok a legjobban. A székely hadosztály részére biztosított élelmiszervonatokat a vöröskatonák kirabolták… a hős székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták… rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek… Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, hogy pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre, Erdélyországba vagy az entente-csapatok által megszállt területre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le.
Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok, és e szerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben. Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, titeket cserbenhagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretüket betartsák.
Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden felesleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az entente ajánlatát elfogadja – parlamenter útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak. Erről a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgős jelentést tegyenek.
Kiadatik a csoportparancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóalj-parancsnokságoknak és a huszárszázadnak.” Aláírás: Kratochwill Károly ezredes, a székely hadosztály parancsnoka.
A dátum: 1919. április 25. Éppen négy hónap telt el azóta, hogy ezer esztendő egyik legiszonyatosabb karácsonya köszöntött az erdőn túli föld fővárosára, Mátyás király kincses Kolozsvárára. A november és a december százezrek számára úgy telt el, ahogyan egy erdélyi tiszt Veszendő Erdély című naplójában megfogalmazta: „el sem tudtam volna képzelni, hogy így felfordulhasson a világ”.
Először 1918. november 12-én Gyergyótölgyes térségében lépnek magyar földre az 1916-os betörés óta ismét hódító, területrabló román csapatok. November végére, december legelejére – mire december első napján Gyulafehérvárott kimondják az „egyesülést” Romániával – a történeti Erdély földjének nagy része már román katonai megszállás alatt van, a „frontvonal” – már ha volna egyáltalán ilyesmi – Dévától, Marosvásárhelytől, Besztercétől nyugatra húzódik. És folyamatosan, lassan, de biztosan nyomul tovább napnyugati irányba.
Mire 1918 karácsonyára a román hadsereg eléri Erdély fővárosát, Kolozsvárt, a néhány székely tiszt éppen egy hónapja tartó szervezőmunkája lényegében befejeződik. Előbb az Erdővidékről, majd Csíkból, valamint Udvarhely és Háromszék vármegyékből heteken át zarándokol Kolozsvárra több ezer önkéntes kisebb-nagyobb csoportokban. Időközben Nagyváradról a kincses városba érkezik Kratochwill Károly ezredes, aki 1918 elejétől a 20. honvéd hadosztály 39. dandárjának parancsnoka. Tökéletesen védtelen Erdélyt talál: átveendő hadosztályának, a 38-as sorszámúnak csak a keretei vannak meg. Ahogyan Gottfried Barna írja a Székelyföld 2007. februári számában, csupán a 21-es gyalogezred, egy önkéntesekből álló zászlóalj, továbbá csendőrség, nemzetőrség és néhány nemzetőr alegység (román is) található a városban. (A 24-es brassói gyalogezredet éppen – viszonylag közel – Zilahon szervezik újjá.)
A Kolozsvárra érkező székely önkéntestömegek felszerelése és felfegyverzése enyhén szólva nem ment könnyen. Ruházatot a székelykocsárdi raktárból kaptak ugyan, de a karácsony előtti napokban az új alakulat legénységének a fele nem rendelkezett fegyverrel, élelmezésük is hiányos, akadozó, elégtelen volt. December 18-án az a parancs érkezik Budapestről, hogy „a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot”. A csapatokat visszavonják az újabb „fegyverszüneti vonal”, a megszállásra kijelölt újabb városok (így például Kolozsvár) mögé. A hadosztály december 22-én elhagyja Kolozsvárt. Története tulajdonképpen e napon kezdődik.
Januárban egy hadügyminiszteri rendelet értelmében megkapják a székely hadosztály elnevezést. Már a hónap első felében megkezdődnek a harcok, rövidesen kialakul és hosszú időre megmerevedik a Csucsa–Király-hágó–Zilah–Szinérváralja–Técső–Máramarossziget frontvonal. A kormány közben végig azon mesterkedik, hogy a hadosztály minél messzebb legyen Erdélytől, és minél kisebb hatásfokkal működhessen. Az ellátás fegyver, felszerelés, élelem dolgában cseppet sem javul. A fejleményeket mind nekikeseredettebben figyelő Benedek Elek, Erdély és a régi Magyarország gyermeklelkeinek legnagyobb ismerője és gondozója ezt írja: „Valahol, a régi Erdély nyugati szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, muníciót. Böhm… aki »határtalanul« szereti a hazát, tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuníciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek rendet csinálni…”
Mire kitavaszodik, a székely hadosztály valósággal a Király-hágó vonalához szegezi az addig simán előrenyomuló román hadsereget. Négy nagy egységbe tagoltan (csucsai, belényesi, szilágysomlyói, szinérváraljai) 19 gyalogzászlóalj, 16 tábori és nehézüteg, valamint egy lovasszázad alkotja az egységet, amely olyan győzelmeket mondhat magáénak, mint a czigányi ütközet (január 13.), a bánffyhunyadi, Kós Károly által is – az Ezerkilencszáztizenkilenc című írásban – megörökített csata (január 23.) vagy éppen a papbikai (február 4.) vagy a zilahi (február 22.) diadal. „Százötven kilométeres fronton, Csucsától egészen Máramaros megyéig, összesen nem volt tízezer emberünk. Talán a hadtörténelemben is példátlan, hogy ennyi ember ekkora frontot ilyen hosszú ideig tarthasson még olyan fajsúlyú katonasággal szemben is, mint az oláh” – összegez a hadosztály történetét feldolgozó, 1929-ben megjelent kétkötetes munkájában Koréh Endre, a székely hadosztály tábori lelkésze.
Miután 1919. március 21-én hatalomra jut a kommün, a hadosztály sorsa tragikusra fordul. Benedek Elek summázata: „A székely szovjet is megalakul, vagy tízen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösökké gyúrják át. Sikerült is megbontaniuk a maroknyi sereg egységét… Röviden: Kun Béla is »határtalanul« szerette a hazát” (Benedek Elek: Az élet útján, 1921).
Két tűz közé kerül a hadosztály: éppen amikor erőt gyűjt, és biztatást ad Erdély védelmére, hatalomra jut egy olyan irányzat, amely minden közösséget megtagad a haza védelmével, a nemzeti érzéssel. Mit tehet ilyen helyzetben? „Ha szembehelyezkedik a kommunizmussal, lefegyverzik, és akkor vége a székely ügynek, Erdély felszabadításának… Azt még kevésbé tehette meg, hogy feljöjjön a fővárosba rendet teremteni, mert akkor a védtelenül hagyott demarkációs vonalon azonnal előrenyomult volna az ellenség. Higgadt megfontolás és kellő körültekintés után a székely hadosztály csak azt tehette, amit meg is tett: egy diplomatikus lépéssel biztosította a hadosztály fennmaradását és harci képessége minden eszközét” (Koréh Endre).
Ám ez sem tarthatott sokáig: a románok április 15-én – Kun Béláék közismert politikai ostobaságai és teljes nemzeti érzéketlensége láttán, hátukban a Vyx-jegyzékkel – végre meg merték indítani nagy, átfogó támadásukat, ettől megijedtek a kommünárok, hiszen elérhető közelségbe került az Eminescu megénekelte nagy román álom, a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő birodalom megvalósulása, az egész Tiszántúl – no meg legfőképpen: a hatalom! – elvesztése. Így hát Kratochwill ezredes parancsot kap: bázisát helyezze át Debrecenbe, és vegye át a nyíregyházi és a nagyváradi „proletár hadosztályok” parancsnokságát is. „Ha a bolsevizmus nem került volna uralomra, a románok a 150 km hosszú védővonalat sohasem törhették volna át” – írta a parancsnok A székely hadosztály harcai című könyvének bevezetőjében. És következett a már idézett demecseri hadparancs…
Feljegyezték, hogy amikor – már az Alföldön – a kommün vörös hadseregének katonái találkoztak a székely hadosztály harcosaival, azok elmondták, mennyire szerettek volna sokkal keletebbre, Erdély hegyei között meghalni. A vöröskatonák csodálkozva legyintettek: dögöljetek meg, ahol akartok, mondták.
A Székely Hadosztály emlékezete (1918–1919) címmel történelmi tárgyú kiállítás nyílik a Székely Nemzeti Múzeumban augusztus elején. A nyíregyházi Jósa András Múzeum, a Veszprém Megyei Levéltár és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár közös tárlatának megnyitója augusztus 2-án, vasárnap délután 16 órakor kezdődik a sepsiszentgyörgyi múzeum Tolerancia Termében.
Az est házigazdája Boér Hunor, a kiállítást Dr. Bene János igazgató (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága) nyitja meg. Tárlatvezetést tart Nagy Szabolcs főlevéltáros (Veszprém Megyei Levéltár) és Gottfried Barna főlevéltáros (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár). A kiállítás augusztus 23-áig tekinthető meg.
Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása, a forradalmat követő kaotikus állapotok kizárták a korban szokásos hadkiegészítés eredményes gyakorlását. A fegyelem és tiszti tekintély helyét a rendetlenség és az öntudatos tiszteletlenség vette át.
Az erdélyi 38. hadosztály megszervezése is nehézségekbe ütközött mindaddig, amíg a Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek fejéből ki nem pattant a székelyföldi toborzás ötlete. November végén indultak toborzó útra, 1918. december 1-jén már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra. Mellettük a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapród-iskolások, tiszti különítmények, a korábban bevonultak képezték a hadosztály magvát, amely 1919 januárjában kapta a Székely Hadosztály elnevezést.
Hónapokon keresztül szolgáltak hiányos fegyverzetben, felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon a morális erőt felőrlő tétlenségre kárhoztatva. Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben tizenkétezer ember állt egy csak tábori őrsökkel megszállt védelmi vonalon Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt.
A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, (a legénység az előírt vörös szalag helyett széles nemzetiszínű szalagot varrt föl az egyenruha hajtókájára) sőt, számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között. A Hadosztály sorsát megpecsételte a lőszerhiány, az utánpótlás hiánya és az, hogy lassan két tűz közé került. Egyik oldalról a kommunista alakulatok, másik oldalról a román túlerő támadta őket. Más kiút nem lévén, a Székely Hadosztály április 26-án Demecsernél letette a fegyvert a román megszállók előtt. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért a románoknak és nem a tanácsköztársaságnak adtak meg magukat...
A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket. A többség tovább harcolt, egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében, felszabadítva a Felvidéket Eperjesig, mások a nyugaton harcoltak és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot.
A visszavonuló hadosztály több alkalommal került összeütközésbe a vörösökkel. A Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben megvívott ütközet után a Nyírségbe összevont erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán írták alá április 26-án, a fegyverletételre Demecserben került sor. A tisztikar és a legénység nagyobb része a brassói internáló táborba került, kisebb része tovább folytatta harcát a szülőföldért a vörösök oldalán, majd betagozódott a nemzeti hadseregbe.
Demecser város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Ibrány-Nagyhalászi kistérségben. Nevét az oklevelek 1333-ban említik Dewecher' és Keménydevecser néven, de neve a későbbiekben már csak Demecser néven van említve. A korabeli okiratokban Szent György tiszteletére emelt templomát is említik. Fontos halászóhely lehetett már az Árpád-korban is, mivel már az 1300-as években is 30, név szerint felsorolt halászóhelyét említik. Róbert Károly király idejében a település földesura Magyar Pál volt. Demecser a 15. században már mint város volt feltüntetve az oklevelekben. Ekkor az ónoldi Czudar, a Rozgonyi, a Kállay és Monoki család volt birtokosa. A 18. század végén és a 19. század elején a Korda, Barkóczy, Walter, Zoltán, Buday, Dombrády, Irinyi, Jármy,Krucsay, Okolicsányi, Erőss, Elek, Szikszay, Serte családok voltak a település birtokosai. A 20. század elején is több család osztozott rajta: ekkor birtokosai Hadik-Barkóczy Endre, Elek Emil, László és Dezső, Török Gyula és Grósz Ignácz voltak. A két tűz (a Vörös Hadsereg és a román hadsereg) közé került Székely Hadosztály egy része 1919. április 26-án itt tette le a fegyvert a megszálló román hadsereg előtt. Demecser a városi rangot 2001-ben kapta meg.
Mátészalkai nagy ütközet 1919 április 22.
A helyzet a következő volt: Mátészalkáról északra Opályin volt az V. önálló székely zászlóalj, Kocsord és Mátészalka között a IV/1., Mátészalka— Nyírcsaholyra vezető út mindkét részén a lg 2. önálló zászlóalj. Tőle nyugatra érkezett be délben az 1/1. önálló zászlóalj. Az ütegek helye a vázlatból látható. E napon reggel óta egy oláh lovas hadosztály akarta kierőszakolni a Kraszna csatornán való átjutást Kocsordtól nyugatra a IV. önálló zászlóaljjal gyalogtűzharcba lépett. Mint később megtudtuk, egy, az ecsedi láptól délre előnyomuló hadosztály elő csapatai voltak ezek. A székely dandár vezérkari tisztje Hautzinger Gusztáv százados következőképpen ecseteli a helyzetet:
Annak megállapítása céljából, mennyire jutottak az oláhok nyugat felé, kilovagoltam Nyírmeggyes felé vivő' úton, Vén Zoltán főhadnagy vállalkozott, hogy elkísér. A 131 magaslati pont környékére érve, Veresház tanyán ellenség tűnt elő. Ott karjelek leadásával azt a látszatot kívántam kelteni bennük, hogy mögöttünk levő csapatoknak adok parancsokat. Feltűnésünkre a román géppuskák tüzeltek reánk, de azután sietve eltűntek hátrafelé.
Vén Zoltán megsebesülve visszament. Én még egy darabig figyeltem, azután én is visszamentem Mátészalkára. A székely huszárszázad észleleteim folytán parancsot kapott, hogy törjön előre, akadályozza meg a község bekerítését, majd mikor végre déltájt az I. önálló székely zászlóalj bevonult, azt rendelte a dandár nyugatra, a II. önálló zászlóaljtól előre az oláhok visszaűzésére és a Benedek-tanya 131 magaslati pont közti terület kézben tartására.
Délután folyamán a harc az I., II., IV. és V. önálló zászlóaljak egész frontján megélénkült, nagy túlerő támadása mindjobban nyilvánvalóvá vált.
A IV. önálló zászlóaljnál a harc a következő képpen fejlődött ki.
A z 1. század, amely mint 2. számú főőrs a kettős vashídnál vett állást, a Kraszna csatorna töltését védelemre rendezte be. 14h körül Gálffy hadnagy ezen főőrsről jelenti, hogy a tábori őrsét Nagykocsord keleti kijáratáról a románok visszavetették és már a falutól nyugatra nyomulnak elő. Ez alatt a főőrs géppuska szakasza tüzelésbe kezdett. A tarackos üteg 1 lövészszakasszal a 2. számú főőrsöt, 1 lövegszakasz az 1. főőrsöt támogatta. 16 óráig a románok nem tudták visszanyomni a mi csapatainkat,' de az 1. számú főőrsöt keletről átkarolás fenyegette; ennek kivédésére a tartalékban levő 3. századot a főőrs és a Kraszna csatorna
közötti sávban a zászlóaljparancsnok támadásra rendelte. Ezen támadás azonban az oláhok túlerejével szemben csak az országúttól délre 2— 300 lépésre jutott előre, ott megakadt.
16 órakor a kettős vasúti hídra erős, pergőtűzszerű ellenséges ágyú tűz kezdődött. Egyes lövések Mátészalka délkeleti részére estek. 40 ágyú tüzelt ez alkalommal a híd környékére, azonban megrongálni és a géppuskáinkat elhallgattatni nem tudták. A z ellenség nagy veszteségeket szenvedett, de a hidakon átjönni nem tudott, pedig a rohamok egész sorozatát hajtotta végre. A Kraszna csatornát azonban annyira megközelítették, hogy a két felet egymástól csak a csatorna választotta el. Állásaink mindvégig kezünkben maradtak. Mivel a 3. század a sok román golyószórótól sokat szenvedett, és velük szemben csak puskatűzzel védekezhetett, a zászlóalj két századdal ellen Váradról a vörös csapatok egy része Szolnok fele vonult. Visszamaradt része a Váradon alakult fehér gárda által lefegyvereztetett. A Verbőczy-zászlóalj előbb felszerelő állomására Félix-fürdőre (101-esekkel együtt), majd Szolnok irányába vonult vissza, A ½ tarackos üteg a fehér gárdához csatlakozott, a székely üteg a székely hadosztályba vonult be.
Az erdélyi kerületi parancsnokság; alá rendelt csapattestek, valamint a székely hadosztály harcai.
1918 december. Piski, páncélvonatunk harca.
1919 január 14. Cigányi, visszavert román támadás.
Kis- és Nagysebes a Kőrös völgyében, Sebesvár, Dealul Fundaculi támadás.
Január 23—28. Csúcsától Bánffyhunyad felé sikeres saját támadás.
Január 31., február 3. Sikarló.
Február 22—25. Zilah, sikeres saját vállalkozás.
Március 1. Nagysikarló.
Március 11—12., április 16—17. Csúcsa, Királyhágó,
román támadás.
Március 9., április 16. Iloba, román támadás és saját ellentámadás.
Március 16. Rácsétól délre.
Március 17. Szinéirváralja.
Március 27., április 16. Hadad, Győrtelek, Király főhadnagy gyönyörű győztes védelmi harc.
Március 29. Iloba-bánya.
Április 16. D. Pietris (Sikárlótól északkeletre).
Április 16. Haralkány.
Április 16. Varsole.
Április 16. Magyar-Kecel.
Április 16. Bogdánháza.
Április 16. Balla (csarnokerdő).
Április 16. Azanó hegy, erdő, Elgrespataktól nyugatra.
Április 16. Erdőszáda.
Április 16. Kraszna és Récse.
Április 16. Kis- és Nagysebes.
Április 16. Alsószopor.
Április 16. Hanckő.
Április 17. Nagygéc
Április 16—17. Vaskó, Gyula, Mare.
Április 17—18. Szatmárnémeti.
Április 18—19. Kocsord.
Április 18. Szamos-Dob.
Április 18. Belényes.
Április 20. Királyháza.
Április 20. Veresmart,
Április 20. Ököritó.
Mátészalka.
Január 20—23-ig. Craszna-csatorna, sikeres védelmi harc.*
Április 24. Hodász.
Április 24. Nyírmeggyes.
Április 25. Nyírmada.
Az 1919 április 16-ika után felsorolt ütközetek kivétel nélkül román támadások.
Erdélyért!
Eddig megállapított székely tiszti hősi halottaink:
Várady Gáspár fhgy a Maroshídnál 1918 dec.
Rácz Lajos hadnagy, Mátészalkánál.
Csáky Sándor hadnagy, Szatmárnémeti.
Balogh László hadnagy, Haraklány.
Ungváry zászlós, Nagysikárló, 1919 márc. 1.
A harcolva visszavonult, kimerült csapat, kb. 5000 fő - az oláhok (az →antant) IV. 25-i fegyverszüneti ajánlatára - IV. 27: Demecsernél letette a fegyvert a kb. 15x-ös túlerőben lévő oláhok előtt.
„Hónapok óta hősiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép Székelyföldért… A kormány azonban semmiféle ígéretet be nem tartott. Ti sem ruhát, sem fölszerelést nem kaptatok. Azok az ún. segítő vörös csapatok, ahelyett hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeteket, és segítségetekre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltetnek irántatok. Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek ti, ezt magatok tudjátok a legjobban. A székely hadosztály részére biztosított élelmiszervonatokat a vöröskatonák kirabolták… a hős székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták… rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek… Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, hogy pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre, Erdélyországba vagy az entente-csapatok által megszállt területre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le.
Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok, és e szerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben. Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, titeket cserbenhagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretüket betartsák.
Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden felesleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az entente ajánlatát elfogadja – parlamenter útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak. Erről a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgős jelentést tegyenek.
Kiadatik a csoportparancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóalj-parancsnokságoknak és a huszárszázadnak.” Aláírás: Kratochwill Károly ezredes, a székely hadosztály parancsnoka.
A dátum: 1919. április 25. Éppen négy hónap telt el azóta, hogy ezer esztendő egyik legiszonyatosabb karácsonya köszöntött az erdőn túli föld fővárosára, Mátyás király kincses Kolozsvárára. A november és a december százezrek számára úgy telt el, ahogyan egy erdélyi tiszt Veszendő Erdély című naplójában megfogalmazta: „el sem tudtam volna képzelni, hogy így felfordulhasson a világ”.
Mire 1918 karácsonyára a román hadsereg eléri Erdély fővárosát, Kolozsvárt, a néhány székely tiszt éppen egy hónapja tartó szervezőmunkája lényegében befejeződik. Előbb az Erdővidékről, majd Csíkból, valamint Udvarhely és Háromszék vármegyékből heteken át zarándokol Kolozsvárra több ezer önkéntes kisebb-nagyobb csoportokban. Időközben Nagyváradról a kincses városba érkezik Kratochwill Károly ezredes, aki 1918 elejétől a 20. honvéd hadosztály 39. dandárjának parancsnoka. Tökéletesen védtelen Erdélyt talál: átveendő hadosztályának, a 38-as sorszámúnak csak a keretei vannak meg. Ahogyan Gottfried Barna írja a Székelyföld 2007. februári számában, csupán a 21-es gyalogezred, egy önkéntesekből álló zászlóalj, továbbá csendőrség, nemzetőrség és néhány nemzetőr alegység (román is) található a városban. (A 24-es brassói gyalogezredet éppen – viszonylag közel – Zilahon szervezik újjá.)
A Kolozsvárra érkező székely önkéntestömegek felszerelése és felfegyverzése enyhén szólva nem ment könnyen. Ruházatot a székelykocsárdi raktárból kaptak ugyan, de a karácsony előtti napokban az új alakulat legénységének a fele nem rendelkezett fegyverrel, élelmezésük is hiányos, akadozó, elégtelen volt. December 18-án az a parancs érkezik Budapestről, hogy „a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot”. A csapatokat visszavonják az újabb „fegyverszüneti vonal”, a megszállásra kijelölt újabb városok (így például Kolozsvár) mögé. A hadosztály december 22-én elhagyja Kolozsvárt. Története tulajdonképpen e napon kezdődik.
Januárban egy hadügyminiszteri rendelet értelmében megkapják a székely hadosztály elnevezést. Már a hónap első felében megkezdődnek a harcok, rövidesen kialakul és hosszú időre megmerevedik a Csucsa–Király-hágó–Zilah–Szinérváralja–Técső–Máramarossziget frontvonal. A kormány közben végig azon mesterkedik, hogy a hadosztály minél messzebb legyen Erdélytől, és minél kisebb hatásfokkal működhessen. Az ellátás fegyver, felszerelés, élelem dolgában cseppet sem javul. A fejleményeket mind nekikeseredettebben figyelő Benedek Elek, Erdély és a régi Magyarország gyermeklelkeinek legnagyobb ismerője és gondozója ezt írja: „Valahol, a régi Erdély nyugati szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, muníciót. Böhm… aki »határtalanul« szereti a hazát, tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuníciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek rendet csinálni…”
Mire kitavaszodik, a székely hadosztály valósággal a Király-hágó vonalához szegezi az addig simán előrenyomuló román hadsereget. Négy nagy egységbe tagoltan (csucsai, belényesi, szilágysomlyói, szinérváraljai) 19 gyalogzászlóalj, 16 tábori és nehézüteg, valamint egy lovasszázad alkotja az egységet, amely olyan győzelmeket mondhat magáénak, mint a czigányi ütközet (január 13.), a bánffyhunyadi, Kós Károly által is – az Ezerkilencszáztizenkilenc című írásban – megörökített csata (január 23.) vagy éppen a papbikai (február 4.) vagy a zilahi (február 22.) diadal. „Százötven kilométeres fronton, Csucsától egészen Máramaros megyéig, összesen nem volt tízezer emberünk. Talán a hadtörténelemben is példátlan, hogy ennyi ember ekkora frontot ilyen hosszú ideig tarthasson még olyan fajsúlyú katonasággal szemben is, mint az oláh” – összegez a hadosztály történetét feldolgozó, 1929-ben megjelent kétkötetes munkájában Koréh Endre, a székely hadosztály tábori lelkésze.
Miután 1919. március 21-én hatalomra jut a kommün, a hadosztály sorsa tragikusra fordul. Benedek Elek summázata: „A székely szovjet is megalakul, vagy tízen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösökké gyúrják át. Sikerült is megbontaniuk a maroknyi sereg egységét… Röviden: Kun Béla is »határtalanul« szerette a hazát” (Benedek Elek: Az élet útján, 1921).
Két tűz közé kerül a hadosztály: éppen amikor erőt gyűjt, és biztatást ad Erdély védelmére, hatalomra jut egy olyan irányzat, amely minden közösséget megtagad a haza védelmével, a nemzeti érzéssel. Mit tehet ilyen helyzetben? „Ha szembehelyezkedik a kommunizmussal, lefegyverzik, és akkor vége a székely ügynek, Erdély felszabadításának… Azt még kevésbé tehette meg, hogy feljöjjön a fővárosba rendet teremteni, mert akkor a védtelenül hagyott demarkációs vonalon azonnal előrenyomult volna az ellenség. Higgadt megfontolás és kellő körültekintés után a székely hadosztály csak azt tehette, amit meg is tett: egy diplomatikus lépéssel biztosította a hadosztály fennmaradását és harci képessége minden eszközét” (Koréh Endre).
Ám ez sem tarthatott sokáig: a románok április 15-én – Kun Béláék közismert politikai ostobaságai és teljes nemzeti érzéketlensége láttán, hátukban a Vyx-jegyzékkel – végre meg merték indítani nagy, átfogó támadásukat, ettől megijedtek a kommünárok, hiszen elérhető közelségbe került az Eminescu megénekelte nagy román álom, a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő birodalom megvalósulása, az egész Tiszántúl – no meg legfőképpen: a hatalom! – elvesztése. Így hát Kratochwill ezredes parancsot kap: bázisát helyezze át Debrecenbe, és vegye át a nyíregyházi és a nagyváradi „proletár hadosztályok” parancsnokságát is. „Ha a bolsevizmus nem került volna uralomra, a románok a 150 km hosszú védővonalat sohasem törhették volna át” – írta a parancsnok A székely hadosztály harcai című könyvének bevezetőjében. És következett a már idézett demecseri hadparancs…
Feljegyezték, hogy amikor – már az Alföldön – a kommün vörös hadseregének katonái találkoztak a székely hadosztály harcosaival, azok elmondták, mennyire szerettek volna sokkal keletebbre, Erdély hegyei között meghalni. A vöröskatonák csodálkozva legyintettek: dögöljetek meg, ahol akartok, mondták.
A Székely Hadosztály emlékezete (1918–1919) címmel történelmi tárgyú kiállítás nyílik a Székely Nemzeti Múzeumban augusztus elején. A nyíregyházi Jósa András Múzeum, a Veszprém Megyei Levéltár és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár közös tárlatának megnyitója augusztus 2-án, vasárnap délután 16 órakor kezdődik a sepsiszentgyörgyi múzeum Tolerancia Termében.
Az est házigazdája Boér Hunor, a kiállítást Dr. Bene János igazgató (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága) nyitja meg. Tárlatvezetést tart Nagy Szabolcs főlevéltáros (Veszprém Megyei Levéltár) és Gottfried Barna főlevéltáros (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár). A kiállítás augusztus 23-áig tekinthető meg.
Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása, a forradalmat követő kaotikus állapotok kizárták a korban szokásos hadkiegészítés eredményes gyakorlását. A fegyelem és tiszti tekintély helyét a rendetlenség és az öntudatos tiszteletlenség vette át.
Az erdélyi 38. hadosztály megszervezése is nehézségekbe ütközött mindaddig, amíg a Kolozsváron tartózkodó székely tartalékos tisztek fejéből ki nem pattant a székelyföldi toborzás ötlete. November végén indultak toborzó útra, 1918. december 1-jén már ki is gördült az első páncélvonat az ágostonfalvi állomásról, amely a székely önkénteseket vitte Kolozsvárra. Mellettük a demarkációs vonalon túlról visszavonuló nemzetőrök, csendőrök, hadapród-iskolások, tiszti különítmények, a korábban bevonultak képezték a hadosztály magvát, amely 1919 januárjában kapta a Székely Hadosztály elnevezést.
Hónapokon keresztül szolgáltak hiányos fegyverzetben, felszereléssel az aktuális demarkációs vonalon a morális erőt felőrlő tétlenségre kárhoztatva. Az április 16-án három hadosztállyal megindult román offenzívával szemben tizenkétezer ember állt egy csak tábori őrsökkel megszállt védelmi vonalon Máramarosszigettől Csucsáig. A katonai vereség elkerülhetetlen volt.
A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette az, hogy a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá, (a legénység az előírt vörös szalag helyett széles nemzetiszínű szalagot varrt föl az egyenruha hajtókájára) sőt, számos csetepaté is volt a két fegyveres erő között. A Hadosztály sorsát megpecsételte a lőszerhiány, az utánpótlás hiánya és az, hogy lassan két tűz közé került. Egyik oldalról a kommunista alakulatok, másik oldalról a román túlerő támadta őket. Más kiút nem lévén, a Székely Hadosztály április 26-án Demecsernél letette a fegyvert a román megszállók előtt. Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért a románoknak és nem a tanácsköztársaságnak adtak meg magukat...
A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket. A többség tovább harcolt, egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében, felszabadítva a Felvidéket Eperjesig, mások a nyugaton harcoltak és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot.
A visszavonuló hadosztály több alkalommal került összeütközésbe a vörösökkel. A Győrtelek, Kocsord, Mátészalka térségében a románokkal szemben megvívott ütközet után a Nyírségbe összevont erők helyzetét a tisztikar kilátástalannak látta. Megkezdődtek a fegyverletételi tárgyalások. A megállapodást Nyírbaktán írták alá április 26-án, a fegyverletételre Demecserben került sor. A tisztikar és a legénység nagyobb része a brassói internáló táborba került, kisebb része tovább folytatta harcát a szülőföldért a vörösök oldalán, majd betagozódott a nemzeti hadseregbe.
Demecser város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Ibrány-Nagyhalászi kistérségben. Nevét az oklevelek 1333-ban említik Dewecher' és Keménydevecser néven, de neve a későbbiekben már csak Demecser néven van említve. A korabeli okiratokban Szent György tiszteletére emelt templomát is említik. Fontos halászóhely lehetett már az Árpád-korban is, mivel már az 1300-as években is 30, név szerint felsorolt halászóhelyét említik. Róbert Károly király idejében a település földesura Magyar Pál volt. Demecser a 15. században már mint város volt feltüntetve az oklevelekben. Ekkor az ónoldi Czudar, a Rozgonyi, a Kállay és Monoki család volt birtokosa. A 18. század végén és a 19. század elején a Korda, Barkóczy, Walter, Zoltán, Buday, Dombrády, Irinyi, Jármy,Krucsay, Okolicsányi, Erőss, Elek, Szikszay, Serte családok voltak a település birtokosai. A 20. század elején is több család osztozott rajta: ekkor birtokosai Hadik-Barkóczy Endre, Elek Emil, László és Dezső, Török Gyula és Grósz Ignácz voltak. A két tűz (a Vörös Hadsereg és a román hadsereg) közé került Székely Hadosztály egy része 1919. április 26-án itt tette le a fegyvert a megszálló román hadsereg előtt. Demecser a városi rangot 2001-ben kapta meg.
Mátészalkai nagy ütközet 1919 április 22.
A helyzet a következő volt: Mátészalkáról északra Opályin volt az V. önálló székely zászlóalj, Kocsord és Mátészalka között a IV/1., Mátészalka— Nyírcsaholyra vezető út mindkét részén a lg 2. önálló zászlóalj. Tőle nyugatra érkezett be délben az 1/1. önálló zászlóalj. Az ütegek helye a vázlatból látható. E napon reggel óta egy oláh lovas hadosztály akarta kierőszakolni a Kraszna csatornán való átjutást Kocsordtól nyugatra a IV. önálló zászlóaljjal gyalogtűzharcba lépett. Mint később megtudtuk, egy, az ecsedi láptól délre előnyomuló hadosztály elő csapatai voltak ezek. A székely dandár vezérkari tisztje Hautzinger Gusztáv százados következőképpen ecseteli a helyzetet:
Annak megállapítása céljából, mennyire jutottak az oláhok nyugat felé, kilovagoltam Nyírmeggyes felé vivő' úton, Vén Zoltán főhadnagy vállalkozott, hogy elkísér. A 131 magaslati pont környékére érve, Veresház tanyán ellenség tűnt elő. Ott karjelek leadásával azt a látszatot kívántam kelteni bennük, hogy mögöttünk levő csapatoknak adok parancsokat. Feltűnésünkre a román géppuskák tüzeltek reánk, de azután sietve eltűntek hátrafelé.
Vén Zoltán megsebesülve visszament. Én még egy darabig figyeltem, azután én is visszamentem Mátészalkára. A székely huszárszázad észleleteim folytán parancsot kapott, hogy törjön előre, akadályozza meg a község bekerítését, majd mikor végre déltájt az I. önálló székely zászlóalj bevonult, azt rendelte a dandár nyugatra, a II. önálló zászlóaljtól előre az oláhok visszaűzésére és a Benedek-tanya 131 magaslati pont közti terület kézben tartására.
Délután folyamán a harc az I., II., IV. és V. önálló zászlóaljak egész frontján megélénkült, nagy túlerő támadása mindjobban nyilvánvalóvá vált.
A IV. önálló zászlóaljnál a harc a következő képpen fejlődött ki.
A z 1. század, amely mint 2. számú főőrs a kettős vashídnál vett állást, a Kraszna csatorna töltését védelemre rendezte be. 14h körül Gálffy hadnagy ezen főőrsről jelenti, hogy a tábori őrsét Nagykocsord keleti kijáratáról a románok visszavetették és már a falutól nyugatra nyomulnak elő. Ez alatt a főőrs géppuska szakasza tüzelésbe kezdett. A tarackos üteg 1 lövészszakasszal a 2. számú főőrsöt, 1 lövegszakasz az 1. főőrsöt támogatta. 16 óráig a románok nem tudták visszanyomni a mi csapatainkat,' de az 1. számú főőrsöt keletről átkarolás fenyegette; ennek kivédésére a tartalékban levő 3. századot a főőrs és a Kraszna csatorna
közötti sávban a zászlóaljparancsnok támadásra rendelte. Ezen támadás azonban az oláhok túlerejével szemben csak az országúttól délre 2— 300 lépésre jutott előre, ott megakadt.
16 órakor a kettős vasúti hídra erős, pergőtűzszerű ellenséges ágyú tűz kezdődött. Egyes lövések Mátészalka délkeleti részére estek. 40 ágyú tüzelt ez alkalommal a híd környékére, azonban megrongálni és a géppuskáinkat elhallgattatni nem tudták. A z ellenség nagy veszteségeket szenvedett, de a hidakon átjönni nem tudott, pedig a rohamok egész sorozatát hajtotta végre. A Kraszna csatornát azonban annyira megközelítették, hogy a két felet egymástól csak a csatorna választotta el. Állásaink mindvégig kezünkben maradtak. Mivel a 3. század a sok román golyószórótól sokat szenvedett, és velük szemben csak puskatűzzel védekezhetett, a zászlóalj két századdal ellen Váradról a vörös csapatok egy része Szolnok fele vonult. Visszamaradt része a Váradon alakult fehér gárda által lefegyvereztetett. A Verbőczy-zászlóalj előbb felszerelő állomására Félix-fürdőre (101-esekkel együtt), majd Szolnok irányába vonult vissza, A ½ tarackos üteg a fehér gárdához csatlakozott, a székely üteg a székely hadosztályba vonult be.
Az erdélyi kerületi parancsnokság; alá rendelt csapattestek, valamint a székely hadosztály harcai.
1918 december. Piski, páncélvonatunk harca.
1919 január 14. Cigányi, visszavert román támadás.
Kis- és Nagysebes a Kőrös völgyében, Sebesvár, Dealul Fundaculi támadás.
Január 23—28. Csúcsától Bánffyhunyad felé sikeres saját támadás.
Január 31., február 3. Sikarló.
Február 22—25. Zilah, sikeres saját vállalkozás.
Március 1. Nagysikarló.
Március 11—12., április 16—17. Csúcsa, Királyhágó,
román támadás.
Március 9., április 16. Iloba, román támadás és saját ellentámadás.
Március 16. Rácsétól délre.
Március 17. Szinéirváralja.
Március 27., április 16. Hadad, Győrtelek, Király főhadnagy gyönyörű győztes védelmi harc.
Március 29. Iloba-bánya.
Április 16. D. Pietris (Sikárlótól északkeletre).
Április 16. Haralkány.
Április 16. Varsole.
Április 16. Magyar-Kecel.
Április 16. Bogdánháza.
Április 16. Balla (csarnokerdő).
Április 16. Azanó hegy, erdő, Elgrespataktól nyugatra.
Április 16. Erdőszáda.
Április 16. Kraszna és Récse.
Április 16. Kis- és Nagysebes.
Április 16. Alsószopor.
Április 16. Hanckő.
Április 17. Nagygéc
Április 16—17. Vaskó, Gyula, Mare.
Április 17—18. Szatmárnémeti.
Április 18—19. Kocsord.
Április 18. Szamos-Dob.
Április 18. Belényes.
Április 20. Királyháza.
Április 20. Veresmart,
Április 20. Ököritó.
Mátészalka.
Január 20—23-ig. Craszna-csatorna, sikeres védelmi harc.*
Április 24. Hodász.
Április 24. Nyírmeggyes.
Április 25. Nyírmada.
Az 1919 április 16-ika után felsorolt ütközetek kivétel nélkül román támadások.
Erdélyért!
Eddig megállapított székely tiszti hősi halottaink:
Várady Gáspár fhgy a Maroshídnál 1918 dec.
Rácz Lajos hadnagy, Mátészalkánál.
Csáky Sándor hadnagy, Szatmárnémeti.
Balogh László hadnagy, Haraklány.
Ungváry zászlós, Nagysikárló, 1919 márc. 1.
| Bálint Marianna | Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei települések lelőhelyei | 600/2708/2004 | 2004.12.27 | Adatfelvételi lap |
| Ismeretlen szerző | Alispáni jelentés 1908. (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye). | 1908. | Szakirodalom | |
| Melis Katalin | A Rétköz őskori településtörténete. | 1965. | Adattári dokumentum | |
| Melis Katalin | Terepbejárási jelentés Szabolcs-Szatmát Megye | JAM Rég. Ad. 2000.2. | Adattári dokumentáció | |
| Istvánovits Eszter | A Rétköz honfoglalás és Árpád-kori emlékanyaga. Magyarország honfoglalás és Árpád-kori sírleletei 4. | Nyíregyháza 2003. | 2003 | Szakirodalom |
| Kalicz Nándor - Makkay János | Die Linienbandkeramik in der Grossen Ungarischen Tiefebene. | Stud. Arch. VII (1977). | 1977. | Szakirodalom |
| Ismeretlen | Alispáni jelentés 1901. (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye). | 1901. | Szakirodalom | |
| Dienes István - Németh Péter | A Szabolcs megyei honfoglalás és kora Árpád-kori temetők terepbejárási naplója | Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 1996/2. 287-370. | Szakirodalom |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése