Kik vagyunk mi? Honnan jöttek őseink? Talán dzsungáriában éltek őseink vagy még keletebbre, vagy még délebbre.Az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak vagy hsziungnuknak neveztek, KONFUCIUS senjün néven említi a magyarokat, mint olyan népet, amely már
350 éve a Góbi-sivatag peremvidékén él. vagy délebbre türkmenisztánba
legalábbis AHMED IBN RUSZTA perzsa író szerint. THEOPHYLACTUS SIMOCATTA
és LUITPRANT cremonai püspök és TYRUSI VILMOS püspök szerint a magyarok
keresztények, gens hungarorum videlicet christiana. ABU HAMID AL-GARNATI
andalúziai mór szerint hazájukat unkurianak nevezik. DANTE egyenesen a paradicsomnak nevezi hazánkat. Szemacsien jüecsi néven szereplő onogurokat bőrövvel összefogott kabátban kazakban, nadrágban és csizmában írja le. Tu Ju többek között íra tokhárokról és a heftalitákról, hsziungnúkról, a zsuan-zsuanokról, a türkökről, az ujgurokról is. Türk (török) források közül a legjelentősebbek Köl tegin herceg, Bilge kagán és a 720 táján készült Tonjukuk érdemeit megörökítő sírfelirat, vagy az Okhek-husotui felírat, az ujgur feliratok közül a Szine-uszu-i és a Karabalgaszun-i és a Szudzs-i felírat, a jenyiszeji felirat amit a kirgizeknek tulajdonítanak. E felíratok a türk nyelv szükségleteihez alakított azon rovásírással készültek, amely közeli rokonságban állnak az ősi magyar írással. Dunhuang-i tekercsek és lapok, A tibeti kolostorokban levő szanszkrit és kínai nyelvből fordított írásokat a magyarság őseit a jugarok között kell keresnie A mongoloknál 30 korai rovásírásos felirat Köli csorból, Ongból és Ihe Aszhetéből. Az arameus-sémi írás egyik változatával, az "esztrangelo" szír, a "szertó", majd a nesztorián írással készült. Góg és Magóg népeiről szóló írások hunokra, az avarokra és a türkökre. Az örmény a hunokról és a heftalitákról. Movszesz Horenaci írt. Arab al-Kvárezmi, al-Dzsarmi és Jahja. Al-Dzsajháni a magyarokat, mint önálló politikai hatalmat írja le. Nála olvassuk: "A magyarok a türkök egy fajtája..Ibn Ruszta összefoglaló munkáját 903-920 között írta. Őseinkről, mint a törökök egy csoportjáról emlékezik meg. Balkhi (†934) a magyarokat badzsgirteknek nevezi. Fariszi szerint a magyarok a "turkok egyik törzse", Ibn Haukálnál is a magyarok basgirt néven szerepelnek. Gardézi (Gardizi) a magyarokról, mint "előkelő török népekről" ír, akik "bátrak, szép külsejűek és jó megjelenésűek. Ruházatuk színes selyem szövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők. Gyakran rontanak a szlávokra." Maszúdi szerint is "a magyarok a turkok közé tartoznak... négy türk néppel közös ősre vezetik vissza családfájukat... a türkök e négy csoportja Keletről elköltözött..." Makdiszi szerint a "magyarok a türkök egy lovas különítménye", Hayyan szerint "a magyar félelmetes nép... hét vezér alá tartoznak..." Hudúd al-Álamnál pedig ezt olvassuk: "A madzsarik nagyon gazdag emberek...szemrevalók és félelmetesek. Az összes körülöttük lakó pogányokkal háborúskodnak, és a magyarok szoktak győzni..."Al-Bakri szerint "a magyar olyan nép, melynek jurtáik vannak... sok lovuk, lábasjószáguk és jó szántóföldjeik vannak..." Marvazi (1120) őseinkről ezt írja: "A magyarok a türkök egy törzse.Jákut szerint a magyarok "igen vakmerőek", Abulféda (1331) a magyarokat pedig "hunkar" és "basgirt" néven együtt említi. Hvadáj námag (az Uralkodók Könyve), amely a történelem színpadára került török népekkel is foglalkozik. E korszak írásai az ázsiai hunokat már "hun" néven említik. Ezen írásoknak egyik forrása a "Dzsajháni hagyomány" volt; Biruni szerint a "madzsarok határa a Fekete-tengerig terjedt". Egy ismeretlen perzsa szerzőnél pedig ezt olvassuk: "A madzsarik igen vagyonos emberek, jóképűek és impozáns külsejűek... a törökök egyik csoportja..." A magyarokra a kései perzsa forrásokban is találunk utalásokat, mint Dzsudzsaninál (1260), Dzsuvaininél (†1283) és Rasid ud-Dinnél (1318). Mahmud Terdzsümán könyvet írt rólunk A madzsar nép török eredetű... attól az időtől fogva, hogy a magyarok elfoglalták a Sztyepet, 370 év telt el... A kétszázezer főnyi magyar nép másodszor (az első a hunok bejövetele volt) felkerekedett a Nagy Sztyepről és a régebbi hazájába, Magyarisztánba költözött, amelynek megszállása után ott letelepedett..."
A kabarok. 830 körül a Kazár Kánság nyugati területének népei fellázadtak a központi hatalom ellen; lázadásukat a kazárok leverték, de ők elhagyni kényszerültek a Kazár Kánság területét. A források, krónikáink és a magyar hagyományok szerint a lázadás leverése után a felkelők nagy része a kazároktól éppen eltávolodó magyaroknál talált menedéket és nyolcadik törzsként kabar (kovár=lázadó) néven Levente vezérletével Árpád vezér mellett, mint csatlakozott nép elsőként foglalta el a Kárpát-medencét. A kabarok soraiban muszlim vallású keleti néptöredékeket (horezmieket), alánokat (kálizokat) és jászokat (alánokat) feltételezhetünk. Szállásterületük először Erdélyben a bolgárok által régebben tartott sóbányák területén volt, majd eljutottak a Temesközbe, a Duna-Tisza közére, Bihar, Nyitra megyékbe és máshova is. Neveik – Berény, Örs, Varsány, Eszlár stb. – ma is élnek
A kabarok. 830 körül a Kazár Kánság nyugati területének népei fellázadtak a központi hatalom ellen; lázadásukat a kazárok leverték, de ők elhagyni kényszerültek a Kazár Kánság területét. A források, krónikáink és a magyar hagyományok szerint a lázadás leverése után a felkelők nagy része a kazároktól éppen eltávolodó magyaroknál talált menedéket és nyolcadik törzsként kabar (kovár=lázadó) néven Levente vezérletével Árpád vezér mellett, mint csatlakozott nép elsőként foglalta el a Kárpát-medencét. A kabarok soraiban muszlim vallású keleti néptöredékeket (horezmieket), alánokat (kálizokat) és jászokat (alánokat) feltételezhetünk. Szállásterületük először Erdélyben a bolgárok által régebben tartott sóbányák területén volt, majd eljutottak a Temesközbe, a Duna-Tisza közére, Bihar, Nyitra megyékbe és máshova is. Neveik – Berény, Örs, Varsány, Eszlár stb. – ma is élnek
A káliz a középiránihoz hasonló nyelvet beszélő indoeurópai nép. Ötvöződésük helye a Kr.előtti XIII. században az Amu-darja deltája körüli Horezm volt. A dinasztia létrejötte után hurrik, masszagéták és szkíták is bekerültek a kálizok közé. Híres öntözőcsatornáikat a Kr. előtti VIII-VI. századok között építették. Horezm függetlenségét a Kr. utáni I. században a kusánok szüntették meg, majd a Szászánida időkben újra visszanyerte. A birodalom előbb a heftaliták uralma alá került, majd 710-ben az arabok foglalták el. A VIII. században szoros kapcsolat alakult ki Horezm és Kazária között; ekkor kerültek a kálizok Európa történelmi színpadára. Jelenlétükről Al-Tabari és Maszúdi tudósítanak. Nagy valószínűség szerint a kálizok a kabarokkal együtt jöttek be az országba. Bekerülve az országba jelentős szerepük volt. Egy részük katonai segédnépként szolgált, ezért a gyepükre – főleg a délire – telepítették őket. Az 1151 körül Magyarországon járt Abu Hamid al-Andalusi al-Garnáti közli, hogy itt ezerszámra élnek hvárezmiek utódai, akik a királyt szolgálják; nyilvánosan keresztények és titkolják az iszlám vallást. A kálizok az országban a királyi jövedelmek kezelői és pénzverők voltak. Nevük számos helységnévben maradt fenn (Kalász, Káló, Kálóz, Kálozd stb.) Krónikáink szerint a honfoglalás előtt a magyarokhoz egy khorezmi nemzetség (de gente Corosima) csatlakozott. A Képes Krónika írja, hogy Csaba felesége – és így Ednek és Edömének, (akitől az Aba nemzetség származtatja magát) az anyja – sorosinai (horezmi) származású.
A szabír népnevet először Priszkosz rhétor jegyezte fel Kr.u. 465 táján, amikor arról ír, hogy 463 táján a szabírok a szaragurokat és az ugorokat, a bolgártörökök pedig az onogurokat elűzték ősi szálláshelyükről, és 515 előtt ők is letelepednek a Kaukázus északi előterében. Egy részüket 558-ban bizánci megbízásból az avarok kényszeríttették továbbvonulásra, más részük örmény területen telepedett le. A szabír népet az írott források (Menander protektor [VI. század], Propópiosz [490-562?], Malálasz Joánnész [491-578], Theophánész Confessor [760-817], Kedrénosz Georgiosz [XI. század] stb.) hunoknak, illetve szabír hunoknak nevezik, akik már 515 táján a Kaszpi-kapu fölött laknak. Ugyancsak fontos momentum, hogy Al-Tabari leírja, hogy amikor a Kaukázustól délre, Al-Laksz környékén az onogurok és a szabírok az arabok ellen harcoltak, 50 ezer főre tehető csoport vonult menekülésszerűen északabbra; ők alapították Dentumagyariát. Utoljára 578-ban esik szó róluk. A kutatók nagyrésze azt írja, hogy a "szabírok eredetét nem ismerjük", de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. (Mivel eltűnésük [véletlenül] egybeesik a kazárok megjelenésével, sokan indokolatlanul e két népet azonosítják.) Mivel a Bíborbanszületett Konsztantín szerint a magyarokat "nem türköknek, hanem valamilyen oknál fogva szabartoi aszphaloinak ("rendíthetetlen szavárdoknak") nevezték... Amikor a türkök (magyarok) és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt; az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig (Kr.u. 950 tájáig) szabartoi aszphaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre..." Ebből a leírásból Bakay Kornél egyértelműen azt a következtetést vonja le, hogy "a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szállásterülete nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán-folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt... Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabír volt, akkor a szabírok egy részében ősmagyarokat kell látni. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből". Amúgy a Bíborbanszületett VII. Konsztantín császár leírásából világosan következik, hogy a magyarok egy része a Kaukázus előterében maradt – ők a szavárd magyarok, más része, pedig a Kaukázusból (a feltételezett Levédián át) Etelközbe, majd onnan a Kárpát-medencébe költözött. A szabírok hun származása bizonyítja a magyarok hunokkal való rokonságának a tudatát.
Az ogur (onogur vagy bolgár) az az első biztosan
török nyelvű népcsoport, amely az V-X. század között a belső-ázsiai
sztyepvidékről Kelet-Európába költözött. Európai megjelenése előtt a
Szir-darja középső folyásának vidékén, a Kazak-sztyep déli részén
lakott, mint a nagy tielö törzsszövetség nyugati tagja. (A tielö
törzsszövetség történetét egészen a Kr. előtti III. századig tudjuk
visszavezetni; korábban tingling és tili néven, a Kr. utáni IV. századtól pedig tielö és kaokü néven szerepeltek).
453 – Attila halála – után új népek lettek az eurázsiai sztyep urai: az ogurok. Törzseinek nevei: szaragur (saragur, sara ogur), onogur (on ogur), kuturgur (kutur ogur) és uturgur (utur ogur).
Az "új" népek ott tűntek fel, ahova Attila halála után a hunok egy
része visszaköltözött; nyilvánvaló, hogy az új népek Attila hunjai
maradékaival keveredtek. 463 táján a szaragur, az urog (ogur) és onogur
nép képviselői jelentek meg Bizáncban. Az onogurok (bolgárok) az V-VII.
században már a Fekete-tenger északi övezetében éltek és onnan vezették
hadjárataikat a Balkánra. 600 körül, amikor a bolgároknak sikerült
lerázniuk a kazárok uralmát a Maeotis fölött birodalmat hoztak létre; ez
Kovrat halála után szétesett. A kazár birodalom meggyengülése után
előbb a pontusi, majd a bolgárok volgai ága jutott hatalomhoz, másik
része délnyugat felé vándorolt; a mai Bulgária megalapítói a Bulghariosz
és Khazarig bolgár testvérpár. A bolgároknak (a "nándoroknak") a
Duna mentére vonulását a 800-as évekre tehetjük. Itt kerültek a
magyarok a bolgárokkal Kazária után újra kapcsolatba, akiknek egy része
eltávozott a Kárpát-medencéből, más része ittmaradt és beolvadt a
magyarságba.
Az úzok vagy oguzok
Az oguz törzsek a Kr. utáni VI. században
tűnnek fel az Első Türk Birodalom (552-630) alávetett népei között. A
kínai források "kilenc törzs" (tokuz oguz) néven emlegetik őket. Ekkor a
Türk Birodalom északi részén, az Altaj-hegység és a Bajkál között
éltek; központjuk feltehetően a Szelenga völgyében volt. Az oguz – és a
velük rokon ujgur – törzsek a kínaiak által tielőnek nevezett nagy
törzsi csoportosulás keleti ágát alkották és viszonylagos
különállóságukat a türk fennhatóság alatt is megőrizték. A kínai
függőséget lerázó Elteris kagán (682-691) a 744-ig fennálló Második Türk
Birodalom megalapítója öt hadjáratot vezetett az oguzok ellen, akik
csak nagy harcok árán hódoltak be. A Második Türk Birodalom bukása után
az oguz törzsek nyugat- és délnyugat, a Balhas-tó és az Iszik-köl
vidékére, majd az Aral-tótól északra fekvő sztyepvidékre vonultak. A
Számánida Emírség 893-ban megtámadta az oguzok nyugati
törzsszövetségesét az úzokat, akik a besenyők szállásterületét
elfoglalva azt a IX. század végi népvándorlást indították el, amely
végül is a magyar honfoglaláshoz vezetett. Az oguzok többsége keleten
maradt, majd más népekkel szövetségben, 1071-ben legyőzte a bizánci
hadsereget. Az oguzok nyugati ágát a Bíborbanszületett Konsztantín Besenyőország,
Kazária és Alánia szomszédságában írja le, mint Bizánc szövetségesét,
akik később a kijevi fejedelem oldalán a volgai bolgárok ellen
harcoltak. Szállásterületük egyre csökkent; 1060 körül már a Bug és
Szeret között, majd az 1064-1065-ös balkáni hadjárat után a Kijevi és
Perejaszlávi Fejedelemség déli határvidékén találjuk őket. Ottani
utódaik –, mintegy 300 000-en – a mai Moldovai Köztársaság területén élő
gagauzok. Az 1060-1070-es években kisebb csoportokban az Al-Duna
mentére és Erdélybe is beköltöztek. Krónikásaink feltehetően a "fekete
kunok" néven írták le őket a kun-kipcsak "fehér-kun" törzsekkel szembeni
megkülönböztetésül.
Az alánok (ászok, jászok)
Az iráni eredetű alánokról először a Kr. születése utáni időkből Lukiánosz tesz
említést, aki szerint az alánok megegyeznek a szkítákkal nyelvükben,
fegyverzetükben és viseletükben. Lukianosztól ismerjük meg az alánoknak
Horezm szomszédságában levő Kang-kü (Kanga) országát, amelyről Josephus Flavius (37-100), Sztrabón és Ammianus Marcellinus (IV.
század) is említést tesz. Az alánok közép-ázsiai szálláshelyükről a
szkíták, a szarmaták és az aorszok után, Kr.u. 50 körül nyomultak be az
Urál és a Kaszpi-tó között elterülő sztyepvidékre. 350 táján a hunoktól
elszenvedett vereség után egy részük nyugatra menekült, részt vett a
nagy népvándorlásban és Észak-Afrikában telepedett le. Más részük a
Kaukázustól északra elterülő síkságon maradt. Itt előbb jelentek meg,
mint a kazárok, akiknek uralma alá kerültek. Itt újra két csoportra
szakadtak; a Kaukázusban megtelepedett részük többé kevésbé meg tudta
őrizni függetlenségét és a VII. században bizánci hatásra kereszténnyé
lett; ezeknek utódai a mai oszétek. Más részük a Kaukázus, a
Maeotis és a Volga közötti vidéken, Alániában élte ősi módon életét. E
területen játszódik le őseink Hunor és Magor mondája, akik a Maeotis
ingoványaiban Belár alán uralkodó feleségeire és leányaira bukkantak. A
honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott neve az oszlár és a varsány
alán néprész nevekben maradt fenn. Helyüket a csatlakozott kabarok
között kell keresnünk. A jászok, mint a kései alánok képviselői a IX.
században a dél-oroszországi sztyepen mozogtak, egy leszakadt csoportjuk
a Prut-folyó környékén telepedett le; ez a csoport az, amely a XIII.
században a kunokkal együtt – feltehetően 1235 körül – a
Kárpát-medencébe került. Az alánok magyar neve varsány; e név húsz településben is fennmaradt.
A szkíták ("szittyák") és a szarmaták (masszagéták)
- A szkíta őstörténetünk
egyik legellentmondóbb, de kialakulásunkban igen nagy szerepet játszó
nép, hiszen egy része a Kárpát-medencében telepedett le és a későbbi
"alaplakosságot" adta, más része pedig tovább élt a Kárpát-medencében
letelepedett hunokban és az avarokban – így áttétesen a magyarokban. Janus Pannonius és Bonfini szerint
a "szittya"-magyarok a szkítáktól származtak; e származás tudata sokáig
a magyar népben élt. "Szkítia" középkori tana mitikus megfogalmazása
volt a magyarság keleti származástudatának abban a korban, amikor
őshazánkat tudományos kutatásokkal még nem tudták igazolni.
Ősi szállásterületük az ismeretlenség homályába vész.
Első ismereteink a szkítákról az, amikor az iráni szkíta királyok Kr.e.
673-ban legyőzték az asszírokat és a kimmereket. 611-ben nagy
hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen
Egyiptomig. Erre válaszul Kyaxarész méd király kiűzte a szkítákat
Médiából, akik innen a derbeni kapun keresztül előbb a kimmerek
elhagyott területeire vonultak, majd a Kr. előtti VII. század végén
elfoglalták az kelet-európai sztyepvidéket az Altaj-hegységtől egészen a
Kárpát-medencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr.
előtti IV. században az ugyancsak iráni eredetű szarmata, és szauromata
törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve
hatalmukat. A szkíták, akiknek "földjére egyetlen nemzet sem merte tenni
lábát" (Hérodotosz) ezután nyom nélkül felszívódtak környezetükben.
A szkíta az eurázsiai sztyepes vidék iráni nyelveket beszélő őskori népeinek összefoglaló neve, de Plinius szerint voltak közöttük török nyelvűek is. A perzsák a szkítákat szakáknak
nevezték. Az Iszik-köl vidékéről rovásírásos tárgyaik kerültek elő;
ezeknek megfejtése majd közelebb visz eredetük megfejtéséhez. Állattartó
földművesek voltak, számos váruk és erődítményük került elő. E lovas
harcias népnek félelmetes fegyvere az őseinkre is jellemző visszacsapó
íj volt, ruházatuk szinte teljesen olyan volt, mint a honfoglaló
magyaroké (háromnegyedes mokaszin, finoman szőtt nadrág, háromnegyedes
kazak, csúcsos sapka). Közép-Ázsiában és az Altaj-hegységben (Tolsztaja
Mogila, Pazyrik, Sibe, Basadár stb.) számos olyan sírkamrájuk került
elő, amely fölé halmot emeltek. Meghalt harcosaik mellé kedves lovuk
fejét és lábait helyezték a sírba. Művészetükben az állatábrázolások
domináltak, magukat a "szarvasok népének" nevezték. A szkíták találták
fel az oldalpálcás vas zablát, a bőr nyerget és a bőrszíjjal készített
nyerget. Fő totem-madaruk a turul (kerecsensólyom) volt és ismerték a
"csodaszarvas-mondát".
- A szarmaták (masszagéták).
A Kárpát-medencébe betelepült és itt maradt iráni nyelvű lovas népek
közül a szkíták után a legjelentősebb az időszámításunk kezdete körüli
időben ideérkezett szarmata volt, akiket Hérodotosz és mások masszagétáknak ("nagy hősöknek") neveztek. Törzseik neve: agatirsz, roxolán, jazig, aorsz és szirák.
A szlávok
A szlávok őshazáját a kutatók állandóan
keresik, holott nem tekinthetők másoknak, mint Kelet-Európa ősi
autochton lakosságának, akiknek a "magterülete" valahol ukrán területen a
Szeret, a Prut és a Dnyeper vidékén lehetett. Mivel nem volt
szervezettségük, államuk és írásbeliségük is csak a X. században jött
létre. ezért az auktorok nem emlékeztek meg róluk. Nevük először Prokopiosznál fordul
elő a VI. század közepén, amikor arról ír, hogy Bizánc balkáni
tartományait az antok és a szklavénok támadják meg. Egyik csoportjuk, a
vend már a Kr. előtti I. században a mai Lengyelország északi részén
élt. "Ősi szállásterületükről" való lassú és folyamatos szétvándorlásuk a
Kr. utáni VI-VII. századokban felgyorsult, az avarok ugyanis
alattvalóként sok szláv embert ragadtak magukkal; kisebb csoportjaik így
kerültek a Kárpát-medencébe 570-590 táján. Az avarokkal előbb a
Balkánra jutottak, majd Bizáncot fenyegették. Morva- és Csehországot a
VI. században foglalták el. A VII. század első harmadában az avarok
meggyengülése következtében települtek a horvátok és a szerbek mai
hazájukba. Az arab források így emlékeznek meg róluk: "Szőlőkertjeik és
szántóföldjeik nincsenek... életmódjuk igen szűkös, nagyon kevéssel
beérik...inkább szeretnek szabadabban munka nélkül élni, mintsem
fáradtság árán bőven pénzre és élelemre szert tenni... alkalmi
földművelésük csak a köles termesztésére szorítkozik".
890 után alakult meg Morvaország, amelynek lakói
közül kisebb szórványos és szervezetlen csoportok a Kárpát-medence
északnyugati részébe költöztek. Erdélyben Gyulafehérvár lett a szlávok
központja, de ők éppúgy, mint a Kárpát-medence többi részébe költözött
szlávok beolvadtak a magyarságba. Jelenlétüket – helynevek alapján – az
Alföldön és Erdélyben kimutatni nem lehet. A Kárpát-medence 2056
helységnevéből 102 szláv eredetű, melyeknek jelentős része a szlovénből,
az óhorvátból és az óbolgárból vagy azon szlávoktól származik, akiknek
területén a magyarok a honfoglalás előtt tartózkodtak vagy átvonultak.
A székelyek nagy része – mintegy 2,5-2,7 milliónyian
(hivatalosan 1,7 milliónyian) – a Kárpát-medence keleti és délkeleti
részében lakik és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve
élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták.
Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas
hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől
elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a
Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos "sicul" szó formájában először a XI.
század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től
ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII.
században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el.
Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a
székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a
Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. "A
székelyek, akik előbb Attila népe volt" – olvassuk Anonymusnál, Kézai
Simon pedig ezt írja: "3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád
idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak és ott magukat nem hunoknak,
hanem székelyeknek nevezték". A székelyek a honfoglaló magyaroknak
felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges
nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A
székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított,
elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára
kikristályosodott és igazolta a székelyek saját eredethagyományának
helyességét. Erdély területén kétféle "magyar" népesség él: az egyik – a
székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban
bekövetkezett halála utána Csigle-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a
másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik
közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire
telepítettek.
A székelyek hun eredetét először a XVIII. században
kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis
magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a
monarchikus időben a magyarság "ázsiai" eredetének vallása is szégyennek
tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták
magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való
válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX.
század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát
bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első
román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a "dáko-román" elmélettel,
– amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak
utódai, – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe
vonni.
A székelyek mindig "magyarok" voltak, nyelvük a
legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a "székely
rovásírásban" náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a
földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a
székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre,
nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék –
"aranyszék" – a XII. században a következő volt: a telegdi (később
udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az
orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi
székből Háromszék lett, 1390 után a Csíkszékből kiszakadt Kánonszék,
1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardóczszék és
Keresztúrszék. A "fiúszékek": Miklósvár, Bardóc, Gyergyó, Kászon,
Keresztút és Szereda.
Magának a "csángó" szónak a jelentése máig nem
tisztázott, vannak, akik annak "kóborló", "vándorló", "csámborgó"
jelentését vallják, mások a "csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek
nagy része a "csángó" szót automatikusan a moldvai csángókra alkalmazza,
holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és
havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar
csoportok összefoglaló neve is ez. Az elnevezések abban egyeznek meg,
hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen
környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását,
anyagi- és szellemi kultúráját.
1. A moldvai csángók (moldvai magyarok vagy moldvai
székelyek). Kevés olyan szomorú és hányatott sorsú nép él Európában,
mint a moldvai csángó. Az évszázados üldöztetések miatt
kitörölhetetlenül beléjük vésődött az idegentől, ismeretlentől való
félelem, gyanakvás. A csángó-magyarok Európában egyedülálló ősi
népcsoportot képviselnek. Nevükkel először 1443-ban találkozunk, majd
1553-ban egy erdélyi oklevélben bukkan fel a "csángó" elnevezés.
Eredetüket illetően sok nézet kelt lábra, melyek mára abban
kristályosodtak ki, hogy a moldvai csángók legkorábbi csoportját a
Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak közöttük
Erdélyből kitelepített székelyek és más kitelepített vagy kitelepült
erdélyi csoportok is. Genetikailag a honfoglalás kori magyarság
génösszetételét és élettani jegyeit tükrözik és e jegyek azt
bizonyítják, hogy "legalább 750-1000 éve – vagy régebben – egy helyben
laknak" (Czeizel Endre). E honfoglaláskor határőrként kinnhagyott
magyarok a sok évszázados elszigeteltség következtében mindmáig
megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet, népművészetet, hiedelemvilágot,
vallást és zenét.
A moldvai csángók a mohácsi vészig a magyar királyok
védelmét élvezték, papjaikat az anyaországtól kapták. Ez a támogatás az
ország három részre szakadásával megszűnt; a falvak magukra maradtak és
elszigetelődtek az őket körülvevő idegen tengerben, magyar nyelvű
iskoláik megszűntek. Moldva és Havasalföld ortodox keresztény vallás
ellensúlyozására Róma misszionáriusokat küldött a moldvai csángók közé,
de az 1623 és 1859 között küldött ötven missziós pap között egyetlen
magyar sem volt. Ennek ellenére meg tudták tartani római katolikus
vallásukat. 1884 óta Iasi-ban (Jászvásár) római katolikus püspökség
működik, ahol az eszes csángó-magyarokból román papokat nevelnek.
1950-ben az utolsó magyar iskoláik is megszűntek és ősi népviseletüket
is a '70-es években kezdték levetni. A román statisztikák szerint
250 000 katolikus él Moldvában; a becslések szerint ennek egyharmada –
80-100 000 – beszél magyarul.
Néprajzilag megkülönböztethetők a Tatros-, az Uz-, a
Szalonc-, az Ojtoz- és a Tázló-völgyeiben élő "székelyes csángók",
ezeknek anyagi kultúrája némi hasonlóságot mutat a csíki és
háromszékivel; az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén Bákó város közelében
lakó "déli csángók"; és a Moldova folyó Szeretbe ömlése táján,
Románvásár közelében élő "északi csángók". A csángóság évszázadokon
keresztül megmaradt a földjét túró parasztnak, minek következtében meg
tudták tartani ősi eszközeiket és ősi földművességüket. A tanult
iparosok és kereskedők, az értelmiségiek és a birtokosok folyamatosan
elhagyták őseik földjét.
- A bukovinai eredetű csángók. Amikor
Mária Terézia elhatározta a keleti végek megerősítését, 1760-ban
generálisát, báró Buccowot (Buckow-ot) határőrség szervezésére a
Székelyföldre küldte megsértve ezzel a székelység legszentebb jogait. A
királynő tanácsosainak javaslatára Csíkmádéfalvára gyűjtötte össze a
székelyeket, hogy népgyűlésen vitassák meg a kialakult helyzetet. A
sikertelen kísérlet után a királynő újabb szervezést rendelt el katonai
kísérettel. A Mádéfalván csoportosan összegyűlt székelyeket 1764. január
6-ról 7-ikére virradó éjjel a császári csapatok megtámadták és sok
székely-magyart lemészároltak; a fegyvertelen emberekre ágyútüzet
nyitottak és a házakból kijövő asszonyokat és gyerekeket lekaszabolták. E
siculicidium (székelygyilkosság) hozadéka 186 halott, 34 sebesült és
400 fogoly volt. A maradék lakosság Moldvába menekült, ahol Hadik András
altábornagy a moldvai bojároktól kapott földbirtokokra telepítette le
őket, ahol Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva, Hadikfalva és
Andrásfalva községeket alapították. Hivatalos visszatelepítésük az
1800-as években kezdődött; 4000 székely-magyart az Al-Duna menti
Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek –
ezek az "al-dunai székelyek", – 1883-ban további 3000 telepes költözött
Krassó-Szörény megyébe, az Arad melletti Gyorokra és Agokra, majd
továbbiak 1888-1892 között Dévaványára, 1892-ben a Hunyad megyei
Vajdahunyadra, 1900-ban a Temes megyei Babsára, a Kolozs megyei Vicére
és a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyére. A Moldvában maradt
bukovinai csángók élete a két világháború között ellehetetlenedett; a
II. Bécsi döntés lehetővé tette számukra, hogy az akkori Magyarországra
költözzenek. 1941 májusában mind az öt falu népét Bácskába telepítették,
ahonnan 1944-ben mindenüket hátrahagyva menekültek a visszatérő szerbek
elől. Tengernyi szenvedés és hányattatás után 1944 tavaszán a
Völgységben, Baranya, Vas, Veszprém, Zala, Fejér és Bács-Kiskun megyei
falvaiban leltek végleges otthonra. A '60-as években sokan települtek
Budapest környékére, pl. Érdre.
- A hétfalusi csángók ("barcasági
magyarok"). A hétfalusi (Siebendörfer vagy Sapte Sate-i) csángók a XI.
századi magyar-besenyő határőrök maradékai, akik a Barcaság délkeleti
szegletében Brassó közelében Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalva
(ma: Szecsele), Brassótól távolabb Tatrang, Zajzon és Pürkerec önálló
településein laknak. E területeken közelében ők lakják Apáca, Krizba,
Barcaújfalu, Halmány és Székelyzsombor falvakat is. Az eredetileg gyér
határőr-lakosság a kora Árpád-korban a Dél-Erdélyben lakó székelyekkel
gyarapodott és mai településeik a XIII. században alakultak ki. Az
oklevelek csak "székelyeknek" nevezik őket. A szabad jogállású hétfalu
eredetileg királyi birtok volt, amely lakosságának egy részét a
környékükre betelepített szászok jobbágysorba süllyesztettek. Mivel
kevés termőföldjük maradt, a szomszédos szász községekben vállaltak
munkát és fakitermeléssel foglalkoztak. A múlt század második felében a
jobb megélhetés reményében sokuk a Regátba vándorolt ki, ahol a '30-as
évekig a városi személyfuvarozást nagyrészt ők látták el.
- A gyimesi csángók (a Gyimes-völgyben
élő magyarok) a Csíki havasokból a Moldvába futó Tatros folyó 30 km
hosszú és néhány-száz méter széles völgyében Gyimesfelsőlok,
Gyimesközéplok és Gyimesbükk községekben élnek. Területük eredetileg öt
szomszédos csíki székely község tulajdona volt, amely területet a XVII.
századtól kezdve először legelőbérlőkként kezdtek benépesíteni. A
Gyimesi-szoros lakossága nagyobbrészt csíki székelyekből, kisebb részben
moldvai csángó-magyarokból és románokból tevődik össze. Főfoglalkozásuk
a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. A népi kultúra zárt
helyzete folytán a székely paraszti műveltség ősi rétegét őrizték meg.
A jászok
A Jászsághoz 15 települést sorolnak;
területe 185 500 kataszteri hold, lakóinak lélekszáma százezer fölötti,
de a magukat "jászoknak" tekintők száma ennél lényegesen több, hiszen
ott találjuk őket a Jászság 30-40 kilométeres körzetében Hatvantól
Kiskundorozsmáig, a Duna-Tisza közén, a Nagykunság déli részén, Makó
környékén és a dunántúli Fejér megyében is. A XIII-XIV. században
részben a kunokkal együtt érkezett jászok nyelvükben és kultúrájukban
elmagyarosodtak, más néprétegekkel keveredtek, de ősi kultúrájuk
maradványait még őrzik.
A jászok őseiről sok korabeli adattal rendelkezünk,
már Ptolemaiosz és Ammianus Marcellinus is említi őket. A jászokat az
alánokkal együtt az iráni népek északi csoportjának kell tekinteni,
akiknek a Kaukázusban maradt részei az oszétek (ászik, as-ok vagy
adiják). Az iráni eredetű és nyelvű ászi törzsek Kr.e. 129-ben Baktriára
és Szogdianára is kiterjesztették uralmukat, egészen a Kaukázusig
jutottak el és szembe kerültek a perzsákkal. Ottani birodalmuk végső
összeomlását a Kr. utáni 350-es hun támadás idézte elő; az ászi (jász)
törzsek ezután szétszóródtak és különféle – türk, kazár, besenyő, kun –
fennhatóság alá kerültek, majd újra megerősödve Kelet-Európában jelentős
szerepet játszottak. A Kaukázus környéki alánok a VII-X. században a
Kazár Kánság kötelékébe tartoztak, de úgy, hogy megőrizték
önállóságukat. A magyarok akkor érkeztek az alánok területére, amikor az
alánok szállásterületére a kazárok és bolgárok nyomultak be. Miután a
IX. században a Kazár Birodalom meggyengült, az alánok visszanyerték
politikai önállóságukat és a X-XI. században önálló erős alán birodalom
alakult ki. Az 1238-1239-es tatár invázió következtében Alánia is
szétzilálódott.
Az alánok – jászok – az 1230-as években, közvetlenül
magyarországi bejövetelük előtt a kunok birodalmának fenntartói és védői
voltak; nevüket Cumania területén Jasi (Jászvásárhely) őrzi. Innen a
tatárok elől menekülve 1235 körül bejöttek a Kárpát-medencébe, de a
kunokkal együtt 1243-ban és 1246-ban is sok jász telepedett meg az
országban, mint politikai hatalommal nem rendelkező segédnép, de nemcsak
a Jászságban, hanem Pilisszántó környékén és a Kisalföldön is otthonra
leltek. A kunokéhoz hasonló kiváltságokat Károly Róbert idején kaptak;
ettől kezdve igyekeztek minden kapcsolatot megszakítani volt gazdáikkal,
a kunokkal. Etnikai különállásukat egészen Mátyás király koráig
megőrizték. 1530-ban a jászok és a kunok között szorosra fonódott a
kapcsolat; közös központjuk (Jász)Berény lett. A török időkben maradékuk
Fülek környékére gyűlt, majd a palócföldiekkel kiegészülve
visszaköltöztek ősi szállásterületeikre. Az igazi népkeveredés a
Jászságban 1745-ben következett be, amikor a jászok a kunokkal együtt
ismét visszaszerezték szabadságukat. Ettől kezdve az ország minden
részéből érkeztek ide más etnikumokkal keveredett jász jobbágyok a
szabadulás reményében.
A jászok sokáig megtartották ősi iráni nemzetségi
szervezetüket; a nagy múltú családokhoz való tartozás mindig előnyt
jelentett náluk. A nemzetségbe beletartoztak az elhalt férfiági elődök
és a ma még élő apai ághoz tartozó mindkét nembeli személyek. A vérségi
alapon nyugvó társadalmi berendezkedésük keveredett a tízes
számrendszerű katonai szervezettel. Vezetőjük a maguk választotta
kapitány volt. Ősi vallásuk, a zoroasztianizmus nyomokban ma is
megtalálható, így pl. hiányzik náluk a török népekre jellemző táltoshit.
A kunok
A kun belső-ázsiai török (türk) nép. A
Góbi-sivatag északkeleti peremvidéki szálláshelyeikről a kínai források
emlékeznek meg, ahol a qun, mint a legkeletebbre sodródott török nép
élt. Más kínai nevük: k'in-áa vagy k'o-fu-áa, a muszlim forrásokban
kipcsak néven szerepelnek. Mihály szír pátriárka krónikájában komán, az
orosz forrásokban pedig polovci, plauci, plawci néven találjuk őket. A
Kr.u. VIII. századi csoportjuk az imekek és a kipcsakok. A kipcsakok a
Tobol és az Isim-folyók középső szakaszánál, az irtisi kimekektől
nyugatra laktak. A kimek-kipcsak török törzsek egy része már a VIII-IX.
századokban átkeltek az Urálon és a Káma alsó folyásáig és a Volgáig
jutottak el. Az 1030-as években a kipcsakok már a kelet-európai sztyep
uraivá váltak. A XII. században Khorezmben élt Marvazi leírja, hogy "a
kunok türkök, akik a kitajok országából érkeztek". A kunok XI. századi
történetét már jól nyomon tudjuk követni. Ekkor, átkelve a Volgán az
úzokat nyugat felé szorítják és előcsapataik 1055-ben már eljutnak az
orosz fejedelemségek határáig; 1071-ben a kijevi fejedelemség nyugati
határán harcolnak, 1078-ban pedig már Drinápolyt ostromolják és elérik a
Duna vonalát. Terjeszkedésüknek a mongolok támadása vetett véget.
Kaukázsi csoportjaik legyőzése után Köten vezetésével az orosz
fejedelmekhez fordulnak segítségért, de együttesen 1223-ban a Khalka
folyó mellett vereséget szenvednek, aminek következtében a Havasalföld
és Moldva vidékére szorulnak vissza; egy részük 1227-ben Bej-bars
vezetésével felveszi a keresztény hitet. 1236-ban és 1238-ban a mongolok
döntő csapást mérnek a kunokra, akik 1239-ben bekövetkezett újabb
vereség után Magyarországra menekülnek, de királyuk, Kuten (Kötöny)
megölése miatt az országot rövidesen elhagyják. A tatárjárás után IV.
Béla visszahívja őket és mintegy 40-60 000 kunt az Alföld lakatlanul
maradt vidékeire (a Temes-, Maros-, Körös folyók vidékére, a Duna-Tisza
közére és a Mezőföldre) telepítve, hamarosan elmagyarosodnak. Utolsó
csoportjukat 1473-ban Mátyás király hívja be az országba; ők Buda
környékén és a Csepel-szigeten telepednek le. Nevük a magyar gestákban
cuni (ejtsd: kuni) néven szerepel, ahol e név először általában a
"keleti nomádokat" jelenti és csak később értik a kunokra. A mongoloknak
behódolt részük Hvárezm területén telepedik le és részt vesz az ottani
alaplakosság kialakításában.
A kunok életéről és kultúrájáról világos képet kapunk
az orosz évkönyv-irodalomból és a XIII-XIV. század fordulóján készült
Codex Cumanicus-ból. Sajátos ősi nyelvhasználatuk a XVI. században halt
ki, de a XVIII. században is még sokan tudták a "kun Miatyánkot".
Nagyállattartó belső-ázsiai nép képe tárul elénk, akiknek emellett
jelentős volt a mezőgazdasága is. A Kárpát-medencében való
megtelepedésük után már helyhez kötött életet éltek; ősi építkezési
módjuk a XVI-XVI. században az egész Alföldön elterjedt. E kódexből
nemcsak a gabona, hanem a zöldségfélék és gyümölcsök fajtáiról is jó
képet kapunk. Ezen írás külön részt szentel a turulmadárral – a
toghrullal – való solymászatnak, de magyar alapszavaink jelentős részét
is megtaláljuk benne (ata=apa, ana=anya, jurt=jurta, kendir=kender,
tarlov=tarló, arpa=árpa, töve=teve, jugurt=joghurt, szan=szám, bor=bor,
Burcs=borz stb.). A kunok nagy mesterei voltak a főzésnek és a sütésnek.
Italaik között ott szerepel a lótejből erjesztett kumisz, a kölesből
erjesztett boza (sör) és a bor. A méhészet és vadnövények neveit máig
ugyanabban az alakban használjuk mint a kunok. A kunoknak fejlett volt
bőr- és ércfeldolgozása, építkezése, kocsigyártása, nyeregkészítése,
íjászata, fonása, szövése, nemezgyártása, kötélverése, varrása,
edények-, ládák- és munkaeszközök készítése. Ezeknek és az ezekkel
kapcsolatos tevékenységek török eredetű neveit máig használjuk.
Haditechnikájukat az Orosz Évkönyvekből ismerjük meg; harcmodoruk
hasonló volt a honfoglaló magyarokéhoz.
A kunok nemzetségi szervezetben éltek; a nemzetségek
alapsejtjei a nagycsaládok voltak, melyek apajogú leszármazáson
alapultak. Házasságuk szigorú egynejűség volt, a házasság rendjét az
exogámia határozta meg. A háznép – a "mansio" – ellentétben a
magyarokkal rabszolga-féle cselédeket dolgoztatott. Az egymással apajogú
leszármazás alapján rokonságban levő nagycsaládok tették ki a
nemzetséget (uruq), és ezeknek változó egyesüléséből alakult ki a törzs,
magasabb fokon a nép ("el"). Hadseregük beosztása azonos a belső-ázsiai
lovas népekével. Ismerték az írnoki hivatalt, írásuk a magyarokéval
szinte teljesen megegyező arameus eredetű türk rovásírás lehetett,
amelyre utaló szavakat a Codex Cumanicusban bőven találunk, bár az
ujgurok írásának használatára is vannak adataink. Paschalis de Victoria
olasz minorita szerzetes 1338-ban átutazván a Don vidéki kipcsak (kun)
területen a következőket írta: "...Isten kegyelméből megtanultam a kun
nyelvet és az ujgur írást, mely nyelvet és írást mindezekben az
országokban általánosan használják". Vallási tekintetben a családfő és a
nemzetségfő egyik fő feladata volt az ősök tiszteletének ápolása.
Elképzelésük szerint az élet a halál után a túlvilágon folytatódik,
ezért a halottal együtt eltemették használati tárgyait és fegyvereit.
Halottaik felé kisebb halmot emeltek, amelyre kőszobrot helyeztek.
A palócok
Palócföld a Mátrától és a Bükktől északra
fekvő medence jellegű terület, illetve az Ipoly völgye, a Mátra-hegység
környéke, amelyet régebben Felföldnek neveztek. A palócok
szállásterülete a magyarországi és szlovákiai Hont, Nógrád, Heves,
Borsod és Gömör történeti megyékre terjed ki, ahol mintegy félszáz
településen élnek. Legnagyobb városaik: Ipolyság, Rimaszombat, Tornalja,
Fülek, Eger, Miskolc és Gyöngyös. Az orosz krónikairodalom a IX.
században már ismeri a palóc-kunokat, akiknek egy része Kijevnél a
magyarokhoz csapódva a honfoglalókkal bejött a Kárpát-medencébe. A
XI-XII. században a délorosz sztyepek felől fenyegető nomád törzsek
betörése elhárítására indított hadjáratok során a magyar hadak többször
találkoztak olyan kunokkal, akiket az oroszok poloveceknek neveztek. A
palóc nevet viselő mai népcsoport elődei a török eredetű polovec-kunok
voltak, akiknek Moldvában maradt részei a XI-XIII. századokban – a
tömeges kun beköltözés előtt – "lassanként beszivárogtak" a
Kárpát-medencébe. A "palóc" etnikai kifejezéssel először csak 1683-ban
találkozunk, ennek oka az, hogy a történelem során a palócoknak soha nem
volt különállást élvező joga. Becsült lélekszámuk valaha félmillió
körüli lehetett, de számuk – különösen Szlovákiában a tudatos
elszlovákosítás következtében – egyre apad.
Viseletük, szokásaik és táncaik alapján a palócok
között egy nyugati és egy keleti csoportot különböztethetünk meg. E
különbözőség oka, hogy a keleti palócság nem keveredett olyan mértékben
idegen népelemekkel, mint a nyugati, ahol a XVII-XVIII. században erős
szlovák hatás érte őket. Nyelvjárás szerint hét csoportjuk van. Sajátos
ősi elnevezésük a "had", amely az egy községben lakó mindazon palócok
elnevezése, akik egy vezetéknevet viselnek, ha mindjárt különálló
családot képeznek is. A palócok fontos foglalkozási ága volt a méhészet,
a pálinka- és a lekvárfőzés valamint az aszalás és a
rekesztő-emelőhálós halászat. Félvad sertéseiket ridegen tartották és
makkoltatták, az igavonásra még a XX. század elején is ökröket
használtak. Növénytermesztésüknél mindig ügyeltek a jeles- és tiltó
napokra. A palócok tudatában ott élnek az ősi hitvilági alakok,
hiedelmek, babonás képzetek, a "garabonciás gyiák", a "tüzes emberek", a
"bolygótüzek", a "nyavalya" és a "tudalmas halottlátó asszony". Több
helyen ma is tartják az ördöglagzi, a mátkatál, a kiszehordás, a
villőzés, a májfaállítás, a Luca-nap, a betlehemezés és a karácsonyi
vesszőhordás szokását. Ezekben a népszokásokban az ősi belső-ázsiai
hitvilág maradványai a kereszténységgel keverednek.
- A barkók Ózd környékén, a
Rima-Hangony és a Hódos patakok mentén laknak, egyesek szerint önálló
magyar népcsoportnak tekinthetők, mások szerint viszont a palócok
legrégibb oldalágát kell látnunk bennük. Mai gúnynevük először 1833-ban
jelenik meg; egyesek szakállukkal, mások a Bertalan és Bertók
keresztnevekkel hozzák összefüggésbe, de vannak, akik egy Barco nevű
gyűlölt osztrák tábornok nevét vélik nevükben felfedezni, akinek a
lovasezrede a barkók területén táborozott. A barkók katolikusok; házaik
és hétköznapi életük a Sajó menti lakosokéhoz hasonló.
A matyók
Matyóknak a Miskolc körzetében fekvő három
község (Matyóföld) – Mezőkövesd, Szentistván és Tard – lakosságát
nevezzük; elterjedésük régebben a mainál nagyobb volt. A palócok mellett
hazánk északi részének, a Felföldnek legismertebb, feltehetően kun
származású, a XVIII-XIX. században kialakult katolikus népcsoportja, a
polovec kunoknak egy csoportja. A "matyó" elnevezés először az 1840-es
években bukkant föl a Kassai Szókönyvben. 1857-ben olvassuk róluk:
"Mezőkövesd, Szentistván és Tard népes községekben egy tájszólás –
viselet, szokás – jellemvonás tekintetében mintegy különvált faját
képezi a magyar népnek. Nevüket Mátyás királytól vették, aki őket
Mezőkövesd lakosait több szabadsággal megajándékozta, sőt egy okmányt
részükre Mezőkövesden adott ki és írt alá, ahonnan "Mátyás fiainak és
végre Matyóknak" nevezték el később és nemcsak a kövesdi, hanem a
tulajdonságiakt elsajátított két szomszédbeli lakosok is. A tardiak
(saját hiedelmük szerint) ugyan a tatárjárásból itt maradt néhány tatár
ivadékának lenni mondatnak, amit a falu felett lévő tatárhalom is
hihetővé tesz". Népszokás tekintetében átmenetet képeznek a palócok és
az alföldi magyarság között; a földműveléssel és az állattartással
összefüggő hagyományaik inkább alföldi jellegűek, míg szellemi néprajzuk
és viseletük palóc jellegű.
A besenyők
A besenyő – pecseneg – ázsiai származású
kipcsak török nyelvű oguz-török nép, amely eredetileg az Altaj-hegység
és a Bajkál-tó közötti területen élt; központjuk feltehetően a Szelenga
völgyében lehetett. A besenyő az első történetileg ismert kipcsak-török
nyelvet beszélő nép a történelemben. Egy kínai forrás – a Szuj-su – egy
Taskent-vidéki törzset pejzsunak nevez, egy VIII. századi tibeti nyelvű
ujgur követjelentésben pedig be-csa-nagy törzsről értesülünk, amely már
azonos a besenyők saját nevükkel a becseng/pecseng-el. A besenyők ősei a
az ujguroktól 745-ben elszenvedett vereség, majd a Nyugati Türk
Birodalom bukása – 840 után – után nyugatra, a "tarka lovúak" földjére
vonultak, akiknek törzseivel szövetkeztek, így a besenyő törzsszövetség
két nép, az Aral-tó fölött lakó "tarkalovúak" és a besenyők
egyesüléséből úgy jött létre, hogy a besenyők átvették a tarkalovúak
szervezeti formáit. 893-ban a Talasz-vidéki karlukok, az Aral-vidéki
oguzokkal és a kimmerekkel szövetkezve legyőzték a besenyőket, így a
besenyőknek nem maradhatott más hátra, mint a nyugatra való menekülés.
Egy részük visszamaradt az oguzoknál és beolvadtak közéjük; ezeknek
utódait Kisázsiában találjuk meg. (A besenyők e két csoportját Kásgári
is leírja.) A besenyők nagy része ezután Közép-Ázsiában és a
Fekete-tenger északi sztyepvidékén élt, majd az Urál és a Volga közötti
terültről a kazárok nyomására átkelt a Volgán és az Etelközben
telepedett le. Kelet-európai tartózkodásukról a Bíborbanszületett
Konsztantín császár tudósít. A régebbi történészek a besenyőknek eme
"első támadásához" kapcsolták a magyarok honfoglalásának a kezdetét. A
magyarok éppen a Kárpát-medence elfoglalása előtt álltak, amikor keleti
szomszédságukban a besenyők megjelentek. A magyarok a kazárokkal
szövetkeztek a besenyők és a bolgárok ellen, akik a magyarok helyére, a
Dnyeper és az Al-Duna közötti területre költöztek. A magyarok
honfoglalása nem a besenyők támadása miatt következett be, hanem a
besenyők megjelenése csak siettette azt a folyamatot, hogy a magyarok a
Kárpát-medence elfoglalásával végső hazát szerezzenek maguknak. A
besenyők és a magyarok között a honfoglalást követően semmiféle
háborúról nincs adatunk, sőt 934-ben együtt harcolnak a bolgárok ellen. A
besenyő Taksony fejedelem 955-970 között fiával és népes kíséretével a
magyarokhoz költözött és Zolta vezér a mosoni végekre besenyő
határőröket telepített.
A magyar hagyomány úgy tudja, hogy Géza fejedelem és
Szent István uralkodása alatt más vendégnépekkel már besenyők is
érkeztek az országba. Az Etelközben tartózkodó besenyők a kijevi orosz
állam megerősödése következtében X-XI. századokban felmorzsolódtak. Egy
részük a bizánciakat szolgálta, más részük a XI-XII. századokban
(1027-ben, 1068-ban és 1071-ben) kisebb-nagyobb csoportokban – nem
mindig a legbékésebb módon – Magyarországra menekült és itt részben
határőrként, részben más szolgálatban – a királyi sereg
könnyűlovasságában – otthonra talált. Régi etelközi szálláshelyeiket a
kunok foglalták el, akikbe maradékaik beolvadtak. A XIV. század közepéig
Magyarországon saját ispánságuk volt, amelyet 1352-ben Nagy Lajos
király szüntetett meg. Nevüket a Kárpát-medencében számos név őrzi
(Besenyőd, Besenyőtelek stb.). Magyarországon a Dunántúlon a Fertő- és a
Rába vidékén, Tolna- és Fejér megyékben a Sárvidéken, a Balaton déli
részén és a Dráva-Száva vidékén találunk besenyő telepeket. Összefüggő
besenyő terület Biharban, a Körösök-vidékén és a középső Tisza-vidékén
voltak. A besenyők többnyire vizenyős, rétes, legelőkben gazdag
területeket foglaltak el, melyek ősi életmódjuknak jól megfeleltek és
amelyekre a letelepedett magyarság nem tartott igényt.
Maga a "bese" szó a török nyelvben "sólymot" jelent. A
magyar besenyő név a török becseneg alaknak IX-X. századi átvétele. A
besenyők híresek voltak állatállományukról, jómódjukról és
kézművességükről, amelyben kimutatható az iráni kangárok hatása. Gardézi
írja róluk: "a besenyők gazdagok, sok lovuk és juhuk van". Törzseik
neveit és pontos szálláshelyüket is Gardézitól ismerjük meg. A besenyő
szövetség nyolc törzsből állt, az pedig negyven részre, törzsenként
öt-öt nemzetségre tagozódott, amelyek élén kisebb fejedelmek álltak.
Ezek a nemzetségek már nem a társadalmi vérségi alapon létrejött
egységei, hanem a nemzetségi arisztokrácia irányítása alatt álló
területi szervezet csírái voltak. A hatalom a néptől különvált
nemzetségek kezében volt, a méltóságviselők közülük kerültek ki. A IX.
században a főhatalmat a Javdi-Erdim törzs vezetője képviselte, de a X.
századra a törzsi kötelékek meglazultak; a XI. században már 13 törzsről
értesítenek a híradások. Belső-ázsiai haditechnikájuk azonos volt a
magyarokéval, fő fegyverük a visszacsapó reflexíj volt. Nagyállattartók
voltak, de a sík terepeken intenzív földművességet folytattak. Sírjaikat
nehéz megkülönböztetni a honfoglaló magyarokétól, hiszen halotti
szokásaik (pl. a részleges lótemetkezés) azokéval szinte teljesen azonos
volt. A besenyők a középkori Magyarország egyik etnikai csoportjának
maradékai 1500 táján enyésztek el, ezt követően már csak a történetírók
emlékeznek meg róluk.
A hajdúk
Bár nem számítanak "keleti népnek" a
hajdúk, a Kárpát-medencei magyarságnak egy sajátos színét adják, ezért
indokolt velük foglalkozni. Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog,
Hajdúhadháza, Vámospércs és Hajdúszoboszló alföldi városok lakói azon
szabad hajdú vitézek ivadékai, akikkel Bocskai István fejedelem dicső
szabadságharcát megindította és kivívta. Az 1693-as esztendő óta a
fejedelem adományozta szabadságot sok veszedelem fenyegette, de az
utódok megtanulták őrizni 1848-ig, sőt önkormányzatuk egészen 1867-ig
megmaradt, amikor Bihar vármegye északi szélével a Hajdúkerület Hajdú
vármegye néven Debrecen székhellyel külön vármegye alakult. Az újabb
helységnevek törzskönyvezésénél ezen új vármegyébe bekebelezett községek
némelyike szintén "hajdú" előnevet kapott, noha lakosai sohasem voltak
hajdúk. Lehet, hogy a hajdúk eredetileg szerbek voltak, akik, mikor
Zsigmond király a szerb várak fejében Debrecen vidékét átengedte a szerb
fejedelmeknek, a törököktől szorongatott szerbek közül sokan
letelepedtek a Tiszántúlra. E beköltöztetettek idővel beolvadtak az ott
élő magyarokba. A későbbi időkben ismét érkeztek rácok a Tiszántúlra; a
XVI. században Böszörmény állandóan Rác-Böszörmény néven szerepelt
okleveleinkben.
A hajdúk eredetét illetően van olyan nézet, amely
szerint a "hajdú" szóban a "hajtót" lehet felismerni és úgy vélekedtek,
hogy ezen emberek a XV. században fellendült marhakereskedésben a hajtók
szerepét látták el; ők hajtották a szarvasmarhákat a külföldi piacokra.
E veszedelmes foglalkozás nagy erőt, ügyességet és éberséget igényelt. A
szarvasmarha-kereskedelem megcsappanása után – mivel polgári
foglalkozáshoz nem értettek – katonai szolgálatokat vállaltak a királyi
várakban, az erdélyi fejedelmeknél, és másutt. Soraikat gyarapították a
földönfutó jobbágyok. Az idők folyamán katonai szervezetük alakult ki
kapitányokkal, hadnagyokkal és tizedesekkel. Hivatásos katonai renddé
való alakulásuk a tizenötéves háborúban (1591-1606) fejeződött be.
Bocskai István nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket;
több, mint 9000 vitézt saját birtokaira szerződtetett. Szerződésük
szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi
szabadságot kaptak és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás
alól. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak számos községgel
kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi
Ferenc 1708-ban kötötte Tarpával. A hajdúk támaszai lettek a XVII.
századi függetlenségi harcoknak.
Végül van olyan nézet, amely szerint a hajdúk
lakóhelyükről elmenekült alföldi magyarok, főleg kunok, akik
megjelenésükben nem igen különböztek a szomszédos nagykunoktól.
A cigányok. Az indiai eredetű cigányság a XV-XVI. században
kezdett tömegesen bevándorolni hazánkba. Zsigmond király engedélyezte
átvonulásukat az országon. Többnyire karavánokba verődve kóboroltak.
Hazánkban először egy 1489-es oklevél említ zenével foglalkozó
cigányokat, mégpedig Beatrix királyné zenész cigányait. A török időkben a
törököket szolgálták vasművesekként, zenészként, tűzmesterként,
fegyverkovácsként vagy borbélyként. A török hadsereg utáni "dúlásokat"
ők végezték. A kóborló cigányokat Mária Terézia rendelettel próbálta
letelepíteni és megrendszabályozni. A Magyarországon élő cigányságot
törzsi származása és anyanyelve szerint három csoportba szokták osztani:
1. magyar anyanyelvű romungrikra, akik az ország cigányságának döntő részét alkotják; 2. cigány anyanyelvű oláh cigányokra, akik a hazai cigányság 21-22%-át alkotják és 3. bósa vagy beás cigányokra, akik a román nyelv ősi változatát beszélik és a magyarországi cigányság 8-10 %-át teszik ki.
Meglepetés!
Az antropológia és az őshaza. Az első nagy nemzetközi
antropológia-könyvet Paul Topinard és Paul Broca írták 1881-ben. Ebben a
következőket olvashatjuk: "Az antropológiai kutatások a finnekkel való
rokonságunk ellen tanúskodnak... a magyarok más irányban mutatnak
keveredést, amennyiben a törökökkel, a kazárokkal és a bolgárokkal
keveredtek..." Karin Mark (1977) észt antropológusnő írja: "Az embertan
sohasem keresné a magyarok eredetét a vogul-osztjákok között, mert
áthághatatlanok a különbségek". Tóth Tibor antropológusnál (1971) pedig
ezt olvassuk: "A honfoglaló magyarok a Kr. előtti VI. századtól a Kr.
utáni IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel
olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az
Urál mentén élt népek ugor ágánál".
Turáni vagy turanid típus. A férfiak átlagos testmagassága 165-167 cm
körüli, a nőké ennél alacsonyabb, a testalkat kissé zömök. Az arc kissé
széles, a járomcsontok kissé előreállnak, az orrhát egyenes, a szemrés
kicsi, a szem kissé "húzottnak" (ferdének) tűnik, a szemek sötétek,
kisgyermekkorban előfordul a "mongolredő", a száj kicsi, a fej rövid, a
nyakszirt gyengén kidomborodó, a haj sötétbarna, vastag szálú, egyenes
és dús. E típushoz tartozók ősi szállásterülete Kelet-Turkesztán ("Ázsia
Szíve"); az ottani (asztanai) Kr.u. III. századból származó temetőbe
eltemetetteknél gyakori. Az e típushoz tartozók a Kárpát-medencétől
nyugatabbra (északabbra és délebbre) nem jutottak el. Bartucz Lajos
antropológus e típus főbb előfordulási helye utáni "magyar" változatát
alföldi típusnak (Homo pannonicus-nak) nevezi, mások "törökös magyar
típusnak" határozzák. Előfordulását országosan 30-35% közé teszik.
Bartucz Lajos antropológusnál olvassuk: "az alföldi típust mondhatjuk a
legtöbb joggal "magyar típusnak", mert gyakoriságában ez a legnagyobb
szám és ősiségében egyenesen a honfoglalókig megy vissza".Pamíri (pamiro-fergánai, közép-ázsiai, folyóközi-
vagy anatóliai) típus őshazája a Pamír vidéke, a Tien-san, az Altaj,
Közép-Ázsia valamint az Iráni-magasföld. Az e típushoz tartozó embereket
temettek a belső-ázsiai asztanai és az ordoszi temetőkbe. A
Kárpát-medencébe először a hunokkal, majd az avarokkal és Árpád
magyarjaival került be. Az alföldi magyarságnak egyik jellemző típusa,
ilyenek a "kiaszott arcú alföldi parasztok"; előfordulását a
Kárpát-medencében 10-15 % körülire tesszük. A termet az előbbinél
magasabb; a férfiaké 170 cm vagy az fölötti. A testalkat általában
szikár, a fej viszonylag kicsi, igen rövid, a nyakszirt általában lapos,
az arc hosszú, az orr jelentős mértékben kiáll az arc síkjából és
általában egyenes hátú, a járomívek erőteljesek. A színkomplexió sötét, a
haj zsíros tapintású, ritka szálú és vastag.
3. Taurid ("kaukázusi") típus részben a török,
részben a szkíta-, szarmata- és jász népekre jellemző; a magyarságnál a
hun kortól kezdve az avar koron és a honfoglalás korán keresztül a máig
5-8%-os gyakorisággal előfordul, de a kiskunoknál és Baja környékén akár
14%-os is lehet. E típus őshazája Elő-Ázsia, a Kaukázus, a régi
Mezopotámia és Perzsia, majd az Iráni-magasföld. Az arányos testalkat
középerős, a férfiak átlagos testmagassága 160-166 cm volt, ma ennél
lényegesen magasabb. A fej rövid és magas, a homlok középszéles, a
nyakszirt kis mértékben lapos, az arc középhosszú, a járomívek oldalt
kissé kiállóak, lefelé keskenyedők, az orr közepesen húsos, nagy és az
arc síkjából erősen kiálló. Az orrgyök és az orrhát középszéles, az orr
vége többnyire meggörbült, a szemek viszonylag kicsinyek a fül gyakran
elálló. A szem- és a hajszín sötétbarnás-fekete, a bőr világosbarna, a
haj vastag szálú, egyenes lefutású vagy kissé hullámos, a testszőrzet
erősen fejlett, a szakáll és a szemöldök dús.
4. Kelet-balti vagy kelet-európai típus azon
kelet-európai sztyep lakóra jellemző, amelyen a magyarok elődei, a
magyarok, majd a besenyők, a kunok és a jászok is áthaladtak. Bár a
magyarok ősi szálláshelyeire nem jellemző, a levédiai és etelközi
szállásterületen az ott lakó népekkel való keveredésből vagy a
magyarokhoz csatlakozott népektől származik. Benczur Gyula e típust
festette meg "a magyarnak", mondván a szakmailag téves közhelyet: "sem
nem szőke, sem nem barna, fakószínű a magyar fajta". Ennek oka az volt,
hogy e "letompult" kelet-balti elemek erősen keveredtek a keletről
hozottakkal. A testalkat zömök ("zsufa"), a férfiak átlagos
testmagassága a történeti korokban 163-165 cm volt, ma ennél magasabb. A
fej közepesen hosszú, az arc széles, ezt növeli a nem egyszer oldalt
kiálló járomtájék. A szem az archoz képest kicsi, a szemek közötti
távolság nagy. A színkomplexió világos; a szem szürkéskék ("vízszínű"), a
haj hamuszőke, gyermekkorban világosszőke, a haj lefutása merev, vastag
szálú. Az arc idősebb korban ráncosodik. Előfordulása 80-10 % körüli,
de Palócföldön a szlávokkal való keveredés következtében elérheti a
35%-os gyakoriságot. A kelet-balti típusnak egyik sajátos változata a
pontusi típus
Az ősi magyar írás eredetéről sok nézet alakult ki; egyik sem meggyőző. A
türkök írása a szászánida pehlevi írással van legközelebbi rokonságban
(Thomsen, Németh Gyula), amely feltehetően szogd közvetítéssel jutott el
a türkökhöz. Vannak (Györffy Dezső), akik írásunkat a mínoszi írásból,
mások (Campbell, Bakay Kornél) viszont a sumer és az egyiptomi
képírásból vezetik le mondván, hogy a főníciaiak az egyiptomi képírásból
elsősorban a mássalhangzós csoportjelekből fejlesztették ki a
rovásírást, az első betűírást. Akármelyik kultúrterületről
származtatjuk is a magyar írásbeliséget, kapcsolatai nem az
Urál-vidékére, hanem az ókori magaskultúrák világába vezetnek.
Az őshorezmi és "az ősi magyar írás" jeleinek nagyszámú egyezése arról
tanúskodik, hogy a magyar írás jelkészlete már a Kr. előtti második
évezredben "összeállt".
A hunok rovásemlékei. A belső-ázsiai hun írás-maradványok a
Bajkál-tó és a Léna-folyó vidékéről, a Jenyiszeji vidékéről, a Mongol
Köztársaság területéről, az Altaj-hegység vidékéről, Kelet-Turkesztánból
(beleértve Dunhuangot is), Kirgízia-Kazakisztán területéről valamint
Fergana, az Alaj-hegység és Észak-Toharisztán vidékéről került elő. Hogy
az európai hunok ismerték az írást, arról Priszkosz rhétor tudósít,
aki említi Attila leveleit és azt, hogy megbízottjaik is feljegyzett
lajstromokból olvasták fel a rómaiakhoz szökött hunok neveit. A VI.
században élt Ménander Protektortól megtudjuk, hogy a bizánci
császár a türk követektől szkíta írással írt levelet kapott, amelyet
tolmácsok segítségével olvasott el ("miután a király [Jusztinosz
császár] a tolmácsok segítségével a szkíta írást elolvasta, szívesen
bocsátá maga elé a követséget").
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése