30. Nemzetközi Levéltári Konferencia Nyíregyháza, 2023. 09.18.-án díjazott tanulmány!
Közel ötven éven át, gyűjtöttem a visszaemlékezéseket, a meséket, történeteket a Vártanyáról, nagyszüleimtől és szüleimtől, aminek egy kis töredékét megosztom veletek. Visszarepülünk az időben, réges-régen, amikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen, amikor még a gémeskút vize iható volt, amikor még a keréknyomból is lehetett inni, egészen odáig. A paraszti élet krónikája szájról szájra jár, ideái örökérvényüek. Nagyszüleim és szüleim halála után most én következem, hogy tovább adjam az utókornak, amit hallottam.
Itt mindenütt a víz vót az úr…
Akkoriban a
Rétség egy hatalmas összefüggő mocsár volt, benne apró szigetekkel, ahova a
járást csak a beavatottak ismerték. Az öregek mesélték, hogy a török világban a
Kacsavár ás a Vártanya között volt egy titkos ösvény a mocsárban. A kisebb
területeket szigetek0nek nevezték, a legnagyobb neve volt a Matyi sziget, a
szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók
által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A Leányvártól csak négy km-re volt
a Vártanya, de a rejtett útvonalon 7
km hosszú volt az út. A Rétközt a Tisza árvize évenként
többször elöntötte. A többi településhez hasonlóan a közeli falu Demecser is
kiemelkedésre épült. Az ínségesebb időkben a lakosság madártojás gyűjtögetéssel
és halászattal foglalkozott, az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a
sekély vízből kézzel szedték a halat az emberek. A Kolbárd tóban sok volt a
hal, de a Róka kút laposából is sok csíkot fogtak az emberek.
Kocsisok, béresek, dohányosok fődje
vót…
Édesapám mesélte, hogy a Vártanya azért jött létre, hogy az embereknek
ne kelljen annyit gyalogolni a földekre. Eredetileg a kocsisok, béresek,
dohányosok részére az uraságok építették a cselédlakásokat. Ezek a lakások
sárfalból készültek, nyitott, szabad kéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes,
egy helyiségből álló, többgenerációs lakások voltak. A nyitott konyhából
nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg.
Az árokparton szedett gizgazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött
szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak. A kornak
megfelelően vertfalu, szalmával kevert föld, agyag, állatokkal járatott,
dagasztott sárból rakott, földes padlójú házak voltak. Nád, szalma, sás fedés
volt a teteje. Benne nyitott tűzhely, szabad kéménnyel. Egy helyiséget
kemencével, hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje
mázolással, meszeléssel történt. Az ablakok kicsik voltak, télen mohával,
kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A lakásban 5-11 tagból álló három nemzedék
lakott, a kutyával, macskával, káposztás hordóval egy fedél alatt. A házakat
részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett
lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás
alkalmazását, és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak
fedésére a sok tűzeset miatt. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett
eperfák termése, az árokparton termő kökény volt a gyümölcs. Gyerekek szerették
a mályva kenyér alakú termését. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel
gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ismerték a gyógyító
füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok volt a kuruzsló, akik a különféle
eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket,
szárították, majd a padláson tárolták.
A Ticce
Édesapámmal sokat jártunk a Ticcére
horgászni, ami pár kilométerre volt a tanyától. Nyáron a rudasokba rakott
szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz
megemelte és a víztetején a szél arrébb fújta a goroncot, így az úszó szigetet
más aratta le. A mocsaras területen, a mocsár, a láp védelme alatt álló
rétköziek sok rosszat vészeltek át. Régen itt földvár volt, földsáncok voltak,
amik öt méter magasak voltak. A legismertebbek a Vártanya, a Leányvár, a
Tündérvár. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg
búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye,
a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a rétköz. Ragadozó
csak a róka volt, de télen, amikor befagytak a vizek, a hegyekből idáig
portyáztak a farkasok. A rétköziek nagytestű komondor kutyákat tartottak erre
az esetre. A kutya nyakába szöges nyakörvet tettek, hogy a farkas ne tudja
elharapni, ha harcra kerül a sor. A háborúk alatt vagy járványok idején a
Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba
menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos
úsztatókon a kisebb szigetekre menekítették. A határ nagy részét a Tisza árja borította,
az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával
hasznosították marhatartásra alkalmas széna termett itt. Ha az árvíz sokáig
rajta nem hevert, sarjút lehetett kaszálni. Az ökörcsorda is a lápokon legelt,
az itatás kávás kútból és lápos kútból történt.
A disznókat kivitték a (tölgyesbe)makkos erdőre makkoltatásnak
híjtuk a legeltetést, vót ahon ingyér, máshun meg 6 krajcár pázsitpénzt kellet
fizetni a grófnak. A láposok partján meg a teheneket legeltettük az
aljnövényzetbül. Az erdők a folyóvizek lápok mentén, áradáskor (részlegesen)
víz alá kerültek, így nem vót hun legeltetni. A zsíros réti széna is jó
szolgálatot tett a téli időszakban. A kaszálóra engedték üket a sarjura. Ha nem
vót más hát a lápiszéna is megtette vagy a fűzfagally. A láposon jó marha hízlaló szénát
csinálhatnak ha kiszárad. A sarjút Szent János nap elött kaszálták. „Kaszáloréttyein jó füvek teremnek,
ezeken alkalmatos esztendök jártával, az marhájok téli legelésére alkalmatos
szenát takarhatnak abbúl.”
Disznóvágása tanyán
A disznóvágások késő
ősszel vagy télen voltak, mikor már kevesebb légy volt az udvaron, és a hideg
miatt nem romlott meg olyan gyorsan a hús. Egy hízóból nagyon sokféle
élelmiszert készítettek. A frissen sült húsokat zsírral leöntve egy lábosban
tárolták. A feldolgozott, füstölt élelmiszereket pedig a kamrában, vagy a
nádtetejes padlásokon függesztették fel.
A szalonnát sóban tartósították, abálták, vagy kisütötték töpörtyűnek. A
kolbászt, szalámit, bélbe töltötték, és füstölték. A fölfüstölt kolbászt az
éléskamrában rudakra aggatva, vagy a kemencéből kiszedett hamu között tárolták,
tartósították. A füstölés célja nem volt más, mint a tartósítás. Az elégetett
fa füstjének a szaga távol tartotta a legyeket és egyéb kártevőket a kamrában
vagy padláson tárolt húsokról. A hurka és a sült vér a disznóvágások friss
csemegéje volt. „A sonka sokáig, kukoricaszedésig kitartott. A sonkát, úgy
tartották, „még nem zeng az ég, addig nem szabad megkezdeni” (március-április).
Legtöbben húsvétkor kezdték meg a sonkát. „A szalonna akkor ért meg, ha avas vót,
és még a tüdőt is kitisztította .
Gabona tárolás
A gabonákat régen nem
vitték szárító üzemekbe, a szemekben lévő nedvesség a napon kiterítve
elpárolgott belőlük. A kukoricát például a csutkán hagyták, és górékban
tárolták. Mindig a szükségletnek megfelelő mennyiséget morzsoltak csak le
belőle, és adták oda az állatoknak. A kukoricagóréban a csövek kiszáradtak
anélkül, hogy összepenészedtek volna. Kukoricagóré A kenyérgabonát mindig
frissen őröltették a malomban. A gazda elvitt egy zsák szemes búzát a
molnárnak, aki cserébe lisztet, grízt, korpát adott. A lisztből aztán minden
héten kenyeret, lángost sütöttek, a gyerekeknek kis cipókat készítettek, amit
megkentek tejföllel, liba- vagy disznózsírral. Öregapám azt mondta; Kiszi (zabkása )a küszöbig, kása(árpa) a
kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig kitart...
Önellátás a tanyán
Nagyapám mesélte, hogy a
Demecseri vártanyán a falusi emberek önellátók voltak. Mivel volt föld, így
mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Az ételekhez a ruhákhoz a
tüzeléshez, az építkezéshez mindent maguk állítottak elő. Kevés olyan dolog
volt, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be, de még
ott is volt úgy hogy cseréltek árut. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a
mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos
étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága
tükrözte minden napjukat. Krumpli, paszuly, tengeri, liszt, tök, tej, tojás,
befőtt, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig volt a ügyes gazdasszony
kamrájában, aki egészséges és változatos ételeket készített. A sót a cukrot
kellett megvenni a piacon, a ruhát és a lábbelit. Minden időszakban volt
valamilyen gyümölcs a kertben. A
kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is
kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát
liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték,
a csírásgaluskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból
készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban
felkavarták. Tálalhatták túróval is. Ebből az anyagból készült a lekváros
gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki. A krumpli
puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá. Ettől a paprikás
krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás
zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt
nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel
volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran
fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest,
különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag
megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, és ha
valakinek nem volt tehene, annak a szomszédok ingyen adtak tejet. Nagymama
mesélte, hogy vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a
vetőmagot hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Kedvelt étel volt az öhöm,
amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. A káposztás laska meg a laskaleves vót
a gyakori étel. Ha szikrázik az azsag,
majd harazsál a és újabb tüzet rak belé a boltozatot is ki kell
hevíteni. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival,
leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A
kenyeret házilag készítették. A gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és
bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe
szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával
és szalmával befűtötte a kemencét. Amikor már bemelegedett, de még nem volt
elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából,
kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte A hamar megsült lángost
ették kaprosan, cukorral, de zsírosan is. „ Mikor szikrázott a tégla akkor be
volt fűtve a kemence". Ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra
öntötte, és bevetette a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomta,
hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a
vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is. Hamarabb elkészült,
mint a kenyér és csillapította az éhséget A megsült kenyeret letisztogatták és
a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem
maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta De ekkor
készítették édességként a köttestésztákat is. Mivel volt tojás liszt, így a
házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején
szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát
lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne
fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így
bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Az udvaron mindenkinek volt egy szérű
ahol a paszuly cséplés történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a
homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Minden
tanyatelken ástak egy gémeskutat. Az udvaron volt egy kecskeláb fafűrészeléshez, egy tőke favágáshoz, hombár, a szemes gabona
eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még
tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett
kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a
tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri
górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire,
egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. A csinkánti tengeri vót az aprószemü.
Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban
disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban
bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes (sós) legelőkön
tartották, a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát,
szekeret. Szokás volt a szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára
akasztani és Isten áldását kérni a munkához. A ház nádtetős, vert falú volt,
vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. a
házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és
gyümölcsöskertet kerítés, gyakran élő sövény vette körül. A szalmafödeles ház
szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta,
mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át
jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok
a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött
rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a
cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak együttesétől
terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek
és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek. Pálinkát főzettek
mindenféle gyümölcsből, melyet vesszővel bekötött üvegekben tároltak.
A vallás
A keresztény ember,
mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond,
megköszöni Istennek amit adott. Mai is követem ezt a rituálét. Még emlékszem az
imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet
része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. Amikor
hazamentünk a templomból, úgy kellett köszönni, dícsértesség a Jézus Krisztus.
A válasz; Mindörökké Ámen. A reformátusoknál Áldás Békesség! A felnőttek 4-kor
keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka.
Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más,
hozzá egy pohár tejet ittak, arról dolgoztak délig. A felesleget eladták, mert
kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok
deleltek az emberek is. Az ebéd szegényes volt, krumplileves, zöldségleves,
bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak
vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. Vacsora lekváros
kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje volt, a
húsvétra birkahús. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más
könyv nem igen volt a háznál.
Kenyérsütés
A kenyérsütés volt a
legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A
kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak,
abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból
kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a
melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég
meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat,
hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost
sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és
bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost
mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral,
vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a
gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a
készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a
kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart
tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi
vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd
megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült,
de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült
kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó
polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a
parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A
kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek,
áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal
felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg".
Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ettek vagy lángost csináltak.
Munka télen
Az asszonyok télen
kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat
csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle
a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi
nem veszhetett. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk
napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és
misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy
égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából
ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze
volt.
Eszközök a tanyán
Rengetek olyan szót tanultam
meg nagyszüleimtől, aminek jelentését, már alig ismeri valaki. Az ágyat
priccsnek vagy dikónak hívták, még én is dikón aludtam kiskoromban, az asztal
mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra falára akasztották
az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a
háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított
káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a
konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a
bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az
asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő
alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a
fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes
szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence
szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó. Az építéshez használt sarat is
saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és
libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az
oszlopokat. Az erejüket kitartással pótolták. Pácolt deszka volt a plafon és
sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem
hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa
volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás
asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni
a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott
is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér
által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények.
A hétköznapok egyhangúsága
A tanyasi emberek mondása
volt, hogy majd alszunk, ha meghalunk, este, ha sokáig dolgoztak, kukoricát
fosztottak, fontak-szőttek, vagy paszulyt válogattak vagy bármi egyebet, és
valaki azt mondta: Ideje lenne már lefeküdni - akkor arra ezt válaszolt a
gazda. Ha álmodozott a legény a lyány lyukáról, azt mondták neki gúnyosan; ne
aludj, nem álmodsz. Az ábrándozónak, a nem elérhető dolgok után vágyakozónak
mondták régen, persze, nem azt jelenti, hogy valóban ne aludjon, hanem hogy ne
járjon másutt az esze, ne álmodozzon napközben is, mert belesik a cséplőgépbe.
A mamlasz legény olyan, mint egy tál aludttej. Az anyja szoknyáján ül, a mindig
otthon ülő legényre mondják, aki önállótlan, nem mer vagy nem akar a lányokhoz
járni, udvarolni, de aki nem megy társaságba se a legénybarátokhoz, a
szomszédba beszélgetni, hazulról csak ritkán mozdul ki: Nem jár ez a mamlasz
sehova, mindig az anyja szoknyáján ül. Anyámasszony katonája, a gyáva
legényekre mondják. Többnyire azonban a fiatalabb fiúval kapcsolatban hangzik
el, pl. ha este fél egyedül kimenni az udvarra pisilni, vagy hátramenni a
csűrbe, vagy ha rábíznak egy feladatot, de nem meri elkezdeni: Mitől félsz? Ne
légy már olyan anyámasszony katonája! Ganajban terem az arany, ha a gazda
jól megtrágyázza a földet, akkor jól terem, folyékony arany régen a tanyasi
ember ezt tartotta a trágyaléről. Ki korán kel, aranyat lel, többre ér a
munkában, aki korán kel. Voltak olyan szorgalmas emberek, akik mire a nap
feljött, már lekaszáltak egy tábla lucernát, vagy megkapálták a káposztát, ezek
jó eredményre, termésre számíthattak. Három asszony egy országos vásár, ha
összeáll néhány asszony beszélgetni, pletykálni, olyan lármásak, hangoskodók,
egymás szavába karattyolnak, mintha csak vásár lenne. A pulya akkor látott
vizet, mikor a bába megmosta, a piszkos, szurtos gyermekről szokás mondani.
Felnőttel kapcsolatban, ha valaki részeges, mert az nem iszik vizet. Mosolyog a
bajusza alól, mert nem tartja érdemesnek a többieket, hogy véleményt
nyilvánítson. Na hogy áll a bajusz? Megnősült-e a legény? Szegények vótunk, de
ha a szomszéd kért valamit, akkor odaadtuk az utolsó tojást is, mert az élet
nagy igazsága, hogy sok mindent elvehetnek tőled, de azt amit másoknak adtál
soha...
Nagyapa szerette a bort!
Azt mondta nagyapám
egyszer, hogy a bor nem az üvegben terem! Rossz bor nincs, csak rossz
borívó! Amikor felbontod az üveget kiöntöd a pohárba, az első pohár bort Mátyás
király óta mindig a szőlőt gondozó gazda egészségére illik elfogyasztani, aki
kapálta, permetezte, kötözte, metszette, kacsozta és szüretelte préselte,
kénezte, tükrözte kotyogózta, dekantálta és gondozta a bort. Csak az ihatja
jóízűen, aki kapálni, permetezni, kötözni, kacsozni is szereti, mert ha más
megy le a pincébe bort inni, akkor a pincébe, a termésköveket benövő fekete
penész gyászolja a bort amit megiszik, a kő oldalán apró cseppekben pereg a
pince könnye, elsiratja a bort, sőt a pohár oldalán kicsapódott pára opálossá
teszi a poharat, mert még a pohár is sajnálja azt a finom nedűt attól aki nem
tesz érte egy kapavágást sem. A szüretre összejön a család, őzpörkölt vagy
vaddisznó pörköpt dukál ilyen jeles napra. A szüret ideje, ha közeledik, előtte
egy hónappal már nem szabad permetezni, elő kell készíteni a pincét, a hordókat
az ászokfákat, a kádakat, prést, puttonyokat.
A kényeskedő városiakrul
Sok munka van az
előkészületekkel. Nagyapa másik bölcsessége; A sok áltudományos városi
fanyalogva minősíti a bort, egyiknek savas, másiknak testes, csak affektálnak,
nem értenek hozzá. betanulnak három mondatot és előadják, hogy milyen
iskolázottak, pózolnak kényeskednek, fényezik magukat a bort pedig lehuzzák.
Mert nem lögybölni, szagolgatni, nyalogatni, kóstolgatni kell, hanem lehunyni a
szemünket és átadni magunkat a pohár vörösbor lelket és testet melengető
hatásának. Amikor megisszuk a bort a kislábújunktúl a fejünk búbjáig végig
szalad egy áramütés és erős bizsergést érzünk még a hajszállainkban is. Azt
mondja nagyapám, ezeket felvinném a szőlőhegyre oszt fentről lefelé kapáltatnám
őket a legnagyobb melegben, osztán megkínálnám űket abból a borból amit
leminősítettek. A kapáláshoz is érteni kell, meg kell tanulni. Mert ez nem
csupán egyszerű földmozgatás, vagy gyomtalanítás. A talaj lazítással
elősegítjük az esővíz elnyeletését, így nem okoz talajeróziót és táplálja a
szőlőnket. A százaz talaj megrepedhet és elszakíthatja gyökereket, ezért kell
gyakran talajlazítást végezni, nem beszélve a légcserélésről. A bakművelés lényege, hogy egy gödör vagy
inkább tányér öleli körbe a tőkét. Ezek a tányérok a meredek hegyoldalon
összeérnek, teraszosan, így elnyelik el az esővizet. Télen a tányért
megfordították és fedést csináltak belőle. Mindezt a célszerszámmal, a kapával.
Izzadtságos aprólékossággal. ezzel védték a fagy ellen a szőlőtőkét. Nem
kevésbé fontos célja még a kapálásnak a gyom természetes úton történő
eltávolítása, de gyökerestül. Tehát, hogy lehet eltávolítani a szőlőtőke körül
tartósan a gyomot? Kapálással, de a közvetlen közelében csak kihúzni szabad.
Mert a kapa is komoly sérülést okozhat a növénynek! Nagyapám azt mondta, a szorgalmas
gazda meg tud borotválkozni a kapájával és közben tükörnek is használja. Lusta
gazdának nem csillog a kapája. Aki a bort szereti, rossz ember nem lehet, de aki
szereti a bort, az szeresse kapálni is.
Betegségek a tanyán
Nagymama mesélte, hogy a
nyavajákat ük gyógyították meg, mert a Vártanyán nem vót orvos, Demecserben
ugyan vót, de mire szekérrel behozták a tanyára, ami 8 kilóméter már el is
temették a beteget. A tanyákon élő embereknek sokszor az egyetlen gyógyulási
lehetősége a javasasszony volt, aki kicsit habókos volt, de nem vót más. A
javasasszonyok évszázadokon át adta át tapasztalataikat a következő
nemzedéknek. A gyógyhatású füveket a
lápon szedte, út mellett, erdőn, mezőn, legelőn, a falu határában, de az
udvaron is volt neki mindig vetve a gyakrabban használatos gyógynövényekből. A
ritka vízi vagy lápi növényeket a környék folyóinak morotváiból, vagy a lápi
tavakból vagy környékéről gyűjtötte. Az év bizonyos szakaiban május, június,
július hosszabb gyűjtőútra indult. Felpakolt kétkerekű szamárfogatos
talyigájára és nyakába vette a vidéket. Vitt magával a maga készítette
gyógyszerekből, gondosan kezelt füvekből, növényekből útközben, ahol megszállt, kerülőknél,
csőszöknél, gyakran gyógyítgatott. Így kutatta fel azokat a helyeket, ahol a
számára szükséges növényeket, füvek megtalálhatók. A gyógyulás fontos
helyszínei a búcsújáró helyek voltak, melyek a hagyományos falusi életformában
jelentős szerepet játszottak, nemcsak mint a vallási élet színterei, de mint a
társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének egyik módja is. A búcsújáró helyeken szerezte be a nép azokat
a tárgyakat, amelyeknek aztán gyógyító erőt tulajdonított, szentelt vizet, Szűz
Mária képet, feszületet. A tanyáról gyakran jártak a Pócsi búcsúba az emberek,
vagy azért mert betegek voltak, vagy azért hogy megköszönjék a Boldogságos Szűz
Máriának, hogy meggyógyultak. A
gyógyításban rendkívül fontos tényező a javasasszony iránti feltétlen bizalom,
mert a beteg számára a gyógyulásba vetett hitet képes erősíteni. Bennük és
működésük eredményességében feltétlenül hittek, ami erősítette ezt a bizalmat,
hogy a javasasszonyok a közösség tagjaiból kerültek ki, értettek a nép nyelvén,
vagyis tevékenységük során ugyanazokra a hiedelmekre hivatkozhattak, amelyeket
mindenki ismert és elfogadott környezetükben. Hírnevüket elsősorban nem a néha
valóban sikeres gyógyításaiknak köszönhették, hanem a tanyasi nép között
elterjedt mély hitnek. Apám szerint a javasasszony az ördöggel cimborál, ezért
természetfölötti képességekkel rendelkezik, s ezt a képességét, tudását tudja
gyógyításra felhasználni. Azt mondták hogy addig nem tudott meghalni, míg
kézfogással át nem adta a tudást a gyermekének. A tanyasiak ismerték a
javasasszonyok rontó erejét is, így ha valamelyik háznál bent járt, sót dobtak
utána, hogy bajt ne okozhasson. Egyszer a szomszédban a baba nem akart szopni,
csak sírt egész nap. A javasasszony azt mondta, nem jól szülte meg a lyány.
Újra meg kell szülni. Az udvaron volt egy meggyfa ami még nem termett.
Hajnalban odavitték a babát, az apja egy baltával ketté vágta a fa törzsét a
tetejétől a fődig, oszt át húzták rajta a babát előre meg hátra háromszor.
Érdekes módon a baba abba hagyta a sírást oszt onnan kezdve rendesen szopott.
Ez a kis történet is megmutatja milyen fontos volt hogy higgyenek az emberek a
hiedelmekben. Egyszer nagyapámhoz hívták
ki a javasasszonyt mert nagyon fájt a háta, az meg átforrósított kővel
mulasztotta el a reumatikus panaszokat. Amikor édesapám kisöccse himlős volt, a
javasasszony kilenc féle fűből kilenc helyről kilenc napon át este kilenc
órakor feketére főzött fűrdővízben fűrdetve gyógyította meg a kisöccsét. Máskor
meg a szomszédot elöntötte a Szent Antal tüze. A javasasszony azt javasolta,
válogassák át a rozst a fekete varjú körmöket szedjék ki belőle, mert az okozza
a nyavaját, és tényleg az okozta. A szomszédasszony nem tudott teherbe esni, a
javasasszony szerint rontás igézés szemmel verés vagy átok miatt. A baksából
kivett vékony faszenet főzték bele vízbe és abba fürdették meg az asszonyt, aki
pár hét múlva teherbe esett. A gőzölés mellett a füstölés volt egy másik ismert
és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a
füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét
valószínűleg a javasasszony szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség
megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és
állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban
sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem
találhatók Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi
módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a
hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s
ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését
a szervezetből. Elterjedt gyógymód volt, hogy a szem által megrontott, megvert
kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a
ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat
elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a
beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja
hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal, persze a füstölés
kivette belőle a rontást. A munka végeztével azt mondta mindig, hogy neki nem
kell semmi, látja hogy szegény ember a gazda. Ilyenkor vírtusból még többet
adtak neki, olyankor hagyott ott a gazdánál kis ruhába kötve gyógyfüvet, amit
be kellett áztatni és megitatni a beteggel.
A derékfájás vagy köszvény esetén a legkisebb kisfiúnak kellett
megtaposni a beteg hátát. A fájós hát esetén a dömöckölés, dögönyözés is
használt. Vajjal kenegették az égett sebet, fájós fülbe megolvasztva
csepegtették, és viszkető kiütésekre Szent Antal-füvet vajban megpirítva kentek.
Más, állati eredetű zsiradékot is gyakran használtak, így nyúl-, medve-, sőt
gémhájat is különféle célokra, és szalonnával puhították a bőrkeményedéseket.
Az állati zsiradékból készített szappant a kelések érlelésére használták régen.
A kenderolaj hatékonynak bizonyult
súlyos fájdalmak, leukémia, ízületi gyulladás, cukorbetegség, asztma,
fertőzések, gyulladások, égési sérülések, krónikus fájdalom, pikkelysömör,
fekélyek, anyajegyek, szemölcsök és hasonló problémák kezelésében is. A
javasasszony magas vérnyomásra, fejfájása, sűrűvérűségre nadályt (pióca)
használt. A pióca a marásakor érgörcsoldó hatású, fájdalomcsillapító és
értágító, véralvadásgátló anyagot juttat a szervezetbe, azonkívül a fertőzés
veszélye is minimális. A javasasszony a vágott sebre sós kenyeret, forrázott
sebre sót tett, vagy kis zsákban melegített sót tett, de a fájós fülre,
gyomorra is ez került. Azt mondta egyszer a javasasszony nagyapámnak, hogy a
közel háromezer gyógynövény minden nyavajára nyújt gyógymódot, de nem ismerjük
még mindet. A javasasszony petróleumot, terpentint, rézgálicot, tömjént, jódot,
kámfort, szeszt, szurkot és szalicilt még trágyát is használt gyógyításra. A különféle betegségek racionális, ésszerű
megfigyelésen és kipróbált hatásokon alapuló gyógyítására, ilyen volt például a
nyírfalevél teája, ami kiváló vizelethajtó, vértisztító és gyulladáscsökkentő,
de ismert görcsoldó és fertőtlenítőhatása is, amit jól tudott a javasasszony
is, aki alkalmazta enyhébb fertőzéses húgyúti megbetegedésekben, vesekő és vesehomok
kialakulásának megelőzésére, reuma ellen is. A népi gyógyászatban a fiatal fák
nedvét vizelethajtásra használták. Nagyapám sose látott orvost se patikust, se
kórházat, még is 87 évet élt. Két orvossága volt a bora meg a pálinkája, ezeket
kombinálta. Esténként megivott egy pohár fehér bort, reggel egy kis pohár saját
pálinkát ivott, reggeli után egy pohár vörösbort melegített meg a spórvégében,
amibe rengeteg csípős paprikát szórt, ami attól olyan erős lett mint a méreg és
azt megitta, délben egy pohár piros bort ivott. Ha megcsípte egy rovar, akkor
egy fű darabot a kezei közt elmorzsolt és azzal dörzsölte be a csípés helyét. A
rigmus szerint fűben fában orvosság. A
tanyasi emberek a természettel együtt éltek, ismerték és tisztelték a természet
alaptörvényeit. Tavasztól a tél beálltáig nagyon sokat dolgoztak (ebből adódtak
olyan betegségek, mint a megerőltetés és az elhasználódás miatti időskori
fájdalmak). Hittek a teremtő Istenben, a természet gyógyító erejében. Hittek az
ima, a kimondott szó és rítusaik erejében. Ezért tartották eredményes
gyógymódnak a ráolvasást és az eközben végzett rítusokat például rontás,
szemmel verés esetén. „A leleményesség, a természetszeretet és a
természetismeret hozzásegítette, a hagyományos tudás arra ösztönözte a parasztembert,
hogy környezetében mindenütt a legkönnyebben megszerezhető, legalkalmasabb
orvosságot keresse és találja meg.” A falusi ember számára így vált „patikává”
az őt körülvevő világ. A javasasszonyok a testet és a lelket egyaránt
gyógyították. A nép véleménye szerint is bölcs, jólelkű, okos, nagy tudománnyal
bíró emberek, akik hatékonyan, sikeresen gyógyítanak. A „táltos”-nak tekintett
javasasszony természetfeletti hatalom és erő birtokosának tartották. A jó
javasasszony részvétet, szeretetet érez betege iránt, és egyenrangú félként
bánik vele. Egy nyelvet beszél a beteggel, nem használ idegen szavakat. Nem
ismer reménytelen esetet, alázatosan tudomásul veszi a természet rendjét,
áhítatos magatartást tanúsít vele szemben. „Ha az Isten úgy akarja, megfog gyógyulni.
A javasasszony a beteg szellemi részét sámánként gondozza. Úgy hatékony a
gyógyítás, ha a beteg hisz az orvosló személyében. Maga a gyógyszer, a
javasasszony szava, aktusa szakralizálódik, nemcsak tartalma miatt, hanem mert
a javasasszony más tudatállapotba képes hozni magát és betegét, túlemelkedve a
gyógyítás tér- és időbeliségén. „Mikor mennyei orvosra van szükség, akkor földi
orvos nem gyógyítja meg, olyankor csak imával lehet segíteni. A tanyasi
embereket a mértékletesség jellemezte az egész életvitelben; a táplálkozás és a
böjt, fizikai terhelés, megfelelő védelem a hideg ellen, vigyázzon, hogy ne
emeljen nagyot, és ne fázzon meg, mert mindig jó gazdája legyél a testnek,
italból, munkából mértékletesen élj. Fontos volt a lelki béke, hit; derűs,
reménykedő, bizakodó lelkiállapot fenntartása, még a nehéz időkben is. A
bosszúság, az idegesség, a harag rontja az egészséget. A derűs, bölcs
magatartás a csendes és nyugodt élet alapköve. Akkoriban a betegség oka
lehetett a megerőltetés, amit kenéssel maszírozással – a hűlés, amit
mentateával és öblögetéssel a csömör, amit diófalevél teával és koplalással
gyógyítottak, de a böjt is az emésztőrendszer tisztulását szolgálta. Voltak
lelki betegségek is, ha a gyerek megijedt, akkor ráolvasás, depresszióra,
rontásra ima. Régen a tanyán sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottak, cukor
helyett mézet, olaj helyett zsírt használtak. Reumára ficfa teát és borogatást,
pakolást, fürdőt, köpölyözést, vagy házilag készített kenőcsöt használtak.
Rontás ellen füstölés, a rossz szellemek ellen a népszokásokban, a
hagyományokban az ördögűzés. A tanyasiak sokat tanultak a javasasszonytól, több
betegséget már ők is tudtak gyógyítani. A vérszegénységre hagymás tojást májjal
és fokhagymával sütöttek és csalán teával öblítették. Nátha ellen hársfateát
használtak, este lefekvés előtt forró lábvíz fűrdőt kell venni, olyat, amilyet
csak elbír az ember, aztán forralt bort inni és bebújni a téglával
felmelegített dunna alá. Torokfájásra langyos állott vizes ruhát tettünk a
nyakunkra és reszelt hagymát, kifacsarni cukrozva inni, de a reszelt torma is
segített. Vesekőre nyírfa tea, köptetőnek pálinka, vízhajtónak zöldség tea. A
javasasszony még pipafüsttel is gyógyított, találékony volt és mindent a
hasznára tudott fordítani ami a környezetében volt.
Hogy lett a kunyhónkból ház?
Édesapám mesélte, hogy a
tanyánktól messze vót a legelőnk, messzire kellet vinni az állatokat legelni,
oszt nem akarták kitenni a jószágot minden este meg reggel annak nagy
tortúrának, hogy be meg ki hajtják, ezért, éjszakára is kint maradt a jószág,
de akkor a pásztornak is kint kellet maradnia, de mivel édesapám még csak 10
éves vót, a nagyapával együtt mentek legeltetni. A legelőnk végében vót egy kis
akácerdő, meg egy kis tó, amit benőtt már a nád. Egy hatalmas eperfa állott a
mezőn, az alatt hűsöltünk. Apám hozott magával egy baltát önvédelemre.Ennek
aztán még komoly hasznát vettük a későbbiekben. Kegyetlen meleg vót a mezőn,
meg a szél is fújt, oszt nekiláttunk kunyhót építeni. A közelben vágtunk nádat,
összekötöztük, oszt a kévéket összetámasztottuk kész vót a kunyhó. Árnyékban
vótunk oszt a szél se ért, meg az eső se. Igen ám de a pusztában néha olyan
szélvihar kerekedett, hogy elfújta egyben a kunyhónkat. Úgy döntöttünk a
következőt megerősítjük. A közeli fásból vastag akácfákat vágtunk ki, oszt úgy
3*3 m-es kalyibát csináltunk. A négy sarkára leástuk az akácoszlopokat, a
tetején kicsit vékonyabb akácrúddal összecsapoltuk és egy szilárd keretet
kaptunk. Az oszlopok közzé vékonyabb akác azsagokat vertünk le és befontuk
fűzfavesszővel. A közeli füzesből vágtunk fűzfavesszőket, úgy egy ujjnyi
vastagokat, hogy erős legyen. A zöld fűzfavessző hajlékony volt, de amikor
kiszáradt nem volt ember aki megtudta volna bontani. A stabil nyeregfedél
került rá és keresztbe torok gerenda jó fajta akácból, alá állószék, amin
stabilan nyugodott a tető. A közeli nádasból nádad gyűjtöttünk és zsupba
kötöttük az került fel a tetejére. Mivel a szél ősszel elég hideg volt ezért
úgy döntöttünk az oldalát belülről sárral betapasztjuk, hogy szélvédett legyen.
A máncsolást kívülről is elvégeztük tehéntrágyával. A kunyhó végén egy külső
kéményt raktunk, belülre meg egy egyszerű tűzhelyet, ahol meg tudtuk melegíteni
az ételt, illetve meleget adott. A tűzhely keretét hasított akácfából elkészítettük,
oszt sárral beöntöttük, majd kiégettük, és kész vót a tűzhely. Amikor az
asszony kijött, nem akart hinni a szemének honnan lett itt ez a palota, mikor
tavasszal még csak egy csősz kunyhó vót. Addig meddig tódoztuk-fódoztuk amíg
egy kis ház nem lett belűle. Akkor körbe kerítettük, a portát középen az
eperfával és a házzal, hogy udvara legyen, másik éven ástunk az udvaron egy
kutat is, így vót egy gémeskútunk is, a ház elé akácfából oszlopokat ástunk le
és csak hamar kész lett előtte a tornác is. Annyira kiterebélyesedett, hogy az
egész család szekérrel kijárt mert tengerit tököt vetettünk. A sikeren
felbuzdulva, csak hamar készült az állatoknak is fedett hely éjszakára. Vékony
hosszú akác azsagokkal körbezártuk a legelő állatokat, így nem kellett, midig
felügyelni rájuk, persze a munkálkodásunknak az lett a következménye, hogy a
kis akácos igen csak megritkult, mert még tüzelőt is abból vágtunk. Az udvarba
ültettünk meggyfát meg diófát is, a másik felében meg konyhakert lett. Jó lecke
vót ez a nyár édesapámnak, aki pár hónap alatt megtanulta, hogy a találékony
paraszt ember a semmiből is tud házat építeni. Hát így lett a pusztában még egy
házunk Isten kegyelméből.
Az iskola a tanyán
Nagymama szerint; a mi
időnkben az iskola más volt, az értékek mások voltak, az emberek mások voltak,
az élet más volt. Mindannyian magunkban hordozzuk iskolánk hangulatát. Az
épületet, a kaput, melyen annyiszor átléptünk, tanáraink–diáktársaink emlékét.
Sok olyan ember tanulta ebben az iskolában az abc-t, az egyszeregyet, akik ma
anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, netán dédszülők. Volt aki orvos lett,
volt aki pap, én középiskolai tanár lettem, és szembesülnöm kellett a mai
ifjúság viselkedésével. Ha a tanár nyakon vág egy gyereket, mert az
tiszteletlenül beszélt vele, akkor szadistának bélyegzik, ha megsimogatja a
buksiját a jól felelő gyereknek, akkor pedofil, mindenféle bélyeget nyomnak rá
csak a tisztelet hiányzik a szülők és a gyerekek és a társadalom részéről.
Amikor én jártam iskolába, még tisztelet és erkölcsi megbecsülés illette meg a
tanárokat, az oktatásnak nagyobb értéke volt és mi még megbecsültük, hogy az a
tanár bejött az órára tanítani, a jogainknál fontosabbak voltak a
kötelezettségeink, szüleink és tanáraink iránti tisztelet. Ha csúnyán írtunk
kaptunk egy körmöst, ha rosszul viselkedtünk, kaptunk egy nyakast, szüleink azt
mondták a tanítóbácsinak, nyugodtan vágja nyakon a gyereket, ha nem fogad szót.
Ha rosszalkodtunk az iskolában és otthon megtudták a szüleink még otthon is
kaptunk egy alapos verést. A faluban az orvos, a pap és a tanár volt az
értelmiség, minden szülő azt szerette volna, ha gyereke orvos, pap, vagy tanár
lesz. Akkor még a tanárnak volt
tekintélye a diák pedig tudta, hogy hol a helye. Mindenki megsüvegelte a
tanítót, ha találkozott vele az utcán. Sokat köszönhetek tanáraimnak, mert
megtanítottak, írni és olvasni, számolni és gondolkodni, becsülni a munkát és
tisztelni a dolgozó embereket. Megismertették velem a szépet és a jót, a
becsületességet és a mások iránti tiszteletet. Az osztály harmada cigány volt
és nem tettünk különbséget egymás között, sem a diákok, sem a tanárok nem
voltak kirekesztőek. Akkoriban kötelező
volt az iskolaköpeny, ami egyenlőséget sugallt, eltakarta, hogy egyikünk - másikunk
kicsit szegényebb anyagi körülmények között élt. A tornacipő orra ki volt vágva
mindenkinek, mindenki szegény volt és mégis mérhetetlenül gazdag. Generációk
nőttek fel egy liberális oktatáspolitikának köszönhetően, így a mai felnőttek
és gyerekek csak az árát tudják a dolgoknak, de nem ismerik az értékét. Ha a
másiknak nem volt tízóraija, elfeleztük vele. Szegényebbek voltunk az biztos,
de fegyelmezettebbek is és talán a szívünk is nagyobb volt. Kopott összefirkált
padok, középen a kalamáris tartó lyuk, a plajbász, a penna vagy a kalamáris, rozoga székek, öreg tanári asztal, a tábla
kockás és vonalas volt és fekete, a kréta fehér, szorzótábla, abakusz, katedra,
ami egy dobogó volt azon állt a tanár ócska asztala és rozoga széke, ennyi volt
az iskola eszközkészlete, de a tanárok szeretete és fantáziája, mégis
megtöltötte minden jóval a fejünket, ami az élethez kell. Az iskolatáska
tartalma fa-tolltartó, ceruzák, radír, füzetek és könyvek kékbe öltöztetve,
órarend, vonalzók, körző, mártós toll, tinta, itatós, korongok, ecsetek
vízfesték, gyúrma, piros tubusos
technokol rapid ragasztó, és
uzsonna, egészségügyi csomag, tornafelszerelés, ellenőrzőkönyv. A templom
mellett volt az iskola, pontosabban a paplak mellett, olajos hajópadlója volt,
cserépkályhával fűtötték fel az osztályokat. Az egyik templomnál "kéki
józska", a másiknál "csuta" koldult minden nap. Karizmatikus
tanárok tanítottak minket a munkára és az életre. Hatalmas szakadék húzódik a
két iskolarendszer között térben és időben,
gondolkodásban és szemléletben. Elképesztő fejlődésen ment át az oktatás az
elmúlt évtizedekben, hogy hova tart az más kérdés. A tízórai kakaó volt egy
kiflivel. Pajtást olvastunk és kék kisdobosok voltunk. Gyűjtöttük, az iskolai
takarékbélyegeket. A tornacipő kék volt, a kis gatya fekete, és hozzá fehér
atléta. Úttörőként, piros nyakkendő és síp, majd ifjú gárda egyenruha. A
tanítóbácsi folyton arra emlékeztetett, hogy egyenes háttal üljünk az
asztalnál, a csípőnket nyomjuk hátra, a könyökünket támasszuk meg a padon, így
egyrészt rendesebben kapunk levegőt tanulás közben, másrészt nem kapunk
gerincferdülést, akkoriban kötelező volt az órán a hátunk mögött összekulcsolt
kézzel ülni, ami szintén az egyenes testtartás miatt volt fontos. Volt
gyakorlati óra, ahol a kertészkedést tanultuk meg. A gyerekek fegyelmezetten
ültek a padsorokban, és odaadó figyelemmel hallgatják a tanárt. Akkoriban már a
puszta közbeszólás is rendbontásnak, fegyelmezetlenségnek számított. Mit
akartunk mi gyerekek? Azt, hogy hagyjanak minket játszani. Mit akartak az
akkori szülők? A szülők szerették volna, hogy a gyerekünk boldoguljon az
életben, hogy olyan, munkája legyen, amit szívesen csinál, hogy rendes ember
váljon belőle. Ezt az antagonisztikus ellentmondást, csak szelíd erőszakkal
lehetett orvosolni. Mi nem tudhattuk még akkor, hogy mi az, ami a mi
épülésünket szolgálja, de szüleink, akik megtapasztalták a saját bőrükön, hogy
milyen az, ha nem tanul az ember, görcsösen ragaszkodtak ahhoz hogy tanuljunk. "Tanulj fiam, hogy könnyebb életed
legyen mint nekem volt" gyakran hangzott el ez a mondat otthon.
Felnőttként rájön az ember, arra, hogy szülei bölcs tanácsokkal látták el, és
hálás érte, hogy erőltették a tanulást, mert most azért könnyebb az élete.
Mamár felnőttként a bölcs tanácsok hozadékaként, valóban könnyebben élek.
Felkészülés a télre
Télen a legfontosabb a
fűtés volt, egész évben erre készültek. Száraz fa gyújtósnak, amit vékonyra
kell vágni gerjesztőnek. Ha este későig még abajgattuk a tűzet, akkor a
parázsból marad reggelre és másnap lehet táplálni tovább. Az eresz alatt álló kecskebak
jó szolgálatot tett, ha fűrészelni akartuk a fát, persze tudni kellett hogyan.
A felhasogatása a rönknek sem egyszerű feladat, tudni kellett hova kell ütni és
mekkorát, mert ha a közepébe ütöttük, a fejszét három ember se vette ki belőle,
mindig a széléből kell lehasítani egy darabot, és lassan elfogyott a rönk. A
tornácon hajnalra jégcsapok, az ablakokon jégvirágok díszítették a házat. Aki
nem próbált még hideg falusi házban spórt begyújtani, az nem becsüli meg igazán
a tűz melegét.
Nyakig a sárban
Itt a gumicsizma nem
népviselet, mert ha a sarat dagonyázod, vagy az ólat takarítod, vagy csak eső
után a kerti munkát végeztük, elengedhetetlen és szükségszerű. Sáros csizmával
nem mentünk be a házba, megbecsültük a tisztaságot, a rendet, amit a háziasszony
tartott fenn. Este beszedtük a tojást, reggel korán ellenőriztük, hogy mennyit
nőtt a palánta. Tavasszal, a palántázás idején fontos ceremónia a palánták
cserélgetése, akinek több van valamiből, elcseréli más palántákra, így a
felesleg soha nem ment a szemétbe, hanem gazdát cserélt. Itt a fiúk fára
másztak, bicikliztek, a sárban tapicskoltak, a ház körül segítettek, fociztak.
Aki itt él, nem tudja mi az asztma, vagy az allergia. Itt a fákon a gyümölcs
bio- és natúr, bár ezeket a szavakat senki nem használja, mint ahogy a házi
kifejezést sem. Mentát, sóskát, körömvirágot, árvacsalánt minden udvaron
találni, így van gyógynövény a családnak, vagy friss zöldség.
Mit ettek az emberek?
A tanyán élő embernek
mindig volt kenyér, köles paszuly, málé, burgonya, káposzta, tengeri, liszt,
tök, tej, tojás, befőtt, csócsa vagy csalamádé, szalonna, tepertő, zsír vagy
olaj a kamrájában. Minden időszakban volt valamilyen gyümölcs a kertben. A
krumpli sosem fogyhatott ki. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak
fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén
megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a
palacsintához hasonlóan sütötték, a csírásgaluskát főzték. A cinkét liszttel
összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki,
majd hagymás zsírban felkavarták, vagy tálalhatták túróval is. Krumpliból
készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában
sütöttek ki, a puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá,
ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit
paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit
tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték.
Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú
krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest,
paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri
puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették
ki. Sok tejet ittak, még a gulásztát is megették a tehén összecsomósodott
tejét, és ha valakinek nem volt tehene, az kecskét tartott. Mindenkinek volt az
udvarán ribizli, eper és paradicsom vagy paprika, hagyma vagy uborka, nem kellett
a piacra menni érte. A zsíros kupában tepertő a padláson vagy padmalyon füstölt
szalonna volt, ami főételnek is jó egy kis zsenge hagymaszárral. A legnagyobb
melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. A hétköznapokon
krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag
leves volt, húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az
asztalon.
A kenyérsütés tudománya
A kenyeret is házilag készítették, a
gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész
kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a
kendő sarkaival betakargatta. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával
megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. Amíg kélt a tészta,
venyigével, csutkával és szalmával befűtötték a kemencét, amikor már
bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez, addig kiszakítottak
néhány darabot a tésztából, kilapították és a parázs felett lángosnak
megsütötték, amit ehettek kaprosan, cukorral, de zsírosan is. Először az
ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy
felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A
megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták.
A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a
reggeli a gyerekeknek. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől,
és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a
kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy
mindenütt egyenlően fűtsön. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomták, hogy
fel ne essen a haja. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt
káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt.
Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra
téve ráborították a megkelt kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A megsült kenyeret letisztogatták és a
megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá, étkezés előtt imát mondtak,
megköszönték Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt -
italt adott, annak neve legyen áldott" A kemence tetején vászon
zsákocskában száradt a kovászból kivett morzsóka, amivel a következő
kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. A dagasztóteknő oldaláról
összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is,
hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget. A sütőteknő
végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az
odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre
gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle,
tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték.
A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva
ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó
kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért
tisztelték a tanyasi emberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran
Édesapám. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették,
megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg”.
Ünnepi ebéd a tanyán…
Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el
az asztalról a húsleves és a töltött káposzta, és ekkor készítették édességként
a kőttes tésztákat is, amiket mákkal vagy dióval töltöttek. Mivel volt tojás
liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az
ágy tetején, abroszon szárították. Télen szánkó helyett elég volt egy láda alá
két fa szegelése. Disznóvágáskor hordták az ismerősöknek rokonoknak a kóstolót
az emberek. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult
betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott
lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát. Az ablak előtt megjelentek és beszóltak
„szabad az Istent dicsérni?” Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi
egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták
őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a tanyát, általuk
készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport
tagja volt az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával, amit azsagnak vagy
istápnak is hívtak. Mókás jeleneteivel tette életszerűvé a pásztorok énekeit és
köszöntését. Szilveszterkor tréfás jelenetektől volt hangos a tanyasi utca.
Ostorcsattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok „riasztgatták” az
embereket. Aztán boldog újévet kívántak a lakóknak. Karácsonykor
elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és
sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek,
míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott
tengeri volt. Húsvétkor szokás volt a
locsolkodás, a gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett
vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a
lányokat a kútnál locsolták. Az év utolsó napján aki tehette, elment a
templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos
mulatságok. Fontos volt a farsang, az egyházi ünnepek, a Szent Márk és Szent
György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott
búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy
evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az
emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a
tükör mellé tette, a szoba dísze volt. A régi tanyavilág legjelentősebb családi
eseménye a lakodalom. Az ifjú pár részére nagy feladat volt a pohártörés. Az
anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni.
Az esküvőt jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A
leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A
leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. A vőlegénynek a
csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid
ruha, pántos cipő dukált. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította. A
legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst
töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel. A menyasszonyi koszorút
eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra
akasztották dísznek. A házasság a tanyán egy életre szólt. Minden család
életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak,
akit gazdagon megjutalmaztak.
Milyen vót az udvar?
A tanyán szép nagy kertek
voltak, benne konyhakert, udvar, gyümölcsfák. Az udvar elején eperfa, aminek
termését a kacsák szívesen csipegették fel, a végén diófa állt, a ház előtt
gémeskút. A tornác előtt szőlőlugas díszelgett, amit metszeni kellett,
permetezni, kacsolni és kötözni. A fákon énekesmadarak énekeltek egész nap. Itt
természetes, ha bőg a tehén, ha nyerít a ló, mekeg a kecske, visítanak a
malacok, a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak a macskák bangurolnak, vagy a gólya kelepel az előttünk lévő
villanyoszlopon, vagy a kocsmából hazafelé tartó részegek énekelnek. Itt minden
tojás és tyúk vagy a szalonna, vagy a sonka vagy a tészta házi, nem kell annak
hazudni, mint a városi piacokon. Egy tyúk évente száz tojást tojt, ha annak a
felét eladták, megvolt a tyúk ára, és még az a tyúk tojt jövőre is, és ha még
kotlik is, megültették és csibéket is költött. Senki sem vágja le az
aranytojást tojó tyúkot. A csend itt ismeretlen fogalom. A hátsóudvaron
csirkék, kacsák, libák, pulykák, malacok kecskék és galambok osztozkodnak a
gazda kukoricáján, elégedetten beszélgetve egymással. A tyúkól alatt volt a
kutyaól, hogy védje az állatokat a rókától. A plútó kutya is mindig a tyúkól
alatt érezte jól magát, de ez majd egy másik történet lesz. Az udvaron mindenkinek
volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés vagy adjusztálás
történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre
döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Az udvaron volt egy hombár, a
szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották.
Volt még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel
fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy
kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél
beálltáig. Az udvarban csirkék és tyúkok szaladgálnak, míg el nem hangzott a
„pipipipipi” akkor aztán minden felől rohantak a szárnyasok. A tyúkok
szárnytollát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy
ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben manőverezni,
így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Az udvaron kapott helyet az
istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp
fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket tartottak, a
legelő állatokat néhol a kopár szikes legelőkön tartották, míg a színben a föld
műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret tárolták.
Mi az a kotu?
A kiszáradt tavak alját
kiégették. Az erős napsütéstől meggyulladt a fekete lápi tőzeg a kotu, ami vízi
növények összefonódásából jön létre, az elhalt növényekre mindig újabbak
települnek. A megnőtt termőterületen zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa
volt, a korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek. Szegény
családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő
kökény volt a gyümölcs. A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt
megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok.
A házat is maguk építették…
A falusi emberek azt mondták a hozzáértő
ember kezében a sár is arannyá válik. Az itt élő emberek sárból képesek voltak
házat építeni, mivel nem volt más kénytelenek voltak az anyaföld adományaira,
nevezetesen sárra, szalmára, vízre, megfelelő tájolásra és a Jó Isten áldására
támaszkodni. Amikor az ember elfogadta magát a természet részeként, s nem
akarta uralni a világot, akkor elfogadta azt is, hogy háza a földből nő ki, és
évtizedek múlva a lakója és a lakhelye is oda tér majd vissza a jó anyaföldbe.
A szalmafödeles ház szobája apró ablakaival az utcára nézett, melegét télen a
konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A
konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott.
Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása,
káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas
gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. A
nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a
konyhából oldották meg. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron
korán világosodott és sok volt a munka. Az árokparton szedett gizgazzal,
gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött venyigével vagy napraforgó szárakkal
fűtöttek, szalmán, a földön vagy dikón aludtak. Ha éhesek vótunk még a kender
bélit is megettük, arra mondták hogy ízetlen vót mint a kender bél… A kornak
megfelelően vertfalu, szalmával kevert agyagból dagasztott sárból rakott,
földes padlójú házak voltak, nád, szalma, sás fedése volt a tetőnek. Benne
nyitott tűzhely, volt szabadkéménnyel, amit hulladékkal fűtöttek. A házak
tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással történt. Az ablakok kicsik
voltak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A házban nem ritkán
tucatnyi ember lakott, többnyire három nemzedék egy fedél alatt. A házakat
részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett
lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás alkalmazását,
és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére a sok
tűzeset miatt.
Bútorok a házban
Az ágyat priccsnek vagy
dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az
ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra
falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők,
csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke,
savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak
nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A
konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda
és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő
alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. A fekvőhely és
az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét, amit
kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott
a szobaajtó. Az építéshez használt
sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később
kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga
faragta az oszlopokat. Pácolt deszka volt a plafon és sárdöngölt a padló. A
nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe,
minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A kertben volt még egy a földből kicsit
kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát
tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor
volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú
hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron
hűvöset, télen meleget tartott. A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból
(homok) és rostos adalékból szalma, pelyva, szecska, esetleg nádból
készítették. A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékot használtak,
de minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb -
ezzel szemben nagyobb volt a hőszigetelő képessége. A vályog mivel nem éghető és jó hőszigetelő
ezért kedvelt volt a tanyán. A vályogtégla mellett a lapított sárgömbökből
rakott ún. csömpölyeg fal vagy petics volt a jellemző. A vertfal zsalu közzé
került. A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló
alapra kell helyezni. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő
elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel
történt. A gyors kiszáradás miatt fontos volt, hogy a vályogfalakat csak száraz
időszakban készítsék főleg a nyári hónapokban. A gömbölyegek vagy gombócok
formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű
téglatest volt. A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem
csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni.
Hogy készült a vályog
A vályogtégla úgy készült,
hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba
töltötték, és abban fával csömöszölték. A formákból kivett téglákat napon
szárítják meg, de a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól.
A tornácot culáp vagy támasztóoszlop tartotta, de a falba is beépítették. A
sarat állatokkal járatták meg, járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket,
esetleg nádat. A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Vigyáztak rá,
hogy ki ne száradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is. A rakott
falat miután elkészült egyesre vágták ásóval. A vert fal zsaluját pántolták,
oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették,
döngölőkkel tömörré verték, esetleg botok végével megszurkálják a levegő
kiszorítása céljából. A csúsztatható deszkát feljebb húzzák és felrakták a
következő sort. A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit
általában megerősítik nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével oldották
meg. A paticsfal olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok
közé font vessző, vagy nádfonat volt. A földbe szúrták a sasfákat, oszlopokat
erre kerültek a varrófák vagy gerendák, így alakult ki a ház vázszerkezete. Az
álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás
mellé. A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak. Végül a fonott sövényt
két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. A vályogházak
élettartamát száz években mérték. Nádtető volt a házon, sárból volt tapasztva a
fal, a plafonon a gerendák látszottak, a lábuk alatt sárral volt felmosva a
döngölt föld.
A kemenceépítés…
Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és
ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést. A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba
alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a
búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a
konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A
búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal
felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a
körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, az alját téglával rakták ki. A
betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet,
és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a
lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját
csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult
kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a
keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén
belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba
töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét
kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert
olyan volt, mint egy kiégetett szilke.
A kézművesség…
A kézművesség igen fejlett volt, a nád, a
gyékény és a fűzfavessző jó alapanyag volt a tanyán. Az elkészített kosarakat,
szőnyegeket és egyéb terméket a Demecseri piacra vitték eladni. A zabot is
eladták a gabonakereskedőknek, akik érte jöttek. A gyékényt eladták a
Berencsieknek meg a Cigándiaknak, azok szőttek belőle ponyvát. Keresett volt a
lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből
készített kas. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés,
ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk az asszonyoknak. A gyapjú és a bőr
kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot a parasztoknak. A
férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők
részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a
legtöbb feladatot. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek.
A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták.
Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a
kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. A dörzsölő a kender
feldolgozásának egy fontos része volt. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás
után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni.
A fiatalok a közös munkákon ismerkedtek, a fonó estéken, dohánycsomózáskor,
vagy tollfosztáskor, persze az estét követte a kislány hazakísérése is. Sok
esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál
szándékosan. Ha másnap nem tették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a
házhoz és udvarolhatott a lánynak. Innen ered a kitették a szűrét mondás. A
folyóban sulykolással mosták a ruhákat, az emberek. Aratás idején és a behordás
alatt a lakóknak tűzőrséget kellett tartani.
Az iskola
A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek
ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok
őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben
több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült,
festett padok voltak. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon
viselték . A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg
a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház
megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események
voltak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az
élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. Szégyen
volt , ha valaki nem ment el a templomba. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát
lehetett, mert más könyv nem igen volt a háznál. A híreket a templomból
hazafelé, vagy a kocsmában vagy a piacon lehetett beszerezni. A történetek
mesék a családban élő öregek által szájhagyomány útján terjedtek és szálltak át
apáról fiúra. A gyerekeket korán megtanították a keresztény értékekre, mint a
becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az
engedelmesség és a tisztelet és a munka szeretetre. Három fontos keresztény
ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd.
Játékok
Keresztapám mesélte, hogy a gyerekeknek
nem voltak játékaik, a hokedli volt a kis asztal, a sámli a szék, a tök
szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok
csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli
estéken a férfiak faragtak valamit fából. A gyerekek vagy pulyák vasárnap
reggel elgereblyélték az utcát, elseperték az udvart, enni adtak a jószágnak. A
kilenc órai misére mindig fehér ingben tisztán mentek a gyerekek, pedig csak
lavór volt otthon és gémeskút, meg szappan. Kötelességre és munkára nevelték a
gyerekeket apró koruktól. Ha jött a nyári szünet, mentek a mezőre kapálni, ha
jött a tél mentek erdőt ritkítani vagy fát vágni. Sosem unatkoztak. Munka
közben játszottak nem nagyon unatkoztak. Hajnal 4 kor indultak a szőlőbe
kapálni, mert akkor még nem volt meleg. Amíg fiatalok és gyengék voltak addig a
kanálisra jártak forgatni szénát, az udvaron volt a tragács vagy talicska,
amivel a szénát szállították. Gyerekkoromban ősszel az akácerdőbe gombászni
jártunk, állandóan sebek voltak a lábunkon és a fejünkön, a kezünkön,
könyökünkön nem fertőtlenítette senki nem kötötte be senki mégis túléltük. Ha
egyik gyerek verekedett a másikkal, a szülők szétválasztották őket és ki-ki a
sajátját még otthon is jól elverte. A zsíros kenyér, a zsírban pirított kenyér
a hagyma és a szalonna mindennapi étel volt. Az ételek zsírosak voltak
fűszeresek, a forralt tejhez cikóriakávét öntöttek, de az több volt, mint a
tej. Mosatlanul ették a gyümölcsöt a fáról. Ha leeset a kenyér meg kellett enni
szentségtörés lett volna kidobni. A
poros utca volt a focipálya, kótya volt a labda. A padláson 3 forintos könyvek
voltak, ezeket olvasták, a kalendáriumot és a bibliát. Ha berepültek a legyek a
házba vágtak egy-egy akác ágat mindenkinek és azzal kergették ki az udvarra. Ha
a cipőt kinőtte a gyerek, kivágták az orrát, inget, gatyát sosem vettek nekik,
mindig a nagyobbakét hordták. Az emberek
nem voltak irigyek, mert mindenkinek ugyanannyija volt. Ha kért valaki egy
kanál zsírt kölcsön biztos megadta, mert a becsületükre kényesek voltak. Ha a
szomszédban tengerit törtek, beálltak a gyerekek is segíteni. Munkára voltak
nevelve. Nem voltak játékaik, de volt fantáziájuk, nem volt zsebpénzük, de meg
volt mindenük. Megtanultak, úgy élni, hogy tudják, mit jelent a kötelesség, a
bűn, a jó, a felelősség, becsület, munka. Ezek az emberek névtelen hősei egy
letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül állnak. Mire a gyerekek
felnőttek a pulya batyuja megtelt minden jóval, amit a szülői szeretet csak bele
tudott tenni. A falusi életet sokszínűség jellemzi. A faluban nincs nyüzsgés,
nincs rohanás, se szmog, mindenki mindenkit ismer, az emberek köszönnek
egymásnak, mindenki ráérősen járkál, mégis minden hova odaérnek az emberek. A
városon nem lehet csak úgy kimenni, focizni az utca kellős közepére, mint a
tanyán. A szülők mindenre megtanították a gyerekeiket, ami kell a falusi
élethez. A családban munkamegosztás volt, mindenkinek meg volt a feladata. Egy
családban sok megosztásra váró dolog van, s a munka gyümölcse is akkor
élvezetes és ízletes igazán, ha meg lehet osztani másokkal. A falun vagy tanyán
az ember nem más, mint a természet egy parányi alkotóeleme. Se több, se
kevesebb az udvarban hajladozó gyümölcsfáknál, a fűben ciripelő tücsöknél, a
tornác előtt nyíló kardvirágnál. Mi mellettük, és ők mellettünk és így együtt a
természettel. Lassan pirkad, az idő ködös, a zöld fűszálak hajladoznak a
leszálló harmat súlya alatt, a tájat mintha finom, nedves lepel borítaná, s a
felkelő nap sugarait madárének, kutyaugatás és kakaskukorékolás köszönti.
Ilyenkor, hajnali négy óra tájban már ébredezik az udvar apraja nagyja, hisz
itt jól tudják: aki korán kel, aranyat lel, de legalábbis nem alszik sokat.
A szeretetről...
Drága Nagymamám azt
mondta; Minél kisebb a ház annál nagyobb benne a szeretet. A szülő
készítette a világon a legfinomabb ételeket. A cikóriakávéval ízesített tej,
vagy a citromos tea, a fokhagymás pirítós, vagy a bundás kenyér illata ma is
kísért, ha megéhezem. Édesanyám elvesztésével tudomásul kellett vennünk, hogy
már soha nem eszünk olyan finom húslevest vagy csirkepörköltöt, palacsintát,
ahogy Ő készítette! Hiába készítünk mindent úgy, mint ő, mégsem olyan az íze,
mert nincs benne az a gondoskodó szeretet, amit hozzáadott, ahogy mondani
szokták benne volt szíve-lelke. Édesanyámnak nehéz élete volt ezért
gyermekeinek igyekezett élete során mindazt a szeretetet, törődést és
gyengédséget megadni, amiben neki talán soha nem volt része. Gyerekkoromban
hetente egyszer vasárnap került hús az asztalra, de nem is hiányzott, mert nem
válogattunk. Vannak kincsek, amiket sosem dobok ki, ilyen Édesanyám imakönyve,
bibliája, vagy receptfüzetje, amit maga írt, vagy imádságainak füzete, a régi
kopott krajszony, egy repedt öreg porcelán tányér, a régi evőeszközök, szentképek,
kenyérvető lapát. Ha eddig nem volt mennyország a jó Isten biztos létrehozta,
mert ezek az emberek megérdemelték, hogy a tiszta önzetlen lelkük miatt
odakerüljenek. Kéthavonta látogatok el a Demecseri temetőbe, hogy friss virágot
vigyek a nyolc sírra. Isten nyugosztalja őket békében!
Forrás; https://mnl.gov.hu/file/szabo_laszlo_istvan_visszaemlekezesek_a_demecseri_vartanyarol_pdf