Puszta szerencse hogy még van élet a földön, matematikailag már régen ki kellet volna pusztulnia, naponta 10 tonna kőzet ütközik a földbe, ha ez egybe jönne már nem lennénk. Persze előbb utóbb elfogy a szerencsénk nagyobb az esély rá, mint egy cápatámadásra. Ha egy 3 km-es átmérőjű vas aszteroida becsapódna az Észak-Karolinai Waynesvillebe, az elég lenne a földi élet kipusztitásához. A talajban lévő KAlSi₃O₈ káliföldpát elvégzi a többit, mivel az ilyen kőzeteket érő becsapódások finom ásványi port juttatnak a magaslégkörbe. Ez megváltoztatja a felhők szerkezetét, átereszti a napsugárzást, de benntartja a hőt, ami akár 100 000 évig tartó, visszafordíthatatlan globális felmelegedést és szinte teljes kihalást eredményez. Erre tökletesen alkalmas a 2068-ban érkező 99942-Apophis, aminek pályályát még nem tudjuk pontosan kiszámolni. Félő hogy a sok űrszemét és műhold rossz irányba fogja módosítani a pályáját. A legutolsó ismert vendégek az intersztelláris térből; 3I/ATLAS 2025, az Oumuamua [2017] és a 2I/Borisov 2019. ezekből 10 évente jön egy kettő. Az intersztelláris (csillagközi) tér az egy galaxison belüli, a csillagok, bolygórendszerek és egyéb égitestek közötti fizikai térség, és akkor még a meteorokról nem is beszéltünk. A Swift-Tuttle üstökös pályája keresztezi a Földét. Bár a legközelebbi kritikus elhaladásakor, ha mégis eltalálná a bolygót, a dinoszauruszokat kipusztító aszteroidánál 28-szor nagyobb energiájú robbanást – és globális katasztrófát idézne elő. A közeljövőben (a következő évszázadokban) az emberiségre leselkedő valódi kihalási kockázatok nem a világűrből, hanem a saját magunk által létrehozott fenyegetésekből (pl. nukleáris háború, mesterséges intelligencia, világjárványok) fakadnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése