Én még emlékszem a hatalmas vízre, ami  elárasztotta a Rétközi mezőket, amit 70 éve még Rétségnek hívtak. Több mint 30 települést érint ez a mélyen fekvő terület, amin elsősorban a Tisza mentén elterülő nagyobb kiterjedésű vízjárta mocsaras, lápos, füves területet értettek. Ahol az ember lakta részek, települések a rétek, mocsarak környezetéből, a „rétségből” kiemelkedő magaslatokon, dombokon helyezkedtek el, inne az elnevezés. A folyószabályozási és belvíz-mentesítési munkálatok, a tszek által erőltetett meliorációk és a Tisza gátrendszerének kiépítése és a folyószabályozás együttesen járult hozzá ahhoz, hogy ez a mesebeli vizivilág örökre eltünt. Mivel gyakran ellopták a meliorációhoz használt szivattyukat, amik átemelték a belvizet a kanálisba, (szerintem azok keze volt benne, akik telepítették) így újra és újra hatamába kerítette a víz a mezőt, így még én is láthattam milyen is volt annak idején nagyapáink korában.  A Rétköz északon a Bodrogköztől a Tisza választja el, keleten és északkeleten az északkeleti Nyírség magas futóhomok formáival, délen és nyugaton a Közép-Nyírség löszös és futóhomokos területeivel határos. A Nyírségtől Tuzsér- Kisvárda- Ajak-Demecser vonalában haladó Nyíregyháza- Záhony vasútvonal, illetve a megsüllyedt peremterülten futó Lónyayfőcsatorna mentén lehet elválasztani. A 30 településből  mamár  városi rangot kapott. A tengerszint feletti magasság néhol a 103 métert is eléri. A legmagasabb pontja Szabolcsveresmartnál a 127,8 m Messzelátó- hegy, tájképileg a Rétköz legszebb része.  A 80 %-a mentesített ártéri síkság (holtmedrekkel, öntésképződményekkel, tőzeges síkláppal), 20 %-ban a nyugati-, a déli- és a keleti peremterületei löszös síkság (löszös homokhátakkal), illetve futóhomokos hordalékkúp-síkság (kötött homokterületekkel) A  Főleg a folyók és a szél teritette el a hordalékkúpokat és formálta ilyenné a környezetet. Az északról, északkeletről érkező vízfolyások a Tisza, Ős-Tapoly, Ondava, Laborc, Ung formálták a táj képét. Ennek hatására a Bereg-szatmári síkság, a Bodrogköz és a Rétköz területe erőteljesen süllyedni kezdett. A Tisza magába gyűjtötte az Északkeleti- Kárpátokból lefutó folyók vizét, így a szerkezeti mozgások a Rétköz felszínét mintegy 20-25 m-rel szállították lejjebb. A süllyedés mértéke egyes részeken nagyobb volt, mint a szomszédos Bodrogközben, emiatt a mélyebbre került részei elvizenyősödtek, elmocsarasodtak, így megindult rajtuk a lápképződés. A Tisza hordaléka és a szél erőziója is alakította a felszínt. Az agyag-, iszap-, homoküledék a folyó mentén felhalmozódott, s ennek következtében folyóhátak képződtek.  A Tisza medre válzozó volt, gyakran feltöltötte medrét, s emiatt szeszélyesen változtatta futási irányát. Gát nélkül elfoglalta ugyan az új medrét, de árvizeivel évről-évre hatalmas víztömeget juttatott a Rétköz területére, nagy mennyiségű iszapot, agyagot és homokot rakott le.  A vízgyűjtő medencévé alakult Rétköznek csaknem 70 %-a elmocsarasodott, elláposodott.A láposodáshoz az is hozzájárult, hogy a folyó mellett fokozatosan épülő folyóhátak között rossz lefolyású területek alakultak ki, mivel a homokhátak megakadályozták az áradások után a vizek visszaáramlását a mederbe. A Tisza ismétlődő áradásai, a rossz lefolyási viszonyok csak növelték és állandósították a vízzel borított területeket. Az elöntések alól csak a homokszigetek mentesültek, amelyeken az ember ősidők óta megtelepedett. A Tisza öntése vette birodalmába a katlanszerű tájat. Gazdag flóra és fauna és egy bogyolult ökoszosztéma jött létre. Óriási láp, sással, náddal, kákával, gyékénnyel, benőtt lassan mozgó tenger. Kubikgödrög és vályogvető gödrök alakultak ki a tanyák és a faluk közelében. A rétségben csak az idevaló pákász nép ismerte a járáskelést, más ember halálfia lett. A pákászat halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén található falvak lakóinak. Mivel a lápvidék lakosainak a megélhetéshez szántóföldi művelésre alkalmas területük kevés volt, elterjedt foglalkozásnak számított a pákászat.A lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből éltek, tehát földet nem műveltek, hanem abból éltek, amit a lápvidék készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket, madártojást, halat, növényeket. A pákászat a lápvidékek lecsapolásáig komplex halász, vadász, növénygyűjtő életformája volt a lápok, mocsarak vidékén élő falvak lakóinak. Mivel a lápvidék lakosainak a megélhetéshez szántóföldi művelésre alkalmas területük kevés volt, elterjedt foglalkozásnak számított a pákászat. Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, a nagy kiterjedésű nádas, vizes rét kényszerítette a parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt a földrajzi körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat kialakítsák. Pákásznak nevezték azokat a lápvidék környékén élő embereket, akik kimondottan a rétből, mocsárvidékből éltek, tehát földet nem műveltek, hanem abból éltek, amit a lápvidék készen adott, begyűjtötték a természet adta kincseket. A pákász élete a lápon keserves volt, a mocsarakban élt, kúp alakú kontyos nádkunyhóban, vagy nyerges tetejű földkunyhókban, s az év nagy részét a lápon töltötte. Halászott, vadászott és gyűjtögetett. A halat szigonnyal, varsával, hurokkal fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötték össze. A pákász családja begyűjtötte a környezetében található ehető vízinövényeket, mint például a sulymot, a gyékény buzogányát; a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna- és dunnatölteléknek dolgozták fel. Összegyűjtötték a vadmadarak tojásait, a gyógynövényeket, a piócát (orvosi felhasználásra), vagyis mindent begyűjtöttek, amit a láp adott. A lápi ember a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen volt a patika és a kórház is. A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte. Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni. A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát (Orvosi ziliz), melyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Ebből a gyűjtögető tevékenységből ered a pákász elnevezés is, vagyis a halász, vadász, madarász foglalkozások gyűjtőneve. A gyűjtögető, halászó, madarászó pákászok állandó lakhelyüktől, téli szállásuktól sokszor több tíz kilométerre is elbarangoltak, ha egy-egy helyen letelepedtek, ott általában 5-6 hétig laktak, "kiélték azt a helyet, ahova telepedtek, majd továbbvándoroltak". A mocsárban, a falutól kicsit odébb, a földesúr, a hatóságok kevésbé háborgatták őket, de megkövetelték, hogy szolgáltatásaiknak eleget tegyenek. Télidőben gyakrabban bejártak a falvakba, városokba gyógynövényeket, árusítani. A pákász felesége a falvakat járta s lisztért gyógynövényeket, piócát, madártollat cserélt. Nem volt olyan betegség, amire ne tudott volna gyógyfüvet adni. A falusi emberek főleg: fekélyre, mételyre, golyvára, isiászra vásároltak tőle orvosi füvet. A láp jellegzetes hala volt a lápi póc és a lápi csík, mely utóbbi mára már teljesen kiveszett a lápból, ezt trombita alakú, vesszőből font csík-kassal, vagy varsával fogták, és eladásig másfél, két méter mély fedett vermekben tartották, s a környező falvakban vagy a vásárokon adták el. A pákász szerszámait maga csinálta. A pákászok a lápon két-háromágú bottal járták az ingólápot, amely botnak nadályozó volt a neve. De nélkülözhetetlen szerszám volt a nádvágó kasza, lápmetsző ásó, vagy a csíktök kasornya, amelybe a csíkhalat gyűjtötték, s amely az egyetlen termesztett növényükből, a kabaktökből készült, ebből készítették evő- és ivóedényeiket is. A lápmetsző ásóval a lápos talajt ásták fel, ha ivóvízhez akartak jutni, vagy ha varsájukat akarták leállítani. Az ivóvizet (a lápi kútból) nádszálon szívták fel a mocsárból, oly módon, hogy a tőzegrétegen ledugtak egy nádszálat, olyan mélységig, míg tiszta vizet nem értek. A pákászok tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak. A pákászok az ingoványos talajon gyékényből font, hótalpakra emlékeztető "láptalpaló"-ban jártak, hogy bele ne süppedjenek a sárba, a vízen pedig nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek. A láp lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, s ez magával vonta a pákászatnak, ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is. 5-6 betyár mindig bujkált a törvény elől itt a Rétközben. Minden falunak megvolt a maga Káinja. A katonaszökevényeknek, meg a betyároknak itt volt biztos búvóhelyük. Száraz lábbal ritkán lehetett járni, még nagy szárazságban is. Csolnakon közlekedtek a csillogó vízű ereken és más víziutakon. Árvízkor a lakodalmas menet is csolnakokban húzódott egyik faluból a másikba, így vitték a keresztelendőket a templomba, sőt még a halottakat is nyugvóhelyére.” A rétközi ember a Tisza áradásakor 60-70 kilométerre is elcsónakázott, leggyakrabban Hegyaljáig, sőt le Szegedig szállíthatta az árulnivalóit. A mai ember el sem tudja képzelni, milyen élet volt itt.Hihetetlennek látszik manapság, hogy ilyen mostoha környezetben éltek emberek. A rét és a legelő viszont jelentős területeket foglalt el, ezért az állattartás nagyobb szerepet játszott, mint a földművelés, s ezen kívül a halászat, vadászat is megélhetési forrást jelentett. A Tisza árvizei által elborított területeket az árvíz levonulása után hol szántóként, hol legeltetéssel, illetve kaszálóként hasznosították. Kaszálóként elsősorban a szigeteket, valamint a homokhátak lejtőit használták. Néha zöldségféléket, kukoricát termesztettek. A nagyobb területű kertekben gyümölcsfát: almát, szilvát, körtét, diót, sárgabarackot is ültettek. A Rétköz hajdan bővelkedett erdőkben. A XIX. században viszont, főképpen a szántó javára történő erőteljes erdőirtás következtében a földterületnek csupán 2,5-3,0 %-át borítja erdő. A tölgy mellett a leggyakoribb a nyárfa, a szilfa, gyertyán és a fűzfa. Volt itt minden erdő mocsár, tó legelő szántó. A Koldbárdra a sár miatt csak kerékpárral vagy gyalog lehetett kimenni. Mivel kevés a szántóföld nem tudta gabonával ellátni a lakosokat, inkább jószágtartással foglalkoztak. Az alacsonyabb térszíneket fedő rosszabb szerkezetű, és vízháztartású talajok (öntés-, réti-, kotus láptalajok) főképpen a Tisza mentén és a homokhátak közötti, vízjárta mélyedésekben fordulnak elő. Volt ahol a mocsaras rész 3 méter mély volt, csak az itt élők mertek átmenni rajta, mert ők ismerték azokat a csapásokat vékony ösvényeket ahol még lehetett gyalogosan járni. Sok vakmerő ember veszett oda a mocsárba, vagy télen a beszakadó jégbe. A mezőn tomboló téli hóviharok is sok embert fagysztottak halálra. Éhen nem halt senki, de nagy volt a nyomor a szegénység. Volt hogy fél évig se fütöttek be az udvaron a kemencébe mert nem volt mivel dagasztani. A fű benőtte a kemeceajtót. Ledaráltak mindent, tengerit, kölest, rozst, még a ledecia magot is. Megették a papsajtot, a porcsint, a labodát, a csicsókát. Kiszedték a kis varjút a galambot is ha lehetett, megették a csikot is ha nem volt más. Elég gusztustalan állat a réti csík, kicsi, félarasznyi hal, még a róka is kifogja lompos farkával a léken át, de az ember is eredményesen halászhatja, ha nádbugát dug a vízbe, ugyanis a csík tömegesen rátapad. Annak idején februárban, a farsang végén jött el a böjti csíkleves szezonja. A réti csíkkal együtt merültek feledésbe a belőle készült ételek is. Elmúltak vele a pákászok, rákászok, békászok, piócások, darvászok és a csíkászok. Összeszedték a nádasban fészkelő madarak tojásait. A nádasban számos madárfaj él, és a tojásaikat is ott rakják le. Ilyenek például a szárcsa, a bakcsó, a barna rétihéja és az üstökösréce, amelyek fészket építenek a nádból és gallyakból, és általában 3-6 tojást raknak le, amelyeket gondoznak. A földeken többnyire kenyér- és takarmánygabonát, illetve ipari növényeket (lent, kendert, dohányt) termeltek. A szántóterület jelentős részét gabonafélék (rozs, búza, kétszeres, vótér(tönköly), árpa, zab, köles) foglalták el. Területünk főgabonája a homokhátakon termesztett rozs volt. Búzát keveset termesztettek, („még Halászban, a legnagyobb községben is annyi termett, hogy kovásznak legyen”).20 Kétszeres: fele búza, fele rozs. Azért kedvelték, mert vagy az egyik vagy a másik hozott nagyobb termést az időjárástól függően. Vótér tönkölybúza igénytelen, bőven termő búzafajta. Lisztjéből jó minőségű kenyeret sütöttek. „Kását is csináltak belőle, amit tejjel ettek”. A kukorica a rozs mellett a legfontosabb takarmánygabona, sőt az ínséges időkben a lakosság élelmét is adta mivel többféle –sült és főtt- ételt készíthettek belőle. Termesztését elősegítette az is, hogy rövid tenyészidő igénye miatt, ha az árvíz levonulása után is vetették is őszre beérett. Köles a legtöbb rétközi községben jelentős területet foglalt el. Tavasszal, áradás után vetették. Minden falunak voltak sajátosságai, Demecser káposzta, nád, salétrom, Dombrád dohány,kukorica, Ibrány rozs, zab, árpa, Nagyhalász kender, len, repce, Ajak lencse, borsó, Pátroha dinnye, napraforgó, Kótaj cukorrépa,  árpa... stb. A termésének nagyobb része a lakosság élelmét képezte. Az árpa és a zab termesztésével mindenhol foglalkoztak. A takarmánygabona félék közül a legkisebb területet foglalták el. Az árpát nemcsak az állatok etetésére használták, rozssal keverve kenyeret is sütöttek belőle. A hetven években kijártunk a határba kapálni, a hatlmas víz mellett kerékpárral mentünk 8 km-t a tengeriföldünkig. Még sötét volt amikor elindultunk és sötét volt mire haza értünk. Volt aki felborult a szántáson lábát törte és hetekkel később találták meg holttestét. A hatalmas víz egészen a Demecseri Páskomig ért, ami a falu határában volt már a Lónyai kanális partjánál. Ott is volt földünk de bármit vetettünk bele mindent elvitt a víz. Tönkre tették a Rétköz élővilágát, a biodiverzitás nem számított csak a minél nagyobb nyereség. Eltüntek a dohánypajták, a tanyák és a parasztemberek. 21 holdas kisnemesek voltunk és mára már csak egy erdőrész, egy kis darab föld a koldbárdon és a  szőlő maradt.(Szentmártony Szabó család)
Felhasznált illusztrációk és irodalom; Dr.Kormány Gyula; Szemelvények a Rétköz természeti társadalmi és gazdasági helyzetéről.(Tanulmány)
















 





