Lenni és nem lenni.

Nincs idő távolság és nincsenek számok betük hangok mindezt csak az ember teremtette hogy igazolja  hipotéziset. Az egész civilizáció puszta ákombákom. Akarat az a bölcs erő, ki e mindenséget egyébként oly bölcsen berendezi. Tehát a sors és végzet mögött csak ez okból is Istennek kell lenni — a ki e sorsot és végzetet is intézi, — csakhogy mi — véges észszel — nem látjuk se ntait, se okait. „ Gondolkozom, tehát vagyok“, mondja Descartes. Születtem, tehát élek. Nem önként lettem élővé, tehát le sem mondhatok önként. Nem úgy szereztem az életet, tehát nem is tulajdonom, csak kaptam hitbizományként, holtiglani használatra, tehát eladnom, elfecsérelnem se szabad. Ránk bízták, mint színészre a szerepet, — tehát illik, sőt kötelesség híven végig játszani — ha terhes is —ha szomorujáték is! Öngyilkos, párbajos: nincs igazad — nincs jogod! Minek azt siettetni, am i úgyis kimaradhatlan: az elmúlást? Minek rázni a gyümölcsöt, mely megérve ngy is lehull ? Terheivel is édes a lét, mert mást, jobbat nem ismerünk. — Hogy lettem és v á g y ó iaz is megfoghatatlan, — hanem, hogy vagyok és egyszerre csak nem leszek: ez nemcsak megfoghatatlan, de őrületesí Mint Petőfi mondja: „Kit még nem bántott o tudat : Nem fázott az soha, Nem tudja még, mi a hideg?  E gondolathoz képest — meleg napsugár u lágyé, Mely testünkön jégcsap gyanánt Vérfagy hűén végig csúszik, — Aztán nyakunkra tekerődzik, 8 torkunkra fojtja a lélekzotet!“ . . . Ez elmúlás boszantó, már csak azért is, mert titok, boszantó csak azért is, mert nem látunk benne logikát. De mivel minden egyéb létezőben logikát (rendszert, czélt) látunk; hitünket itt is okszerű következtetéssel tetézzük. Létünknek szükségszerei folytatását érezzük, nemcsak ösztön szerint, mint szarvas a forrást, hanem logika szerint is; — azért látjuk, hogy semmi el nem vesz, minden czélra van — tehát az emberi élet sem lehet csak eszköz! Mert azt csak nem hiszem, hogy oly végem és jövőm legyen, mint lovamnak, vagy ebemnek? Minek kellene akkor érzelem, értelem és akarat? Kevesebbel élhetnénk, halhatnánk, agy mint azok. Minek annyi véres küzdés,

szivcsavaró fájdalom és égető emlékezés? Barmom könnyebben halódik: visszahagyott övéit se siratja. Miért volnánk hát mi kiválóan sújtva, ha kiváló jövőnk nem volna? Az Istenség önczel — mi pedig annak a végtelennek morzsái vagyunk! Legtöbb lángész hiszi, vallja ezt. — Az a levél, azzal a cyprusággal, mit az öreg Kossuth küldött Deák ravatalára: az is e meggyőződést lehelik Vagyunk: az kétségtelen. Leszünk: az következetes. De nefirtassuk, hogy miként leszünk. Hisz ha ezt tudnók, megszűnnénk emberek lenni.

Az kissé kár, hogy kurta a lét. Kurta a jónak, tisztes élvezetre — a rosznak a megtérésre, a szenvedőnek is : jobb fordulatra! Lassan is érünk. Majd egy évig cmbrfo — és azután 2— 3 évig kevéssel több — öntudatlan bábu. Azt mondják.: boldog a gyermek! Már hogy volna az? Csetlik, botlik, éhezik, szenved, sir eleget. Egy letört játéka, egy megdöglött madara — a papa haragos nézése — egy kis kés a mivel ujját bevágja: elég, hogy boldogtalannak érezze magát, mert a gondtalanságot, amiben boldogsága fektetnék: felfogni, élvezni nem bírja. Nőve — nőnek gondjai — ezek a testet, lelket őrlő amphybiumok. Merev korlátok közé szorítják játszi jó kedvék Oda kötözik a tudás fájához, mint a kipányvázott lovak Szaturálják eszét cinészthetlen tanulásokkal. Rettegni tanítják szülőt, tanárt és más tekintélyeket. Óh mert boldog; de kevés, a kit szeretettel nevelnek! Börtönéből szabadult sas lelke — mikor mint ifjút kezdik enyénnek tekinteni. Épen azért igen sok a tulhajtásba csap akkor.  Legtöbb elromlik ekkor, még ha jónak  született is. Alkalom — inger — phantasia — kéjvágy viszik sokszor örökös örvénybe. De útja szép, zománczos, idylli, mint a paradicsom, a nemi érzés szivárványos hidjával, melyen égbe jutni vél! . . . De csak a tettek, mezejére ju t! Hol forró kánikulái munkát, sokszor vért izzad; — csak azért, hogy ifjú vágyainak testet adjon, hogy megállhasson helyén, hová végzete veti, hogy létezhessen, ha már lett! . . . Igazi robotos! Még a gazdag és főrangú is — főleg a mai sok igényű korban. Lót-fut gőzerővel — millió gond, baj, csalódás közt — alig ér rá az útjában nyíló virágokat észrevenni, pedig meg vagyon írva, hogy:

„Minden órádnak leszakítsd virágát.“ És hogy: „Napján szakítsd a virágot. “ De a férfi élete, mint a megindított gép — önterhétől is hajtatik. Kenyér — család — becsület — kitűzött életczélok: a mozgató kerekek. Ezek nélkül nem is birnánk a terhet. Igazán úgy vagyunk ezekkel, mint az egyszeri ember fáradt lovával, mely csak úgy húzta tovább a szekeret, ha rudja végére a gazda egy csomó zöld füvet kötött, akkor ment utána, hogy elérje; — s bírta még jó darabig. így az ember is: húz, von, előre tör, ,mig előtte lát valami czélt s ha elérte: másikat tűz és azt kergeti lázas erőfeszítéssel. Kultussá lett a szakadatlan munka. Jól is van ez igy. Munkával dicsérjük az urat! De egyszer csak a kerék törik, vagy huzva is félre jár a szekér. Nem lát arányt a munka és eredmény közt az ember. Számítása megdül. Nincs elismerés. Egészség és kedély bomlik, vagy e nélkül is, midőn a culminatio tetőpontjáról lefelé lejt. Megáll — eszmél: hogy mind e hnrcza miért? Számítani kezd most, nem mint rendesen az ész — de a s/áv. Előkéri jogos igényeit — főleg ha a múltban nem voltak kielégitve. Visszagondol ifjúkora himes virányaira, édes titkos reményeire, édes, de tisztes élveire, látja, hogy most vagy s o h a !... és meglobban még egyszer, mint éjféli mécs, kialvása előtt. Boldog, a ki e lángnak megillető tápot adhat, kinek esthajnala is verőfényes: az üde kedvvel és ép kedélylyel nézhet bele abba a sötét űrbe, melynek neve „ elmúlás és nemlét!“ Pedig nehezen elviselhető gondolat ez az „elmúlás". A régi egyptomiak bebalzsamozták halottaikat, hogy el ne enyészszenek. — Máig is fenálló pyrainisokat mázsáuyi kövekből halmoztak ősszé, hogy ittlétüknek nyoma maradjon. Az a jó bolond görög, mikor a tarpéi szikláról leugrott, éltét oda azért, hogy holta után is éljen — legalább a neve.