Balogh József Demecseri nyomdász és újságíró, a Kelet.Magyarországnak írta 60 éven át cikkeit. Mélyen vallásos családból származom. Demecserben nagyszüleim, szüleim templomba járó emberek voltak, így természetes volt, hogy mi, gyermekek (hárman voltunk, vagyunk testvérek) is vallásos nevelést kaptunk. Engem különösen vonzott minden szertartás, ministráns voltam, nagyhéten mi őriztük a szent sírt, míg a rendőrség el nem vette a leventepuskát, aztán a lándzsát, amit mi faragtunk. Rendkívül szeretetreméltó papjaink voltak, dr. Sziklási István, Kalapos József, Moró Sándor, Pásztor Károly – hogy csak az 1950-es évek lelkipásztorait említsem. És erre az időre esik életem egyik fontos állomása is. 1955-ben voltam nyolcadikos tanuló, és mivel mindig kitűnő volt a bizonyítványom, eszembe sem jutott, hogy ahová jelentkezem, nem vesznek fel. Kiderült, X-es származásom miatt (akkor volt ilyen, hogy munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb és az X) el sem küldték a jelentkezési lapomat sehová. Elkeseredve mondtam el Moró Sándor tisztelendő úrnak, s úgy két hét múlva értesítést kaptam Kecskemétről, a piarista gimnáziumból, hogy felvettek. Mint kiderült, a tisztelendő úr levelet írt dr. Czapik Gyula egri érseknek, ő intézkedett, így lettem piarista diák. Sajnos nem ott végeztem, mert mivel az egyházi iskolák nem kaptak állami támogatást, szüleim számára megfizethetetlen volt a havi 400 forintos kollégiumi díj. Ilyen istenes indíttatással az életét a magyar kultúra kincsestárából gazdagító embernek nem lehetett könnyű startot venni a munka kommunista világában. De nem is volt olyan nehéz. Nyíregyházán, a Kossuth Gimnáziumban érettségiztem, aztán nyomdásztanuló lettem. Voltam gépmester, a kubai válság miatt huszonhét hónapig katona, majd korrektor, ez már a Kelet-Magyarország helyesírási hibáinak javítását jelentette, 1969-től pedig újságíró. Ekkor született egy párthatározat, hogy munkáskáderekkel kell megerősíteni az elpolgáriasodott szerkesztőségeket, és én munkásállományban voltam. Olyan területeket kaptam vagy választottam, ahol nem volt kötelező a politizálás, sőt olyan témákat is választhattam, amelyekben bírálatok is megfogalmazhatóak voltak. Csak egy trükk kellett hozzá, oda kellett írni, hogy ez a viselkedés a szocialista erkölccsel nem egyeztethető össze. Azt persze nagyon kevesen gondolták, hogy van szocialista erkölcs. 1969-ben a korrektori iroda és az esti szerkesztői szoba négy-öt méterre volt egymástól. Ha valami érthetetlen volt számomra, megkérdeztem a szerkesztőt vagy a főszerkesztőt, mert ő – Ordas Nándor – minden este ott ült a szerkesztői szobában. Aztán egyszer megkérdezte: nincs-e kedvem az újságíráshoz? Mondtam, hogy kedvem még lenne, de életemben egy hírt sem írtam. Azt mondta: nem baj, mire kiderül, hogy alkalmatlan vagyok, nyugdíjas leszek. Nem derült ki, mert 2006-ig, 65 éves koromig dolgoztam a Kelet-Magyarországnál. Voltam munkatárs, rovatvezető, főmunkatárs, szerkesztő, majd három és fél évig a Nyíregyházi Főiskolán sajtóreferens, aztán – sőt közben is – szerkesztettem városi lapokat Demecserben, Nagyhalászban, Mátészalkán, a legtovább, 12 évig Balkányban, egészen 79 éves koromig. Ha jól számolom, 1959-től 2019-ig kereken hatvan év.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése