Született; Nyíregyháza, 1868 április 27 Meghalt;Nyíregyháza, 1954 december 6.
Hiába küzd rendíthetetlen,
S uralkodik
győzelmesen:
Elvész a nép, ha műveletlen,
S meg nem marad még híre sem.
Az ősi fegyvert rozsda marja,
A hősök hamvát por takarja;
De új életre kél
nyomán
A tiszta hit s a
tudomány.
Hatvan évvel ezelõtt - 1942. március 18-án - Nyíregyházán a Szabolcsi Tanári Kör ülésén Turóczy Zoltán püspök Dr. Vietorisz Józsefnek aranydiplomát adott át, amelyet 50 éves tanári mûködése alkalmából a budapesti Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem adományozott.
Dr. Vietorisz József 1868. április 27-én született Nyíregyházán õsrégi evangélikus családban. Édesapja két keze munkájával kereste meg a kenyerét. Elõbb csizmadia, majd szatócs volt. Tehetséges fiát Nyíregyházán az Evangélikus Gimnáziumba adta. Budapesten a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetemen 1891-ben szerzett görög-latin szakos tanári oklevelet és doktorátust. 1891 óta tanított Nyíregyházán az Alma Materében, az Evangélikus Gimnáziumban 37 éven át. Az igazgatói tisztet is viselte 1914-1920 és 1926-1928 között. 1928-ban nyugdíjazása alkalmából címzetes tankerületi fõigazgatói címmel tüntették ki. Nem szakadt meg kapcsolata az iskolával: ellátta a felügyelõi tisztet. A harmincas-negyvenes években fiúunokái jártak a gimnáziumba. Én is éveken át ültem egy padban az egyik unokájával. Az õ társaságában jártam nagyapja Kis téri otthonában.
Már egyetemista korában írt tudományos dolgozatokat. Versei fõvárosi lapokban jelentek meg. Elsõ versei Giuseppé költeményei címmel adta ki. 1896-ban megírta a nyíregyházi Cassino történetét. Alapító tagja és tisztségviselõje lett az 1898-ban Nyíregyházán meg alakult Bessenyei Körnek.
1923-ban jelent meg az Orgonazúgás címû verseskötete. 1924-ben Senki Pál címen önéletírásos mûve látott napvilágot, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Nádasdy-díjjal tüntetett ki: 1930-ban adta ki Ars poetica mea címû tanulmányát. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréséül a Kisfaludy Társaság tagjai sorába meghívta. Utolsó mûve 1944-ben jelent meg Sóhajok hídján cím alatt. Igen jelentõs a fordítói tevékenysége. Fordította Horatius, Vergilius költeményeit. 50 éven át foglalkozott Vergilius Aeneisének teljes fordításával. Evangélikus szempontból a legfontosabb, hogy lefordította a teljes Tranosciust , amelyet a Luther Társaság 1935ben adott ki. Mindmáig ez az egyetlen teljes Tranoscius-fordítás.
Tranovsky György liptószentmiklósi lelkész 1636-ban adta ki Cythara sanctorum cím alatt 1084 ócseh nyelvû énekgyûjteményét. Latinosan ejtett nevérõl Tranosciusnak ismerjük ezt a vaskos, csatos énekeskönyvet, melyet õseink 1753-ban hoztak magukkal Szarvasról, Békéscsabáról, Mezõberénybõl. Kétszáz éven át használták.
1896-ban Nyíregyházán az elemi iskolákban megszûnt a tót nyelvû tanítás. Felnõtt egy olyan ifjúság, mely már nem tudta használni a Tranosciust. Bevezették a Dunántúli énekeskönyv használatát. Csakhogy ragaszkodtak õsi, szép énekeinkhez, mint például "Jézusom, Krisztusom és szerelmesem", amely a Tranosciusban volt található. Dr. Vietorisz József 1913-ban 58 Tranoscius éneket fordított le. Paulik János igazgató lelkész elõszavával Nyíregyházi Toldalék cím alatt csatolták a Dunántúli Énekeskönyvhöz. Ezek lettek a 600-on felüli számozású énekeink. Vietorisz József folytatta a Tranoscius fordítását és így született meg a teljes fordítás.
Mi, Kossuth-diákok Vietorisz József verses imáival kezdtük el és fejeztük be a tanítást. Ezeket már 1899 óta imádkozták eleink. A két nyolcsoros imádság az ellenõrzõ könyvecskénk fedõlapjának belsõ oldalára volt nyomtatva.
Dr. Vietorisz József 86 éves korában - 1954. december 8-án - halt meg Nyíregyházán, szülõvárosában. Ott is van eltemetve az Északi temetõben. A hálás utókor emléktáblával tiszteleg emlékének, amely a gimnázium nyugati falán, a templom felõli oldalon van elhelyezve.
Szívem szerint1.
Embernek lenni véges gondolat,
Egy percnyi lét az örök végtelenben;
Felettünk égi titkok fátyla lebben,
S leroskadunk a földi gond alatt.
Fáj, ami jő, fáj, ami elhaladt;
Viaskodunk a sorsnak átka ellen,
Elcsüggedünk, s a meddő küzdelemben
Kétségbe ejt a végső pillanat…
Ember, ne bolygasd léted titkait!
A szenvedőből lesz amott a boldog;
Csak hasson át az égi szikra itt:
Az élet minden kérdését megoldod.
Emeljen, hívjon, áldjon, lelkesítsen,
Hogy ok s cél, kezdet és vég egy: az Isten!
2.
Magyarnak lenni büszke fájdalom;
Egy ősi nemzet fájó büszkesége
Sugárzik ezredéves messzeségbe
S ma véres könnye mindent gyászba von.
Az elbukottra nincsen irgalom.
Gyalázatunknak szégyenében égve
Némán kiált fel száz sebünk az égre:
Milyen halál vár ránk e kínpadon?...
Ébredj, magyarság, lelkes öntudatra,
Hadd tépjenek, csak meg ne szánjanak!
Készülj az áldott, boldog pillanatra:
Bús éjszakában újra győz a nap;
Tegnap halál, ma küzdés, holnap élet
Zeng háladalt e nemzet Istenének!
3.
Költőnek lenni boldog hivatás;
Érzések, eszmék csábító körében
Álomvilágban élni félig ébren:
Édes zenébe olvadt színhatás.
S ha megfogott a drága, szent varázs,
Alkotni vágyad bűvös ihletében
S elégni lelked perzselő hevében:
Mámorba lendült sírva-vígadás…
Költő, ha benned égi szikra lángol,
Nehéz időkben nemzeted felett
Te légy az élő lelkiismeret:
Ragadd ki őt a csüggedés porából,
Bíztasd, hogy meg ne törjön a bilincsen,
S derült egéből ránk mosolyog az Isten!
Mikor én a Himnuszt hallgatom
Mikor én a Himnuszt hallgatom,
Nemzetemnek könyvét forgatom:
Mennyi fény és mennyi néma gyász,
Fölemel és ismét megaláz.
Isten adta nékünk ezt a hont,
Körülötte mesgyét maga vont;
Nem is hagyta pusztán, parlagon,
Megáldotta bőven, gazdagon.
Megáldotta földjét, emberét,
Győzelemre vitte fegyverét:
Harcos ősök, munkás unokák
Koszorúzták hazánk homlokát.
Dicsőség volt érte küzdenünk,
Letiportuk minden ellenünk;
Elmerengek multunk képein,
Szent örömbe fúlnak könnyeim.
Eltitkolnom őket nem lehet,
Megfürösztik izzó lelkemet;
Hálás szívvel, büszkén hirdetem:
Nincs olyan szép, mint te, nemzetem!
Mikor én a Himnuszt hallgatom,
Nemzetemnek sorsát siratom:
Mennyit küzdött, mennyit szenvedett,
Kimondani szóval nem lehet.
Végigjárva minden poklon át
Vérrel védte békés otthonát;
Vészben a harc mindig rá maradt,
Rajta ment át minden áradat.
S mikor nem jött senki ellene,
Megszállta az átok szelleme:
Mennyi testvér, mennyi vérrokon
Pusztult el a belső harcokon!
Büszke várból így lett sírhalom,
Diadalból kínzó fájdalom;
Büszkeségem többé nem lelem,
Keserű könny ül bús lelkemen.
Megrendíti egész valómat:
Gyászos sírba dőlünk maholnap,
És e nemzet senkit nem lel itt
Letörölni szégyen-könnyeit.
Mikor én a Himnuszt hallgatom,
Jövendőnknek titkát vallatom;
Mennyi kétség, mennyi csüggedés:
Lehet-e még boldog ébredés?
Elborongok sorsunk képein,
Leszárítom gyáva könnyeim;
Védekezik még a féreg is,
Perbe szállok még az Éggel is.
Isten, látod ősi bűneink,
De bizalmunk benned meg nem ing;
Lásd meg azt is, meddig tűrhetünk:
Bátorságnak lelkét add nekünk!
Meg nem értik a mi bánatunk,
Mit se ér, ha sírva vigadunk;
El ne fordítsd tőlünk arcodat,
Szét kell tépnünk már a láncokat.
Lázban égő lelkem felragyog:
Igazunkat veszni nem hagyod.
Boldoggá ha többé nem teszed:
Szánd meg, Isten, árva nemzeted!
A kereszt
Ó végtelen tökéletesség,
Magasztos eszme: szent kereszt!
Megtörted Isten földi testét,
Hogy bűneinket elfedezd.
Fölötted megnyílt égi kárpit,
Alattad rombadőlt világ…
Valóban annak lelke járt itt,
Ki értünk adta egy Fiát!
Vérrel pecsételt áldozatja
A tépelődő szívbe nyit;
Boldog, ki néki tartogatja
Titokban omló könnyeit.
Ha nem leszünk is vértanúk mi,
Értsük meg ezt a szent jelet:
A föld porából mennybe jutni
Csak szenvedésen át lehet!
De jaj neked, ha puszta jelnél
Nem több a drága, szent kereszt:
Rút szenvedélyek rabja lennél,
Ki egyre támad, egyre veszt.
A gyűlölet, ha tettre válik,
Átok, ha jognak véled is;
Nekünk szeretni kell halálig,
Szeretni ellenünket is!
S ne azt tekintsük ellenünknek,
Ki bátran szembeszáll velünk:
Magunkra mérjük fegyverünket,
Itt kell a bajt leküzdenünk!
Nem arra sújt az Úr haragja,
Ki bűnösebb a többinél,
De aki gyáván megtagadja
S áldott nevével visszaél!
Egész valónkkal, életünkkel
Dicsőítsünk meg, szent kereszt;
Benned nekünk is vérzenünk kell,
Hogy váltságunkat megszerezd!
Alázatosság köntösében
Kell földi terhem hordanom,
És szüntelen csak arra néznem,
Hogy szent a néma fájdalom!
Tisztább az erkölcs, szebb az élet,
Megérhetőbb a földi lét,
Ha fölfelé tekint a lélek,
Mert megtalálta Istenét.
Jöhetnek újra ezredévek,
Multtá avulhat a jelen:
Az istenember szent jelének
Hatalma véges-végtelen!
Én és az én házam…
Isten, ki mindenre örök törvényt szabtál,
Atyám,ki végtelen kegyelmet is adtál:
Ma is mellém állván
Fogadd forró hálám,
Mit zsoltáros lelkem hű áldozatul ad –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
Mint valami rémes, fenyegető árnyak,
Mindenütt aggasztó, nehéz idők járnak:
Féktelen hevében
Minden bölcseségen
Úrrá lett a szörnyű, kegyetlen indulat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
Minket is megráz az ítélet haragja;
S ha teljes épségben egy fészket se hagyna:
Hittel, türelemmel
Viselje az ember,
S ég felé vezesse minden sorsfordulat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
Ha elvettük a jót bőséges kezedbül,
A rosszat se vegyük zokon s nehezebbül;
Te ígérted nekünk:
Ha téged követünk,
Elvonul felőlünk a sötét borulat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
És ha meg kell halnunk: inkább ma, mint holnap
Legyen vége minden földi fájdalomnak,
Csak ne adj át minket
Ádáz elleninknek!
Pokolba mutatnál kárhozatos utat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
De ily napon, amely nem olyan, mint más nap,
Engedd meg, Uram, hogy örvendjünk egymásnak!
Ne írd rovásunkra,
Hogy megáll a munka,
S egész kicsi fészkünk gondtalanul mulat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat! –
S mert születésünktől fogva mindhalálig
Amit tőled kaptunk, mind javunkra válik:
Ebben a szent hitben
Tarts meg, Uram Isten,
Te, a változatlan, örök jóakarat –
Én és az én házam dícsérjük az Urat!
Hitvallásom
Hiszek egy Istenben, ki kezdettől fogva
Élő, változatlan, örök akarat:
Úgy tekintek őrá, mint a végső okra,
Kire megnyugvással bízom magamat.
Benne az egyetlen hatalmat imádom,
Félelmes bár, tőle mégse rettegek;
Lényegében egy, de személyében három:
E titokban sejtem üdvösségemet.
Mint Atya, az egész világmindenséget
Teremti, fenntartja, kormányozza ő;
S ez az áldott munka sohase ér véget:
Ami útnak indult, újra visszajő.
Nincs különbség abban, élünk-é, halunk-é,
Boldogok vagyunk-e, avagy szenvedünk:
Mind övéi vagyunk, ő meg mindnyájunmké,
Nem lehet ővele senki ellenünk.
Atyai mivolta igazságos törvényt
Tart, hogy mindenekben szép összhang legyen;
Magam e törvénynek alávetem önként
Bármilyen helyzetben biztos győzelem,
Mert mindent megtehet és mindenütt ott van,
Mert mindent tud, amit csak érzek, gondolok,
És előtte semmi sem marad titokban,
Mikor életemről számolni fogok.
Mint Fiú, a bűnös, bús emberiségnek
Örök megváltója, elégtételünk;
Közbenjárása nyújt annyi segítséget,
Hogy Urunknál egykor igazak legyünk.
Magát az igében ki is jelentette,
Mikor miérettünk testbe öltözött:
Leszállt, hogy felvigyen a magas egekbe,
S kegyelmet nyerjünk az angyalok között.
Fiúi mivoltát engedelmessége
S példája mutatja teljes éltiben:
Jó erkölcsre tanít s helyes bölcseségre,
Soha meg nem fárad, sohasem pihen.
Keresztet is hordoz, csúf halált is szenved,
Feltámad, valóra váltja hitemet:
Ki fogja fel azt a végtelen szerelmet,
Mellyel mindnyájunkat ennyire szeret?!
Mint Lélek, a belém oltott égi szikra,
Halhatatlanságom drága záloga,
Ő az, aki agyam megvilágosítja,
S bűnös tévelygésnek nem adja oda;
Ő az, aki szívem megvígasztalja,
Hogy igám is édes, gyönyörű teher,
Bűntudatra ébreszt, s ölelgető karja,
Pokol mélyéből is magához emel.
Lélek mivolta az anyaszentegyházban
Testvérközösségre, békességre visz;
A szent keresztségben s a szent vacsorában
Bocsánatot talál, aki benne hisz.
Szárnyat ad minden nagy, nemes gondolatnak,
Hogy magasra törjön bátran, szabadon,
Téren is, időn is messze túlhaladhat,
Nem gátolja semmi földi hatalom.
Az én hitvallásom nem ismer kétséget,
Mindenkor csak biztat, sose hiteget:
Istenhez vezérlő út, igazság, élet,
Emberséget érző lelkiismeret.
Ha nem kell pirulnom, nem hagyhat szégyenben
Az engem is őrző, nyitott égi szem,
S ha hitem megtartom, ő is megtart engem:
Ezt hiszem, mert tudom, s tudom, mert hiszem!
Az élet útján.
Járjuk az életnek fáradságos útját,
Nem tudva, nem kérdve: honnan és hová?
Vérzenek beléje, kik lihegve futják.
S fáj a lelke, aki szebbnek álmodá;
És Ha ott a pályán néha meg-megállva
Széttekint a vándor a bús, csüggedő:
Nem deríti arcát béke napsugára.
Torzvonásra válik rajta a redő.
Mért e nagy tolongás, mért e nagy sietség?
Mért e sok veríték s meddő küzdelem?
Mért viaskodik a jog s a kötelesség?
Mért győz a hatalmas az erőtlenen?
Nincsen e betegnek soha gyógyulása?
Nincsen a gyengének sehol fegyvere?
Munkája gyümölcsét, aki vet, ne lássa?
S a hívő reményét kétség törje le?...
Nem! Ne zúgolódjál, lázadozó lélek,
Vess számot magaddal, s csak magadra vess;
Érzed biztatását léted jobb felének:
Igaz úton élni szép és érdemes!
S hogy hited kétségek meg ne ingathassák,
Hallanod kell ezt a belső szózatot:
„Én vagyok az élet, az út, az igazság!”
„Jöjjetek hozzám, kik megfáradtatok!”
Én vagyok az élet, amaz örök forrás,
Melyből támadt minden, s melybe visszatér;
A halál félelme csúf istenkáromlás, -
Új célokra hív majd újabb munkatér.
Mennél súlyosabbnak érzed a keresztet,
Annál biztosabb az, amit vársz, remélsz;
Nincs egy hajszálad, mely valaha elveszhet:
Élsz öröktől fogva, és örökre élsz!
Én vagyok az út, mely biztosan vezérel
Mély titoknak látszó, messze cél felé:
Megtalálsz szívednek édes melegével,
És jaj annak, aki szívét nem lelé!
Más ha sírt, s te mégis érzéketlen voltál,
Más ha elesett, s te föl nem emeléd:
Hasztalan szivedben minden gazdag oltár,
Könnye, áldozatja, vére – nem elég!
Én vagyok a tiszta igazságnak lelke,
Szenvedőnek atyja, bűnnek ostora;
Boldog, aki vágyát s célját bennem lelte,
Nem csalatkozott az, s nem is fog soha!
Egy szemernyi hitre várat építettél,
S ebben igaz fényt nyer minden ismeret,
S többet ér tenéked minden ismeretnél
Tudni, hogy veled van s megtart Istened!
Mért a fáradságtól mindjárt roskadoznod?
Mért a kétkedéssel megkísértned Őt?
Mért a csüggedéssel tenmagad kinozod?
Mért megállnod minden kis göröngy előtt?
Eszméid hatalmát, érdemed jutalmát
Hogyha nem hiszed, kár értök küzdened;
És ha föl se vennéd végtelen kegyelmét,
Eldobod magadtól üdvösségedet!
Nem kivánni mindent, inkább adni másnak,.
Megbecsülni, amit sorsom juttatott,
Rajta lenni, hogy csak boldogságot lássak,.
Új munkára várni minden új napot,
Örvendeni tudni az örvendezővel,
Sírni a síróval, s teljes éltemen
Szép összhangban élni erővel, idővel –
Ezt a lelki békét add meg, Istenem!
Az ifjúsághoz.
Hiába küzd rendíthetetlen,
S uralkodik győzelmesen:
Elvész a nép, ha műveletlen,
S meg nem marad még híre sem.
Az ősi fegyvert rozsda marja,
A hősök hamvát por takarja;
De új életre kél nyomán
A tiszta hit s a tudomány.
A tiszta hit létünk kovásza,
Üdvösségünknek záloga;
A tudomány lelkünk fohásza,
Mely öntudattal száll oda.
Mily áldás, hogyha összeférnek,
S mily átok, hogyha rossz testvérek!
Egymással boldogítanak,
Egymás nélkül üres szavak
Jöjj hát e helyre jó reményben.
Hazám virága, ifjúság:
Áldott, ki jő az Úr nevében,
S epeszti égő szomjuság.
Itt mindig tárt karok fogadnak,
Kincset s erőt gyűjthetsz magadnak,
Kincset, élőt a sírban is,
S erőt, amely magasba visz.
A legfőbb nagyság, legfőbb jóság
Nem lesz csupán csak sejtelem:
Mint eleven, fényes valóság
Sugárzik által lelkeden;
Nem lesz a kezdet titkot rejtő,
Nem lesz a vég kétségbeejtő, -
Az élet célja felderül,
Ha őt vallod vezéredűl.
Feltárul itt a nagy természet
Csodája mind elméd előtt,
S bizton, mert nyitott szemmel nézed
A mindenütt ható erőt:
Föld méhe és menny boltozatja
Zárait mind lepattogtatja,
S megtudod, hogy bár végtelen,
Szolgánk lehet minden elem!
Feltárul itt: mit tett az ember
Oly sok-sok ezredév alatt,
Hogy kézzel-ésszel, küzdelemmel
Miért bukott, miért haladt.
A múltnak minden tanulsága
Kész fegyver új meg új tusára,
S ha nincs meg ez a fegyvered,
Még tenmagad sem ismered.
Feltárul itt a szív világa.
Mind, ami szép, jó és igaz.
Nemes lélek nemes virága:
Testvériség, részvét, vigasz.
Költő dalában, bölcs szavában
Amennyi tűz, amennyi láng van.
A tiszta erkölcs útjain
Szebb, boldogabb hazába int.
Feltárul itt száz édes emlék,
Mely e csodás földhöz tapad.
Bűvös nyelv zengi hő szerelmét,
Mely feltámaszt halottakat,
Az őserénynek, ősi bűnnek
Példái mind szemedbe tűnnek,
Egyik lesújt, másik emel. –
De sohase csüggesszen el!
S feltárul itt a főigazság:
Áldozz bár mindent, hogyha kell –
Tovább e hon csak a szabadság
Küzdelmes útján juthat el.
Csak egy élet jó: érte élni,
Csak egy halál szép: harcra kélni
Mindenkivel künn és belül,
Ki rája törne hűtlenül.
Fel hát a méltó küzdelemre,
Vértezd magad s álld meg helyed!
Mindannyiunk féltő szerelme
Kíséri, óvja léptedet,
Oldd meg sarúd e szent küszöbnél,
S légy férfi majd, ha elköszöntél;
Halld meg hívó s búcsúszavát:
Szeresd e drága, szép hazát!
A mi ünnepünk .
A mi ünnepünk ma nem diadalünnep,
Nem büszke tanúja boldogító üdvnek:
Szemünk lobogása, szívünk dobogása
Belefúl egy fájó, néma zokogásba.
Multunk és jövendőnk gyászfátyolba vonva
Mintha mindörökre kettészakadt volna,
Mefogytunk, megtörtünk, s nem segít az ég sem
Ennyi gyötrődésen, ennyi szenvedésen…
A mi szenvedésünk nem múló zivatar,
Nem viharfelhő, mely villámokat takar;
Úgy borúlt be az ég hirtelen felettünk:
Egyetlen csapásra mindent elvesztettünk.
Akármerre nézünk, bús romokat látunk,
Nincsen egy testvérünk, nincsen egy barátunk,
Szavunknak hitelét megrontja a gazság,
Mintha meghalt volna az örök igazság.
A mi igazságunk nem papirostörvény,
Nem nyelheti el a fenyegető örvény;
Vérünket áldoztuk, mert a haza kérte,
Ha bűnösek voltunk, meglakoltunk érte…
Hatalmi erővel elnyomhatnak minket,
Rabságban tarthatják sínylő véreinket:
Van Isten az égben, hogy földig alázza
Milliók önkényét milliók fohásza!
A mi imádságunk nem rebegő sóhaj,
Nem szavakba foglalt felpanaszkodó jaj:
Megkövült fájdalom egy nemzetnek arcán
Uram, ki ismerhetsz, mert mindentudó vagy,
Uram, ki segithetsz, mert mindentudó vagy,
Törd meg elleninknek öldöklő hatalmát,
Halld meg a magyarnak elszánt fogadalmát!
A mi fogadalmunk nem homokba vájt szók,
Nem percnyi hevülés, szalmalángnak látszó;
Ha eddig széthúztunk, egyesülünk végre
Jelen boldogságra, jövő dicsőségre
Istenfélelemben, törvénytiszteletben,
Mindent megbocsátó emberszeretetben,
És ahogy megtartjuk szent fogadalmunkat,
Úgy töltsed be rajtunk nagy megváltásunkat!
A mi megváltásunk nem lehet ajándék,
Nem is lehet meddő, puszta jámbor szándék;
Aki élni gyenge, aki halni gyáva:
Nem méltó az ember legszentebb jogára!
Élni akarsz? élj hát, de élj függetlenül,
Halni akarsz? halj meg, de szeplőtelenül!
Halld meg a szózatod, értsd is meg, magyarom,
S mondj rá igaz áment: akarom, akarom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése