A borsodiak vótak a barbárok, a bihariak vótak a hurkások, a szabolcsiak meg a bicskások, a nyírségiek meg a tirpákok, a pestiek a flaszterparasztok. Minden héten vótak olyan szokások amik sose változtak. Hetfü krumplileves, Kedd káposztaleves meg pupu, Szerda lebbencsleves meg laska, Csütörtök ződségleves, Péntek paszulyleves, Szombaton töklotyó, Vasárnap meg húsleves. Köztudott, mennyire egyszerű, de okos, mértékletességet adó szabályok alapján tervezték a heti menüt az asszonyok a régi világban. Vagy cinke vót amit híjnak úgy is az urek hogy dödölle, vagy vót pucugaluska, az a nudli az uraknál, meg az öhöm, a slambuc, a nyögvenyelő vót a sztrapacska. A szombat azonban a nagymosás ideje volt, akkor gyors ennivalóra volt szükség, egytálételre – ilyenkor valamilyen főzelék vagy tészta került az asztalra, esetleg sütőben sült rakottas. Kedden és csütörtökön azonban csak megmutatták a húst a tányérnak – vagyis elhanyagolható mértékben került az asztalra, inkább csak az íze kedvéért tették a fazékba, például káposztafőzeléket ettek egy kis füstölt szalonnával. Vasárnap viszont, túl a nehéz, beosztó hétköznapokon, minden háztartásban igyekeztek tartalmasabb, finomabb, ünnepi lakomát tenni az asztalra. Ilyenkor főtt a sparhelten a tyúkhúsleves vagy amilyen baromfi éppen akadt. Ha nem, akkor legalább csontleves készült. Vasárnap a második fogás is lehetett valamilyen húsétel, leginkább a levesből kiszedett főtt hús továbbgondolva, vagy direkt vasárnap adták asztalra a csirkecombot pirítva. Ha egész tyúkot főztek a levesbe, akkor megtöltötték azt a májával kevert zöldségekkel, kenyérfélével, és úgy sütötték meg. A kenyérsütésnek régen sokszor külön napja volt, általában a szombat, amikor a család egész hétre való kenyeret, cipót készített. Vasárnap lehetett enni valamilyen süteményt is, lepényt vagy buktafélét. Esetleg finomabb desszertet, piskótát, bár a tojással csínján bántak: ha volt is bőséggel, azért a piskóta sok tojást elnyel. Inkább eladták a felesleget a piacon, mert abból a pénzből tudtak venni olyasmit, amit nem lehetett otthon megtermelni vagy előállítani. Ruhaneműkre, lábbelire vagy szerszámokra ment az így befolyt kis pénz. Ezért került inkább bukta az asztalra, mint kényes-krémes piskóta. Tízóraira, uzsonnára nem gondoltak, legalábbis nem úgy, ahogy az ma természetes: nem öt, hanem három étkezésben mérték a napot. De ha nagyon megéheztek közben, segítettek magukon kevés gyümölccsel, zöldséggel, pár szem olajos maggal, amit a kertben, a földeken vagy útközben találtak. Akadt ott vadszamóca, papsajt, dió, alma, télen akár búzába elrakott körte is. Ha a mai egészséges táplálkozási szabályok szerint tekintünk a mondjuk 100 évvel korábban élt, vidéki, falusi emberek menüjére, azt láthatjuk, hogy nem volt fejedelmi, de éppen elég volt az élelmük. Változatosan ettek, mert került tej, tejtermék, tojás, hús, zöldség, gyümölcs, gabona is a fogásokba. Vagyis jutott fehérje, szénhidrát, rostok, zsír is minden hétre. Nagyon is jó arányban. Jelentős mennyiségű burgonyát fogyasztottak, mert azt nagyon sokféleképpen el lehetett készíteni, gyorsan főtt, és a maradékát is újra lehetett gondolni. Jó példa erre a ma „pipice, holnap gánica” krumplis csodája, amivel két napig jól laktak az emberek, pedig ugyanazt fogyasztották szinte. Ugyanis a pipice maradékából készülhetett másnap a gánica. A kukorica is jelen volt az alapanyagok között, sokkal nagyobb mennyiségben, mint ma. Gombócokat, palacsintaféle lepényeket is készítettek belőle, meg málét is, amit aztán akár sósan, akár cukrosan – kicsi lekvárral – lehetett fogyasztani, és nagyon laktató éteknek számított. Úgy tűnhet, hizlaló volt ez a menü, például a sok krumplival, csakhogy nem voltak durva elcsúszások a szénhidrát fogyasztásában, mint ma. Éppen csak annyi cukor került a szervezetbe, amennyi természetes formában azaz zöldségben, gyümölcsben vagy a gabonafélékben adott volt. Nem ittak cukros üdítőket, mert vizet ittak. Annyit, amennyire szüksége volt a szervezetnek. Az biztos, hogy nem kellett számolgatni, hány pohárral kell meginni. Ha megszomjaztak, friss vízzel oltották a szomjukat. Ha megéheztek, de még nem volt ebédidő, néha vízzel töltötték meg a hasukat, mert tudták, hogy a testüket egy kis ideig be lehet csapni ezzel a trükkel. De nem álltak neki nassolni, hiszen a munkának mennie kell, különben nem lesz ennivaló az asztalon aznap, meg holnap, a jövő héten, hónapban, télen is. Vót úgy hogy kendermagos kiszökött a górébul a susnyásba gyepelni, oszt ott kellett megkeresni a tikmonyot. A spór lerjibe főtt a krompé héjában. a konyhába vót egy asztal meg négy hokedli, egy dikó, azon vót bevetve a dunyha meg a ciha, mindenüt egy pilács vót a plafonon, de attul nem lehetett olvasni a kalendátiumot. Vót egy spór, vót egy almárium, stelázsi, meg kredenc abban vót a findzsa a krajszony, meg a vájling, meg a többi edény. A tornácon lóca vót meg karosláda. Kicsi vót a ház egy szoba konyha, két kis ablakkal meg firhanggal. meg a spájz vagy butyka, ott vót a katronca egy ládába, A padláson vót minden féle régi hóbelebanc, meg limlom. A ház végibe pecu, utánna ól, majd a góré vagy kas meg disznóól. Vót még egy kis nyárikonyha is. A bigyusz vót az apró valami a hogyishíjják, meg az izé, az asztalfiába. Az istálóba csida vót meg tehen, a szarufába galambduc, a tyúkudvaron a pipik meg az aprójószágok, baromfik meg vót egy csipős kokré. A pulyák nyáron hajdonfőn jártak, és hanyatt homlok menekültek ha medvét láttak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése