Az előző órákon megismerkedtünk a számítógépet alkotó fontosabb hardver eszközökkel.
Ezek között vannak olyanok, amelyek nélkül nem képzelhető el működő számítógép, és vannak olyanok, amelyek csupán opcionálisak. Még az azonos eszközök tekintetében sincs azonban egység: a különböző gyártók (természetesen) más technikai és működésbeli paraméterekkel rendelkező egységeket készítenek - a felhasználók saját igényeik szerint alakíthatják ki a számítógépüket. (Egyes vélemények szerint (nyilván sok egyéb mellett) ez a fajta modularitás: az egyes alkatrészek független cserélhetősége, bővíthetősége a számítógép népszerűségének az oka.) Azonban mindezen sokszínűség dacára a számítógépek felépítésének és működésének az alapelvei (a konkrét hardver kiépítettségtől függetlenül) azonosak. Az egyik ilyen azonosság az, hogy - csakúgy, mint a hardver elemek között - a szoftverek között is van egy olyan szoftvercsoport, amelynek hiányában a számítógép nem képes működni.
Ezeket a szoftvereket operációs rendszereknek nevezzük.
Az operációs rendszerek között külön kategóriát képviselnek a hálózati operációs rendszerek. A hálózatokkal a későbbiekben még részletesen foglalkozunk, jelen fejezet szemopntjából a helyi hálózatok (viszonylag kis kiterjedésű, jellemzően egy szervezet számítógépeit összekapcsoló hálózati rendszer) kezelésével kapcsolatos rendszerek érdekesek. Hálózatot alapvetően erőforrás-megosztási céllal, kommunikációs közegként vagy az adatok biztonságának növelése érdekében alakíthatunk ki - helyi hálózatok esetén mindhárom szerep egyformán fontos, éppen ezért nem véletlen, hogy a hálózati operációs rendszerek már olyan széleskörű hálózati szolgáltatásokkal rendelkeznek, hogy minden jellemző hálózati tevékenység megvalósítható segítségükkel.
Hálózati modellek
A hálózatba bekapcsolt számítógépeket hálózati csomópontnak nevezzük, és elsődlegesen a hálózatban betöltött szerepük szerint szokás megkülönböztetni őket (bár ezek csupán fogalmi különbségek, nem biztos, hogy működésbeli vagy teljesítménybeli eltéréseket is jelentenek). Ilyen értelemben beszélhetünk hálózati kiszolgálókról (szerver: olyan számítógépek, amelyek valamilyen erőforrást vagy szolgáltatást nyújt (megoszt) a csomópontoknak) és munkaállomásokról (ügyfél- vagy kliens-számítógép: a szerver által nyújtott szolgáltatásokat igénylő vagy használó számítógép).
A helyi hálózatok sajátossága, hogy ugyanazon számítógép akár többféle szerepben is képes működni a hálózatban. A hálózati csomópontoknak a hálózatban elfoglalt lehetséges szerepei alapján két jellemző helyi hálózati modellt különböztethetünk meg:
Az egyenrangú („peer-to-peer") modellben a hálózat valamennyi számítógépe képes szolgáltatásokat nyújtani (erőforrásokat felajánlani) a többi számítógép számára és ugyanakkor használni (igényelni) más csomópontok által kínált szolgáltatásokat. Erre a modellre tehát az jellemző, hogy nincs kitüntetett számítógép: mindenki lehet szerver és munkaállomás - akár azonos időben is!
A hierarchikus (ügyfél-kiszolgáló, „server-client") modellben ezzel szemben minden esetben van egy (vagy több) kitüntetett szerepű számítógép (a szerver), „aki" a hálózati szolgáltatásokat kizárólagosan birtokolja - a hálózat többi számítógépe (a munkaállomások) csak a szerver által felajánlott szolgáltatásokat használhatja. (Ez persze azt is jelenti, hogy amennyiben két munkaállomás kommunikálni (pl. adatot cserélni,) szeretne egymással, ezt is csak a szerveren keresztül tehetik meg!) Ebben a modellben további kategorizálásra ad lehetőséget, ha
Azt is megvizsgáljuk, hogy a szerver (a hálózat kiszolgálásán és felügyeletén túl) milyen feladatok elvégzésére képes: dedikált szerver esetében semmilyen egyéb tevékenységet nem folytat (azaz felhasználói értelembe vett „munkát" nem végezhetünk rajta), a nem dedikált szerver a hálózat vezérlésén túl teljes értékű munkaállomásként is működik („kettő az egyben").
Azt is megvizsgáljuk, hogy a munkaállomás mennyire alkalmas önálló (hálózati kapcsolat nélküli) munkavégzésre: azokat a munkaállomásokat, amelyek csak a szerver erőforrásai birtokában tudnak valamilyen feladatot ellátni (megkülönböztetendő a hálózatba kapcsolt önálló számítógépektől) terminálnak nevezzük (ebben a megközelítésben a kiszolgálót is szokás „host"-ként emlegetni).
A két modell között (természetesen) számos eltérés van, azonban mégsem állíthatjuk azt, hogy az egyik vagy a másik jobb lenne. A használhatóságukat minden esetben az igények és a rendelkezésre álló források határozzák meg: az egyenrangú hálózat kiépítése olcsóbb, kihasználhatósága hatékonyabb (nem kell egy plusz - általában (a munkaállomásokhoz képest) nagyobb hardverigénnyel rendelkező (és adott esetben effektív munkavégzésre nem is használható) számítógépet beszerezni), a hierarchikus hálózat felügyelete egyszerűbb (egyetlen számítógépen (a szerveren) kell csak a beállításokat elvégezni), nagyobb a rendszer biztonsága (centralizált mentés, központi vírus- és betörésvédelem), rugalmasabb munkavégzést tesz lehetővé (felhasználók nagyobb szabadsággal használhatják a hálózat bármely munkaállomását).
A megismert operációs rendszerek közül a Windows hagyományos változatai (95, 98, XP) egyenrangú hálózati rendszerbe szervezhetőek, míg a szerverváltozatok (2000, 2003) segítségével akár hierarchikus hálózat is kialakítható. A Linux alapú rendszerek alapértelmezés szerint mindkét modellt támogatják. Vannak továbbá olyan operációs rendszerek, amelyek kimondottan hálózati célok kiszolgálására készültek, a legismertebb ilyen a Novell cég Netware nevű rendszere. (Az, hogy az egyes rendszerek között mennyire nem egyértelműek a határvonalak, jól példázza, hogy a Novell a legújabb operációs rendszerét már a Linux egyik disztribúciójára (SuSE) alapozva készítette el...)
Hálózati szolgáltatások
A hálózati operációs rendszerek többletszolgáltatásai (a hagyományos operációs rendszerekhez képest) a több felhasználói igény kiszolgálása köré szerveződnek. A legfontosabbak ezek közül:
Erőforrások megosztása: hozzáférés biztosítása a számítógép valamely lokális (saját: fizikailag az adott számítógéphez csatlakozó) erőforrásához (és a helyi hálózatok esetében ez szinte bármilyen típusú erőforrás lehet: hardveres (memória, háttértár, nyomtató) vagy szoftveres (program vagy adat)) a hálózat más számítógépei számára. A megosztott erőforrások használata a felhasználó felé transzparens módon valósul meg - azaz a felhasználó nem érzékel különbséget aközött, hogy saját számítógépével vagy a hálózaton található erőforrással dolgozik. A helyi hálózatokban leggyakrabban megosztott hardveres erőforrások tehát a háttértárak (merevlemez, illetve az itt tárolható állományok és könyvtárak) és a nyomtatók.
Jogosultságok kezelése: a megosztások kezelésével egyidejűleg felmerül egy olyan probléma, amely egy-felhasználós környezetben nem jelentkezik: nevezetesen a hozzáférés kérdése. Egyrészt, a közös tárolásnak csak akkor van értelme, ha a kiszolgáló által biztosított háttértárat minden, a hálózatba bekapcsolt számítógépről elérhetjük - másrészt viszont jogos elvárás az is, hogy bizonyos anyagokat ugyanolyan bizalmasan (másoktól védetten) kezelhessünk, mintha a saját számítógépünkön tárolnánk. Egyszerre legyen tehát nyilvános és privát...
Jogosultságoknak nevezzük a hálózat azonosított felhasználói és az egyes erőforrásokkal végezhető tevékenységek körét.
Hozzáférés: a hálózati megosztások közös jellemzője, hogy azonosításukra olyan módszert kell alkalmazni, amelyet a hálózat valamennyi számítógépe képes értelmezni: legegyszerűbben a megosztott erőforrások egyedi névvel rendelkeznek. A névadás szabályai esetenként változhatnak, azonban pont az egységesség miatt létezik egy szabvány, az UNC, amivel szinte minden rendszerben azonos módon hivatkozhatunk megosztott erőforrásra. Az UNC szintaxisa a következő: \\szerver\erőforrás, ahol a „szerver" annak a számítógépnek a hálózati azonosítója, ahol közvetlenül (fizikailag) létezik a megosztott erőforrás („aki megosztja"), az „erőforrás" a megosztott objektum hálózati megnevezése (aminek nem kell megegyezni a szerveren használt (tényleges) elnevezéssel!).
Felhasználói információk kezelése: a hálózati operációs rendszerben alapvetés, hogy egy olyan rendszerről van szó, amelyet több felhasználó használ. Ez pedig számos kérdést vet fel:
meg kell tudni különböztetni az egyes felhasználókat egymástól,
de célszerű a hálózat jogosult felhasználóit megkülönböztetni azoktól, akik nem használhatják az adott hálózat szolgáltatásait,
biztosítani kell az időben azonos hozzáférés lehetőségét,
de egyszerre legfeljebb csak egy bizonyos számú felhasználó kérését kiszolgálva (sem a számítógép műveletvégző képessége, sem az adatátviteli csatorna szélessége nem végtelen...),
célszerű külön választani az egyes felhasználók által elérhető erőforrásokat,
de úgy, hogy közben lehetőséget kell adni a felhasználóknak arra, hogy igény szerint akár kicserélhessék adataikat egymással, stb.
A gyakorlatban a felhasználók megkülönböztetésére valamilyen szöveges azonosítót szokás használni, ez az adott felhasználó adott hálózatra érvényes felhasználói neve („user name"). A felhasználói fiókok biztonságának fokozása érdekében a hálózati rendszerek (szinte minden esetben) az azonosításhoz egy ellenőrző kódot is megkövetelnek (jelszó, „password"). Ez a jelszó (elvileg) csak a felhasználó által ismert, és ily módon garantálja, hogy az adott felhasználói név alatt ténylegesen csak bizonyos személy használhassa a hálózat erőforrásait. (Megjegyzés: az olyan rendszerekben, ahol az egyértelmű azonosítás fontos követelmény, a felhasználói név és jelszó (ismeret alapú azonosítás) helyett gyakran alkalmaznak ún. birtoklás alapú azonosítási rendszereket (ilyenek pl. a bankkártyák), illetve ma már léteznek tulajdonság alapú azonosítási rendszerek (biometriai azonosítók, pl. ujjlenyomat) is.)
Azt a folyamatot, amely során a felhasználó azonosító adatait megadja illetve azt a hálózati kiszolgáló ellenőrzi, azonosításnak („authentication"), a sikeres ellenőrzést követően a hálózati kapcsolat kiépítését és a megfelelő hálózati szolgáltatások helyreállítását pedig bejelentkezésnek („log in") nevezzük. Természetesen a hálózati munkavégzés befejezésekor a hálózati kapcsolatot illik (ne fogjunk feleslegesen erőforrásokat mások elől!) és célszerű (biztonsági okokból) lebontani, ez a kijelentkezés („log out") folyamat.
Novell Netware
A különböző hálózati operációs rendszerek esetében az első (és legfontosabb) kérdés, hogy a szerver milyen szolgáltatás(oka)t nyújt a hálózat felhasználói számára. Gyakorlatilag az IntraNet fogalmának megjelenésétől azonban ebben a tekintetben nincs lényeges különbség az egyes megvalósítások között: az alapvető helyi hálózati feladatokon (fájl- és nyomtatómegosztás) túl minden LAN operációs rendszer számos többletszolgáltatással rendelkezik, részint beépített szolgáltatások, részint (külön megvásárolható) bővítmények formájában.
A Netware egy kliens-szerver alapú, dedikált szerveres hálózati operációs rendszer. A szerveren (természetesen) Netware operációs rendszer fut (a Netware a szervert futtató számítógép elindítására (boot-olására) és a hálózati operációs rendszer magjának (server.exe) betöltésére valamilyen DOS - az újabb verziókban Linux - verziót használ). A munkaállomásokon bármilyen operációs rendszer futhat, a hálózati kérések kezelését a Netware hálózati programja, a Netware kliens (Novell Netware Client) végzi, szinte minden jelentős operációs rendszerhez készült kliensprogram.
Operációsrendszerek osztályozásának szempontjai
1 vagy több felhasználós
32 vagy 64 bites
parancsmód vagy grafikus
cliens vagy szerver
zárt vagy nyitott
Fizetős vagy ingyenes
time sharing vagy multitasking
stb.
Ezek között vannak olyanok, amelyek nélkül nem képzelhető el működő számítógép, és vannak olyanok, amelyek csupán opcionálisak. Még az azonos eszközök tekintetében sincs azonban egység: a különböző gyártók (természetesen) más technikai és működésbeli paraméterekkel rendelkező egységeket készítenek - a felhasználók saját igényeik szerint alakíthatják ki a számítógépüket. (Egyes vélemények szerint (nyilván sok egyéb mellett) ez a fajta modularitás: az egyes alkatrészek független cserélhetősége, bővíthetősége a számítógép népszerűségének az oka.) Azonban mindezen sokszínűség dacára a számítógépek felépítésének és működésének az alapelvei (a konkrét hardver kiépítettségtől függetlenül) azonosak. Az egyik ilyen azonosság az, hogy - csakúgy, mint a hardver elemek között - a szoftverek között is van egy olyan szoftvercsoport, amelynek hiányában a számítógép nem képes működni.
Ezeket a szoftvereket operációs rendszereknek nevezzük.
Az operációs rendszerek között külön kategóriát képviselnek a hálózati operációs rendszerek. A hálózatokkal a későbbiekben még részletesen foglalkozunk, jelen fejezet szemopntjából a helyi hálózatok (viszonylag kis kiterjedésű, jellemzően egy szervezet számítógépeit összekapcsoló hálózati rendszer) kezelésével kapcsolatos rendszerek érdekesek. Hálózatot alapvetően erőforrás-megosztási céllal, kommunikációs közegként vagy az adatok biztonságának növelése érdekében alakíthatunk ki - helyi hálózatok esetén mindhárom szerep egyformán fontos, éppen ezért nem véletlen, hogy a hálózati operációs rendszerek már olyan széleskörű hálózati szolgáltatásokkal rendelkeznek, hogy minden jellemző hálózati tevékenység megvalósítható segítségükkel.
Hálózati modellek
A hálózatba bekapcsolt számítógépeket hálózati csomópontnak nevezzük, és elsődlegesen a hálózatban betöltött szerepük szerint szokás megkülönböztetni őket (bár ezek csupán fogalmi különbségek, nem biztos, hogy működésbeli vagy teljesítménybeli eltéréseket is jelentenek). Ilyen értelemben beszélhetünk hálózati kiszolgálókról (szerver: olyan számítógépek, amelyek valamilyen erőforrást vagy szolgáltatást nyújt (megoszt) a csomópontoknak) és munkaállomásokról (ügyfél- vagy kliens-számítógép: a szerver által nyújtott szolgáltatásokat igénylő vagy használó számítógép).
A helyi hálózatok sajátossága, hogy ugyanazon számítógép akár többféle szerepben is képes működni a hálózatban. A hálózati csomópontoknak a hálózatban elfoglalt lehetséges szerepei alapján két jellemző helyi hálózati modellt különböztethetünk meg:
Az egyenrangú („peer-to-peer") modellben a hálózat valamennyi számítógépe képes szolgáltatásokat nyújtani (erőforrásokat felajánlani) a többi számítógép számára és ugyanakkor használni (igényelni) más csomópontok által kínált szolgáltatásokat. Erre a modellre tehát az jellemző, hogy nincs kitüntetett számítógép: mindenki lehet szerver és munkaállomás - akár azonos időben is!
A hierarchikus (ügyfél-kiszolgáló, „server-client") modellben ezzel szemben minden esetben van egy (vagy több) kitüntetett szerepű számítógép (a szerver), „aki" a hálózati szolgáltatásokat kizárólagosan birtokolja - a hálózat többi számítógépe (a munkaállomások) csak a szerver által felajánlott szolgáltatásokat használhatja. (Ez persze azt is jelenti, hogy amennyiben két munkaállomás kommunikálni (pl. adatot cserélni,) szeretne egymással, ezt is csak a szerveren keresztül tehetik meg!) Ebben a modellben további kategorizálásra ad lehetőséget, ha
Azt is megvizsgáljuk, hogy a szerver (a hálózat kiszolgálásán és felügyeletén túl) milyen feladatok elvégzésére képes: dedikált szerver esetében semmilyen egyéb tevékenységet nem folytat (azaz felhasználói értelembe vett „munkát" nem végezhetünk rajta), a nem dedikált szerver a hálózat vezérlésén túl teljes értékű munkaállomásként is működik („kettő az egyben").
Azt is megvizsgáljuk, hogy a munkaállomás mennyire alkalmas önálló (hálózati kapcsolat nélküli) munkavégzésre: azokat a munkaállomásokat, amelyek csak a szerver erőforrásai birtokában tudnak valamilyen feladatot ellátni (megkülönböztetendő a hálózatba kapcsolt önálló számítógépektől) terminálnak nevezzük (ebben a megközelítésben a kiszolgálót is szokás „host"-ként emlegetni).
A két modell között (természetesen) számos eltérés van, azonban mégsem állíthatjuk azt, hogy az egyik vagy a másik jobb lenne. A használhatóságukat minden esetben az igények és a rendelkezésre álló források határozzák meg: az egyenrangú hálózat kiépítése olcsóbb, kihasználhatósága hatékonyabb (nem kell egy plusz - általában (a munkaállomásokhoz képest) nagyobb hardverigénnyel rendelkező (és adott esetben effektív munkavégzésre nem is használható) számítógépet beszerezni), a hierarchikus hálózat felügyelete egyszerűbb (egyetlen számítógépen (a szerveren) kell csak a beállításokat elvégezni), nagyobb a rendszer biztonsága (centralizált mentés, központi vírus- és betörésvédelem), rugalmasabb munkavégzést tesz lehetővé (felhasználók nagyobb szabadsággal használhatják a hálózat bármely munkaállomását).
A megismert operációs rendszerek közül a Windows hagyományos változatai (95, 98, XP) egyenrangú hálózati rendszerbe szervezhetőek, míg a szerverváltozatok (2000, 2003) segítségével akár hierarchikus hálózat is kialakítható. A Linux alapú rendszerek alapértelmezés szerint mindkét modellt támogatják. Vannak továbbá olyan operációs rendszerek, amelyek kimondottan hálózati célok kiszolgálására készültek, a legismertebb ilyen a Novell cég Netware nevű rendszere. (Az, hogy az egyes rendszerek között mennyire nem egyértelműek a határvonalak, jól példázza, hogy a Novell a legújabb operációs rendszerét már a Linux egyik disztribúciójára (SuSE) alapozva készítette el...)
Hálózati szolgáltatások
A hálózati operációs rendszerek többletszolgáltatásai (a hagyományos operációs rendszerekhez képest) a több felhasználói igény kiszolgálása köré szerveződnek. A legfontosabbak ezek közül:
Erőforrások megosztása: hozzáférés biztosítása a számítógép valamely lokális (saját: fizikailag az adott számítógéphez csatlakozó) erőforrásához (és a helyi hálózatok esetében ez szinte bármilyen típusú erőforrás lehet: hardveres (memória, háttértár, nyomtató) vagy szoftveres (program vagy adat)) a hálózat más számítógépei számára. A megosztott erőforrások használata a felhasználó felé transzparens módon valósul meg - azaz a felhasználó nem érzékel különbséget aközött, hogy saját számítógépével vagy a hálózaton található erőforrással dolgozik. A helyi hálózatokban leggyakrabban megosztott hardveres erőforrások tehát a háttértárak (merevlemez, illetve az itt tárolható állományok és könyvtárak) és a nyomtatók.
Jogosultságok kezelése: a megosztások kezelésével egyidejűleg felmerül egy olyan probléma, amely egy-felhasználós környezetben nem jelentkezik: nevezetesen a hozzáférés kérdése. Egyrészt, a közös tárolásnak csak akkor van értelme, ha a kiszolgáló által biztosított háttértárat minden, a hálózatba bekapcsolt számítógépről elérhetjük - másrészt viszont jogos elvárás az is, hogy bizonyos anyagokat ugyanolyan bizalmasan (másoktól védetten) kezelhessünk, mintha a saját számítógépünkön tárolnánk. Egyszerre legyen tehát nyilvános és privát...
Jogosultságoknak nevezzük a hálózat azonosított felhasználói és az egyes erőforrásokkal végezhető tevékenységek körét.
Hozzáférés: a hálózati megosztások közös jellemzője, hogy azonosításukra olyan módszert kell alkalmazni, amelyet a hálózat valamennyi számítógépe képes értelmezni: legegyszerűbben a megosztott erőforrások egyedi névvel rendelkeznek. A névadás szabályai esetenként változhatnak, azonban pont az egységesség miatt létezik egy szabvány, az UNC, amivel szinte minden rendszerben azonos módon hivatkozhatunk megosztott erőforrásra. Az UNC szintaxisa a következő: \\szerver\erőforrás, ahol a „szerver" annak a számítógépnek a hálózati azonosítója, ahol közvetlenül (fizikailag) létezik a megosztott erőforrás („aki megosztja"), az „erőforrás" a megosztott objektum hálózati megnevezése (aminek nem kell megegyezni a szerveren használt (tényleges) elnevezéssel!).
Felhasználói információk kezelése: a hálózati operációs rendszerben alapvetés, hogy egy olyan rendszerről van szó, amelyet több felhasználó használ. Ez pedig számos kérdést vet fel:
meg kell tudni különböztetni az egyes felhasználókat egymástól,
de célszerű a hálózat jogosult felhasználóit megkülönböztetni azoktól, akik nem használhatják az adott hálózat szolgáltatásait,
biztosítani kell az időben azonos hozzáférés lehetőségét,
de egyszerre legfeljebb csak egy bizonyos számú felhasználó kérését kiszolgálva (sem a számítógép műveletvégző képessége, sem az adatátviteli csatorna szélessége nem végtelen...),
célszerű külön választani az egyes felhasználók által elérhető erőforrásokat,
de úgy, hogy közben lehetőséget kell adni a felhasználóknak arra, hogy igény szerint akár kicserélhessék adataikat egymással, stb.
A gyakorlatban a felhasználók megkülönböztetésére valamilyen szöveges azonosítót szokás használni, ez az adott felhasználó adott hálózatra érvényes felhasználói neve („user name"). A felhasználói fiókok biztonságának fokozása érdekében a hálózati rendszerek (szinte minden esetben) az azonosításhoz egy ellenőrző kódot is megkövetelnek (jelszó, „password"). Ez a jelszó (elvileg) csak a felhasználó által ismert, és ily módon garantálja, hogy az adott felhasználói név alatt ténylegesen csak bizonyos személy használhassa a hálózat erőforrásait. (Megjegyzés: az olyan rendszerekben, ahol az egyértelmű azonosítás fontos követelmény, a felhasználói név és jelszó (ismeret alapú azonosítás) helyett gyakran alkalmaznak ún. birtoklás alapú azonosítási rendszereket (ilyenek pl. a bankkártyák), illetve ma már léteznek tulajdonság alapú azonosítási rendszerek (biometriai azonosítók, pl. ujjlenyomat) is.)
Azt a folyamatot, amely során a felhasználó azonosító adatait megadja illetve azt a hálózati kiszolgáló ellenőrzi, azonosításnak („authentication"), a sikeres ellenőrzést követően a hálózati kapcsolat kiépítését és a megfelelő hálózati szolgáltatások helyreállítását pedig bejelentkezésnek („log in") nevezzük. Természetesen a hálózati munkavégzés befejezésekor a hálózati kapcsolatot illik (ne fogjunk feleslegesen erőforrásokat mások elől!) és célszerű (biztonsági okokból) lebontani, ez a kijelentkezés („log out") folyamat.
Novell Netware
A különböző hálózati operációs rendszerek esetében az első (és legfontosabb) kérdés, hogy a szerver milyen szolgáltatás(oka)t nyújt a hálózat felhasználói számára. Gyakorlatilag az IntraNet fogalmának megjelenésétől azonban ebben a tekintetben nincs lényeges különbség az egyes megvalósítások között: az alapvető helyi hálózati feladatokon (fájl- és nyomtatómegosztás) túl minden LAN operációs rendszer számos többletszolgáltatással rendelkezik, részint beépített szolgáltatások, részint (külön megvásárolható) bővítmények formájában.
A Netware egy kliens-szerver alapú, dedikált szerveres hálózati operációs rendszer. A szerveren (természetesen) Netware operációs rendszer fut (a Netware a szervert futtató számítógép elindítására (boot-olására) és a hálózati operációs rendszer magjának (server.exe) betöltésére valamilyen DOS - az újabb verziókban Linux - verziót használ). A munkaállomásokon bármilyen operációs rendszer futhat, a hálózati kérések kezelését a Netware hálózati programja, a Netware kliens (Novell Netware Client) végzi, szinte minden jelentős operációs rendszerhez készült kliensprogram.
Operációsrendszerek osztályozásának szempontjai
1 vagy több felhasználós
32 vagy 64 bites
parancsmód vagy grafikus
cliens vagy szerver
zárt vagy nyitott
Fizetős vagy ingyenes
time sharing vagy multitasking
stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése