Kicsit tovább zsmúrkáltam, de a pőcsikélés után reggel bevetettem a dikót, megigazítottam a vánkost, elsimitottam a sztroskát. Magamra húztam a culát, ettem egy kis csirásgaluskát, ami még megmaradt tegnaprul. Kevés vót, hát a butykából hoztam ki egy kis szalonnyát meg pár tojást. A pilácsot felkapcsoltam, és a sezlonyon elolvastam a frissújságot. Én nem vagyok egy lingár ember. Felvettem a lajbit, kolompért hámoztam, a húshoz, meg hozzá egy kis finom csócsa. Én szeretem a puput amit a blóderbe sütöttek. Iszok rá egy findzsa bort, beleszórok erőspaprikát, úgy az igazi. A zsajtárból mertem egy kis meleg tejet is a reggelihez. Régen totyában hordtuk a vizet a mezőre, abban sokápg hideg maradt. A totya; széles fenekű cserépedény vót. Amikor zivatar vót, oszt nagyon fújt a szél, akkor azt mondták rá, lehölő szél, nyavajgó szél, pipafüstöt félresodró szél, szélzsák, vágtató szél, zamandas. De vót még: anvárról fúj, keletről fúj, ártalams szél, barátságtalan szél, bogdány=neki-neki lóduló, dudáló szél, dudóló szél, fütyülő szél, garabonciás szél, kínlódo szél, kölletlen szél, meg az északit Kassai szélnek hítták. A ház mögött vót egy bozótos az hítták sügelynek. A sótartót Sósgurgulyának hítták. Ami sótlan vót, az sajtalannak mondták. Pipiske vót a pacsirta neve. Öregeste vót mán, amikor vén poszogó: a juhász tréfás neve, meg a sunyi pörnyevágó: a kisbojtár tréfás neve. Egy mély kopolya vót a régi vályogvető helyén ami kisebb hirtelen mély víz. A keszőce: régi étel, szilvalekvárba kevert, darabolt zöldpaprika. Ha a dombon vót a huja: ebédre hívogató eszköz. Kézszár hosszú rúd végére kötött szalmacsóva, a főző egy dombra szúrta le, hogy messziről láthassák kész az ebéd. Gamósnak a juhászbotját hítták. Esztrenga: léckerítéssel körülvett terület a tanya közelében, fejés idején ide rekesztették el a fejős birkát. A farkassötétje: az estjanal utáni első félóra, amikor borús időben a legsötétebb van. Dücski kecskét fejőjuhász. Benne van a csávában; krumpli korpa víz. berceles erdős. A lekaszált tövéből ugyanazon idényben újra sarjadó hajtás sarjú, a csűrben, belevetné magát a száraz széna közé, érezni az illatát, a pajtában szálas gabona cséplése folyt.A nyári konyha, s milyen mennyei is az az illat, amikor frissen kiveszik a kemencéből a káposztalapiban sült kenyeret s jól leverik a héját? S vajon lesz-e alkalma végigsétálni egy gyönyörű tornácon, de úgy, hogy léptei alatt kicsit összezizzenjen a padlózat?Na meg a pitvar, s a spájz, s a hokedli, s az a régi kredenc, amiben féltett edényeit tartja az ember s őrzi kenyerét, s a családi képek díszelegnek rajta. Az öreg karosláda, amit még nagyapám nagyapja vet a Demecseri vásáron.
A tornácon a bejárati ajtó előtt veréce vót, így nem jött be a jószág.
Emlékszel milyen is vasárnapi mise előtt várakozni a cinteremben, és vecsernye után, miután az esti harangszó békésen felcsendül, kiülni a kapuba s várni a csordát s megetetni a pipéket, a lavórban meg kútvízzel arcot mosni? Megfürdetni a puját a tekenőbe. Szilkébül inni a hideg tejet, rocskába fejni a tehenet, krajszonyba melegiteni a krompét. csuporbul inni a bort. Aki dangubál, az lopja a napot. A hegyek közötti völgy neve bolt a vápa. Dodonai kétértelmű. Aki a háborúban reterál, az visszavonul. Akire azt modják sib, a csaló. A rossz szónoknak kiabálják abcug, vagyis levele... Aki aboniroz, az bérel. Ha a fát simára gyaluljuk, akkor abrittolozunk. Az aggalék az tartozék. A pityke értéktelen. Ha délceg a lovad, legyen jó a hámod. Ha a tüzet szereted, a füstjét is szenvedd! Ha a macska a talpát nyalja, vendég jő a házhoz. Ha a tó kiszárad, magától is kiugrik a béka. A mocsárvilág, ami eltartotta az embert, a Rétköz természeti adottságai megélhetést adtak a lakosságnak. Az itt élők főként: halászatból, nádvágásból, gyékény- és sásfeldolgozásból, állattartásból éltek. A halászat nemcsak táplálékot adott, hanem kereseti lehetőséget is. Egy-egy ügyes halász a tiszai vagy retközi vizekből annyi zsákmányt fogott, hogy a falu hetipiacán is jutott belőle. Télen, amikor befagytak a vizek, jégveremre vágták a halat, nyáron pedig a gyékényfonás és kosárkészítés volt a férfiak és asszonyok mindennapi tevékenysége.
A Rétköz tehát nemcsak egy táj volt, hanem önálló gazdasági egység – a víz, a növényzet, az állatok és az ember közötti kényes egyensúly.A Rétköz, ez a lapos, vizes, mocsaras vidék évszázadokon át külön világ volt Szabolcs-Szatmár-Bereg megye szívében. Ma már alig emlékeztet valami az egykori nádasokra, lápokra, ártéri legelőkre – de ha megkapargatjuk a felszínt, a történetek még mindig ott rejtőznek a falvak utcáin, az öregek emlékeiben és a föld alatt. A Rétköz régen nemcsak egy földrajzi tájegység volt – hanem életforma. A XIX. század végéig a Tisza és mellékfolyói szabadon kanyarogtak, elárasztva tavasszal a réteket, földeket. Az itt élők ehhez alkalmazkodtak: ladikkal jártak, halásztak, gyékényt vágtak, s amikor a víz apadt, szénát gyűjtöttek, marhát legeltettek. Idősebbek még ma is emlegetik, hogy egy-egy kiadós tavaszi árvíz után hetekig nem lehetett gyalog közlekedni. Volt olyan esztendő, amikor a gyerekek csónakkal mentek iskolába – igaz, az ilyen tanév kezdésekor a csizmát és a ladikot is be kellett készíteni az ajtó mellé.amikor még ladikkal jártak iskolába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése