Szász Károly, a vadásztársadalom korelnöke, a Tarpai Vadásztársaság örökös tagja, mindenki Karcsibácsija, Isten kegyelméből a 93. évében megtért a Teremtőjéhez, és mostmár az örök vadászmezőket rója, kutyáival a menyországban. Búcsúzunk az erdő igaz barátjától, akinek természet szeretete példaértékű mindannyiunk számára. Mély fájdalommal és tisztelettel hajtunk fejet az elhunyt előtt, aki egész életében az erdő, a vad és a természet harmonikus együttéléséért dolgozott. Híres és közismert gondolata – „a vadász a természetért van, nem a természet ellen” – nem csupán egy jelmondat volt, hanem az életfilozófiája. Ezt a szellemiséget örökítette meg az a rangos serleg és kupa is, amellyel a vadásztársadalom tisztelegve elismerte az életművét. Számára a vadászat nem zsákmányszerzés, hanem a felelősség, a gondoskodás és az élőhelyek megóvása volt. Példája és tanításai tovább élnek mindazokban, akik ismerték és szerették, akik tisztelik a magyar erdők csendjét és vadvilágát. Nemcsak óvta a vadat, de téli fagyban etette, gondozta is őket – az erdő igazi mentora volt. Ugyanezzel a határtalan szeretettel és türelemmel fordult a vadásztársak felé is. Mindig volt egy jó szava, egy bölcs tanácsa vagy egy vidám története számunkra. A fiatalabb generációk számára nemcsak mentor, de igazi példakép volt, aki szavaival és tetteivel arra tanított mindenkit, hogy a természetben és az emberi kapcsolatokban is a békét és az összhangot keressük. Hiánya pótolhatatlan űrt hagy maga után a vadásztársadalomban, a családban és mindazok szívében, akik ismerték és szerették őt. A természet iránti szeret és az alázat, hatotta át gondolatait, Ő telepítette a híres Tébersőt, ismert ott minden fát, minden bokrot, ismerte az erdő minden neszét, a lesen ülve gyönyörködött a madarak énekében, az elsuhanó őzekben, a hajnali nap melegítő sugarában. Elment az erdő sűrűjébe, oda, ahonnan földi élete során is a legtöbb békességet és erőt merítette. Hosszú élete során sokféle szerepben állt helyt, de leginkább az a mély, tiszta emberség határozta meg a mindennapjait, amellyel a környezetéhez fordult. Igaz vadász volt, a szó legnemesebb értelmében. Mindig azt mondta, a vadász legfontosabb fegyvere nem a puska, hanem a csend, a türelem és a távcső. Minden élőlényben a csodát látta. Rajongásig szerette az állatokat, nemcsak a hűséges vadászkutyáit, akiket tisztelt és dédelgetett, hanem az erdő minden lakóját. Nyitott szívű, jókedvű ember volt, akinek a társasága mindannyiunkat feltöltött. A baráti találkozások, a tábortüzek melletti beszélgetések az ő történeteivel, bölcsességeivel és utánozhatatlan humorával váltak teljessé. Hiányozni fog a mosolya, a hangja a léptei a léniában. Most, hogy utolsó földi cserkelésére indult, az erdő elcsendesedett. A fák lehajtják fejüket, lehullajtják leveleiket, a vadak ösvényeit nem fürkészi már az öreg vadász, és a mi szívünkben is mély űr maradt. De hisszük, hogy odaát, az Örök vadászmezőkön, ahol a fény sosem alszik ki, Szent Hubertus oltalma alatt újra békére lel. Az erdő fohásza, most csak érte szól, nyugodjon békében, neve a magyar vadászat történetébe aranytollal íródott be, mint ahogy szívünkbe is, és emléke az erdő zúgásában, a pattogó tűzben tovább él örökre.
Üdv a vadásznak és tisztelet a vadnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése