A paraszti élet

A munka az évszakokkal változott Minden évszaknak megvolt a megfelelő munkaalkalma, munkabeosztása pedig alkalmazkodott a természet rendjéhez. A napi, heti, havi, évi munkabeosztás, az ehhez való igazodás szabályozta életét. Mindennek megvolt a maga ideje és ehhez alkalmazkodni kellett, mert aki ezt nem tette, megszólták, kiközösítették. A földhöz kötődő gazdasági év tavasztól őszig tartott, azaz a szántástól, vetéstől az aratásig, betakarításig. Őszi, tavaszi, nyári talajmunkák  A földeken a munka már ősszel elkezdődött a trágyahordással, őszi szántással, vetéssel, boronálással, amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el kellett végezni. A trágya kihordására késő ősszel, télen és kora tavasszal, tehát a mezőgazdasági munkák szünetében került sor. Az őszi mélyszántás célja, a talaj forgatása. A felső talajréteg a barázda aljára, az alsó talajréteg pedig a felszínre kerül. A szántás feladata a trágya anyagok, tarlómaradványok és gyomnövények alátakarása, valamint a talajréteg fölcserélése. A fordítással lazítás, porhanyítás és keverés is együtt jár. Ez azért is fontos, hogy a téli csapadék befogadását segítse. Ezt a tevékenységet a nyár végétől a tél beálltáig végezték. A tarlóhántás (talajlazítás, porhanyítás) az egyéves növények betakarítása után felszabaduló talaj, sekély megművelése. A kalászos gabonák learatása után általánosan elvégzett művelet. A nyári csapadék befogadása, a tarlógyomok irtása és kártevő rovarok elleni küzdelem a legfontosabb feladata. A boronálás a göröngyös föld elegyenlítésére, az elvetett mag betakarására szolgál. E munka elvégzése során megszűnik, a talaj egyenetlensége a talajréteg levegőcseréje növekszik, és csökken a talajréteg kiszáradásának veszélye. A szántás megkezdését rövid imádság, fohász előzte meg. (Istenem segíts, vagy Istenkém segíts!) Vetés A falusi parasztember egyik legfontosabb elfoglaltsága. Először a gabonát kellett a földbe vetni, hiszen erre embernek, állatnak egyaránt szüksége volt. Az őszi búzát és rozst, szeptember elején kezdték vetni. A vetés legkésőbbi határideje Szent Mihály napja (szept. 29.) A tavaszi vetéseket akkor kezdték el, amikor a föld fagya egészben vagy részben kiment és nem számíthattak fagyra. Általában József-napkor (márc. 19.) kezdték és György napjáig (ápr. 24.) végeztek vele, amikor a kukorica ültetése megindult. A vetést a földművelő ember ünnepnek tartotta, ezért nemcsak gondosan megmosakodott, hanem tiszta ruhát is vett. A vetés megkezdése előtt ellenőrizte, hogy megvan-e mindene a vetéshez. Mielőtt elkezdte volna a mag szórását megemelte kalapját, keresztet vetett, majd Isten segítségét kérve, „Pánboh mi pomáhaj" elkezdte a vetést. Amíg vetett nem beszélt, ha valaki ráköszönt, csak kalapbiccentéssel viszonozta. A vetés befejezésével áldást kért Istentől, „ (Istenem áld meg!)„„A naturális mezőgazdasági munka, is - amit mi folytattunk - hozzáértést igényelt. A gabonát kézzel vetettük. Tudni kellett, hogy egy-egy földdarabba hozzávetőlegesen mennyi vetőmag szükséges. A házi szövésű zsákba kb. 40 kg. vetőmagot szórtunk. A zsák nyitott részének egyik csücskébe erős, házi készítésű madzag volt fűzve, azzal a zsák alsó részének csücskét megkötöttük. A vetőmagot tartalmazó zsákot a fejen át félvállra vetve magunk elé helyeztük. A zsák nyitott részéből jobb kézzel markoltuk a gabonát. Jobb lábbal előre lépve, a test előtt jobb oldalról balra, kb. másfél méter szélességben, egyenletesen szórtuk a magot. Bal lábbal előrelépve, egyidejűen markoltunk a zsákba, majd az előbbi szórással folytatólagosan, bal irányba szórtuk tovább a magot. így két lépésre kb. 3x1,5 négyzetméternyi területet vetettünk el. A vetést úgy kellett végezni, hogy a gabona egyenletesen szóródjon. Sem túl sokat, sem túl keveset nem volt szabad elszórni. A földet nem lehetett becsapni. Amikor a gabona kicsírázott, mindenki láthatta milyen volt a vetés, s egyben a föld gazdáját is minősítette. Az apró magvakat tavasszal vetettük el. A lucerna vagy lóheremagot árpa közé köztesnek. Ezek igen apró, drága magvak. Magunk elé kötött kötényből szórtuk. Egy szóráshoz a jobb kéz három ujjával annyi magot vettünk ki a kötényből, amennyit azok fölvettek. Maga a szórás a gabonáéhoz volt hasonló."

„Apám vállán keresztben felerősített félbekötött nagy zsákból szórta a magokat. Minden lépésnél egy marék gabonát terített szét a föld tetején. Én 8-10 éves kislány voltam és szintén egy félbekötött zsákban vittem a pótlást. Annyit kötött apám a vállamra amennyit elbírtam. Nekem kellett a tábla széléről figyelnem, hogy meddig repülnek el a gabonaszemek. Mindig odaálltam, ahová még jutott a földre mag. Apám onnan folytatta a vetést. így kerülték el az egymásra vetést, a felesleges pazarlást és üres terület sem maradt. Ugyanígy vetettük a takarmánynövényeket: lóherét, baltacint, lucernát, bükkönyt, sárkeretet. Kézzel vetettük még a lencsét, a mákot is.A kukoricát, babot, tököt, csícsert, napraforgót kapavágás nyomába ültettük. Ha nagyobb területet kellett beültetni, akkor az eke utáni barázdába szórtuk a magokat, aztán boronával vagy gereblyével földet húztunk rájuk."

Bátyiné Nyemecz Júlia: Galgagyörk (szakdolgozat 2004)

 

A gabonavetés, a késő tavaszi és kora nyári időszakban ki volt téve az időjárás szeszélyeinek (szárazság, vihar, jégeső). Ezeken, a katolikus falvakban, mint nálunk is, a pap vezetésével, a templomban történő imádkozással, a jégverés, zivatar elleni harangozással, a határba történő kivonulással próbáltak segíteni. Különösen népszerűek voltak a tavaszi határjárások, keresztjárások, búzaszentelési körmenetek.

 

 

Tavaszi munkák

Ültetés (sadenie)

„A kapásnövényeknél először jelölővel, sorokat húztak. A szegényebbek maguk húzták, a gazdagabbak lóval. A sorokba került a mag. Aki a vetést végezte, a kimélyített vonal mentén haladt, kapával vájt mélyedést, bedobta a magot, ennek a tetejére földet húzott, rálépett és tovább ment. A répánál, kukoricánál, burgonyánál volt az a szokás. Ez utóbbira rálépni nem volt szabad, mert a csíra károsodott volna. Amikor a kukorica kikelt, ekézni mentünk. A gyerekek vezették az ökröt vagy lovat elől, az apa meg az ekét tartotta és így kapálták a földet a sorok között. A gyerekek minden munkából kivették a részüket, mint a szülők, vagy a nagyszülők."Az elültetett magvakat, (kukorica, bab, tök, cukorrépa, mák, gabona, kender stb.) gondozni kellett, azaz gyomtalanítani, talajt lazítani, ritkítani, aszatolni. Míg a férfiak feladata a szántás vetés, aratás volt, addig a kikelt magvak gondozása (kapálás, egyelés, stb.) inkább a nőkre és a gyerekekre hárult. Nehéz munka volt ez is, hajlongva, görnyedve kellett végezni a nyári hőségben. A tavaszi nehezebb munkák közé tartozott a szőlő metszése és első kapálása is. A szüretig, a szőlővel nagy munka volt. Háromszor kapáltuk, kötöttük. Mikor harmadszor kapáltuk, törtük is, kacsoltuk.Májusban, de különösen júniusban a misék, az istentiszteletek után a gazdák csoportosan kimentek a határba, hogy a termést megszemléljék. Az aratás előkészítéséhez akkor fogtak hozzá, amikor a búza töve megszakadt, általában Péter-Pál környékén.

Nyári munkák A mezőgazdasági munkák között, az egyik legfontosabb dolog a kenyér előteremtése. Ennek egyik művelete, az aratás viszont az egyik legnehezebb, de egyben legígéretesebb paraszti munka. Egy arató férfi és egy marokszedő nő tartozott össze. Az aratást mindig „Isten nevében „kezdték. A férfi vágta a rendet, a nő sarlóval összeszedte és a leterített kötélre helyezte. A soron visszafelé haladva a nő vitte a férfi kaszáját, a férfi pedig összekötötte a kévéket.

„Aratáskor nagyapám a gabonakévék kötését még bő gatyában, házi szövésű ingben végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve a szalmakötéllel megkötni. Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember testét. Ennek kivédésére szolgált a nagyapám féle, házi szövésű, nyakig begombolható ruha. A kévék összehordásának is megvolt a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal, mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A kévék összerakásánál arra kellett ügyelni, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél se tegyen kárt bennük. Különös rendeltetése volt a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kéverakási alapegységbe, a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók."

Olvasás holdfénynél.15 old.

 

„Tizenhat éves koromig, míg férjhez nem mentem arattam, csépeltem, kőművesek mellett voltam Pesten. Más falusi gazdáknál summásként dolgoztam keserves kis éhbérért. Már 13 évesen félrészes voltam. Vagyis kaszás után markot szedtem az urasági birtokon. Sok testvérem volt és mindegyikünk szolgált valahol" Az uraság megbízott egy aratógazdát, hogy szerezzen aratóbandát. Az aratógazda vagy bandagazda vezette az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Az uraságok ilyenkor aratási szalonnát adtak az aratóknak. Ezen kívül a napi munka után jó gaéárisos pálinkát ittak amire jellemző vót a gyöngysorra emlékeztető buborék a pohár szélén Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára. Általában a nagyobb gyerekek, a feleség, vagy az édesanya vitték. Ilyenkor igyekezett mindenki tartalmas, húsos, de legalább sűrű, laktató ételt vinni a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek.

Bátyiné, Nyemcz Júlia szakdolgozat

Az aratás nem mindig volt örömteli esemény, főképp a háborúk alatt nem. Az élelem is a kézi erő is kevés volt. Édesanyám, saját élményeinek elbeszéléséből született az alábbi írás, ebből idéznék

„(Aratás ideje volt, Jánosnak egyedül kellett learatnia gazdája gabonáját tizenkét éves kislányával. Felesége betegen, jajgatva feküdt otthon. Már csak morfiumon élt, ha éppen be tudták szerezni. Az orvos kezdetben élelemért adta, mert ebben az időben nehezen lehetett élelmiszerhez jutni, mindenki élelmiszerjegyet kapott. János megállt a búzatábla szélén, rátámaszkodott kaszájára, felnézett a kék égre, és így fohászkodott: Édes istenem mit kezdjek itt ezzel a kicsi lánnyal, hisz ennek még a Galga partján kellene játszania. Aztán munkához láttak A lányka úgy szedte a markot, ahogy bírta. A forró napon délig dolgoztak. Akkor leültek ebédelni. Ebédjük igen szerény volt, kukorica ganca, túró és zsír nélkül, csak megsózva és amellett hideg és száraz. A vizük langyos, de a forrás olyan messze volt, hogy nem volt érdemes elmenni érte. Rövid pihenő után ismét munkához láttak. Késő délután, Zsellér Jánost olyan szédülés fogta el, hogy majdnem bele esett a kaszájába. Letérdelt, megtörölte könnyező szemeit, ránézett a kéklő égre és így sóhajtott „Ó magasságos Isten! Mi vétket követtem el, hogy így büntetsz? Fiaim, akiknek aratniuk kellene helyettem, a fronton vannak. Feleségem otthon betegen, fájdalomtól jajgatva fekszik és én ezzel a kislánnyal itt kínlódom. Amikor szédülése elmúlt, fölállt, és így szólt lányához: „Nincs mit tenni, húzni kell tovább a kaszát, és szedni a markot, ha télen enni akarunk. így arattak, kínlódtak, amíg be nem fejezték az aratást.)A gabona behordása („A gabona és a takarmányfélék szállításának és tárolásának külön-külön megvolt a sajátos módja. A megrakott gabona-, illetve takarmányszekéren jelentős tömeg és súlymennyiség volt elhelyezve. Azt a barázdákkal határolt földből a hepehupás dűlőútra, majd azon haza kellett szállítani. A rosszul megrakott szekér az egyenetlen utakon felborulhatott. Az újra felrakás nagy időveszteséget, értékcsökkenést és szégyenkezést jelentett. A rosszul megrakott gabona- vagy takarmánykazal megázhatott. Ilyenkor a gabona kicsírázott, a takarmány egy része tönkrement. A növénytermesztés és állattenyésztés minden ágazata tehát a kisparaszti gazdaságban is nagy hozzáértést igényelt."

A gabona behordásához a szekeret át kellett alakítani. Mindkét oldalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték és a cséplés helyére vitték. Ez lehetett a lakóház mögötti rész, vagy kint a szérűn. A búza a rozs és az árpa külön kazlakba került.

Cséplés Lóval történő nyomtatás (Bátyi István (1897-1997), aki édesapám nagybátyja volt, meséltel996-ban a következőket.(Az alábbi jegyzetet édesapám halála után találtam meg.) 

(Az én gyermekkoromban, a búzát és az árpát még lovakkal nyomtatták. 6-7 éves lehettem, amikor apám a lovakhoz állított, amikor nyomtattak. A lovak be voltak tanítva, hogy körbe járjanak. Csak a kötőféket kellett tartanom. Kora reggeltől jártak körbe a gabonán, egészen délig. A szétterített gabonát „zlom"-nak hívták. Délben a lovakat kifogták a kinyomtatott szalmát kirázták, a búzát, vagy az árpát összesöpörték, majd újra gabonával terítették le. A lovak aztán ismét körbe jártak későn estig. Előfordult, hogy eleredt az eső, ilyenkor ponyvával mindent le kellett takargatni. A házak befedéséhez rozsszalmát használtak, ezért ezt nem nyomtatták, hanem cséphadaróval csépelték. Csépelni felvidékről, zempléni, trencséni, és liptói falvakból jártak. Amit itt kerestek, azt a fuvarosok vitték haza, miután a cséplés befejeződött. Eltelt még egy pár év, mire az első cséplőgépek megjelentek a faluban. Aztán megszaporodtak, óriási segítséget nyújtva az embereknek. A százaďforduló után, másképp kezdtük el a földeket művelni. Az elődeink a termőföld felét ugaron (megműveletlenül) hagyták, hogy pihenjen. Ezeken a területeken állatokat legeltettek. Ezután tértünk át a vetésforgóra. A felszántott ugarokba gabonát vetettek. A következő évben a gabona után takarmánynövényeket ültettek a jószágok részére (lucernát, lóherét, bükkönyt). A harmadik évben kapásnövényeket termesztettek: marharépát, burgonyát,kukoricát. A betakarítás után kitrágyázták a földet és a vetésforgó újból elindult.)

A géppel való cséplés, sok embert igénylő munka volt. A dobnál, a gép legmagasabb pontján ketten dolgoztak. Lentről valaki feldobta a kévéket háromágú villával. Fent egy lány elkapta a kévét, a kötelet felnyitotta és átadta az etetőnek, aki lassan beengedte a kévét a gépbe, garatba. Lent a földön többen dolgoztak. A zsákoknál hárman voltak. Egy ügyelt a gabona lefolyására, egy összekötötte a zsákokat, a harmadik rátette a mérlegre, a negyedik megmérte, felírta. A pelyvánál is legalább négyen dolgoztak. Kettő-három férfi vitte a zsákokat a kocsihoz és fel a padlásra. A szalmakazalnál is legalább öten-hatan tevékenykedtek. A szalmakazlat házformára alakították. Otthon a szalmát az udvaron csűrben, vagy istállóban helyezték el. Rendkívül fontos eleme volt ez a parasztgazdaságnak. A szalma elsőrendű felhasználási módja az almozás, a takarmányozás, de a házfedésnek, éppúgy tartozéka, mint a szalmazsákban lévő szalmának, amelyen aludtak. A pelyva és a törek nemcsak jobb minőségű takarmány a szalmánál, hanem a sárépítkezés nélkülözhetetlen alapanyaga is.„A cséplőgép faluról falura járt. Addig maradt egy helyen, amíg az utolsó kévét is ki nem csépelte a falusi gazdálkodónak.  Én is jártam cséplőgéphez petrencét (szalmakupacokat) hordtunk a kazlakra, létrán föl. Másnap a pelyvánál voltam a lyukba. Ott volt a legnagyobb por. Megkínáltak borral, és kaláccsal. Volt jó hideg víz is. Közösen csépeltünk a rokonsággal. A cséplőgépért búzával fizettünk."

Gyerekként (az 1960-as években) még mi is hordtunk ebédet nagymamánknak, amikor a Tsz búzáját csépelték. Szegény mindig a pelyvában volt, mert ott volt a legtöbb „munkaegység".

Tarlóhántás, (Podmietka) az aratás és a szalma betakarítása utáni soron következő feladat. Ezzel a módszerrel a visszamaradt tarlót dolgozták (és ma is így teszik) a talajba, egyben pedig gyomtalanítottak is. A kártevőket elpusztították, és a talaj víztartalmát is megerősítették. A gyerekeket gyakran vitték magukkal a szülők a határba, vagy azért, hogy segítsenek, vagy azért, mert nem volt kire hagyni őket. Ilyenkor mindenféle játékot kitaláltak maguknak. Mi például nagyon szerettünk kiskertet készíteni botokból, bogáncsból különböző dolgokat megformálni (szék, asztal, baba, ágy stb.) vagy fészket keresni, ha nem találtunk, azt is bogáncsból csináltunk.A nyári munkákhoz kapcsolódott részben a babszedés, a kenderáztatás, máktörés és a szőlő kötése, kapálása, kacsolása. Nagymamám mindig azt mondta, hogy a szőlő fél kint lenni egyedül. Ez azt jelentette, hogy igényli a sok és majdnem folyamatos munkát.Babszedés Gyerekkoromban (az 50-es évek vége), negyedikes lehettem talán, amikor nagymamával és három testvéremmel, akik kisebbek voltak, babot mentünk szedni Mocsiarkára. Augusztus volt és nagyon meleg. Reggeltől szedtük a babot, ki ilyen, ki amolyan intenzitással. Öcsém volt a legkisebb, talán négy éves lehetett, ő inkább csak játszott. Délben már enni sem volt kedvünk, egyre csak azt hajtogattuk nagymamának, hogy már elég volt menjünk haza. Idősebb húgommal mi akkor már Pesten jártunk iskolába, így nehezebben bírtuk a meleget, le is égtünk rendesen. Hiába volt a könyörgés, a paraszti regula nem engedte meg, hogy egy munkát azért fejezzenek be, mert már elegük van belőle. Amíg le nem szedtük a babot ott kellett maradnunk. Hátikosarakkal, zsákokkal megpakolva indultunk haza. Mezítláb voltunk a por meg olyan forró volt, hogy nem győztük a lábunkat kapkodni. Jó két kilométert kellett még hazáig menni. Öcsém nagymama elé állt és könyörögve kérte, „Vegyél, fel nem bírok már menni." „Látod, nem tudlak fölvenni, csak gyere szépen, mindjárt otthon leszünk". Állandóan nagymama elé állt, így nem tudott lépni. Akkor megállt, épp egy fűzfabokor mellett haladtunk el. Tudod mit? Csinálok neked szánkót, te leszel a lovacska, te fogod húzni! Tíz perc sem telt bele mire elkészült a szánkó. Öcsém megfogta a rúdját és már száguldott is, az út csak úgy porzott utána. Mire mi hazaérkeztünk ő már azt is elfelejtette, hogy babot voltunk szedni. Felnőttként, pedagógusként sokszor eszembe jut nagymamám ösztönös pedagógiai érzéke. A babot miután hazavittük, ponyvára szórtuk és hagytuk megszáradni. Mikor megszáradt (pieszkoval) sulykolóval kivertük, szeleltük, majd miután teljesen megtisztítottuk, szőtt zsákocskákba raktuk.KendertermesztésRégen az itt élő paraszt családok önellátásához hozzá tartozott az is, hogy kendert vetettek és azt feldolgozták. Minden családnak volt egy kisebb földterülete, amiben kender volt. A kender termesztése, feldolgozása egy egész éves munkafolyamatot jelentett. A tavaszi vetést követően július, augusztus, szeptember volt a kender felszedésének, a nyüvésnek az ideje. Amikor 2 méteres lett, gyökerestől kitépték, és kévébe kötötték. Először a virágos (poskovnie) kendert tépték ki. Erre nyáron került sor. (A virágtalan kender feldolgozása ősszel történt.) Az összekötött kendert elvitték az árokba áztatni, befektették a vízbe, és földet tettek rá, hogy el ne ússzon. Legalább három hétig volt a vízben, amíg a zöld héja le nem vált. Ekkor kiszedték, kimosták, megszárították és hazaszállították. Otthon először kendertörővel összetörték, majd tilolták és gerebennel fésülték. A törés abból állt, hogy az eszköz két fala közé szorították a növényt, és végigtörték a szárát. Ezután kiverték, kirázták, átfésülték, fonallá fonták, és szövés után ruhaneműt: inget, gatyát, szoknyát, valamint használati textilt: lepedőt, törölközőt, abroszt, konyharuhát, zsákot, ponyvát stb. készítettek belőle. A finomabb dolgokhoz pamutot is adtak.Szüleim a 60-as évekig termesztettek kendert és fel is dolgozták azt. Gyerekként mi is tevékeny részesei voltunk egyes részmunkáknak. Pl. törés, tilolás, gombolyítás stb.Kenderáztatás ." Amikor a kendert szeptemberben kiszaggattuk a Galgára mentünk áztatni. Két hétig ázott a vízben. Aztán kihúztuk, és a patron szárítottuk. Tilolóban összetörtük, hogy a pozdorja kihulljon belőle. Az asszonyok lábbal is megtaposták. A kendert megfontuk. Utána motollára tekertük. Legtöbbször 8 motringot csináltunk. Aztán megmostuk hordóban. Erre hamut szórtunk és attól szép sárgák lettek. Abból a lúgból kiszedtük és tiszta vízben mostuk még a csomókat. Aztán már igazán fehérek lettek. A kender fonalat feltekertük, gömbölyítettük, és ezt már lehetett szőni.

(A kender áztatásánál a férfiak is segédkeztek, mert ez nehezebb fizikai munkát igényelt. A virágos (poskovnie) kendert szedtük ki először, ez volt a finomabb, a (matronnie) magos kendert szedtük másodjára. A kétszer fésült, virágos kenderből készült a finomabb szövésű ruha, ing. Amíg a kender ázott, gyakran ki kellett menni az áztatóhoz leellenőrizni, hogy a fiúk huncutságból nem engedték e le a vizet. Általában vasárnap délután jártunk ki. Ilyenkor szépen fölöltözködtünk, még gyöngyöt is vettünk.)

Őszi betakarítás (A szántóföldi növények többségét magjáért termesztik. Ezeket a növényeket akkor kell betakarítani, amikor a szemtermés beérett. Ennek ideje szeptember, október. A kukorica az egyik legfontosabb takarmánynövény; felhasználása, hasznosíthatósága igen sokoldalú, szemtermése fontos abraktakarmány, de a teljes kukoricanövény is értékes takarmány, melyet többféleképpen (zölden, silózva, stb.) hasznosítanak, emberek általi fogyasztása is kedvelt. A kukoricatöréshez a kocsik oldalát deszkákkal megmagasították, abba dobálták, vagy vödrökből szórták a kézi erővel letört csöveket. Hazaszállították, és rendszerint még aznap éjfélbe nyúlóan megfosztották. Kukorica fosztáskor a csőről letépték a csuhét, amit később kosárfonásra, szőlőkötésre használtak. A férfiak a lefosztott kukoricát vagy a padlásra, vagy a góréba hordták. A résztvevőknek, pálinkát, bort és ételt kínáltak. Galgagyörkön, ételként - írja Bátyiné Nyemecz Júlia szakdolgozatában. - „Ilyenkor mindig mákos kukorica, lekváros vagy túrós bukta, meleg bor és pálinka volt a konyhai asztalon. Volt még szilva és kóstoló a korábban érő szőlőkből." Maga e tevékenység igen jó hangulatban zajlott. A fiatalok meséltek, énekeltek, vagy éppen évelődtek egymással, néhányan udvaroltak. Ha üszkös, fekete kukoricát találtak, nevetések, sikongatások, tiltakozások közepette összekormozták egymást, ha piros szeműt talált a lány, akkor azt mondták, hogy a következő évben férjhez megy.Szüret Környékünkön szinte minden család rendelkezett kisebb, nagyobb szőlő területtel, de ez kimondottan csak a család fogyasztására volt elég. A szüretre már napokkal előbb készülni kellett. A férfiak kimosták a hordókat, kádat, előkészítették a ponyvákat, puttonyokat, vödröket. A ház asszonya sütött, főzött, a kinti étkezéshez bepakolt a hátiba mindent, ami kellett. Reggel a szüretelők, amikor megérkeztek, megittak egy kupicával, azután indultak ki a hegyre, „Paskomba". Így hívták azt a területet. A 70-es évekig gyalog jártunk ki, ami több mint egy órás utat jelentett. Kint kiadós reggelivel kezdtünk azután beálltunk a sorokba. Egy, vagy két erősebb fiatal férfi volt a puttonyos, attól függően, hogy mennyi volt a szőlő. Mi úgy 12-15-en jártunk szüretelni. Volt, amikor kettő, de volt, hogy csak egy ember jutott egy sorra. A leszedett szőlő mennyiségét (puttony) a kocsira erősített botra karcolták fel. A szőlőt még aznap este, hazaérkezés után ledaráltuk egy hatalmas kádba. Egy héten belül kipréseltük. A szüret a vidámabb, kellemesebb munkákhoz tartozott. A préselés után a must hordókba került és ott érett tovább. Természetesen többször ellenőrizték a minőségét és fejteni is kellett. (Ezt csak napos időben végezték.)

Az őszi munkákhoz tartozott még a napraforgó, cukorrépa, krumpli és más konyhakerti növények betakarítása, az őszi szántás, és a vetés.A közös társas munkákhoz tartozott még a silótaposás, és a napraforgó verése is. Ilyenkor összegyűlt a rokonság és a környékbeli fiatalság is. TélA hagyományos paraszti társadalomban igen erős volt a nemek és a korok szerinti munkamegosztás. Igen határozottan kirajzolódott az egyes munkák kor és nemek szerinti elkülönülése, alkalmazkodva a mezei munkák szabta követelményekhez. A nők többnyire csak nyáron vettek részt a mezei munkákban, egyébként a háztartási munkák kötötték le idejük nagy részét.A férfiak téli munkája, az állatok ellátásán kívül, legfőképp a meleg lakás biztosítása volt. Ehhez fát kellett vágniuk az erdőn, és azt haza hozni, otthon felhasogatni. Levágták a kukoricaszárat, hazaszállították, fölszecskázták és elkészítették eleségül a teheneknek. Esténként, ha nem volt dolguk kukoricát morzsoltak, a csutkát a téli tüzeléshez használták fel. Vessző söprűt készítettek, az udvarra, istállóba, az ehhez való vesszőt a határban, vagy az erdőben szedték. A learatott cirokból készítették a lakásban, vagy annak környékén használt cirokseprűt. Az ügyesebbek „šušťából", csuhéból szakajtót készítettek. Ebben tartották a babot, ebben vitték a kenyeret a pékségbe. Šušťából készítették a kötözőt (povrieslo) is, amivel a szőlőt kötözték. Az aratáshoz szükséges köteleket is ilyenkor csinálták, így aratáskor időt nyertek. Nagyobb munkájuk közé tartozott télen, a disznóölés és a trágyahordás.Disznóölés A paraszti háztartásokban a disznóvágások októberben kezdődtek, és általában februárban fejeződtek be. Ennek egyrészt időjárás által megszabott okai voltak (hidegben nem romlik meg a hús), másrészt szokásbeli, böjtbe nem lehetet húst enni.A disznóölés munkamenete összességében nemigen változott az évtizedek során, talán csak gépesítettebb lett, és kevesebb családnál vágnak disznót. Ha le kéne írnom gyerekkorom disznóöléseit nem sokban térne el édesapám emlékeitől. Talán csak a pörzsölés átváltása gázpörzsölésre, és a forrázás elhagyása jelent újdonságot. Ugyanúgy hordtuk a kóstolót, és ma is úgy hordják a rokonoknak, szomszédoknak, mint rég, csak annyi a különbség, hogy már nem a gyerekek hordják, hanem a felnőttek és nem kapnak pénzt érte. Nászoméknál a mai napig úgy mossuk a beleket, mint régen. Kézzel, teknőben, négy órán keresztül, langyos, vagy hideg vízben, addig, amíg ha a meszelt falra dobjuk, fönn nem marad. A disznótorra 14-en, 16-an is összegyűlünk. A hangulat is olyan, mint a régi időkben, a gyerekek ugyanúgy várják, és ugyanúgy részt vesznek benne.„Karácsony táján már csak a zsíros kenyér miatt is igencsak vártuk a disznóölést. Disznóvágás előtt nagyapám a havat nagy rakásokba hányta, az udvart összesöpörte, az ólat kitakarította. Késeket élesített, fát aprított, előkészítette a teknőket, üstöt, egyszóval mindent, amire a disznóvágáshoz szüksége volt. Anyai nagyanyám, amíg nagyapám az udvaron serénykedett, a Hangya Szövetkezet boltjában sót, paprikát, borsot, rizst, köményt, majoránnát vásárolt. Aztán fokhagymát, tormát pucolt, hagymát pirított, káposztát készített. Sötétedés előtt nagyapám elment a rokonokhoz meghívni őket a disznóölésre. Mire reggel felébredtünk István nagybátyám, a Súgyan és az Ondrejka sógorok már nálunk voltak. Fenték a késeket, pálinkát ittak, a nagyapám megkínálta őket.Emberek, az üstben forr a víz! Akkor induljunk! Egyik jobbról a másik balról ragadta fülön a disznót, s húzták ki az udvarra. Szúrd sógor! A malac meg sikított, ahogy a torka engedte. Nagyanyám az állatból kispriccelő vért egy nagy agyagtálba folyatta. Az alig kimúlt malacot a forraló teknőbe rakták, aztán kanalakkal vakarni kezdték róla a szőrt. Az ekképpen megtisztított malacot kitették a teknőből, szalmával jól meghintették, majd megdörzsölték Közben nagyapám pálinkát hozott, s most megint ihattak. A sötétbarnára pörzsölt malacot szalmacsutakkal ledörzsölték, lemosták hátsó lábait bitófára fűzték, majd az eperfára akasztották. Tíz óra körül a malac szétdarabolva már a konyhában volt. Amíg a gazdasszonyok az üst körül, no meg a belek takarításán fáradoztak, a férfiak feldolgozták a húst, szalonnát, zsírnakvalót. Nekünk, gyerekeknek az volt a feladatunk, hogy felfújjuk a malac húgyhólyagját. Lúdtollból fúvókát készítettünk, s felváltva addig fújtuk, amíg nagyapám azt nem mondta: »Dosť« azaz elég! A felfújt hólyag egész télen a kályhafölötti gerendára akasztva száradt. Nagyapám abból készítette az új dohány zacskóját.A férfiak még sötétedés előtt minden munkával elkészültek, majd hazamentek állataikat leápolni, megetetni. A sütés-főzés már az asszonyok dolga volt. Az esti harangszóra az egész rokonság együtt volt a disznótoros vacsorán. A felnőttek az asztalokhoz ültek a gyerekeknek hátul a ládafián terítettek. A disznótor hagyományos étrendjéhez tartozott a húsleves, főtt hús, tormával, a disznótoros káposzta, a sült hurka, kolbász, és a hájas pogácsa. A felnőttek vacsora közben bort ittak, beszélgettek, énekeltek."Trágyahordás 

A trágya alapanyaga a különböző háziállatok (szarvasmarha, juh, kecske, ló, disznó, aprójószág) ürüléke, melyhez az istálló tartás esetén különböző más anyag (szalma, törek, lomb stb.) is hozzájárult

A trágya kihordására késő ősszel, télen és kora tavasszal, tehát a mezőgazdasági munkák szünetében került sor. Erre a szekeret és a szánt úgy alakították át, hogy oldalához deszkát vagy sűrű oldalt tettek, ami a trágya kihullását megakadályozta. Ha a földben még valamilyen növény tenyészett, akkor a föld végébe, gondosan kiképzett gané dombba, szarvasba rakták le és széthordásra, mely többnyire szekérrel történt, csak közvetlenül a szántás előtt került sor. Gyakoribb eljárásként ismerjük azt, amikor a szekérről vagy szánról kisebb kupacokban húzták le a trágyát, és azt villával a szántás előtt teregették szét. A trágyának a szekérről történő lehúzására és kupacozására egy horog alakú kétágú szerszámot, ún.ganajvonót használtak.Egy igen régi, gyerekkori emlék maradt meg bennem a trágyahordásról (az 50-es évek vége fele). Február volt és nagyon hideg, de ragyogóan sütött a nap. A gyerekek az úton szánkóztak. A hó szikrázva csillogott, ahogy ráesett a fény, az árnyékban meg halványkék volt. Anyukám elküldött az egyik barátnőjéhez, hogy hívjam el, mert „varrás" lesz nálunk. Ilyenkor egy pár ismerős összegyűlt egy családnál és ott különböző textileket, főleg terítőket hímeztek (a fonókat helyettesítették) Ahogy mentem, először halk, majd egyre hangosabb csilingelésre lettem figyelmes. Az úton egy szánkó szaladt megrakva gőzölgő trágyával, a trágyában egy beszúrt villával. A szánkózó gyerekek megálltak, az út szélére húzódtak és néztek a tovatűnő szánkó után. Nem tudom miért, de ez a jelenet óriási hatással volt rám és még felnőttként is megborzongtam, ha eszem bejutott. Nem gyakran láttam akkor már ilyet, hisz kilenc évesen kerültem el otthonrólés inkább csak nyáron voltam otthon.

Női munkák A parasztcsaládban az asszony gondja volt a tavaszi, nyári kapálásokon kívül minden házkörüli munka: sütött, főzött, mosogatott, takarított, szőtt, font, varrt, állatott és gyereket nevelt. Munkájának voltak mindennaposan ismétlődő elemei (a főzés, mosogatás, stb.), voltak hetente ismétlődőek (kisebb mosás, takarítás, kenyérsütés, stb.) és 2,3,4 hetente végzett tevékenységek (nagymosás, nagytakarítás, stb.). Félévente, évente ismétlődő munkák (meszelés, mázolás, a lakás textíliáinak mosása, stb.). Nyáron végzett munkák: kapálás, szénagyűjtés, szőlőkötés stb. és télen végzett tevékenységek: fonás, szövés, tollfosztás stb.

Fonók (A fonó a női társas munka legfontosabb alkalma volt. Az őszi behordástól (október elejétől) farsang végéig tartott. Voltak tilalmas napok, melyeken tilos volt fonni. Legismertebb a Luca-nap (dec. 13.), mert úgy tartották, hogy aki ilyenkor fonna, befonná a tyúkok fenekét, és azok nem tojnának. Ugyancsak tilalmas nap volt Borbála. A fonóknak különböző fajtái voltak: asszonyfonók, asszony - és lányfonók vegyesen, és külön lányfonók.A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere is. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, históriás énekek előadásának, dalok éneklésének, találós kérdéseknek, s főként a játékoknak. Ezeket részben a lányok maguk között játszották, de jó néhányat a legényekkel együtt. A leányjátékok az énekes, táncos változatoktól az ügyességet fejlesztő, testedző játékokig terjedtek A legnépszerűbb fonójátékok a Megy a kosár (Ide košiar), Fordulj bolha , Kútba estem ( voltak.

Egy idősebb lány vezette a játékot. Mindenki előtt megállt és a következőket mondta:

- Megy a kosár

- Ki ül benne? Mondani kellett egy fiú nevet (mindenki másik nevet mondott).

- Hová teszed? (ágy alá, székre, stb. Ezt a játékot addig játszották, amíg nem érkeztek meg a legények.)

Az év folyamán feldolgozott kenderből fonalat kellett fonni, hogy azután további feldolgozásra, szövésre kerülhessen. A fonás, szövés végtermékei a különböző minőségű vásznak voltak. A jó minőségűekből lettek az ingek, szoknyák, gatyák, abroszok, törölközők, konyharuhák stb. a durvábból a lepedők, ponyvák, zsákok.

A falusi fiatalok párválasztása is jórészt a fonókban zajlott. A fonóbeli mulatságok nem voltak szigorúan szabályozva, a lányokat ölbe ültették, megcsókolták. De ha kimentek egy fiúval, sokáig nem tartózkodhattak kint, mert a bent lévők ezt sérelmezték volna és a megtorlás sem maradt volna el. A lányfonókban mindig volt egy idősebb asszony, aki figyelt a rendre. Az egyházi és világi hatóságok ennek ellenére elítélték, és gyakran tiltották is a fonókat, mert az erkölcstelenség, a latorság hajlékának tekintették, pedig a fiatalok viselkedésükkel nemigen sértették meg a paraszti erkölcs szabta határokat. Az 1930-as években (Püspökhatvanban) a helyi plébános be is tiltotta a lány fonókat, sőt volt olyan is, hogy csendőrséggel zavartatta szét. így mesélte Győri Ferencné Babinszki Mária 1919 Püspökhatvani lakos.

Ezek a fonók este zajlottak, de édesanyám mesélte, hogy voltak olyan nappali fonók is, amikor a keresztmama meghívta a rokonságot és a keresztlányokat. Ezek reggel 10-től délután 3-4 óráig tartottak. Ilyenkor a keresztmama füstölt disznóhús levest, sirovníkát (túrós lepény), makovníkát (mákos kalács) vagy pampuskát (fánk) sütött.

A fonókat rokonok, ismerősök, barátnők házában tartották, de volt, hogy béreltek is helységet, és ide vitték a munkaeszközeiket és a szöszt, valamint a tüzelőt és a lámpába való olajat. Régen külön voltak a lány és az asszonyfonók, később a jelzett okok miatt már csak vegyesek

A legények, csak késő este látogatták a fonókat, ahol a dalolás, a tánc, a tréfás játékok kiváló hangulatot teremtettek.

Az egyik ilyen játékról mesélt nekem Bátyi Mihályné, (Varga Márial926. Püspökhatvan)

Amíg a fiúk nem jöttek verbúválósat játszottunk. „

(Amíg a fiuk nem voltak ott verbúválósat játszottunk. Ezt párba játszottuk, úgy, hogy leültünk a földre mindkét lábunkat, nyújtva nekitámasztottuk egymásnak és hol a bal és hol a jobb lábunkkal ritmust kopogtunk a földön. Közben ezt énekeltük:

Amikor Jancsikát besorozták

Három trombitával fújták

Három trombitával fújták

Amikor Jancsikát fölkeltették.

 

Az idősebb asszonyok, vagy az olyan fiatalasszonyok, akiknek kicsi gyermekük volt, otthon fontak.)

 

Szövés 

A szövés inkább az asszonyok munkája volt, a lányok többnyire fontak, hímeztek, horgoltak, kötöttek. Később úgy a negyvenes évek közepétől már meg sem tanulták a szövés technikáját, mert lassan csökkenni kezdett a szőnivalók száma és azt az idősebbek is győzték.„Szövőszéken szőttük a vásznat. A vászon lehetett vastagabb zsákra, vagy vékonyabb gatyára, ingre való. Egy szobában volt felállítva a szövőszék két hónapon át. Egy asszonynak a családból minden nap szőnie kellett, hogy fogyjon a szőnivaló. Nagyon sokszor éjfélig folyt a szövés.

Aztán pokrócokat is szőttek az első szobába, mindenféle rongyokból. Az abroszokba, törölközőkbe, konyharuhákba tudtunk koszorúkat is szőni"

A tél volt még a fonás, kukoricamorzsolás, zsákfoltozás, szoknyaráncolás ideje is.

Bátyiné Nyemecz Júlia - szakdolgozat

 

Tollfosztás 

A legtöbb paraszti gazdaságban megtalálható volt a tyúkon kívül a liba, később a kacsa. Ezeket az állatokat nemcsak húsukért, hanem tollukért is tartották. A falusi szokásrendbe tartozott a gyermekek (fiú, lány) ki stafírungozása. Ez azt jelentette, hogy hozományként 4 darab párnát és két darab dunnát is adni kellett több más mellett. Szinte minden házban volt tollfosztás is. Ilyenkor a gazdasszony hívta meg a fosztókat, vagy a lány, akinek a kelengye készült. A lányok általában csak este mentek a fosztóba, a középkorúak és az idősek egész nap ott voltak. Előfordult, legalábbis édesanyám azt mesélte, hogy idős férfiak is fosztottak (az ő két nagyapja is) A fosztók szűkebb körben zajlottak, mint a fonók. Ha a legények meglátogatták a fosztókat mindig nagy mulatságot csináltak. Galambot, verebet engedtek a tollúba, ami aztán csuda felfordulást csinált. A fosztók menüje a mákos kukorica volt, de a háború után már hurka, oldalas, fasírt is lehetett, italként pedig forralt bor. Itt már nem folyhattak olyan pajzánkodások, mert a család szeme előtt voltak.

Az 1980-as évek táján szűntek meg a tollfosztók, helyüket a közösségben történő hímzések vették át. Ezekre a hímzésekre inkább az asszonyok jártak, és később már a férjeket is meghívták, legalábbis az én környezetembe. Míg a nők hímeztek, a férfiak beszélgettek, kártyáztak, vagy tévéztek. Éneklés már nemigen volt, inkább csak beszélgetés. Mindenki a maga hímeznivalóját vitte. Ilyenkor is készült a háziasszony, szendviccsel, süteménnyel, üdítővel, borral. Egy téli szezonban legalább tíz alkalommal vettem részt ilyen eseményen. Mindig más volt a vendéglátó.

Az ősszel kitépett és összegyűjtött kacsa-vagy libatollat minden évben télen fosztották. Összegyűlt 8-10 asszony, lány az anyák, nagyanyák elkészítették a vacsorát: mákos kukoricát, mákos és lekváros kalácsot. A kukoricát a padlásról hozták, ott voltak a „bábuk" fölakasztva, abból főzték a mákos kukoricát. Az asztal közepére tették a tálat és annyi kanalat ahányan voltak. Ittak egy kis pálinkát és mindegyik evett a tálból.

A legények, akik mentek a lányok után, verebet fogtak és a tollba engedték. Minden szétrepült a veréb is a toll is. Nagy nevetés volt, aztán az asszonyok hosszan szedegették a szétszállt tollakat.

A nők téli munkája egy kissé áthúzódott a tavaszba, amíg nem kezdődött el a kapálás és a többi kinti munka, addig az asszonyok, lányok befejezték a ruhák felújítását, ujjak varrását (szoknyák, ingek, főkötők), hogy mire megjön, a húsvét minden kész legyen.

Bátyiné Nyemecz Júlia - szakd. Galgagyörk

Egyéb női munkák

Mázolás - beeresztés

„(A szobát minden héten „beeresztettük" Ez úgy történt, hogy lavórba, ló vagy tehéntrágyát raktunk, ezt jó sok vízzel összekevertük, így híg levet kaptunk. Söprűvel, kefével, vagy ronggyal aztán szétkentük, ezt a padlón. Amikor ezt csináltuk ablakot kellett nyitni, mert nagyon büdös volt. A boltba piros, vagy sárga festékport vettünk, ezt vízzel szintén kikevertük, és ecset segítségével tíz centis csíkot húztunk a falak mentén. Ha a föld padlózata nagyon repedt, vagy hiányos volt, mázolni kellett. Ehhez szintén tehén, vagy lótrágyát használtunk, csak agyagot is tettünk hozzá és kevesebb vizet. Ezt jól el kellett dolgozni, hogy kenhető, mázolható legyen. Amikor elkészültünk vele, homokkal leszórtuk. Ezt a tevékenységet nagy ünnepek előtt végeztük. Általában húsvét táján vagy búcsú előtt. Ekkor mosták ki a függönyöket, ágytakarókat, az ágyon lévő lepedőket, esetleg a szalmazsákot, és a szoba pokrócait is. A nagytakarításokat is ilyenkor végezték.)

Lúgozás A nagyobb mosások előtt a vászonruhákat (rubács, gatya, ing), a textíliát (lepedő, törölköző, abrosz) kilúgozták. Ez úgy történt, hogy a mosnivalót betették egy fakádba, a kád száját letakarták egy öreg lepedővel és erre fahamut szórtak, majd forró vizet öntöttek rá. Miután egy napig ázott a mosnivaló, kiszedték a lúgból és a Galgán kimosták. A lúgot nem öntötték ki, hanem leengedték a fakád alján lévő nyíláson (ezt a dugó kihúzásával érték el) egy teknőbe. Ebben mosták azután a nem szőttes szennyest, ilyenkor előtte felmelegítették azt. A parasztasszonyok sokáig maguk állították elő a mosó és tisztálkodó szert, a háziszappant. Én még tanúja voltam nagymamám szappanfőzésének, és lúgozásának 1956-ban. Disznóvágástól gyűjtötte az elhasznált zsírt (kisült hurkazsír, a belekről lekapart háj stb.), egy fazékba feltette főzni esővízzel, marószódával. Állandóan kevergette, azután mikor kész volt kiöntötte egy formába, majd miután megkeményedett földarabolta.

Mosás 

Az asszonyok egyik legfárasztóbb munkája, a lúgozás utáni nagymosás volt, a Galgán. Erre évenként háromszor, négyszer került sor, leggyakrabban a nagy ünnepek, karácsony, húsvét, búcsú, vagy családi események: lakodalom, keresztelő stb. előtt. Az így összegyűlt holmi mosása 2,3 napig is eltartott. A fertőtlenítendő holmit kifőzték (pelenka, zsebkendő, beteg ágyneműjét stb.). A nagyon szennyes holmit és a szőtt vászonruhákat lúgozták, csak ezután került sor a mosásra. Édesanyám mesélte, hogy ez hogyan is zajlott. Nyáron, nagy melegbe még élvezetes is volt a patakban való mosás. A nehezebb holmikat (pokróc, szalmazsák, lepedő, vászonruhák) a férfiak hordták ki és haza puttonyba, vagy talicskával (fúrikkal). A kisebb darabokat a nők hátikosárban vitték. A férfiak szállították ki és ők is állították be a padlót, amin az asszonyok álltak. A ruhát „pieskoval" sulykolóval verték, így távolították el az anyagból a szennyeződést. Miután jól kiöblítették, kitették a fűre száradni, így a nap nemcsak megszárította, hanem ki is fehérítette a szoknyákat, gatyákat, ingeket, lepedőket. Télen sokkal megerőltetőbb és egészségtelenebb volt ez a munka.A férfiaknak először léket kellett vágniuk a jégen és ezen elhelyezni a padlót, a kivitt és a hazahozott ruha is fagyott volt, így sokkal nehezebb is. Á nők ruhájára, ahogy mostak, ráfagyott a víz akárcsak a csizmájukra. Hogy valamennyire fölmelegítsék magukat, a férfiak által hozott forralt bort iszogatták Otthon a ruhákat kiteregették, hogy jól kifagyjon. A fagy, akár a nap, szintén fehérítette a ruhákat.Kenyérsütés A falusi háztartásokban hetente egyszer, vagy kétszer sütöttek kenyeret a család nagyságától függően. A pékségbe be kellett jelentkezni, hogy a korareggeli, vagy a délelőtti sütést szeretnének e igénybe venni. A kenyérnek pontos időre ott kellett lennie. Az asszonyok miután elkészítették a tésztát, konyharuhát tettek a szakajtóba, és belehelyezték a kenyérnek valót. Ha több kenyeret vittek az egyiket a hátikosárba tették. Szépen felöltöztek (kimenő ruhába), fölvették a hátit és a másik szakajtót mindkét kézzel magukhoz ölelve mentek a pékségbe.

A korai sütésű kenyereket nyolc órakor már hozták haza. Ilyenkor gyakran találkoztak, és el is beszélgettek azokkal a lányokkal, asszonyokkal, akik a csarnokba vitték a frissen fejt tejet (ezt vödörben vitték). Nem mindig lehetett kenyeret sütni, itt is voltak tiltott napok.

Gyerek munkák A gyerekek legkisebb koruktól kezdve részt vettek mind a mezőgazdasági, mind a házkörüli munkában. A lányok az anyjuktól, a fiúk az apjuktól sajátították el a nemüknek megfelelő feladatokat. A 14-15-éves lány helyzete megváltozott a családban, édesanyja egyre több feladattal bízta meg. Vigyáznia kellett kisebb testvéreire, végezni a napi takarítást, segédkeznie a házi munkákban. Dologidőben, szülői jelenlét nélkül is kijárt a mezőre szénát gyűjteni, a szőlőbe kacsolni, kötözni, aratáskor markot szedni. Ősszel szüretelni ment, télen fonni. Minden olyan munkát megtanult, amit később asszonyként csinálnia kellett, de most még csak „segített". A fiú az apja közelében a férfimunkákkal és szerepekkel ismerkedett.

A gyermeki tevékenységek közé tartozott a libapásztorkodás, tehénőrzés, víz és ételhordás, kisebb takarítás, állatok etetése, segítés a mosásban, főzésben. Ezek közül olyan munkákat is végeztek, amiért másoktól pénzt kaptak, például, mikor saját libáikon kívül, mások libáinak, vagy fiúk esetében teheneinek őrzését vállalták. Többen mesélték, hogy ebből vették meg a bérmálási szoknyát, vagy ezekből telt iskolai könyvekre, füzetekre. Sokakat gyermeknapszámba küldtek a szülők.

A libák egész napos őrzésnek módját „stáválás"-nak hívták Ezt csak nyáron lehetett megvalósítani, amikor nem volt iskola

„A falusi gyerekeket korán fogták tőlük elvárható munkavégzésre. Ilyen volt a libák őrzése.

Aratás után, amikor a gabona már a tarlón keresztekbe rakva utószáradt, a tarlókon legeltettük a libákat. Nálunk akkor hármas vetésforgót alkalmaztak, vagyis az egymást követő dűlőrészeket három részre osztották. Ugyanabban a dűlőben minden tulajdonos az első évben búzát, a másik dűlőben árpát, a harmadik dűlőben takarmányfélét termeltek. A falu északi és déli határrészében Nyugatról keleti irányban végig vizesárok húzódik. A déli határrész árkát „lúcskai árok"-nak, az északi határrész árkát „mocsulyai árok"-nak nevezik A vetésforgótól függően az egyik évben a lúcskai, a másikban a mocsulyai árokban deleltünk. Az árkok akácfáinak lombja egész nyáron hűs árnyékot biztosítottak nekünk. Libapásztorokként a vizes árkot bandákba verődve felosztottuk egymás között. Az árok nekünk jutó szakaszán gátat építettünk. A felduzzasztott vízben itattuk a libáinkat és egész nyáron abban fürödtünk. Esős nyarakon a patak megduzzadt, az áradás elszakította a gátakat, a vizünk elszökött. Új gátat kellett építeni. Napok múltak el, amíg az egyes szakaszok újra feltöltődtek. Ilyen alkalmakkor a vízért a gyerekbandák közt valóságos háborúk dúltak. Napi programunk általában a következőképpen alakult:Korán reggel napfelkelte előtt vettük a tarisznyánkat, amelyben anyánk az egész napra való ételt pakolta, és kihajtottuk a libákat a tarlóra. Azok nagy területen szétszóródva, csendben legeltek, összeszedegették a kalászokból kipergett gabonaszemeket. Legeltettünk, amíg a nap nem sütött melegen. Libáink addigra jól megtömték a begyüket. A libapásztorok akkor a libáikkal elindultak a delelőhöz. A jóllakott, megitatott libák a hűvös árnyékban csőrüket szárnyaik alá dugva, mozdulatlanul aludtak. Most aztán következett a libapásztorok igazi élete. Az árokpart valamely tágasabb részén a szomszédos bandák tagjai, fiúk és lányok összeverődtünk és kezdődött a játék. Szervezői mindig az idősebbek voltak. A legkülönbözőbb játékokat találták ki. Volt köztük főzőverseny, sportjáték, gyermeklakodalmas, orosz-japán háború stb. A fürdésnek külön szertartása volt. Mi fiúk meztelenül fürödtünk ä velünk egykorú lányok a parton ülve, összegyűjtött vadvirágokból koszorút fontak és néztek bennünket. Mi pajzánkodtunk. A patak partján nőtt fűcsomóba kapaszkodva, háttal a víznek versikét mondtunk: (fordítás)

Ekkor hátra bukfenccel a vízbe dobtuk magunkat. A lányok nem fürödhettek a fiúkkal. Egyik kedvelt játékunk volt az angyal-ördög játék, úgy hívtuk: cin-cin, gon-gom. Vezetője egy idősebb lány volt, aki a gazdasszony szerepét játszotta. Az angyal mindig lány, az ördög mindig fiú volt. Két lány a kezükön egyenként hordták barátnőiket a fiúk elé (magyar megfelelője: Gólya viszi a fiát) és énekeltek, (az eredeti szöveg a szlovák részben itt csak a fordítás):

Gégei hord ki,

fekhelyet viszünk mi

Hol a tyúkok alszanak,

Oda helyezzük ki.

 

Amikor minden lány a fiúk csapata előtt volt, a lányok angyalt, a fiúk ördögöt választottak. Azoknak a többiektől távolabb kellett menni. A gazdasszony minden ottmaradt játékosnak valamilyen színt adott. Pl. arany, ezüst, piros stb.

A gazdasszony elé felváltva jött az ördög, majd az angyal színt kér

(Fordítás, az eredeti a szlovák részben.).

Ördög: Cin, cin, gon, gom.

Gazdasszony. Ki vagy?

Ördög: Az ördög.

Gazdasszony: Mit akarsz?

Ördög: Színt.

Gazdasszony: Milyet?

Ördög: Pirosat.

 

Ha volt olyan szín, az a játékos az övé lett, vagyis ördög. Ugyanazt megismételte az angyal. A találgatást addig folytatták, amíg valamennyi színt ki nem találták. A játékosok annak megfelelően vagy angyalok, vagy ördögök lettek. Akkor az angyalok és az ördögök egymással szemben felsorakoztak. A gazdasszony így szólt: Nosza, ördögök, az angyalokra! Akkor a játékosok egymásnak estek. A végén az angyalok elmenekülnek.

Délután, amikor a forróság alábbhagyott, a libák már zajosabbakká, nyugtalanabbakká váltak. Ilyenkor megitattuk őket, majd minden libapásztor külön-külön ment a saját libáit legeltetni. Tartott ez napnyugtáig. Ahogy esteledett, úgy lett egyre hangosabb a libapásztorok énekétől a határ.

Fehér lúd lebegett,

szállott a víz felett,

siratta a lányka,

a szabad életet

Olvasás holdfénynél (libapásztor 135. old.

 „Amikor befejeztük a libapásztorkodást augusztus végén, mondta Antalics Erzsébet, Galgagutai adatközlő, az utolsó nap szalagokkal feldíszítettük azt a botot, vagy botokat, amivel a libákat őriztük, és átadtuk a gazdának, vagy gazdáknak (volt olyan, aki több család libáját is őrizte). Ekkor fizették ki a bérünket is. Édesanyámmal elmentünk a Sziráki vásárba, ahol a kapott pénzből ruhákat vettünk az iskolába".

A tavaszi libapásztorkodás a faluhoz közelebb lévő helyeken történt (réten, szérűn, hegy alján stb.), mivel a kis libák nem bírták volna a hosszabb utat. Vizet is kellett vinni vödörbe, és itatót is. Ebben az évszakban, a gyerekek inkább csak délután vigyáztak a libákra, hisz délelőtt az iskolában voltak Délelőtt az idősebb „mamókák, apókák" voltak velük. A játékok ekkor sem maradtak el. Többnyire körjátékokat, fogócskát, bújócskát játszottak, a fiúk fára másztak, faágakon hintáztak, kacsóztak.

Kisbíró „Pougár" (a szerző ekkor 14 éves volt)1939 január elsejével kisbírónak szegődtem. A kisbíró a főjegyző úr cselédje, a községháza mindenese, kifutója volt egy személyben. Korán reggel ő takarította a hivatal helyiségeit, télen ő volt a fűtő is. A hivatalos órákban ő kézbesítette az adóíveket, a különböző testületi ülésekre szóló meghívókat, ő kezelte a községi hídmérleget és ő dobolta végig a falut, tájékoztatván a lakosságot a főjegyző vagy a bíró fontos közleményeiről. Annak pedig megvolt a hagyományos formája. Először is a községháza előtt, az út közepén megállt s addig ütötte a dobot, amíg a környék minden házából valaki elő nem jött. Aztán hangos recitálással, hogy mindenki hallja és értse, elkezdte: „Közhírré tétetik a község lakosságának, hogy kutyaoltás, útjavítás, adóösszeírás lesz, stb." Ezt minden hallótávolságban, szertartásosan meg kellett ismételni. Bizony jó időbe tellett, amíg a kisbíró a község valamennyi utcáját ötvenlépésenként megállva, végigdobolta, végig kiabálta a falut. Akkor el is ment a hangom mindörökre. Ezért a munkáért egy évre 120 pengőt kaptam.GyermeknapszámonNéhány serdülő legénykét a váci püspökség galambos pusztai gazdaságában alacsony bérért olyan munkáknál alkalmaztak, ahol különben teljes bérért felnőtt munkásokat kellett volna alkalmazni. Tavaszi és őszi vetések idején, pl. ló vezetők voltunk. Ahhoz, hogy a lovak által vontatott vetőgép a neki megfelelő nyomvonalon haladjon, a lovakat vezetni kellett. A gazdaság szarvasmarha- és sertéstenyésztéséhez nagy mennyiségű abraktakarmányra volt szükség. A gazdaság darálóinál minket alkalmaztak. Az egyes magvak cséplésénél -mint borsó, mák, lucerna - a könnyebb munkát velünk végeztették. Ehhez hasonló volt a vetőmag tisztítása, csávázása, a gépi kukoricamorzsolás stb.

Életem talán leghosszabb, legnehezebb napja a száraz borsó csépléshez fűződik Június közepén, egy szombati napon történt. A napszámosnak napkeltekor munkába kellett állnia. Galambos puszta a falutól mintegy három kilométerre esik. Tanyája a környék egyik legmagasabb pontján épült. Ott a nap június közepén négy órakor már világított. Hajnali háromkor már útban voltunk, hogy időben munkába állhassunk. Hatalmas borsókazlat kellett kicsépelnünk. A munkacsapatban engem a velem, egykorú barátommal, Mészáros Ferivel a kicsépelt borsószárat szállító elevátor alá osztottak. A hulló borsószárat az elevátortól a kazalrakóhoz kellett továbbítanunk. Ez a felnőtt férfiak számára is kemény munka lett volna. Megállni egy percre sem lehetett, mert betemetett volna. Nyolc órakor volt a reggeli. Addig félműszaknyi munkaidő ment el. Már fájtak az oldalaim és még csak reggel volt. Félórai reggeli idő után „auf', munkára fel. Csépeltünk megint ebédig. Az ebédidőt a pusztai kisharang kondulása jelezte. A közeli kisdiófa árnyékában hamar megettem a karéj zsíros kenyeret és máris elaludtam. A kétórai munkakezdéshez úgy ráztak fel a felnőtt munkások A cséplés éjfélig tartott. A főnökök azt mondták, a nyitott kazal hétfőig megázhat, a termés értékét veszti. A cséplést nem lehet leállítani, amíg a borsó utolsó szemig a zsákba nem kerül. Azért a hosszú júniusi szombati napért, annyi pénzt kaptam, mint a többiért: 80 fillért.