Kratochwill Károly ötvenéves magyar ezredes legutolsó hadparancsa!

Vitézek katonák!

„Hónapok óta hősiesen és becsülettel harcoltatok a legnehezebb viszonyok között Erdélyért, a szép Székelyföldért… A kormány azonban semmiféle ígéretet be nem tartott. Ti sem ruhát, sem fölszerelést nem kaptatok. Azok az ún. segítő vörös csapatok, ahelyett hogy hálásan elismerték volna hónapok óta tartó nehéz küzdelmeteket, és segítségetekre siettek volna, ellenséges érzülettel viseltetnek irántatok. Hogy hogyan dolgoztatok és viselkedtetek ti, ezt magatok tudjátok a legjobban. A székely hadosztály részére biztosított élelmiszervonatokat a vöröskatonák kirabolták… a hős székely sebesülteket bántalmazták, titeket kigúnyoltak, tisztjeiteket megalázták… rosszabbul viselkedtek veletek szemben, mint az eddig harcban volt ellenségeitek… Az ellenség túlereje ajánlatot tesz nektek, hogy életetek biztonságban lesz, hogy pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre, Erdélyországba vagy az entente-csapatok által megszállt területre, de követelik, hogy a fegyvert tegyétek le. Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelősséget azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok, és e szerint járjanak el a parancsnokok, akik közvetlen ellenséggel állnak szemben. Én, aki annak idején Kolozsvárt szerveztelek benneteket, titeket cserbenhagyni nem foglak, ha a harcot választjátok, a végső küzdelmet veletek harcolom, ha pedig az entente ajánlatát elfogadjátok, veletek maradok, hogy ígéretüket betartsák. Felhatalmazom a parancsnokokat arra, hogy a csapatokat minden felesleges vérontástól megkímélve, ha a csapat az entente ajánlatát elfogadja – parlamenter útján és az ajánlat szellemében tárgyalhassanak. Erről a csapatok a hadosztály-parancsnokságnak sürgős jelentést tegyenek. Kiadatik a csoportparancsnokságoknak, ezred- és önálló zászlóalj-parancsnokságoknak és a huszárszázadnak.” Aláírás: Kratochwill Károly ezredes, a székely hadosztály parancsnoka.  A dátum: 1919. április 25. Éppen négy hónap telt el azóta, hogy ezer esztendő egyik legiszonyatosabb karácsonya köszöntött az erdőn túli föld fővárosára, Mátyás király kincses Kolozsvárára. A november és a december százezrek számára úgy telt el, ahogyan egy erdélyi tiszt Veszendő Erdély című naplójában megfogalmazta: „el sem tudtam volna képzelni, hogy így felfordulhasson a világ”. Először 1918. november 12-én Gyergyótölgyes térségében lépnek magyar földre az 1916-os betörés óta ismét hódító, területrabló román csapatok. November végére, december legelejére – mire december első napján Gyulafehérvárott kimondják az „egyesülést” Romániával – a történeti Erdély földjének nagy része már román katonai megszállás alatt van, a „frontvonal” – már ha volna egyáltalán ilyesmi – Dévától, Marosvásárhelytől, Besztercétől nyugatra húzódik. És folyamatosan, lassan, de biztosan nyomul tovább napnyugati irányba.

Mire 1918 karácsonyára a román hadsereg eléri Erdély fővárosát, Kolozsvárt, a néhány székely tiszt éppen egy hónapja tartó szervezőmunkája lényegében befejeződik. Előbb az Erdővidékről, majd Csíkból, valamint Udvarhely és Háromszék vármegyékből heteken át zarándokol Kolozsvárra több ezer önkéntes kisebb-nagyobb csoportokban. Időközben Nagyváradról a kincses városba érkezik Kratochwill Károly ezredes, aki 1918 elejétől a 20. honvéd hadosztály 39. dandárjának parancsnoka. Tökéletesen védtelen Erdélyt talál: átveendő hadosztályának, a 38-as sorszámúnak csak a keretei vannak meg. Ahogyan Gottfried Barna írja a Székelyföld 2007. februári számában, csupán a 21-es gyalogezred, egy önkéntesekből álló zászlóalj, továbbá csendőrség, nemzetőrség és néhány nemzetőr alegység (román is) található a városban. (A 24-es brassói gyalogezredet éppen – viszonylag közel – Zilahon szervezik újjá.) A Kolozsvárra érkező székely önkéntestömegek felszerelése és felfegyverzése enyhén szólva nem ment könnyen. Ruházatot a székelykocsárdi raktárból kaptak ugyan, de a karácsony előtti napokban az új alakulat legénységének a fele nem rendelkezett fegyverrel, élelmezésük is hiányos, akadozó, elégtelen volt. December 18-án az a parancs érkezik Budapestről, hogy „a vérontás elkerülése okán a kormány megtiltotta a harc felvételét, a fegyverhasználatot”. A csapatokat visszavonják az újabb „fegyverszüneti vonal”, a megszállásra kijelölt újabb városok (így például Kolozsvár) mögé. A hadosztály december 22-én elhagyja Kolozsvárt. Története tulajdonképpen e napon kezdődik.

Januárban egy hadügyminiszteri rendelet értelmében megkapják a székely hadosztály elnevezést. Már a hónap első felében megkezdődnek a harcok, rövidesen kialakul és hosszú időre megmerevedik a Csucsa–Király-hágó–Zilah–Szinérváralja–Técső–Máramarossziget frontvonal. A kormány közben végig azon mesterkedik, hogy a hadosztály minél messzebb legyen Erdélytől, és minél kisebb hatásfokkal működhessen. Az ellátás fegyver, felszerelés, élelem dolgában cseppet sem javul. A fejleményeket mind nekikeseredettebben figyelő Benedek Elek, Erdély és a régi Magyarország gyermeklelkeinek legnagyobb ismerője és gondozója ezt írja: „Valahol, a régi Erdély nyugati szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, muníciót. Böhm… aki »határtalanul« szereti a hazát, tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuníciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek rendet csinálni…” Mire kitavaszodik, a székely hadosztály valósággal a Király-hágó vonalához szegezi az addig simán előrenyomuló román hadsereget. Négy nagy egységbe tagoltan (csucsai, belényesi, szilágysomlyói, szinérváraljai) 19 gyalogzászlóalj, 16 tábori és nehézüteg, valamint egy lovasszázad alkotja az egységet, amely olyan győzelmeket mondhat magáénak, mint a czigányi ütközet (január 13.), a bánffyhunyadi, Kós Károly által is – az Ezerkilencszáztizenkilenc című írásban – megörökített csata (január 23.) vagy éppen a papbikai (február 4.) vagy a zilahi (február 22.) diadal. „Százötven kilométeres fronton, Csucsától egészen Máramaros megyéig, összesen nem volt tízezer emberünk. Talán a hadtörténelemben is példátlan, hogy ennyi ember ekkora frontot ilyen hosszú ideig tarthasson még olyan fajsúlyú katonasággal szemben is, mint az oláh” – összegez a hadosztály történetét feldolgozó, 1929-ben megjelent kétkötetes munkájában Koréh Endre, a székely hadosztály tábori lelkésze. Miután 1919. március 21-én hatalomra jut a kommün, a hadosztály sorsa tragikusra fordul. Benedek Elek summázata: „A székely szovjet is megalakul, vagy tízen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösökké gyúrják át. Sikerült is megbontaniuk a maroknyi sereg egységét… Röviden: Kun Béla is »határtalanul« szerette a hazát” (Benedek Elek: Az élet útján, 1921).

Két tűz közé kerül a hadosztály: éppen amikor erőt gyűjt, és biztatást ad Erdély védelmére, hatalomra jut egy olyan irányzat, amely minden közösséget megtagad a haza védelmével, a nemzeti érzéssel. Mit tehet ilyen helyzetben? „Ha szembehelyezkedik a kommunizmussal, lefegyverzik, és akkor vége a székely ügynek, Erdély felszabadításának… Azt még kevésbé tehette meg, hogy feljöjjön a fővárosba rendet teremteni, mert akkor a védtelenül hagyott demarkációs vonalon azonnal előrenyomult volna az ellenség. Higgadt megfontolás és kellő körültekintés után a székely hadosztály csak azt tehette, amit meg is tett: egy diplomatikus lépéssel biztosította a hadosztály fennmaradását és harci képessége minden eszközét” (Koréh Endre). Ám ez sem tarthatott sokáig: a románok április 15-én – Kun Béláék közismert politikai ostobaságai és teljes nemzeti érzéketlensége láttán, hátukban a Vyx-jegyzékkel – végre meg merték indítani nagy, átfogó támadásukat, ettől megijedtek a kommünárok, hiszen elérhető közelségbe került az Eminescu megénekelte nagy román álom, a Dnyesztertől a Tiszáig terjedő birodalom megvalósulása, az egész Tiszántúl – no meg legfőképpen: a hatalom! – elvesztése. Így hát Kratochwill ezredes parancsot kap: bázisát helyezze át Debrecenbe, és vegye át a nyíregyházi és a nagyváradi „proletár hadosztályok” parancsnokságát is. „Ha a bolsevizmus nem került volna uralomra, a románok a 150 km hosszú védővonalat sohasem törhették volna át” – írta a parancsnok A székely hadosztály harcai című könyvének bevezetőjében. És következett a már idézett demecseri hadparancs…Feljegyezték, hogy amikor – már az Alföldön – a kommün vörös hadseregének katonái találkoztak a székely hadosztály harcosaival, azok elmondták, mennyire szerettek volna sokkal keletebbre, Erdély hegyei között meghalni.

1919. január 5-én a kolozsvári helyőrség parancsnokává még novemberben kinevezett Kratochvil Károly – miután az általa irányított hadtesteket teljes felszereléssel hazahozta az olasz frontról – a román betörés hírére főleg székelyekből álló haderőt toborzott. A Székely Hadosztálynak Kratochvil január 13-án kiadott hadparancsa szerint a Máramarosszigettől (a Király-hágón át) a Belényesi-medencéig tartó, mintegy 170 kilométeres szakaszon gyakorlatilag lezárta a román hadsereg Magyarország felé nyomulását. Frontszakasz alakult ki, amit a hiányosan felszerelt magyar katonák egészen április 16-ig tartottak – e néhány hónap alatt állandó összecsapások voltak a két fél között. A Székely Hadosztály gyakorlatilag két tűz közé szorult – keletről a román hadsereg, nyugatról pedig a budapesti bolsevik vöröskatonák közé kerültek, a vörösök hátba támadták őket. Április 26-án Demecser községnél Kratochvil Károly kiadta utolsó hadparancsát. Domonkos László történész szerint a Székely Hadosztály védekező hadműveleteinek következménye a megszálló román haderő megállítása mellett az is, hogy a románok nem követtek el az 1848-ashoz hasonló tömeggyilkosságokat.

A mátészalkai vereség ezeket felgyorsította, s az egyezményt 25-én Demecserben írták alá. Ám az ezredes előtte még megkérdezte csapatait a döntésről, nem kötelezte őket az egyezményhez történő csatlakozásra. A többség mégis a fegyverletételt választotta. Döntésükben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy ügyüket veszni látták, s a románok előtti fegyverletételtől azt remélték, legalább hazatérhetnek otthonaikba. Szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik a fegyverletételt megtagadták.  Ők különböző viszontagságos utakon később csatlakoztaka Vörös Hadsereghez, azon székelyek egy részével egyetemben, akik a csucsai áttörés után már nem is tudtak egyesülni a főerőkkel. Egy részüknek kiemelkedő  szerep  jutott  az  északi hadjárat  későbbi  sikereiben.  De  az
1918 novemberében indult történet a Tanácsköztársaság bukásával sem értvéget,  Kratochwill  egykori  katonáiközül sokan még a Nemzeti Hadseregben is szolgáltak.  A vitézek egy része 1919. április 26-án Demecserben letette a fegyvert a román hadsereg előtt. A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket. A többség tovább harcolt, egyesek a Tanácsköztársaság hadseregében, felszabadítva a Felvidéket Eperjesig, mások a nyugaton harcoltak és az osztrák csapatok ellen védték Magyarországot.  Ez utóbbi során az ún. Rongyos Gárda soraiban küzdöttek, s létrehozták a de facto Lajtabánságot.