Mikor megsebesültem, a társaim halottnak hittek, el is mondták a hadifogoly táborba, hogy én bizony meghóttam. A hír hazajött a hatatérő katonákkal és halottá nyílvánitottk. Feleségem onnatul kezdve csak feketibe járt, de mindég monta érzem az én Sanyimél és hatér még, majd megláttyátok. Csak megmosolyogták az emberek, sajnálták azt hitték megtébojult a fájdalomtul. A sisak alatt vót egy usánka, amit egy halott orosz katonátul vettem el, mert neki mán nem vót szüksége rá. Egy másikrul egy pár percsatkát vettem le a fagyott kezirül, szerintem máb ü se bánta. Az orosz halina csimmába kapcát tekertem duplán. Az orormat egy fehér bői sál védte, nem is tudom hun találtam. A zubbonyra egy koszos pufajkát vettem magamra, amit írha bekecsre cseréltem később, amit egy katonatársamtól vettem el, aki már meghalt.Vótam a Don kanyarban, hadifogságban vótam. Rövid felkészítés után vonattal indultunk a keleti frontra, majd gyalogmenetben a frontvonalra. Voronyesznél estem át a tűzkeresztségem. A mi ezredünkben vótak gyalogos, kerékpáros, és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg is. Mink a 12. gyalogezredbe vótunk Kozma Zoltán ezredes parancsboksága alatt. Miután a lövészárokba csapódott bombátul én is megsebesültem a lábamat találta el egy szilánk, a lövészárokbul a gulyáságyuhoz kerültem. 40cm gerendákbul épitettünk bunkert, tetejire 2m főd került. Az oroszok úgy rohanták le az állásainkat hogy fel se tudtunk eszmélni. Körülöttem mindenkit megöltek csak egy engem meg egy felcsert hagytak életben. Mint kiderült azért mert nem volt nálunk fegyver így mi nem öltünk meg egyetlen egy ellenséges katonát sem. Sokkal prózaibb az ok, parancsba adták nekik, hogy minket hagyjanak életben, nem könyörületességbül hanem hideg számításból. Nekik is kell felcser és szakács. A szakács nem jelentett veszélyt senkire, de hasznát vették a tábori konyhában. A felccsernek nagy hasznát vették a sebesültek ellátásában. valahol a Donnál voltunk. A hőmérő higanyszála minusz 30 fok alá kúszott, és a dermesztőszél úgy vágja az arcot, hogy az már fájt. Mindenfelé puszta hóval borított mező. A táj egyetlen vége láthatatlan halott fehérlepel, amelyet csak a kiégett tankok fekete csontvázai és a kráterek sötét foltyai törnek meg. Ebben a kietlen, embertelen világban a csennek súlya van. Nem a béke csengye ez, hanem a vadászatra leső ragadozói. A lövészárkok labirintusában, a hóval fedett fedezékek mélyén szemek figyelnek. Olyan bolt ez mint egy világbajnoki sakkjátszma, mindkét fél a másik gyengeségét kereste. A mesterlövészek a háború legelitebb vadászai, akik számára a türelem nem erény, hanem a túlérés és a siker záloga. Kezükön kesztyű, hogy le ne tépje a fagyos vas a bőrt az újjaikról, fehérálcaruhában, Távcsöves puskáik, gondosan álcázva, fehér rongyokkal betekerve simulnak a fehér világba. Csak egy apró hiba kell, egyetlen rossz mozdulat, Egyetlen kifújt pára felhő, hangos lehellet, egyetlen csillanás vagy mozdulat a lencsén a halát jelenti. A mesterlövész élete egyszerű vagy öl vagy őt ölik meg ha hibázik. Vadász vagy zsákmány lesz belőle, mindenki célpont, vagy mégse. Ha egy tiszt, aki óvatlanul kidugja a fejét a melvét fölött, hogy térképet olvasson, vagy mefvakarja fejét a rohamsisak alatt az a pillanatniy lehetőség elég a halálhoz. Vagy a rádiós, akinek a hátán lévő antenna elárulja pozicióját, a hírvivő futár, aki parancsokat hoz vissza a lövészárokban. A kucsukáló lövész is, aki csak egy cigarettára próbál rágyújtani, kockáztatja a halált. A háború ezen a szinten személyes, intim és könyörtelen. Nincs kegyelem, nincsenek kivételek. Vagy mégis? Létezett egyetlen furcsa, szinte szürreális anomália ebben a precíziós gyilkológépezetben. Egy jelenség, amelyről nem írtak a katonai kézikönyvekben, amelyet nem oktattak a kiképző táborokban, és amelyet a parancsnokok gyakran értetlenül figyeltek. Volt egy ember a senki földje túloldalán, aki látszólag immunis volt a láthatatlan halára. Nem azért, mert golyóálló mellényt viselt, vagy mert valamilyen titkos varázslat védte. Hanem azért, mert azt csinálta, amit csinált. Ő volt a szakács. Képzeljük el a jelenetet. Hajnalodik. A napvöröslő korongja éppen csak felbukkan a horizonton, festői, de csalóka fényt vetve a fagyott csatatérre. A német mesterlövész, Hans, nevezzük így, már órák óta fekszik a hóba ásott, álcázott állásában. Teste minden porcikájat iltakozik a hideg ellen, de elméje kristálytiszta. A cej sztávcső szál keresztje lassan pásztázza a szovjet vonalakat. Keresi a mozgást, az árulkodó jeleket. És ekkor meglátja. Nem messze a szovjet lövészárkok fő vonalától, egy kis mélyedésben füst száll fel. Nem a tüzérségi becsapódások fekete, folytó füstjehez, hanem szürke, békés, otthonos füst.
Szakácsként nem volt rajtam se álca ruha se fegyver, csak
egy koszos kötény. Az én fegyverem a fakanál vót. Nagy fakanállal kevergeti a
gőzölgőüstöt, fát dob a tűzre, csörömpöl a fényfedőkkel. Teljesen irritálóan
látható. Hans újjaravaszon pihen. A
távolság talán
A szakács tovább főz, mintha láthatatlan burok védelmezné. Miért? Mi ez az őrület? Miért kímélné meg a nácik fanatikus katonája, vagy a Wehrmacht profi gyilkosa az ellenség egyik legfontosabb emberét? Hiszen Napóleon óta tudjuk, a sereg a gyombrán menetel. Ha elvágod az élelmezést, a hadsereg megáll, elgyengül, összeomlik.
Mégis a kereti fronton, a világtörténelem legkegyetlenebb hadszínterén, ahol falvakat égettek fel és hadifoglyókat éheztettek halára, a mesterlövészek között kialakult egy hallgatólagos, bizarr egyezmény. A szakács tabu. A válasz nem egyetlen egyszerű okban rejlik, hanem pszichológiai, stratégiai és emberi tényezők bonyolult keverékében.
Hogy megértsük ezt a sokkoló önmérsékletet, mélyre kell ástunk a frontkatonák elméjében, abban a torzvalóságban, ahol az élet és halász szabályai teljesen átíródnak. A legelső, és talán legzsigeribb ok, az éjszék közössége. A keleti fronton az éjszék nem válogatott.
A német utánpótlási vonalak, ahogy a hadsereg egyre mélyebbre hatolt Oroszország végtelenjébe, megnyúltak és elszakadtak. A hó, a sár, a partizánok folyamatosan akadályozták az élelmiszer célba juttatását. A német katonák, a felsőbbrendű ária harcosok, gyakran ugyanolyan éhesek voltak, mint a velük szemben álló untermensnek titulált szovjetek.
Amikor a szél megfordult, és a szovjet tábori konyhából a fővőhajdina, a zsíros káposztaleves, csí, vagy a húsos konzerv illatát a német állások felé sodorta, az valami elemi reakciót váltott ki a lövészárkobban. Ez az illat nem ellenséges propaganda volt, nem lövedék volt, hanem az otthon, a melegség, az életig élete. Egy pillanatra emlékeztette őket arra, hogy ők is emberek, akiknek enniük kell.
Megölni a forrást, még ha az ellenségé is, valahogy szentségtörésnek tűnt. Persze ez önmagában romantikusnak hangzik, és a háború ritkán romantikus. Volt ennél egy sokkal pragmatikusabb, cínikusabb oka is a tűzszünetnek.
A kölcsönös biztosított pusztítás elve nem az atomkorszakkal kezdődött. Kicsiben ott működött minden egyes frontszakaszon. A német mesterlövész tudta, ha ő most leszedi a szovjet szakácsot, azzal átlép egy határt, megszegi az íratlanszabályt.
És a válaszcsapás nem marad el. A szovjetek nem fognak udvarias levelet írni a Genfi Egyezményre hivatkozva. Nem.
Ha a szakács meghal, a szovjetaknavetősök, akik eddig talán lustán kártyáztak a fedezékben, dühött bosszuvágytól fűtve bemérik a német gulyás ágyút. Mert a németeknek is volt szakácsuk. Ő is ott állt valahol a hátsó vonalakban, füstölő kéményű konyhájával, és próbált valami ehetőt varázsolni a fagyott krumpliból és a lóbabból.
Ha Hansz lelövi Ivánt, a szakácsot, akkor Iván bajtársai szétlövik Hansz szakácsát. És akkor senki nem eszik. Ezt a kockázatot pedig senki, de senki nem akarta vállalni.
Egy hideg konzervet rákcsálni a fagyos gödörben nyomorúságos. De tudni, hogy a meleg étel lehetősége végleg megsemmisült egy ostoba lövés miatt, az maga a pokol. Így alakult ki a furcsa egyensúly.
Te hagyod a miénket főzni, mi hagyjuk a ti éteket. De volt itt még valami. Valami, ami a mesterlövész a magányos vadász pszichológiájához kapcsolódik.
A mesterlövész feladata nem a mélyszárlás. A feladata a fontos célpontok kiiktatása. És egy szakács, nos, katonai értelemben, a nagy stratégiai saktáblán egy gyalog.
Egy. Az millióból. Pótolható.
Ha lelövik, holnap jön egy másik, aki ugyanúgy megkavarja a levest. Talán kicsit rosszabbul, talán kicsit jobban, de a hatás ellenyésző. Azonban a szakács élő csaliként való létezése felbecsülhetetlen értékű volt.
Egy működő tábori konyha mágnesként vonzotta a környék összes élőlényét. Éhes katonák tucatjai gyűltek köré, futárok álltak meg egy gyors tányérlevesre. És ami a legfontosabb, tisztek.
A tisztek is emberek, ők is éhesek. És bár gyakran tiszti szolgák vitték nekik az ételt, a frontvonal kaotikus valóságában sokszor maguk a parancsnokok is megjelentek a gulyás ágyúnál, hogy ellenőrizzék az ellátást, vagy csak hogy érezzék a melegséget. Egy okos mesterlövés számára a konyha nem célpont, hanem információs központ volt.
Figyeld a konyhát, és megérted az ellenség viselkedését. Mikor esznek? Ez elárulja napirendjüket. Milyen a hangulat? Ha hangosan nevetgélnek, talán vodkát is osztottak, ami támadásra vagy ünneplésre utalhat.
Ha csendesek és komorak, talán nagy veszteségeik voltak. És ki az, akinek a többiek előre köszönnek? Ki az, aki nem ásorba, hanem akinek odaviszik az első merőkanállal? Az a tiszt. Az a valódi célpont.
A szakács megölése felborította volna ezt a megfigyelő állást. Ha a szakács meghal, a konyha elköltözik. Rejtőzködni kezd, és éjszakára teszik át az ételosztást.
A vadász elveszíti a legjobb leselyét, így a szakács tuttán kívül a német hírszerzés passzív segítőjévé vált. Ő volt a csali, amelyet sosem ettek meg, mert túl hasznos volt a horgon. De ne gondoljuk, hogy ez a kegyelem a humanizmus jele volt.
Távolról sem. A második világháború keleti flontja nem az emberségről szólt. Ez a döntés hideg, számító racionalitásból született.
Az élni és élni hagyni jelve itt inkább enni és enni hagyni formát öltött. Egy olyan környezetben, ahol az átlagos élettartam hetekben, néha órákban volt mérhető, az étel vált az egyetlen állandó, az egyetlen örömforrás, az egyetlen híd a civilizált létemlékeihez. A gulyás ágyú kéményéből felszálló füstoszlopok furcsa, szakrális totemmé váltak a csatatéren.
Olyanok voltak, mint a templom tornyok egy ateista világban. Sérthetetlenek. A katonák mindkét oldalon tudták, amíg a füst száll, addig van remény, addig van meleg étel.
És ha van meleg étel, talán túléljük még egy napot ebben a fagyos pokolban. És volt még egy szempont, amit ritkán emlegetnek a történelemkönyvek, de a veteránok visszaemlékezéseiből kirajzolódik. A szakácsok gyakran idősebb férfiak voltak.
Nem a húsz éves fanatikus komszomolista rohamosztagosok, hanem papásák, apukák. Bajszos, kerekded, joviális figurák, akik talán már harcoltak az I. világháborúban is, és akik most, a vénségükre visszahívva, a fakanállal szolgálták a hazát. Egy ilyen emberre ránézni a távcsövön keresztül sok német katonában a saját apját, vagy az otthoni vidéki fogadó szakácsát idézte fel.
Megölni egy rohamosztagost, aki fegyverrel a kézben ront rád, önvédelem. Megölni egy tisztet, kötelesség. De hátbalölni egy öreg embert, aki éppen sót szúr a levesbe, az valami más.
Az már nem harc, az gyilkosság. És bár a nácik ideológiája megpróbálta kiölni az emberséget a katonákból, az alapvető emberi gátlások néha a legváratlanabb helyeken, például egy gőzölgő kondér cél keresztjében, mégis működésbe léptek. De ez a béke törékeny volt, nagyon törékeny.
Elég volt egyetlen fanatikus újonc, a frontra frissen érkezett SS-egység, vagy egy bosszuszomjas parancsnok parancsa, hogy a varázslat megtörjön. És amikor megtört, a pokol elszabadult. Mert a szakácsok elleni támadás nem csak taktikai lépés volt, személyes sértésnek vették.
Ha megöltöd a szakácsunkat, nem csak az ételt vetted el tőlünk, meggyalásztod az egyetlen dolgot, ami még szent volt nekünk. És a válaszcsapás brutalitása minden képzeletet felülmúlt. A következő fejezetekben mélyebb rásunk ebben a különös világban.
Megvizsgáljuk, hogyan működtek ezek az íratlan szabályok a gyakorlatban, milyen trükköket vetettek be a szakácsok a túlérésért, és mi történt azokban a ritka, de véres pillanatokban, amikor a mesterlövészek mégis úgy döntöttek, hogy meghúzzák a ravaszt. Mert a történelem legvéresebb háborujában még a kegyelen pillanatai is vérrel voltak írva. Ahhoz, hogy igazán megértsük ezt a békét a háború közepén, először meg kell értenünk magát a háborút az éjség szemszögéből.
A német katona, aki 1941 nyarán magabiztosan feltűrt ingulja a masírozott Oroszország felé, még nem ismerte az igazi éhezést. A tarisznyájában ott lapult a komiszbrót, a sötét roskenyér, a kolbász és a vaj. A Blitzkrieg, a villámháború ígérete azt sugalta, mire a készletek elfogynak, már Moszkvában bocsorázunk.
De a villámháború megakadta sárban, majd belefagyott a jégbe. 1942-re a Wehrmacht logisztikai rendszere az összeomlás szélén táncolt. A frontvonalon szolgáló gyalogosok számára az étel többé nem kulináris élvezet volt, hanem üzemanyag.
És gyakran rossz minőségű, hiányos üzemanyag. A német fejadagok papíron bőségesek voltak, de a valóságban, mire az élelmiszere eljutott a lövészárkokig, a partizánok által felrobbantott vasútvonalakon és a sártengerbe sűjtett teherautókon keresztül gyakran csak penészes kenyér és híg, ízetlen leves maradt. Ebben a kontextusban a szemben álló felek között kialakult egyfajta bizarr, kimondatlan szolidaritás.
Az éjségtestvérisége. Képzeljünk el két katonát. Egyik a Wehrmacht szürke zubonyában fagyoskodik, a másik a vörös hadsereg pufajkájában.
Politikailag, ideológiailag halálos ellenségek. De biológiailag? Biológiailag mindketten csak éhező emlősök. A gyomrok ugyanúgy korog, a nyáluk ugyanúgy összefut a szájban, ha sült hús illatát érzik.
Ez a közös biológiai szükség lett egy olyan hidatvert a lövészárkok közé, amelyet a propaganda sem tudott teljesen lerombolni. A gulyáságyú diplomácia alapköve a kölcsönösség volt. A kölcsönösen biztosított éhezés.
Mutually Assured Starvation elve. Ez egy egyszerű, de brutális játékelméleti helyzet. Ha a német mesterlövész kilövi a szovjet szakácsot, a szovjetek azonnal válaszolnak.
De nem puskával. Hanem aknavetővel. A szovjet 82mm-es aknavetők pontosak és halálosak voltak.
És a célpontjuk nem a német mesterlövész rejtett állása lesz, azt nehéz megtalálni, hanem a legkönnyebb, legláthatóbb és legfájdalmasabb célpont. A német tábori konyha. A német konyhák, a masszív, lóvontatású HF11-es vagy HF13-as guláskanónek nagyok voltak, nehézkesek és füstöltek.
Nem lehetett őket errejteni a föld alá. Ha a szovjet megtorlás szétlövi a németüstöt, a következmények katasztrófálisak. Nincs több meleg bableves.
Nincs több eintopf. Csak a kőkeményre fagyott kenyér és a hideg konzerv. A német katonák tudták ezt.
A szovjet katonák tudták ezt. Így hát anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna, vagy szerződést írtak volna alá, mindkét oldal túszként kezelte a saját és az ellenség konyháját. Ne lőd le a túszomat, és én sem lövöm le a tiédet.
A logisztikai rémálom még tovább növelte a szakácsok értékét. Gondoljunk bele, mennyi energia és erőforrás kellett ahhoz, hogy egy kiló krumplit eljuttassanak Berlinből Stalingrádhoz. A szállítmánynak át kellett haladnia fél Európán, túl kellett élnie a bombázásokat, a lopásokat, a romlást.
Mire az a krumpli belekerült az üstbe, a értéke felbecsülhetetlen volt. A szakás nem csak ételt főzött, ő volt az alkímista, aki a nyers, fagyott, gyakran romlott alapanyagokból életet varázsolt. Ő tudta, hogyan kell úgy fűszerezni a lovakat, mert ekkora már megették a szállítólovakat is, hogy ehető legyen.
Ő tudta, hogyan kell a hóból ivóvizet olvasztani anélkül, hogy az íze füstös lenne. Egy jó szakács a fronton többet ért, mint tíz lövész. A lövészt pótolni lehetett a következő utánpótlás vonattal, de egy szakácsot, aki ismeri az alakulat ízlését, aki tudja, hogyan kell semmiből valamit főzni, és aki, ami a legfontosabb, nem lopja el a fejadagot, na az ilyen ember kincset ért.
A katonák gyakran jobban védték a szakácsukat, mint a tisztjeiket. Hallani olyan történeteket, ahol a visszavonulás során a lövészek emberi pajsként vették körbe a gulyáságyút, miközben a sebesülteket hátra hagyták, kegyetlen prioritások, de az éjség logikája diktált. És volt egy pszichológiai dimenzió is.
A frontvonalon az étkezés volt az egyetlen rituálé, ami a normalitást idézte. Amikor a katonák megkapták az essen-fassen parancsot, és sorbaálltak a csajkáikkal, egy rövid időre megszűntek győkológépek lenni. Újra emberek lettek.
Viccelődtek, panaszkodtak az étel minőségére, ami a katonák örök kiváltsága, melegítették a kezüket az üst oldalán. Ha a mesterlövész ebbe a szent pillanatba lőtt volna bele, az nemcsak taktikai támadás lett volna, az az utolsó menedékük lerombolása lett volna. Egy ilyen tett után az ellenség nem adja meg magát, nem fut el, hanem megvadul.
Az a fajta düh, amit az éttelenség és a reményvesztettség szül, a legveszélyesebb fegyver a csatatéren. A német parancsnokok bármilyen kegyetlenek is voltak, tudták. Ne sarokbaszorított éhes állatokkal, hanem fegyelmezett katonákkal akarja harcolni.
De beszéljünk a konyhai hírszerzésről is, mert ez egy lenyűgöző aspektusa volt ennek a furcsa békének. A német mesterlövészek és megfigyelők számára a szovjet konyha füstje olyan volt, mint egy nyitott könyv. A füst színe és sűrűsége mindent elárult.
Ha a füst sűrű, fekete volt, akkor vizes fával vagy, ami rosszabb, olajos rongyokkal tüzeltek. Ez azt jelentette, hogy az ellenségnek nincs rendes tüzelőanyaga, a morál alacsony, a logisztika akadozik. Ha a füst fehér és könnyű volt, száraz nyírfát használtak.
Jól szervezettek, van idejük fát vágni és száritani. Vigyázat! Az ilyen alakulat fegyelmezett. És maga az illat.
A tapasztalt lövészorrok kilométerekről megmondták, mi a menü. Káposzta? A szokásos. Hús? Ritkaság, talán valami ünnet van, vagy friss ellátmány érkezett.
Vodka szaga száll a szélben? Támadás készül. A nárkomovszkaja, a nébbisztos 100g-ja kiosztása mindig a rohamelőjele volt. Így a szakács, miközben kevergette a levest, akaratlanul is folyamatosan morzézott az ellenségnek az alakulata állapotáról.
Ha a németek lelőtték volna, elveszítették volna ezt az értékes információforrást. Jobb volt hagyni, hadd főzzön, és közben olvasni a kondérjából. Sőt, a konyha körüli viselkedés a társadalmi hierarhiát is felfette.
A szovjet hadsereg elvileg az egyenlőség hadserege volt, de a fronton ez illúzió volt. A mesterlövész a távcsövény keresztül látta ki kapja a sűrűjét, a húst és a krumpit az aljáról, és ki kapja a lét. Látta, hogy a politikai tisztek, komisszárok gyakran külön, soron kívül kapták meg az adabjukat, néha jobb minőségű kenyeret is.
Ez segített azonosítani a kulcsfigurákat. A szakács körüli interakciók egy szociogramot rajzoltak ki a német megfigyelők számára. Látod azt ott, aki most kapott egy extra szeret szalonnát a szakácstól? Jegyezd meg az arcát, ő valaki.
Talán egy ászpilóta, mesterlövész vagy tiszt. Amikor a harc elkezdődik, ő az elsőgyleges célpont. Tehát a szakács élete nem azért volt biztonságban, mert a német mesterlövész jó ember volt, hanem mert a szakács élőben, valósidőben szolgáltatta az adatokat.
Ő volt a csatatér hírügynöksége. Voltak azonban kivételek, és ezek a kivételek brutálisak voltak. Az íratlan szabályok csak a statikus hadviselés – állülekháború – idején működtek igazán, amikor a frontvonalak hónapokig nem mozdultak.
Amikor a Licz krég villámháború mozgásba lendült, vagy amikor pánikba esett visszavonulás kezdődött, a szabályok érvényüket vesztették. Egy visszavonuló sereg számára a konyha teher, és egy előre nyomuló ellenség számára a konyha zsákmány. De amíg a lövészárkok farkas szemet néztek egymással a hómezőn, addig a szakács a senkiföldje diplomáciai mentességet élvező nagykövete maradt.
A szakácsok maguk is tisztában voltak ezzel a furcsa státusszal. Sokan közülük szinte provokatívan viselkedtek, nem bújtak fedezékbe. Néha még integettek is a túloldalra a merőkanállal.
Volt ebben egyfajta dac, egyfajta úgysem teszed meg bátorság. De volt benne egy mélyebb üzenet is. Én csak egy szakács vagyok.
Én ételt adok, nem halált. Hagyj békén. És a német mesterlövészek, akiknek az újja a ravaszon pihent, megértették ezt az üzenetet.
Mert végső soron, amikor a fegyverek elhallgattak és az éjszaka leszállt, ők is csak egy dolgot akartak. Egy tál meleg levest és a tudatot, hogy holnap is lesz reggeli. De mi történt, amikor a németek saját ellátása teljesen összeomlott? Amikor már a saját gulyás ágyújuk is üres volt? Ekkor a szovjet konyha látványa és illata már nem a reményt, hanem a kínzó irigységet táplálta.
És az irigység a gyűlöletelő szobája. A sztálingrádi csata végóráiban, amikor a német VI. hadsereg katonái már patkányokat és bőröveket ettek, a szovjet konyhák látványa elviselhetetlennél vált.
De erről később. Most maradjunk még a boldog békeidők illúziójában, amikor a két sereg, mint két morgó kutya tisztes távolságból míregette egymástáját, de egyik sem mert harapni, féltve a saját csontját. A háború természetéből adódóan kaotikus.
A frontvonalak hullámoznak, parancsok változnak, emberek jönnek és mennek. De ebben a káoszban van egyetlen sziget, amely a kiszámíthatóság, a rendszeresség és a rutin menedéke. A tábori konyha.
És pontosan ez a rutin volt az, ami a szakácsot a mesterlövész számára nem célponttá, hanem eszközzétette. Egyfajta élő vekkeré, amelyhez a német megfigyelők a saját óráikat igazíthatták. Gondoljunk bele, a modern hadviserés egyik legnagyobb kihívása az információhiány.
A háború ködében nehéz megmondani, mit csinál az ellenség. Támadásra készülnek? Vagy éppen aludni térnek? Cserélik az őrséget? Új csapatok érkeztek? A rádióforgalmat lehet rejtjelezni. A telefongonalakat belehet ásni.
A mozgást lehet álcázni. De a konyha? A konyha nem hazudik. A gyomor nem hazudik.
A német mesterlövészek hamar felismerték a gasztrohírszerzés stratégiai értékét. A szovjet tábori konyha reggeli begyújtása volt az első jel. Felszállt a füst, és ez azt üzente.
Ébren vagyunk, kezdjük a napot. Ha ez a füst a szokásosnál korábban még sötétben jelent meg, az gyanús volt. Talán korai reggeli, mert hajnalban indul a roham? Ha később, talán lusta, demoralizált egységgel állunk szemben, akik nem sietnek sehova.
A mesterlövészek naplóikban gyakran úgy hivatkoztak a szovjet konyhákra, mint a frontvonalóráira. Hans, a lövészgödör mélyén, talán nem tudta pontosan hány óra van, de amikor látta, hogy a szakács elkezdi pucolni a krumplit, tudta, hogy közeledik a dél. Amikor a kondérokat elkezdték súrolni homokkal és hóval, tudta, hogy vége az ebédidőnek.
Ez a rutin kiszámíthatóvá tette az ellenséget. És egy kiszámítható ellenség sebezhető ellenség. De a legértékesebb információt nem az idő, hanem az emberek eloszlása szolgáltatta.
A szakács körül kialakuló sorbanállás egy komplex társadalmi tánc volt, amelyet a német távcsövek mohón figyeltek. A sorbanállásnak megvolt a maga szigurú etikettje, még a totális háború közepén is. Ez az etikett pedig felfedte a rangokat és a funkciókat.
Először is a létszám. A mesterlövésznek nem kellett végig számolnia minden egyes katonát a lövészárkokban, ami lehetetlen is lett volna, hiszen rejtőzködtek. Elég volt megszámolnia, hány csajkát töltenek meg.
50 csajka? Egy szakasz. 150 csajka? Egy század. Ha tegnap még 150-en voltak, ma már csak százan, akkor tudjuk, hogy a tegnapi tüzérségi tűz hatásos volt, vagy a századot átcsoportosították.
Ha hirtelen 3 századagot mérnek ki, akkor vigyázat, erősítés érkezett az éleple alatt. A konyha könyvelése pontosabb volt, mint bármely kémjelentés. Aztán ott voltak a kiváltságosok.
A mesterlövészek megtanulták azonosítani a tiszteket a testbeszédük és a kiszolgálás módja alapján. A tiszt ritkán átsorba. Neki a tiszti szolga, az ordinánc vitte az ételt.
De néha, ahogy korábban említettük, a tiszt is odament. És hogyan viselkedett a szakács? Ha a szakács, aki addig mogorván csapta a kását a közkatonák tányérjába, hirtelen kihúzta magát, mosolygott és a kanál mélyéről merített, ahol a hús van, akkor a mesterlövész tudta, ez a fickó fontos. Még érdekesebb volt a különleges egységek azonosítása.
A szovjet hadseregben a különböző fegyvernemek katonái néha eltérő fejadagokat kaptak, vagy legalábbis eltérő bánásmódot. A harckocsizók, a piloták és a mesterlövészek gyakran kiegészítő ellátmányt élveztek. Csokoládét, szalonnát, vodkát.
Ha a német megfigyelő látta, hogy egy csoportkatona külön csomagot kap a szakácstól, már is tudta, hogy nem egyszerű gyarogosokkal van dolga. Ezek ott tankosok. Tehát valahol a közelben tankok vannak elrejtve a hó alatt.
Volt egy eset, amelyet egy veterán német mesterlövész, Josef Allerberger említett. Bár a nevek és helyszínek a háború ködében gyakran összemosódnak. Egy nap arra lett figyelmes, hogy a szakács különös tisztelettel bánik egy alacsony, jelentéktelennek tűnő férfival, aki nem viselt rangjázést.
A férfi mindig elsőként kapta meg az ételt, és a szakács még egy kis extra adagot is csúsztatott neki. A többi katona is tiszteletteljes távolságot tartott tőle. Allerberger először azt hitte egy politikai komisszár, de a komisszárokat általában félelemövezte, nem tisztelet.
Aztán rájött. A férfi egy szovjet mesterlövészász volt. A tisztelet a vadásznak szólt, aki védi a többieket. Allerberger napokig figyelte, követve a mozgását a konyhától a rejtek helyéig, és végül kiiktatta. A szakács nélkül sosem vette volna észre. A gulyás ágyú volt a jeladó, ami elárulta a legveszélyesebb ellenfél pozícióját. A levelek A tábori posta gyakran a konyhánál landolt. Amikor megérkezett a posta, a katonát csoportokba verődtek a gulyás ágyú körül, hogy felolvassák a hazai híreket. Ez a pillanat aranybánya volt a pszichológiai hadviseléshez.
A mesterlövész látta az arcokat. Látta ki sír, kinevett. Látta a morált. Egy síró katona, aki épp rossz hírt kapott otthonról, a faluját lebombázták, a felesége meghalt, gyenge lánszem. A mesterlövészek néha kegyetlen játékot űztek. Szándékosan lőttek a földbe, vagy a levegőbe ilyenkor, hogy pánikot keltsenek és lássák a reakciókat. Ki az, aki azonnal fedezékbe ugrik? Ő a veterán. Ki az, aki lefagy és csak áll a kezében a levéllel? Ő az újonc. Ki az, aki azonnal parancsokat kezd osztogatni? Ő a vezető. A rutin fenntartása a szovjet oldal számára is stratégiai cél volt. A parancsnokok tudták, hogy a konyha a stabilitás szimbóluma. Ezért utasították a szakácsokat. Főzzetek akkor is, ha nincs mit. Füstöljön a kémény akkor is, ha csak vizet forraltok. A látszat fenntartása létfontosságú volt a morál szempontjából, de egyben félrevezetés is lehetett. Az úgynevezett maszkirovka álcázás egy formája. Néha a szovjetek üres állásokban hagytak ott füstölő konyhákat, hogy elhitessék a németekkel, itt még mindig erős csapatok állomásoznak. A német lövészek lőtték az árnékokat, miközben a vörös hadsereg már kilométerekkel arrébb járt, bekerítve őket. Így vált a szakács és a konyhája a megtévesztéseszközévé is. A rutina azonban kétérű fegyver. A kiszámíthatóság, ami biztonságosabb. Néha bombatámadáskor meghalt a szakács is, de nem célzott lövéstől, csak véletlenül. Hirtelen jött a rajtaütés. Nem lehetett csinálni semmit, menekültünk a derékig érő hóban, a rettenetes, mínusz 30–40 fokos hidegben. Még jó, hogy nekem csizmám volt, de az utászoknak, meg az árkászoknak csak bakancsuk, amibe belement a hó. Nem volt meleg ruha, se koszt, se lőszer. Összesen 10 lőszert kaptunk a karabélyba meg a pisztolyba. Ezekkel nem lehet messzire lőni, kis muníció nagyon. Egy darab páncéltörő ágyú működött, de az is 10 kilométerre vitt csak el. Kilátástalan helyzetbe kerültünk. Egészen pontosan emlékszem, hogy március 14-ig vonultunk visszafelé, csak visszafelé. Gyalogoltunk, mert semmiféle használható jármű nem maradt. Nemcsak a nappalt, hanem még gyakran az éjszakát is a szabadban töltöttük. És rettenetesen hideg volt! A bajtársak közül sokak megfagytak, vagy csak ha a lábuk fagyott el, már nem tudtak tovább menni. Ott dermedtek meg, ahol leültek. Szerencsére én visszajöhettem.
Sok-sok év távlatából mit gondol, minek köszönheti ezt a szerencsét?
– Akik megmaradtunk, nagyban köszönhetjük a létünket az orosz asszonyoknak is. Ezt mindenképpen szeretném, ha leírná, mert azok az ennivalók éltettek bennünket, amit az asszonyok adtak. Igaz, egyszerű koszt volt, legtöbbször csak buriskása (köles), de meleg ételt ehettünk abban a kőszikla fagyban. Minden orosz asszony, akinek volt katona hozzátartozója, adott valamit. Pedig látszott, hogy ők is szükséget szenvednek.
– A visszavonulásban, a rettentő hidegben felbomlott a rend. Több ezer embernek nem volt se autója, se lőszere, se élelme. Illetve a hadseregnek volt élelmiszerraktára, mert a templomokat rakták tele felfüstölt húsokkal, szalonnákkal, kétszersültekkel, cukorral. Magam is láttam. Német katonákkal őriztették, s állandóan tartalékoltak, akkor is, mikor már mindenki lefogyott, vagy sokan elgyengültek. Egyszer aztán fegyverrel kényszerítettük a német őröket, hogy bemehessünk a templomba felpakolni. Az összes zsebemet, a nyeregtáskámat is jól megraktam. Ez mentett meg talán, meg az erős szervezetem.
A Don-kanyarban a magyar katonák élelmezése rendkívül szűkös és egyhangú volt, különösen a téli időszakban. Jellemző ételek voltak a tökpaprikás (lisztes habarással), a burgonyás lepény, a babból és lisztből készült torta, valamint az árpából pörkölt „kávé”. A helyi adottságok és a szükséghelyzet miatt olykor kényszerű élelmiszerforrásokhoz is folyamodtak.
A katonák étrendje a korabeli szegénykonyha alapanyagain alapult:
Tökpaprikás: Hagymás alapon, pirospaprikával és lesózott tökből, sűrű habarással készült.
Burgonyás lepény: Egyszerű, gyorsan elkészíthető háborús étel.
Babtorta: Lisztből és babból sütött édesség.
Rántott búzadara: Édes tejben főzött, majd formázott és kisütött darakása.
Pörkölt árpa: Kávépótlóként használták, cukorral karamellizálva.
Kényszermegoldások: A zord körülmények között a napi egyszeri meleg ételt helyi tartalékokból egészítették ki.
Több vót a fegyver mint az élő katona.
Vót itt géppuska, gránátvető, aknavető, páncéltörő ágyú, nehézpuska, golyószóró, karabély.
Az ezredekhez tartozott még: egy tábori ágyús üteg 4 darab 8 cm-es löveggel felszerelve
egy aknavető század
egy kocsizó géppuskás század
egy páncéltörő ágyús század
egy árkászszázad
egy lovas szakasz
egy kerékpáros szakasz
egy távbeszélőszakasz.
A magyaroknak vót Csaba páncélgépkocsi, Nimród páncélvadász, Toldi könnyű harckocsi.
Az ellenséges páncélosokkal vívandó harc végzetes
következményekkel járhatott, ugyanis a magyar páncélelhárítás igen hiányos és
korszerűtlen volt. 244 darab 37 mm-es páncéltörő ágyúval rendelkezett a
hadsereg, ez a szám önmagában is alacsony lenne, de nagyobb problémát
jelentett, hogy a korszerű T-34-esek ellen mit sem értek az effajta fegyverek.
A németek ugyan segítséget nyújtottak csapatainknak, 47 mm-es páncéltörő
ágyúkkal, de ezeket csak a frontra történő megérkezés után kapták meg a
katonák. Szintén a fronton kaptunk még 77 darab 50 mm-es német
További problémát jelentett a katonák ruházata. A honvédség a rövid szárú bakancsot általánosította, ami nyáron a port, ősszel pedig a vizet engedte be. Szállítási problémák miatt télen is ezt kellet használniuk a fronton harcolóknak, mivel a téli ruházat csak későn érkezett meg és akkor sem elegendő számban. Csak hadosztályi szinten álltak rendelkezésre gépkocsik, egyébként lovak vontatta kocsikat kellett használni. Hadosztályonként 70 teher-, 55 személy- és 17 egyéb gépkocsi állt készen. A németek ezen a téren is segítséget ígértek. Amikor Weinknecht ezredes észlelte a hiányosságokat, ígéretet tett rá, hogy gépkocsikat próbál biztosítani a csapatvonatoknak. A felajánlott járműveket azonban sohasem kapta meg a 2. magyar hadsereg, mivel azok a német hadseregben is hiánycikknek számítottak. Az élelmiszerellátás jól megszervezett volt, jórészt német szállítmányokban érkezett. A mennyiség kielégítő volt, mindössze a katonák német koszthoz nem szokott gyomra jelentette a gondot. A kenyérben is hibákat találtak. Mivel ezt is a németek készítették, ezért állaga és íze eltérő volt, mint a hazaié. A honvédség meghallgatta a katonák panaszát és igyekezett is, hogy orvoslatot találjon gondjaikra. A német élelmiszerszállítmányokat rendszeresen magyar ételekkel egészítették ki. Az étlapra került a magyar bor, pálinka, szalonna és a hagyma. Az időjárás romlásával egyre gyakrabban maradtak el a magyar ételek, vagy érkeztek meg romlott állapotban. Ennek oka az volt, hogy a csekély számú német vasútvonalat túlságosan lekötötte az utánpótlás, így nem maradt idő és energia, hogy Magyarországról is szállítsanak élelmiszert a fronton harcolóknak. A téli kavarodásban előfordult, hogy katonáink nem pálinkát kaptak karácsonykor, hanem francia pezsgőt.
Az élelmezési helyzet az 1942 késő őszi téli felkészülés idején vált kritikussá, amikor a hideg és a hiányos ellátás súlyosan megviselte a honvédeket.
Amikor a magyar 2. hadsereg 1942 tavaszán megindult a Don-kanyarba, hatalmas mennyiségű élelmiszer és alapanyag, valamint rengeteg vágóállat is a katonákkal tartott. Az egyes csapattestek (ezredig bezárólag) például saját kenyérsütő kemencével és hentesüzemmel is rendelkeztek, önálló konyhája (pl. gulyáságyú, hivatalos nevén mozgókonyha) pedig minden zászlóaljnak és egyes századoknak is volt. Fennakadást hivatalosan az okozhatott, ha a mögöttes területen állomásozó ellátó alakulatok valami miatt (előrenyomulás, visszavonulás stb.) nem tudták időben előrejuttatni az ellátmányt, vagy ha nem is volt mit előreküldeni. A honvédség tragikus gépesítettsége és elégtelen szállítókapacitása miatt főleg az előbbi volt gyakoribb. Ha minden rendben ment, a katonák háromszor kaptak enni, reggel hideg élelmet (kenyér, szalonna, sajt, lekvár), délben valami főtt ételt (főzelék, rizseshús, pásztortarhonya, pörkölt stb.), este pedig változott, hogy mit osztottak ki. Persze az első vonalakban nem mindig lehetett megoldani a szállítást, sok esetben naponta egyszer vitték csak ki az élelmet; a meleg ételt szerencsésebb esetben a fedezékekben meg tudták melegíteni, ha nem, akkor kénytelenek voltak hidegen elfogyasztani. Éhező és fázó legyengült, lesoványodott, fáradt, fásult emberekkel nem lehet háborút nyerni. A szardíniakonzervet a bakanyelv kígyóhúsnak hijta. Hamar mefettük az elhullott lovakat. A kenyér nyúlós, ragadós, a késpengére állandóan ráragad. Nem lisztben, hanem fűrészporban forgatják meg kemencébevetés előtt a kenyeret. Krompé és száraz főzelék is vót néha, meg paszuly. A tököt a krompét a hadszintéren szedték a katonák, hogy éhen ne haljanak. Vöröskeresztes csomagot kaptak, amiben 26 cigaretta 4 doboz keksz, 2 doboz cukor és fél deci pálinka volt. a túlerő miatt felbomlottak a kötelékek, gyakorlatilag megszűnt a központi ellátás, a sok sebesült pedig teljesen leterhelte az amúgy is szegényes szállítókapacitást. Összességében megállapítható, hogy a magyar 2. hadsereg élelmezési helyzete számos kívánni valót hagyott maga mögött, amelyet nehezített a német élelmezés is. Amíg lehetett, a katonák helyszíni beszerzésekkel egészítették ki készleteiket. A központi ellátás az előrenyomulás (május-július) idején és a téli időszakban volt a legrosszabb, ősszel viszonylag kevés probléma merült fel. Rengeteg múlott az egyes parancsnokokon, ugyanis azon egységek, ahol a vezetők extra készleteket halmoztak fel – mint Vécsey alezredes, vagy Erdélyi Béla főhadnagy, a 106/2. század parancsnoka – általában sokkal kisebb veszteségeket szenvedtek. Több helyen ugyanakkor számos katona került kórházba alultápláltság miatt, és sajnos sokan voltak, akik gyakorlatilag éhen haltak, vagy az elégtelen táplálkozás miatt haltak bele amúgy kezelhető betegségekbe. Az is megállapítható, hogy ezeket a gondokat elsősorban nem az okozta, hogy nem volt mit, hanem hogy nem volt mivel kiszállítani az első vonalakba. Az itt szerzett tapasztalatokat a vezetés hasznosította, 1944-ben már sokkal jobb, bár még mindig nem tökéletes ellátórendszerrel vonultak frontra a magyar honvédek; igaz, hogy akkor már nem több ezer, hanem csak néhány száz kilométerre kellett az élelmiszert (is) kiszállítani, de ez már egy másik történet…
Vitéz Barati Sándor hadapród őrmester megfáradt teste hazai földben nyugodhat. Nincs pontos számadat, de a 2. magyar hadsereg 200 ezernél több magyar katonája, nemzetünk színe, virága veszett oda, Írásommal szeretnék méltó emléket állítani a dicsőséges hősöknek, akik életüket áldozták szeretett hazánkért. Emlékük legyen áldott!
https://www.masodikvh.hu/hadszinterek/europa/kelet-europa/47-don-kanyar-1942-43
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése