Ruszkovics István a híres meseíró is élt demecserben,
"forró vizet a kopaszra" ki ne ismerné mondását. Borzsován volt
szekérhajtó kocsis. A tizenötödik év vége felé mégis csak felmondott Ruszkovics
István Borzsován a szolgálattal. Terhesnek találta az őszi sok szekerezést.
Gondolta, hogy Nyírbe (Nyírségbe) megy, ott nem lesz annyi szállítani való. Demecser
ugyanis a termékenyebb Rétközön feküdt. Kiváltképpen nem lesz káposzta és
cukorrépa, amiket kellene szállítani. Ruszkovics István (Gálocs,
1867–Baktalórántháza, 1958) Volt mesemondó, csordás, gulyás, béres, majd kondás és
juhász. Meséinek nagy részét ifjúkorában egy szomszédjuktól tanulta. Csak 19
éves koráig lakott szülőfalujában, később Szabolcs megyében cselédeskedett,
meséiben gyermekkorának nyelvjárását haláláig megőrizte.
Erkölcsi
kötelességének tartotta a meséket „szóról szóra” úgy továbbadni, ahogy
hallotta. A valóságban, mint ahogyan ezt két és fél éves időközzel ismételten
hangszalagra vett szövegei tanúsítják – Ruszkovics István meséiben csak a
cselekmény, a mesemondó és a hallgatók lelki szemei előtt megjelenő képsor, a
mesealakok külseje és jelleme állandó, a szövegezés azonban nem. Amesemondó
művészi képessége abban rejlik, hogy könnyen, gyorsan, úgyszólván gondolkodás
nélkül fogalmazott meséit maga kialakította, de a szájhagyományhoz erősen
kötődő stílusában. Hőseit szavaikkal és cselekedeteikkel jellemezte. Az
erkölcsi tanulság levonását is hallgatóira bízta. Szépen kidolgozott meséi
nyelvén egy népköltészeti szempontból kevéssé ismert Árpád-kori település, az Ung
völgye meseanyagába nyújt jó betekintést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése