Egyedül
A vers nem kenyerem,
Izzadt már a tenyerem.
A gyerek is a nevemen,
Nem egyedül nevelem.
Nincs nékem egyebem,
Csak az édes gyerekem.
Nincsen már jegyesem,
Én a páromat keresem.
Magamat már nevetem,
A boldogságot temetem.
Múltam van és jelenem,
Hova lett már szerelem.
Egy szál virág
Az Isten szépet teremt,
Gondoskodót, ki szeret.
Nekem férfinak ez a nő,
Nektek szól a köszöntő.
Teremti nekünk a nőt,
Az Istennek is tetszőt.
Az ápolót és a nevelőt,
A vidámat és a nevetőt.
Várunk most virággal,
Ünneplünk a világgal.
Legyen tied a tisztelet,
Köszöntelek én titeket.
Néha szíd vagy kinevet,
Mi megtarjuk az illemet.
Tudjuk nőé a férfi sikere,
Itt van a köszöntés ideje.
Jó hogy vagytok nekünk,
Hogy még szerethetünk.
Ti adtok meleg otthont,
Kaptok doboz bombont.
A vers a virág
A vers olyan mint a virág,
Mint, kedves színes világ.
Mint amit rút féreg kirág,
Elpusztulhat tőle a világ.
Szerénység és ártatlanság,
Mindíg szerethető jószág.
Nem árthat neki a kórság,
Mert maga a tiszta jóság.
Elfelejtve
Emlékem némán hull a sárba,
A közelgő feltámadásra várva.
Egy kopott név a márványon,
A könnycseppek a párnámon.
Egy kopott papírlap a szélben,
Öreg magányos lélek az égben.
Egy név voltam, és semmi más,
Soha meg nem értett,- messiás.
Hinni szeretnék én de félek,
Bezárult az ajtó, de végleg.
Megöregedtem nézd meg,
Ne felets el engem kérlek.
Név vagyok én egy árnyék,
Egy udvaron felejtett játék.
Még vagyok, írok, és élek,
És talán, egyszer hazaérek.
Drága Angyalom
Egy édes álmos hajnalon,
Karomban az angyalom.
Simogatom és elaltatom,
Aludjál csak galambom.
Be kell nektek vallanom,
Ez nem egy ritka alkalom.
A szuszogását hallgatom,
Pihen édesen az aranyom.
Közben a verset faragom,
Csendben vígan szabadon.
Szavaimmal nem zavarom,
Némán a verset szavalom.
Testét lágyan betakarom,
Selymes haját simogatom.
Az én szerelmes csillagom,
Édes csókjára szomjazom.
Hűtlenség
A vers nem kenyerem,
Izzad már a tenyerem.
Napjainkat tengetjük,
Zászlónkat lengetjük.
Hogy örökké szeretjük,
A szép nőket felszedjük.
A másikat így elvesztjük,
A múltunkat elengedjük.
Az érzéseinket elrejtjük,
Mi az idegent megvetjük.
És addig addig hülyítjük,
Amíg a lelkét megtörjük.
Vad éjszaka
Az estét alig várom,
Ölelésedre vágyom.
A szerelem az álom,
Én soha nem bánom.
Elparázslik a lelkem,
Lánggal ég a testem.
Csókjaimat szórom,
Megszédít a bókom.
Izzad már a kezem,
Veled én vétkezem.
A csókodra éhezem,
Szerelmem édesem.
Te vagy a végzetem,
Nincsen szégyenem.
De nélküled éhezem,
Mennyben ébredem.
A vers nekünk...
A vers a lélek orvossága,
Szíveinknek boldogsága.
A szemeink cinkossága,
Magányosok házassága.
Lelküknek elszántsága,
Reménynek gyarlósága.
Érzelmünk gazdagsága,
A szenvedély forrósága.
Az életünk méltósága,
Szerelmünk kiváltsága.
Testünknek kívánsága,
Az embernek ifjúsága.
Végzetes szerelem
Amikor én reád nézek,
Szemeid megigéznek,
Az arcod vidám ragyog,
Örökre a rabod vagyok!
Élek, mint naív gyerek,
Ki a Tajgetoszra megy.
S csak fogom a kezed,
Némán megyek veled.
Szakadék, sziklák és kő,
Nem látok mást csak őt.
Míg az arcod mosolyog,
Az én szívem is ragyog.
Tavaszi nap
Tavasszal ébred a vágyad,
Télen a testünk is bágyad.
Hideg téli szél már fárad,
A nap melege felém árad.
Arcomon érzem melegét,
És simogatja a fák levelét.
Ébreszti az erdő szellemét,
És építi vadaknak rejtekét.
A hóban botladozik a szél,
Már a nap is korábban kél.
Bár a vad még mindíg fél,
Az erdő a tavaszról mesél.
Az erdő
Vadásznak, az erdő barát,
Ő jól ismeri a búját baját.
Recseg ropog száraz faág,
Meghallja ezt a vadvilág.
Értik egymás hangját zaját,
Felismerik egymás szagát.
Lábaim túrják fel az avart,
Sok apró állatot felzavart.
Lakói mint egy szép család,
Láttam már én ilyen csodát.
A földön nyílik ezer virág,
Milyen szép ez a mesevilág.
Szerelem
Életedben szereplek,
És örökké szeretlek,
Ölellek és kívánlak,
Csókommal kínállak.
A szívemet átadom,
Mosolyod láthatom.
Lelkednek árnyéka,
Az életem ajándéka.
Sok örömet szerezzek,
Együtt veled lehessek.
És jó sokat nevessek,
Soha el nem felejtlek.
Csak melleted heverjek,
De nélküled feszengek.
Téged el nem eresztlek,
Úgy örülnék ezzeknek.
Reggeli kávé
A filagóriában ücsörögöm,
A reggeli kávét megfőzöm
A forró kávémat kiöntöm.
Vad élvezettel szürcsölöm,
A cigarettámat elfüstölöm
A kertben gyönyörködöm.
A nap fényében fürdőzöm
Ha kell világgá kürtölöm
A nagyvilágot köszöntöm
Munkába kell készülnöm
Most gyorsan felöltözöm
A finom kávét köszönöm.
Egyedül
Mit várjam én a névnapot,
Ajándékot úgysem kapok.
Igaz másnak én sem adok,
De unalmasak így a napok.
Most se kaptam én csókot,
Vagy egy nyomorult bókot.
Hiába hegyezik lapát fülük,
Megvagyok majd nélkülük.
Ha majd mindenki elkerül,
Én akkor maradok egyedül.
Sok-sok kiscsajt teszteltem,
De igazán jót nem leletem.
És engem senki ne keressen,
Sok gond van így a fejemen.
Megmondtam már kereken,
Nekem nem kell a szerelem.
Nőnapi köszöntő!
Köszöntöm hát most a nőket!
Mert kiváltság szeretni őket.
Az anyákat és a szülőket,
Az öregeket, a csecsemőket.
A nagyokat, a cseperedőket,
A csendeseket, a cselszövőket.
A szelídeket, a csellengőket,
A félénkeket a bátor nőket.
A vágyakozókat a szeretőket,
A pletykásokat a perlekedőket.
A törtetőket, a törekvőket,
A vékonyakat, a dús nőket.
A modelleket, a táncosnőket,
A boszorkányokat, a sellőket.
A hercegnőket, a királynőket,
A szívünkbe kell zárni őket!
A nők fogják a kezünk...
Ha a nő megfogja a kezünk,
Többé már nem vétkezünk.
Csak ennyi kell minekünk,
Megszelídül természetünk.
Megnyugszik vad szívünk,
Megváltozik egész életünk.
Mert a szeretetre éhezünk,
Hozzátok szól most énekünk.
E napon előttetek térdelünk,
Vagytok nekünk a végzetünk.
De nélkületek nem létezünk,
Csak magányosan szédelgünk.
Ha itt vagytok mivelünk,
Semmitől sem félhetünk.
Ha szerelmet remélhetünk,
Veletek boldog az életünk.
Nőnap
A teremtő szép alkotása a nő,
Neki szól most a köszöntő.
Nekünk az otthon a bölcső,
Hozzánk türelmes megértő,
Szerető gondoskodó és féltő.
A lelke tiszta őszinte és érző,
A férfi számára az igazi ékkő,
Egész életünkben a királynő
Köszöntjük most őket bókkal.
Várjuk őket virágal és csókkal,
Szerelmük a legnagyobb kincs
Ölelő karjuk a legszebb bilincs
Bajban menedéként végső.
A zuhogó esőben az ernyő,
Tűző nyári melegben felhő,
Legszebb akkor mikor felnő
Egy lágyan hömpölygő folyó,
Gyönyörű röpködő pillangó.
Nőnapra
A teremtő alkotása a nő,
Neki szól most a köszöntő.
Nekünk az otthon a bölcső,
Gyermekeit családját féltő,
Bajban menedéként végső.
A zuhogó esőben az ernyő,
Tűző nyári melegben felhő,
Hozzánk türelmes megértő,
Egy lágyan hömpölygő hajó,
Gyönyörű röpködő pillangó.
Köszöntjük most őket bókkal.
És várjuk őket izzó csókkal,
Szerető gondoskodó és féltő.
A lelke tiszta őszinte és érző,
A férfi számára az igazi ékkő,
Egész életünkben a királynő
Nőnapi köszöntő
A teremtő szép alkotása a nő,
Neki szól most ez a köszöntő.
Szerető anya és gondoskodó,
Igazi romantikus és álmodozó.
Tiszta fehér mint egy angyal,
Finom és bársonyos hanggal.
Vénuszként szívtipró csábító,
Ő szikrázó és izzó és csillogó.
A lágyan hömpölygő kishajó,
Egy boldog röpködő pillangó.
Egy gyógyító egy mindenható,
A világon legszebb virág a nő.
Várjuk őket egy izzó csókkal,
Köszöntsük édes szép bókkal.
Egész életünkben Ő a királynő,
Nekünk mindig Ő lesz az első.
Hiszi és vallja nektek a szerző!
Még egyszer
Már elmentél egyszer, kétszer,
Volt már néhány ilyen gikszer.
Mi volt? pénz-e vagy ékszer?
A szabadságvágy, a kényszer.
Könyörögtem ne hagyj el,
Boldog voltál! emlékszel?
Én beérném már kevéssel,
A gyönyörű kék szemével.
Szánalmas hazug mesével,
Egy csalfa vak reménnyel.
Megbirkózva a szeszéllyel,
Együtt élnénk a veszéllyel.
Valentin napi remény
Az igaz szerelem elkerül,
Az idő is gyorsan elrepül.
Az ember majd elvegyül,
A valentinnapon lelkesül.
A szerelem nála felmerül,
A csalódással szembesül.
Nagy akarástól megfeszül,
Egy kapcsolatba menekül.
Szíved végre megpezsdül,
Érzi most magát remekül.
És attól álomba szenderül,
Egyik gyorsan megkerdül.
S a csalódástól megrendül,
Nem hiszi már ezt legbelül.
De még tűr nénám tétlenül,
Mert nem tud élni egyedül.
Csalódás
Szerelmem becsapott,
Egy életre elhagyott.
Szétépett és kidobott,
Reményem elfogyott.
Hiába üzentem hívtam,
A csatámat megvívtam.
A bánattól csak híztam,
Ő benne sokáig bíztam.
Erővel már nem bírtam,
Így ittam is hogy bírjam.
Párnáimat is telesírtam,
Míg ezt meg nem írtam.
Elveszett tudás
Még van a versemben lélek,
Emlékeim börtönében élek.
A szenvedélytől izzok, égek,
Nagyon régen nem remélek.
Elfogytak a szép remények,
Csak a barátaimnak regélek.
Néha gyerekeknek mesélek,
És a sötét világnak beszélek.
A tálentumom már temérdek,
Elajándékoznám az egészet.
De süket füleknek beszélek,
Nem kell ez csak a fenének.
Abba hagyjam-e az egészet?
Vagy gondoljak egy merészet,
Írjak a világnak szép meséket,
Hogy tanuljanak a szegények.
Néha összevissza beszélnek,
Nem születtem én vezérnek.
Sem dúrvának, se szemétnek,
Se büszkének, se kevélynek.
Inkább gyávának szerénynek,
Egy csendes félénk egérnek.
Nem értették meg a beszédet,
Csak kinevetnek és lenéznek.
Nem érdekelnek szeszélyek,
Az ismereteim is enyésznek.
Ingyen adom oda az egészet ,
Tanulnak belőle a szegények.
Az ismeretlen katona sírja
Hősök sírja domboldalon,
Kopott írás homlokzaton.
A kávémat kortyolgatom,
A kezemet morzsolgatom.
Csak azon gondolkodom,
Elenyészik a sok sírhalom.
Nem az én gondom‑bajom,
Merengek a mondottakon.
De sírjaikat rendbehozom,
Kapával megdolgozgatom.
Sok sír kövét megjavítom,
Jövök megint fontolgatom.
Napkelte
Kibújik a Nap szégyenlősen,
Elrejtőzött egy ködfelhőben.
Meghallgathatod a dalomat,
Ez az ég közepére csalogat.
Eljöttél te hajnali pirkadat,
Soha el nem múló pillanat.
Melengeti a hideg orromat,
Letagadhatnám a koromat.
A napsugár lágyan simogat,
Reszkető arcokat nyalogat.
Elüldözöd majd a fagyokat,
Megszépítheted a napomat.
Csíráztathatnád a magokat,
És elkergetheted a bajokat.
Napozhatnánk is nagyokat,
Megszületett hát a karcolat.
A sorkatona
Csendes félénk a katona,
Messze még az alkonya.
Reggel ébreszt a harsona,
A parancsnoka marcona.
Lapos neki a kis tarsolya,
Ő a sörivásnak a bajnoka.
A körletünknek dalnoka,
Még rá se néz a csajokra.
Otthon várja az asszonya,
A hús és a meleg tarhonya.
A tágas meleg nagyszoba,
A vad szerelmetes pagoda.
A kertben meg a naspolya,
Finom édes aszalt datolya.
De megrágja a tél vasfoga,
Mire hazamegyen a katona.
Kemény képzés a dagonya,
A sok szenvedés és hahota.
Kopasz most még mazsola,
Gyakran jön reá a szapora.
Kassai kaszinó
Rulettkerék és krupié,
A nyereség a multiké.
Vagyonom semmivé,
A zseton a győztesé.
Az osztó csak leoszt,
Egy vendéget kifoszt.
Reménytől megfoszt,
Gyűlölöd a gonoszt.
A téteket megtegyék,
Mesénket megegyék.
A játékosok gyengék,
Ó ha egyszer nyernék.
És eladta már a lelkét,
Kiüritette már zsebét.
Szétfoszlott a remény,
Az élet benn kemény.
Számolom én a lapokat,
Kifosztják a balekokat.
Nincs már semmi esély,
A nyeresége is csekély.
Szerencse ma nem jár,
Összedőlt a kártyavár.
Őt senki se várja már,
Nyitva van még a bár.
A juhászlegény
A történetem a ködbevész,
Farkaskoma nagy merész,
Juhász fiúcska csenevész,
Míg a juhászunk heverész,
És közben vígan fütyürész,
Soksok birka meg legelész,
Farkasok tépik szertetszét,
A birka a csatába belevész,
A farkashoz tán odamész,
A birkanyáj mind odavész,
Ha birka nélkül hazamész,
Számadó majd tönkretész,
Örökre a tömlöcbe mész,
Ahol végleg tönkremész,
Jó teszed ha messzemész,
És lesz belőled szökevény,
Így betyár lett a kislegény,
Most véget ér a költemény.
A pörkölt
A költő ételt kotyvaszt
Egy kanál zsírt olvaszt
Aprított hagymát kavar
Rajta nem sokat agyal
Közben receptet hadar
Készen van vele hamar
Elmondom pár szóval
Ízesiti azt minden jóval
Paprikával borssal sóval
Végzi ezt kellő gonddal
Finom pörköltöt forral
És leöblíti finom borral
Nekifogott dírel dúrral
Nem is spórolt a hússal
Rántást a liszből habar
Az eredménye is pazar.
Kell még egy kis karaj
Bele a lábasba hamar
Az éles késsel szabdal
Na még egy pici pacal
A fakanál mint a paraj
Róla egy kicsit lenyal
Rotyog a finom zafttal
Forró lett a kéznek ajaj!
Égett manccsal nyargal,
Hamar a csaphoz kapar.
Reá hideg vizet facsar,
A költő közben szaval.
A jóslat
Azt jósolta egyszer egy látnok,
A megáltalkodott gonosz álnok,
Hamar elhagynak a jóbarátok,
Gyorsan eljön majd a halálok.
Nem tudjuk mi lesz a halál ok,
Baleset, betegség vagy rákok,
Vagy valami - elfelejtett átok,
Igen gyakran gondolok rátok.
A sírokon fonnyadt virágok,
Félbe szakadt rövid világok,
Be nem teljesült szép álmok,
Miért is hagytatok itt srácok?
Sakk matt
Felrakva már az öreg sakktábla,
Itt figyelni kell úgy szól a fáma.
Bölcsesség rejtőzik ebbe a fába,
Nézd meg elősször mi is az ábra.
Vigyáznod kell itt minden bábra,
Nem veszhet itt semmise kárba.
A sakkjátéknak megvan a bája,
Figyelmetlenség a nagy hibája.
Barátom az alakításodat látva,
Most aztán benne vagy pácba.
Úgy nézem eldőlt ez a játszma,
A lépéseidnek matt lett az ára.
A reggeli kávé
Álmosan fáradtan ébredek,
És előttem apró fényjelek.
Puha ágyacskám égveled,
Szépen lassan feléledek.
Táskás szemem réveteg,
A konyhám felé tévedek.
És a kávéfőzőre révedek,
Egy forró kávét kérhetek?
Lusta láb csak ténfereg,
Asztalhoz oda lépdelek.
Bizonytalanul lépkedek,
Kávé hangjára ébredek.
Magány a tanyán
Fájdalom lett az ágyasom,
Ez a legnagyobb bánatom.
Nem pihentető már az ágy,
Fáradt testem földbe vágy.
Isten némán hallgatja imám,
Szánalommal tekint le reám.
Itt az életem nem túl vidám,
A sötét szoba lett a kriptám.
De hiába is jár már a pofám,
Egyre csak dagad, a bokám.
Kihalt csendes a kisszobám,
Egértől hemzseg a kamrám.
Elfelejtette a világ a tanyám,
Itt született, halt meg anyám.
Búbánatos kihalt kis cellám,
Az olvasólámpa lett a fejfám.
Itt a reggel
Alig hogy pirkad,
Lassan megvirrad.
Az agyam zsibbad,
A torkom is tikkad.
Az ember bágyad,
Ébredez a vágyad.
Kidobott az ágyad
Alhatok még nálad
A sok virág sarjad,
A kenyere szikkad.
Gyümölcs fonnyad
A testem is sorvad
A Demecseri poéta
Nincs a ruhámon bokréta,
Tűzzünk egyet a gallérra.
Nem lesz ebből probléma,
Nincsen rajtam embléma.
Hát megszületett a poéma,
Jóindulatomnak szándéka.
De ez nem gyenge portéka,
Én nem vagyok egy Hetéra.
A gonosz világnak játéka,
És nem is vagyok aszkéta.
A legjobb költők árnyéka,
Nem vagyok nagy stratéga.
Nem lehetek itt én próféta,
Nem vágyom én a poénra.
Inkább vagyok én esztéta,
Szerény demecseri poéta.
Vallomás
Vigyázom álmát,
Karom a párnád,
A testem vánkos,
Csókodat várom.
A hajad a fátyol,
Ne félj a mától,
Versem az álmod,
Bőröd a bársony.
Nevedet hallom,
Kezedet tartom.
Hideg a balkon,
Ilyen vagyok
Kezem foltos, és arcom ráncos,
Lábam táncos, szemem álmos,
Külsőm gyászos, és nem bájos,
Nem is csábos, inkább sármos,
Hajam deres, egy kicsit kócos,
Lábam csúzos, a hasam pókos,
A hang morcos, a térd porcos,
A szívem pajkos, hátam púpos,
A tüdőm cúgos, agyam flúgos,
Szavam sértő, versem gúnyos!
A vers rangja
A szó a lélek hangja,
A költő annak anyja.
A dal annak darabja,
Az ajkainak hangja.
Az ének visszaadja,
A fül ezt meghallja.
Mosolyog az arca,
Beszédes a hangja.
A test az élet magja,
A lélek a test rabja.
Szív pedig a gazda,
Csak a költő hallja.
Ukrán háború
Sűrű füst száll fenn a légben,
Nem volt itt béke már régen.
Drónok repkednek az égen,
Kemény harc van a végen.
A katonák holtteste mélyen,
Síró térdelő anyákat nézem.
Emberek bújkálnak gyéren,
Megint egy halott plédben.
A csavargó gyerekek éhen,
A sok ezernyi gyerek vétlen.
Régen hullanak a könnyek,
Semmit se érnek a könyvek.
Fegyver ropogás a szélben,
Remegve úsznak a vérben.
Talán néhányan még élnek,
Nem fejezhető ki pénzben.
Ha mind fent lesz az égben.
Akkor itt majd béke lészen,
Talán, nem is vagyok ébren.
-------------------
Férje, bátyja ismeri a frontot,
Helyette kapott pár csontot,
Reggeli vallomás
Egy csendes hajnalon,
Párafüggöny ablakon.
Kényelmes pamlagon,
Hideg lett a paplanom.
Tovább nem alhatom,
Turbékoló galambom.
Rádióban a dallamom,
Dúdolgatva hallgatom.
Ez egy kiválló alkalom,
Szerelmet megvallanom.
Új versemet szavalnom,
Úgy imádlak angyalom.
Ha hópihe lehetnék...
Ha szállni tudnék széllel,
Talán meghalnék a téllel.
Együtt születnék a dérrel,
Megfagynék hideg jéggel.
Hóembert építenék kézzel,
Nagyhóban fürödnék kéjjel.
Reggel ébrednék a fénnyel,
Együtt aludnék a sötét éjjel.
A kántor
Az orgonán ül a kántor,
Fenn a karzatán a bátor.
A hangja mint a mámor,
A templom, mint sátor.
Sok hangjegy viháncol,
Az orgonán ha játszol.
Rajta korál kottát látol,
Tán a mennybe vágyol?
Kántorunk ifjú és jámbor,
Hallhattam már százszor.
A hangja érces és fágyol,
A zenéje az égen táncol.
Valentín napra
Szorítja testem zord hideg,
Bár szívem még bús rideg.
Hóvirág hideg hóban tipeg,
Kutyám már odakinn liheg.
A vad tél, még nem ereszt,
Nézd a jégcsapot az ereszt.
A fehér hó lassan elereszt,
A rideg fagyos tél felereszt.
Készülök a Valentin napra,
Közeledig a szeretet napja.
Véget ér hamar a téli rege,
Felenged vele a tél hidege.
Hóvirág, a tavasz hírnöke,
A valentínap igazi ékköve.
Minden embernek öröme
A szeretet utolsó szócsöve.
Nőnapi vallomás
Nekünk a nő az otthon a bölcső,
A gyermekét családját megvédő,
És Ő hozzánk türelmes megértő,
Szerető és gondoskodó és féltő.
És a lelke tiszta őszinte és érző,
A férjeik számára az igazi ékkő,
Hétköznapokban meg egy hősnő,
Nagybajban menedéként a végső.
Örökké csak értünk élő és küzdő,
A zuhogó téli jégesőben az ernyő,
Míg tűző nyári melegben a felhő,
Az Isten gyönyörű alkotása a nő,
A szívünkben szép virágként él Ő!
Levél Édesanyámnak...
Köszönöm neked mindazt,
Hogy ott voltál mellettem,
Amikor végre elindultam,
Amikor feküdtem betegen.
Amikor iskolába mentem,
Amikor érettségizhettem,
És diplomáimat átvettem,
Veled de sokat nevettem.
És megtanítottál szeretni,
A rossz dolgokat feledni,
A szereteted megismerni,
Az idősebbeket tisztelni.
Köszönöm a szép életet,
Módot és lehetőségeket,
A hitet és a reményeket,
Megköszönök mindent.
Köszönöm a csókjaidat,
A könnyeidet az ölelést,
A mosolyt és a nevetést,
A szeretést és a nevelést.
A jót a rosszat felismerni,
Önmagamat is kinevetni,
Fájdalmat türni elfeledni,
Tégedet örökké szeretni.
Harc a covid ellen
Most egy kicsit elfáradtam,
A betegségtől kiszáradtam.
A szomjúságom olthatatlan,
Mint haldokló a sivatagban.
A köhögésem múlhatatlan,
Magamat most feltálaltam.
Gyengeségtől elsápadtam,
Meghaltam is gondolatban.
Bár állapotom az változatlan,
A covid ellen én fellázadtam.
Most harcolok elszántabban,
Bár nem vagyok halhatatlan.
A halál az ajtóban láthatatlan,
Csak vár némán mozdulatlan.
Kitartóan konok nyughatatlan,
De hiába állsz ott szakadatlan.
A grumáncánál megragadtam,
A kijáratot neki megmutattam.
Az ezt következő pillanatban,
Hátulról bele nagyot rúgtam.
A beteg kitartó hajthatatlan,
Az orvosokkal bizalmatlan.
A gyógyszerük haszontalan,
Az egészségügy alkalmatlan.
A lándzsás utifű csalhatatlan,
A gyógyulásom folyamatban.
A meleg napot megláthattam,
Végül mégis meggyógyultam.
Búcsú
Én mostmár elmegyek,
Most várnak engemet,
Itt hagytam a verseket,
És itt hagylak tégedet.
Lesz majd aki eltemet,
Lesz olyan aki emleget,
Ne szomorítsd lelkemet,
Így elrontod a kedvemet.
Nem maradhatok veled,
Valaki majd megszeret,
Lesz neked kedvesed,
Boldog leszel Édesem.
Boldog leszel nélkülem,
Maradnék de nem lehet,
Hiába lopom a perceket,
Nem írok már verseket.
Szerelmi civódás
Sejtelmesen suttogó bókok,
Szenvedélyes, édes csókok.
Szerelmünkre nyíló virágok,
Napfényes, tündöklő világok.
Megállt itt már az értelem,
Te vagy nekem a végzetem.
Nem kellene már féltenem,
A hűséget is csak képzelem.
Könnycsepp a szememen,
Fájdalmas seb a szívemen.
Miért sír az én kedvesem,
Miért fáj úgy ez a szerelem.
A beteg ágyon
A test a lélek vágyik a fényre,
A falra nézek arra a régi képre.
Ágyamból, nem látom a napot,
Ritkán éri fény ezt az ablakot.
Az öregség vak homályában,
A csend bántó magányában.
Céltalan nyugalom világában,
Élek a keserűség bánatában.
A zárt ajtót lesem azt remélve,
Hogy jönn-e már valaki végre.
Megismerem itt az élet poklát,
Míg végre eljuthatok hozzád.
Csak hálni jár belém a lélek,
A haláltól én már nem félek.
A mennyben leszek fényben,
Vagy a pokolba lenn mélyen.
Köszönöm Tanár Úr!
A sok órai tanítást,
A rengeteg javítást,
A végtelen reményt
A bizalmát és erejét
.
A sok sok nevetést
A türelmes nevelést
A feddést és beírást
A kihívást a kitartást.
A végtelen buzdítást
A hitet és a számítást
Odaadást és belátást
A sok gondoskodást!
Édesanyámnak
Köszönöm hogy még vagy,
Hogy ott voltál mellettem,
Amikor végre elindultam,
Amikor feküdtem betegen
Amikor iskolába mentem,
Amikor érettségizhettem,
És diplomámat átvettem,
Veled de sokat nevettem
Az emberiséget szeretni,
Önmagamat is kinevetni,
Az öregkort is tisztelni,
Köszönöm a jó célokat,
A módot a lehehtőséget,
Köszönöm a szép életet,
A hitet és a reményeket,
Köszönöm neked a hitet,
Köszönöm a csókjaidat,
Köszönöm az öleléseket,
A jót rosszat felismerni,
A szereteted megismerni,
Fájdalmat türni elfeledni,
Köszönöm hogy tanítottál,
Nevetni, szeretni, és ölelni,
Csókolni, és megbocsátani...
A barát
A barát megint sokat piált,
A kocsmából jön a svihák.
Szomorú szíve némán kiált,
Pótolta véle a nagy hiányt.
Sovány testalkata is szikár,
Az élete meg így elég sivár.
Szájában tarja büdös pipát,
Húzza tovább a nehéz igát.
Locsolja kiatrtóan a gigát,
És türelmesen tűri a rizsát.
Tudja hol követte el hibát,
Közben elmond egy imát.
A darázs
Az udvar végén öreg garázs,
Abban fekete darázs tanyáz.
Kezem csipte fekete darázs,
Majd elrepült a zúgó varázs.
Ez asztán hatamas egy csapás,
A tenyerem egy forró parázs.
Nem is maradt el a síró hatás,
Fájdalomtól könnyem gyaláz.
Még a sírással is jól megaláz,
Meggyógyúl majd ne parázz.
Hidegvizes ruhától hül a láz,
Meggyógyította Édesanyám.
Téliálom
Alszik még a medve koma,
Nincs a hóban lába nyoma.
A barátunk még igen lusta,
Fázik még az öreg csontja.
Nincsen neki meleg kucsma,
Tollal tömött meleg dunyha.
Csak a vékony maci bunda,
Szemeit ezért visszahunyta.
Nem jön ki még hideg hóra,
Vár még egy kis meleg jóra.
Hogyha mégis csak kibújna,
Az lenne még csak a dúrva.
Vártam rád...
Vártam rád mostanában,
Vártalak a meleg nyárba.
És a hideg téli éjszakába,
Láttalak egy utcabálban.
A szobámnak ablakában,
Álmomban a bujaságban.
Az ébredésed sóhajában,
Az ágyamba pizsamában.
Kora reggel harmatában,
Virágoskertünk illatában.
Telefonban hallgatásban,
Kávézóban valahányban.
A házatoknak udvarában,
Ablakodnál némaságban.
A templomnak odalában,
A mezőn a pusztaságban.
Emlékszem..
Emlékszem a mosolyára,
Széparcának ragyogása.
A szemeinek csillogása,
Szőke hajának lobogása.
Ráncos volt a rokolyája,
A szemeimnek látomása.
Szépségének földi mása,
Vad szívének vallomása.
A mosolyának villanása,
És szavainak suttogása.
Piros ajkának változása,
Csókjaimnak cuppanása.
Kezeimnek a simogatása,
Melleidnek szép varázsa.
A szívemnek dobbanása,
Kétkarom a nyoszolyája.
Életemnek a boldogsága,
A boldogságnak áradása.
A szerelem menyországa,
És felhívás a kézfogásra.
Háború
Megint mit csináltok?
Tűzre való zsiványok.
Embert akartok ölni?
Szíveket összetörni?
Sok özvegy szomorú,
Gyűlik a sok koszorú.
Ez a világ így iszonyú,
Miért kell ide háború?
Ez lenne az a szép világ?
Ide nyílna a szép virág?
Ez inkább szörnyű átok,
Ami vissza hulljon rátok.
Nincsenek itt barátok,
Csak csonka családok.
Ti vagytok a vagányok?
Mit szól majd anyátok?
Egyedül
Én még egyedül élek,
Így semmit sem értek.
És így semmit se érek,
Csak félénken nézlek.
Vágyakoznak a gének,
Bár karjaim már vének.
Vad szerelemtől félek,
Úgy elmúlnak az évek.
Olyan rövid ez az élet,
Ma elfogytak az érvek.
Így rólad szól az ének,
Én örökös lázban égek.
Nélküled hogy éljek,
Hossszúak az éjjek.
Az örömtől fénylek,
Millió csókat kérek.
Múzsa vagy nékem,
És leírom mit érzek.
Vége már az észnek,
A szerelemtől részeg.
Bár szavaim szépek,
Én vén bolond lélek.
A csókjaidtól részeg,
Boldogságra készek.
Ne akard hogy égjek,
Éljünk most a kéjnek.
Szemem beléd réved,
Jó lennék én férjnek.
Kezdődik a tanóra
Itt van egy vén diófa,
Áll az udvaron mióta.
Parány titkok tudója,
Ősszel hullik a diója.
Szedjük a diót alóla,
Gyűlik a dió kilóra.
Na ki a fészek rakója,
Van e fészek lakója.
Ott bújt el egy fióka,
Egy szép rigó utódja,
Egy apró pici rigóka.
A sűrű levél megóvja.
Kicsi félénk mimóza,
Kapóra jött a kabóca.
Pont éhes a kis fióka,
Becsengetés végszóra.
Megyek én is kinlódva.
Elkezdődik a matekóra
A tanár mindent tudója,
Nem én vagyok tudósa.
Szerelem
A lelkem veled együtt nevet,
És milyen jó így sétálni veled.
Csak lágyan fogom a kezed,
És melletted a szívem vezet.
Csókot tőled lopni se merek,
Nézek fel rád mint a gyerek.
Érzem hogy a szíved szeret,
Csillognak szép kék szemek.
Nálad én boldogságot lelek,
Vörös rózsát neked veszek.
Lágyan simogatom a kezed,
És némán suttogom a neved.
Vers születik
A betűk felsorakoznak,
A szavak is összeállnak.
A sorok is szaporodnak,
Versszakok sokasodnak.
A költők versenyeznek,
Egyet mást megelőznek,
A sorok is rendeződnek,
A rímek is kergetőznek.
A szó tagjai egyenlőek,
Az érzéseim ismerősek.
A szavaim cserélődnek,
A soraim így születnek.
Egy jó példa a kezdőknek,
Szép vers a kétkedőknek.
Az idegenek összenéznek,
Az álmosak is ébredeznek.
A gondolatok így születnek,
Vannak akik nemszeretnek.
A botfülűek is félrelöknek,
A lókötők is megköveznek.
A vers szól a megértőnek,
És mindenféle jótevőknek.
Szeretőnek és barátnőnek,
Szól a vers a jövendőnek.
A csend hagja
Ugye hallod ezt a verset,
Hallgatsd csak a csendet.
A csend neked is tetszhet,
Itt most senki se csenget.
Állj csak meg egy cseppet,
Te is érzed, ezt az enyhet?
Legyen nyugalmas ested,
Itt megnyugszik a tested.
Mi építjük fel a mennyet,
Láthatod itt ezt a rendet.
És ez még csak a kezdet,
De ez már nagyon kellett.
Ha majd ébred a nemzet,
Akár világot megrenget.
És ha nyugalmat nyerhet,
Akkor békességet lelhet.
Farsangi hangulat
Hangos vídám a farsang,
De a félelem is lappang.
Kezdődjenek hát a bálok,
Csak állok némán várok.
De nem jönnek a lányok,
Vigyorgásom a maszkon.
Szomorúságom az arcon,
Mély rekettes a hangom.
Magányos üres a harcom,
Van félelem és reszketés.
Nekem az este szenvedés,
Hangulatom is szomorkás,
Feltört belőle a szorongás.
Sorsom
Előttem a végzet, mellettem az élet,
Fájó szívem éget, megvárom a véget
Mögöttem a múlt, elhagytam a bút,
Az életem szép volt, de halál az rút.
Alattam mély kút, ez a pokolba fut,
fölöttem a tejút, innen mennybe jut.
Lábam alatt föld és felettem a hold,
A földön sok élő, és a sírban a holt.
A nyugdíjas tanár
A mozgása is már csonthíjas,
Tüdője meg már légszomjas.
Kövérkés lúdtalpas foghíjas,
Ősz hajú alacsony szakállas.
Az öreg úr már kissé bogaras,
Köpenye krétaportól kopottas.
Az óraja is már túl nyugalmas.
Persze nekem inkább unalmas.
Az önbizalmam hatalmas,
De semmire sem alkalmas.
Az élettem is oly tartalmas,
Vidám kalandos izgalmas.
Az iskolába járni fájdalmas,
Matekozni olyan szánalmas.
Az órai feleletem is siralmas,
Jaj legyen hozzám irgalmas.
Amit a táblára ír, borzalmas,
Ma reggel kicsit vérszomjas.
Olyan mint harcias vérfarkas,
Az órája egészségre ártalmas.
Alamizsna
Ez a fizetés engem vérig sért,
Én dolgozok holmi baksisért.
Szánalmasan kicsi összegért,
Koldusként, apró pénzekért.
Én húzom az igát a pénzükért,
Akármilyen célokért, bármiért.
Holmi talmi alantas holmikért,
Falatért, farhátért, csontokért.
Meghaljak homályos célokért,
Én világgá kürtölöm ezrekért.
Nem fizetek ennyit benzinért,
Akkor sem dolgozom ennyiért.
Szüleim emlékére
A munkára nevelt az Édesapám,
Szeretetre nevelt az Édesanyám.
És amíg éltek ők vigyáztak rám,
Sajnos nincs aki vigyázzon már.
Az áldásuk rám többé nem száll,
Senki se vigasztal, ha valami fáj.
Ha hazamegyek, már senki se vár,
Ölelés a csók, többé már nem jár.
Ó bárcsak őket még csókolhatnám,
Szerettem őket, én megmondanám.
Mostmár a két Angyal vigyáz reám,
A két Angyal a mennyországba vár.
A szerelmespár
Téli estén együtt sétál egy idős pár,
Szép fehér és hideg a havas téli táj.
Ezernyi apró jégcsapok fenn a fán,
A süvítő szelet észre se veszik tán.
Nyakukban lobog meleg fekete sál,
Hogy ne fázzanak, összebújik a pár.
Két szerelmes hatvan éve együtt jár,
Pedig őnekik már minden lépés fáj.
A szerelmespár néha meg- meg áll,
Lépteik elárulják nem fiatalok már.
A két öreg az élettől semmit se vár,
Lelkük együtt majd mennybe száll.
Tavaszi köszöntő
Sétálgatok a kertemben,
Tavasz van a lelkemben.
Hóvirágokra leltem benn,
Öröm gyúlt a szívemben.
Elolvadt végre a jégvilág,
Kinyílott a sok szép virág.
És érzem a virágok illatát,
Nem találni már zúzmarát.
Nem kell már a nagykabát,
És nem kell már a hólapát.
Nem fehér már a látóhatár,
A sárban tocsog a február.
Arcom simogatja napsugár,
Vígan énekel sok kismadár.
Én hallom a tavasz sóhaját,
Rügyeznek már az almafák.
Kibújt végre a lila krókusz,
Mint a tündöklő szép vénusz.
Virágzik már az aranycserje,
Csillog rajta harmat cseppje.
Felébredt már két kisbogár,
Megérezte a tavasz szavát.
Avarban vívnak csókcsatát,
Mert nekik a nyár a jóbarát.
Elszabadult a lélek
Vajon jó lennék-e férjnek?
A házasság útjára lépjek?
A szívem már nem félszeg,
Csak boldogságtól részeg.
Barna szemeid oly szépek,
Se üres kifogások, se érvek.
És hiába múlnak el az évek,
Szeress most engem kérlek.
Itt a jó meleg családi fészek,
Így sose lesz vége az évnek.
Nem veszítlek el soha téged,
Irántad örök szerelmet érzek.
Ölelj most magadhoz kérlek,
Ha a boltba elmész is féltlek.
Szívemben gyúlnak a fények,
Ha majd örökké melled élek.
Elég volt
Nem látom a naptól az eget,
Panaszkodtam én már eleget.
Nem nyalogatom a sebemet,
Halálnak játszani a beteget.
Nincs már bennem tisztelet,
És eltűnt belőlem a kegyelet.
A vén ördög hiába fenyeget,
Nem adom át neki lelkemet.
Úgysem tud elvinni engemet,
Nem csukom be a szememet.
Tovább pusztítom a kenyeret,
Engem a sok munka betemet.
Áll a bál
Kigyulladtak a csillagok fényei,
Táncolnak mennyország lényei.
Ők már nem az életünk részei,
Hogy hallhatók a cípőik léptei.
Az öreg hold vidáman kémleli,
Kik mulatnak odafenn? kérdezi.
Mert boldogok a túlvilág népei,
A hangulat a mennyben édeni.
Szeretnék magukat jól érezni,
Nem kell őket semmitől félteni.
Ha nem lehet odafenn vétkezni,
Nem kell a jókedvet szégyellni.
Reménytelen szerelem
A fehér néma házfalak,
Tegnap megint láttalak.
Megint hiába vártalak,
Imáimban megáldalak.
Gondolatban bántalak,
De szavaimmal áldalak.
Újra szívembe zártalak,
Virágok rád szálljanak.
Mások téged bántanak,
Sértő szavakkal ártanak.
Könnyeim már szárazak,
Gyémántokká váljanak.
Szavaim már bátrabbak,
Szép rímek szárnyalnak,
Fogadj engem társadnak,
Engedjünk a vágyaknak.
A kultúra napja
Mai nap a kultúra napja,
Kölcsey a himnusz atyja.
A himnuszt nekünk adta,
Ahol írta az Cseke falva.
Nemzetünk e verset kapja,
Ő nekünk a kultúra papja.
Kárpátokig zeng a hangja,
Viszi hangját a Lajta habja.
Ezt minden magyar hallja,
A világban zeng a hangja.
Vigyázzba áll hun e-dalra,
Ha hallja élve vagy halva.
Ezt az imát, e-napon írta,
Az idő múlását is kibírta.
A töröknek tatárnak rabja,
Népünk nem lészen adva.
Huszáraink kackiás bajsza,
Minden magyart hív hadba.
A vitéz bátorságát veti latba,
A magyar virtus és a szabja.
A hipochonder
Nekem a vesekő a bajom,
Van is itt belőle egy vagon.
Úgy félek tőle, de nagyon,
Üssön csak engem agyon.
Ha úrrá leszek én a bajon,
Túl élem tán, én ezt vajon.
Oly szomorú most a dalom,
Egy árnyék vagyok a falon.
Ki ez a szerencsétlen fazon,
A halál nekem kész haszon.
Fekszem a hideg ravatalon,
Szívem úgy fáj már nagyon.
Ha elmegyek majd egy napon,
Ne félj semmit drága asszony.
Tied lehet itt minden vagyon,
Én mindenemet reád hagyom.
Isten csak nyugalmat adjon,
Búcsúzok elcsukló hangon.
Kinn ülök egyedül a gangon,
Kicsi nekem már ez a garzon.
Már a kaszás hangját hallom,
Csapkodok a sötétben vakon.
Bár elgyengült már a karom,
Életemet én oda nem adom.
Verseiben élek
A szőlőlugas mélyén írok,
Szóval örök harcot vívok.
A rímekkel sokat szívok,
A versben túl sokat sírok.
De magammal nem bírok,
És magamban sem bízok.
A sok ételtől is csak hízok,
Mint a megtébolyult írnok.
Egy pohár bort megiszok,
Felszínre törnek a kínok.
Segítségül múzsát hívok,
Mint tavaszi virág nyílok.
A kukkoló költő
Parton fúj lágy finom szellő,
A vízben egy gyönyörű sellő.
Nem mindennapi, egy delnő,
Egy férfi a szerelemhez felnő.
Mögöttem azt suttogja az erdő,
Odanézz, hogy milyen szép nő.
Az égről csak bámulja a felhő,
És kirobban belőle a mennykő.
Ereimben a forró vérem pezsgő,
Elvesztette már fonalát a szerző.
Sok nyárfalevél mögöttem rezgő,
Azt suttogja, neki nagyon tetsző.
Remegő testemet is elhagyja az erő,
Szerelmes szívem dobogása megnő.
Csak eredne már el az a fránya eső,
Talán elmenne innen a kukkoló leső.
Kijött a partra, ez a pillanat is eljő,
Na de, oda nézni ilyenkor nem illő.
Lágyan kecsesen áll tündéri nemtő,
Én értem meg rögtön eljön a mentő.
A pingvin
Lomha pingvin magában,
A Déli sarkon rabságban.
A kemény tél országában,
Tej fehér köd fogságában.
A végtelen éj vakságában,
Örök hómező síkságában.
Vastag jég zsarnokságában,
Egy kietlen rideg világban.
A vad sarki szél sóhajában,
A hideg dér birodalmában.
A dermesztő örök fagyban,
Az éhségtől mindig bajban.
A szellős fekete frakkjában,
Egyedül vacog egymagában.
Egy rideg mostoha világban,
Csúszva mászva és ziláltan.
Ha tied lehetnék
Lehetnék néma csend túl a szavakon,
Lehetnék egy plakát hófehér falakon.
Lehetnék süvöltő szél fenn, északon,
Lehetnék csónak egy csörgő patakon.
Lehetnék vízcsepp reggeli harmaton,
Lehetnék hókristály fagyott ablakon.
Lehetnék finom étel terített asztalon,
Lehetnék halk zene néma hangfalon.
Lehetnék ünnepelt sztár, a címlapon,
Lehetnék bonviván fenn a színpadon.
Lehetnék kisvirág gyönyörű hajadon,
Lehetnék nyaklánc kicsike nyakadon.
Lehetnék takaró a meleg pamlagon,
Lehetnék selyemkendő is válladon.
Lehetnék ölelés a csendes hajnalon,
Lehetnék veled boldogan, gazdagon.
Lehetnék édes csók a vörös ajkadon,
Lehetnék a párod édes kis galambom.
Lehetnék tiéd egyszer egy szép napon,
Lehetnék rab madár örökké szabadon.
Galiba
Az udvarban volt egy galiba,
Összeugrott a tyúkkal a liba.
Egészében ott az volt a hiba,
Hogy tyúk kásáját ette a liba.
Egész nap ezen ment a rizsa,
Liba nagyot fújt mint a bika.
Tyúk meg egy cseppet csípett,
De a liba is szárnyával csapott.
Majd hagyott csapot papot,
A liba csak egy falatot evett.
Tyúk meg pár szemet kivett,
Micsoda óriási nagy gaztett.
A hátsóudvar tőlük zengett,
Lúdtalpas egész nap gágog.
A csámpás meg csak károg,
Nem érti őket az öreg vizsla.
Zsebben kinyílt már a bicska,
A vizsla végül közéjük ugrik .
A bolond tyúk csuklik kotlik,
A buta liba meg majd elbotlik.
Torkos vagyok
Ha éjszaka fölkelnék,
A konyhába kimennék.
Ha hűtőhöz mehetnék,
Éppen csak benéznék.
Benne kicsi maradék,
Még kicsit maradnék.
Nekem ez a menedék,
Úgyan én mit tehetnék.
Éhes vagyok ehetnék,
Falatot ha kérhetnék.
Csipegetni szeretnék,
Már bármit megennék.
Ha egy kicsit ehetnék,
Én mindent elfelednék.
Ha jólakott lehetnék,
Én vidáman nevetnék.
Pár falatot harapnék,
Többé nem vétkeznék.
Nyugodtan pihennék,
Én kevésből ellennék.
Nem ennék elvesznék,
Nem zabálni szeretnék.
A kis húsért remegnék,
Húsit nem cseresznyét.
Kis fasírtot is ehetnék
Nem kell hozzá főzelék.
És még picike töltelék,
Ebből egy apró töredék.
Hogyha én nem ehetnék,
Az éhségtől reszketnék.
De hogyha nem éheznék,
Nyugovóra is térhetnék.
Ezek finom csemegék,
Na de, aki akar aludjék.
Már többet nem ennék,
Az emberek kinevették.
A tó parton
Egyik vasárnap délben,
A meleg nyári szélben.
Állok egyedül a stégen,
Csendesen szerényen,
A Sóstó tiszta vizében,
Kacsák usznak szépen.
Halásznak is serényen,
Közel jönnek remélem.
Fölöttük libák az égen,
Tündökölnek fehérben
Akárcsak a mesékben.
Nem láttam ilyet régen.
Az avarban
Itt az ősz és jön a tél,
A zöldből lesz a fehér.
A fa is kabátot cserél,
Megsárgul a sok levél.
Feltámad az őszi szél,
A fákról lehull a levél.
Messze fújja el a szél,
És hideg télről mesél.
Az avarban él az egér,
Neki jól jön a falevél.
Jönnek a hideg napok,
Elbújnak alá rovarok.
Pillangó
Nyári nap úszik kék égen,
Az ég csúcsára ér délben.
A hernyó kúszik a levélen,
Ő belőle egy lepke lészen.
Pillangók szállnak égen,
Mint a fehérhó a bércen.
A csillogó nyári fényben,
A kánikulai napsütésben.
Az akáclevél a vacsorája,
Virágszirom nyoszolyája.
Szivárvány színű szárnya,
A többieket hívja a nászra.
Rózsakert
Mint záporeső után a tócsák,
Úgy nyílnak sorban a rózsák.
Szép virágaikat csak hozzák,
Zöld leveleiket sorra bontják.
A töviseik szúrnak mondják,
A szírmaikat földre szórják.
Míg a tetvek a körüket róják,
Levélből a nedvet kiszívják.
De tetvektől a hangyák óvják,
Hemzsegnek a hangyahordák.
Ezzel a többi rózsát porozzák,
Így születnek nálam a strófák.
Ámor csókja
Csak egy lopott csók,
Édes mint a habcsók.
A férfiak már gyarlók,
A formás pici kacsók.
A csókjaimra méltók,
Az érzéki lábai aprók.
Boldog életre vágyók,
Tűz vörös ajkai izzók.
Forró csókomra valók,
Csillogó szemei aprók.
A vad gyönyörre várók,
Hogy irigylik a fickók.
Elbuknak itt a macsók,
Szavaim itt már olcsók.
Szívemen már béklyók,
Itt elhallgatnak az írók..
Megcsalva
Édes szerelmem, Ilonka,
Nem volt egy kis iromba.
Meg is látogattam titokba,
Még ablakát is kinyitotta.
Hozzábújtam kínomba,
Jártunk együtt a tilosba.
Éltem bűnös viszonyba,
Csak rájött erre Piroska.
Érezte magát kifosztva,
Dühöngött is sikongva.
Szemem majd kinyomta,
A szűrömet meg kidobta.
Jé esik a hó!
Végre itt a hideg tél kérem,
Forró teát szürcsölök éppen.
El kezdett esni a hó szépen,
Most álmodom, vagy ébren?
Állok az ablakba és nézem,
Ahogy sűrűn esik fehéren.
Nem reggel hanem délben,
Világít a fehérhó a bércen.
Fújja a szél messze a réten,
Kavarogva a hideg szélben,
Nyakig vagyunk a télben!
Tanulj fiam...
Nem tanultam rá is fáztam,
Csavarogtam amit bántam.
Az esőben is sokat áztam,
Néha néha meg is fáztam.
Persze sokat rá is fáztam,
Sokszor nem is kajáztam.
Fiatalon rongyot ráztam,
Anyagilak rosszul álltam.
Sohasem lesz így házam,
Rendes munkába jártam.
De gazdaggá nem váltam,
A tanulást jobbnak láttam.
Én is biztonságra vágytam,
Végül magamat elszántam.
Így bele fogtam én bátran,
Vörös diplomássá váltam.
Hogy eljöjjön alíg vártam,
Erre már én régen vágytam.
Sikerült hízott is a májam,
És nőtt a hasamon a hájam.
Lejártam mindkét lábam,
Okosabb nem volt nálam.
Bontogattam a szárnyam,
Mégis teljesült a vágyam.
Szerelemre sokáig vártam,
De megtaláltam a társam.
Akire mindíd is vágytam,
És felépült hozzá a váram.
Magány
A tükörnél állok csapzottan,
Érzésem elrejtem a sorokban.
Nem lubickolok a habokban,
Nincs már érzés a dalomban.
Nincs szépség se a napokban,
Nincs már zene se hangodban.
Nem mérem az időt napokban,
Nem lehetek többé a karodban.
A hajléktalan álma
Alszom nyakam a hurokban,
A földön-é vagy a pokolban.
A halál kísért a nyomomban,
Hengergőzöm a mocsokban.
Élek szennyben piszokban,
Itt vagyok örök nyomorban.
Az életem is már romokban,
Egy korty bor a gyomorban.
A szépről álmodom titokban,
Fekszem a hideg dobozban.
Takarózom egy pokrócban,
Félek mint nyúl a bokorban.
Édes otthon
Álmomban megint otthon voltam,
A csókokat ezer számra szórtam.
Már mindeni várta az érkezésem,
Dorgálásuktól én nagyon féltem.
Édesanyám a kedvencemet főzte,
Sok ételt kiarkni alig alig győzte.
Milyen jó volt őket újból átölelni,
A nagyasztalnál együtt ebédelni.
Amíg az ebédnél finomakat ettünk,
Családjainkról sokat beszélgettünk.
Gyerekekkel még többet nevettünk,
Ott minden bút és bánatot feledtünk.
Szüleimhez többet már nem mehetek,
Velük együtt csak a temetőben lehetek.
Nem simogathatom már meg kezetek,
Békében legyetek örökre, Isten veletek.
Egyszer ha elmegyek
Ezer köszönet lesz az ajkamon,
Ha majd elmegyek egy napon.
Ne lássak könnyet az arcodon,
Bánat se legyen a hangodon.
Boldog voltam itt én veletek,
Szomorúak sohasem legyetek.
Nem pusztitom már a kenyeret,
Elengedem mostmár a kezedet.
Te felejtsd el örökre a nevemet,
Kulcsolom az imára a kezemet.
Végre hálát adok a jó Istennek,
A huszárok most már vihetnek.
Egy percig a szívem fáj nagyon,
Csak a tied ne fájjon angyalom.
Ezt a világot végre itt hagyom,
Most is a verseimet szavalom.
A temetőbe majd elföldelnek,
Ott lesznek velem az öregek.
Itt vagyok már én is köztetek,
Egyszer majd velük fölkelek.
Semmit se kérek
Hogy elmúltak már az évek,
Talán nem jók már a gének.
Nekem már barátaim vének,
Én se vagyok olyan délceg.
Pedig sosem voltam részeg.
Nem táncoltam már régen,
Talán nem is bírnék vélem.
Most már kevés kell nékem,
Az élettől sem kell félnem,
Mert megöregedtem kérem,
Így aztán én semmit se érek.
Régen nem szól itt az ének,
Nem örülök már a szépnek.
Nincs itt helye se az észnek,
Mint ahogy nincs a zenének
De nincs is minden rendben.
A demencia bújkál bennem,
Hamarosan el kell mennem,
Elbutulok szépen, csendben.
Az én Édesanyám
Ágyam mellet sokat sírt,
Énértem mindent kibírt.
Engem mindég szeretett,
Nagyon ritkán nevetett.
Ha még élne édesanyám,
A szívemhez szorítanám.
Örömömet megosztanám,
Szeretetem kimutatnám.
Szép orcáját simogatnám,
Ha újra megcsókolhatnám.
Ha a kezét megfoghatnám,
Ha Istentől visszakapnám.
Olvassatok sokat
Ha minden gondolatom leírom,
Mind addig amíg erővel bírom.
Ez a föld lesz majdan a sírom,
Nem szabad miatta itt sírnom.
Olvassad inkább a sok könyvet,
Nem beszélni, hallgatni többet.
Születik a világban sok jó ötlet,
Arra kérlek, gondolkozz többet.
Testemet az élet hagyja árván,
Puha föld lesz majd a párnám.
Senki se ejtsen értem könnyet,
Így tán nekem majd könnyebb.
Én nem kaptam soha érte érmet,
És nem is kárpótolt érte az élet.
Még szól a dal úgy mint régen,
Pedig végem már réges - régen.
De manapság más szelek fújnak,
Számomra pedig vége az útnak.
A gondolataim messze szállnak,
A mennyországban már várnak.
Újévkor
Szilveszteri fény a sötétben,
És tűzijáték robban az égen.
Ünnepi fénye villog a házon,
De kinn a hóban már fázom.
Az utcán robban a petárda,
Rakéták bombák felváltva.
A hóesésben is már elázva,
A kutyám a világot bejárta.
A házban durran a pezsgő,
A szánon nótázik a csengő.
Süteménytől telik a bendő,
Reggelre hasam is megnő.
Ilyen későn alszom máskor,
A buboréktól éled a mámor.
Az alkoholtól mindenki bátor,
Alattomosan surran az ámor.
Cserebogár
Kertemben pompázó jégvirág,
Körülötte burjánzó vad világ.
Gyökereit rágja a pajor bogár,
Belőle lesz majd a cserebogár.
Ne félj nem sokára itt a Május,
Jön a forró nyár a nagy mágus.
És majd a kövér pajor átalakul,
A vén nyárfákra ha rászabadul.
Elszaporodik csendben zajtalul,
A lakásba is beszáll hívatlanul.
Az utca kövén marad áldozatul,
Ahogy jött eltűnik nyomtalanul.
Kánikulai szöveg
A tűző nap a meleget ontja,
Puha fészkét fényből fonja.
Tested hűs árnyékod fogja,
A szél a forróságot bontja.
A levegő hullámzik remeg,
Az út szálló pora is meleg.
Vén kutya árnyékban liheg,
Nyelvével kimerülten piheg.
Vénköltő meg unottan hebeg,
Kitikkadtan magában cseveg.
Versében össze-vissza fecseg,
Ríme meg mindenfelé frecseg.
Céltalanul
Felhős és sötét az égbolt,
Elbújik mögé a félhold.
Megint az égre pillantok,
Bújócskáznak a csillagok.
Vaksötét utcákon ballagok,
Céltalan fel és le baktatok.
Égben táncolnak angyalok,
Csak én egyedül hervadok.
Ne aggódjatok jól vagyok,
A bánatba úgyis meghalok.
Még egy kicsikét virrasztok,
Aztán elmegyek szevasztok.
Átok
Varázslat és ákom-bákom,
Nem teljesül már az álom.
Az utamat egyedül járom,
A szerelmet hiába várom.
Nincs semmim csak károm
Ez nem otthon csak várrom
A boldogságra hiába vágyom,
Végig kíséri életem az átkom.
A bűneimet szánom bánom.
Az ágyamban egyedül fázom,
A szavakkal is csak játszom.
Sanyarú jövőmet már látom.
------------------------------------------
------------------------------------------
Csak egy szó...
Egy szó ami sokat mondhat,
Egy szó ami reményt adhat.
Szó amely vigaszt nyújthat,
Egy őszinte szó ami nyugtat.
Egy rossz szó ami felzaklat,
És még egy ami haza hívhat.
Van egy szó ami megcsalhat,
És egy másik ami becsaphat.
Igaz szó, hív más szavakat,
Egy szóval amivel nyaggat.
Egy kedves szó ami elaltat,
Az a néma szó ami hallgat.
A Demecseri vándor
Úttalan utakon, Messze sodort a szél,
A boldogságot kerestem ez volt a cél.
Nagyvilágban messze zengett a dalom,
A szélben nem hallatszott a fájdalom.
Ijesztő villámok cikáztak a sötét éjben,
Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.
Rettegő szívem megremegett félve belül,
A sötétben van igazán az ember egyedül.
A reményhez
A mező tele van virágokkal,
A kanyargó folyó halakkal.
A kék óceán nagy hajókkal,
A tengerpart éles sziklákkal.
Az ég tele van a csillagokkal,
Az élet tele van fájdalommal.
A bús fejem gondolatokkal,
Remegő kezeim homokkal.
A világ tele van szegénnyel,
Szegények álma reménnyel.
A remény tele van eséllyel,
Az esély tele van mesével.
Nőnapi kívánság!
Kívánunk nektek, csókot százat,
Hófehér menyasszonyi ruhákat.
A feleségeknek a szeretőknek,
A szép lányoknak, a nevetőknek.
A nők mindenkit túlélnek,
Még az ördögtől se félnek
Ha nincs több érvük sírnak,
Pedig ők mindent kibírnak.
A nők a hétköznapi hősök,
A férfiak fáradt öreg ősök.
A nők mindig szeszélyesek,
De ha nem hát veszélyesek.
A férfinak a nő a család,
A nőnek a férfi a varázs.
A férfi szava összeáll mesévé,
A nő álma varázsolja zenévé.
A Demecseri citerás
Néma nagyapám öreg citerája,
A múltba veszett a legendája.
Hangjától még az ég is rengett,
A zenéje mindenkinek tetszett.
Mindig ugyanazt a nótát fújta,
Egész nap csak citeráját bújta.
Ameddig minden húrja pengett,
Na addig tiszta szívből zengett.
Nótájától az egész utca csengett,
A zenéjét a nagyvilágba szórta.
Megkopott már a citera és a lóca,
De keservesen szól rajta a nóta.
Nem muzsikál már a vén róka,
Pedig régen napestig csak rótta.
A bortól néha víg volt a strófa,
Hej ha megint vidáman szólna.
Zajosak voltak általa az esték,
De megfakult már rajta a festék.
Csak a szú cincog benne árván,
Nem csúsznak már ujjai a skálán.
A Sóstó partján egyedül
Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,
Csak én ülök a parton némán, egyedül.
Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.
Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.
Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,
A felszínén fehér hattyúk himbálóznak.
A hold szemérmesen fürdik a habokban,
Mint a csillogó tükörben az aranyhaj,
Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok,
A Sóstó partján szomorúan ballagok,
Körös-körül hallgat a zajos, vad világ,
Szívemben kinyílik egy szép virág.
A versről
A vers az élet nótája,
A szép lélek csodája.
Az érzelmek királya,
Szívünknek a virága.
Minden leány imádja,
A szerelmesek imája.
Vígan cseng a gitárja,
A boldogság szikrája.
Énekét zengi világba,
Mit érzek most iránta.
Harcolsz ellene hiába,
Kever minket vitába.
Ha ölelő karját kitárja,
A csipőjét megriszálja.
Szenvedélyünk igája,
A szerelmet vigyázza.
A szúnyog
A párnán horkol a fejem,
Türelmesen tűri a nejem.
Szúnyog zúg fejem körül,
Hogy alszom annak örül.
A vámpírja felettem repül,
A köre egyre csak szűkül.
Mostmár leszállni készül,
Aztán arcomra végül ráül.
A kis pimasz orromon ül,
Jó volna szúnyog nélkül.
Aztán lelkem már derül
De csak leütöttem végül.
Demecseri zápor
Vad, tomboló szél milyen bátor,
Jobb lenne most lenni máshol.
Nem látni senkit közel s távol,
Milyen csendes a mező máskor.
Sötét az ég, és a szél se jámbor,
A vándor juhász kunyhót ácsol.
Kutyát megköt, és tábort sáncol,
Már friss szénával telve a jászol.
Zengő, sötét felhő, hideg zápor,
A villám fénye is a földön táncol.
De mire kész lesz, te bőrig ázol,
Átélte már hányszor? Százszor.
A meleg tűz már táncol s lángol,
Nem fázik már az öreg pásztor.
Demecser kanális
A kanálispart nyárfalevelektől rezgő,
Susognak a vén fák, morajlik az erdő.
Hullámzik a vad rét, virágzik a mező,
Beborult már az ég, és feljött a felhő.
Hirtelen csend, belecsap a mennykő,
A tikkadt melegben felfrissít az eső.
Sejtelmesen ropog a vén fűzfavessző,
Ijedten bukik a vízbe a csillogó sellő.
De a tündöklő nap fénye hirtelen feljő,
Kivirul a legelő, és az élet újra pezsgő.
A Rétközi határ még Istennek is tetsző,
De szép ez a világ, így boldog a szerző.
Nyári nap
Hallal teli patak és a vad folyó
Sok szemetet, műanyagot hozó.
Fehér sapkás és magas hegyek,
Fel, le rajtad csak jövök, megyek.
A meredek hegyen sűrűn erdők,
Mélyén bujkáló földöntúli erők.
Az ördögszekér játszik a széllel,
Tikkadó melegben a gulya délel`.
Aranyló, csillogó, szép kék tavak,
Ámulat, bámulat és néma szavak.
A sivár puszta, a mező végtelen,
Az alföldi rónát róni reménytelen.
Pedagógus napra
Egy szál virág a pedagógus napon,
Ezért cserébe a műveltséget kapom.
Mi a leckét megtanultuk, de nagyon,
Tudjuk, nekünk a tudás lesz a vagyon.
Gondolatok, szavak, számok és betűk,
Sok fontos ismeretet adtak ők nekünk.
Ezt szeretettel, hálás szívvel köszönjük,
És nevelőinket, tanárainkat köszöntjük!
Születésnapodra
Boldog születésnapot neked,
A jó barátaid itt vannak veled.
Legyen előtted mindig a cél,
Ne fújjon hátad mögött a szél.
A meleg eső áztassa a hajad,
Ne érezd ma egyedül magad.
A nap melegítse az arcodat,
A világ hallja meg hangodat.
Versem érintse meg szívedet,
Imám erősítse meg a hitedet.
Jár neked a nagy csokor virág,
Téged ünnepel a nagyvilág!!!
Fűzfapoéta vagyok?
Lelkemből árad a vidám dal,
Szép versem nyílik a virággal.
Szívemből édes szavak nyílnak,
Suttogó ajkak szerelemre hívnak.
Fáknak, embereknek, virágnak,
Így születik a zene a világnak.
Furcsa versem rossz és rímtelen,
Most született meg így hirtelen.
Csepűrágó, olcsó hatásvadász,
Vásári mutatványos, komédiás.
Vígan vetem papírra e sorokat,
Az olvasóra bízva a sorsomat.
Reggeli ébredés
Szeretnék én most verset írni néked,
Nem nagy művet, inkább csak szépet.
Mint bimbózó, szép virág a lelkem,
Vígan szól szívem hárfáján a versem.
Lágyan a lélekharang zúg magában,
Tündökölő énekhang hallik szavában.
A szélhárfa is zenél vidáman lelkemen,
Szerelmem csókja szunnyad a keblemen.
Boldogok lehetünk, hogy újra itt a reggel,
Mosolygós szerelmem velem együtt kel fel.
Szerelmes ágyunkban tündérszép az álom,
Édes, szép angyalom, már a reggelt várom.
Tanulj meg, fiam...
Tanulj meg könny nélkül sírni!
Szép verset könyv nélkül írni,
Szemrebbenés nélkül hazudni,
Ha besároznak, ruhát cserélni!
Sohasem gyűlölni, csak szeretni,
És mindenkinek megbocsátani!
Ha úgy fáj, akkor sem beszélni,
Ha megbántanak, csak nevetni,
És Istentől kegyelmet remélni!
A Tiszavirág
Legyen időd kicsit megállni,
A hatalmas Tiszát csodálni.
Estig nézni a tiszavirágot,
Megismerni e mesés világot.
Felismerni benne a szépet,
Bámulni, mint a szentképet.
Milyen szép a természet,
Ritkán van benne részed.
A víz felett a szerelem virágzik,
Milliónyi kérész vígan játszik.
Hamarosan itt a tavasz, látszik,
A komor Tisza végre kivirágzik.
Nekik csak egy nap a világ,
Hamar elhervad ez a virág.
Ringatja lágyan édes vizét,
Alig ismeri meg az élet ízét.
Ez az én utam
Mint apró porszemet, sodor a szél,
Lobogok, mint parázs a sötétben.
Eltűnök, mint a fáradt tavaszi hó,
Felolvadok, mint a cukor a teában.
Elveszek, mint erdőben a gyerek,
Mint tikkadt só a hideg tengerben,
De viszem tovább a pislogó fáklyát,
Meggyújtom vele a hatalmas máglyát.
Ima Édesanyámért
Eljött hát végre az anyáknak nagy napja,
Vigyázó szemedet tartsad mindig rajta,
Ne fájjon a szíve, ne legyen rossz napja!
Ragyogjon a szeme, nevessen a szája,
Legyen mindig piros szerető orcája!
Áldja meg az Isten jártában, keltében,
Száz virág nyíljon mindig a kertjében!
Édes, jó Istenem, hallgasd meg imámat,
Áldd meg minden jóval az Édesanyámat!
Édesanyám hazavár!
A tornácon vár már engem!
Szótlanul, némán, csendben.
Haza kéne végre mennem,
Otthon finomakat ennem,
Megint gyermeknek lennem.
Fejemet kötőjébe tennem,
Míg pihenne a karosszékben,
Békesség lenne a lelkében.
Árok partján neki virágot szedni,
Szelíd csókjaimmal megölelni.
Örülni a forró levesnek,
Az illatos kenyérnek,
A hideg víznek,
A simogató kéznek.
Az otthon melegének,
Édesanyám csillogó szemének.
Édesanyám emlékére
A halál az élted tőlem elrabolta,
Nincs már, ki védőn átkarolna.
Fáradt tested is a porba vész,
Nem érti ezt már a józan ész.
Mennyi mosolyt kaptam tőled,
De mégis könnyet adok főleg.
A szerető csókért most cserébe,
Csak virágot hozok cserépbe.
Itt állok a sírnál némán, tétlenül
Miért büntetsz engem vétlenül,
Még hallom óvó, féltő szavad,
Fájó szívem majd megszakad.
Orationis
Kenyeret az éhezőnek, bocsánatot a vétkezőnek,
Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,
Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkeknek,
Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,
Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,
Szép menyecskét a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.
Hinni szeretnék...
Hinni szeretnék magában,
Hinni szeretnék a szavában.
Hinni szeretnék a könnyében,
Hinni szeretnék a csókjában.
Hinni szeretnék a mosolyban,
Hinni szeretnék az ígéretekben.
Hinni szeretnék a szerelemben,
Hinni szeretnék a családban.
Hinni szeretnék a csodában,
Hinni szeretnék az emberekben.
Hinni szeretnék a hazában,
Hinni szeretnék a világban.
A boldogságkereső
Úttalan utakon messze sodort a szél,
A boldogságot kerestem, ez volt a cél.
A világban messze zengett az én dalom,
A szélben nem hallatszott a fájdalom.
Vad villámok cikáztak a sötét éjben,
Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.
Rettegő szívem megremegett félve belül,
A sötétben van igazán az ember egyedül.
Nincs, ki bátorítva a kezemet megfogja,
Magányos lelkem az örök félelem foglya
Amikor majd megtalálom az igazit végre,
Megnyugszik a szívem, és eljön majd a béke.
Megöregedtünk, barátom
Összevissza mész,
Elsorvadt már az ész.
Nem érzem a virágot,
Nem értem a világot.
Lejárt a te időd,
Elkopott a cipőd.
Elfogyott az út is,
Kiszáradt a kút is.
Ősz lett már a haj,
Jön csőstül a baj.
A lábad csak csoszog.
Az élet meg döcög,
Száraz lett a kenyér,
Meghalt már a remény.
Lassan elfogy a levegő,
Gyorsan elhagy az erő.
Fáj, fázik a lában,
Tocsogok a sárban.
Megkopik a hitem,
És megáll a szívem.
Isten megbocsát...
A múlt emléke most átölel,
A feltámadás gyorsan jön el.
Nehéz keresztünket visszük,
A reményt és hitet őrizzük.
A padok és könnyek között
Öreg néni mormol egy imát.
Fájdalmát mind idehordja,
A kegyelem lesz a zsoldja.
Szemében a hit lángja ég,
Szívét és lelkét tárja szét.
A teste feketébe öltözött,
Lelke a mennybe költözött.
Érik a szőlő
Elérkezett a várva várt nap végre,
A tőke kebelén érett a hegy vére.
Munkába áll a ló és az öreg batár,
Cigányzene hangját zengi a határ.
Mosolygó bogyók a dús fürtökön
A lágy ősz meleg ölében fürödnek.
Tűzpiros levél védi a nemes topázt,
Jó hangulatban mulatnak a komák.
Aranyfénybe öltözött a napsugár,
Ünnepi, vörös ingben a szőlőlugas,
Vége a szüretnek, gazda, mulass.
Én csak szeretnék...
Együtt főzni, együtt enni,
Szeretve boldognak lenni,
Őérte mindent megtenni.
Életemet a kezébe tenni.
Amire vágyik, megszerezni,
Tiszta szívből vele nevetni,
Egymást örökké szeretni,
És együtt világgá menni.
Titokban utódot nemzeni,
Közösen gyereket nevelni.
Egész nap otthon heverni,
Neki örök hűséget ígérni.
Soha betegnek nem lenni,
Nélküle tovább nem élni.
A mennybe együtt menni,
És örök szerelmet remélni.
Miről mesélnek a fák?
Amikor megy a csikó, önfeledten örülsz, nem jut eszedbe a kis falu.
De amikor elkopnak a csontjaid, fehér lesz a hajad, visszavágysz
Oda, ahol mesélnek a fák, a házak, a sírok, a kövek és az emberek.
Sorsok, történetek, könnyek, nevetés, akácillatos, csendes kis utcák,
Boldog emberek, szabadok, akik becsülik a szülőt, a kétkezű munkát,
Itt értik az ízes beszéded, a kimondott szó pedig becsületre kötelez,
Itt tisztelik az embertársaikat, egymást, a tanárt, a papot és az orvost.
Nincs egy hangos szó, csak némán kapálják a szőlőt, túrják a földet,
Elfogadták a keresztet, mit Isten adott, így a sorsuk a végzetük lett.
Ha csak egy...
Ha csak egy ember élhetne a földön,
Meghalnék, hogy élhess te örökkön.
Ha csak egy virág nyílna a zöld réten,
Ha csak egy madár énekelne szépen,
Ha csak egy csillag világítana az égen,
Ha csak egy gyémánt volna a világon,
Te lennél énnekem egyetlen királyom.
Jön a Mikulás
Nyoma sincs már a víg nyárnak,
Az erdőben hideg szellők járnak,
Fehér hósapka alá bújtak a házak,
A fák csak áznak, az őzek fáznak,
Az emberek meg csak nótáznak.
Nincs iskola, csak a tündérálom,
Este már én is a Mikulást várom.
De ha nem jő, hát azt se bánom.
Csak itt legyen velem a párom.
Legyen finom mákos kalácsom,
És váljon valóra minden álom,
Minden embernek ezt kívánom.
Legyen áldott, békés a karácsony.
Szomorú szenteste
Nehéz most azoknak, otthonukban,
Akik csak egyedül élnek magukban.
Vagy akiknek nem lehet gyermeke,
Akit éjjel-nappal csak szeretne.
A szomszédban zene, tánc, öröm,
Otthon és meleg, családi fészek,
Kacagás, játék és gyerekzsivaj,
De gyerek nélkül a ház kihalt.
Az advent fájdalmas azoknak is,
Kik már egyedül élnek, magukban.
Zenére és nevetése fülük süket,
Mert elvesztették szerettüket.
Se család, se mosoly, se öröm,
Csak magány, csend és üröm.
Az advent őket a temetőre hívja,
Szeretteik bent vannak a sírban.
Gondoljunk arra is, aki egyedül
Magányba és bánatba menekül.
Kik fáznak, állnak és élnek a hóban,
De nem sok részük lehet a jóban...
Láttam a világot
Láttam a tengert csillagként ragyogni,
Láttam a vén erdő fáit vígan táncolni,
Láttam a békét az emberek szívében,
Láttam a szerelmet a lányok szemében,
Láttam a virágokat fürödni a fényben.
Láttam a csendet a széllel beszélni.
Láttam a szívedet szerelmet remélni.
Láttam a vén koldust meséket regélni,
Láttam a vad szelet nyárfákon zenélni,
Láttam a jó Istent ott fenn, a kék égen,
Mindenben Őt láttam, amerre csak néztem.
Ellenségem az idő
A kegyetlen idő barázdát szánt a homlokra,
Fehérre festi megmaradt, árva tincseinket.
Lábaimat láthatatlan ólommal terheli meg,
Szemeimet elvakítja, elmémet ellágyítja,
Árva szívemet leállítja, kezeim remegnek,
Elzárja tőlem a fényt, az utat, a reményt,
Nincs levegő, nevet, játszik az életemmel,
Minden kacagása hasító fájdalom nekem.
Ellopja testi erőmet, elrabolja a lelkemet.
Mégis megbocsátok neki, mert cserébe
Írásaimat, mint a nemes bort, úgy érleli.
Verseimet a múló idő arannyá változtatja,
És könnyeinket gyémántokká varázsolja.
Én örökké leszek...
Leszek öreg koldus a templom lépcsőjén,
Leszek láthatatlan, mint a vén őszi szél.
Leszek könnycsepp, mint a harmat a fán,
Leszek meleg szellő, amit senki se lát.
Leszek bundás kesztyű, mi meleget ád,
Leszek furcsa árnyék, ami veletek jár.
Leszek apró lámpás a sötét éjszakában,
Leszek remete, ki itt él rég magában.
Leszek bujdosó, mert a világtól félek,
Leszek örökké, mert verseimben élek...
Eljött a kaszás értem
Áll a sarokban a szellem,
Igazi méltóság és jellem.
Csak néz némán, csendben,
Ne féljek, minden rendben.
Nemsokára kell mennem,
Most bátornak kell lennem.
Már csak annyit kell tennem,
A vacsorámat megennem.
Utolsó kenetet felvennem,
Bűnbocsánatért esdenem.
Megbocsátást remélnem,
A feloldozással beérnem.
Legyen ez az utolsó...
Utolsó napunk már együtt,
Utolsó dal, amit dúdolunk.
Az utolsó pohár pezsgőnk,
Utolsó táncunk az életben.
Utolsó sóhajom száll feléd,
Utolsó csókot adok neked.
Utolsó szerelmes ölelést,
Utolsó pillantás arcodra.
Utolsó perc az életemből,
Utolsó könny, és vége van,
Az utolsó szó: - Szeretlek!
Ez a hazám
Nekem ott a hazám, ahol vagyunk,
Ott a népem, nemzetem, ahol lakunk.
Ott a világ, ahol a földjeink terülnek,
Ott a legjobb, ahol kertjeink feszülnek.
Csak addig, míg a szelíd szemem lát,
Ahol az anyaföld édes kenyeret ád.
Egész odáig, ameddig az ég kéklik,
Ha leszáll az est, az erdő sötétlik.
Halak a folyóban, szőlő a hordóban,
Itt minden éjszaka a tücsök ciripel.
Itt állok, ahol az ég rám beborul,
Ahol a magyar imádkozni leborul.
Valamikor, régen őseink itt laktak,
Itt éltek, haltak, harcoltak, mulattak.
Itt büszke bárdok védték a határunk,
A földeket örökségül ránk hagyták.
Ez a föld mindennél drágább nekünk,
Hazám, mindennél jobban szeretünk.
Az egész világban messze földön járok,
Kóborlok, de végül mindig hazatalálok.
Nőnapi köszöntő!
Köszöntöm hát most a nőket!
Mert kiváltság szeretni őket.
Az anyákat és a szülőket,
Az öregeket, a csecsemőket.
A nagyokat, a cseperedőket,
A csendeseket, a cselszövőket.
A szelídeket, a csellengőket,
A félénkeket a bátor nőket.
A vágyakozókat a szeretőket,
A pletykásokat a perlekedőket.
A törtetőket, a törekvőket,
A vékonyakat, a dús nőket.
A modelleket, a táncosnőket,
A boszorkányokat, a sellőket.
A hercegnőket, a királynőket,
A szívünkbe kell zárni őket!
A hajléktalan
Egy fájdalmas koldusszendvics a járdán kuporogva,
Egy hajléktalan két papírkarton között megbújva.
Csuklóján minden vagyona egy szakadt szatyorban,
A savanyú, hideg kannásbor szelíden álomba ringatta.
Megitta mind, nehogy ellopják a maradékot, míg alszik,
A kóbor kutyát, mint forró kályhát, magához szorítja.
Álmában szája szélét nyalja, szép, tiszta ruhában ül,
Fehér asztalnál étkezik, már nem fázik és nem éhezik.
Igyekszik jóllakni, mert ez az élet számára nem létezik,
Álmában mezítláb sétálgat a hófehér subaszőnyegen.
A kandallóban pattog a tűz, testét elönti a melegség,
Amíg a bor fátyla fel nem száll, emberként éli világát.
Nem látta senki, csak én és talán a könyörületes Isten...
Állj meg egy kicsit
Sírok között gyászoló menet némán halad,
Előtte a dombra díszes pompakocsi kaptat.
Ne bámulj bambán, eljön érted is a kaszás,
Inkább imádkozz, Mert készületlenül talál.
Nem rémiszt már akkor a siratóasszonyok hada,
Nem bánt már téged bánatos, fájó énekünk dala.
Nem láthatod már, milyen a gyászhuszárok sora,
Hordóban marad mulatós gazduram tavalyi bora.
Buligyerek
Fiatalok vágya szertelen,
Nekrek szól az intelem!
Hol van most az értelem,
Nem fontos a védelem?
Szenvedélyük féktelen,
Az ostobaság végtelen.
Egy apró élet meztelen,
Megszületni kénytelen.
Szegény baba névtelen,
Apám, anyám nincs nekem.
Némán fekszik, nesztelen,
Nincs benne még félelem,
A sorsa így reménytelen.
Pusztul a föld
A gyárkémények fekete koromja száll,
A sok-sok szeméttől a föld fullad már.
A vizek telis-tele vannak műanyaggal,
Az erdő-mező szennyezve sok kacattal.
Szennyezett, mérgezett a patak, a völgy,
Ezt aligha bírja már a fáradt, öreg föld.
Gyógyítsd meg a földet, mert ez rád vár,
Így lesz a föld tiszta, és boldog a világ.
Nyugdíjasok napjai
A hétköznapok unalmasak,
A napok gyorsan elmúlnak.
Józanul látom a világot,
Már kevés, amit kívánok.
Könnyes, szép pillanatok,
Nem bánom a tegnapot.
Télen a hó, ősszel a szél,
Tavaszi eső, a nyári fény.
Apró álom, újra ébredés,
Nekem az élet tévedés.
Tudok örülni a csendnek,
Nem hiányzom a szemnek.
A sötétnek és a fénynek,
A csúnyának és a szépnek.
Értem, mit suttognak a fák,
Meddig alkudnak a kofák.
Fázom
A fájó lelkemet néktek én kitárom,
Elnémúlt végleg a kopott gitárom.
Ez már az ébredés vagy még álom?
Az álom homályos nyomait látom.
Ezt a bűnös világot már szánom,
Én már csak a világ végét várom.
Egyedül lennék ember e világon?
Józan észt én sehol sem találom.
Állok mostmár köztetek délcegen,
Az ember köztetek élni kénytelen.
Bár a világ ilyen módon fénytelen,
Az emberi butaság, az itt végtelen.
A mennyország nagykapuja zárva,
Csak nézünk a feltámadásra várva.
Ha Krisztus eljő ígéretét beváltva,
Számomra az öröklétet megváltva.
Én csak egy kis melegségre vágyok,
Sok sok ezer éve már hidegben ázok.
És mindenütt csak havas tájat látok,
Én még meleg nyáron is csak fázok.
Gyermeknapra
Hét unoka gyermeknapja,
Milyen boldog a nagyapja.
Megjegyeztük a neveket,
Felszabadultan nevetek.
Ne bántsátok a gyereket,
Oly ritkán lehet veletek.
Áldás, békesség, szeretet
Megmelengeti a szívedet.
Ismerjék meg a könyveket,
Ne ismerjék a könnyeket.
Csókok, ölelés, sok játék,
Az itt töltött idő ajándék.
Ha velünk van, sokat nevet,
Öleld meg mindig, ha lehet.
Mi már felismerjük a jeleket,
De Isten is szereti a gyereket.
Remény
Kinyújtja a kezét, de senki sem nyúl érte,
Réges-régen üres, magányos már az élte.
A fiatalságot, a szépet öregségre cserélte,
A boldogságot, a földi célokat mind elérte.
Persze, valaki talán lesz mellette, úgy vélte,
Végül ő is egyedül maradt, hiába remélte.
Hosszú életében az Istent csak arra kérte,
Hogy ne legyen egyedül, ha eljön a vége.
Itt a tavasz
Itt van megint a tavasz,
Érzi ezt az öreg ravasz.
A járdán a szép kamasz,
Presszó előtt a hűs terasz.
Bambán bámul a barát,
Közben issza a jó borát,
Kint tartja a fogsorát,
Ezzel elárulja a korát.
A kislány meg rejtett bájjal,
Szemérmes huncutsággal,
Nem törődve a világgal.
Csak sétálgat egy virággal.
Az öreg lesi tátott szájjal,
Megkenve ő minden hájjal,
Talán már jól nem is látja,
De azt ő már nem is bánja.
.
Apák napjára
Amikor reggel álmosan kelek,
Munkába megy, én is megyek.
Vele az iskolába, mint gyerek,
Ölel, csókol és mindig nevet.
Hogyha szeme csillog, ragyog,
Akkor nagyon boldog vagyok.
Két szép szeme lett a vesztem,
Amit nagyon megszerettem.
Reménytelen
Míg erős vagy, víg legény,
Az ember legyen szerény.
Mert az élet néha kemény,
Ha beteg vagy, és szegény.
Van, aki feladja, de nem én,
A dolgos ember, ha serény,
Mindig marad egy remény,
Ha reggel üres is az erszény.
A boldogulásért mindig tegyél,
Mindig lesz ételed, amit egyél.
Így nem lesz üresen az edény,
Segítséget és bátorítást remélj.
Imában Istennel sokat beszélj,
Becsületes keresztény legyél.
A jövőben mindörökké higgyél,
A gonosz világtól pedig ne félj.
Öregség
De gyorsan peregnek az évek,
A szavak semmit sem érnek.
A gondolatok, mint a falevél,
Elkísérik az embert, amíg él.
Nyikorog a derekam, a térdem,
Nehezen folyik benne a vérem.
Ez volt az élet munkája, kérem,
Fájdalom, öregség lett a bérem.
A vágyat már eltemettem régen,
Békésen szunnyad már mélyben.
Hiába harcolok még én serényen,
Nincs már itt semmi reményem.
Bár még pislog a gyertya és ég,
Könnyen elfújja már a hideg szél.
Az ember a haláltól is nagyon fél,
Vajon reggel a nappal még felkél?
Az öregséggel jön a nyomorúlt tél,
Az élettől már semmit nem remél.
A testem elfárad, és elfogy az erő,
Szép éveimet ellopta a zsivány idő.
Halál talán majd átölel gyengéden,
A bűneimre nem lesz mentségem.
Mennyei Atyámat csak arra kérem,
Bocsássa meg bűneimet énnékem.
Boldog 90. születésnapot
Adjon a jó Isten neked egészséget,
Sok szép napot, hogy vígan élhess.
Istentől mindenre áldást kérhess,
Ne legyen többé életed terhes.
A szeretet szívedet megújítsa,
Ezernyi virág utaidat elborítsa.
Boldogság, öröm örökké adassék,
Hosszú élettel szíved barátkozzék.
Ha életednek minden virága kinyílt,
Legyen a menny kapuja neked nyílt.
Isten bocsánata nyugodalmat adjon,
Az angyalok serege körébe fogadjon!
Demencia
Itt fekszem és várom a halált,
De huncut, mert kéreti magát.
Csak bámulom némán magát,
Nem értem meg már a szavát.
Feleségem ül a széken? Talán,
Most meg fogok halni, babám!
Néma agyamban tétova magány,
Ilyenkor már az agy se vagány.
Üres értelemmel jöttem, nahát,
Teljesen kiürítettem már talán.
Látod, semmit el nem viszek,
Egyedül csak Istenben hiszek.
Magány
Párom elment régen,
Néma hang az éjben.
Beültem a csend ölébe,
Hallgatni a vaksötétbe`.
Ha még mindig élne,
Az ablakon benézne.
Lelkem sosem félne,
Nyugalmat remélne.
És mindent félretéve
Egymást ölelni kéne.
Imát suttogva, kérve,
Jöjjön már el a béke.
Álmatlanul
Amikor már öreg beteg az ember,
Már azt várja hogy jöjjön a reggel.
Keservesen és nehézkesen felkel,
Szúrós dagadt fáradt szemekkel.
De nyögve nagyon rossz kedvvel,
Vánkosodon álmatlanul fekszel,
Kocsányon lógó fáradt szemmel.
Ez a nap is valahogy majd eltel.
Míg szemüveget papucsot meglel.
A kutatására hosszú időt szentel.
Kezdi a napot egy korty szesszel,
Reggelire néhány falatot is eszel.
Sok-sok gyógyszert összeszedel,
Amit bölcsen borral vígan lenyel.
Szesztől az esze lassan megy el,
Elindul a kertbe nem sokat kertel.
Kapál és kacsoz, soha sem lebzsel,
Komótosan csoszog lassan lépdel.
Míg az udvaron szorgosan tényked,
Elhagyja az erő fáradt testét végleg.
Vigasztalás
Állok az ablaknál kedvtelen,
A szomorúság ül a lelkemen.
Mögém oson, átölel kedvesem
Halkan, némán és csendesen.
Mint egy néma dervis, esztelen,
Vígan táncol, forog nesztelen.
Arcátlan pimasz és szemtelen,
Hivalkodó, csábító fesztelen.
Átölel szerelmesen kegyesen,
Ujja ősz hajamba túr lezseren.
Kacsója megpihen a kezemen,
Pukedlizik illően és nemesen.
Mint szabad madár, szertelen,
Tánca elbolondított teljesen.
Felszabadult lelke meztelen,
Szép virág nyílik a lelkemen.
Elemér és a kenyér
A boltba Elemér betér,
A boltos kenyért dicsér.
Egy kis darabot kikér,
Finom kenyeret remél.
Amit az eladó lemér,
Az ára néhány tallér.
Ennyit igazán megér,
Ha cipó, akkor fehér.
Finom, omlós kenyér,
A karéj nagy és pucér.
Annyit kap a pénzér`,
Ami a szájába befér
Eltűnök majd...
Eltűnök, mint a hópihe a télben,
Mint a hűsítő árnyékom délben.
Mint az őszi falevél a szélben,
Mint a vadászrepülők az égen.
Mint a vaksötétség a fényben,
Mint a virágok illata a légben.
Mint a kútnak vedre a mélyben,
Megváltást nem vehetsz pénzen.
És az utolsó kenet után, készen,
Ajándék a bűnbocsánat lészen.
Szerelmi harc
Sejtelmesen suttogó bókok,
Szenvedélyes, édes csókok.
Szerelmünkre nyíló virágok,
Napfényes, tündöklő világok.
Megállt itt már az értelem,
Te vagy nekem a végzetem.
Nem kellene már féltenem,
A hűséget is csak képzelem.
Könnycsepp a szememen,
Fájdalmas seb a szívemen.
Miért sír az én kedvesem,
Miért fáj úgy ez a szerelem.
A régi házunk
Minden csepp eső egy könnycsepp,
Minden lépés a padlón fáradt sóhaj.
Minden hang egy elfelejtett dallam,
És minden kép egy elveszett emlék.
Itt állok, körülöttem hallgat a világ,
Gondolataimban a múlt sötét titkai.
Mint kopott képek a meszelt falon,
Amit keserves emberi életem rakott.
Hátborzongató a ház és a sok emlék,
Mélyen eltemetve a feledésbe vész.
Eltűnik végleg, mint a felszálló köd.
Zsibbasztó csendet ültetve a fülekbe.
A rémisztő sóhaj és a borzongó hang
Nyomasztó lelkiismeret gyümölcsei.
Homályos képek, sejtelmes zenék
Az élethez görcsösen ravaszkodva.
Az árnyak között kószálva lépkedek,
Az éjféli harang milyen titkokat rejt?
A csendes perc egy szomorú dallam,
A kihűlt test pedig lélekharangra vár.
Az idő, az minden mosolyt kitörölt,
Halk szívverést, elfelejtett légzést.
Keskeny utcákon, hol a múlt sétál,
Nem látszik már többé a letűnt idő.
Ismerős nevetés, halk sátáni kacaj,
Mely a széllel suhan a fák között.
Mindez csak vízió, csak vaksötét,
Mely földre hullott álmokat tapos.
A nő keze
Amikor még gyermek, szorítja apja kezét,
Mikor már kamasz, elengedi a szülő kezét.
Ahogy felnő, egy fiú kezét kitartóan fogja,
Anyaként ő is már gyermeke kezét tartja.
Mamaként unokája kezét vígan markolja,
De férje kezét hűséggel haláláig szorítja.
Büszkeség
Itt állok búsan, délcegen,
A szerelmedtől részegen.
Szomorúan, de mérgesen,
Sértődötten és félszegen.
Újra szeretni nem képesen,
Bízni benned már képtelen.
Könnycseppeim a képeden,
Te vagy nekem a végzetem.
Túl vagyok a szerelmeden,
Nem vagy már a mindenem.
Ez a szerelem a szégyenem,
Túl vagyok már én mindenen.
Nem félek tőled
Mit suttog neked a korom?
Némán csendben mondom.
Az öregség lett a foglyom,
Gyógyszer meg a kosztom.
Nincsen már élni se jogom?
Ezt az életet sutba dobom.
A sorsom most megosztom,
Egy morbid verssel oldom.
Bizakodásra sincsen okom?
Hű kezet nem kell fognom.
Nehezíti az életet a korom,
Szomorúság lett a sorsom.
A perceket már csak lopom?
A holtom lett hát a zsoldom.
Nagyon száraz már a torkom,
Kihörpintem a hideg borom.
Fáradt ujjaimat összefonom,
Nincsem más csak a rongyom.
A bűneimet még meggyónom,
Nehéz ezt még megszoknom.
Ha az ördög lábába botlom,
Felemelem a görbe botom.
Agyonütöm azon nyomon,
Így nincs már több gondom.
Halottak napján
A sírok között nincsen rend,
Elveszett volna a síri csend?
Mi lehet a nagy zsivaj fent?
Egy családnak hangja cseng.
Ott egy öregember töpreng,
Mellette unottan fia feszeng.
Van, aki csak tétován kereng,
Míg a másik egyedül mereng.
Messze egy szép zsoltár zeng,
Van, aki a sírok között lézeng.
Sírkövek között a föld is reng,
Estére már az egész lecseng.
Várni az igazit?
Tudsz csendben, némán állni,
Türelmesen az igazira várni.
És titokban keservesen sírni,
És kegyetlen fájdalmat bírni.
A tomboló hidegben fázni,
A zuhogó, vad esőben ázni.
A bűnöst, a rosszat szánni,
S saját bűneidet megbánni.
Boldogságban együtt szállni,
A szerelmeddel együtt hálni.
A másiknak mindent eltűrni,
Ha kell, gyermekeket szülni.
Kitartani vele, jöjjön akármi,
Gondban, bajban vele járni.
Mikor a szíved elkezd fájni,
A szerelmed szívébe vájni?
Vagy könnyebb tőle elválni?
Történjék veled már bármi.
Mindegy, jöhet utána bárki,
De jobb lenne őt nem látni.
Istentől egy másikat kérni,
Megint szerelmet remélni.
Jobb teljesen egyedül élni,
Mint gonosz férjedtől félni.
A részeges vallomása
Drágám, én nem tehetek róla,
Nem érted meg te ezt, Rózsa.
Látod, hiába ez a sok próza,
Szerelmes, vidám, szép óda.
Ha az ember boldog volna,
Ha hozzám szépen szólna.
Nem lenne, csak vidám nóta,
Hozzá meg a babám csókja.
Ha összeadna minket a pópa,
Jöhetne hozzánk is a gólya.
Lenne babám, és neki pólya,
Nyitottak lennénk mi a jóra.
Az ember mindent gyónna,
Egész nap csak otthon vóna.
De nem a kocsmában lógna,
Részeg, züllött piás módra.
Itt minden este lenne móka,
Nem bor folyna, hanem kóla.
Mindig meleg vóna a spórja,
De nem jött még el az az óra.
Az átkokat mind rám szórja,
Az egekig hallatszik a szója.
Elfogyott már a rémes strófa,
Borom sincs már, sem szóda.
Adventi csoda
A kert és az udvar havason,
Fénylő gyertya az ablakon.
Zúzmara csillog az ágakon.
Adventi koszorú ajtómon.
Fenyő feldíszítve gazdagon,
Szaloncukor lóg madzagon.
Sok-sok finomság az asztalon,
Karácsonyi huzat a paplanon.
Ünnepi ének szól az ajkakon,
Egy ima hallatszik át a falakon.
Lágy zene suttog a hangfalon,
Az ismerős dallamot hallgatom.
Némán fekszem a pamlagon,
Erőt veszek most magamon.
A lelkem szárnyal szabadon,
A hangom játszik a szavakon.
Egy vers születik az ajkamon,
Hogy a világ rajtam kacagjon.
Szép fehér hósapka hajamon,
Nevetek gúnyosan magamon.
Szerelmes költő
Érzést nem lehet szavakba önteni,
Nem lehet belőle verseket költeni.
Szenvedélyt szerelmet bele tölteni,
Szerelmes szavakkal is könnyezni.
Mindíg veled feküdni veled fölkelni,
Éjjel nappal mindíg tégedet követni.
A hóban szélben csak téged ölelni,
Egy életen át csak csókok gyűjteni.
Újévi köszöntő
Óvakodjál minden rossztól,
Gazembertől és gonosztól.
Esőtől a sártól, és a portól,
A kosztól meg a szmogtól.
És tartózkodj az alkoholtól,
A cigitől a kemény drogtól.
Sok dícsérettől és a bóktól,
Ne vásárolj sokat a boltból.
Csak jókat kapjál a sorstól,
És ne hagyjanak ki a jóból.
Az énekből nótából dalból,
Az ölelésből és a csókból.
-------------------------------
Gondolj azokra
Nehéz az ünnep az otthonukban,
Kik magányosan élnek magukban.
Vagy akikek nem lehet gyermeke,
Akit éjjel-nappal mindíg szeretne.
Szomszédban zene, tánc, öröm,
Otthon és meleg, családi fészek,
Kacagás, játék és gyerekzsivaj,
Míg a gyerek nélkül a ház kihal.
Az ünnep fájdalmas azoknak is,
Akik egyedül élnek, magukban.
Zenére és nevetése fülük süket,
Mert elvesztették a szerettüket.
Se család, se mosoly, se öröm,
Csak magány a csend az üröm.
Az ünnep őket a temetőre hívja,
Szeretteik bent vannak a sírban.
Valyon gondolsz-e néha azokra,
Kik télen kiszorultak a padokra.
Fáznak, állnak és élnek a hóban,
De nem sok részük lehet a jóban.
A szerető Isten vigyázzon reájuk,
Legyen ételük és meleg ruhájuk!
--------------------------------------------
Beletörődtem
Megöregedtem már az sem baj,
Csak ne őszülne meg így a haj.
Gyorsan és szépen végezzem,
Az ördögöt meg ne fékezzem.
Nem kell már a nagy ricsaj,
Kicsit zavar engem a zsivaj.
Hangos nekem a halk moraj,
A zenében a dübörgő robaj.
Mostmár kevesebb az óhaj,
Helyette egyre több a sóhaj.
Belátom én már öreg vagyok,
A terveim sem igen nagyok.
Az ember élete ha változik,
A lehetőség sem kínálkozik.
A betséget meg nem bánom,
Csak a szerelmet sajnálom.
-----------------------------------
Szilveszteri vendég
Zajos most az öreg tanya,
Szilveszter is eljött maga.
Ez volt az év utolsó napja,
Csilingelő szán vitte haza.
Ez mindent eszik ami kaja,
Puffadt is lett neki a hasa.
Akár mint egy kövér basa,
De nem lett tőle neki baja.
Kihallatszott minden dala,
Tűzpiros volt tőle az arca.
Érződött a pálinka szaga,
A bortól akadt el a szava.
---------------------------------
Az öreg író
Ne hullajtsd a könnyedet,
Ne sajnáld már az öreget.
Hiszen itt vagyok veled,
Itt maradok én köztetek.
Olvassátok a könyvemet,
Nem hullajtunk könnyeket.
Van itt néhány szösszenet,
Te hozzád szól a bölcselet.
Bejártam a messzi földeket,
Megismertem ifjú hölgyeket.
És szép gömbölyű völgyeket,
Meg szeretgettem többeket.
Nem használok itt közhelyet,
Láttam formás szép kebleket.
Többszázat vagy csak ötvenet,
Töltöttem ott vidám perceket.
Értelmezd az írott szöveget,
A soraiban keress engemet.
Köztetek is élnek emberek,
Aki engem még megemleget.
------------------------------------------
Egyest kaptam
Ülök a suliban a padban,
Üldögélek ott magamban.
Piros nyakkendő nyakban,
A vonalzó ceruza hadban.
A tanárral örökös harcban,
A magyartól is kissé bajban.
Tanár karót írt be, hagytam,
Kapok sajnos ilyet gyakran.
A tanórának is vége lassan,
A nyelvtannal nagy baj van.
A kilincs mint bilincs kattan,
A napló meg kinyílik lassan.
És ő engem talál meg abban,
Én csak megjegyzem halkan,
Hogy megint egyest kaptam,
Sok egyes sorakozik hadban.
Mi lesz így belőled kisfiam?
Mi lesz belőlem? mondjam?
A helyzetem tovább rontsam?
Író leszek és tanár mondtam!
Tanár? majd összeesett holtan,
A tanár volt igen nagy gondban.
Azt hittem mérgében felrobban,
Így hát beírt mégegyet nyomban.
Most mit mondjak tanárnő?
Hiába harcolt úgy ellenem,
Én mégis író és tanár lettem...
-------------------------------------------
Anikónak
Nekem te vagy a múzsa,
Mint galambnak a búza.
Szívemet lángra gyújtja,
Ez a boldogságom kútja.
A szerelmünknek húrja,
A nyugalmamat feldúlja.
Kezem és lában gúzsba,
De engem szeret; súgja.
Ha végre hozzám bújna,
Az lenne életem csúcsa.
Szép lábai előtt csúszva,
A menyországban úszva.
---------------------------------
Siralmas élet
Az öreg ember nyolcvanas,
Már harminc éve nyugdíjas.
A napja nem túl izgalmas,
A hétköznapja szánalmas.
Már a ruhája is kopottas,
A mosakodás borzalmas.
Minden lépés fájdalmas,
Már a levegő is ártalmas.
A csontja már ócskavas,
A dereka sem rugalmas.
A lába is már lúdtalpas,
Semmire sem alkalmas.
A napja se túl tartalmas,
Bár öreg szíve hatalmas.
Még mozog a vénkakas,
Az élete túl nyugalmas.
Éjszakája hosszadalmas,
Háza sem túl forgalmas.
A nappal se mozgalmas,
Munkájában szorgalmas.
Igaz hogy kissé bogaras,
Savanyú borja szénsavas.
A tévéje is bár műholdas,
A műsor benne unalmas.
Lélegzete is légszomjas,
A fogazata meg foghíjas.
Sohasem volt vérszomjas,
Isten, hozzá nem irgalmas.
A mondata is két szavas,
Az írása se túl cirkalmas.
Az emberekhez irgalmas,
De a kutyájához bizalmas.
-------------------------------------------
Hitvallás
A lélek fájdalmát, nem lehet leírni,
Nem lehet versbe önteni,
Nem lehet szavakkal kifejezni,
Túl szegényes a szókincsem hozzá.
Az érzést nem lehet kifejezni hangokkal.
Megpróbálom ugyan körül írni,
De csak egy talmi homályos kép lesz,
Egy silány mása annak a fájdalmas sóhajnak,
Ami a lelkemben mélyen munkálkodik.
------------------------------------------
Wesselényisek vagyunk
A mi iskolánk a tudás bölcsője,
Mennyi mindent tanultunk tőle.
A múló idő megszépíti a múltat,
A sok végzős diák végre mulat.
Matek okozott némi fejtörést,
A szilencium meg szenvedést.
Őrizzük meg a szép dolgokat,
Felejtsük az ostoba gondokat.
Az Alma materre emlékezzünk,
Mert sok öröm volt itt nekünk.
Azt hiszed, a tanulásnak vége,
Elérkezett a megérdemelt béke?
Az élet iskolája most kezdődik,
Ahol szellemed tovább fejlődik.
Eljött hát végre a nagybetűs élet,
Találd meg majd benne a szépet.
Sok kalandban lesz majd a részed,
De a szerelem lesz majd a végzet.
Az életedhez minden jót kívánok,
Neked illatoznak most a virágok.
-----------------------------------------------
Újévi jókívánság
Azt kívánom élj sokáig gazdagon,
A dícséret szól most az ajkamon.
A vidámság házadban maradjon,
A szerencse soha el ne hagyjon.
A sültmalackád el ne szaladjon,
A kövérke pénztárcád dagadjon.
A csapból is vörös bor fakadjon,
A családod is vidáman kacagjon.
Házadnál a seprűnyél sarjadjon,
Sok finomság legyen az asztalon.
Szegénység ne látszon a hasadon,
Soká élhessél vidáman szabadon.
----------------------------------------------
Nem akarok csalódni
Nem szeretnék tévedni,
A fájdalmamtól vérezni.
Szerelmeslevelet égetni,
A hűségedben kétkedni.
Szerelmes csókra éhezni,
Ne hagyd magad kéretni.
Veled szerenék vétkezni,
A szépségeddel kérkedni.
Reggel boldogan ébredni,
Vágyaim nem szégyellni.
Örök szerelmet képzelni,
A szívem ezt megérdemli.
A szerelmünket élvezni,
A messzeségbe révedni.
A szerelemben létezni,
A boldogságot érezni...
-----------------------------------
Karácsony este
A szél kavarja a havat a pusztán,
Gyerekek szánkóznak az utcán.
Az égen fekete varjak szállnak,
A gyerekek ajándékokat várnak.
Vakítón égnek a fenyőn a fények,
A házakból szól az angyali ének.
Teljes szívemből szeretlek téged,
Legyen örökké ilyen szép az élet.
--------------------------------
Karácsonyi versike
Sűrűn hull a hó, de nem bánom,
A hóesést én mindíg csodálom.
Hogy élvezem a telet! belátom,
Hógolyózzunk egyet barátom.
Itt van velem a kis családom,
Feldíszítettem a kis lakásom.
Házam ajtaját neked kitárom,
De hova tettem a hólapátom?
Attól félek, hogy még elázom.
Hideg szél fúj még megfázom,
Ha beázik díszes dolmányom.
De előkerült végre a kabátom.
Csak legyen finom kalácsom,
A meleg süteményt komálom.
A Karácsonyi verset kántálom,
Az ingyen kajákból potyázom.
Igyunk egy forralt bort barátom,
Ez a finom vörösbor, a sajátom.
Én a testes finom bort, kivánom,
Neked ezt én jószívvel kínálom.
Libacomb sül most a farácson,
Ennél nincs finomabb a világon.
Végre eljött a szent karácsony,
Istenhez szól most a fohászom.
---------------------------------------
Adventi csoda
A kert és az udvar havason,
Fénylő gyertya az ablakon.
Zuzmara csillog az ágakon.
Adventi koszorú, ajtómon.
Fenyő feldíszítve gazdagon,
Szaloncukor lóg madzagon.
Sok sok finomság az asztalon,
Karácsonyi huzat a paplanon.
Ünnepi ének szól az ajkakon,
Egy ima hallatszik át a falakon.
Lágy zene suttog a hangfalon,
Az ismerős dallamot hallgatom.
Némán fekszem a pamlagon,
Erőt veszek most magamon.
A lelkem szárnyal szabadon,
A hangom játszik a szavakon.
Egy vers születik az ajkamon,
Hogy a világ rajtam kacagjon.
Szép fehér hósapka hajamon,
Nevetek gúnyosan magamon.
----------------------------------
Karácsonyi ének
Csengettyűk csengenek,
A gyermekek nevetnek.
Madarak kint remegnek,
Hideg hóban reszketnek.
Az emberek szeretnek,
És boldogok lehetnek.
Ajándék a gyereknek,
Szaloncukrot ehetnek.
Reggelente felkelnek,
Templomba mehetnek.
Amikor majd elmennek,
Egy hálaimát rebegnek.
Bút bánatot elfelednek,
Másokkal jót tehetnek.
Szerető szívet keresnek,
De sok sütit megesznek.
Vidám napok kellenek,
Inkább sokat nevetnek.
És áldottak a reggelek,
Boldogok az emberek.
A Don kanyarban
A háború itt vad, zajos a füleknek,
Mert mindennap hősök születnek.
Döntő nap ez a mai, mert győzünk,
Gyilkos ellenséget örökre kiűzünk.
Jön a tüzes golyó lánggal, fénnyel,
Mégis tele van szívünk reménnyel.
Égnek testünkben a tüzes billogok.
Szállnak vállunkra fényes csillagok.
Én, drága Hazám, én, drága népem,
Nem jártam otthon már oly régen,
Hű fiad őrzi magyar szavát és hitét.
Mert otthon hagyta a szerető szívét.
Az őrségben mi, soha nem alszunk,
A hazánk büszke őrei mi vagyunk!
Halállal dacolunk, hősként halunk,
De földet idegenbe nem hagyunk!
A.....
Hova megyünk bátyja, lagziba vagy bálba?
Harcolni megyünk a csatába, életre halálra!
Talpig vérben János, a gyilkos golyót várva,
Ha meglőnének fájna, az én életem drága.
Na most merre bátyja? Előre vagy hátra?
Majd rólunk szól a fáma, ha túléled, máma.
Világ borult lángba, mint hatalmas máglya,
A dicsőség az a fránya, nem hozta őt lázba.
Elesett ma a bátyja, két gyermeke lett árva,
A családja meg gyászba, haza hiába várja.
Elfutok majd hátra, de nem lőhetnek hátba.
Bátor-é vagy gyáva, nem öröm ez - dráma!
Kevesebb az élő, mint a holtaknak száma,
Sárban csúszva mászva, sok halottat látva.
Halomba hányva, a vér folyik mint a láva,
Jött egy ifjú reggel, így én lettem a bátyja.
---------------------------------------------------------
A részeges vallomása
Drágám én nem tehetek róla,
Nem érted meg te ezt Rózsa.
Látod hiába ez a sok próza,
Szerelmes vidám szép óda.
Ha az ember boldog volna,
Ha hozzám szépen szólna.
Nem lenne csak vidám nóta,
Hozzá meg a babám csókja.
Ha összeadna minket a pópa,
Jöhetne hozzánk is a gólya.
Lenne babám és neki pólya,
Nyitottak lennénk mi a jóra.
Az ember mindent gyónna,
Egésznap csak otthon vóna.
De nem a kocsmába lógna,
Részeg züllött piás módra.
Itt minden este lenne móka,
Nem bor folyna hanem kóla.
Mindig meleg vóna a spórja,
De nem jött még el az az óra.
Az átkokat mind rám szórja,
Az egekig hallatszik a szója.
Elfogyott már a rémes strófa,
Borom sincs már, sem szóda.
-----------------------------------------
Lusta legény
Szegényfiú bökönyi,
De a tervem ördögi.
Kocsmábul kijönni,
A hidegrül bejönni.
A kutyát meg megkötni,
De nem illik köpködni.
Nem kellene hősködni,
Na nem kell dünnyögni.
Fel kéne már öltözni,
El kéne már költözni.
Nem nyelvedet ölteni,
Ilyen bambán röhögni.
Jó gazdagon nősűlni,
Mint a kőolaj feltörni.
Nem kellene gürcölni.
Nem kéne már betörni.
Csal mellete nyüzsögni,
Vele kicsikét csörögni.
A kislyányt meg szeretni,
Nem kell ennyit tökölni.
A mosolyal elbűvölni,
Lány házához eljönni,
Minden jót köszönni.
A házába beköltözni.
Árnyékban hűsölni,
Kulacsodat tölteni.
Finom bort önteni.
A bortól bömbölni.
Néha néha sörözni,
Szádat megtörölni.
Nagyokat büfögni,
Bajuszod pödörni.
--------------------------------------
A vizsláim
A magyar vizslák korán kelnek,
Így hát a gazdák sem pihennek.
Itt egész nap zajosak a kertek,
A vad hétköznapok így teltek.
De látnád, mit művelnek ezek,
Ha bejön hozzánk egy gyerek.
Persze tudom a vizslák szentek,
De akkor vége lesz a csendnek.
Hiába is szólok a játékos ebnek,
Ítt nem lesz helye már a rendnek.
Ezek most mindent szétszednek,
Már hívak hogy játszani menjek.
Az udvaron össze vissza mennek,
Egész nap csak tengnek-lengnek.
Mély gödröt kaparnak vagy ezret,
Hogy én majd a sötétben elessek.
Csibészek, itt a reggeli gyertek!
Elég ha egy rövid füttyel jelzek,
Itt egy darab velőscsont nesztek,
De a kutyák hamar összevesztek.
Mit adhatnék én még nektek,
Az ételért egymásnak esnek.
Zajosak az udvaron az estek,
Ezek vadul habsolva esznek.
És én nyugalmat hol leljek?
Ezek mindenütt meglelnek.
És minden ételt elnyelnek,
A vagyonomból kiesznek.
-------------------------------------
Gondtalan vagy hontalan
Mi is volt nekem a tervem?
A városba új életet kezdem,
A boldogulást megleljem,
Erről szól most a versem.
Ott hagyni a falut merjem?
Van hozzá elég merszem?
Egy mély levegőt vettem,
És rá egy nagyot nyeltem.
Üres már az én zsebem,
Hiába vakarom a fejem.
Mi lenne így itt velem?
Munkahely kell nekem.
Most ruhámiat összeszedem,
Még kuffert is kellet vennem,
Messze visz a lábam engem,
Elindulok némán csendben.
Barátoktól búcsút vettem,
Itt marad a házam telkem,
És a szép virágos kertem,
Emlékeim, szívem lelkem.
Lábamat gyorsan szedem,
A vonattal elkell mennem.
Elveszett már az én hitem,
Hiába könnyes a szemem.
Eleinte nehéz lesz sejtem,
De meg kellett ezt tennem.
Cipelem tovább a terhem,
Csak nyalogatom a sebem.
A városban új életet kezdtem,
Nem bánom meg amit tettem.
Sikerült új barátokra lelnem,
És új munkahelyre is leltem.
Messze fújt a szél engem,
De itt új otthonra leltem.
Megnyugszik a lelkem,
Ezzel véget ér a versem.
---------------------------------------
Várni az igazit?
Tudsz csendben némán állni,
Türelmesen az igazira várni.
És titokban keservesen sírni,
És kegyetlen fájdalmat bírni.
A tomboló hidegben fázni,
A zuhogó vad esőben ázni.
A bűnöst, a rosszat szánni,
S saját bűneidet megbánni.
Boldogságban együtt szállni,
A szerelmeddel együtt hálni.
A másiknak mindent eltűrni,
Ha kell gyermekeket szülni.
Kitartani vele jöjjön akármi,
Gondban, bajban vele járni.
Mikor a szíved elkezd fájni,
A szerelmed szívébe vájni?
Vagy könnyebb tőle elválni?
Történjék veled már bármi.
Mindegy jöhet utána bárki,
De jobb lenne őt nem látni.
Istentől egy másikat kérni,
Megint szerelmet remélni.
Jobb teljesen egyedül élni,
Mint gonosz férjedtől félni.
---------------------------------
Halottak napján
A sírok közt nincs ma rend,
A gyászolók hangja cseng.
Elveszett volna a síri csend?
Mi lehet a nagy zsivaj fent?
Van aki csak tétován kereng,
Gyertyával kezében mereng.
Amott öreg ember töpreng,
Mellete unottan fia feszeng.
Távolból szép zsoltár zeng,
Egy nő a sírok között lézeng.
A tememtőben a föld is reng,
Estére már az egész lecseng.
--------------------------------
Az anya fájdalma
Egy anyuka gyászolja fiát,
Míg elmond érte egy imát,
Szomorúan gondozza sírját,
Más nem érezheti fájdalmát.
Hogy hol követte el a hibát?
Magával vitte minden titkát.
Ide hordja minden gondját,
Megjárta a poklok poklát.
Még fülében hallja hangját,
Önfelett vidám kacagását.
A mosolygós piros orcáját,
És szívének a dobogását.
Láthatjuk a lelke árvaságát,
Néma szomorú hallgatását.
Görnyedt teste hervadását,
Anyai szívének jajgatását.
Letörölte a könnyes arcát,
Kifújta jól a nedves orrát.
Elfogadta szomorú sorsát,
És haza vitte búját s baját.
---------------------------------------
Szubrettből kokett
Egy nap a kis szubrett,
Aki testileg már fejlett.
És a lányból nővé érett,
Egy bonvivánra nézett.
Kis szoknyája lengett,
Édes volt mint a bagett.
Akár mint egy szonett,
Az örömóda is zengett.
Vad szerelemre ébredt,
És az illem ellen vétett.
Mert a férfinak jelzett,
Aki udvarolni kezdett.
Lábáról könnyen levett.
Majd szerelemre rávett,
Ő a messzeségbe révett
Szíve vadul izzón égett,
Az ártatlanság veszett,
A lánynak fiút nemzett.
A férfinak nem kellett,
Így lett feslett kokett!
------------------------------
Lányok az utcán
Bár fiatalok és még fruskák,
Ismerik az éjszaka bugyrát.
Az öröm és boldogság titkát,
Csak zsebre vágják a suskát.
Álandóan hordják a bundát,
A hideg és rideg utcát járják.
Riszálják magukat, furcsák,
Ezek aztán kenik a rumbát.
Na de dolgozni meg lusták,
Mert nem szeretik a munkát.
Unott arccal köreiket futják,
Ők már érzelmileg is hullák.
Hiába nézegetik a mustrát,
Nem megyek velük tudják.
Nincs nálam egy buznyák,
De úgysem adnak nyugtát.
Megtömték már a bukszát,
Szavaim kemények durvák.
Na végre eltüntek a kurvák,
És megint üresek az utcák.
-----------------------------------------
Lakodalomba
Jó itt lenni magyarnak,
Míg haza nem zavarnak.
Majd elbujunk az avarba,
Nem jövünk mi zavarba.
Nagy fakanállal kavarnak,
Szárasz paszulyt habarnak.
Sokmindent megzabálnak,
Morzsát hagynak madárnak.
Csókot adnak az Anyának,
Gratulálok még magának.
Sok pénzt adnak az Arának,
Egy pohár bort az Apának.
Piros százast a cigánynak,
Víg muzsikát a világnak.
Az itallal nem vigyáznak,
A lakodalmasok vidámak.
Igérgetnek mán a világba,
Nem keverednek ők vitába.
Menyasszonynak a virága,
Most elrepül a nagyvilágba.
A vőlegény rinyál de hiába,
Az Arát győzködi kinjába.
Mikor jut már be a szobába,
Nem a menyasszony hibája.
Az Ara végre meg kinálja,
A vőlegény már kivánja.
Tűz forró már a gatyája,
De hamar elalszik utána.
--------------------------------
Könnyes szakítás
Eszem álmából ébred,
És elhagyom a fészket.
Elmegyek Isten véled,
Elhagylak most téged.
Hova megyek kérded,
Bocsássak meg kéred.
Kapcsolatunkat félted?
Szeretlek még érzed?
Fényképemet nézed,
Maradjak még kéred.
Elszáll majd a mérget,
És szép lesz az élted.
Én ezer sebtől vérzek,
Ne szomorkodj kérlek.
Mert nem a te vétked,
Csak önérzeted sérted.
Nem kell így nézned,
Megnyugszik a lélek.
De imádkoztam érted!
Szavaimat sem érted?
--------------------------
Perverz a világ
Az emberek megvesztek,
Az értékek is elvesztek.
Az igaz szívek rejtettek,
A bűnös dolgok terjednek.
A gonoszok hemzsegnek,
Gyilkos szavak tetszenek.
Ha a fegyverek kellenek,
Rossz emberek ellepnek.
Ha már a nők is feslettek,
Ha már nem is szeretnek.
Ha bántanak megvetnek,
A ravasz csalók ellepnek.
Ha a rosszak megvernek,
Ha rajtam csak nevetnek.
Ez már nem jó senkinek,
A buták így is ellesznek.
Ha a rablók is kergetnek,
Ha a vadak is széttépnek.
Ha már vérben fetrengek,
Ha sötét sírba fektetnek.
Ha már a jók is rettegnek,
Az ártatlanok szenvednek.
Mit mondhatnék ezeknek,
Ha nem nevelnek legelnek.
Ha azt akarják elmenjek,
Nem hiányzik lelkemnek.
Minden könnyet elrejtek,
Nélkülem is meglesznek.
---------------------------------
A nő dícsérete
Ha magányos vagy a nőhöz menekülsz,
Ha átölel forrón karjába zár, felhevülsz.
Ha megcsókol szerelmesen megszédülsz,
Ha szomorú könnyet hullat elgyengülsz.
Ha értékeit megismred hát megbecsülsz,
Ha szerelemre ébredsz hát megnősülsz.
Ha megmondja őszintén szembesülsz,
A kritikákat meghallgatni kényszerülsz.
Ha kéri, a sok munkától megfeszülsz,
Ha sárkány hanját felemeli megrémülsz.
Ha veszekszik és kiabál, hát menekülsz,
Minden civakodást veszekést elkerülsz.
Az együtt töltött évek alatt megőszülsz,
A sok beszédjétől néha már megőrülsz.
Ha szeret téged csókjaitól megszépülsz,
És végül ölelő karjaiban elszenderülsz.
------------------------------------------------------
A nő hatása
Ha a nő megfogja a kezünk,
Többé már nem vétkezünk.
Csak ennyi kell minekünk,
Megszelidül természetünk.
Megnyugszik vad szívünk,
Megváltozik egész életünk.
Mert a szeretetre éhezünk,
Hozzátok szól most énekünk.
Eme napon előttetek térdelünk,
Vagytok nekünk a végzetünk.
De nélkületek nem létezünk,
Csak magányosan szédelgünk.
Ha itt vagytok mivelünk,
Semmitől sem félhetünk.
Ha szerelmet remélhetünk,
Veletek boldog az életünk.
------------------------------------
Apám s Anyám
Jóanyám arca fénylett mint a hold,
Csak néha nevetett ha boldog volt.
Valyon milyennek látta ő az életet,
Rövidnek, mert sietve rásötétedett.
Duhaj apám csak akkor volt vidám,
Ha bort szürcsölt és húzta a cigány.
Napestig tivornyázott gondtalanul,
El is tünt mindörökre nyomtalanul.
Nem is maradt utána csak adóssága,
És a részeges ivócimborák barátsága.
----------------------------------------
Állatkerti séta
Gyere velem Benedek.
Én oda, nem megyek.
Ilyen nyügös gyereket,
Már fogtam a fejemet.
Veszek neked perecet,
Ne fogjad a kezemet.
De etetni itt nem lehet,
A maki rajtunk nevetett.
A kisfiam meg kesereg,
Én oroszlánt keresek.
Nem holmi kis egeret,
Hát odavigyél engemet.
Nagyon unta Benedek,
Láttam én már ezeket.
Egy öregbácsi sepreget,
Minket jól kinevetett.
Az apa meg csak kesereg,
Már látom a sötét felleget.
Hol hagytam az eszemet?
Hogy elhoztam a gyereket.
Láttam gólyát eleget,
Aki ráérősen lépeget.
Örökké csak kelepel,
Miért nem füvet legel.
Hideget meg meleget,
Kutyát macskát verebet.
Disznót döglött legyeket,
Egy fiú sárkányt ereget.
Kecskét ami fűvet legelt,
Egésznap csak mekegett
Flamingóból egy sereget.
Egy vén keselyű kesereg.
Talán egy fóka lehetett.
Ami nyers halat eszeget,
Nem csukát csak keszeget.
Nem sokat csak keveset
Aprócska kis hegyeket,
Más érdekes helyeket.
Medve bocsot megetet,
Egy bácsi tevét legeltet.
Kotló csibét kelteget,
Kis magvat szedeget.
A panda evett levelet,
Abból is csak keveset
Láttunk strucc telepet,
Adtam nekik kenyeret.
Kapott is egy szeletet,
Megcsípték a kezemet.
Nagy elefántot beteget
Meg zöld színű egyebet
Egy vizilovat nehezet,
Aki legyeket heseget.
Láttam én már ezeket,
Láttam én már eleget.
Vigyél haza engemet,
Tudom már a neveket.
-------------------------------
Alkeszek sorsa
Sörrel locsolják a gigát,
Nyomják a süket rizsát.
Halmozzák a sok hibát,
Isszák a tömény szilvát.
Te se láttál ilyen csudát,
Nem értem a sok birkát.
Mondok értük egy imát,
Együtt ennyi csóró butát.
Mikor mosod ki a csipát,
Helyettük húzom az igát.
Csak vedelik a rossz piát,
Cipőbe csorgatják a pisát.
Felépítik belőle a kriptát,
Megisznak minden tintát.
És elszívják a béke pipát,
Kiosztják a füves szipkát.
Hamar kinyitják a bicskát,
Nem ismerik az élet titkát.
Nem látok itt csak csicskát,
Átússzák részegen a Tiszát.
Mutatják a fiúknak a mintát,
Csak hallgatom a sok dumát.
Nem tanult belőle egy dekát,
Nem látni szemükbe a szikrát.
-------------------------------------
Szakítás
Nem jön a szememere álom,
A bűneimet szánom bánom.
Az ágyban nélküled fázom,
Az utamat egyedűl járom.
Te voltál nekem a párom,
Most is csókodra vágyom.
Mindíg a hívásodat várom,
Csókodat érzem a szánom.
Te vagy nekem a sztárom,
mindenütt csak őt látom.
Hova lett a bódító mámor,
Hova ment a hódító ámor.
Unalmasak a hétköznapok,
Így bánatomban iszogatok.
Csókod nélkül éhenhalok,
Vagy csendben belehalok.
--------------------------------------
Hattyúdal
Itt állok búsan délcegen,
A szerelmedtől részegen.
Szomorúan de mérgesen,
Sértődötten és félszegen.
Újra szeretni nem képesen,
Bízni benned már képtelen.
Könnycseppeim a képeden,
Te vagy nekem a végzetem.
Túl vagyok a szerelmeden,
Nem vagy már a mindenem.
Ez a szerelem a szégyenem,
Túl vagyok már én mindenen.
-------------------------------------
Felesleges áldozat
Áldoztam én is a hazának,
Adtam enni inni magának.
Bejártam én már a világot,
És vittem a sírokra virágot.
Szántottam az áldott mezőt,
Nem kíméltem izmot s erőt.
Verítéket és könnyet bőven,
Küzdöttem a napon bőszen.
Meggyötrött a vad forróság,
Hiába volt a nagy buzgóság.
Mégis elkerült a boldogság,
Kihalt belőlem az elszántság.
Elmúlt a lelekes szép ifjúság,
Átvert engem az asszonyság.
Szívében lelkében romlottság,
Messze van tőle a menyország.
---------------------------------------
A nő fogja kezünk
Amikor még gyermek, markolja apja kezét,
Mikor már kamasz, elengedi a szülők kezét.
Mert nagylányként már fogja a nagyfiú kezét,
Anyaként védelmezőn tartja gyermeke kezét.
Mamaként boldogan szorítja unokája kiskezét,
És haláláig hűen őrzi a férje hideg fehér kezét.
Elhagyott ház
Minden csepp eső, egy könnycsepp,
Minden lépés a padlón fáradt sóhaj.
Minden hang egy elfelejtett dallam,
És minden kép egy elveszett emlék.
Itt állok, körülöttem hallgat a világ,
Gondolataimban a múlt sötét titkai.
Mint kopott képek a meszelt falon,
Amit keserves emberi életem rakott.
Hátborzongató a ház és a sok emlék,
Mélyen eltemetve a feledésbe vész.
Eltűnik végleg. mint a felszálló köd.
Zsibbasztó csendet ültetve a fülekbe.
A rémisztő sóhaj és a borzongó hang,
Nyomasztó lelkiismeret gyümölcsei.
Homályos képek sejtelmes zenék,
Az élethez bizakodva ravaszkodik.
Az árnyak közöt kószálva lépkedek,
Az éjféli harang milyen titkokat rejt.
A csendes perc egy szomorú dallam,
A kihűlt test pedig lélekharangra vár.
Az idő az minden mosolyt kitörölt,
Halk szívverést, elfelejtett légzést.
Keskeny utcákon, hol a múlt sétál,
Nem látszik már többé a letűnt idő.
Ismerős nevetés, halk sátáni kacaj,
Mely a széllel suhan a fák között.
Mindez csak vízió, csak vaksötét,
Mely földre hullott álmokat tapos.
--------------------------------------
Szerelmi harc
Sejtelmesen suttogó bókok,
Szenvedélyes édes csókok.
Szerelmünkre nyíló virágok,
Napfényes tündöklő világok.
Meg állt itt már az értelem,
Te vagy nekem a végzetem.
Nem kellene már féltenem,
A hűséget is csak képzelem.
Könnycsepp a szememen,
Fájdalmas seb a szívemen.
Miért, sír az én kedvesem,
Miért fáj úgy ez a szerelem.
-----------------------------------------
Nem tudok már szeretni
Halott vagyok már, semmi,
És nincs is melletem senki.
Vagyok, mint ultiban a betli,
Apró, gyűrött eldobott fecni.
Nehéz a keresztemet vinni.
Újra elkezdek megint inni,
Gonosz emberekben hinni,
A jóbarátokban meg, bízni
Nehéz, zsíros ételetől hízni
A zene még fülembe cseng,
De körülöttem síri a csend.
Hogy kell boldognak lenni?
A rövidke életem csak ennyi.
----------------------------------------
Demecseri pásztor
A tomboló szél milyen bátor,
Jobb lenne most lenni máshol.
Nem látni senkit közel s távol,
Milyen csendes a mező máskor.
Sötét az ég, és a szél se jámbor,
A vándor juhász kunyhót ácsol.
Kutyát megköt, és tábort sáncol,
Már friss szénával telve a jászol.
Zengő, sötét felhők, hideg zápor,
A villám fénye is az égen táncol.
De mire kész lesz, te bőrig ázol,
Átélte már hányszor? százszor.
A meleg tűz már táncol s lángol,
Nem fázik már az öreg pásztor.
----------------------------------------------
Költő szíve...
A világ elől bújtál, hinni sohasem tudtál,
Mindenki csak piszkál, senki sem sajnál.
Boldogságra vágytál, de rögös utat jártál,
Ne állj meg a célnál, te mindent ki bírtál.
Szavak nélkül szóltál, és toll nélkül is írtál,
Kard nélkül vívtál, ha megbántottak sírtál,
A vers sértőbb a dalnál, erősebb a szónál.
A szavakkal martál, és igaz ember voltál,
Elismerésre vágytál, verseidben szálltál,
Türelmesen vártál, és vén költővé váltál.
--------------------------------------
------------------------------------
Vigasztalás
Álok az ablaknál kedvtelen,
Szomorúság ül a lelkemen.
Mögém oson átölel kedvesem,
Halkan, némán és csendesen.
Mint egy néma dervis esztelen,
Vígan táncol, forog nesztelen.
Arcátlan pimasz és szemtelen,
Hivalkodó csábító fesztelen.
Átölel szerelmesen kegyesen,
Ujja ősz hajamba túr lezseren.
Kacsója megpihen a kezemen ,
Pukedlizik illően és nemesen.
Mint szabad madár szertelen,
Tánca elbolondított teljesen.
Felszabadult lelke meztelen,
Szép virág nyílik a lelkemen.
---------------------------------
A Tarpai kút öreg kút
Itt állok a Tarpai hegy lábánál,
Az öreg kút száz éve adja vizét,
Unalmasan telik el minden napja.
Nem csügged, nem panaszkodik.
Milyen szép, magasztos feladat
Csak adni, adni mindenkinek.
Végtelen kúttá kellene válnunk!
Hogy adhassunk egész életünkben.
Mindig csak adni nem fárasztó?
Hogy győzöd? ezt vízzel, erővel!
Öreg kút, hogy bírod még mindig?
Vajon mi ad neked erőt, és reményt?
Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,
"De hiszen a forrás nem én vagyok!
Hiszen árad belém, csak továbbadom
Vidáman, jókedvvel és szabadon."
Emberként hadd éljek ily nemes életet,
Osszak áldást és még több szeretetet!
A talentumot ingyen kaptam Istentől,
Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.
Mindenki azt adja, amit a szívében lel,
Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.
Ha már túl jó leszek, hogy köztetek legyek,
Isten majd megölel, és én végleg elmegyek
----------------------------------------------------
Mindig van remény
Mindig van hit a csodában,
Kereszténység a pogányban.
Pislogó fény az éjszakában,
Tisztító tűz a vak homályban.
Kis józan ész a sok butában,
Keserű könny a magányban,
Micsoda illat a szép virágban,
Sok a képmutatás a világban.
------------------------------------------
Nő nélkül
Mit ér a férfi nő nélkül,
A szívem a szíved nélkül.
A gyönyör szerelem nélkül,
A könny a csókod nélkül.
Mint a kályha tűz nélkül,
A szép virág illat nélkül.
A fény az árnyék nélkül,
A kút hűsítő víz nélkül.
A vad folyó a híd nélkül,
Az út a zarándok nélkül.
Az agyam értelem nélkül,
Az emberi élet hit nélkül.
------------------------
Demecseri szüret
Elérkezett a várva várt nap végre,
A tőke kebelén, érett a hegy vére.
Munkába áll a ló és az öreg batár,
Cigányzene hangját zengi a határ.
Mosolygó bogyók, a dús fürtökön,
A lágy ősz meleg ölébe, fürödjön.
Seregélyek hada nézi, a nemes topázt,
Arany fénybe, öltöztette a napsugár.
Jó hangulatban mulatnak a komák,
Húzzák a nótát a boldog víg romák.
Ünnepi vörös ingbe a szőlőlugas,
Végre vége a szüretnek, hát mulass.
---------------------
Álmodni tovább
Befejeztem most már éltemet,
Nem tanítom már a népemet.
Koporsóra tették a képemet,
Meghagyták az öröklétemet.
Megdézsmálhatják a béremet,
Tanárral ilyet tenni nem lehet.
A sok jó barát talán eltemet,
Mély sírba dobják a testemet.
Láthatjátok majd a vesztemet,
Hogyha így láthatsz engemet,
Megismered majd a lelkemet.
Nem ismernek el az emberek.
Az ő elismerésük nem is kell,
Tanár kollégák lázadjatok fel.
Én az életet álmodom tovább,
Hogy újra élhessem a csodát.
Demecseri temetés
Megint elment hát egy lélek,
Talán én jövök? attól félek.
Felébredek, tehát még élek,
Biztosan élek, mert beszélek.
Meghalnak gazdagok, szegények,
Szertefoszlottak a hiú remények.
Elvész a méltóság és az erények,
Az emberek ilyenkor szerények.
Nem is tudom, mit remélek,
Szomorúan, bánatosan nézek.
Kaszás, még egy napot kérek,
Ugyan kellesz is te a fenének.
------------------------------------
Hogyan kell élni?
Az ember mindig tudja a módját,
Ismeri élete legfontosabb dolgát.
Munkával gyötörve fáradt testét,
Családja nélkül tölt minden estét.
Dolgozik, amíg csak erővel bírja,
Az életét a nyomorult vérével írja.
Asszonyt szeret, gyereket nevel,
Majd önpusztítón lelket kilehel.
Míg a halál csókja homlokára ég,
Mindenkinél többet tud már rég.
Könyörtelenül akkor jön el a vég,
Pedig de jó volna tovább élni még.
--------------------------------------------
A szívekben élek
Ne állj itt sírva Kedvesem,
Nem találsz meg engemet.
Ott vagyok, az ébredésben,
A könnyes két szemedben.
A dobogó árva szívedben,
A zuhany simogatásában.
A hajadat fésülő szélben,
Suttogásban a sötét éjben.
Csillagokban fenn az égen,
Gyémántként a falevélen.
A nyíló illatos virágban,
A sárgarigó énekében.
Az érett fűft szőlőben,
A hűsítő pohár vízben.
A frissen sült kalácsban,
A körülötted lévő világban.
------------------
60 évesen
A szívem némán fáj és sajog,
Elfáradt már nehezen dobog.
Szomorú, - mégis megbocsát,
Senkitől nem vár már csodát.
Összetört, -száz sebtől vérzik,
A barátaim fájdalmamat érzik.
Istentől ajándék minden reggel,
Ha ébredek könnyes szemmel.
Hideg bőröm ráncos és száraz,
A testem már gyenge és fáradt.
Elveszett, gyámoltalan, félszeg,
De én soha nem voltam részeg.
Meggyötört, öreg lett a testem,
De pislákol még a tűz bennem.
Sokszor voltam gyenge és beteg,
És szeretetet adtam mégis neked.
Hatvan éve rovom már a köröm,
A Földön már ez is nagy öröm.
Isten mindig segített énrajtam,
Sose voltam egyedül a bajban.
Szívem most is érted dobog,
Mint sok ezernyi harci dobok.
De kiveszett belőle a vonzerő,
Régen eltörött már a dobverő.
Lassan az idő elfogy úgy vélem,
Így a napjaimat hasznosan élem.
Amikor majd a halál, eljön értem,
Megbocsásson Isten, arra kérem.
-------------------------------------------
A szeretet ünnepe
Csillogó hó száll a tájra,
Vén kunyhóra palotára.
Fenyőágon sok jégvirág,
Ünnepel az egész világ.
A karácsonyfa csupa fény,
Emberek szívében remény.
A jóság, szeretet és áhítat,
Itt könnyes szemet átitat.
Ha ez tényleg valóra válna,
Akkor béke szállna a világra.
------------------
A Demecseri temető
Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,
A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.
Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,
A hajnali magány itt hideg, nyirkos, kemény.
Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,
Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.
Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,
Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.
A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,
Magányos, bús, elhagyott a sírok között járva.
Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a Földön,
Elveszetten a névtelen kopott kövek között.
A vén sír már megrepedt, ledöntötte rég a szél,
Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,
Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?
De senki se tudja, hogy ebben a sírban ki volt.
-----------------------------------------------------
Álmatlanul
Amikor már öreg beteg az ember,
Alig várja hogy eljöjjön a reggel.
Bár keservesen, de nehezen felkel,
Szúrós dagadt fáradt szemekkel.
De nyögve nagyon rossz kedvvel,
Vánkosodon álmatlanul fekszel,
Kocsányon lógó álmos szemmel.
Ez a nap is valahogy majd eltel.
Míg szemüveget papucsot meglel.
A kutatásra hosszú időt szentel.
Kezdi a napot egy korty szesszel,
Reggelire néhány falatot is eszel.
Sok-sok gyógyszert összeszedel,
Amit bölcsen borral vígan lenyel.
A szesztől az esze lassan megy el,
Elindul a kertbe nem nagy hévvel.
Kapál, kacsoz, tesz vesz a kerttel,
Komótosan csoszog lassan lépdel.
Míg az udvaron szorgosan tényked,
Elhagyja az erő fáradt testét végleg.
----------------------------------------------
Kell egy vers...
Kell egy apa, aki vigyáz rám,
Kell egy hang, ami nyugtat.
Kell egy anya, aki dédelget,
Kell egy kéz, ami simogat.
Kell egy vágy, hogy legyek,
Kell egy társ, hogy élhessek.
Kell egy érintés, hogy tudjam,
Kell egy csók, hogy érezzem.
Kell egy szív, hogy érezzek,
Kell egy szó, hogy higgyek,
Kell egy cél, hogy reméljek,
Kell egy gyerek, amiért éljek.
--------------------------------------------
A szónok
Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,
Indulatos hévvel formálva a szavat,
Míg magasba lendül fenyegető karja,
Néhány zendülő őt vezérnek akarja.
Félő tekintetem az arcok közt halad,
Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.
A provokátor szava, erős kardot farag,
A csapat élére áll, de vajon ott is marad?
Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,
Az első csepp esőre szétszéled a sereg.
Végül legnagyobb sikerét velem érte el,
Az elhangzott indulat, szót sem érdemel.
------------------
Öregség és halál
A gyűrű adja korát az öreg fának,
A fiatal zöld lomb ad hűs árnyat.
Rögös volt az út, amit bejártam,
És rengeteg furcsa dolgot láttam.
Pillanat az élet, egyszeri alkalom,
Múltat visszapörgetni nem tudom.
Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,
Aminek ágait a vad vihar letörte.
Lehullott végre az öreg fa lombja,
Nem az enyém, másoké a gondja.
Hosszú idő, barázdát szánt arcon,
Béke van, én megvívtam a harcom.
Elfáradt a kar, a láb, elvész az erő,
Elfoszlik a ruha, és elkopik az cipő.
Az emberiségnek írtam pár könyvet,
Senki se hullat értem árva könnyet.
Nincsen álmom, elszállt a remény,
Ami puha volt rég, az is kőkemény.
Lankadó figyelem és elcsukló hang,
Csak halk sóhaj és, megkopott rang.
Sokat nyög ez az öreg, sorvadó test,
Már kívülről is nagyon rosszul fest.
Fájó, bizonytalan a csoszogó láb,
A szemem is csak homályosan lát.
A halott testem már a sírban forog,
Bánatos lelkem örökké csak morog.
Csontom ropog a szemem kopog,
Szép emlékek és a régmúlt korok.
A halottaktól már régen nem félek,
Én is az vagyok, egy visszajáró lélek.
Demencia, sajgó elfelejtett emlékek,
Rengeteg tudást átadtam a szélnek.
Meghalok végre, vége lesz a búnak,
És az életért hálát adhatok az Úrnak.
Nincs több nóta, elhalkult a dalom,
Gyűlik a temetésemen a sokadalom.
--------------------------------------------
Csak monoton
Pókok kergetőznek a homokon,
Csak a bús szél fúj a romokon.
Áll néhány öreg fa a dombokon,
Madarak énekelnek a lombokon.
A versem hangzása monoton,
Kitartóan írok és konokon.
Szavak játszanak a sorokon,
A bánatot versbe zokogom.
Rémes rímek
Nehezen formálom már a dalom,
Akadályoz egy idegen hatalom.
A rímeket én már hiába faragom,
Nem jutok én sehova angyalom.
Hogy segíthetnék így magamon,
Elakadnak a rém rímek a falakon.
Én feladom és veszem a kalapom,
Az ihletet meg másnak meghagyom.
-----------------------------------------------
Fohász
Én már a Jó Istent csak arra kérem,
Addig éljek, míg még forr a vérem.
Persze, most már kevéssel beérem,
Hűségemért te vagy nekem az érem.
Tudod jól, hogy szeretlek már régen,
Persze tudom, hogy lassan már végem.
Az arcom már ráncos, a hajam déren,
De szeretnék hozzád bújni hideg télen.
Remeg a kezem, öreg vagyok, idétlen,
Csak némán ülök a vén karosszékben.
Naphosszat csak bámulok előre tétlen,
Szerelmemért a boldogság lett a bérem.
-------------------------------------------------
Merengés
Vajon mit tennél te érte az én helyemben?
Bizonytalanság és kétely van a fejemben.
Gondolataim zavaros óceánjában vergődöm,
Öreg lettem, de mégsem sikerült felnőnöm.
Talmi értékek tűnnek el a bús, fehér habokban,
Az időt nem mérem már régen szép napokban.
Eltűnök csendben a világról végleg és örökre,
Nincs nekem időm már szánalmas körökre.
Agyamban számtalan furcsa gondolat kopogtat,
Elveszett életemért már senki nem zokoghat.
Remény nélkül botorkálok botladozva, vakon,
Unottan, némán kitekintve egy sötét ablakon.
-------------------------------------------------
Elfelejtett sírhant
Valamikor régen, amikor még éltem,
Azt reméltem, hosszú lesz az éltem.
Költő voltam, és most egy jeltelen
Sírban vagyok pihenni kénytelen.
Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,
Nem száll messze verseim szózata.
Nem hoz már senki virágot a sírra,
Ezt a pár sort egy halott költő írta...
-------------------------------------------------
Ragaszkodás az élethez
Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,
Isten homlokon csókol, majd megáld, és forrón magához ölel.
Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,
Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.
Így, utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,
Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,
Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd az ész.
Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt
Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,
Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radíroz.
Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,
Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.
A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,
Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.
Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,
Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.
Utolsó elfogyott erővel szorítom szívemhez az életet, de hiába,
Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!
Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,
Lelkem hárfáján nincs már húr, lélekharag zúgásával hív az Úr!
Költő a háborúban
A háború vad, zajos a fülemnek,
Itt mindennap hősök születnek.
Puskák lőnek, tankok tüzelnek,
Itt az emberek ágyúval üzennek.
Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,
Mégis tele a szívünk reménnyel.
Égnek testünkben tüzes billogok,
Szállnak vállunkra fényes csillagok.
Drága családom, drága vérem,
Nem jártam otthon oly régen.
Fiad őrzi magyar szavát és hitét,
Otthon hagyta a szerető szívét.
Mindent a maga idején
Ideje a születésnek, és ideje halálnak
ideje a vetésnek, és ideje az aratásnak
Ideje a csóknak, ideje az ölésnek
Ideje a szerelemnek, és ideje a szakításnak
Ideje a gyűjtésnek, és ideje a szórásnak
Ideje a varrásnak, és ideje a szakadásnak
Ideje a betegségnek, és ideje a gyógyulásnak
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek
Ideje a békének, és ideje a háborúnak.
Ideje a kevélységnek és ideje a szerénységnek
Ideje az igazságnak és ideje a hazugságnak
Ideje a rombolásnak, és ideje az építésnek
Ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek
Ideje a megtartásnak, és ideje az elvesztésnek
Ideje a munkának és ideje a pihenésnek
Ideje a táncnak, és ideje a gyásznak.
Ideje a beszédnek, és ideje a hallgatásnak...
Nem magamnak, csak...
Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,
Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,
Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,
Otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,
Dicsőséget az érdemesnek, még esélyt a végzetesnek,
Szeretőt a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.
Szerelmi cívódás
Vihar tombol a szerelem tengerén,
Van némi remény még a peremén.
Beborul a sötét ég dörgés villámok,
Égig érő tajtékzó viharos hullámok.
A szárfa meghajol a hajó is megborul,
A tenger bolydul, a sósvíz benyomul.
Váratlanul a szél szelídül megfordul,
Az örömtől a könnyem is kicsordul.
A tomboló vad vihar szellővé tompul,
A szerelem tengere elcsitul jámborul.
Kis feleségem vágyakozón rám borul,
Hát ezért adott Isten tégedet páromul.
Végre ölelő karjai közé vetem magam,
A békülés csókjától már nincs szavam.
Eltűnt hát teljesen a rideg sötét felhő,
A karjaimba omlik a szerelmes sellő.
Egyszer eltűnök majd...
Eltűnök mint a hópihe télben,
Mint hűsítő árnyékom délben.
Mint az őszi falevél a szélben,
Mint a vadászrepülők az égen.
Mint a holdfény a sötét éjben,
Mint a virágok illata a légben.
Mint a kútnak vedre a mélyben,
Megváltást nem vehetsz pénzen.
És az utolsó kenet után, készen,
Ajándékod bűnbocsánat lészen.
Elemér meg a kenyér
Boltba Elemér ha betér,
Illatozó kenyeret dícsér.
Egy kis darabocskát kér,
Ezzel ő szánalmat remél.
Darabot az eladó lemér,
Ára is csak néhány tallér.
Ennyit már igazán megér,
Illatos a cipó szép fehér.
Finom meleg omlós kenyér,
Egy kiskaréj bizony kevés.
Annyit kap csak a pénziér,
Ami éppen a szájába befér.
Menni kell...
Gyűlik a sok fekete felhő,
A hold az égen végre feljő.
Hiába volt a múltad dicső,
Könyörtelen hozzád az idő.
Megöregedni muszáj, és illő,
A tükrödben már sok a redő.
És készül neked a szemfedő,
Nincsen már számodra jövő.
Nem farag rímeket a költő,
Már minden unokád felnő.
Elhagyta lábaid már az erő,
Minden lépted fájó nyögő.
A halál ha érted végre eljő,
Te leszel majd neki az első.
Lábadnak szorít már a cipő,
Sok foltos kopott ruhát kinő.
Téblábol a kertben szegény,
Bár tudja, nincs már remény.
A halál szigorú és kemény,
Szerény sovány a mellény.
Beléd is becsap a mennykő,
A halál fuvallata hideg szellő.
Ha Istennek lesz majd tetsző,
Szép verssel hal meg a szerző.
Aratás után
A malom előtt megállt a szekér,
A zsákban pihen már a remény.
Jó a liszt, mert a kalász kövér,
Itt aztán nem hal éhen az egér.
Így minden nap lesz majd ebéd,
Látod, jó néhány ezrest megér.
Izzik a padka szikrázik a tüzér,
Vörös a kemence, sül a kenyér.
Friss és illatos, meleg és fehér,
Ropogós tepertő telve a tányér.
A gyerek kezében a cipó pucér,
Majszolja boldogan a kis sügér.
A részegség vége
Száz szónak egy a vége,
Bort ihatnék ez a gége.
A bort ő nagyban mérte,
A hatvanat meg se élte.
A feleség az éltét félte,
Ne igyon, hiába kérte.
Talán felfogta, remélte,
Még a szép szó is sérte.
Minden pénzét felélte,
Az alkoholra cserélte.
A rút halál őt utolérte,
Életének így lett vége.
Anikónak
Te vagy, legnagyobb kincsem,
És te vagy énnekem a minden,
Rajtad kívül semmim sincsen,
Ennél szebb, világon nincsen,
Téged adott nekem a jó Isten,
Nem pénzért, hanem ingyen,
Engedd hogy, ezt én higgyem,
Fodros szoknyája meglibben,
Amikor vonul, hófehér ingben,
A karjaimba a szobába vittem,
Teste izgatón, az ágyra billen,
Némán melletem fekszik itten,
Csendesen alszik a priccsen,
Hogy ez így lesz, sose hittem.
Demecseri temetés
Sírok között gyászoló menet némán halad,
Előtte a dombra díszes pompakocsi kaptat.
Ne bámulj bambán, eljön érted is a kaszás,
Inkább imádkozz, -Mert készületlenül talál.
Nem rémiszt akkor a siratóasszonyok hada,
Nem bánt téged bánatos, fájó énekünk dala.
Nem láthatod milyen a gyászhuszárok sora,
A meleg napfényét, sem láthatod már soha.
