"A költészet nyelve, az anyanyelven beszélt kódolt üzenet, aki olvassa titkok tudója..."
Szüleim emlékére
A munkára nevelt az Édesapám,
Szeretetre nevelt az Édesanyám.
És amíg éltek, ők vigyáztak rám,
Sajnos, nincs, aki vigyázzon már.
Az áldásuk rám többé nem száll,
Senki se vigasztal, ha valami fáj.
Ha hazamegyek, már senki se vár,
Ölelés, a csók többé már nem jár.
Ó, bárcsak őket még csókolhatnám,
Szerettem őket, én megmondanám.
Most már a két Angyal vigyáz reám,
A két Angyal a mennyországban vár.
Mennyország
Kell lennie egy jelnek,
És lennie egy helynek.
Más világnak, szebbnek,
Őszintének és szentnek.
Megboldogult sok ezrek,
A jók boldogok lesznek.
Angyali éneket zengnek,
Mennyországba mennek.
Ahol meg nem lelnek,
Ahol beszélni mernek.
Ahol elbújnak a lelkek,
Ahol korán nem kelnek.
Ahol már nem nyelnek,
A napok szépen telnek.
Csókja van a csendnek,
Illatos, virágzó kertnek.
Aranycsengők csengnek,
Ahol mézes almát esznek.
Holtan boldogok lesznek,
Az angyalok csak lesnek.
A mennybe is felmennek,
És megbocsátást nyernek.
De a bűnösök elvesznek,
Ők a pokolban ellesznek.
A Spártai hős
Az árják földjéről jönnek a hadak,
Törnek, zúznak, gyilkolnak a vadak.
Nem hangzanak könyörgő szavak,
Mert nem számítanak már a javak.
A napot eltakarja a nyilaik árnyéka,
Fényesen csillog Teszpiai páncélja.
A szolgalelkű Thébai térdel gyáván,
Az ezer Spártai hős halottas ágyán.
Sziklákon hallik politészek hős dala,
Mint vad őrült, kinek elborult az agya.
Nem számít a perzsák gúnyos szava,
Az se számít, hogyha nem térek haza.
Ha kell, gyere, és vedd el a kardomat,
Magamtól nem adom el a pajzsomat.
Tépd le fejemmel véres maszkomat.
Halálommal bevégeztem a harcomat.
Üres lett Athén, a dicsőséges csarnok,
Kövét véres lábbal tapossa a zsarnok.
Mint Heraklész vagy Perzeusz halok,
Mert én dicső Spártai harcos vagyok.
Egymást érik nehéz hatalmas pajzsok,
Mögött rejtőznek gyáva perzsa latrok.
Velük szemben a sok Spártai bajnok,
Bambán hátul bámul perzsa zsarnok.
Énekelve hal meg a Spártai dalnok,
A sűrű porban még dúlnak a harcok.
Dicső Spártaiak, hősként meghaltok,
Emléktek őrzi majd az öreg dalnok.
Itt már nincsenek címek és rangok,
Csak a kardoktól csilingelő hangok.
A messze távoli félrevert harangok,
A magasból lesújtó gyilkos kardok.
Vérbefagyott holtan elszánt arcok,
Utolsó lehelletig folynak a harcok.
Lassan elnémulnak pokoli hangok,
És alábbhagynak a dübörgő zajok.
Szüret
A szőlő érik a kordonon,
A szép fürtök a lugason.
Puttonyomban kopogjon,
Számban szőlő ropogjon!
Hegytetőn az ormokon
Végignézek a sorokon,
Szüretelő a dombokon,
Barátaim a jobbomon.
A jóborban osztozom.
A must csak csorogjon,
A présem meg forogjon!
Túl vagyok a dolgokon.
Finom bort kortyolom,
Gyomrom ne korogjon!
Leeresztem a torkomon,
Úrrá leszek a gondokon.
Segít rajtam, gondolom,
Ne részegséget okozzon!
A borvirág az orromon,
Nem segít a sorsomon.
Aki itt van, mulasson,
Velem vígan daloljon!
Ellenségem zokogjon,
A szomszéd pukkadjon!
A csobolyó dagadjon,
Szüret meg haladjon!
A nagy hordó apadjon,
A gazda már itasson!
Finom bor az asztalon,
Fából is bor fakadjon!
Mindenki fogyasszon,
A szüretelő kacagjon!
Búcsú
Verset írok nektek, emberek,
Én most már nem is kertelek.
Vagyonok, értékek, vesszetek,
Énnekem már nem kellenek.
Lányokat már nem kergetek,
Az éjszakáim már csendesek.
Na ne legyetek oly lelkesek,
Földi jókat én már megvetek.
A testem már nagyon beteg,
Csak az ágyban hempereg.
Céltalanul, némán fekhetek,
Éjjel-nappal csak tespedek.
Pár napig én veletek leszek,
Aztán én végleg elmegyek.
Orvosok hiába is keltenek,
Halálnak most már engedek.
A sok fájdalomtól szenvedek,
Még a félelemtől reszketek.
Bár a rút haláltól is rettegek,
Inkább virrasztani kezdjetek.
Odafenn lantok pengenek,
Én az égben csak repdesek.
Itt körbevesznek szellemek,
Égben az angyalok rendesek.
A Menyországba felmegyek,
A síromra virágot tegyetek.
Azon rajta legyen lelketek,
Hát Isten veletek, emberek.
Májusi Ámor
Meleg a májusi zápor,
Ma víg vagyok, bátor.
Nem kell nekem sátor,
Én nem félek a sártól.
Megjelenhet bárhol
A nyilaival az Ámor.
Eltűnik, mint kámfor,
Előbukkan párszor.
Ma útra kel a vándor,
Akit ma senki se gátol.
Vele senki se számol,
Felbukkanhat bárhol.
Hol itten, hol máshol,
Hol pediglen máskor.
A Szívem lelke táncol,
Tombol benne mámor.
Ne felejtsd el - mától!
Megjelenhet százszor,
Mint a koldus, jámbor,
Szenvedélyes máskor.
Vizsla hűség
Éberen fülel ő, játékra készen,
Türelmesen, nyugodtan, szépen.
A kutyám feltétel nélkül szeret,
Mint a megszületett kisgyerek.
Ha játékból néha neki eldobom,
visszahozza nekem a kis botom.
Amikor ő játszik, kicsit bolondos,
De anyaként már nagyon gondos.
Mint anyakutya szájában tartva,
A kölykét viszi át a túlsó partra.
Ha hozzáérek, ő harapja kezem,
Jelezve, hogy hol van a helyem.
A Demecseri poéta
Nincs a ruhámon bokréta,
Tűzzünk egyet a gallérra.
Nem lesz ebből probléma,
Nincsen rajtam embléma.
Hát megszületett a poéma,
Jóindulatomnak szándéka.
De ez nem gyenge portéka,
Én nem vagyok egy Hetéra.
A gonosz világnak játéka,
És nem is vagyok aszkéta.
A legjobb költők árnyéka,
Nem vagyok nagy stratéga.
Nem lehetek itt én próféta,
Nem vágyom én a poénra.
Inkább vagyok én esztéta,
Szerény demecseri poéta.
70 év házasság
Már hetven éve táncolunk,
Mindig együtt bolyongunk.
Imádtunk vagy kívántunk,
Egy szép életet csináltunk.
A betegséggel dacoltunk,
Világgal nem harcoltunk.
Ragyogtunk, vacogtunk,
Énekeltünk, tapsoltunk.
Minden jóban osztoztunk,
Szerettünk és csókoltunk.
Álmodtunk és dúdoltunk,
A szerelmünket titkoltuk.
Lobogtunk és lángoltunk,
Reggel együtt kávézunk.
Jókedvünkben daloltunk,
Sok zenét meghallhattunk.
Ma már csak gubbasztunk,
Némán, halkan suttogunk.
Csak ritkán mosolygunk,
Otthonunkban maradunk.
Mi egymásra is vigyázunk,
Már nem sokat változunk.
Mi már együtt álmodunk,
És összebújva zokogunk.
Esténként kicsit sétáltunk,
Mi komótosan ballagtunk.
És öregesen cammogtunk,
Mi örökre összetartozunk.
Balsorsunkban osztozunk,
És méltósággal távozunk.
A betegséggel nem bírunk,
Az öregség a mi bánatunk.
Éltünk, életben maradtunk,
Ha itt az idő, mi indulunk.
Most is együtt haldoklunk,
Búcsúzunk és meghalunk.
Nőnapi vallomás
Nekünk a nő az otthon, a bölcső,
Az Isten gyönyörű alkotása a nő,
És Ő hozzánk türelmes, megértő,
Szerető és gondoskodó és féltő.
És a lelke tiszta, őszinte és érző,
A férjeik számára az igazi ékkő,
Hétköznapokban meg egy hősnő,
Nagy bajban menedékként a végső.
A gyermekét, családját megvédő,
Örökké küzdő, és csak értünk élő,
A zuhogó téli jégesőben az ernyő,
Míg a tűző nyári melegben felhő,
A szívünkben szép virágként él Ő!
A pingvin
Lomha pingvin magában,
A Déli-sarkon rabságban.
A kemény tél országában,
Tejfehér köd fogságában.
A végtelen éj vakságában,
Örök hómező síkságában.
Vastag jég zsarnokságában,
Egy kietlen, rideg világban.
A vad sarki szél sóhajában,
A hideg dér birodalmában.
A dermesztő, örök fagyban,
Az éhségtől mindig bajban.
A szellős, fekete frakkjában
Egyedül vacog egymagában.
Egy rideg, mostoha világban,
Csúszva, mászva és ziláltan.
A hajléktalan álma
Alszom, nyakam a hurokban,
A földön-é vagy a pokolban.
A halál kísért a nyomomban,
Hengergőzöm a mocsokban.
Élek szennyben, piszokban,
Itt vagyok örök nyomorban.
Az életem is már romokban,
Egy korty bor a gyomorban.
A szépről álmodom titokban,
Fekszem a hideg dobozban.
Takaródzom egy pokrócban,
Félek, mint nyúl a bokorban.
Csak egy szó...
Egy szó, ami sokat mondhat,
Egy szó, ami reményt adhat.
Szó, amely vigaszt nyújthat,
Egy őszinte szó, ami nyugtat.
Egy rossz szó, ami felzaklat,
És még egy, ami hazahívhat.
Van egy szó, ami megcsalhat,
És egy másik, ami becsaphat.
Igaz szó hív más szavakat,
Egy szóval, amivel nyaggat.
Egy kedves szó, ami elaltat,
Az a néma szó, ami hallgat.
Az öreg író emlékére
Ne lássam a könnyeidet,
Ne sajnáld úgy az öreget.
Hiszen itt vagyok veled,
Itt maradok én köztetek.
Olvassátok a könyvemet,
Ne hullajtsatok könnyeket.
Van itt néhány szösszenet,
Tehozzád szól a bölcselet.
Bejártam a messzi földeket,
Megismertem ifjú hölgyeket.
És szép, gömbölyű völgyeket,
Megszeretgettem többeket.
Nem használok itt közhelyet,
Láttam formás, szép kebleket.
Több százat vagy csak ötvenet?
Töltöttem ott vidám perceket.
Értelmezd az írott szöveget,
A soraiban keress engemet.
Sokan élnek még emberek,
Kik engem még emlegetnek.
Karácsonyi ének
Csengettyűk csengenek,
A gyermekek nevetnek.
Madarak kint remegnek,
Hideg hóban reszketnek.
Az emberek szeretnek,
És boldogok lehetnek.
Ajándék a gyereknek,
Szaloncukrot ehetnek.
Reggelente felkelnek,
Templomba mehetnek.
Amikor majd elmennek,
Egy hálaimát rebegnek.
Bút, bánatot elfelednek,
Másokkal jót tehetnek.
Szerető szívet keresnek,
De sok sütit megesznek.
Vidám napok kellenek,
Inkább sokat nevetnek.
És áldottak a reggelek,
Boldogok az emberek.
Csak egy vers az élet
A vers az élet nótája,
A szép lélek csodája.
Az érzelmek királya,
Szívünknek a virága.
Minden leány imádja,
A szerelmesek imája.
Vígan cseng a gitárja,
A boldogság szikrája.
Énekét zengi világba,
Mit érzek most iránta.
Harcolsz ellen hiába,
Kever minket vitába.
Ha ölelő karját kitárja,
A csípőjét megriszálja.
Szenvedélyünk igája
A szerelmet vigyázza.
A magyar vizslák
A magyar vizslák korán kelnek,
Így hát a gazdák sem pihennek.
Itt egész nap zajosak a kertek,
A vad hétköznapok így teltek.
De látnád, mit művelnek ezek,
Ha bejön hozzánk egy gyerek.
Persze, tudom, a vizslák szentek,
De akkor vége lesz a csendnek.
Hiába szólok a játékos ebeknek,
Itt nem lesz helye már a rendnek.
Ezek most mindent szétszednek,
Már hívnak, hogy játszani menjek.
Az udvaron összevissza mennek,
Egész nap csak tengnek-lengnek.
Mély gödröt kaparnak vagy ezret,
Hogy én majd a sötétben elessek.
Csibészek, itt a reggeli, gyertek!
Elég, ha egy rövid füttyel jelzek,
Itt egy darab velőscsont, nesztek,
De a kutyák hamar összevesztek.
Mit adhatnék én még nektek,
Az ételért egymásnak esnek.
Zajosak az udvaron az estek,
Ezek vadul habzsolva esznek.
És én nyugalmat hol leljek?
Ezek mindenütt meglelnek.
Sőt minden ételt elnyelnek,
Vagyonomból meg kiesznek.
A nők fogják a kezünk...
Ha a nő megfogja kezünk,
Többé már nem vétkezünk.
Csak ennyi kell minekünk,
Megszelídül természetünk.
Megnyugszik vad szívünk,
Megváltozik egész életünk.
Mert a szeretetre éhezünk,
Hozzád szól most énekünk.
E napon előttetek térdelünk,
Vagytok nekünk végzetünk.
De nélkületek nem létezünk,
Mi magányosan szédelgünk.
Ha itt vagytok mivelünk,
Semmitől sem félhetünk.
Szerelmet remélhetünk,
Veletek boldog életünk.
Pokoli vers
Mit suttog neked a korom?
Némán csendben mondom.
Az öregség lett a foglyom,
Gyógyszer meg a kosztom.
Nincsen már élni se jogom?
Ezt az életet sutba dobom.
A sorsom most megosztom,
Egy morbid verssel oldom.
Bizakodásra sincsen okom?
Hű kezet nem kell fognom.
Nehezíti az életet a korom,
Szomorúság lett a sorsom.
A perceket már csak lopom?
A holtom lett hát a zsoldom.
Nagyon száraz már a torkom,
Kihörpintem a hideg borom.
Fáradt ujjaimat összefonom,
Nincs semmi, csak rongyom.
Bűneimet még meggyónom,
Nehéz ezt még megszoknom.
Ha az ördög lábába botlom,
Felemelem a görbe botom.
Agyonütöm, azon nyomon,
Így nincs már több gondom.
A demecseri citerás
Néma nagyapám öreg citerája,
A múltba veszett a legendája.
Hangjától még az ég is rengett,
A zenéje mindenkinek tetszett.
Mindig ugyanazt a nótát fújta,
Egész nap csak citeráját bújta.
Ameddig minden húrja pengett,
Na, addig tiszta szívből zengett.
Nótájától az egész utca csengett,
A zenéjét Ő a nagyvilágba szórta.
Megkopott már a citera és a lóca,
De keservesen szól rajta, a nóta.
Nem muzsikál már, a vén róka,
Pedig régen napestig csak rótta.
A bortól néha víg volt a strófa,
Hej, ha megint vidáman szólna.
Zajosak voltak általa az esték,
De megfakult már rajta a festék.
Csak a szú cincog benne árván,
Nem csúsznak már ujjai a skálán.
Remény
Kinyújtja a kezét, de senki sem nyúl érte,
Hiába tárja ki a szívét, de senki se kérte,
Réges-régen üres, magányos már az élte,
A fiatalságot, a szépet öregségre cserélte.
Valaki talán lesz mellette, régen úgy vélte
Mégis ő is egyedül maradt, hiába remélte.
Hosszú életében, az Istent csak arra kérte,
Hogy ne legyen egyedül, ha eljön a vége.
60 évesen
Szívem már némán fáj, sajog,
Elfáradtam a hatvan év alatt.
Szomorú, de mégis megbocsát,
Senkitől nem vár Ő már csodát.
Összetört, száz sebétől vérzik,
A barátaim fájdalmamat érzik.
Istentől ajándék minden reggel,
Ha ébredek könnyes szemmel.
Hideg bőröm ráncos és száraz,
Testem már gyenge és fáradt.
Elveszett, gyámoltalan, félszeg,
De én soha nem voltam részeg.
Meggyötört, öreg lett a testem,
De pislákol még a tűz bennem.
Sokszor voltam gyenge és beteg,
És szeretetet adtam mégis neked.
Hatvan éve rovom már a köröm,
A Földön persze ez is nagy öröm.
De Isten mindig segített énrajtam,
Én sose voltam egyedül a bajban.
A szívem most is érted dobog,
Mint sok ezernyi harci dobok.
De lassan kivész belőle az erő,
Régen eltörött már a dobverő.
Lassan az idő elfogy úgy vélem,
Ezért napjaimat hasznosan élem.
Mikor majd a halál, eljön értem,
Isten bocsásson meg arra kérem.
Mindig van remény
Mindig van hit a csodában,
Kereszténység a pogányban.
Pislogó fény az éjszakában,
Tisztító tűz vak homályban.
Kis józan ész a sok butában,
Keserű könny a magányban,
Finom illat a szép virágban,
Képmutatás a rút világban.
Hogyan kell élni?
Az ember mindig tudja a módját,
Ismeri élete legfontosabb dolgát.
Munkával gyötörve fáradt testét,
Családja nélkül tölt minden estét.
Dolgozik, amíg csak erővel bírja,
Életét a nyomorult, vérével írja.
Asszonyt szeret, gyereket nevel,
Majd önpusztítón lelket kilehel.
Míg a halál csókja homlokára ég,
Mindenkinél többet tud már rég.
Könyörtelenül akkor jön el a vég,
Pedig de jó volna tovább élni még.
Reggeli ébredés
Szeretnék én most verset írni néked,
Nem nagy művet, inkább csak szépet.
Mint bimbózó, szép virág a lelkem,
Vígan szól szívem hárfáján a versem.
Lágyan a lélekharang zúg magában,
Tündökölő énekhang hallik szavában.
A szélhárfa is zenél vidáman lelkemen,
Szerelmem csókja szunnyad a keblemen.
Boldogok lehetünk, hogy újra itt a reggel,
Mosolygós szerelmem velem együtt kel fel.
Szerelmes ágyunkban tündérszép az álom,
Édes, szép angyalom, már a reggelt várom.
Álmodni tovább
Befejezem most már éltemet,
Levettem örökre a vértemet.
Nem tanítom már a népemet,
Koporsóra tették a képemet,
Meghagyták az öröklétemet.
Megkaptam érte a béremet,
Élnem tovább így nem lehet.
A sok jó barát majd eltemet.
Mély sírba dobják testemet.
Láthatod majd a vesztemet,
Ha így látsz majd engemet,
Megismered-e a lelkemet.
Nem ismernek az emberek,
Olyanok mint a gyermekek.
Az életet álmodom tovább,
Így élem újra majd a csodát.
Bolyongó lélek
Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,
A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.
Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,
A hajnali magány itt hideg, nyirkos, kemény.
Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,
Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.
Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,
Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.
A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,
Magányos, bús, elhagyott a sírok között járva.
Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a Földön,
Elveszetten a névtelen kopott kövek között.
A vén sír már megrepedt, ledöntötte rég a szél,
Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,
Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?
De senki se tudja, hogy ebben a sírban ki volt.
Nőnapra!
A nők mindenkit túlélnek,
Még egy bogártól is félnek.
Ha nincs több érvük, sírnak,
Pedig ők mindent kibírnak.
A nők a hétköznapi hősök,
A férfiak fáradt, öreg ősök.
A nők mindig szeszélyesek,
De ha nem, hát veszélyesek.
A férfinak a nő egy kísérlet,
A nőnek a férfi csak kísértet.
A férfi szava összeáll mesévé,
A nő álma varázsolja zenévé.
Kívánok nektek érzéki vágyat,
Hófehér, ünnepi, illatos ágyat.
A feleségeknek, a szeretőknek,
A szép nőknek, a nevetőknek.
Kell egy...
Kell egy apa, aki vigyáz rám,
Kell egy hang, ami nyugtat.
Kell egy anya, aki dédelget,
Kell egy kéz is, ami simogat.
Kell egy vágy, hogy én legyek,
Kell egy társ, hogy én élhessek.
Kell egy érintés, hogy tudjam,
Kell egy csók, hogy érezzem.
Kell egy szív, hogy érezzek,
Kell egy szó, hogy higgyek,
Kell egy cél, hogy reméljek,
Kell egy gyerek, amiért élek.
Öregség és halál
A gyűrű adja korát az öreg fának,
A fiatal zöldlomb ad hűs árnyat.
Rögös volt az út, amit bejártam,
Rengeteg furcsa dolgot láttam.
Pillanat az élet, egyszeri alkalom,
Múltat visszapörgetni nem tudom.
Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,
Aminek ágait a vad vihar letörte.
Lehullott már végre az öreg fa lombja,
Nem az enyém már, másoké a gondja.
Az idő is sűrű barázdát szánt az arcon,
Nem cipelem én, megvívtam a harcom.
Elfárad a karom, a láb, elvész az erő,
Elfoszlik a ruhám, elkopik az cipőm.
Az emberiségnek írtam pár könyvet,
Senki se hullat értem árva könnyet.
Nincs már álmom, elszállt a remény,
Ami puha volt rég, az is kőkemény.
Lankadó figyelem és elcsukló hang,
Halk zörej szívemen, megkopott rang.
Már csak nyög az öreg, sorvadó test,
Mert kívülről is nagyon rosszul fest.
Mindig fáj, bizonytalan a csoszogó láb,
Most már a szemem is csak homályosan lát.
A halott testem már a sírban forog,
Bánatos lelkem örökké csak morog.
Csontom ropog és a szemem kopog,
A szép emlékek és a régmúlt korok.
A halottaktól én már rég nem félek,
Barangolok, itt mint visszajáró lélek.
Demencia, sajgó, elfelejtett emlékek,
A rengeteg tudást átadtam a szélnek.
Meghalok végre, és vége lesz a búnak,
Az életért hálát adhatok én az Úrnak.
Nincs már több nóta, elhalkul dalom,
Gyűlik a temetésemen a sokadalom.
Kínos rímek
Nehezen formálom már a dalom,
Akadályoz egy idegen hatalom.
A rímeket én már hiába faragom,
Nem jutok én sehova angyalom.
Hogy segíthetnék így magamon,
Elakadnak a rém rímek a falakon.
Feladom és veszem a kalapom,
Az ihletet másnak meghagyom.
Fohász
Én már az Istent, csak arra kérem,
Addig éljek, míg még forr a vérem.
Persze, most már kevéssel beérem,
Hűségemért te vagy nekem az érem.
Tudod jól, hogy szeretlek már régen,
Persze tudom, hogy lassan már végem.
Az arcom már ráncos, a hajam déren,
De szeretnék hozzád bújni hideg télen.
Remeg a kezem, öreg vagyok, idétlen,
Csak némán ülök a vén karosszékben.
Naphosszat csak bámulok előre tétlen,
Szerelmemért a boldogság lett a bérem.
Elfelejtett sírhant
Valamikor régen, amikor még éltem,
Azt reméltem, hosszú lesz az éltem.
Költő voltam én és most egy jeltelen,
Kő alatt vagyok pihenni, kénytelen.
Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,
Nem száll messze verseim szózata.
Nem hoz már senki virágot a sírra,
Ezt a pár sort egy halott költő írta...
A Sóstó partján
Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,
Csak én ülök itt a parton némán, egyedül.
És mögöttem cinkosul összebújnak a fák.
Egymáshoz simulva olyan kéjesen zúgnak.
Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,
A felszínén fehér hattyúk himbálóznak.
A hold szemérmesen fürdik a habokban,
Mint egy csillogó tükörben az aranyhaj.
Fénylő gyémántként lebegnek csillagok,
A Sóstó partján én szomorúan ballagok.
De körös-körül néma a zajos, vad világ,
Fájó szívemben kinyílik egy szép virág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése