A hálózatok története
Az elsõ számítógépek elszigetelten, hatalmas termeket kitöltve mindössze néhány kivételezett mérnök számára voltak elérhetõek. A gépek szaporodásával azonban egyre nõtt az igény az ezek a gépek közti adatcsere lehetõségének megvalósítására, azaz az adatátvitel megoldására. Ráadásul a gépek teljesítményének növekedésével egyre csökkent a hasznos processzoridõ, hiszen a tényleges számítás idõtartamához képest mind több idõt emésztett fel az elvégzéséhez szükséges adatok rögzítése. Ez a többfelhasználós, párhuzamosan több kutatót is kiszolgálni képes számítógépek gondolatát vetette fel. Az elsõ ilyen szerkezetek a már korábbiakban megismert terminál alapú számítógépek voltak, melyeken akár egymástól meglehetõsen nagy fizikai távolságban elhelyezkedõ személyek számára is lehetõvé tették ugyanazon erõforrások elérését. Tulajdonképpen ezeket a szerkezeteket tekinthetjük a hálózatok elõfutárainak. Ezek még azért nem mondhatók igazi számítógép-hálózatoknak, mert esetükben inkább az információ megjelenítésének és bevitelének "kihelyezésérõl", mintsem annak tényleges áramoltatásáról volt szó.
Nemsokára megjelentek az elsõ, államilag finanszírozott, kísérleti céllal létrehozott nagygépeket összekõtõ valódi számítógép-hálózatok is. Ezzel párhuzamosan egy új fogalom: a (szét)osztott feldolgozás (distributed processing) is megjelent a számítástechnikai nyelvében. Az osztott feldolgozás elsõsorban az igen számításigényes feladatok gyors megoldására alkalmazható eljárás, amikor is több, egymással hálózatba kötött gép egy felügyelõ gép irányítása alatt párhuzamosan dolgozik a globális probléma részfeladatainak megoldásán, ezáltal a teljes megoldáshoz szükséges idõt töredékére csökkentve.
A kísérleti hálózatok üzemeltetése során keletkezett tapasztalatok felhasználásával megépítették az elsõ nyilvános ún. csomagkapcsolt hálózatokat is, melyek alapelveikben a mai napig mit sem változtak.
Az eleinte elszigetelt belsõ hálózatok egyre inkább nyitottabbá, az egységesített és általános átviteli protokollok segítségével pedig egyre inkább átjárhatókká váltak. Így alakult ki és így bõvül és formálódik napjainkban is tovább az Internet. A Hálózaton élõ szabványokat a mai napig is elsõsorban az nagy egyetemi közösségek alakítják ki és formálják szüntelenül a változó igényeknek megfelelõen.
A hálózatok jellemzõi
A hálózatok fõbb jellemzõi erõsen meghatározzák annak felhasználási területeit és alkalmazhatóságát bizonyos feladatok megoldására. A különbözõ hálózati architektúrák eltérõ sebességû és minõségû megoldást nyújthatnak azonos problémára.
A hálózatok egyik legtriviálisabb megkülönböztetése kiterjedésük, az áthidalt földrajzi távolságok alapján történik.Ez alapján megkülönböztetünk LAN (Local Area Network - helyi hálózat), WAN (Wide Area Network - nagy kiterjedésû/távoli hálózat) és MAN (Metropolitan Area Network - nagyvárosi hálózat) hálózatokat. A helyi hálózatok (LAN) tipikusan egy intézményen vagy vállalaton belüli információ-áramlást lehetõvé tevõ rendszerek. Kiterjedésük általában nem haladja meg a néhány kilométeres távolságot. Kialakításuknak célja az erõforrások megosztásásának és a gyors adatcsere biztosítása.
Ezzel szemben a WAN hálózatok inkább a gyors és nagy adatbázisra kiterjedõ információ-visszakeresés és továbbítás céljára kialakított rendszerek. Tipikusan WAN alkalmazások a nagyvállalatok telephelyeit összekötõ információs hálózatok, valamint az egyetemek ill. kormányszervek gyors adatcseréket és lekérdezéseket lehetõvé tevõ hálózatai.
A MAN hálózatok igazából nem önállóan funkciónáló, sokkal inkább a WAN-okat és LAN-okat összekõtõ rendszerek.
A hálózatok egy másik csoportosítási lehetõsége a hálózat ún. topologiája, azaz logikai szerkezete. A topológia egyértelmûen meghatározza a hálózat kiterjedésének és sebességének alsó és felsõ korlátait, valamint lehetséges alkalmazási területeteit. Alapvetõen öt topológiát alkalmaznak a mai hálózatokban.
A teljes összekapcsolást alkalmazó rendszerek jellemzõje a hálózat elemei közötti redundáns összeköttetések, melyek nagy adatbiztonságú architektúrák kialakítását teszik lehetõvé. Az ilyen topológiával kialakított hálózatban az elemeket összekötõ közvetlen összeköttetések esetén is biztosítható a mûködõképesség az egy vagy több hálózati elemen is keresztülmenõ adatforgalom, a közvetett útvonalak felhasználásával.
A busz v. sín topológiát több gép egyetlen kábelre történõ felfûzésével alakítják ki, melyben a hálózati kábel csak a szomszédos hálózati elemeket köti össze. A munkaállomások a két végén ellenállásokkal lezárt gerinchálózatra T-csatlakozók segítségével kapcsolódnak, amely lehetõvé teszi átmeneti kiiktatásukat a hálózati gerincvezeték megbontása nélkül is. Bár a felsorolt architektúrák közül kis kábeligénye és egyszerû szervezése révén ez a legköltséghatékonyabb, sebessége a legkisebb mind közül. Mivel minden munkaállomás csak a közös gerincvezetéken keresztül képes közli üzenetét a másikkal, ezért minden számítógép látja az összes üzenetet attól függetlenül, hogy neki szól -e vagy sem. Ráadásul mivel a kábelen egyszerre csak egyetlen eszköz küldhet üzenetet, ezért nyilvánvalóan ki kell várnia a már esetlegesen megkezdett adatforgalom befejezését, mielõtt saját adásba kezdhet. Az ilyen ütközések elkerülésére két módszer terjedt el. Az elsõ esetben minden munkaállomásnak meghatározott idõszelete van, mely alatt kizárólagos jogot élvez a vezeték használatára. A megvalósítás egyszerû, de nyilvánvalóan csökkenti a teljes hálózat kihasználtságát, hiszen a kikapcsolt, de legalábbis pillanatnyilag kommunikálni nem kívánó munkaállomás idõszelete kárba vész. Ennél sokkal célravezetõbb a kábel használatának dinamikus kiosztása a munkaállomások versenyeztetésével. Amikor egy eszköz adatot kiván küldeni elõször "ráfigyel" a vezetékre, hogy valaki megkezdte -e már rajta az adatközlést. Amennyiben pillanatnyilag nincs adatforgalom úgy az eszköz az adatok küldésébe kezd, míg egyéb esetben véletlenszerûen kiválaszott ideig várakozó módba megy, aminek letelte után ismét megvizsgálja a hálózat foglaltságát. A véletlenszerûen megválasztott várakozási idõ biztosítja, hogy elõbb-utóbb minden kommunikálni kívánó eszköz "szóhoz jusson".
A topológiának ugyancsak hátránya, hogy a gerincvezeték sérülése (zárlat v. megszakadása) a teljes hálózati szegment "leüléséhez" vezet.
Körülbelül azonos jellemzõkkel bírnak a gyûrû topológiájú hálózatok is, melynek kialakítása során a hálózati elemeket egy zárt poligon-alakzatban fûzik fel. A hálózat minden munkaállomása fizikailag csak két közvetlen szomszédjával áll kapcsolatban - a többi munkaállomásnak csak szomszédjain keresztül üzenhet. Az üzenet-küldés kezdetén a kezdeményezõ állomás az adatokat a következõ munkaállomásnak adja át, ami a vétel után megvizsgálja, hogy az neki szól -e vagy sem. Amennyiben nem, úgy továbbítja azt a következõ állomásnak, amíg az el nem éri a cél- vagy a küldõ állomást. Bár elsõ látásra e topológiának - hosszú távon - adott adatmennyiség célba juttatásához - a hálózat (statisztikailag) 50%-os kihasználtsága miatt - csak fele annyi idõre van szüksége, mint a sín-topológiának, valójában azonban a közvetítõ elemek közbeiktatása miatt nem tapasztalható tényleges gyorsulás.
Jóval nagyobb sebességû rendszerek kialakítására nyílik lehetõség a csillag-topológia alkalmazásával, melynek kialakítása során a központi gépet minden munkaállomással külön kábel segítségével köti össze. A topológia nyilvánvalóan minimalizálja a sín-topológia várakozási ciklusainak szükségességét a központi géppel való közvetlen és kizárólagos kommunikációs csatornák alkalmazásával (ütközés csak akkor fordulhat elõ, ha munkaállomás fordul munkaállomáshoz, amelyek száma kliens-szerver architekturákban elenyészõ), amely a sebesség növekedésében jelentkezik. További elõnye, hogy egy kábeldarab vagy munkaállomás meghibásodása nem befolyásolja a hálózat többi elemének mûködõképességét. Hátránya azonban a nyilvánvalóan magasabb kábelezési költség mellett, a központi gép kiesése esetén a teljes hálózat mûködésképtelenné válása.
A közbensõ állomások minimális terhelése és fantasztikus modularitás jellemzi a fa topológiájú hálózatokat. Ezen architekturák logikai elrendezése a fa típúsú gráfokkal ábrázolható (innen kapta nevét). Az ilyen hálózatokban egy vagy több munkaállomás egy újabb, úgymond "magasabb szinten" elhelyezkedõ elembe csatlakozik, amik esetlegesen további gyûjtõk részei. A munkaállomások üzenetei a fa-struktúrában mindig csak a legelsõ összekõtõ hálózati elemig "szaladnak fel" a hálózati struktúrában, ahonnan aztán "lefelé" elindulnak a célállomás felé. A topológia elõnye a minimális kábelezési költség mellett kialakítható akár hatalmas kiterjedésû hálózat kialakításának, valamint az egyes alhálózatok tetszõleges, a hálózat további részeinek mûködõképességét nem befolyásoló leválasztásának (pl. meghibásodásból eredendõ) lehetõsége. Ráadásul a leválasztott alhálózatok önmagukban továbbra is életképes hálózatokat alkothatnak.
Az Internet
Az Internet - a közhiedelemmel ellentétben - jóval összetettebb mint hálózatba kötött számítógépek sokasága. Az Internet valójában a hálózatok többszörös hálózata.
Az Internet kezdetei valahol a hatvanas években kezdõdtek, amikor is az USA védelmi minisztériuma egy, a katonaság és a kormányzat számára kialakított titkos hálózat, az ARPANET építését határozta el. A hálózattal szemben támasztott követelmények a szabad fejleszthetõség, a - biztonsági korlátoktól eltekintve - teljes átjárhatóság, a lehetõségekhez képest gyors mûködés, a megbízhatóság és az akár teljes szegmensek kiesése esetén is tovább-mûködés képessége volt. Ezen igények alapvetõen meghatározták a hálózati architektúrát és a rajta alkalmazható protokollok fõ tulajdonságait.
A Hálózat modularitását és viszonylag gyors mûködését fa-struktúrájú topologiája biztosítja. A fa-struktúra
A Hálózat elemei az egységes Internet-protokoll, a TCP/IP révén képesek egymással kommunikálni - ezt biztosítja a hálózat bármely két pontja közötti kapcsolat-létesítés lehetõségét. Az Internet elemi egységeit az ún. node-ok (csomópontok). A csomópont teljesen logikai fogalom: ez lehet akár egy konkrét gép is (pl. a klasszikus telefon-vonalon keresztüli Internet-elérés esetén), de lehet egy helyi hálózat is. Ez utóbbi esetben általában a helyi hálózat valamilyen belsõ, architektúrának jobban megfelelõ protokollt használ és egy, a hálózatokat összekötõ ún bridge segítségével kapcsolódik az Internet-re.
A hálózatok egy további csoportosítását jelenti az alkalmazott átviteli közeg ill. mechanizmus szerinti megbontásuk. Átviteli közeg alatt az adatok v. információk az egyik csomóponttól a másikig eljuttatását biztosító közvetítõt értjük. Az átviteli közeg meghatározza a hálózatban elérhetõ maximális átviteli sebességet valamint erõsen korlátozhatja a kialakítható topológiákat. Alapvetõen két fajta átviteli közeg ismert: a mindeni által ismert vezetékes és a kevésbé populáris vezeték nélküli (rádióhullámos ill. lézer- v. infravörös sugaras) átvitel. Az elõbbi csoportba tartoznak az egyszerû fémvezetékkel, a csavart érpárral, a koaxiális kábellel illetve a különbözõ száloptikai módszerekkel valamint a telefonvonalak felhasználásával összekötött hálózatok, melyeknek (a száloptika kivételével) közös jellemzõje az adatok fémvezeték(ek)en keresztüli elektromos impulzusok formájában történõ átvitele. A másik csoportba sorolt átviteli módszerek azonban már meglehetõsen eltérõ elveken alapulnak és átviteli tulajdonságaik is nagyobb skálán mozognak.
Az üvegszálas kábelekben az információk a látható fény ill. a környezõ frekvencia-tartományok formájában áramlik. A fénykábel tulajdonképpen egy rendkívül kis keresztmetszetû, nagy tisztaságú üveg vagy speciális mûanyag henger, amelyet eltérõ törésmutatójú burkolattal látnak el. Az üvegszálban a fény szóródna (ezáltal lehetetlenné téve az átvitelt akár igen kis távolságokra is), azonban a két eltérõ optikai tulajdonságú réteg határára érve megfelelõen kis beesési szög mellett (ezt biztosítja a kis keresztmetszet) változatlan állapotban visszaverõdik. Így a fénysugár a kábelben ide-oda "pattogva" jut el a kiindulási pontttól a célállomásig. Az optikai szálakben alkalmazott közvetítõ közeg - a látható fény - frekvenciája a 100ezer GHz (!) körül van, ezért az üvegszálas kábelek átviteli sebességével egyetlen másik vezetékes és rádió-frekvenciás módszer sem veheti fel a versenyt. (Sajnos azonban ez a fantasztikus áteresztõ-képességnek csak töredékét tudjuk kihasználni. Hiszen minden rendszer sebességét a leglassabb eleme határozza meg, márpedig fémes vezetõkbõl épült számítógépeink képtelenek ilyen sebességel érkezõ adatok fogadására vagy azok küldésére.)
A vezetékes átviteli mód után a legismertebb talán a rádióhullámok alkalmazásával megvalósított kommunikáció, hiszen ennek számos formáját nap-mint-nap használjuk/élvezzük rádió- ill. televízió-készülékeink segítségével. Az éter, rendkívül széles sávú azonban (a rajta keresztül zajló fantasztikus forgalomnak köszönhetõen) rendkívül "zajos" átviteli közeg is. Egy-egy csatornán belül elérhetõ nem túl nagy átviteli sávszélessége és viszonylag magas költsége miatt alkalmazása csak a valamilyen (földrajzi v. fizikai) okból kifolyólag vezetékes kapcsolat létesítésére alkalmatlan területeken kifizetõdõ. Mivel az elektromágneses hullámok terjedési és átviteli tulajdonságai frekvenciájuktól függenek, ezért a különbözõ frekvenciatartományt alkalmazó átviteli módszerek is jelentõs eltérést mutatnak átviteli sebességükben és minõségükben. A rádiós frekvenciákat osztályokra, sávokra és csatornákra osztják. A csatornák szélessége határozza meg az átviteli sebességet. Mivel a ma érvényben lévõ felosztás szerint a sáv frekvenciatartománya egyenes arányban áll a csatorna szélességével ezért számítógépes adatátvitelhez elégséges sávszélességet csak a rövid- ill. mikro-hullámú megvalósítások biztosítják.
A hálózatok egy másik megkülönböztetési lehetõsége az alkalmazott protokoll szerinti csoportosítás. A protokoll a hálózati kommunikáció szigorúan csak logikai (!) szabályait definiáló rendszer. A protokollok leírása tartalmazza a hálózaton elõfordulható kér(d)éseket valamint az azokra adható/adandó válaszokat. Az alkalmazható hálózati protkollokat a hálózati topológia valamint az átviteli közeg erõsen korlátozhatja. A legismertebb hálózati átviteli protokollok közé tartoznak a Novell által kidolgozott IPX, az Interneten alkalmazott TCP/IP valamint a Microsoft hálózatok által preferált NETBIOS.
Fontos megjegyezni, hogy a fentiekben felsorol hálózati jellemzõk - mint arra már több helyen utaltam - korántsem független, hanem szigorú rendszert alkotó elemek, melyek sok esetben oda-vissza meghatározzák egymást alkalmazhatóságát. (Nem lehet mindegyik átviteli közeg felhasználásával bármelyik hálózati topológiát kialakítani, mint ahogy nem lehet feltétlenül akármilyen topológián bármelyik protokollt alkalmazni.)
Az OSI referenciamodell
1977-ben az ISO (International Standardization Organization), a Nemzetközi Szabványügy Hivatal létrehozott egy, az addig egységesítés hiánya miatt összekapcsolhatatlan hálózatok problémájának megoldásának kidolgozására felállított bizottságot. A bizottság feladat olyan egységes ajánlások (!) kidolgozása volt melyek alkalmazásával lehetõvé tehetõ az amúgy meglehetõsen eltérõ technikát alkalmazó hálózatok közötti kommunikáció biztosítása bizonyos egységes csatornák felhasználásával. A szabványalkotó munka eredményeként született meg az OSI (Open System Interconnection - a Nyílt Rendszerek Összekapcsolásáról szóló) referenciamodell.
Az adatok átvitele során az információ egy pontból egy másikba jut el. Az OSI modell ezt - az aladdig kidolgozott hálózati megvalósításokban sokszor tényleg egyetlen lépésbõl álló folyamatot - hét alfolyamatra bontja. E megbontás jelentõsége az egyes szintek kicserélhetõségében, esetleges összevonásának lehetõségében rejlik. A hagyományos adatkapcsolatban két eszköz csak abban az esetben tudott kommunikálni egymással, ha a teljes átviteli protokoll minden egyes lépését (az átviendõ adatok fogadásától kezdve az átviteli réteg kezeléséig) ismerte és pontosan a másik - a fogadó - fél elvárása szerinti formátumban és módon küldte el. Ezzel szemben az OSI modell elemei mindig csak a másik fél azonos rétegével tartják a kapcsolatot és mindig csak két-két (a kommunikáció felépítésében azonos oldalon elhelyezkedõ) szomszédos rétegükkel kommunikálnak, így függetlenítve magukat a nem szomszédos rétegek tényleges megvalósításától. Ez a modell lehetõvé teszi az egyes rétegek szabad kicserelését, módosítását vagy összevonását a teljes átviteli rendszer többi elemének érintetlenül hagyása mellett. Például az OSI modellt alkalmazó hálózat átviteli közegének megváltoztatása sokszor mindössze a fizikai átviteli réteg megváltoztatását vonja maga után, aminek köszönhetõen (mivel a modell többi részét értintelenül hagytuk) az alkalmazások és a felhasználó számára észrevétlen marad a módosítás. Hasonlóképpen már kialakított kábelrendszeren egyszerû telepítéssel más hálózati szoftver alkalmazására is át lehet térni.
Az OSI referenciamodell
Mint arról már szó volt az OSI modell az adat átvitelének folyamatát hét alfolyamatra, azaz rétegre bontja. Ezek a következõk:
1. Alkalmazás (Application)
2. Megjelenítési (Presentation)
3. Együttmûködési (Session)
4. Szállítási (Transport)
5. Hálózati (Network)
6. Adatkapcsolati (Data Link)
7. Fizikai (Physical)
A legfelsõ, alkalmazási réteg tarja a kapcsolatot a felhasználóval, vagy esetlegesen a felhasználó által futtatott programokkal. Ez a réteg mindazokat az eszközöket és szolgáltatásakat magában foglalja aminek segítségével a felhasználó, vagy az általa futtatott alkalmazások bármilyen más hálózati elemmel kapcsolatba léphetnek, annak adatokat küldhetnek vagy attól adatokat fogadhatnak. Ez a réteg tipikusan a megosztott hálózati erõforrások (ált. lemezes egységek ill. nyomtatók) elérését lehetõvé funkciókat (parancsokat, programokat) jelentik.
A megjelenítési réteg feladata a felhasználó ill. az alkalmazások által könnyen értelmezhetõ üzenetek és a hálózat részére célszerûen megválasztott adatformátum közti oda-vissza konverzió biztosítása. Ez a réteg tipikusan a különbözõ hálózati operációs rendszerek kliens modulja, amely az alkalmazások által kiadható magasszintû parancsokat (pl. bejelentkezés a hálózatba, megosztott erõforrások lekérdezése, meghajtók "bemappelése", stb.) - belsõ adatkapcsolati adatbázisok vezetése mellett - általában jóval primítívebb és meglehetõsen nagy számú elemi parancsokra vezetik vissza, amiket aztán a szerver gép felé továbbítanak.
Az együttmûködési réteg a hálózati csomópontok mûködését hangolja össze, meghatározva a adás lehetõségének ill. a vétel szükségességének szigorú szabályait. Egyúttal megszervezi, szinkronizálja a felek közti kommunikációt és ha szükséges áthidalja az esetlegesen eltérõ átviteli sebességbõl/gyakoriságból valamint feldolgozási sebességbõl adódó kommunikációs problémákat, azaz egy meglehetõsen stabil és megbízható átviteli réteget nyújt az megjelenítési szint felé.
A szállítási réteg az adatok átvitelének ellenõrzésére ill. esetlegesen annak kijavítására képes. Egyszerûbb megvalósításokban a fogadó fél szállítási réteg minden fogadott adatcsomag után egy nyugtázást küld annak vételérõl, amely azonban még semmit nem jelent a vett adat tartalmának helyességérõl. Ennél fejlettebb módszer, amikor a szállítási réteg az átküldött csomagokat ellenõrzõösszeggel és/vagy sorszámmal látja el, aminek segítségével a hibásan megérkezett ill. kiesett csomagok egyértelmûen detektálhatók. Ugyancsak a szállítási réteg szolgáltatása lehet a vevõ ill. fogadó fél közt konkurrensen fennálló több kapcsolat esetén az átvivendõ adatcsomag kisebb csomagra bontása mellett azok párhuzamosan továbbítása a célállomás felé.
A hálózati réteg feladata az adatcsomagok továbbítása az adó ill. a vevõ csómópontok között az elérhetõ legrövidebb útvonalon. Klasszikus LAN hálózatok esetén ez általában nem gond, hiszen a kommunikációban részt vevõ mindegyik csomópont ugyabban szegmensben található, így mindegyik közvetlenül láthatja egymást. E rétegnek így csak a több szegmensbõl álló hálózatok esetében van jelentõsége, ahol a különbözõ szegmensekben elhelyezkedõ csomópontok csak a hálózati szegmenseket összekötõ, mindegyikben külön csomópontként jelentkezõ ún. routereken (útválasztókon) keresztül "láthatják" egymást. Egyszerûbb implementációk az útvonalakat egy statikus (kézzel módosítandó) ún. routing table-ben (útválasztási táblázatban) tárolják, míg fejlettebb társaik minden alkalommal megállapítják a leggyorsabb utat.
Az adatkapcsolati réteg feladata fizikai átvitel hibáinak elfedése a felsõbb rétegek elõl. E réteg az átvitel folyamán az átvivendõ csomagokat az alkalmazott hálózati médiának és átviteli közegnek megfelelõ ún. keretekre bontva továbbítja a fizikai réteg felé. E rétegnek képesnek kell lennie a fizikai átviteli hibák észlelésére és azok esetleges kijavítására. Ugyancsak e réteg feladata az esetlegesen nem a fogadó állomásnak szánt üzenetek "lenyelése" és csak a ténylegesen ennek az állomásnak szánt üzenetek továbbítása a hálózati réteg felé. A mai PC-kben alkalmazott hálózati kártyák feladata és tudása körülbelül eddig a szintig terjed.
A fizikai réteg feladata az adatkapcsolati rétegtõl kapott csomagok tartalmának a hálózati átviteli közeg által továbbítható formára (bitfolyammá) alkakítása, majd annak a hálózatra kapcsolt eszközök felé továbbítása. Ez az alkalmazott átviteli közegtõl függõen elektromos impulzusok, rádióhullámok vagy fényhullámok felhasználásával is történhet.
Bár az ajánlás meglehetõsen jól körülhatárolja az egyes szintek célját és feladatait, könnyû észrevenni, hogy nem minden topológiában és architekturában szükséges és lehetséges az adatátvitel folyamatának szétválasztása ilyen diszkrét rétegekre. Például meglehetõsen lassú vagy rossz átviteli biztonságú architekturában a hatalmas várakozási idõk elkerülésének céljából célszerû a szállítási réteget az alkalmazás szintjére felhozni, hogy a felhasználói programok a válasz megérkezéséig esetlegesen egyéb feladatokkal is foglalkozhassanak. Ugyanígy a legtöbb ma alkalmazott implementációban az adatkapcsolati ill. fizikai réteg szinte teljesen összeolvadva mûködik.
Ahogy az adat(csomag) a küldõ felhasználótól (alkalmazástól) a fizikai réteg felé tart ez egyes rétegek különbözõ kiegészítõ v. ellenõrzõ információkat, ún. kereteket kapcsolhatnak hozzá amelyeket a túloldali, a fogadó ágon a szinteken felfelé haladva rétege feldolgoznak és eltávolítanak az adatcsomgaról a felsõbb réteg felé történõ továbbítás elõtt. Ezek az ún. keretbájtok a különbözõ szintenek különbözõ feladatokat látnak el: lehetnek az adatintegritás ellenõrzésére szolgáló értékek vagy a cél- ill. küldõ állomás hálózati címei, stb. Így elképzelhetõ, hogy egy eredetileg néhány bájtos csomag fizikai átvitele során akár több száz bájtnak megfelelõ információ is ávitelre kerül a fizikai rétegen (aminek ellenére persze a túloldali alkalmazási réteghez történõ megérkezése során már újra csak néhány bájtos).
Bizonyos átviteli protokollok az OSI modell mind a 7 rétegét lefedik (pl. SNA), míg mások csak néhány szintjének megvalósítását definiálják (pl. TCP/IP v. IPX), míg a többi kialakítását nyitva hagyják. Alapvetõen igaz, hogy csak azok a protokollok ill. illesztések "csereszabatosak" egy adott rendszeren belül, amelyek mindegyike a hét szint azonos rétegeit fedik át, így az illeszkedõ komponensek (rétegek) módosítása nélkül cserélhetõk a modellen belül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése