A Dunning–Kruger-hatás a tanulókban

Van egy önértékelési zavar, egy kognitív torzítás, amit Dunning–Kruger-hatásnak nevezünk. 188 kognitív torzitás ismert a világon. Amikor minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását. Az élet legkülönbözőbb területein jelentkezik ez a személyiségzavar. Ez az önértékelési zavar gyakran  tettenérhető olyan emberekben akiket vezető beosztásba helyeznek, amitől okosnak és tévedhetetlennek és magabiztosnak tartják magukat. A hatalom megmérgezi a lelket és a személyiséget eltorzitja. Az olvasott szöveg megértésétől a gépjárművek használatán át a sakkozásig és teniszezésig, az amatőrök magabiztosabbak a szakértőknél. Azt feltételezték, hogy egy tipikus jártasság esetében a hozzá nem értők hajlamosak túlbecsülni a saját képzettségüket, nem képesek felismerni, ha más ért hozzá, nem képesek felismerni, hogy ők maguk mennyire nem értenek hozzá, ha fejlesztenek a saját szakértelmükön, képessé válnak annak felismerésére, hogy korábban nem értettek hozzá. Gyakran a szülő becsüli túl a gyermeke képességeit és gyötri miközben a gyerek hátrányos helyzetü, mert vagy diszlexiás, vagy diszkalkuliás, vagy diszgráfiás. Igaz a mondás hogy a zsenik szerények és bizonytalanok, míg a tudatlanok magabiztosak és tévvethetetlenek. Akár a labdát sosem érintő szurkoló kiabálja a tuti stratégiát a kispad felé, az egyszeri kommenthuszár Facebookon világít rá az oktatáspolitika hiányosságaira, míg Pista bá a vírusok terjedéséről okítja eltérő véleményű internetes barátait. Külső szemlélőként egyértelmű, hogy egyikőjük sem ért alkalmi szakterületéhez, de ahelyett, hogy ez eltántorítaná, még motiváltabbá teszi hőseinket.  Erről gyakran a környezet tehet mert nem vállalják fel vele a konfrontációt és meghagyják abban a hitben amit ő választott magának. S butára rá kell hagyni nem szabad vele vitatkozni. Ha az elején Hitlernek megmondták volna a környezete hogy butaságokat beszél talán nem hal meg sok millió ember. Mindhárman a Dunning-Kruger hatás áldozatai. A személyiság ilyen irányú hatása egy olyan kognitív torzítás, ami miatt az emberek azt hiszik okosabbak és alkalmasabbak, mint amilyenek valójában. A tehetségkutatóba elmenő szerény képességü embereknek sem mondták otthon meg hogy hülye vagy fiam maradj otthon. Meghagyták abban a téveszmében, hogy ő tehetséges. Ha azt hiszed, hogy ez a kognitív torzítás csak a hiányos tudással rendelkező kezdőkre, vagy a kevésbé intelligens emberekre vonatkozik, akkor tévedsz. Egy széles látókörű zseninek is vannak vakfoltjai, területek, amelyekről felületes a tudása. Lehetsz a hiányosságai teljes ismeretében lévő fizikaprofesszor, ha hobbihorgászként fogalmazol meg tanácsot, az intelligenciád keveset ér. Ez a hatás több kutatás által bizonyított, számtalan területen megfigyelt gondolkodást befolyásoló tényező. Az egyének logikai képességét, nyelvtani tudását és humorérzékét mérték, miközben megkérték a résztvevőket saját képességeik szubjektív értékelésére is. Azok a résztvevők, akik eredményük alapján csupán az alsó negyedbe tartoztak, messze átlagon felülinek értékelték képességeiket. A hozzáértő emberek gyakran túlbecsülik saját képességeiket képtelenek felismeri mások valódi szakértelmét és képességeit képtelenek felismerni saját hibáikat és képességeik hiányát. A hozzá nem értő embereknek, ahhoz, hogy reálisan fel tudják mérni képességeik valós szintjét, pontosan arra a szakértelemre lenne szükségük, amit még nem birtokolnak. Ahhoz, hogy tudjuk milyen szinten van például a helyesírásuk, ismernünk kell a nyelvtan alapvető szabályait. Ellenkező esetben nem fogjuk felismerni a hibáinkat és indokolatlanul magabiztossá válunk. A rosszul teljesítők – és valamiben mindannyian rosszul teljesítünk – képtelenek meglátni gondolkodásmódjuk buktatóit és a hiányzó részleteket. A tudás hiányában pedig dupla csapdába kerülnek: nem csak helytelen következtetésre jutnak és hibás döntés hoznak, de a tudás hiányában képtelenek észrevenni saját hibáikat, így fejlődni sem tudnak. A saját tudatlanságuk az oka a fejlődés képességének. A számítástechnikai tudással nem rendelkezőknél megfigyelhetjük, hogy szerény ismeret birtokával már neg tudják réveszteni embertársaikat, a számítástechnika ámitástechnika lesz valójában. A torzulás akkor jelentkezik, ha a keveset tudó túlzott magabiztossága miatt egy apró információmorzsa kerül birtokunkba, egy olyan területről, amiről korábban talán nem is tudtuk, hogy létezik. Gyakran kezdődik így a túlzott magabiztossággal érvelő laikus magyarázata. Az új információtól megrészegedő egyén hirtelen szakértőnek gondolja magát, hiszen nem látja a teljes képet. Ahhoz, hogy valaki rájöjjön saját érveinek elhibázottságára, jobban fel kell fedezni az adott területet, meg kell ismerni mennyi mindenről még fogalma sincs. Azok az emberek, akik nem tudnak sokat egy adott kognitív, technikai vagy társadalmi készségről, hajlamosak durván túlbecsülni képességeiket és teljesítményüket, legyen szó nyelvtanról, érzelmi intelligenciáról logikus érvelésről , lőfegyverek kezeléséről és biztonságáról, vitázásról vagy pénzügyi ismeretekről. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek a társadalomra, mert vannak akik elhiszik hogy a másik szakértő. Lásd Adolf Hitlert példáját. "Timeo huminem unius libri" Félek azoktól akik csak egy könyvet ismernek. A torzult személyiség, a magabiztosság csúcsán lévő, de képességei tekintetében kevésbé kiemelkedő egyén nem érti a kritikát, hiszen nincs viszonyítási alapja. Őszintén úgy hiszi, hogy mindenkinél jobban tudja, ő a valódi szakértő és a teljesítményét megítélő rendszer rossz, nem pedig az ő képességei kevesek. Az ilyen ember beteg és áldozat nem informálatlan, hanem félrevezető tényekkel, tapasztalatokkal, féligazságokkal és városi legendákkal van tele a feje, amelyek úgy tűnnek számára, mintha hasznos tudássá állnának össze. Nem szégyen kérdezni, ha nem tudunk valamit, és nem szágyen elismerni, ha valamiben nem vagyunk elég tájékozottak. Nem számít hogy mennyire tájékozott vagy művelt valaki, mindannyian találkozunk olyan területekkel és jelenségekkel, amelyekről hiányos a tudásunk és kezdőnek számítunk bennük. Lehet, hogy sok mindenhez értesz, de senki sem lehet a mindenség szakértője. Még a legokosabb emberek sem. Sokan helytelenül azt hiszik, hogy az intelligencia és a tudás, amit egy területen megszereztek egyszerűen alkalmazható akár egy teljesen más szakmában is. Magabiztosságuk és hitelességük nyomán pedig a külvilág is hajlamos figyelni a teljesen más területen megnyilvánuló szakértőkre. Nem vagyok mérnök sem jogász, így nem tudok állástfoglalni mérnöki vagy jogi kérdésekben. Aki megteszi az nem lesz több mint parasztvakítás. Valószínűleg ezekben a kérdésekben is tájékozottabb vagyok, mint egy kisiskolás, de közel sem látom át a teljes képet és messze elmaradok egy szakértőtől. Amikor egy okos ember más területekre nyargal esélyes, hogy ő maga is a a Dunning–Kruger hatás áldozatává válik. Valószínüleg ilyen volt sok tudós, például Albert Einstein, Leonardo da Vinci, Adolf Hitler, stb.  A felsőbbrendűség a védő oltáskor is jelentkezett, sokan haltak meg emiatt. Ha a hozzá nem értők túlbecsülik képességeiket, akkor vajon hogyan teljesítettek a valódi szakértők a teszteken? Dunning és Kruger arra jöttek rá, hogy a valóban hozzáértők realistábban látják önmagukat és a teljesítményüket, azonban hajlamosak alábecsülni képességeiket másokhoz viszonyítva. A probléma a valódi szakértőkkel, hogy azt hiszik, hogy a többiek is hasonlóan jól informáltak, mint ők. Ennek pedig olyan negatív következményei lehetnek, mint például, hogy egy kókler hamarabb kifejti véleményét, mint egy valódi szakértő. Olvass többet, olvass eltérő témákban. Szerezz felszínes tudást, majd merülj el részleteiben egy-egy kérdésben. Ismerd a határaidat és tudatosan feszegesd azokat! Kérdőjelezd meg önmagad! Vajon kompetensek vagyunk ebben a  témában? Ilyenkor érdemes hátrébb lépni egyet és megvizsgálni hogyan jutottunk el következtetéseinkhez. Valóban szakértők vagyunk? Lehetséges a kérdést egy másik szempontból is megközelíteni? Mi lenne, ha a válaszunk ellenkezőjét feltételeznénk? Kérd ki mások véleményét! Az olvasás és önmagunk megkérdőjelezése segíthet kordában tartani a Dunning-Kruger hatást, azonban segítségükkel körülményes eljutni a helyes válaszokig. Vakfoltjaink kitöltéséhez érdemes valódi szakértők tanácsát kikérnünk. Mások konstruktív véleményének kikérése, akkor is hasznos lehet, ha nem feltétlenül szakértővel van dolgunk. Egy barát, kolléga, családtag, egy külső szemlélő véleménye rámutathat korlátozott tudásunkra. “Egy valamit tudok biztosan, azt hogy nem tudok semmit.” Van bennem némi kétely, hogy vajon kompetens voltam én hogy ebben a témában írjak ez egy érdekes dilema.

https://www.youtube.com/watch?v=iZhvjvXopAE

Nézzünk néhány kognitív torzítást;

1. Minden vagy semmi típusú gondolkodás

Amikor az ember mindent fekete-fehér kategóriákban értékel. Pl. nem tökéletes teljesítmény esetén az

egész helyzetet teljes kudarcnak éli meg: „Ha nem vagyok a legjobbak között, akkor értéktelen vagyok.”

2. Túláltalánosítás

Egyszeri negatív esemény alapján általánosít a személy. Pl. ha valami nem sikerült, akkor úgy zárja le

a dolgot, hogy „nekem soha semmi nem sikerül”.

3. Negatív szűrés

Amikor a személy egy adott történésből pusztán egyetlen részletet emel ki, s ennek alapján mindent

negatívan minősít. Pl.: „Hiába fogytam 20 kg-ot, ha még mindig terhesnek néznek a metrón.”

4. A pozitívumok figyelmen kívül hagyása, leértékelése

Ha a pozitív tapasztalatait az egyén azzal utasítja el, hogy azok „nem számítanak”. Így az egyébként

pozitív események is negatívnak tűnnek fel. Pl.: „Csak azért ragaszkodik hozzám, mert nem ismer.”

„Csak azért sikerült a nyelvvizsgám, mert szerencsém volt.”

5. Elhamarkodott következtetés: a negatív értékelés nem a tényeken alapul.

A) Gondolatolvasás: amikor az egyén azt hiszi, tudja, hogy mások mit gondolnak róla (negatívumot),

és egyéb, sokkal valószínűbb lehetőségeket nem vesz figyelembe. „Unalmasnak tartanak.”, „Biztos

utál.”

B) Jövendőmondás: a személynek a jövőre nézve negatív elképzelései vannak, és más – sokkal

valószínűbb – kimeneteleket nem vesz figyelembe. „Úgysem fog sikerülni.”

6. Felnagyítás és lekicsinylés

Amikor az ember eltúlozza bizonyos dolgok fontosságát (pl. saját hibáit vagy mások erényeit) vagy –

ellenkezőleg – saját jó tulajdonságait, sikereit, ill. mások gyengéit bagatellizálja. Ezt a tulajdonságot

kettős morálnak is nevezik. Pl.: „Az semmi, hogy van egy diplomám, mert az mindenkinek van.”

7. Érzelmi logika

A személy erős „érzései” alapján igaznak vél valamit, és nem veszi figyelembe az ellenkezőjét igazoló

tényeket. Pl.: „Hiába szerepeltem jól több nemzetközi versenyen, mégis középszerűnek érzem magam.”

8. „Kell” és „kellene” állítások

Az egyénnek határozott elvárasai vannak arról, hogy neki, ill. másoknak hogyan „kell” viselkednie, és

ezek meghiúsulása esetén túlértékeli a következményeket. Pl.: „Mindig pontosnak kell lennem.”„A

barátomnak tudnia kellene, hogy mit szeretnék.”

9. Címkézés és téves címkézés

A túláltalánosítás extrém formája, amikor a személy ahelyett, hogy megfogalmazná a problémát,

negatív címkével illeti magát vagy mást. Pl.: „Vesztes vagyok.”

10. Perszonalizáció

Amikor az egyén úgy érzi, hogy ő az oka egy olyan eseménynek, amiért valójában nem ő felelős. Pl. „Az én hibám, hogy rosszul sikerült a buli” vagy „Én tehetek róla, hogy a szüleimnek rossz a házassága:”

Válogatás verseimből

Csak egy szó...

Egy szó ami sokat mondhat,

Egy szó ami reményt adhat.

Szó amely vigaszt nyújthat,

Egy őszinte szó ami nyugtat.

Egy rossz szó ami felzaklat,

És még egy ami haza hívhat.

Van egy szó ami megcsalhat,

És egy másik ami becsaphat.

Igaz szó, hív más szavakat,

Egy szóval amivel nyaggat.

Egy kedves szó ami elaltat,

Az a néma szó ami hallgat.

A  Demecseri vándor

Úttalan utakon, Messze sodort a szél,

A boldogságot kerestem ez volt a cél.

Nagyvilágban messze zengett a dalom,

A szélben nem hallatszott a fájdalom.

Ijesztő villámok cikáztak a sötét éjben,

Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.

Rettegő szívem megremegett félve belül,

A sötétben van igazán az ember egyedül.

A reményhez

A mező tele van virágokkal,

A kanyargó folyó halakkal.

A kék óceán nagy hajókkal,

A tengerpart éles sziklákkal.

Az ég tele van a csillagokkal,

Az élet tele van fájdalommal.

A bús fejem gondolatokkal,

Remegő kezeim homokkal.

A világ tele van szegénnyel,

Szegények álma reménnyel.

A remény tele van eséllyel,

Az esély tele van mesével.

Nőnapi kívánság!

Kívánunk nektek, csókot százat,

Hófehér menyasszonyi ruhákat.

A feleségeknek a szeretőknek,

A szép lányoknak, a nevetőknek.

A nők mindenkit túlélnek,

Még az ördögtől se félnek

Ha nincs több érvük sírnak,

Pedig ők mindent kibírnak.

A nők a hétköznapi hősök,

A férfiak fáradt öreg ősök.

A nők mindig szeszélyesek,

De ha nem hát veszélyesek.

A férfinak a nő a család,

A nőnek a férfi a varázs.

A férfi szava összeáll mesévé,

A nő álma varázsolja zenévé.

A  Demecseri citerás

Néma nagyapám öreg citerája,

A múltba veszett a legendája.

Hangjától még az ég is rengett,

A zenéje mindenkinek tetszett.

Mindig ugyanazt a nótát fújta,

Egész nap csak citeráját bújta.

Ameddig minden húrja pengett,

Na addig tiszta szívből zengett.

Nótájától az egész utca csengett,

A zenéjét a nagyvilágba szórta.

Megkopott már a citera és a lóca,

De keservesen szól rajta a nóta.

Nem muzsikál már a vén róka,

Pedig régen napestig csak rótta.

A bortól néha víg volt a strófa,

Hej ha megint vidáman szólna.

Zajosak voltak általa az esték,

De megfakult már rajta a festék.

Csak a szú cincog benne árván,

Nem csúsznak már ujjai a skálán.

A Sóstó partján egyedül

Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,

Csak én ülök a parton némán, egyedül.

Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.

Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.

Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,

A felszínén fehér hattyúk himbálóznak.

A hold szemérmesen fürdik a habokban,

Mint a csillogó tükörben az aranyhaj,

Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok,

A Sóstó partján szomorúan ballagok,

Körös-körül hallgat a zajos, vad világ,

Szívemben kinyílik egy szép virág.

A  versről

A vers az élet nótája,

A szép lélek csodája.

Az érzelmek királya,

Szívünknek a virága.

Minden leány imádja,

A szerelmesek imája.

Vígan cseng a gitárja,

A boldogság szikrája.

Énekét zengi világba,

Mit érzek most iránta.

Harcolsz ellene hiába,

Kever minket vitába.

Ha ölelő karját kitárja,

A csipőjét megriszálja.

Szenvedélyünk igája,

A szerelmet vigyázza.

A szúnyog

A párnán horkol a fejem,

Türelmesen tűri a nejem.

Szúnyog zúg fejem körül,

Hogy alszom annak örül.

A vámpírja felettem repül,

A köre egyre csak szűkül.

Mostmár leszállni készül,

Aztán arcomra végül ráül.

A kis pimasz orromon ül,

Jó volna szúnyog nélkül.

Aztán lelkem már derül

De csak leütöttem végül.

Demecseri zápor

Vad, tomboló szél milyen bátor,

Jobb lenne most lenni máshol.

Nem látni senkit közel s távol,

Milyen csendes a mező máskor.

Sötét az ég, és a szél se jámbor,

A vándor juhász kunyhót ácsol.

Kutyát megköt, és tábort sáncol,

Már friss szénával telve a jászol.

Zengő, sötét felhő, hideg zápor,

A villám fénye is a földön táncol.

De mire kész lesz, te bőrig ázol,

Átélte már hányszor? Százszor.

A meleg tűz már táncol s lángol,

Nem fázik már az öreg pásztor.

Demecser kanális

A kanálispart nyárfalevelektől rezgő,

Susognak a vén fák, morajlik az erdő.

Hullámzik a vad rét, virágzik a mező,

Beborult már az ég, és feljött a felhő.

Hirtelen csend, belecsap a mennykő,

A tikkadt melegben felfrissít az eső.

Sejtelmesen ropog a vén fűzfavessző,

Ijedten bukik a vízbe a csillogó sellő.

De a tündöklő nap fénye hirtelen feljő,

Kivirul a legelő, és az élet újra pezsgő.

A Rétközi határ még Istennek is tetsző,

De szép ez a világ, így boldog a szerző.

Nyári nap

Hallal teli patak és a vad folyó

Sok szemetet, műanyagot hozó.

Fehér sapkás és magas hegyek,

Fel, le rajtad csak jövök, megyek.

A meredek hegyen sűrűn erdők,

Mélyén bujkáló földöntúli erők.

Az ördögszekér játszik a széllel,

Tikkadó melegben a gulya délel`.

Aranyló, csillogó, szép kék tavak,

Ámulat, bámulat és néma szavak.

A sivár puszta, a mező végtelen,

Az alföldi rónát róni reménytelen.

Pedagógus napra

Egy szál virág a pedagógus napon,

Ezért cserébe a műveltséget kapom.

Mi a leckét megtanultuk, de nagyon,

Tudjuk, nekünk a tudás lesz a vagyon.

Gondolatok, szavak, számok és betűk,

Sok fontos ismeretet adtak ők nekünk.

Ezt szeretettel, hálás szívvel köszönjük,

És nevelőinket, tanárainkat köszöntjük!

Születésnapodra

Boldog születésnapot neked,

A jó barátaid itt vannak veled.

Legyen előtted mindig a cél,

Ne fújjon hátad mögött a szél.

A meleg eső áztassa a hajad,

Ne érezd ma egyedül magad.

A nap melegítse az arcodat,

A világ hallja meg hangodat.

Versem érintse meg szívedet,

Imám erősítse meg a hitedet.

Jár neked a nagy csokor virág,

Téged ünnepel a nagyvilág!!!

Fűzfapoéta vagyok?

Lelkemből árad a vidám dal,

Szép versem nyílik a virággal.

Szívemből édes szavak nyílnak,

Suttogó ajkak szerelemre hívnak.

Fáknak, embereknek, virágnak,

Így születik a zene a világnak.

Furcsa versem rossz és rímtelen,

Most született meg így hirtelen.

Csepűrágó, olcsó hatásvadász,

Vásári mutatványos, komédiás.

Vígan vetem papírra e sorokat,

Az olvasóra bízva a sorsomat.

Reggeli ébredés

Szeretnék én most verset írni néked,

Nem nagy művet, inkább csak szépet.

Mint bimbózó, szép virág a lelkem,

Vígan szól szívem hárfáján a versem.

Lágyan a lélekharang zúg magában,

Tündökölő énekhang hallik szavában.

A szélhárfa is zenél vidáman lelkemen,

Szerelmem csókja szunnyad a keblemen.

Boldogok lehetünk, hogy újra itt a reggel,

Mosolygós szerelmem velem együtt kel fel.

Szerelmes ágyunkban tündérszép az álom,

Édes, szép angyalom, már a reggelt várom.

Tanulj meg, fiam...

Tanulj meg könny nélkül sírni!

Szép verset könyv nélkül írni,

Szemrebbenés nélkül hazudni,

Ha besároznak, ruhát cserélni!

Sohasem gyűlölni, csak szeretni,

És mindenkinek megbocsátani!

Ha úgy fáj, akkor sem beszélni,

Ha megbántanak, csak nevetni,

És Istentől kegyelmet remélni!

A Tiszavirág

Legyen időd kicsit megállni,

A hatalmas Tiszát csodálni.

Estig nézni a tiszavirágot,

Megismerni e mesés világot.

Felismerni benne a szépet,

Bámulni, mint a szentképet.

Milyen szép a természet,

Ritkán van benne részed.

A víz felett a szerelem virágzik,

Milliónyi kérész vígan játszik.

Hamarosan itt a tavasz, látszik,

A komor Tisza végre kivirágzik.

Nekik csak egy nap a világ,

Hamar elhervad ez a virág.

Ringatja lágyan édes vizét,

Alig ismeri meg az élet ízét.

Ez az én utam

Mint apró porszemet, sodor a szél,

Lobogok, mint parázs a sötétben.

Eltűnök, mint a fáradt tavaszi hó,

Felolvadok, mint a cukor a teában.

Elveszek, mint erdőben a gyerek,

Mint tikkadt só a hideg tengerben,

De viszem tovább a pislogó fáklyát,

Meggyújtom vele a hatalmas máglyát.

Ima Édesanyámért

Eljött hát végre az anyáknak nagy napja,

Vigyázó szemedet tartsad mindig rajta,

Ne fájjon a szíve, ne legyen rossz napja!

Ragyogjon a szeme, nevessen a szája,

Legyen mindig piros szerető orcája!

Áldja meg az Isten jártában, keltében,

Száz virág nyíljon mindig a kertjében!

Édes, jó Istenem, hallgasd meg imámat,

Áldd meg minden jóval az Édesanyámat!

Édesanyám hazavár!

A tornácon vár már engem!

Szótlanul, némán, csendben.

Haza kéne végre mennem,

Otthon finomakat ennem,

Megint gyermeknek lennem.

Fejemet kötőjébe tennem,

Míg pihenne a karosszékben,

Békesség lenne a lelkében.

Árok partján neki virágot szedni,

Szelíd csókjaimmal megölelni.

Örülni a forró levesnek,

Az illatos kenyérnek,

A hideg víznek,

A simogató kéznek.

Az otthon melegének,

Édesanyám csillogó szemének.

Édesanyám emlékére

A halál az élted tőlem elrabolta,

Nincs már, ki védőn átkarolna.

Fáradt tested is a porba vész,

Nem érti ezt már a józan ész.

Mennyi mosolyt kaptam tőled,

De mégis könnyet adok főleg.

A szerető csókért most cserébe,

Csak virágot hozok cserépbe.

Itt állok a sírnál némán, tétlenül

Miért büntetsz engem vétlenül,

Még hallom óvó, féltő szavad,

Fájó szívem majd megszakad.

Orationis

Kenyeret az éhezőnek, bocsánatot a vétkezőnek,

Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,

Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkeknek,

Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,

Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,

Szép menyecskét a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.

Hinni szeretnék...

Hinni szeretnék magában,

Hinni szeretnék a szavában.

Hinni szeretnék a könnyében,

Hinni szeretnék a csókjában.

Hinni szeretnék a mosolyban,

Hinni szeretnék az ígéretekben.

Hinni szeretnék a szerelemben,

Hinni szeretnék a családban.

Hinni szeretnék a csodában,

Hinni szeretnék az emberekben.

Hinni szeretnék a hazában,

Hinni szeretnék a világban.

A boldogságkereső

Úttalan utakon messze sodort a szél,

A boldogságot kerestem, ez volt a cél.

A világban messze zengett az én dalom,

A szélben nem hallatszott a fájdalom.

Vad villámok cikáztak a sötét éjben,

Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.

Rettegő szívem megremegett félve belül,

A sötétben van igazán az ember egyedül.

Nincs, ki bátorítva a kezemet megfogja,

Magányos lelkem az örök félelem foglya

Amikor majd megtalálom az igazit végre,

Megnyugszik a szívem, és eljön majd a béke.

Megöregedtünk, barátom

Összevissza mész,

Elsorvadt már az ész.

Nem érzem a virágot,

Nem értem a világot.

Lejárt a te időd,

Elkopott a cipőd.

Elfogyott az út is,

Kiszáradt a kút is.

Ősz lett már a haj,

Jön csőstül a baj.

A lábad csak csoszog.

Az élet meg döcög,

Száraz lett a kenyér,

Meghalt már a remény.

Lassan elfogy a levegő,

Gyorsan elhagy az erő.

Fáj, fázik a lában,

Tocsogok a sárban.

Megkopik a hitem,

És megáll a szívem.

Isten megbocsát...

A múlt emléke most átölel,

A feltámadás gyorsan jön el.

Nehéz keresztünket visszük,

A reményt és hitet őrizzük.

A padok és könnyek között

Öreg néni mormol egy imát.

Fájdalmát mind idehordja,

A kegyelem lesz a zsoldja.

Szemében a hit lángja ég,

Szívét és lelkét tárja szét.

A teste feketébe öltözött,

Lelke a mennybe költözött.

Érik a szőlő

Elérkezett a várva várt nap végre,

A tőke kebelén érett a hegy vére.

Munkába áll a ló és az öreg batár,

Cigányzene hangját zengi a határ.

Mosolygó bogyók a dús fürtökön

A lágy ősz meleg ölében fürödnek.

Tűzpiros levél védi a nemes topázt,

Jó hangulatban mulatnak a komák.

Aranyfénybe öltözött a napsugár,

Ünnepi, vörös ingben a szőlőlugas,

Vége a szüretnek, gazda, mulass.

Én csak szeretnék...

Együtt főzni, együtt enni,

Szeretve boldognak lenni,

Őérte mindent megtenni.

Életemet a kezébe tenni.

Amire vágyik, megszerezni,

Tiszta szívből vele nevetni,

Egymást örökké szeretni,

És együtt világgá menni.

Titokban utódot nemzeni,

Közösen gyereket nevelni.

Egész nap otthon heverni,

Neki örök hűséget ígérni.

Soha betegnek nem lenni,

Nélküle tovább nem élni.

A mennybe együtt menni,

És örök szerelmet remélni.

Miről mesélnek a fák?

Amikor megy a csikó, önfeledten örülsz, nem jut eszedbe a kis falu.

De amikor elkopnak a csontjaid, fehér lesz a hajad, visszavágysz

Oda, ahol mesélnek a fák, a házak, a sírok, a kövek és az emberek.

Sorsok, történetek, könnyek, nevetés, akácillatos, csendes kis utcák,

Boldog emberek, szabadok, akik becsülik a szülőt, a kétkezű munkát,

Itt értik az ízes beszéded, a kimondott szó pedig becsületre kötelez,

Itt tisztelik az embertársaikat, egymást, a tanárt, a papot és az orvost.

Nincs egy hangos szó, csak némán kapálják a szőlőt, túrják a földet,

Elfogadták a keresztet, mit Isten adott, így a sorsuk a végzetük lett.

Ha csak egy...

Ha csak egy ember élhetne a földön,

Meghalnék, hogy élhess te örökkön.

Ha csak egy virág nyílna a zöld réten,

Ha csak egy madár énekelne szépen,

Ha csak egy csillag világítana az égen,

Ha csak egy gyémánt volna a világon,

Te lennél énnekem egyetlen királyom.

Jön a Mikulás

Nyoma sincs már a víg nyárnak,

Az erdőben hideg szellők járnak,

Fehér hósapka alá bújtak a házak,

A fák csak áznak, az őzek fáznak,

Az emberek meg csak nótáznak.

Nincs iskola, csak a tündérálom,

Este már én is a Mikulást várom.

De ha nem jő, hát azt se bánom.

Csak itt legyen velem a párom.

Legyen finom mákos kalácsom,

És váljon valóra minden álom,

Minden embernek ezt kívánom.

Legyen áldott, békés a karácsony.

Szomorú szenteste

Nehéz most azoknak, otthonukban,

Akik csak egyedül élnek magukban.

Vagy akiknek nem lehet gyermeke,

Akit éjjel-nappal csak szeretne.

A szomszédban zene, tánc, öröm,

Otthon és meleg, családi fészek,

Kacagás, játék és gyerekzsivaj,

De gyerek nélkül a ház kihalt.

Az advent fájdalmas azoknak is,

Kik már egyedül élnek, magukban.

Zenére és nevetése fülük süket,

Mert elvesztették szerettüket.

Se család, se mosoly, se öröm,

Csak magány, csend és üröm.

Az advent őket a temetőre hívja,

Szeretteik bent vannak a sírban.

Gondoljunk arra is, aki egyedül

Magányba és bánatba menekül.

Kik fáznak, állnak és élnek a hóban,

De nem sok részük lehet a jóban...

Láttam a világot

Láttam a tengert csillagként ragyogni,

Láttam a vén erdő fáit vígan táncolni,

Láttam a békét az emberek szívében,

Láttam a szerelmet a lányok szemében,

Láttam a virágokat fürödni a fényben.

Láttam a csendet a széllel beszélni.

Láttam a szívedet szerelmet remélni.

Láttam a vén koldust meséket regélni,

Láttam a vad szelet nyárfákon zenélni,

Láttam a jó Istent ott fenn, a kék égen,

Mindenben Őt láttam, amerre csak néztem.

Ellenségem az idő

A kegyetlen idő barázdát szánt a homlokra,

Fehérre festi megmaradt, árva tincseinket.

Lábaimat láthatatlan ólommal terheli meg,

Szemeimet elvakítja, elmémet ellágyítja,

Árva szívemet leállítja, kezeim remegnek,

Elzárja tőlem a fényt, az utat, a reményt,

Nincs levegő, nevet, játszik az életemmel,

Minden kacagása hasító fájdalom nekem.

Ellopja testi erőmet, elrabolja a lelkemet.

Mégis megbocsátok neki, mert cserébe

Írásaimat, mint a nemes bort, úgy érleli.

Verseimet a múló idő arannyá változtatja,

És könnyeinket gyémántokká varázsolja.

Én örökké leszek...

Leszek öreg koldus a templom lépcsőjén,

Leszek láthatatlan, mint a vén őszi szél.

Leszek könnycsepp, mint a harmat a fán,

Leszek meleg szellő, amit senki se lát.

Leszek bundás kesztyű, mi meleget ád,

Leszek furcsa árnyék, ami veletek jár.

Leszek apró lámpás a sötét éjszakában,

Leszek remete, ki itt él rég magában.

Leszek bujdosó, mert a világtól félek,

Leszek örökké, mert verseimben élek...

Eljött a kaszás értem

Áll a sarokban a szellem,

Igazi méltóság és jellem.

Csak néz némán, csendben,

Ne féljek, minden rendben.

Nemsokára kell mennem,

Most bátornak kell lennem.

Már csak annyit kell tennem,

A vacsorámat megennem.

Utolsó kenetet felvennem,

Bűnbocsánatért esdenem.

Megbocsátást remélnem,

A feloldozással beérnem.

Legyen ez az utolsó...

Utolsó napunk már együtt,

Utolsó dal, amit dúdolunk.

Az utolsó pohár pezsgőnk,

Utolsó táncunk az életben.

Utolsó sóhajom száll feléd,

Utolsó csókot adok neked.

Utolsó szerelmes ölelést,

Utolsó pillantás arcodra.

Utolsó perc az életemből,

Utolsó könny, és vége van,

Az utolsó szó: - Szeretlek!

Ez a hazám

Nekem ott a hazám, ahol vagyunk,

Ott a népem, nemzetem, ahol lakunk.

Ott a világ, ahol a földjeink terülnek,

Ott a legjobb, ahol kertjeink feszülnek.

Csak addig, míg a szelíd szemem lát,

Ahol az anyaföld édes kenyeret ád.

Egész odáig, ameddig az ég kéklik,

Ha leszáll az est, az erdő sötétlik.

Halak a folyóban, szőlő a hordóban,

Itt minden éjszaka a tücsök ciripel.

Itt állok, ahol az ég rám beborul,

Ahol a magyar imádkozni leborul.

Valamikor, régen őseink itt laktak,

Itt éltek, haltak, harcoltak, mulattak.

Itt büszke bárdok védték a határunk,

A földeket örökségül ránk hagyták.

Ez a föld mindennél drágább nekünk,

Hazám, mindennél jobban szeretünk.

Az egész világban messze földön járok,

Kóborlok, de végül mindig hazatalálok.

Nőnapi köszöntő!

Köszöntöm hát most a nőket!

Mert kiváltság szeretni őket.

Az anyákat és a szülőket,

Az öregeket, a csecsemőket.

A nagyokat, a cseperedőket,

A csendeseket, a cselszövőket.

A szelídeket, a csellengőket,

A félénkeket a bátor nőket.

A vágyakozókat a szeretőket,

A pletykásokat a perlekedőket.

A törtetőket, a törekvőket,

A vékonyakat, a dús nőket.

A modelleket, a táncosnőket,

A boszorkányokat, a sellőket.

A hercegnőket, a királynőket,

A szívünkbe kell zárni őket!

A hajléktalan

Egy fájdalmas koldusszendvics a járdán kuporogva,

Egy hajléktalan két papírkarton között megbújva.

Csuklóján minden vagyona egy szakadt szatyorban,

A savanyú, hideg kannásbor szelíden álomba ringatta.

Megitta mind, nehogy ellopják a maradékot, míg alszik,

A kóbor kutyát, mint forró kályhát, magához szorítja.

Álmában szája szélét nyalja, szép, tiszta ruhában ül,

Fehér asztalnál étkezik, már nem fázik és nem éhezik.

Igyekszik jóllakni, mert ez az élet számára nem létezik,

Álmában mezítláb sétálgat a hófehér subaszőnyegen.

A kandallóban pattog a tűz, testét elönti a melegség,

Amíg a bor fátyla fel nem száll, emberként éli világát.

Nem látta senki, csak én és talán a könyörületes Isten...

Állj meg egy kicsit

A sírok között a gyászoló menet némán halad,

Előtte a dombra egy díszes fekete kocsi kaptat.

Ne bámulj bambán, eljön majd érted is a halál,

Inkább imádkozz, öreg! - Mert készületlenül talál.

Nem rémiszt már akkor a siratóasszonyok hada,

Nem bánt már téged bánatos, fájó énekük dala.

Nem láthatod már, milyen a gyászhuszárok sora,

Hordóban marad gazduram mulatós, tavalyi bora.

Buligyerek

Fiatalok vágya szertelen,

Nekrek szól az intelem!

Hol van most az értelem,

Nem fontos a védelem?

Szenvedélyük féktelen,

Az ostobaság végtelen.

Egy apró élet meztelen,

Megszületni kénytelen.

Szegény baba névtelen,

Apám, anyám nincs nekem.

Némán fekszik, nesztelen,

Nincs benne még félelem,

A sorsa így reménytelen.

Pusztul a föld

A gyárkémények fekete koromja száll,

A sok-sok szeméttől a föld fullad már.

A vizek telis-tele vannak műanyaggal,

Az erdő-mező szennyezve sok kacattal.

Szennyezett, mérgezett a patak, a völgy,

Ezt aligha bírja már a fáradt, öreg föld.

Gyógyítsd meg a földet, mert ez rád vár,

Így lesz a föld tiszta, és boldog a világ.

Nyugdíjasok napjai

A hétköznapok unalmasak,

A napok gyorsan elmúlnak.

Józanul látom a világot,

Már kevés, amit kívánok.

Könnyes, szép pillanatok,

Nem bánom a tegnapot.

Télen a hó, ősszel a szél,

Tavaszi eső, a nyári fény.

Apró álom, újra ébredés,

Nekem az élet tévedés.

Tudok örülni a csendnek,

Nem hiányzom a szemnek.

A sötétnek és a fénynek,

A csúnyának és a szépnek.

Értem, mit suttognak a fák,

Meddig alkudnak a kofák.

Homályos rémálom

Fájó lelkemet néktek én kitárom,

Bár nem szólal már meg a gitárom.

Ez már az ébredés vagy még álom,

Álmom homályos nyomait járom.

Ezt a bűnös világot már utálom,

Én már csak a világvégét várom.

Egyedül vagyok ember a világon,

A józan észt sehol nem találom.

Bízni bennetek már reménytelen,

Az emberi butaság is végtelen.

Az ember sajnos élni kénytelen,

Bár a világ számomra fénytelen.

A mennyország nagykapuja zárva,

Csak nézünk a feltámadást várva.

Ha Krisztus eljő ígéretét beváltva,

Kínjával az öröklétet megváltva.

Én csak egy kis melegre vágyok,

Egész nap kint a hidegben ázok.

Mindenütt csak havas tájat látok,

Már sok ezer éve, hogy úgy fázok.

Gyermeknapra

Hét unoka gyermeknapja,

Milyen boldog a nagyapja.

Megjegyeztük a neveket,

Felszabadultan nevetek.

Ne bántsátok a gyereket,

Oly ritkán lehet veletek.

Áldás, békesség, szeretet

Megmelengeti a szívedet.

Ismerjék meg a könyveket,

Ne ismerjék a könnyeket.

Csókok, ölelés, sok játék,

Az itt töltött idő ajándék.

Ha velünk van, sokat nevet,

Öleld meg mindig, ha lehet.

Mi már felismerjük a jeleket,

De Isten is szereti a gyereket.

Reménykedve

Kinyújtja a kezét, de senki sem nyúl érte,

Réges-régen üres, magányos már az élte.

A fiatalságot, a szépet öregségre cserélte,

A boldogságot, a földi célokat mind elérte.

Persze, valaki talán lesz mellette, úgy vélte,

Végül ő is egyedül maradt, hiába remélte.

Hosszú életében az Istent csak arra kérte,

Hogy ne legyen egyedül, ha eljön a vége.

Itt a tavasz

Itt van megint a tavasz,

Érzi ezt az öreg ravasz.

A járdán a szép kamasz,

Presszó előtt a hűs terasz.

Bambán bámul a barát,

Közben issza a jó borát,

Kint tartja a fogsorát,

Ezzel elárulja a korát.

A kislány meg rejtett bájjal,

Szemérmes huncutsággal,

Nem törődve a világgal.

Csak sétálgat egy virággal.

Az öreg lesi tátott szájjal,

Megkenve ő minden hájjal,

Talán már jól nem is látja,

De azt ő már nem is bánja.

90 évesen

De gyorsan peregnek az évek,

A szavak semmit sem érnek.

A gondolatok, mint a falevél,

Elkísérik az embert, amíg él.

Nyikorog a derekam, a térdem,

Nehezen folyik benne a vérem.

Ez volt az élet munkája, kérem,

Fájdalom, öregség lett a bérem.

A vágyat már eltemettem régen,

Békésen szunnyad a testmélyen.

Hiába harcolok még én serényen,

Nincs már itt semmi reményem.

Bár még a pislogó gyertya ég,

Elfújja majd őt is a hideg szél.

Az ember a haláltól nagyon fél,

Vajon reggel a nappal ő is kél?

Az öregséggel jön a rideg tél,

Az élettől semmit nem remél.

A test elfárad, és elfogy az erő,

Éveimet ellopta a zsivány idő.

A halál átölel majd gyengéden,

A bűnre nem lesz mentségem.

A szent Istent csak arra kérem,

Hogy megbocsásson énnékem.

Apák napjára

Amikor reggel álmosan kelek,

Munkába megy, én is megyek.

Vele az iskolába, mint gyerek,

Ölel, csókol és mindig nevet.

Hogyha szeme csillog, ragyog,

Akkor nagyon boldog vagyok.

Két szép szeme lett a vesztem,

Amit nagyon megszerettem.

Reménytelen

Míg erős vagy, víg legény,

Az ember legyen szerény.

Mert az élet néha kemény,

Ha beteg vagy, és szegény.

Van, aki feladja, de nem én,

A dolgos ember, ha serény,

Mindig marad egy remény,

Ha reggel üres is az erszény.

A boldogulásért mindig tegyél,

Mindig lesz ételed, amit egyél.

Így nem lesz üresen az edény,

Segítséget és bátorítást remélj.

Imában Istennel sokat beszélj,

Becsületes keresztény legyél.

A jövőben mindörökké higgyél,

A gonosz világtól pedig ne félj.

Boldog 90. születésnapot

Adjon a jó Isten neked egészséget,

Sok szép napot, hogy vígan élhess.

Istentől mindenre áldást kérhess,

Ne legyen többé életed terhes.

A szeretet szívedet megújítsa,

Ezernyi virág utaidat elborítsa.

Boldogság, öröm örökké adassék,

Hosszú élettel szíved barátkozzék.

Ha életednek minden virága kinyílt,

Legyen a menny kapuja neked nyílt.

Isten bocsánata nyugodalmat adjon,

Az angyalok serege körébe fogadjon!

Demencia

Itt fekszem és várom a halált,

De huncut, mert kéreti magát.

Csak bámulom némán magát,

Nem értem meg már a szavát.

Feleségem ül a széken? Talán,

Most meg fogok halni, babám!

Néma agyamban tétova magány,

Ilyenkor már az agy se vagány.

Üres értelemmel jöttem, nahát,

Teljesen kiürítettem már talán.

Látod, semmit el nem viszek,

Egyedül csak Istenben hiszek.

Magány

Párom elment régen,

Néma hang az éjben.

Beültem a csend ölébe,

Hallgatni a vaksötétbe`.

Ha még mindig élne,

Az ablakon benézne.

Lelkem sosem félne,

Nyugalmat remélne.

És mindent félretéve

Egymást ölelni kéne.

Imát suttogva, kérve,

Jöjjön már el a béke.

Apnoe

Amikor már öreg, beteg az ember,

Alig várja, hogy eljöjjön a reggel.

Bár keservesen, de nehezen felkel,

Szúrós, dagadt, fáradt szemekkel.

De nyögve, nagyon rossz kedvvel

Vánkosodon álmatlanul fekszel,

Kocsányon lógó, álmos szemmel.

Ez a nap is valahogy majd eltel.

Míg szemüveget, papucsot meglel,

A kutatáshoz hosszú időt szentel.

Kezdi a napot egy korty szesszel,

Reggelire néhány falatot is eszel.

Sok-sok gyógyszert összeszedel,

Amit bölcsen, borral vígan lenyel.

A szesztől az esze lassan megy el,

Elindul a kertbe nem nagy hévvel.

Kapál, kacsoz, tesz-vesz a kerttel,

Komótosan csoszog, lassan lépdel.

Míg az udvaron szorgosan tényked,

Elhagyja az erő fáradt testét végleg.

Vigasztalás

Állok az ablaknál kedvtelen,

A szomorúság ül a lelkemen.

Mögém oson, átölel kedvesem

Halkan, némán és csendesen.

Mint egy néma dervis, esztelen,

Vígan táncol, forog nesztelen.

Arcátlan pimasz és szemtelen,

Hivalkodó, csábító fesztelen.

Átölel szerelmesen kegyesen,

Ujja ősz hajamba túr lezseren.

Kacsója megpihen a kezemen,

Pukedlizik illően és nemesen.

Mint szabad madár, szertelen,

Tánca elbolondított teljesen.

Felszabadult lelke meztelen,

Szép virág nyílik a lelkemen.

Elemér és a kenyér

A boltba Elemér betér,

A boltos kenyért dicsér.

Egy kis darabot kikér,

Finom kenyeret remél.

Amit az eladó lemér,

Az ára néhány tallér.

Ennyit igazán megér,

Ha cipó, akkor fehér.

Finom, omlós kenyér,

A karéj nagy és pucér.

Annyit kap a pénzér`,

Ami a szájába befér

Eltűnök majd...

Eltűnök, mint a hópihe a télben,

Mint a hűsítő árnyékom délben.

Mint az őszi falevél a szélben,

Mint a vadászrepülők az égen.

Mint a vaksötétség a fényben,

Mint a virágok illata a légben.

Mint a kútnak vedre a mélyben,

Megváltást nem vehetsz pénzen.

És az utolsó kenet után, készen,

Ajándék a bűnbocsánat lészen.

Szerelmi harc

Sejtelmesen suttogó bókok,

Szenvedélyes, édes csókok.

Szerelmünkre nyíló virágok,

Napfényes, tündöklő világok.

Megállt itt már az értelem,

Te vagy nekem a végzetem.

Nem kellene már féltenem,

A hűséget is csak képzelem.

Könnycsepp a szememen,

Fájdalmas seb a szívemen.

Miért sír az én kedvesem,

Miért fáj úgy ez a szerelem.

A régi házunk

Minden csepp eső egy könnycsepp,

Minden lépés a padlón fáradt sóhaj.

Minden hang egy elfelejtett dallam,

És minden kép egy elveszett emlék.

Itt állok, körülöttem hallgat a világ,

Gondolataimban a múlt sötét titkai.

Mint kopott képek a meszelt falon,

Amit keserves emberi életem rakott.

Hátborzongató a ház és a sok emlék,

Mélyen eltemetve a feledésbe vész.

Eltűnik végleg, mint a felszálló köd.

Zsibbasztó csendet ültetve a fülekbe.

A rémisztő sóhaj és a borzongó hang

Nyomasztó lelkiismeret gyümölcsei.

Homályos képek, sejtelmes zenék

Az élethez görcsösen ravaszkodva.

Az árnyak között kószálva lépkedek,

Az éjféli harang milyen titkokat rejt?

A csendes perc egy szomorú dallam,

A kihűlt test pedig lélekharangra vár.

Az idő, az minden mosolyt kitörölt,

Halk szívverést, elfelejtett légzést.

Keskeny utcákon, hol a múlt sétál,

Nem látszik már többé a letűnt idő.

Ismerős nevetés, halk sátáni kacaj,

Mely a széllel suhan a fák között.

Mindez csak vízió, csak vaksötét,

Mely földre hullott álmokat tapos.

A nő keze

Amikor még gyermek, szorítja apja kezét,

Mikor már kamasz, elengedi a szülő kezét.

Ahogy felnő, egy fiú kezét kitartóan fogja,

Anyaként ő is már gyermeke kezét tartja.

Mamaként unokája kezét vígan markolja,

De férje kezét hűséggel haláláig szorítja.

Büszkeség

Itt állok búsan, délcegen,

A szerelmedtől részegen.

Szomorúan, de mérgesen,

Sértődötten és félszegen.

Újra szeretni nem képesen,

Bízni benned már képtelen.

Könnycseppeim a képeden,

Te vagy nekem a végzetem.

Túl vagyok a szerelmeden,

Nem vagy már a mindenem.

Ez a szerelem a szégyenem,

Túl vagyok már én mindenen.

Nem félek tőled

Mit suttog neked a korom?

Némán csendben mondom.

Az öregség lett a foglyom,

Gyógyszer meg a kosztom.

Nincsen már élni se jogom?

Ezt az életet sutba dobom.

A sorsom most megosztom,

Egy morbid verssel oldom.

Bizakodásra sincsen okom?

Hű kezet nem kell fognom.

Nehezíti az életet a korom,

Szomorúság lett a sorsom.

A perceket már csak lopom?

A holtom lett hát a zsoldom.

Nagyon száraz már a torkom,

Kihörpintem a hideg borom.

Fáradt ujjaimat összefonom,

Nincsem más csak a rongyom.

A bűneimet még meggyónom,

Nehéz ezt még megszoknom.

Ha az ördög lábába botlom,

Felemelem a görbe botom.

Agyonütöm azon nyomon,

Így nincs már több gondom.

Halottak napján

A sírok között nincsen rend,

Elveszett volna a síri csend?

Mi lehet a nagy zsivaj fent?

Egy családnak hangja cseng.

Ott egy öregember töpreng,

Mellette unottan fia feszeng.

Van, aki csak tétován kereng,

Míg a másik egyedül mereng.

Messze egy szép zsoltár zeng,

Van, aki a sírok között lézeng.

Sírkövek között a föld is reng,

Estére már az egész lecseng.

Várni az igazit?

Tudsz csendben, némán állni,

Türelmesen az igazira várni.

És titokban keservesen sírni,

És kegyetlen fájdalmat bírni.

A tomboló hidegben fázni,

A zuhogó, vad esőben ázni.

A bűnöst, a rosszat szánni,

S saját bűneidet megbánni.

Boldogságban együtt szállni,

A szerelmeddel együtt hálni.

A másiknak mindent eltűrni,

Ha kell, gyermekeket szülni.

Kitartani vele, jöjjön akármi,

Gondban, bajban vele járni.

Mikor a szíved elkezd fájni,

A szerelmed szívébe vájni?

Vagy könnyebb tőle elválni?

Történjék veled már bármi.

Mindegy, jöhet utána bárki,

De jobb lenne őt nem látni.

Istentől egy másikat kérni,

Megint szerelmet remélni.

Jobb teljesen egyedül élni,

Mint gonosz férjedtől félni.

A részeges vallomása

Drágám, én nem tehetek róla,

Nem érted meg te ezt, Rózsa.

Látod, hiába ez a sok próza,

Szerelmes, vidám, szép óda.

Ha az ember boldog volna,

Ha hozzám szépen szólna.

Nem lenne, csak vidám nóta,

Hozzá meg a babám csókja.

Ha összeadna minket a pópa,

Jöhetne hozzánk is a gólya.

Lenne babám, és neki pólya,

Nyitottak lennénk mi a jóra.

Az ember mindent gyónna,

Egész nap csak otthon vóna.

De nem a kocsmában lógna,

Részeg, züllött piás módra.

Itt minden este lenne móka,

Nem bor folyna, hanem kóla.

Mindig meleg vóna a spórja,

De nem jött még el az az óra.

Az átkokat mind rám szórja,

Az egekig hallatszik a szója.

Elfogyott már a rémes strófa,

Borom sincs már, sem szóda.

Adventi csoda

A kert és az udvar havason,

Fénylő gyertya az ablakon.

Zúzmara csillog az ágakon.

Adventi koszorú ajtómon.

Fenyő feldíszítve gazdagon,

Szaloncukor lóg madzagon.

Sok-sok finomság az asztalon,

Karácsonyi huzat a paplanon.

Ünnepi ének szól az ajkakon,

Egy ima hallatszik át a falakon.

Lágy zene suttog a hangfalon,

Az ismerős dallamot hallgatom.

Némán fekszem a pamlagon,

Erőt veszek most magamon.

A lelkem szárnyal szabadon,

A hangom játszik a szavakon.

Egy vers születik az ajkamon,

Hogy a világ rajtam kacagjon.

Szép fehér hósapka hajamon,

Nevetek gúnyosan magamon.

Szerelmes költő

Érzést nem lehet szavakba önteni, 

Nem lehet belőle verseket költeni.

Szenvedélyt szerelmet bele tölteni,

Szerelmes szavakkal is könnyezni.

Mindíg veled feküdni veled fölkelni,

Éjjel nappal mindíg tégedet követni.

A hóban szélben csak téged ölelni,

Egy életen át csak csókok gyűjteni.

Újévi köszöntő

Óvakodjál minden rossztól,

Gazembertől és gonosztól.

Esőtől a sártól, és a portól,

A kosztól meg a szmogtól.

És tartózkodj az alkoholtól,

A cigitől a kemény drogtól.

Sok dícsérettől és a bóktól,

Ne vásárolj sokat a boltból.

Csak jókat kapjál a sorstól,

És ne hagyjanak ki a jóból.

Az énekből nótából dalból,

Az ölelésből és a csókból.

-------------------------------

Gondolj azokra

Nehéz az ünnep az otthonukban,

Kik magányosan élnek magukban.

Vagy akikek nem lehet gyermeke,

Akit éjjel-nappal mindíg szeretne.

Szomszédban zene, tánc, öröm, 

Otthon és meleg, családi fészek,

Kacagás, játék és gyerekzsivaj,

Míg a gyerek nélkül a ház kihal.

Az ünnep fájdalmas azoknak is,

Akik egyedül élnek, magukban.

Zenére és nevetése fülük süket,

Mert elvesztették a szerettüket.

Se család, se mosoly, se öröm,

Csak magány a csend az üröm.

Az ünnep őket a temetőre hívja,

Szeretteik bent vannak a sírban.

Valyon gondolsz-e néha azokra,

Kik télen kiszorultak a padokra.

Fáznak, állnak és élnek a hóban,

De nem sok részük lehet a jóban.

A szerető Isten vigyázzon reájuk,

Legyen ételük és meleg ruhájuk!

--------------------------------------------

Beletörődtem

Megöregedtem már az sem baj,

Csak ne őszülne meg így a haj.

Gyorsan és szépen végezzem,

Az ördögöt meg ne fékezzem.

Nem kell már a nagy ricsaj,

Kicsit zavar engem a zsivaj.

Hangos nekem a halk moraj,

A zenében a dübörgő robaj.

Mostmár kevesebb az óhaj,

Helyette egyre több a sóhaj.

Belátom én már öreg vagyok,

A terveim sem igen nagyok.

Az ember élete ha változik,

A lehetőség sem kínálkozik.

A betséget meg nem bánom,

Csak a szerelmet sajnálom.

-----------------------------------

Szilveszteri vendég

Zajos most az öreg tanya,

Szilveszter is eljött maga.

Ez volt az év utolsó napja,

Csilingelő szán vitte haza.

Ez mindent eszik ami kaja,

Puffadt is lett neki a hasa.

Akár mint egy kövér basa,

De nem lett tőle neki baja.

Kihallatszott minden dala,

Tűzpiros volt tőle az arca.

Érződött a pálinka szaga,

A bortól akadt el a szava.

---------------------------------

Az öreg író

Ne hullajtsd a könnyedet,

Ne sajnáld már az öreget.

Hiszen itt vagyok veled,

Itt maradok én köztetek.

Olvassátok a  könyvemet,

Nem hullajtunk könnyeket.

Van itt néhány szösszenet,

Te hozzád szól a bölcselet.

Bejártam a messzi földeket,

Megismertem ifjú hölgyeket.

És szép gömbölyű völgyeket,

Meg szeretgettem többeket.

Nem használok itt közhelyet,

Láttam formás szép kebleket.

Többszázat vagy csak ötvenet,

Töltöttem ott vidám perceket.

Értelmezd az írott szöveget,

A soraiban keress engemet.

Köztetek is élnek emberek,

Aki engem még megemleget.

------------------------------------------

Egyest kaptam

Ülök a suliban a padban,

Üldögélek ott magamban.

Piros nyakkendő nyakban,

A vonalzó ceruza hadban.

A tanárral örökös harcban,

A magyartól is kissé bajban.

Tanár karót írt be, hagytam,

Kapok sajnos ilyet gyakran.

A tanórának is vége lassan,

A nyelvtannal nagy baj van.

A kilincs mint bilincs kattan,

A napló meg kinyílik lassan.

És ő engem talál meg abban,

Én csak megjegyzem halkan,

Hogy megint egyest kaptam,

Sok egyes sorakozik hadban.

Mi lesz így belőled kisfiam?

Mi lesz belőlem? mondjam?

A helyzetem tovább rontsam?

Író leszek és tanár mondtam!

Tanár? majd összeesett holtan,

A tanár volt igen nagy gondban.

Azt hittem mérgében felrobban,

Így hát beírt mégegyet nyomban.

Most mit mondjak tanárnő? 

Hiába harcolt úgy ellenem, 

Én mégis író és tanár lettem...

-------------------------------------------

Anikónak

Nekem te vagy a múzsa,

Mint galambnak a búza.

Szívemet lángra gyújtja,

Ez a boldogságom kútja.

A szerelmünknek húrja,

A nyugalmamat feldúlja.

Kezem és lában gúzsba,

De engem szeret; súgja.

Ha végre hozzám bújna,

Az lenne életem csúcsa.

Szép lábai előtt csúszva,

A menyországban úszva.

---------------------------------

Siralmas élet

Az öreg ember nyolcvanas,

Már harminc éve nyugdíjas.

A napja nem túl izgalmas,

A hétköznapja szánalmas.

Már a ruhája is kopottas,

A mosakodás borzalmas.

Minden lépés fájdalmas,

Már a levegő is ártalmas.

A csontja már ócskavas,

A dereka sem rugalmas.

A lába is már lúdtalpas,

Semmire sem alkalmas.

A napja se túl tartalmas,

Bár öreg szíve hatalmas.

Még mozog a vénkakas,

Az élete túl nyugalmas.

Éjszakája hosszadalmas,

Háza sem túl forgalmas.

A nappal se mozgalmas,

Munkájában szorgalmas.

Igaz hogy kissé bogaras,

Savanyú borja szénsavas.

A tévéje is bár műholdas,

A műsor benne unalmas.

Lélegzete is légszomjas,

A fogazata meg foghíjas.

Sohasem volt vérszomjas,

Isten, hozzá nem irgalmas.

A mondata is két szavas,

Az írása se túl cirkalmas.

Az emberekhez irgalmas,

De a kutyájához bizalmas.

-------------------------------------------

Hitvallás

A lélek fájdalmát, nem lehet leírni, 

Nem lehet versbe önteni, 

Nem lehet szavakkal kifejezni, 

Túl szegényes a szókincsem hozzá.

Az érzést nem lehet kifejezni hangokkal.

Megpróbálom ugyan körül írni, 

De csak egy talmi homályos kép lesz, 

Egy silány mása annak a fájdalmas sóhajnak,

Ami a lelkemben mélyen munkálkodik.

------------------------------------------

Wesselényisek vagyunk

A mi iskolánk a tudás bölcsője,

Mennyi mindent tanultunk tőle.

A múló idő megszépíti a múltat,

A sok végzős diák végre mulat.

Matek okozott némi fejtörést,

A szilencium meg szenvedést.

Őrizzük meg a szép dolgokat,

Felejtsük az ostoba gondokat.

Az Alma materre emlékezzünk,

Mert sok öröm volt itt nekünk.

Azt hiszed, a tanulásnak vége,

Elérkezett a megérdemelt béke?

Az élet iskolája most kezdődik,

Ahol szellemed tovább fejlődik.

Eljött hát végre a nagybetűs élet,

Találd meg majd benne a szépet.

Sok kalandban lesz majd a részed,

De a szerelem lesz majd a végzet.

Az életedhez minden jót kívánok,

Neked illatoznak most a virágok.

-----------------------------------------------

Újévi jókívánság

Azt kívánom élj sokáig gazdagon,

A dícséret szól most az ajkamon.

A vidámság házadban maradjon,

A szerencse soha el ne hagyjon.

A sültmalackád el ne szaladjon,

A kövérke pénztárcád dagadjon.

A csapból is vörös bor fakadjon,

A családod is vidáman kacagjon.

Házadnál a seprűnyél sarjadjon,

Sok finomság legyen az asztalon.

Szegénység ne látszon a hasadon,

Soká élhessél vidáman szabadon.

----------------------------------------------

Nem akarok csalódni

Nem szeretnék tévedni,

A fájdalmamtól vérezni.

Szerelmeslevelet égetni,

A hűségedben kétkedni.

Szerelmes csókra éhezni,

Ne hagyd magad kéretni.

Veled szerenék vétkezni,

A szépségeddel kérkedni.

Reggel boldogan ébredni,

Vágyaim nem szégyellni.

Örök szerelmet képzelni,

A szívem ezt megérdemli.

A szerelmünket élvezni,

A messzeségbe révedni.

A szerelemben létezni,

A boldogságot érezni...

-----------------------------------

Karácsony este

A szél kavarja a havat a pusztán,

Gyerekek szánkóznak az utcán.

Az égen fekete varjak szállnak,

A gyerekek ajándékokat várnak.

Vakítón égnek a fenyőn a fények,

A házakból szól az angyali ének.

Teljes szívemből szeretlek téged,

Legyen örökké ilyen szép az élet.

--------------------------------

Karácsonyi versike

Sűrűn hull a hó, de nem bánom,

A hóesést én mindíg csodálom.

Hogy élvezem a telet! belátom,

Hógolyózzunk egyet barátom.

Itt van velem a kis családom,

Feldíszítettem a kis lakásom.

Házam ajtaját neked kitárom,

De hova tettem a hólapátom?

Attól félek, hogy még elázom.

Hideg szél fúj még megfázom,

Ha beázik díszes dolmányom.

De előkerült végre a kabátom.

Csak legyen finom kalácsom,

A meleg süteményt komálom.

A Karácsonyi verset kántálom,

Az ingyen kajákból potyázom.

Igyunk egy forralt bort barátom,

Ez a finom vörösbor, a sajátom.

Én a testes finom bort, kivánom,

Neked ezt én jószívvel kínálom.

Libacomb sül most a farácson,

Ennél nincs finomabb a világon.

Végre eljött a szent karácsony,

Istenhez szól most a fohászom.

---------------------------------------

Adventi csoda

A kert és az udvar havason,

Fénylő gyertya az ablakon.

Zuzmara csillog az ágakon.

Adventi koszorú, ajtómon.

Fenyő feldíszítve gazdagon,

Szaloncukor lóg madzagon.

Sok sok finomság az asztalon,

Karácsonyi huzat a paplanon.

Ünnepi ének szól az ajkakon,

Egy ima hallatszik át a falakon.

Lágy zene suttog a hangfalon,

Az ismerős dallamot hallgatom.

Némán fekszem a pamlagon,

Erőt veszek most magamon.

A lelkem szárnyal szabadon,

A hangom játszik a szavakon.

Egy vers születik az ajkamon,

Hogy a világ rajtam kacagjon.

Szép fehér hósapka hajamon,

Nevetek gúnyosan magamon.

----------------------------------

Karácsonyi ének

Csengettyűk csengenek,

A gyermekek nevetnek.

Madarak kint remegnek,

Hideg hóban reszketnek.

Az emberek szeretnek,

És boldogok lehetnek.

Ajándék a gyereknek,

Szaloncukrot ehetnek.

Reggelente felkelnek,

Templomba mehetnek.

Amikor majd elmennek,

Egy hálaimát rebegnek.

Bút bánatot elfelednek,

Másokkal jót tehetnek.

Szerető szívet keresnek,

De sok sütit megesznek.

Vidám napok kellenek,

Inkább sokat nevetnek.

És áldottak a reggelek,

Boldogok az emberek.

--------------------------------------------

---------------------------------

Janika már bánja

Hova megyünk bátyja, lagziba vagy bálba?

Harcolni megyünk a csatába, életre halálra!

Talpig vérben János, a gyilkos golyót várva,

Ha meglőnének fájna, az én életem drága.

Na most merre bátyja? Előre vagy hátra?

Majd rólunk szól a fáma, ha túléled, máma.

Világ borult lángba, mint hatalmas máglya,

A dicsőség az a fránya, nem hozta őt lázba.

Elesett ma a bátyja, két gyermeke lett árva,

A családja meg gyászba, haza hiába várja.

Elfutok majd hátra, de nem lőhetnek hátba.

Bátor-é vagy gyáva, nem öröm ez - dráma!

Kevesebb az élő, mint  a holtaknak száma,

Sárban csúszva mászva, sok halottat látva.

Halomba hányva, a vér folyik mint a láva,

Jött egy ifjú reggel, így én lettem a bátyja.

---------------------------------------------------------

A részeges vallomása

Drágám én nem tehetek róla,

Nem érted meg te ezt Rózsa.

Látod hiába ez a sok próza,

Szerelmes vidám szép óda.

Ha az ember boldog volna,

Ha hozzám szépen szólna.

Nem lenne csak vidám nóta,

Hozzá meg a babám csókja.

Ha összeadna minket a pópa,

Jöhetne hozzánk is a gólya.

Lenne babám és neki pólya,

Nyitottak lennénk mi a jóra.

Az ember mindent gyónna,

Egésznap csak otthon vóna.

De nem a kocsmába lógna,

Részeg züllött piás módra.

Itt minden este lenne móka,

Nem bor folyna hanem kóla.

Mindig meleg vóna a spórja,

De nem jött még el az az óra.

Az átkokat mind rám szórja,

Az egekig hallatszik a szója.

Elfogyott már a rémes strófa,

Borom sincs már, sem szóda.

-----------------------------------------

Lusta legény

Szegényfiú bökönyi,

De a tervem ördögi.

Kocsmábul kijönni,

A hidegrül bejönni.

A kutyát meg megkötni,

De nem illik köpködni.

Nem kellene hősködni,

Na nem kell dünnyögni.

Fel kéne már öltözni,

El kéne már költözni.

Nem nyelvedet ölteni,

Ilyen bambán röhögni.

Jó gazdagon nősűlni,

Mint a kőolaj feltörni.

Nem kellene gürcölni.

Nem kéne már betörni.

Csal mellete nyüzsögni,

Vele kicsikét csörögni.

A kislyányt meg szeretni,

Nem kell ennyit tökölni.

A mosolyal elbűvölni,

Lány házához eljönni,

Minden jót köszönni.

A házába beköltözni.

Árnyékban hűsölni,

Kulacsodat tölteni.

Finom bort önteni.

A bortól bömbölni.

Néha néha sörözni,

Szádat megtörölni.

Nagyokat büfögni,

Bajuszod pödörni.

--------------------------------------

 A vizsláim

A magyar vizslák korán kelnek,

Így hát a gazdák sem pihennek.

Itt egész nap zajosak a kertek,

A vad hétköznapok így teltek.

De látnád, mit művelnek ezek,

Ha bejön hozzánk egy gyerek.

Persze tudom a vizslák szentek,

De akkor vége lesz a csendnek.

Hiába is szólok a játékos ebnek,

Ítt nem lesz helye már a rendnek.

Ezek most mindent szétszednek,

Már hívak hogy játszani menjek.

Az udvaron össze vissza mennek,

Egész nap csak tengnek-lengnek.

Mély gödröt kaparnak vagy ezret,

Hogy én majd a sötétben elessek.

Csibészek, itt a reggeli gyertek!

Elég ha egy rövid füttyel jelzek,

Itt egy darab velőscsont nesztek,

De a kutyák hamar összevesztek.

Mit adhatnék én még nektek,

Az ételért egymásnak esnek.

Zajosak az udvaron az estek,

Ezek vadul habsolva esznek.

És én nyugalmat hol leljek?

Ezek mindenütt meglelnek.

És minden ételt elnyelnek,

A vagyonomból kiesznek.

-------------------------------------

Gondtalan vagy hontalan

Mi is volt nekem a tervem?

A városba új életet kezdem,

A boldogulást megleljem,

Erről szól most a versem.

Ott hagyni a falut merjem?

Van hozzá elég merszem?

Egy mély levegőt vettem,

És rá egy nagyot nyeltem.

Üres már az én zsebem,

Hiába vakarom a fejem.

Mi lenne így itt velem?

Munkahely kell nekem.

Most ruhámiat összeszedem,

Még kuffert is kellet vennem,

Messze visz a lábam engem,

Elindulok némán csendben.

Barátoktól búcsút vettem,

Itt marad a házam telkem,

És a szép virágos kertem,

Emlékeim, szívem lelkem.

Lábamat gyorsan szedem,

A vonattal elkell mennem.

Elveszett már az én hitem,

Hiába könnyes a szemem.

Eleinte nehéz lesz sejtem,

De meg kellett ezt tennem.

Cipelem tovább a terhem,

Csak nyalogatom a sebem.

A városban új életet kezdtem,

Nem bánom meg amit tettem.

Sikerült új barátokra lelnem,

És új munkahelyre is leltem.

Messze fújt a szél engem,

De itt új otthonra leltem.

Megnyugszik a  lelkem,

Ezzel véget ér a versem.

---------------------------------------

Várni az igazit?

Tudsz csendben némán állni,

Türelmesen az igazira várni.

És titokban keservesen sírni,

És kegyetlen fájdalmat bírni.

A tomboló hidegben fázni,

A zuhogó vad esőben ázni.

A bűnöst, a rosszat szánni,

S saját bűneidet megbánni.

Boldogságban együtt szállni,

A szerelmeddel együtt hálni.

A másiknak mindent eltűrni,

Ha kell gyermekeket szülni.

Kitartani vele jöjjön akármi,

Gondban, bajban vele járni.

Mikor a szíved elkezd fájni,

A szerelmed szívébe vájni?

Vagy könnyebb tőle elválni?

Történjék veled már bármi.

Mindegy jöhet utána bárki,

De jobb lenne őt nem látni.

Istentől egy másikat kérni,

Megint szerelmet remélni.

Jobb teljesen egyedül élni,

Mint gonosz férjedtől félni.

---------------------------------

Halottak napján

A sírok közt nincs ma rend,

A gyászolók hangja cseng.

Elveszett volna a síri csend?

Mi lehet a nagy zsivaj fent?

Van aki csak tétován kereng,

Gyertyával kezében mereng.

Amott öreg ember töpreng,

Mellete unottan fia feszeng.

 Távolból szép zsoltár zeng,

Egy nő a sírok között lézeng.

A tememtőben a föld is reng,

Estére már az egész lecseng.

--------------------------------

Az anya fájdalma

Egy anyuka gyászolja fiát,

Míg elmond érte egy imát,

Szomorúan gondozza sírját,

Más nem érezheti fájdalmát.

Hogy hol követte el a hibát?

Magával vitte minden titkát.

Ide hordja minden gondját,

Megjárta a poklok poklát.

Még fülében hallja hangját,

Önfelett vidám kacagását.

A mosolygós piros orcáját,

És szívének a dobogását.

Láthatjuk a lelke árvaságát,

Néma szomorú hallgatását.

Görnyedt teste hervadását,

Anyai szívének jajgatását.

Letörölte a könnyes arcát,

Kifújta jól a nedves orrát.

Elfogadta szomorú sorsát,

És haza vitte  búját s baját.

---------------------------------------

Szubrettből kokett

Egy nap a kis szubrett,

Aki testileg már fejlett.

És a lányból nővé érett,

Egy bonvivánra nézett.

Kis szoknyája lengett,

Édes volt mint a bagett.

Akár mint egy szonett,

Az örömóda is zengett.

Vad szerelemre ébredt,

És az illem ellen vétett.

Mert a férfinak jelzett,

Aki udvarolni kezdett.

Lábáról könnyen levett.

Majd szerelemre rávett,

Ő a messzeségbe révett

Szíve vadul izzón égett,

Az ártatlanság veszett,

A lánynak fiút nemzett.

A férfinak nem kellett,

Így lett feslett kokett!

------------------------------

Lányok az utcán

Bár fiatalok és még fruskák,

Ismerik az éjszaka bugyrát.

Az öröm és boldogság titkát,

Csak zsebre vágják a suskát.

Álandóan hordják a bundát,

A hideg és rideg utcát járják.

Riszálják magukat, furcsák,

Ezek aztán kenik a rumbát.

Na de dolgozni meg lusták,

Mert nem szeretik a munkát.

Unott arccal köreiket futják,

Ők már érzelmileg is hullák.

Hiába nézegetik a mustrát,

Nem megyek velük tudják.

Nincs nálam egy buznyák,

De úgysem adnak nyugtát.

Megtömték már a  bukszát,

Szavaim kemények durvák.

Na végre eltüntek a kurvák,

És megint üresek az utcák.

-----------------------------------------

Lakodalomba

Jó itt lenni magyarnak,

Míg haza nem zavarnak.

Majd elbujunk az avarba,

Nem jövünk mi zavarba.

Nagy fakanállal kavarnak,

Szárasz paszulyt habarnak.

Sokmindent megzabálnak,

Morzsát hagynak madárnak.

Csókot adnak az Anyának,

Gratulálok még magának.

Sok pénzt adnak az Arának,

Egy pohár bort az Apának.

Piros százast a cigánynak,

Víg muzsikát a világnak.

Az itallal nem vigyáznak,

A lakodalmasok vidámak.

Igérgetnek mán a világba,

Nem keverednek ők vitába.

Menyasszonynak a virága,

Most elrepül a nagyvilágba.

A vőlegény rinyál de hiába,

Az Arát győzködi kinjába.

Mikor jut már be a szobába,

Nem a menyasszony hibája.

Az Ara végre meg kinálja,

A vőlegény már kivánja.

Tűz forró már a gatyája,

De hamar elalszik utána.

--------------------------------

Könnyes szakítás

Eszem álmából ébred,

És elhagyom a fészket.

Elmegyek Isten véled,

Elhagylak most téged.

Hova megyek kérded,

Bocsássak meg kéred.

Kapcsolatunkat félted?

Szeretlek még érzed?

Fényképemet nézed,

Maradjak még kéred.

Elszáll majd a mérget,

És szép lesz az élted.

Én ezer sebtől vérzek,

Ne szomorkodj kérlek.

Mert nem a te vétked,

Csak önérzeted sérted.

Nem kell így nézned,

Megnyugszik a lélek.

De imádkoztam érted!

Szavaimat sem érted?

--------------------------

Perverz a világ

Az emberek megvesztek,

Az értékek is elvesztek.

Az igaz szívek rejtettek,

A bűnös dolgok terjednek.

A gonoszok hemzsegnek,

Gyilkos szavak tetszenek.

Ha a fegyverek kellenek, 

Rossz emberek ellepnek.

Ha már a nők is feslettek,

Ha már nem is szeretnek.

Ha bántanak megvetnek,

A ravasz csalók ellepnek.

Ha a rosszak megvernek,

Ha rajtam csak nevetnek.

Ez már nem jó senkinek,

A buták így is ellesznek.

Ha a rablók is kergetnek,

Ha a vadak is széttépnek.

Ha már vérben fetrengek,

Ha sötét sírba fektetnek.

Ha már a jók is rettegnek,

Az ártatlanok szenvednek.

Mit mondhatnék ezeknek,

Ha nem nevelnek legelnek.

Ha azt akarják elmenjek,

Nem hiányzik lelkemnek.

Minden könnyet elrejtek,

Nélkülem is meglesznek.

---------------------------------

A nő dícsérete

Ha magányos vagy a nőhöz menekülsz,

Ha átölel forrón karjába zár, felhevülsz.

Ha megcsókol szerelmesen megszédülsz,

Ha szomorú könnyet hullat elgyengülsz.

Ha értékeit megismred hát megbecsülsz,

Ha szerelemre ébredsz hát megnősülsz.

Ha megmondja őszintén szembesülsz,

A kritikákat meghallgatni kényszerülsz.

Ha kéri, a sok munkától megfeszülsz,

Ha sárkány hanját felemeli megrémülsz.

Ha veszekszik és kiabál, hát menekülsz,

Minden civakodást veszekést elkerülsz.

Az együtt töltött évek alatt  megőszülsz,

A sok beszédjétől néha már megőrülsz.

Ha szeret téged csókjaitól megszépülsz,

És végül ölelő karjaiban elszenderülsz.

------------------------------------------------------

A nő hatása

Ha a nő megfogja a kezünk,

Többé már nem vétkezünk.

Csak ennyi kell minekünk,

Megszelidül természetünk.

Megnyugszik vad szívünk,

Megváltozik egész életünk.

Mert a szeretetre éhezünk,

Hozzátok szól most énekünk.

Eme napon előttetek térdelünk,

Vagytok nekünk a végzetünk.

De nélkületek nem létezünk,

Csak magányosan szédelgünk.

Ha itt vagytok mivelünk,

Semmitől sem félhetünk.

Ha szerelmet remélhetünk,

Veletek boldog az életünk.

------------------------------------

Apám s Anyám

Jóanyám arca fénylett mint a hold,

Csak néha nevetett ha boldog volt.

Valyon milyennek látta ő az életet,

Rövidnek, mert sietve rásötétedett.

Duhaj apám csak akkor volt vidám,

Ha bort szürcsölt és húzta a cigány.

Napestig tivornyázott gondtalanul,

El is tünt mindörökre nyomtalanul.

Nem is maradt utána csak adóssága,

És a részeges ivócimborák barátsága.

----------------------------------------

Állatkerti séta

Gyere velem Benedek.

Én oda, nem megyek.

Ilyen nyügös gyereket,

Már fogtam a fejemet.

Veszek neked perecet,

Ne fogjad a kezemet.

De etetni itt nem lehet,

A maki rajtunk nevetett.

A kisfiam meg kesereg,

Én oroszlánt keresek.

Nem holmi kis egeret,

Hát odavigyél engemet.

Nagyon unta Benedek,

Láttam én már ezeket.

Egy öregbácsi sepreget,

Minket jól kinevetett.

Az apa meg csak kesereg,

Már látom a sötét felleget.

Hol hagytam az eszemet?

Hogy elhoztam a gyereket.

Láttam gólyát eleget,

Aki ráérősen lépeget.

Örökké csak kelepel,

Miért nem füvet legel.

Hideget meg meleget,

Kutyát macskát verebet.

Disznót döglött legyeket,

Egy fiú sárkányt ereget.

Kecskét ami fűvet legelt,

Egésznap csak mekegett

Flamingóból egy sereget.

Egy vén keselyű kesereg.

Talán egy fóka lehetett.

Ami nyers halat eszeget,

Nem csukát csak keszeget.

Nem sokat csak keveset

Aprócska kis hegyeket,

Más érdekes helyeket.

Medve bocsot megetet,

Egy bácsi tevét legeltet.

Kotló csibét kelteget,

Kis magvat szedeget.

A panda evett levelet,

Abból is csak keveset

Láttunk strucc telepet,

Adtam nekik kenyeret.

Kapott is egy szeletet,

Megcsípték a kezemet.

Nagy elefántot beteget

Meg zöld színű egyebet

Egy vizilovat nehezet,

Aki legyeket heseget.

Láttam én már ezeket,

Láttam én már eleget.

Vigyél haza engemet,

Tudom már a neveket.

-------------------------------

Alkeszek sorsa

Sörrel locsolják a gigát,

Nyomják a süket rizsát.

Halmozzák a sok hibát,

Isszák a tömény szilvát.

Te se láttál ilyen csudát,

Nem értem a sok birkát.

Mondok értük egy imát,

Együtt ennyi csóró butát.

Mikor mosod ki a csipát,

Helyettük húzom az igát.

Csak vedelik a rossz piát,

Cipőbe csorgatják a pisát.

Felépítik belőle a kriptát,

Megisznak minden tintát.

És elszívják a béke pipát,

Kiosztják a füves szipkát.

Hamar kinyitják a bicskát,

Nem ismerik az élet titkát.

Nem látok itt csak csicskát,

Átússzák részegen a Tiszát.

Mutatják a fiúknak a mintát,

Csak hallgatom a sok dumát.

Nem tanult belőle egy dekát,

Nem látni szemükbe a szikrát.

-------------------------------------

Szakítás

Nem jön a szememere álom,

A bűneimet szánom bánom.

Az ágyban nélküled fázom,

Az utamat egyedűl járom.

Te voltál nekem a párom,

Most is csókodra vágyom.

Mindíg a hívásodat várom,

Csókodat érzem a szánom.

Te vagy nekem a sztárom,

mindenütt csak őt látom.

Hova lett a bódító mámor,

Hova ment a hódító ámor. 

Unalmasak a hétköznapok,

Így bánatomban iszogatok.

Csókod nélkül éhenhalok, 

Vagy csendben belehalok.

--------------------------------------

Hattyúdal

Itt állok búsan délcegen,

A szerelmedtől részegen.

Szomorúan de mérgesen,

Sértődötten és félszegen.

Újra szeretni nem képesen,

Bízni benned már képtelen.

Könnycseppeim a képeden,

Te vagy nekem a végzetem.

Túl vagyok a szerelmeden,

Nem vagy már a mindenem.

Ez a szerelem a szégyenem,

Túl vagyok már én mindenen.

-------------------------------------

Felesleges áldozat

Áldoztam én is a hazának,

Adtam enni inni magának.

Bejártam én már a világot,

És vittem a sírokra virágot.

Szántottam az áldott mezőt,

Nem kíméltem izmot s erőt.

Verítéket és könnyet bőven,

Küzdöttem a napon bőszen.

Meggyötrött a vad forróság,

Hiába volt a nagy buzgóság.

Mégis elkerült a boldogság,

Kihalt belőlem az elszántság.

Elmúlt a lelekes szép ifjúság,

Átvert engem az asszonyság.

Szívében lelkében romlottság,

Messze van tőle a menyország.

---------------------------------------

A nő fogja kezünk

Amikor még gyermek, markolja apja kezét,

Mikor már kamasz, elengedi a szülők kezét.

Mert nagylányként már fogja a nagyfiú kezét,

Anyaként védelmezőn tartja gyermeke kezét.

Mamaként boldogan szorítja unokája kiskezét, 

És haláláig hűen őrzi a férje hideg fehér kezét. 

Elhagyott ház

Minden csepp eső, egy könnycsepp,

Minden lépés a padlón fáradt sóhaj. 

Minden hang egy elfelejtett dallam,

És minden kép egy elveszett emlék.

Itt állok, körülöttem hallgat a világ, 

Gondolataimban a múlt sötét titkai.

Mint kopott képek a meszelt falon,

Amit keserves emberi életem rakott.

Hátborzongató a ház és a sok emlék,

Mélyen eltemetve a feledésbe vész. 

Eltűnik végleg. mint a felszálló köd.

Zsibbasztó csendet ültetve a fülekbe. 

A rémisztő sóhaj és a borzongó hang,

Nyomasztó lelkiismeret gyümölcsei.

Homályos képek sejtelmes zenék,

Az élethez bizakodva ravaszkodik. 

Az árnyak közöt kószálva lépkedek,

Az éjféli harang milyen titkokat rejt.

A csendes perc egy szomorú dallam,

A kihűlt test pedig lélekharangra vár. 

Az idő az minden mosolyt kitörölt,

Halk szívverést, elfelejtett légzést.

Keskeny utcákon, hol a múlt sétál,

Nem látszik már többé a letűnt idő.

Ismerős nevetés, halk sátáni kacaj,

Mely a széllel suhan a fák között.

Mindez csak vízió, csak vaksötét, 

Mely földre hullott álmokat tapos.

--------------------------------------

Szerelmi harc

Sejtelmesen suttogó bókok,

Szenvedélyes édes csókok.

Szerelmünkre nyíló virágok,

Napfényes tündöklő világok.

Meg állt itt már az értelem,

Te vagy nekem a végzetem.

Nem kellene már féltenem,

A hűséget is csak képzelem.

Könnycsepp a szememen,

Fájdalmas seb a szívemen.

Miért, sír az én kedvesem,

Miért fáj úgy ez a szerelem.

-----------------------------------------

Nem tudok már szeretni

Halott vagyok már, semmi,

És nincs is melletem senki.

Vagyok, mint ultiban a betli,

Apró, gyűrött eldobott fecni.

Nehéz a keresztemet vinni.

Újra elkezdek megint inni,

Gonosz emberekben hinni,

A jóbarátokban meg, bízni

Nehéz, zsíros ételetől hízni

A zene még fülembe cseng,

De körülöttem síri a csend.

Hogy kell boldognak lenni?

A rövidke életem csak ennyi.

----------------------------------------

Demecseri pásztor 

A tomboló szél milyen bátor,

Jobb lenne  most lenni máshol.

Nem látni senkit közel s távol,

Milyen csendes a mező máskor.

Sötét az ég, és a szél se jámbor,

A vándor juhász kunyhót ácsol.

Kutyát megköt, és tábort sáncol,

Már friss szénával telve a jászol.

Zengő, sötét felhők, hideg zápor,

A villám fénye is az égen táncol.

De mire kész lesz, te bőrig ázol,

 Átélte már hányszor? százszor.

A meleg tűz már táncol s lángol,

Nem fázik már az öreg pásztor.

----------------------------------------------

Költő szíve...

A világ elől bújtál, hinni sohasem tudtál, 

Mindenki csak piszkál, senki sem sajnál.

Boldogságra vágytál, de rögös utat jártál,

Ne állj meg a célnál, te mindent ki bírtál.

Szavak nélkül szóltál, és toll nélkül is írtál,

Kard nélkül vívtál, ha megbántottak sírtál, 

A vers sértőbb a dalnál, erősebb a szónál.

A szavakkal martál, és igaz ember voltál,

Elismerésre vágytál, verseidben szálltál,

Türelmesen vártál, és vén költővé váltál.

 --------------------------------------

------------------------------------

Vigasztalás

Álok az ablaknál kedvtelen,

Szomorúság ül a lelkemen.

Mögém oson átölel kedvesem,

Halkan, némán és csendesen.

Mint egy néma dervis esztelen,

Vígan táncol, forog nesztelen.

Arcátlan pimasz és szemtelen,

Hivalkodó csábító fesztelen.

Átölel szerelmesen kegyesen,

Ujja ősz hajamba túr lezseren.

Kacsója megpihen a kezemen ,

Pukedlizik illően és nemesen.

Mint szabad madár szertelen,

Tánca elbolondított teljesen.

Felszabadult lelke meztelen,

Szép virág nyílik a lelkemen.

---------------------------------

A Tarpai kút öreg kút

Itt állok a Tarpai hegy lábánál,

Az öreg kút száz éve adja vizét,

Unalmasan telik el minden napja.

Nem csügged, nem panaszkodik.

Milyen szép, magasztos feladat

Csak adni, adni mindenkinek.

Végtelen kúttá kellene válnunk!

Hogy adhassunk egész életünkben.

Mindig csak adni nem fárasztó?

Hogy győzöd? ezt vízzel, erővel!

Öreg kút, hogy bírod még mindig?

Vajon mi ad neked erőt, és reményt?

Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,

"De hiszen a forrás nem én vagyok!

Hiszen árad belém, csak továbbadom

Vidáman, jókedvvel és szabadon."

Emberként hadd éljek ily nemes életet,

Osszak áldást és még több szeretetet!

A talentumot ingyen kaptam Istentől,

Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.

Mindenki azt adja, amit a szívében lel,

Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.

Ha már túl jó leszek, hogy köztetek legyek,

Isten majd megölel, és én végleg elmegyek

----------------------------------------------------

Mindig van remény

Mindig van hit a csodában,

Kereszténység a pogányban.

Pislogó fény az éjszakában,

Tisztító tűz a vak homályban.

Kis józan ész a sok butában,

Keserű könny a magányban,

Micsoda illat a szép virágban,

Sok a képmutatás a világban.

------------------------------------------

Nő nélkül

Mit ér a férfi nő nélkül,

A szívem a szíved nélkül.

A gyönyör szerelem nélkül,

A könny a csókod nélkül.

Mint a kályha tűz nélkül,

A szép virág illat nélkül.

A fény az árnyék nélkül,

A kút hűsítő víz nélkül.

A vad folyó a híd nélkül,

Az út a zarándok nélkül.

Az agyam értelem nélkül,

Az emberi élet hit nélkül.

------------------------

Demecseri szüret

Elérkezett a várva várt nap végre,

A tőke kebelén, érett a hegy vére.

Munkába áll a ló és az öreg batár,

Cigányzene hangját zengi a határ.

Mosolygó bogyók, a dús fürtökön,

A lágy ősz meleg ölébe, fürödjön. 

Seregélyek hada nézi, a nemes topázt,

Arany fénybe, öltöztette a napsugár. 

Jó hangulatban mulatnak a komák,

Húzzák a nótát a boldog víg romák. 

Ünnepi vörös ingbe a szőlőlugas, 

Végre vége a szüretnek, hát mulass.

---------------------

Álmodni tovább

Befejeztem most már éltemet,

Nem tanítom már a népemet.

Koporsóra tették a képemet,

Meghagyták az öröklétemet.

Megdézsmálhatják a béremet,

Tanárral ilyet tenni nem lehet.

A sok jó barát talán eltemet,

Mély sírba dobják a testemet.

Láthatjátok majd a vesztemet,

Hogyha így láthatsz engemet,

Megismered majd a lelkemet.

Nem ismernek el az emberek.

Az ő elismerésük nem is kell,

Tanár kollégák lázadjatok fel.

Én az életet álmodom tovább,

Hogy újra élhessem a csodát.

Demecseri temetés

Megint elment hát egy lélek,

Talán én jövök?  attól félek.

Felébredek, tehát még élek,

Biztosan élek, mert beszélek.

Meghalnak gazdagok, szegények,

Szertefoszlottak a hiú remények.

Elvész a méltóság és az erények,

Az emberek ilyenkor szerények.

Nem is tudom, mit remélek,

Szomorúan, bánatosan nézek.

Kaszás, még egy napot kérek,

Ugyan kellesz is te a fenének.

------------------------------------

Hogyan kell élni?

Az ember mindig tudja a módját,

Ismeri élete legfontosabb dolgát.

Munkával gyötörve fáradt testét,

Családja nélkül tölt minden estét.

Dolgozik, amíg csak erővel bírja,

Az életét a nyomorult vérével írja.

Asszonyt szeret, gyereket nevel,

Majd önpusztítón lelket kilehel.

Míg a halál csókja homlokára ég,

Mindenkinél többet tud már rég.

Könyörtelenül akkor jön el a vég,

Pedig de jó volna tovább élni még.

--------------------------------------------

A szívekben élek

Ne állj itt sírva Kedvesem,

Nem találsz meg engemet.

Ott vagyok, az ébredésben,

A könnyes két szemedben.

A dobogó árva szívedben,

A zuhany simogatásában.

A hajadat fésülő szélben,

Suttogásban a sötét éjben.

Csillagokban fenn az égen,

Gyémántként a falevélen.

A nyíló illatos virágban,

A sárgarigó énekében.

Az érett fűft szőlőben,

A hűsítő pohár vízben.

A frissen sült kalácsban,

A körülötted lévő világban.

------------------

60 évesen

A szívem némán fáj, sajog,

Elfáradt a hatvan év alatt.

Szomorú, mégis megbocsát,

Senkitől nem vár már csodát.

Összetört, száz sebtől vérzik,

A barátaim fájdalmamat érzik.

Istentől ajándék minden reggel,

Ha ébredek könnyes szemmel.

Hideg bőröm ráncos és száraz,

Testem már gyenge és fáradt.

Elveszett, gyámoltalan, félszeg,

De én soha nem voltam részeg.

Meggyötört, öreg lett a testem,

De pislákol még a tűz bennem.

Sokszor voltam gyenge és beteg,

És szeretetet adtam mégis neked.

Hatvan éve rovom már a köröm,

A Földön már ez is nagy öröm.

Isten mindig segített énrajtam,

Sose voltam egyedül a bajban.

A szívem most is érted dobog,

Mint sok ezernyi harci dobok.

De lassan kivész belőle az erő,

Régen eltörött már a dobverő.

Lassan az idő elfogy úgy vélem,

Ezért napjaimat hasznosan élem.

Mikor majd a halál eljön értem,

Isten bocsásson meg, arra kérem.

-------------------------------------------

A szeretet ünnepe

Csillogó hó száll a tájra,

Vén kunyhóra palotára.

Fenyőágon sok jégvirág,

Ünnepel az egész világ.

A karácsonyfa csupa fény,

Emberek szívében remény.

A jóság, szeretet és áhítat,

Itt könnyes szemet átitat.

Ha ez tényleg valóra válna,

Akkor béke szállna a világra.

------------------

A Demecseri temető

Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,

A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.

Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,

A hajnali magány itt hideg, nyirkos, kemény.

Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,

Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.

Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,

Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.

A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,

Magányos, bús, elhagyott a sírok között járva.

Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a Földön,

Elveszetten a névtelen kopott kövek között.

A vén sír már megrepedt, ledöntötte rég a szél,

Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,

Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?

De senki se tudja, hogy ebben a sírban ki volt.

-----------------------------------------------------

Álmatlanul

Amikor már öreg beteg az ember,

Alig várja hogy eljöjjön a reggel.

Bár keservesen, de nehezen felkel,

Szúrós dagadt fáradt szemekkel.

De nyögve nagyon rossz kedvvel,

Vánkosodon álmatlanul fekszel,

Kocsányon lógó álmos szemmel.

Ez a nap is valahogy majd eltel.

Míg szemüveget papucsot meglel.

A kutatásra hosszú időt szentel.

Kezdi a napot egy korty szesszel,

Reggelire néhány falatot is eszel.

Sok-sok gyógyszert összeszedel,

Amit bölcsen borral vígan lenyel.

A szesztől az esze lassan megy el,

Elindul a kertbe nem nagy hévvel.

Kapál, kacsoz, tesz vesz a kerttel,

Komótosan csoszog lassan lépdel.

Míg az udvaron szorgosan tényked,

Elhagyja az erő fáradt testét végleg.

----------------------------------------------

Kell egy vers...

Kell egy apa, aki vigyáz rám,

Kell egy hang, ami nyugtat.

Kell egy anya, aki dédelget,

Kell egy kéz, ami simogat.

Kell egy vágy, hogy legyek,

Kell egy társ, hogy élhessek.

Kell egy érintés, hogy tudjam,

Kell egy csók, hogy érezzem.

Kell egy szív, hogy érezzek,

Kell egy szó, hogy higgyek,

Kell egy cél, hogy reméljek,

Kell egy gyerek, amiért éljek.

--------------------------------------------

A szónok

 Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,

Indulatos hévvel formálva a szavat,

Míg magasba lendül fenyegető karja,

Néhány zendülő őt vezérnek akarja.

Félő tekintetem az arcok közt halad,

Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.

A provokátor szava, erős kardot farag,

A csapat élére áll, de vajon ott is marad?

Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,

Az első csepp esőre szétszéled a sereg.

Végül legnagyobb sikerét velem érte el,

Az elhangzott indulat, szót sem érdemel.

------------------

Öregség és halál

A gyűrű adja korát az öreg fának,

A fiatal zöld lomb ad hűs árnyat.

Rögös volt az út, amit bejártam,

Rengeteg furcsa dolgot láttam.

Pillanat az élet, egyszeri alkalom,

A múltat visszapörgetni nem tudom.

Vagyok, mint kiszáradt fa törzse,

Minek ágait a vad vihar letörte.

Lehullott végre az öreg fa lombja,

Nem az enyém már, másoké a gondja.

Az idő sűrű barázdát szánt az arcon,

Nem cipelem már, megvívtam a harcom.

Elfárad a kar, a láb, elvész az erő,

Elfoszlik a ruhám, elkopik az cipőm.

Az emberiségnek írtam pár könyvet,

Senki se hullat értem árva könnyet.

Nincs már álmom, elszállt a remény,

Ami puha volt rég, az is kőkemény.

Lankadó figyelem és elcsukló hang,

Halk zörej szívemen, megkopott rang.

Már csak nyög az öreg, sorvadó test,

Mert kívülről is nagyon rosszul fest.

Mindig fáj, bizonytalan a csoszogó láb,

Most már a szemem is csak homályosan lát.

Halott testem már a sírban forog,

Bánatos lelkem örökké csak morog.

Csontom ropog és a szemem kopog,

Szép emlékek és a régmúlt korok.

A halottaktól már rég nem félek,

Barangolok, mint visszajáró lélek.

Demencia, sajgó, elfelejtett emlékek,

A rengeteg tudást átadtam a szélnek.

Meghalok végre, és vége lesz a búnak,

Az életért hálát adhatok az Úrnak.

Nincs több nóta, elhalkul a dalom,

Gyűlik a temetésemen a sokadalom.

--------------------------------------------

Csak monoton

Pókok kergetőznek a homokon,

Csak a bús szél fúj a romokon.

Áll néhány öreg fa a dombokon,

Madarak énekelnek a lombokon.

A versem hangzása monoton,

Kitartóan írok és konokon.

Szavak játszanak a sorokon,

A bánatot versbe zokogom.

Rémes rímek

Nehezen formálom már a dalom,

Akadályoz egy idegen hatalom.

A rímeket én már hiába faragom,

Nem jutok én sehova angyalom.

Hogy segíthetnék így magamon,

Elakadnak a rém rímek a falakon.

Én feladom és veszem a kalapom,

Az ihletet meg másnak meghagyom.

-----------------------------------------------

Fohász

Én már a Jó Istent csak arra kérem,

Addig éljek, míg még forr a vérem.

Persze, most már kevéssel beérem,

Hűségemért te vagy nekem az érem.

Tudod jól, hogy szeretlek már régen,

Persze tudom, hogy lassan már végem.

Az arcom már ráncos, a hajam déren,

De szeretnék hozzád bújni hideg télen.

Remeg a kezem, öreg vagyok, idétlen,

Csak némán ülök a vén karosszékben.

Naphosszat csak bámulok előre tétlen,

Szerelmemért a boldogság lett a bérem.

-------------------------------------------------

Merengés

Vajon mit tennél te érte az én helyemben?

Bizonytalanság és kétely van a fejemben.

Gondolataim zavaros óceánjában vergődöm,

Öreg lettem, de mégsem sikerült felnőnöm.

Talmi értékek tűnnek el a bús, fehér habokban,

Az időt nem mérem már régen szép napokban.

Eltűnök csendben a világról végleg és örökre,

Nincs nekem időm már szánalmas körökre.

Agyamban számtalan furcsa gondolat kopogtat,

Elveszett életemért már senki nem zokoghat.

Remény nélkül botorkálok botladozva, vakon,

Unottan, némán kitekintve egy sötét ablakon.

-------------------------------------------------

Elfelejtett sírhant

Valamikor régen, amikor még éltem,

Azt reméltem, hosszú lesz az éltem.

Költő voltam, és most egy jeltelen

Sírban vagyok pihenni kénytelen.

Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,

Nem száll messze verseim szózata.

Nem hoz már senki virágot a sírra,

Ezt a pár sort egy halott költő írta...

-------------------------------------------------

Ragaszkodás az élethez

Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,

Isten homlokon csókol, majd megáld, és forrón magához ölel.

Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,

Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.

Így, utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,

Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,

Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd az ész.

Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt

Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,

Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radíroz.

Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,

Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.

A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,

Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.

Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,

Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.

Utolsó elfogyott erővel szorítom szívemhez az életet, de hiába,

Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!

Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,

Lelkem hárfáján nincs már húr, lélekharag zúgásával hív az Úr!

Költő a háborúban

A háború vad, zajos a fülemnek,

Itt mindennap hősök születnek.

Puskák lőnek, tankok tüzelnek,

Itt az emberek ágyúval üzennek.

Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,

Mégis tele a szívünk reménnyel.

Égnek testünkben tüzes billogok,

Szállnak vállunkra fényes csillagok.

Drága családom, drága vérem,

Nem jártam otthon oly régen.

Fiad őrzi magyar szavát és hitét,

Otthon hagyta a szerető szívét.

Mindent a maga idején

Ideje a születésnek, és ideje halálnak

ideje a vetésnek, és ideje az aratásnak

Ideje a csóknak, ideje az ölésnek

Ideje a szerelemnek, és ideje a szakításnak

Ideje a gyűjtésnek, és ideje a szórásnak

Ideje a varrásnak, és ideje a szakadásnak

Ideje a betegségnek, és ideje a gyógyulásnak

Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek

Ideje a békének, és ideje a háborúnak.

Ideje a kevélységnek és ideje a szerénységnek

Ideje az igazságnak és ideje a hazugságnak

Ideje a rombolásnak, és ideje az építésnek

Ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek

Ideje a megtartásnak, és ideje az elvesztésnek

Ideje a munkának és ideje a pihenésnek

Ideje a táncnak, és ideje a gyásznak.

Ideje a beszédnek, és ideje a hallgatásnak...

Nem magamnak, csak...

Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,

Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,

Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,

Otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,

Dicsőséget az érdemesnek, még esélyt a végzetesnek,

Szeretőt a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.

Szerelmi cívódás

Vihar tombol a szerelem tengerén,

Van némi remény még a peremén.

Beborul a sötét ég dörgés villámok,

Égig érő tajtékzó viharos hullámok.

A szárfa meghajol a hajó is megborul,

A tenger bolydul, a sósvíz benyomul.

Váratlanul a szél szelídül megfordul, 

Az örömtől a könnyem is kicsordul.

A tomboló vad vihar szellővé tompul,

A szerelem tengere elcsitul jámborul.

Kis feleségem vágyakozón rám borul,

Hát ezért adott Isten tégedet páromul.

Végre ölelő karjai közé vetem magam,

A békülés csókjától már nincs szavam.

Eltűnt hát teljesen a rideg sötét felhő,

A karjaimba omlik a szerelmes sellő.

Egyszer eltűnök majd...

Eltűnök mint a hópihe télben,

Mint hűsítő árnyékom délben.

Mint az őszi falevél a szélben,

Mint a vadászrepülők az égen.

Mint a holdfény a sötét éjben,

Mint a virágok illata a légben.

Mint a kútnak vedre a mélyben,

Megváltást nem vehetsz pénzen.

És az utolsó kenet után, készen,

Ajándékod bűnbocsánat lészen.

Elemér meg a kenyér

Boltba Elemér ha betér,

Illatozó kenyeret dícsér.

Egy kis darabocskát kér,

Ezzel ő szánalmat remél.

Darabot az eladó lemér,

Ára is csak néhány tallér.

Ennyit már igazán megér,

Illatos a cipó szép fehér.

Finom meleg omlós kenyér,

Egy kiskaréj bizony kevés.

Annyit kap csak a pénziér,

Ami éppen a szájába befér.

Menni kell...

Gyűlik a sok fekete felhő,

A hold az égen végre feljő.

Hiába volt a múltad dicső,

Könyörtelen hozzád az idő.

Megöregedni muszáj, és illő,

A tükrödben már sok a redő.

És készül neked a szemfedő,

Nincsen már számodra jövő.

Nem farag rímeket a költő,

Már minden unokád felnő.

Elhagyta lábaid már az erő,

Minden lépted fájó nyögő.

A halál ha érted végre eljő,

Te leszel majd neki az első.

Lábadnak szorít már a cipő,

Sok foltos kopott ruhát kinő.

Téblábol a kertben szegény,

Bár tudja, nincs már remény.

A halál szigorú és kemény,

Szerény sovány a mellény.

Beléd is becsap a mennykő,

A halál fuvallata hideg szellő.

Ha Istennek lesz majd tetsző,

Szép verssel hal meg a szerző.

Aratás után

A malom előtt megállt a szekér,

A zsákban pihen már a remény.

Jó a liszt, mert a kalász kövér,

Itt aztán nem hal éhen az egér.

Így minden nap lesz majd ebéd,

Látod, jó néhány ezrest megér.

Izzik a padka szikrázik a tüzér,

Vörös a kemence, sül a kenyér.  

Friss és illatos, meleg és fehér,

Ropogós tepertő telve a tányér.

A gyerek kezében a cipó pucér,

Majszolja boldogan a kis sügér.

A katona naplója

A háború vad, zajos a füleknek,

Itt mindennap hősök születnek.

Sorsdöntő nap a mai, győzünk,

Gyilkos ellenségeket elűzzük.

Jön az ellenség lánggal, fénnyel,

Mégis tele a szívünk reménnyel.

Égnek testünkben tüzes billogok.

Hullanak vállra fényes csillagok.

Én, drága Hazám, én, drága népem,

Nem jártam otthon már oly régen,

Hű fiad őrzi magyar szavát és hitét.

Mert otthon hagyta a szerető szívét.

Őrségben virrasztunk, nem alszunk,

A hazánk büszke őrei mi vagyunk!

A halállal dacolunk, és meghalunk,

Szent hazát elveszni nem hagyunk.

A részegség vége

Száz szónak egy a vége,

Bort ihatnék ez a gége.

A bort ő nagyban mérte,

A hatvanat meg se élte.

A feleség az éltét félte,

Ne igyon, hiába kérte.

Talán felfogta, remélte,

Még a szép szó is sérte.

Minden pénzét felélte,

Az alkoholra cserélte.

A rút halál őt utolérte,

Életének így lett vége.