Forró nyári estén ha megállok a vályogvetőnél előttem a hatalmas rét, ami el tudná nyelni az egész világot ha akarná. A látóhatár a kárpátok büszke bérce, mintha óriások állnának őrt a távolban. A lágy Kassai szél füstöt és nyárson sült szalonna illatát sodorja felém, amottan a bokroshídon túl apró pici rubinként pislogó pásztortűz fénye töri meg az éj sötétjét, az emberek alakja és hangja a homályba vész, csak a finom illat csapja meg az orromat.. A Demecseri juhászok körbeülik a tüzet, amit fa hijján gyakran árvaganéval táplálnak, ami a juhok kiszáradt ürüléke. Az öreg bacsó akinek zsebében metszőkés, csípőolló (emaszkulátor) és borotválókés meg varró tű meg cérna mindég vót, ő vót a számadó, történeteket mesélt a fiataloknak, ezzel múlatva az időt, míg el nem álmosodnak a többiek, egész éjjel fenn marad az öreg, őrzi a tüzet és a nyájat, majd alszik nappal, ha többiek már felkeltek, hosszú tajtékpipájával pöfékel néha néha, közben csipegetnek a sült szalonnából a bakóból előkerül néhány vereshagyma is meg a kűsó, no meg egy kis borocska hogy színesítse a lakomát és könnyítse az elalvást. Ahogy lemegy a tűzokádó nap a sötét éj lágy hűs takarót terít a kitikkadt tájra, a komondorok és a pulik kinyújtott nyelvvel lihegve hűtik magukat így pihennek, türelmesen várnak sorukra, jóllakottan pihen a nyáj is, a sok fürtös, hosszú fedőszőrű racka is megpihen a hideg földön és végre megpihennek a fáradt pásztorok is a fűre terített subájukon, gondosan kezük ügyében tartva a hosszú támaszkodó kosfejes kampós botot, amit hívtak birkafogó botnak is. A nyári és téli legelők közti vándorlás meghatározta életüket, ha elfogy a legelő elvándorolnak a nyájjal messzi dús legelőkre, olyankor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötték ha kell. Hónapokig nem látják a családot, de ez adja a megélhetést, tejet, húst, faggyút, bőrt, prémet, gyapjút, kenyeret. Nagy úr a muszáj szokták mondani az öregek. A rét vagy puszta kopár rideg és kietlen zord, hol a fagy hol a tűző nap gyötri a pásztorokat kitéve őket az időjárás kénye kedvének, ez a sorsuk, szélben esőben is menni kell, nem beszélve a nyájat tizedelő farkasokról a rablókról, martalócokról. A nomád vagy szilaj életformát nehezen viseli az ember és az állat is, aki nyájával a végtelennek látszó pusztán ide-oda vándorol, messzi szeretteitől. Sokat tanultak a vándorlás során, megismertek olyan életformákat amik megkönnyítették hétköznapjaikat. Ismerték az ehető növényeket, és a gyógyító teákat. Többnyire Szent György napjától Szent mihály napjáig vótak kint az állatok. Büszkék voltak a juhászok a munkájukra, azt mondta nagyapám olyan büszke, hogy szaros bottal nem lehet felütni az orrát. Azt énekelték; „A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját bú nélkül éli világát.” Akinek apja juhász vót, az hamar kisbojtár lett már 10-12 évesen így korán véget ért a gyerekkoruk. Ahogy megtanultak írni-olvasni, meg számolni kemény munkára fogták őket. Korán keltek, segítettek az állatok őrzésében, tisztán tartásában itatásában, megtanították nekik a mesterség minden csínját-bínját. A kisbojtárok pásztorcsaládba születtek, ez az élet számukra természetes és elfogadott volt. Ha a pásztorokról szólunk, nem feledkezhetünk el hűséges segítőikről a pulikutyákról. Egy jó puli kincset ért a pásztornak. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált, lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához. Az őrzésért felelős komondort is tanították, nyakába vastag szegekkel ellátott övet raktak a farkasok ellen. Ha zápor zivatar volt azt mondták ítéletidő van, ”Isten markában” vagyunk. Először a megvadult állatokat kellett megzabolázni, összeterelni, csak azután gondolhattak magukra. Az időjárás-változást meg tudták jósolni az állatok hangulatából, a felhők szinéből, a madarak viselkedéséből. Fekete kalapjuk 5cm-es karimával, hatalmas subával, ami 4 juhbőrből készült és télen meleg volt nyáron hűsített, esőben-sárban kifelé fordítva hordták. Sokféle készült belüle. Ez vót a derék alj az asztal, a dikón takaró, az esőkabát, az árnyat adó sátor. Ünnepi alkalmakra cifra szűrt készíttetek magunknak, a gallér két alsó sarkára posztóból kerek formájú úgynevezett „csücsköt” varrtak: esős időben így alakították át csuklyává. Fehér vászonból, majd gyolcsból varrt bő gatyát és inget viseltek. Minden juhásznak két fehér és két zsíros gatya tartozott a ruhatárához. Az utóbbit hamuval és faggyúval kenték, hogy az eső ne áztassa át. Ezt főleg piszkos munkához hordták. Nagyméretű ezüstgombokkal bőven kivarrt lajbit (mellényt) viseltek, e fölé mándlit (kabátot) húztak. A juhászok nadrágja (rajthuzli) bőrből vagy posztóból készült, térden alul bővült, sárgaréz gombok díszítették; az alsó szárát ki is lehetett gombolni. Hegyes orrú és magas sarkú pásztorcsizmát viseltek lábbeliként. Magas tetejű kalapjuk jellegzetes formájú volt, zsírozták, hogy ne ázzon be, a régi süvegre emlékeztetett. Itt is használták a szűrt, amelyek rövidebb fajtáját szűrdolmánynak nevezték. A ködmön díszes rövid bunda volt templomba vették fel. A juhászok értettek a gyógyításhoz meg a műtéthez is. Körmözés, kergeség gyógyítása trepanációval, kasztrálás vagy ivartalanítás eredménye vót az ürükos. Keresztanyám is dolgozott a juhászokkal a tsz.-ben, még ő is körmözött.
Hírös vándorjuhász volt Juhász István 220 juhval vándorolt.
Táncok; briccses nadrág, gyakrabban fekete posztóból, hosszú fekete bőr csizma, mellény, fehér ing
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése