A földet művelő ember a paraszt jelzőt kapja, mert ez az életvitele, és joggal lehet büszke rá, ha ugyanezt a jelzőt városira mondják, akkor a viselkedését jelenti, ami nem túl hízelgő. A paraszt ember lehet hogy csak 6 osztályt járt iskolába, de otthon megtanították szülei az illő viselkedésre. Paraszt furfangját, Isten bölcsességét nincs ki kitanulja. Ha a feszület előtt megy el, megáll, megemeli a kalapját és úgy megy tovább. Ha találkozik valakivel, akit lehet hogy sose látott, megemeli a kalapját és illedelmesen köszön. Ha hivatalba vagy templomba lép be leveszi a kalapját, úgy ahogy szülei tanították a tisztességre és a tiszteletre. Halott jelenlétében leveszi a kalapját. Megadja a tiszteletet Istennek és embernek az élőknek és a holtaknak. Kopott fódozott a nadrágja, de nem véletlenül mondják, könnyebb tiszta lelket találni a kopott gúnya alatt, mert szegény bár de becsületes. Az élet nehéz és keserves iskoláját járta ki, nincs bizonyítványa, csak a görnyedt háta és gémberedett újai árulkodik róla. Gyerekeket nevelt, állatot tenyésztett, növényt termesztett, leélte az életét. Régi mondás, Ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna. A paraszt a betegségeket odahaza kezelte, otthon szült, a kertben megtermelte /vagy a környéken begyűjtötte/ a gyógynövényeket. Szinte minden faluban volt egy bába, vagy egy javasasszony, aki gyógyított embert és állatot egyaránt. Saját maguk készítették a mosó, mosdó, mosogató szerüket, ruha, fa, falfestékeiket. Fiatal házasoknak, ha nem örököltek, pénzük sem volt a mesteremberekre, akkor a rokonság felépített egy házat. Gyermekkoromban nagyanyám felnézett az égre (nem az órájára!), és mondta, mennyi az idő. Régen az öreg paraszt ránézett az égre és mondta: most kell vetni, most aratni, most kaszálni, most haza kell hajtani az állatot, most sietni kell, mert jön az eső, a jég, vagy a hó. Napszaktól függetlenül, arra van észak, arra dél és hogy mennyi az idő. Persze kisgyermekkorától járta az élet iskoláját a nap huszonnégy órájában, és mindent eltanult az öregektől, hogy tovább adhassa gyermekeinek a tapasztalatot. Azt mondta öregapám; abból a vízből iszunk amit a ló iszik, mert nagyon kényes a tiszta vízre. Az alá a fa alá feküdjél le ahova a kutya szokott, mert az a legkényelmesebb. Azt a gyümölcsöt edd meg amit már a madarak és a méhek járnak, mert az biztos érett. Azt a gombát szedd amin rovarok vannak, mert az nem mérges. Oda építs házat ahol a csúszó napozik. Oda ültesd a fát ahol télen a hó nem marad meg. Ott áss kutat ahol a madarak fészkelnek. A tyúkkal feküdj és a kakassal kélj. Egyél sok érett gyümölcsöt zöldséget, hogy erős legyen a szíved. Ússzál sokat, hogy úgy élhess a fődön mint hal a vízben. A teremtő embere a paraszt, mert két kezével műveli meg a földet, amit Isten adott. Ő az, aki az élethez szükséges ételt képes előállítani a maga és családja számára. Ilyen értelemben megáll a maga lábán, önellátó. Isten hívő, de hisz a hiedelmekben is. Az időjárás és az ünnepek határozzák meg mindennapjait. Mérhetetlen tudással rendelkezik, ami saját életvitelét megkönnyíti. Szerény körülmények között él, de legtöbbjük nem is vágyik sokkal többre. Mértékletesség jellemzi amit a családi szükségletekhez igazít. A paraszt a maga világában tájékozott és művelt, hagyomány tisztelő, díszíti ruháját, eszközeit, a házát, ismer sok történetet és mesét, éneket és táncot. Nagymamám mondta gyakran, minél kisebb a ház annál nagyobb benne a szeretet. Bölcsességét öregapjától kapta, nem volt jól informált, de ismerte a múltját, és tudta, amit kell a világról amelyben élt, hogyan kell becsülettel élni és meghalni, és képes volt az átadott tudás révén tradicionális kultúrát teremteni. Vén rókát, vén verebet, vén parasztot nehéz becsapni. Ha bizonytalan volt a holnap, azt mondta úgy még sose volt, hogy ne lett volna valahogy...
Megjelent; Nyírségi Gondolat 2021 Május-Júniusi száma - Kulturális szalon rovat - 28 p.
Daily life and social customs in Rétköz.
Genuine traditional Hungarian culture survived for a long period in an untouched countryside characterized by rootedness. Peasant dress, food, and entertainment, including folk songs and folk dances—the rituals of weddings and Easter and Christmas holidays—continued until the mid-20th century. The drastic (and in the countryside brutal) modernization of the second half of the 20th century nearly destroyed these customs. They were preserved, however, as folk art and tourist entertainment. The peasant economy generally has a relatively simple technology and a division of labour by age and sex. The basic unit of production is the family or household. One distinguishing characteristic of peasant agriculture is self-sufficiency. Peasant families consume a substantial part of what they produce, and, while some of their output may be sold in the market, their total production is generally not much larger than what is needed for the maintenance of the family. Both productivity per worker and yields per unit of land are low. Peasants as a class have tended to disappear as a society industrializes. This is due to the mechanization of farming, the resulting consolidation of farming plots into larger units, and the accompanying emigration of rural dwellers to the cities and other sites of industrial employment.
Everyday life changed dramatically, as did the family structure. Families became smaller, and ties with extended families diminished. The culture also became less traditional. Clothing styles began to follow the international pattern, and traditional peasant dress was replaced by blue jeans. Folk songs are still occasionally heard, but in daily life they have been replaced by rock and pop music. Urban culture, especially in the capital city, is highly cosmopolitan and encompasses the tradition of coffeehouse culture. Watching television is a popular pastime.
Hungary’s most traditional cultural element is its cuisine. Hungarian food is very rich, and red meat is frequently used as an ingredient. Goulash (gulyás), bean soup with smoked meat, and beef stew are national dishes. The most distinctive element of Hungarian cuisine is paprika, a spice made from the pods of chili peppers (Capsicum annuum). Paprika is not native to Hungary—having been imported either from Spain, India by way of the Turks, or the Americas—but it is a fixture on most dining tables in Hungary and an important export. Among Hungary’s spicy dishes are halászlé, a fish soup, and lecsó, made with hot paprika, tomato, and sausage. Homemade spirits, including various fruit brandies (pálinka), are popular. Before World War II, Hungary was a wine-drinking country, but beer has become increasingly prevalent. Although Hungarians were not quick to accept foreign cuisines, they appeared in Budapest in the 1990s, a sign both of the growing influence of the outside world and of the presence of increasing numbers of foreigners who have settled in Hungary.
In addition to their observance of the two main religious holidays—Christmas, celebrated as a traditional family festivity, and Easter, characterized by village merrymaking—Hungarians celebrate several national holidays, including March 15 (Revolution of 1848) and August 20 (St. Stephen’s Day). After the communist takeover, these traditional national holidays were replaced by April 4 (Liberation Day), May 1 (May Day), and the transformed August 20 (Constitution Day). After 1990 these communist-inspired holidays were replaced in turn by the original national holidays, augmented by October 23, which commemorates the Revolution of 1956. All of these holidays are occasions both for solemn remembrance and for popular festivities, including folk dancing, choral singing, and the display of traditional folk arts. The Hungarian national anthem is based on the 1823 poem “Hymnusz” (“Anthem”) by Ferenc Kölcsey; it was set to music by Ferenc Erkel and officially adopted in 1844. Traditional folk arts either have disappeared or have become mostly commercialized.
During the interwar years, the traditions of these literary pioneers were continued by such poets and novelists as Zsigmond Móricz, Mihály Babits, Dezső Kosztolányi, Lajos Kassák, Frigyes Karinthy, János Kodolányi, Gyula Juhász, Dezső Szabó, Attila József, and Miklós Radnóti and such historians and literary historians as Sándor Domanovszky, Gyula Szekfű, Bálint Hóman, János Horváth, and Antal Szerb. The 1930s were witness to the emergence of the populist-urbanist controversy and the publication of a series of major sociographies about the realities of Hungarian peasant life. They were written by authors such as Gyula Illyés, Géza Féja, Ferenc Erdei, Péter Veres, József Erdélyi, Imre Kovács, and a number of others, who hailed from the countryside and sympathized with the plight of Hungary’s rural underclass.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése