Munkatáska

Sötétség borul a tájra, a kutyák beszélgetnek a tanyán, a tücskök zenélnek a békák énekelnek, a szél belekap az ijesztően susogó nádba, a hideg futkos a hátamon, csak a csillagok meg a huncut hold nézegeti magát a hatalmas rétköz víztükrében. Varázslatos világ ez, a felületes szemlélő előtt elrejti titkait, csak az itt élő emberek számára mutatja meg szemérmesen, de büszkén felhajtva fátylát, hogy rácsodálkozzunk erre a mesebeli világra. A tanyáról, a falu parányi gyöngyszemként csillog az éj sötétjében, ahogy szász meg szász apró petróleumlámpa fénye összeadódik, mint szentjánosbogarak a júniusi estéken mutatják a kóborlóknak a haza vezető utat. A rétköz mocsaraiban kószálni még nappal is veszélyes nem hogy éjszaka. Hogy papírra vetem nagyszüleink emlékeit és gondolatait már 1982-ben megszületett bennem. 40 év alatt összegyűjtöttem és leírtam mindent, amit hallottam vagy olvastam. A könyv elkészítéséhez a szülőföld szeretete és az a lokálpatriotizmus vezetett, amit még szüleimtől örököltem. Lucza János valahol azt írta; "az egyes emberek és a kisközösségek történetének megismerése színesebbé teszi az országok történetét" aligha tudnám ezt szebben megfogalmazni. Kezdetben nagyszüleim szüleim és a szűkebb család volt ebben segítségemre, majd következtek a közeli barátok és ismerősök, mindenki tett hozzá egy kis adalékot, hogy megszülessen ez a könyv. Eleinte a szájhagyományra támaszkodtam, visszaemlékezésekre, később következtek a digitalizált oklevelek, térképek, írott és nyomtatott dokumentumok. A könyv terjengősségének elkerülése miatt, gyakran csak a forrást adom meg, hol melyik digitális adatbázisban vagy könyvben található meg a közölt információ. A fellelt információk töredéke fér bele ebbe a könyvbe, remélem lesz második kiadás, és a könyv fennmarad az utókornak. Talán jön majd egy jobb világ, ahol fontos lesz a múltunk megismerése. A rendszerváltásnak titulált hatalom átmentés nem hozta meg a kedvező fordulatot, ezért tovább bújtam a levéltárak adatbázisok temérdek leletanyagát Demecsert érintő információk után kutatva. Ez a könyv a következő nemzedék végrendelete ami szól a hagyományokról és a tradíciókról, a hétköznapokról, a keresztény értékrendről, a szokásokról a múltunk gyökereiről. A könyv tartalma szabadon felhasználható forrásanyagként a majdani helyismereti gyűjteményhez. Amikor el kezdtem írni, még nem tudtam mi lesz belőle; de a madár nem azért énekel, mert kérdezni akar, hanem azért, mert van egy eldalolni való éneke. Az élet arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk az utolsó lenne, mintha minden mondatunk után a halál tenné a pontot. Amikor írok, nem csak megosztom legféltettebb gondolataimat, de a kezemet nyújtom feléd és a szívemet tárom ki, és a lelkem egy féltett darabját felajánlom neked, hogy több legyen általa a tied. Köszönöm a támogatók biztatását, köszönöm a közreműködést, a mérhetetlen jóindulatot és a segítséget. Külön köszönettel tartozom Lucza Jánosnak az önzetlen segítségért. Hiszem, hogy egyszer mindenki eljut életében arra a pontra, amikor elgondolkodik azon, kik voltak az elődei, hol éltek, mivel foglalkoztak? Csak a felismerés időpontja különböző, ki nagyon korán, szinte már gyermekkorban foglalkozik a kérdéssel, vannak viszont szép számmal olyanok is, akik csak életük alkonyán. Édesapám mondta, hogy aki ír, halhatatlan lesz, mert írása örökké megmarad. Az ember élete nem az, ami megtörtént vele, hanem az, amire emlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá...Nagyobb jelentőséget szenteltem a Vártanyának, mert őseim onnan származnak, remélem megbocsájtja ezt az elfogultságot a kegyes olvasó. Ne feledjük, ha elkezdtük a munkát, akkor a felét már el is végeztük. Elkezdem hát a mesémet egy olyan világról, aminek sokan még a létezéséről sem tudtak. Réges-régen, amikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen, amikor még a gémeskút vize iható volt, amikor még a keréknyomból is lehetett inni, volt egy Demecser nevű falu, ami ma már város, aminek olyan sok neve volt az ezer év alatt, hogy felsorolni is nehéz lenne mindet. Ha figyelmesen olvasod, megelevenednek az akkor élt emberek, és képet kaphatsz arról a mesebeli világról, amiben éltek. A múlt megismerése révén, méltán tölti el a nyájas olvasót, a büszke patriotizmus érzése. A könyv szociográfiai és néprajzi jelentősége túlmutat a helytörténeti értékén, mert képet alkothatunk a kor társadalmi és kulturális életéről is általa.

 

Elhelyezkedése

 

A falu Nyíregyházától 25 km-re északkeletre fekszik, olyan helyen, ahol a Nyírség és Rétköz régiók találkoznak. Demecser a történelmi Magyarország észak-keleti részén, Szabolcs vármegyében, a Borzsovai várkapitányságnak volt része.  Többezer éves kunhalmokat kurgánokat rejt a föld mélye. Megközelíthető Székelynél a 4. számú főútról balra forduló kisebb uton, utba ejtve Borzsovát és a környező tanyákat. A településen áthalad a Budapest-Záhony fővasút. Amint azt számos régészeti lelet tanúsítja, Demecser területét már az ókorban lakták. A faluban régészek és muzeológusok nyilvántartásba vették az úgynevezett „Alföldi lineáris mintás kerámia” legkorábbi leleteinek helyét. A minták többnyire egyszerű geometriai formák metszetét tartalmazzák, de a későbbi Körös-Szamos környéken festett kerámiára  is rátaláltak. A település nevét először egy 1261-1267 körüli dokumentumban említik, szerint Kárászi Sándor Kék falu (Fancsal(fenyére) (Fonsol fenerie) közelében Kárász Sándor Kendemecher nevű birtokot vásárolt. Amint azt más források is tanúsítják, a település neve először körülbelül 1270-1272-es ajándékdokumentumban fordult elő, amely szerint V István király Kárászi Sándornak adományozta a települést. A Palatine által 1331-ben hozott döntés miatt Miklós, Kárászi Sándor fia elvesztette a falu egy részét; az is ismert, hogy testvére szándékában áll a falu másik részét Magyar Pál nevű embernek eladni. István, a Balogh-Semjén klán Kállay fiókjának tagja tiltakozást indított e szándék ellen azzal a céllal, hogy maga a település birtokolja. Ennek ellenére biztosnak látszik, hogy végül Magyar Pál képes volt megvásárolni Demecser falut, a környező mocsarakkal és 30 halastavaval, ezüst forint mennyiségben. A falu templom kőépülete, amelyet Szent György tiszteletére építettek, már ebben az időszakban létezett. 1354-ben Demecser apja részeként Magyar Pál lányának, Erzsébetnek lett adva. A 15. század változást hozott Demecser történetében. A település ebben az időszakban szerezte meg a vásárok tartásának jogát, és a piacváros rangjába emelték. 1415-ben Demecser és külterületei a Czudar család tagjai voltak. Demecser piacváros volt 1460 és 1886 között. A vásárok tartására való jogot először egy 1466-os dokumentum említette. A dátum alapján arra lehet következtetni, hogy ezeket a kiváltságokat valószínűleg Mátyás király adta a településnek. Bessénytanya, Bodótanya, Borzsovatanya, Feketetanya, Idatanya, Kolbárttanya, Vártanya, Verestanya, Fellegvártanya, Kistanya szintén részei Demecsernek ebben az időszakban. A település tulajdonosai a Várady és a Kállay család tagjai voltak. Az 1556-os adónyilvántartás szerint Demecsernek 32 adófizető háztartása volt, tehát a becslések szerint körülbelül 160-165 ember él. 1588-ban 93 jobbágy volt a faluban, és a Várady család tagjai közé tartoztak. A Rétköz mocsarai miatt a terület viszonylag ritkán lakott, mert az emberek csak bizonyos magasságokon tudtak építkezni. 1611-ben, amikor a Várady család férfi ága kihalt, különféle nemesi családok tagjai igényt tartottak Demecserre. A 17. század közepén Lónyay István volt az egyik tulajdonos, és a falu egy részén a falu egy részének tulajdonjogát kapta. Mások a település egy részét jelzálogjoggal szerezték meg. Voltak idők, amikor a falu egy része királyi birtok volt. Az 1720-as népszámlálás során 14 db földterületet tartottak nyilván, két száraz malomot és három vízimalomot a faluban. A jobbágyok felszabadulásának idején a Barkóczy és a Jósa család tagjai birtokolták a falut. Csak később más családok, köztük a Pazonyi, Szabó, Györy, Cseepey, Vay és Répássy családok váltak kisebb vagy nagyobb birtokok birtokosává. Demecser lakosa ebben az időszakban 839 volt, mocsaras területe 244 hektár volt, és a falu többi mezője legelők és horgásztó volt. 1870-ben Demecsernél 220 ház volt, lakosainak száma elérte az 1385-et. A település akkori területe 6467 hektár volt. Az 1900-as népszámláláskor a faluban 226 ház és 2021 lakos volt. Környező tanyák; Bessénytanya, Bodótanya, Borzsovatanya, Feketetanya, Idatanya, Kolbárttanya, Vártanya, Verestanya, Fellegvártanya, Kistanya, stb. Az áradások levonulása után a mélyedésekben nagy tavak maradtak. Ilyen tavak voltak: Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó, Tölgyes tó. stb

 

A Vártanya születése

A Vártanya azért jött létre, hogy az embereknek ne kelljen annyit gyalogolni a földekre. Eredetileg a kocsisok, béresek, dohányosok részére az uraságok építették a cselédlakásokat. Ezek a lakások sárfalból készültek, nyitott, szabad kéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes, egy helyiségből álló, többgenerációs lakások voltak. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. Az árokparton szedett gizgazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak. A kornak megfelelően vertfalu, szalmával kevert föld, agyag, állatokkal járatott, dagasztott sárból rakott, földes padlójú házak voltak. Nád, szalma, sás fedés volt a teteje. Benne nyitott tűzhely, szabad kéménnyel. Egy helyiséget kemencével, hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással, meszeléssel történt. Az ablakok kicsik voltak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A lakásban 5-11 tagból álló három nemzedék lakott, a kutyával, macskával, káposztás hordóval egy fedél alatt. A házakat részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás alkalmazását, és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére a sok tűzeset miatt. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény volt a gyümölcs. Gyerekek szerették a mályva kenyér alakú termését. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ismerték a gyógyító füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok volt a kuruzsló, akik a különféle eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket, szárították, majd a padláson tárolták. A módosabbak a Vár tanyai iskolába járatták gyermekeiket. A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült, festett padok voltak megszólták azokat, akik nem mentek templomba. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon viselték . A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események voltak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az előadások színdarabok betanulásával, az iskolaudvaron épített színpadon történtek A dörzsölő a kender feldolgozásának egy fontos része volt. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni. fonó estéken, dohánycsomózáskor, vagy tollfosztás Az estét követte a kislány hazakísérése. Sok esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál. Ha másnap nem tették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a házhoz és udvarolhatott a lánynak. Innen ered a kitették a szűrét mondás.

 

Út a Vártanyára (Ifj.Szabó Dániel)

 

Sokat jártunk a Ticcére horgászni, biciglivel. A szomszédom Vaskó Sanyi is szeretett ott horgászni. A keszeget kárászt paprikáslisztben sütöttük ki. Nagymamám mesélte, hogy régen itt az összefüggő vízen kisebb nagyobb úszó szigetek voltak, amit egyik nap lekaszált a Vártanya közelében valaki, oszt a Fellegvárnál meg valaki más összegyűjtötte, mert hogy Isten adománya. Demecsertől az  un.  „kassai szél” irányába a vályogvető gödrön túl vezetett a földút a kőhídon át a Ticcéig. A Várhegytől (vártanya)fertályórára(15 perc) volt a Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó(pulbor), Tölgyes tó, Kuckur(kecsker). Csíkgát Körtefás reke Nagylésza ér. A demecseri Nagylésza széles, mély ér volt. Legmélyebb részére lészát. partosabb medrébe „vétereket és vészereket raktak. Ezt biztos kevesen tudják, hogy a Vártanyán az emberek a halat tapogatóval is fogták. Még én is fogtam halat ezzel a módszerrel a gyári kanálisban, a nyakamban volt egy zsák, abba dobtam a halat amit kitapogattam a vízben. A tapogatóhalász meglábolja a vizet, rendszerint a köves, gyökeres és padmalyos helyeket, a hol a hal bujkálni szeret, majd óvatosan mind a két kezével belenyúl a kasba, a víz alá, még pedig úgy, hogy a kézzel mindig víz mentén tapogat, símogatva érinti a halat, a hal pedig a kéz símogatását a víz folyásával téveszti össze. Amikor a halász így a hal állását már érzi, mind a két oldalát enyhén símogatja s újjait begörbíti, egy határozott mozdulattal kiemeli és zsup bele a zsákba. Egyszerre jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával körülfogja a hal nyakát, bal kezével pedig derékon ragadja meg, hogy a csapkolódást mérsékelje, mert könnyen kicsusszan a kezünkből az ebadta. A kasalás vagy tapogatós halászat a sekély állóvizek (tavak, kiöntések) halászatára alkalmas fogási módszer volt. A rákokat kosárral fogták, a halakat tavasszal és ősszel horoggal, nyáron tapogatóval és versehálóval, (a varsa a rekesztőhalászat eszköze volt) nyáron és télen véterrel, a véter a szabolcsi morotvákban használt lapos pohár alakú vesszővarsa neve volt, a rétközben embermagasságú öblös vesszővarsát neveznek véternek, a hal belement, de kimenni már nem tudott belőle, a jég alatt gyalommal fogták a halat, ami egy keritőháló, a halak ívásakor és árvíz idején szigonyt is használtak. Azonban a halászat legelterjedtebb és legeredményesebb módja a gyalmolás. Gyalomháló segítségével télen-nyáron halásztak az összefüggő tiszta vizű tavakon. Tanyát húztak vele, 1 tanya 150 lépés volt. Széleskörű elterjedése lehet az oka. hogy helynévvé nagyon kevés esetben vált. Lészával az ereket rekesztették, elzárták a hal útját. A demecseri Nagylésza széles, mély ér volt, legmélyebb részére lészát. partosabb medrébe „vétereket és vészereket raktak ... sok volt a rekesz vagyis a lezárt szakasz. Nemcsak a halak járását igyekeztek befolyásolni a különböző eszközökkel, hanem különösen szárazság és alacsony vízállás idején a vízfolyások medrét gátakkal „keresztül töltötték".  A tapogatóval való halfogás a népi halászat egyik legősibb módja. Általában a sekély, vízinövényekkel benőtt vizeket halászták így. A gazdag halászzsákmányt hosszabb-rövidebb ideig tárolni kellett. A haltartó helyek lehettek természetes és mesterséges létesítmények. Leggyakrabban az árvíz vájta mélyedést, melyet gödör-nek neveztek, használták fel a tárolásra. A halászattal mindenki szabadon foglalkozhatott, a halfogás főleg a szegényebb néprétegeknek nyújtott pénzszerzési lehetőséget. Rákot, teknőst és piócát fogtak még a határban szintén pénzszerzés céljából. Mivel a halászati jog a földesurat illette, a lakosság adózott utána. Vízfolyások, tavak partján, ott, ahol a vízmélység nem haladta meg a 2 métert, a nádasok növénytársulása élt. A rétköz őshonos növényei a békaszőlő és a vízi boglárka. A vízmélység csökkenésével a nádast a gyékényes, majd a magassás, azaz a zsombékosok övezete kísérte, de közötte vizes, mocsaras térszínek voltak, az állandóan vízzel borított felszínek. Erre azért volt szükség, hogy „a halak el ne vesszenek, a súlyom megmaradjon, a marháknak alkalmatos vizek légyen".  A keresztgátakat rekesznek vagy rekének nevezték. Volt Körtefásreke Demecserben, de a közönséges csíkhal fogására csíkgát-nak nevezték, kosárral fogták a csíkot, tapogatóval a halat. A halászó ember egy alul-felül nyitott kasfélével (tapogató, borító) borítja le a bizonyos jelekből sejtett, meglátott halat (én többnyire a sás mellé nyomtam le, mert ott pihent a csuka a nagy melegben), hogy a zsákmányt kézzel kiemelhesse. A tapogatós halászatra használt kas magasságát az szabja meg, hogy az iszapos feneket a kétrét hajló ember elérje. A fűzvesszőből font (sűrű, ill. ritka fonású) vesszőkasokat használtak. Sokakat megbotránkoztat, majd de az inséges időkben a sertések táplálásában állati eredetű anyagok is voltak, a rétközben ha nem volt takarmány se disznóparéj elegendő akkor szárított halat, csíkot és madártojást, a elhullott állat húsát adták a disznóknak. Ha nem vót más sulyommal(ehető vizinövény) vagy gyöszönnyel(hínár) etették az állatokat. A felesleges tej is a disznóvályúban kötött ki. A juhsavót az elpusztult baromfit is süldőkkel etették meg. Én még ma is undorodom a csíktól, pedig a háború alatt állítólag azt is megették. A falvak a tájegység peremén és a belső szigeteken, homokhátakon, települtek meg, lakói a halászattal, csíkászattal, teknősbékafogással, nádvágással, sulyomszedéssel foglalkoztak, az állattenyésztésből és a lápból kiemelkedő homokszigeteket művelve földművelésből származó jövedelmük kiegészítéseként. A mélyfekvésű helyeit szinte egész évben víz borította, és az évszázadok alatt e vízzel borított területeken képződött tőzeges talajon zsombékos úszólápok, különleges hínárvegetáció alakult ki sajátos növény és állatvilággal. A sulyom termését nyersen, sütve, főzve, lisztként lepénybe-kásába téve vagy szószként fogyasztották a tanyasi emberek.

Laudator temporis acti...

(Horatius)

Búzás Viktor A magya föld meséje című útleírás

(részlet)

 

Régente  a  Felső-Tisza  egyetlen  átkelője volt.  Tas  és  Szabolcs  vezér  emlékezete  nem  halvá- nyodott  el  ezen  a  tájékon,  de  Kossuth  Lajosé  sem. A  magyarság  bálványozott  vezére  is  tartózkodott ebben a helységben.Balázs  felserkenve  álmából  pitymallatkor,  gon- dolkodóba esett:—  Demecser...  Vár  is  van  a  helység  határában — morfondírozott magában.Úgy  rémlett  neki,  hogy  a  vár  segítségével  az apja  nyomába  juthat.  Mert  a  vár  ritkaság  ezen  a vidéken,   hamar   nyomára   lehet   jutni   olyannak, amelyik  tömlöcöt  őriz  a  fala  mögött,  csak  valami deákembert kell megkérdeznie. Legjobb  volna  persze,  ha  Debrecenbe  men- nék.  A  kollégiumbeli  tudós  professzor  urak  majd megmondanák,  ha  szépen  instálnám  őket  érte.  De oda  nem  tanácsos  a  lábamat  tenni,  mert  könnyen lekaphatnának  a  harisok  mind  a  tíz  körmömről. Ruhám,  kalapom  s  a  lovam  bujdosó  szerszáma már messziről veszett híremet költi.Ahogy  felnyergelt,  meg  is  tudta  egy  arrajárótól, hogy  a  rét  hajdan  a  község  legelője  volt  s  csak azért  hagyták  abba  a  legeltetést,  mert  végkép  el dudvásodott.Megint  nyakába  vette  a  világot,  és  sietve  oda- hagyta  Nyírbogdányt  is.  Ennek  szintén  van  egy Bánomvára nevű félbenmaradt épülete.Balázsunk  végre  Demecserre  érkezett.  Demecser vára  szintén  a  Rétköz  mocsarából  emelkedik  ki  s ez  is  természetes  homokmagaslat.  Hivatalosan  Vár- hegynek   nevezik   az   erődítést,   a   nép   azonban Tündérvárnak vagy Lányok várának hívja.Kevés  olyan  hozzáférhetetlen  hely  volt  ebben  a terjedelmes  ingoványban,  mint  ez  a  földvár.  Talán azért  fűződik  hozzá  annyi  mende-monda.  Lehet, hogy  azért  veri  föl  az  egykori  vár  csendjét  a  kincs- keresők  lázas  munkája,  úgyhogy  a  vár  földjét  már gödrösre vájták.Balázs  itt  megragadt  egy  vendégszerető  háznál. Gazdája  az  állattenyésztésen  kívül  a  Rétköz  leg- főbb foglalkozását űzte: a halászatot.Elődöngött  néhány  napig  a  határban:  A  Kolbart-, a  Báholy-,  a  Dombóc-tó  s  a  Lapuvas-tava  partjain. Nézgélte  azt  a  különös  halászatot,  amely  ott  a  hal töméntelensége   miatt   dívott.   Egyúttal   megtalálta annak   nyitját,   miért  mondják   a   Tiszáról:  több benne  a  hal,  mint  a  víz.  A  legkülönfélébb  halfajták töltötték  meg  a  tavakat  és  morotvákat  vagy  —  mint a  nép  arrafelé  mondja  —  a  halovány  okát,  mert  az évenkint  bekövetkező  árvízzel  együtt  hallal  is  meg- telnek.  Az  erek  s  a  lefolyásos  tavak  pedig  a  leg- különbözőbb halfajták ivóterületei voltak.

Aztán  magának  is  kedve  támadt,  hogy  egy-egy csukára  rátegye  a  szitakéregből  készült  hálót,  a tapogatót,  vagy  hogy  valami  kövér  potykát  három- ágú szigonnyal üssön át a sekély vízben.Nagy  gyönyörűségére  volt  a  sikeres  halászat, habár  nem  volt  számára  újság.  Képletesen  azt  le- hetne  mondani,  hogy  a  lovonjáró  pásztornépnek szintén  a  nyeregkápáján  fityeg  a  halfogó  hálója. A  színigazság  azonban  az,  hogy  kunyhójában  min- dig  kerül  valamely  terüháló  vagy  vejsze.  Halászik is  mindig  az  erek  mentén,  ha  ráun  a  gulyásos  húsra s  megéhezik  a  cserepén  sütött  halra.  Aztán  sokszor nevel félkilogrammos példányokat a vetett halból.A  hitvány  halfiakat  a  folyami  halász  kicsinylő mosollyal  visszaveti  a  vízbe  és  bajusza  közé  dör- mögi:—   Hadd nőjjön még!Nem  így  a  pásztor.  Az  nincsen  úgy  bőviben  a  hal- nak,  s  az  ízes  falat  neki  is  ínyére  van.  Ás  nekik egy  bányát  a  puszta  televény  földjébe  úgy,  hogy abba  állandóan  talajvíz  szivárog  bele.  A  hulladékon  aztán  mihamarább  anyányivá  nevelődik  a  hal- poronty.Jószemű  ember  volt  a  gazda.  Tudta  a  dürgést- dorgást.  A  legényre  meg  szüksége  volt:  hadd  gyarapodjék  a  ház  népe  egy  markos  emberrel.  Bizonyára  az  Isten  küldötte  oda.  Az  idegenek  beszivárgása  itt  épp  oly  ritkaság,  mint  az,  hogy  valaki  oda ha gyja az ősi földet.  Ejnye!  Olyan  jókötésű  legény,  mint  amilyen te  vagy,  csak  a  gyepen  terem,  nem  pedig  itt   gondolta, s félszemmel végigsandított a legényen.

Azért, hogy ösztökélje egy kissé a  tétovázó legényt:   megindította   a   garatot,   a   szóbeszédet. Nem  járt  üresen,  mert  ami  benne  volt,  színigazság volt bíz az.—Hát  hiszen,  nem  nehéz  az  ember  élete,  az  már szent  igaz.  A  vízbül  élünk  itt  mindannyian.  A  vízi- madarak  közül  legjobban  szeretjük  a  vadrécét,  a vadlibát,  de  azért  vadásszuk  a  szárcsát,  a  vízi- tyúkot, a halízű budokányt, sőt a libucot is. —Melyiket fogják legkönnyebben? —Mindegyiket.  A  vadréce  azonban  leginkább  a kezünk  ügyibe  esik,  kivált  aratáskor.  Ekkor  vedlik meg.  Ilyenkor  lusta  és  tehetetlen,  mert  a  tollait  hullatja.  Sebtiben  körülvesszük  fészkelő  helyüket  és kézzel  fogjuk  össze.  A  sokféle  madár  tojását  pedig akár   csónakszámra   szedhetjük   a   Jakab-réten,   a Gergely-lesen,  a  Matyi-,  a  Vár-,  a  Kolyhok-szigeten s  a  Veres-híd  környékén.  Az  életünk  bizony  sok küszködést kíván: de a sok kéz sokat fog össze. —Osztán sose vadásznak? —Dehogy  is  nem!  Mikor  beleununk  a  halászatba,  vadászathoz  fogunk.  Az  egész  ház  népe együtt  van,  mikor  nyomon  követjük  a  vadat.  Osztán  mindenik  vadnak  megvan  a  maga  ideje.  így  a nyulat  leginkább  ősszel  vadásszuk.  A  réti  farkast  s a  szigeteken  élő  rókát  a  nádasokban  fogjuk  össze, kutyákkal  űzzük,  de  inkább  csak  télen,  mert  akkor jó  tömött  a  bundájuk.  Legkülönb  azért  a  vidravadászat. A  rektor  kioktatta,  hogy  vár  néven  Szabolcsban sok  mindent  értenek.  így  hívják  a  hajdani  föld- várakat,  a  várkastélyokat  s  a  vár  nevet  valóban megérdemlő  erősségek  romjait. Mindjárt  el  is  sorolt  egy  csomó  helyiséget,  amelynek  határában  ilyféle  vár  van.  Balázs  alig  győzte begyre  szedni,  de  meg  is  mutatta  a  térképen,  merre kell Demecserre mennie.

 

 

 

 

A Rétköz természeti szépsége

 

A Rétköz pótolhatatlan természeti örökség mindannyiunk büszkesége, furcsa hogy ez a hajdani lápvidék több mint 50 000 hektáros tájon belül nincsenek természetvédelmi oltalom alatt álló területek. Ennek nem a természeti értékek hiánya az oka, hanem sokkal inkább az, hogy Rétközben igen kevés természetvédelmi kutatás történt, s a helyben lakók és a szélesebb közönség sincs tudatában az itteni gazdag természeti örökségnek. A Rétköz a Tisza felső szakaszának szabolcsi mélyártere, mely a folyószabályozások és lecsapolások előtt (a XIX. század közepéig) kiterjedt lápvidék volt erdőkkel, tavakkal, rétekkel, lápokkal, kanyargózó vízerekkel. A tájegység peremén, illetve a belső szigeteken, homokhátakon megtelepült falvak lakói ezekhez a körülményekhez alkalmazkodva halászattal, csíkászattal, nádvágással, sulyomszedéssel, teknősbékafogással és egyéb tevékenységekkel egészítették ki állattenyésztésből, kisebb részben földművelésből származó megélhetésüket. Az ármentesítés és lecsapolás eredményeként alapvetően kultúrtájjá változott Rétköz mind a mai napig igen szép arányban őrzi természeti értékekben gazdag vizes élőhelyeit. A táj talán legértékesebb és legsajátosabb természeti képződményei a lápok. Azokon a mély fekvésű helyeken, amelyeket szinte egész éve át víz borít, az évszázadok alatt képződő tőzeges talajon zsombékosok, úszólápok, különleges hínárvegetáció alakul ki, különleges állat- és növényvilággal. Mára csupán néhány száz hektárnyi láp maradt a tájegységben! A kutatás során a védett békaliliom (Hottonia palustris), lápi csalán (Urtica kioviensis), mocsári lednek (Lathyrus palustris), tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), mocsári kocsord (Peucedanum palustre), a ritka villás sás (Carex pseudocyperus), mocsári csillaghúr (Stellaria palustris), békalencsemoha (Ricciocarpus natans) számos eddig nem ismert állományát fedezték fel. Megtalálhatjuk ezen túl a Rétköz valószínű utolsó, több hektáros, kiemelkedő természetvédelmi jelentőségű úszólápját is. A hajdani Rétköz emlékeit őrzik az ősi patakmedrek, erek maradványai. Egykor a Szebecse, a Járat-ér, Ticce, a Csenger, a Kis-Tisza patakok hálózták be a vidéket; ezeken át érkezett áradáskor a Tisza vize a területre, s apadáskor ezeken jutott vissza is a folyó medrébe. Mára csupán néhány kilométernyi „holt” szakasz maradt az ősi erekből. Érdekes módon a döntően mesterséges Belfőcsatorna egyes részei is ezekben a medrekben folynak: az ilyen szakaszokon különlegesen gazdag és értékes a vízi élővilág. Több helyen található a védett sulyom (Trapa natans), rucaöröm (Salvinia natans), valamint a ritka kolokán (Stratiotes aloides) és vízitök (Nuphar luteum). A tájegységnek mára a füves-sásos, füzesekkel, nyárfákkal tarkított rétek a legjellemzőbb élőhelyei. A Gégényi legelőkön az óriáspöffeteg, a Demecseri erdőkben a nagyőzláb gomba terjedt el. A kiterjedt kaszálók, legelők azokra az időkre emlékeztetnek, mikor a Rétközben az állattartás volt a megélhetés fő forrása. Az akkori, ridegebb tartáshoz alkalmazkodott szarvasmarha- és lófajták jól hasznosították a lápos-zsombékos-nádas foltokkal tarkított savanyúfüvű réteket. Ma már sajnos egyre kevesebb a jószág, de még mindig ez a területhasználat biztosítja a rétek, legelők számos védett növény- és állatfajának fennmaradását. Három védett orchideafaj: a pompás kosbor (Orchis elegans), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorrhiza incarnata), és a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) több állománya mellett a hegyvidéki elterjedésű, hatalmasra növő védett mocsári csorbóka (Sonchus palustris) több populációját is megtalálhatjuk. A Gávai-legelőn a védett hólyagos here (Trifolium vesiculosum) felfedezése: ezt a sokáig kipusztultnak hitt fajt csak pár éve találták meg újra hazánk területén. A rétközi állomány így (másodikként) igen nagy jelentőségű a faj megőrzése szempontjából. A szikesek a kistáj ritkább, de igen értékes élőhelyei közé tartoznak a szikesek. A hullámos felszín mélyedéseiben egyes helyeken a talajvíz sajátos mozgása és az erős kipárolgás miatt felhalmozódik a só: így sajátos élővilágú szikes tavak, rétek alakulnak ki. Ezeket a helyeket a tavaszi vízborítás idején rendkívül kedvelik a vonuló madarak, és a növényvilág is speciális, sótűrő fajokból áll, mint a sziki őszirózsa (Aster tripolium), az egérfarkfű (Myosurus minimus) és az árpasás (Carex hordeistichos). A Rétközben nagy számban találhatók olyan mocsaras területek, melyekről korábban nagy költséggel (drénezés, szivattyúzás, melioráció) elvezették. Több évi szántóművelés után azonban mára sokhelyütt nincs, aki megfizesse, működtesse, karbantartsa a lecsapoló infrastruktúrát, ezért visszatért a belvíz, s vele együtt a természetes élővilág. Noha az ilyen újjászületett nádas mocsarak jelenleg többnyire gyomosak és fajszegények, néhány év alatt értékes madárvilág veszi birtokba őket, és ritkább növényfajok is megtelepszenek. A védett kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) számos populációját ilyen másodlagos vizes élőhelyeken találtuk meg (egyébként szikeseken, réteken, sásosokban, zsombékosokban is él a faj). A táj meghatározó elemei a Rétköz nyugati részén magasodó kunhalmok (kurgánok). Ezek közül a kr. e. 2-3000 évvel ezelőtt emelt hatalmas sírhalmok közül kiemelkedő a 12 méter magas ibrányi Fekete-halom, de mellette tucatnyi másik kurgán gyarapítja a tájegység természeti örökségét. Mintegy 450 természeti területet találtunk (több, mint 8000 ha kiterjedésben). Ezek bejárásával 24 típusú természetes élőhelyről, 20 védett faj 150-nél is több állományáról beszélhetünk. A Rétközt az 1880-as években csapolták le, vizét a Lónyai-főcsatorna vezette el. A környék lakossága ekkor tért át az intenzívebb gabona-, dohány-, káposzta- és burgonyatermelésre. A tájegység legjellemzőbb élőhelyei, az ármentesítés és lecsapolás eredményeként kultúrtájjá változtak. A Rétköz az alacsonyabb részeken mind a mai napig igen szép arányban őrzi természeti értékekben gazdag vizes élőhelyeit.

 

A hétköznapok egyszerűsége (Bagoly Erzsébet)

 

A tanyákon az emberek önellátóak voltak, mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Kevés olyan dolog volt, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be. Ha pénzre volt szükségük, mert venni akartak a piacon gyufát, petróleumot, sót, cukrot, ruhát és a lábbelit akkor eladtak valamit; tojást, tejet, dohányt. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága közismert. Fő ételek voltak: kenyér, köles paszuly, málé, burgonya, káposzta, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, csócsa, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig volt a ügyes gazdasszony kamrájában. Minden időszakban volt valamilyen gyümölcs a kertben. A krumpli sosem fogyhatott ki. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírás galuskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták, vagy tálalhatták túróval is. Krumpliból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki, a puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá, ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, még a gulásztát is megették a tehén összecsomósodott tejét, és ha valakinek nem volt tehene, az kecskét tartott. Kedvelt étel volt az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret is házilag készítették, a gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét, amikor már bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte, amit ehettek kaprosan, cukorral, de zsírosan is. Amikor szikrázott a tégla akkor be volt fűtve a kemence, ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetették a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomták, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is, hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget. A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta, és ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is, amiket mákkal vagy dióval töltöttek. Mivel volt tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején, abroszon szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a vetőmagot, hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Az udvaron mindenkinek volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés vagy adjusztálás történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Az udvaron volt egy hombár, a szemes gabona  eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri.

A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes legelőkön tartották, amíg a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret tárolták. Szokás volt a szántás első fordulójánál az olvasót az ekeszarvára akasztani és Isten áldását kérni a munkához. A ház nádtetős, vert falú volt, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. a házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és gyümölcsöskertet kerítés, gyakran málna vagy ribizli sövény vette körül. A szalmafödeles ház szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak mögött terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek. A Pap tó  ami a Borostános láptől délre vót, régi neve Prépost tó. A templomok közötti utat Várdi útnak vagy nagy útnak hívták, ma is nagy utca a neve. A Kecsker tótól keletre lévő sziget neve Kisgémes sziget vót.  A pásztor értől nyugatra Mátyás sziget vagy Páskom sziget. Páskom kút sziget, a Kecsker tótól északra. Ahogy zsugorodott a víz úgy változott a neve, a tóból lett posvány, cseretek tókák kutak, gödrök, posvány, bodor(tekervényes ér).Volt ahol sűrű volt a bozót (cseret) ott bujtak meg a farkasok. Gál-Kuti csatornát csak kanálisnak hívták(Lónyai) A Lónyaitól délre lévő területet homok szegnek nevezték, az északit csak ártérnek. A Cseréshegytől délgyugatra volt a református egyház földje, ami a borzsovai keresztig tartott, ott vót a kántor fődje keletre levente gyakorlóhely volt, meg lőtér. Az evangélikus temető a szőllőhegy északi sarkában vót.  Az őrház, a régi Köleshely közepe táján, a szalókával szemben fekvő kis rétnél a vasuté vót. Dél felé vót Borzsova tanya vagy Lokteluke. Lakteleke. (Laczteleke.) Lactheleke. Laktheleke. – Úgy fordúl elő, mint Borsova s 1333-ban mint «poss. seu terra Lokteluke» Devecserrel és Kékkel együtt. (Zichy okmt. I. 412.)

 

 

A rétköz elhelyezkedése

 

A tájegység a Tisza mentén, több tucat települést foglal magába. Területe 140 ezer hold. A táj a Tisza és a Lónyai csatorna között terül el. A Nyírségből az idők folyamán, földmozgások következtében a pleisztocén korban a Rétköz, a Bodrogköz, a beregi és a szatmári síkság lesüllyedt. Így a területét a szél és a víz munkája alakította ki. A víz a Rétközben szeszélyesen kanyargó folyó oldalazó eróziójával letarolta a futóhomok felszínt. Árvizeivel évről-évre elöntötte a területet és nagymennyiségű iszappal és homokkal változtatta a területét. Nagy mennyiségű iszapot rakott le, hagyott hátra a Rétköz területén. Árvíz után a víz kitöltötte a folyómedreket, a mélyedéseket, növelve a mocsaras területeket. A növényzete a nád, a gyékény, a káka, a sás, a lép gazdag madárvilágával.

A mocsarakból kiemelkedő dombokat, szigeteket az ott lakók váraknak nevezték el. Később megerősítették és a földvárakat ellenség esetén menekülő helyként tartották számon. Veszély esetén rablók, idegen csapatok megjelenésekor csak az általuk ismert gázlókon a lakosság oda menekült. A bujdosók, betyárok, menekülők üldözőik elől a lápvilágba, a szigetre menekültek.

 

Kik voltak a pákászok? (Bagoly Erzsébet)

 

A halász, vadász, növénygyűjtő lápi embereket pákászoknak nevezték, akik a lápvidékről begyűjtötték a természet adta kincseket. A pákász mélyen bent a rétben élt, olyan helyen épített kunyhót magának, ahová másik ember nem nagyon merészkedett. Kinézett magának egy apró kis szigetet, porongot és kunyhót épített rá, általában a sziget déli oldalába, ami védetebb volt a széljárásoktól. Így az emberi társadalomból kiszakadva élte le az életét. Életmódját tekintve teljesen önellátó volt családjával kint laktak a rétben a pákásztanyán. Általában kúp alakú nádkunyhót vagy nyerges tetejű földkunyhót épített magának. A földkunyhót a legrégebbi építési technikákkal építette fel. Kimért egy hosszúkás négyszög alakot, két rövidebb oldalának a közepére ágasfát ásott le. A déli oldalán hagyott bejáratot, a többi oldalán pedig vert falat készített. Belülről egyenesre nyeste, majd a földet a külső oldalára hányta. Az ágasfákra szelement rakott majd erre a szarufákat és befedte náddal. Belülről kitapasztotta sárral, és készített egy kemencét a kunyhó hátuljába. Oldalát egy sima kővel keményre verte, majd kibélelte náddal és agyaggal és gondosan kiégette. A füst a kunyhó gerincébe vágott lyukon szállt el. Az ajtót vesszőből fonta amit ugyancsak betapasztott mindkét oldalán, hogy a szelek ne fújjanak be a hajlékba. Többnyire ez a fajta építmény volt a pákász igazi otthona, ezt használta késő ősztől kora tavaszig, a nádkunyhót a nyári időszakban lakta, amikor a rét mélyét járta. A rét mindent megadott amire szüksége volt. Nádat, gyékényt az eszközeinek, épületének, tüzelőjének. Halat, vízimadarat, tojásokat, vízinövényeket az élelmének. Mézet, gyógynövényt, piócát az orvosságának. Ivóvizet az úgynevezett lápi kútból nyert, egy hosszú nádszálat dugott le a lápba, át a tőzegrétegen, olyan mélységig, ahol már iható volt a víz.

A halat szigonnyal, varsával fogta meg. A vízimadarakat is különböző maga készítette hurkokkal ejtette el, s a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készített, vermet ásott, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálta elejteni. A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötte össze. A piócát úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni. A pákászok inkább cserekereskedelmet folytattak. Vászonneműre, bőrre, ócska ruhára volt csak általában szüksége. Ilyenkor bement egy rét széli falu piacára és itt eladta farkas, róka és nyúlprémjeit, daru és kócsagtollait. Családos pákász lisztet vett, vagy cserélt, de még erre sem volt mindig szüksége, ugyanis a gyékény lisztes gumója a sulyom volt a kenyérpótlója, meg a csicsóka gyökere ami olyan mint a krompé denagyon igénytelen.

 

 

 

 

 

Házépítés a vártanyán (Ifj.Szabó Dániel)

 

A házépítéshez, azt használtak, ami volt. Többnyire az agyag és a fa állt rendelkezésre a tanyán. A vályog, a sár és a természetes anyagokból készült falak jellemezték a házakat. Édesapám sokat mesélt az akkori életről. A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból (homok) és rostos adalékból szalma, pelyva, szecska, esetleg nádból készítették. A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékot használtak, de minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb - ezzel szemben nagyobb volt a hőszigetelő képessége. A vályog mivel nem éghető és jó hőszigetelő ezért kedvelt volt a tanyán. A vályogtégla mellett a lapított sárgömbökből rakott ún. csömpölyeg fal vagy petics volt a jellemző. A vert fal zsalu közzé került. A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló alapra kell helyezni, vízszigeteléssel kell ellátni és a különféle külső (csapadék) és belső (épületgépészet, pára) nedvesség elleni védelméről gondoskodni kell. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel. A belső vízvédelem a megfelelő, jó minőségű, és tartós épületgépészeti szerelvényeket, kiegészítőket, berendezéseket jelenti, valamint a belső használat során keletkező pára elleni védelmet szellőztetéssel biztosították. A vályogfalakat gyakran károsíthatják rágcsálók, az általuk kirágott járatok gyengítették a falat. A gyors kiszáradás miatt fontos volt, hogy a vályogfalakat csak száraz időszakban készítsék főleg a nyári hónapokban. A gömbölyegek vagy gombócok formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest (a ma tömbökben kapható sajtokhoz hasonlít formájuk). A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni. A vályogtégla úgy készült, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltötték, és abban fával csömöszölték. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg. a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. Ezt lehet úgy is, hogy oldalfalak nélküli tetőszerkezet alá rakják, de legegyszerűbb módja az, amikor valamilyen anyaggal (homok, nádtörek) betakarják. A terepszint fölé vezetett tégla, kő vagy beton alapra ill. lábazatra készül. A lábazaton szigetelés fektetése szükséges, ezt a szigetelést célszerű egy égetett téglasorral védeni. A téglákat szabályos kötésekkel, általában agyagból (sárból) készült habarcsba falazzák, ritkább esetben mészhabarcsba. A tornácot culáp vagy támasztóoszlop tartotta, de a falba is beépítették. Az ajtók ablakok fölött az áthidalót fából. A rakott falhoz szükséges agyagot emberi erővel taposták, vagy háziállatokkal (ló, szarvasmarha) járatták meg. Járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Vigyáztak rá, hogy ki ne száradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is. A rakott falat miután elkészült egyesre vágták ásóval. A vert fal zsaluját pántolták, oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették, döngölőkkel tömörré verték, esetleg botok végével megszurkálják a levegő kiszorítása céljából. Ha a deszkázat csúsztatható, akkor feljebb húzzák. A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével. A paticsfal olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat. A földbe szúrták a sasfákat, oszlopokat erre kerültek a varrófák vagy gerendák, így alakult ki a ház vázszerkezete. Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak. Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak. Sokkal tartósabb, mint a többi faltípus. A vályogházak élettartamát száz években mérték. Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Pácolt deszka volt a plafon és döngölt sár a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak.A legtöbb ház vályog falazattal épült, csak néhány ház volt paticsfalazatú. Ez aprószalmás, törekes, pelyvás, sásos sárból készült, változó méretű, megszárított, de ki nem égetett tégla. A vályogot a falvak szélén található vályogvető gödörben készítették. A vályogvetés jellegzetes cigány foglalkozás volt, töreket, pelyvát kaptak a megrendelőtől, és százanként, ötszázanként pénzben vagy egyéb fizetségben egyeztek meg. A vályogvetőgödör a falu északi részén volt, a szegényebb családoknál előfordult hogy egy család magának készítette a vályogot. Ekkor a sárnak az udvaron nagy gödröt ástak, s mellette készültek, száradtak a kiöntött formák. Belőlük tetszés szerinti fal rakható, amit sárral ragasztottak össze. A módosabbak kő alapra rakták a vályogot.  Az idősebbek emlékeznek még az ún. Boldogasszony fájára, ami a ház közepén helyezkedett el, mintha ez a fa tartotta volna a tetőt.  A megfelelően elkészített nádtető 35-40 évet is kibír, ám 6-8 évente fel kell újítani. Ennek oka, hogy a nádtető felső 10 centiméteres rétege - mely az időjárás viszontagságainak leginkább ki van téve - folyamatosan tönkremegy, így ezt cserélni kell. A nádat úgy kell beépíteni, hogy szellőzni tudjon. Ellenkező esetben a kinti-benti hőmérséklet különbségekből adódó páralecsapódásokkor keletkező nedvesség nem tud távozni a szálak közül, és azok ettől korhadásnak indulnak. Lényeges, hogy a náddal borított tető hajlásszöge 35-40°-nál nagyobb szögű legyen, erről ugyanis gyorsan lefolyik a víz. A kisebb szögű tetőknél a víz lefolyása lassabb, emiatt nagyobb esély van a tető beázására. A tetőfedésre alkalmas nád körülbelül 140 centiméter hosszú, és 4 mm, vagy annál vastagabb. Ennél rövidebb szálakkal nem lehet megfelelő átfedést biztosítani. A nádszálakat 26 cm átmérőjű, azaz nagyjából 85 centiméteres körméretű kévékbe kötik össze lágyhuzal drót segítségével. Egy közepes méretű házhoz valamivel több, mint 1000 kéve nádra van szükség, ami két teherautónyi rakománynak felel meg. A fedélszék elkészítésekor nem szükséges fűrészelt lécezést kiépíteni, elegendő azt 5-6 centiméter átmérőjű botfákból elkészíteni. A nádkévék egymással fedésben kerülnek fel a tetőre. A nádtető legfontosabb része a gerinc, amelynek nem csak tetszetősnek kell lennie, hanem beázás-mentesnek is. Nádtetőknél a kéményt mindig a gerincen vezessük át. A nádtető készítését ketten végzik. A tetőn lerakott nádcsomókat régebben gúzzsal, napjainkban dróttal rögzítik. A tetőn kívül álló munkás fekteti le a nádkévét, és egy hosszú fémtűbe főzött drótot ad át a belül álló társának, aki átveszi, megszorítja, majd kívülre visszatűzi a drótot. Nádlemezt födém készítésére is használhatunk, ebben az esetben 10-20 centiméterenként a kévékbe gömbfákat, vagy erősítő léceket kell bedolgozni. Ezek a nádlemez teherbíró képességét növelik, így az meghajlás nélkül négyzetméterenként akár 150 kilogramm terhet is elbír. A nádszövet alkalmas vakolatréteg megtartására is: faszerkezetekre erősítve bakolhatjuk azokat. Régi házak oldalainak szigetelésére is kiváló a nád, a felerősítést követően a kévék itt is tapaszthatók. A házakat először törekes sárral tapasztották, az ezt követő réteghez lótrágyával kevert sarat használtak, majd fehérre meszelték. A házak utca felőli oldalát díszítették is, halványszürke motívumokat, csíkokat, húztak a fehér falra. A tapasztott házak elejét a tehetősebbek később díszítették. A ház tornáca A tetőszerkezet szarufás, torokgerendás, ami azt jelenti, hogy a szarufát fordított V alakban kapcsolták össze, így a tető terhét a falakra vezették át. A felső harmadban hozzákapcsolt vízszintes rövid gerenda a torokgerenda. A fa beszerzésének korlátozott lehetőségei miatt egyre kevésbé alkalmazták a födém összeállításánál a mestergerendát. Ennek kultikus jelentősége volt, különleges, mágikus erővel bírt. 1940 tájékán bontották le ezeket a házakat, melyben „boldog anya” volt. A tetőfedés anyaga a zsúp volt amit rozsszalmából csináltak, a rozsszalma csomót babának nevezték. Használtak szalmát és tengericsutkát is tetőfedésre. A másik gyakori módszer a nádtető volt. A természetes anyagokkal történő tetőfedés főként praktikus szempontból volt elterjedt: e növényi részek mindenhol megtalálhatók voltak, így a tető anyagköltsége szinte ingyen rendelkezésre állt. A falusi emberek azt mondták a hozzáértő ember kezében a sár is arannyá válik. A régi öregek valóban sárból képesek voltak házat építeni. Mivel a régi öregek négy osztályt jártak kénytelenek voltak az anyaföld adományaira, nevezetesen sárra, szalmára, vízre, megfelelő tájolásra és a Jó Isten áldására támaszkodni. Amikor az ember elfogadta magát a természet részeként, s nem akarta uralni a világot, akkor elfogadta azt is, hogy háza a földből nő ki, és évtizedek múlva a lakója és a lakhelye is oda tér majd vissza a jó anyaföldbe. A Vártanyán a gazda nyáron kint aludt a tornácon, tiszta volt a levegő.  Hiába a vályogból készült házak, nyáron a legjobb hely itt is a szabadban volt. Csend volt, csak a tücsökzene, békabrekegés. Ilyenkor aztán jobban ment az alvás, de ha mégsem, akkor is érdemes volt kint pihenni, hisz jobban ráláthatott mi történik, az éjszaka a zsiványok világa volt akkor is, és a parasztember félti az értékeit, hisz keményen megdolgozik érte. Ha úgy adódott, hogy neszt hallott, vagy a kutya ugatott szokatlanul, akkor az éjszaka kellős közepén is minden teketória nélkül átjárta a területet. És csak akkor nyugodott le ismét, ha biztosan tudta, hogy nincs semmi vész. Általában amíg be nem köszöntöttek az első fagyok, addig kint maradtak. Nem csoda ha egészségesebbek voltak. Minél kisebb a ház annál nagyobb benne a szeretet.

 

 

 

 

 

 

Mindent felhasználtunk (Bagoly Erzsébet)

 

 A tanyasi emberek mindent felhasználtak amit Isten adott. A tanyán mindennek meg volt a célja, legyen az fűzvessző, nád, gyékény, sás, káka szalma, kukoricacsuhé, faháncs, vagy hasíték. A nádvágás a szegényparasztok egyik téli munkalehetősége volt. A nádvágáskor nádtolót használtak, a nádat vagy hosszában elnyújtva fektetik a földre, mint mondják halhíj-ba rakják, vagy a kévéket torsos végére állítják, hogy a bojtja lebegjen vagyis kúp-ha. rakják össze. A nádtoló sokszor saroglyaszerű. Két vastagabb nyár vagy fűzfakar között egyenes, széles, erős vas van alkalmazva. A vágó vastól felfele még három keresztfa van, mely arra szolgál, hogy a nádat felfogja. Ezenkívül két oldalt vékony fűzfa káva hajlik, azért, hogy a nád le ne csússzon a tolóról. Az éles vaslemezt tolják a jégen. Ez elvágja a száraz nádat és a levágott nád belehul 'a kávák közé. Aki tolja, az nádvágó. Egy másik ember kimarkolássza a nádat a kávák közül és beköti kévébe. Ez a kévekötő.  Elsősorban az alföldi házak tetőfedésére használták a nádat, de nádból készültek gazdasági épületek, pásztorkunyhók falazata, vejsze terelőfala és ketrecei. Kisebb használati eszközöket is készítettek a leleményes parasztok a nádból, szövőszék bordáját, még én is találtam annak idején a padon ilyet, vagy nádseprűt. A sásféléknek  is fontos szerepe volt, mégpedig a takarmány biztosításában.  alomként hasznosították. Székülőke, dikó, vacok befonására használták, de belőle is lehetett csuhé lábtörlőt rendszerint külön aratott, válogatott búza- vagy rozsszálak kalászaiból sulyokkal verték ki  a búzaszemeket. Először tisztították a szalmát, majd ízekre szedték, a bütyöknél elvágták, a levélhüvelyeket eltávolították, fonadékká alakították. A tiszta, megnedvesített szalmából 6, 7, 8, 12 szálával lapos szalagfonatokat készítettek, amelyeket leginkább a szalmakalap  készítésénél alkalmaztak. Készítettek belőle méhkast, terménytároló edényeket, székülőkét.  A cirok sem maradhat ki, mivel a seprűcirokból seprűt kötöttek, amit puha dróttal nyélre kötöttek. A ficfavessző is fontos volt a tanyán, a kivágott ficfák gyökereit a vizenyős földben hagyták amiből ezernyi hajtás sarjadt. A vesszőkosár fontos segítője volt a parasztembernek. Haználtak még a télen levágott hántolatlan, zöld, fekete fűz-, nyír- vagy mogyoróvesszőből kötötték tárgyaikat. Sövényt vagy használati tárgyakat készítettek kerités sövény vesszőből, de készült belőle tyúkól. ház, kas is. Persze a hosárfonók vékonyabb, hámozott, hasított vesszőből dolgoztak, ez gyakran az ügyeskezü vakok kenyéradó foglalkozása volt, akik  kézikosarakat, fonott bútorokat készítettek belőle, meg csuhészatyort vagy csuhépapucsot készíteni. A szalma az aratás mellékterméke sem veszett kárba. A kosárnál előbb a fenekét kötik meg, ebbe tűzdelik a bordákat, a formát és a szerkezetet biztosító vastagabb vesszőket. Demizsonokat is fontak be vele.A puhább fajtákat zölden és szárítva is adták a szarvasmarháknak mint a tengeriszárat, de a keményebb levelű sásféléket inkább asználták kötöző anyagként, aratókötélként a kévekötéshez, de kötöttek belőle szakajtó kosarat, vékát és lábtörlőt is. Ott volt még a gyékény, amit augusztusban vágtak mocsaras, vízjárta réteken nőtt és tavakon, folyók mellékágaiban. A gyékényfonás is fontos szerepet kapot a tanyán, bevitték Demecserbe a piacra a fonott árut és eladták vagy elcserélték gyufára vagy sóra. A napon kiteregetett, megszáradt növényt kévébe kötve szállították, és otthon dolgozták fel. A gyékényfonó a földön ül, lábával rögzíti a gyékényt, a kezével pedig fon. A gyékénykötélből rendszerint spirális technikával alakítja ki a terménytartó kosarakat, szakajtókat, lábtörlőket stb. Először lehántják a gyékény külső rétegét az alatta levő rostokról lefejtik a gyékényszár finom csikjait vagy szalagjait, amit selyemnek neveztek, majd a bélgyékényt meghasítják a selyemből két tenyér közt zsineget sodornak vetülékszálnak. A szövés földbe vert karókhoz erősített, egyszerű szövőszéken történt. A csuhé a tengericső borító levele is felhasználásra került. A tengericsőről lefejtett leveleket csomóba kötve a padláson tárolják. Először langyos vízben áztatták, majd keskeny csíkokra hasították, majd fonták.

 

Aratás a faluban (Éles Gyula)

 

Régen Péter és Pál napján indult az aratás, azt mondták, hogy már megszakadt a gyökere, érésbe van a gabona. A búzaszentelés Szentmárk napján április 25.-én volt. A pap a mezőről hozott, vagy csíráztatott búzát megáldotta, és az aratás végeztével augusztus utolsó vasárnapján hálaadó misén vettek részt az emberek, megköszönték Istennek az áldást. A házat és a templomban az asztalt arató  koszorúval díszítették, amit búzakalászból, búzavirág-ból és pipacsból készítették. Sokan az aratókoszorút, karácsonyig megőrizték. A kaszamankó vagy kocs a kaszanyélbe ütött, egyik a nyél végén, másik közepe táján levő horgas fák elnevezése, melyeket megmarkol a kaszás. A marokszedő kampó nagy segítséget jelentett az asszonyoknak. Sokat meséltek szüleim a régi időkről, a vásárokon folyt a cserekereskedelem, a Demecseriek a gabonát elcserélték a Tarpaiakkal szilvára. A gazdák aratómunká-sokat fogadtak fel, ruszinokat és tótokat. Lovas kocsikkal behordták az udvarba a kévéket, majd asztagba rakták őket. A gazdák szívét megelégedés töltötte el. Következett a cséplés. Amíg nem volt gép binyony kézzel végezték ez is. A cséplőgép körül minden munka veszélyes volt. A kévevágó a kötelet vágta el, és adogatta a kalászt az etetőnek, aki azt lefele fordítva a gépbe helyezte. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona. Sajnos sok halálos baleset volt Demecserbena cséplőgépeknél. A megtelt zsákokat mázsálták, hordták a padlásra. A szép szalmát pedig kazlakba rakták, állatok téli etetéséhez, illetve almozásához használták. A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalász maradék. A munka végeztével csapravertek egy hordó bort, ilyenkor hajnalig mulattak, táncoltak, a fiatalok nótáztak, karikáztak, az idősebbek a ház végében vagy az udvaron elhelyezett padokon ültek, beszélgettek. Más vidékeken máskép zajlott az aratás, a kötetlen módszernél, a kaszások a gabonát rendre vágták, a földre terítették. Nem kötötték kévébe, nem rakták keresztbe, hanem a villások villával vagy gereblyével kisebb csomókba (csirke, petrence, rudas) rakták, majd nagyobb egységekbe (rudas, vontató, boglya) és azután szállították nyomatni. A másik módszer volt a rendre vágó kévéző aratás, ahol a gabonát rendre vágták. Kézzel, sarlóval, marokszedő horoggal vagy villával, gereblyével kévékbe gyűjtötték és bekötve keresztekbe rakták.  A svábok a rávágó kévéző aratást használták, ami nálunk nem terjedt el, a gabonát a kaszás rávágta, azaz úgy sújtott, hogy a kaszára szerelt takaró (csapó) segítségével a gabona nem a tarlóra, hanem az előtte álló sorra dőlt. Az így keletkezett terítéket a kaszás után haladó marokverő (marokszedő, kettőző) ezt a munkát rendszerint nő végezte – puszta kézzel, sarlóval vagy marokszedő horoggal összegyűjtötte és az előre elkészített szalma- vagy búza-illetve rozsszálból font kötélbe tette

 

A kereszténység ( Éles Gyuláné, Fehér Mária)

 

Az aratás után a pap az új kenyeret megáldotta, az került az úrvacsora asztalra. Előtte vasárnap a templomban imádkoztak, hogy ne essen az eső, jó idő legyen, hogy az egész évi gürcölésnek meg legyen a gyümölcse, a mindennapi kenyér alapanyaga. Kora hajnalban, mikor még alig virradt, vállunkon a tarisznya, benne kenyér szalonna hagyma és só. A hajnali harmat kellett a kötélkészítéshez, mert különben törött volna, a köteleket előre elkészítették és árnyékba tették vagy letakarták, ne hogy a nap kiszárítsa. A férfiak a kalapjuk mellé tűzték szép kalászt, az asszonyok imakönyvükbe préselték. Egyesek egész marokkal vittek haza, s abból vágtak a kislibák eledelébe, egy részét pedig eltették, és ha a gyereknek nyilallása támadt, belefőzték a teába, amellyel a fájós részeket borogatták. Nagymamám elvett egy darabot a megszentett búzából és az imakönyvembe préselte, egész évben őrizni kellett, mert szerncsét hoz.  Nálunk a vártanyán, egykocsú kaszanyelet használták. Az aratás elengedhetetlen kellékei anno a sarló és a kasza voltak. A sarlóval való aratás kifejezetten asszonnyi munkának számított, míg kaszával csak férfiak dolgoztak. A marokszedés szintén az asszony feladata volt, a kévék bekötése és összehordása ismét férfi munkának számított. Így valósult meg a közös munka öröme, ahol a mindenki kivette részét az aratásból. A férfiak kaszáltak, a nagyobb lányok terítették a kötelet és az asszonyok sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Bal kézzel megfogott egy köteg gabonát és jobb kézzel a földtől mintegy 25–30 cm-re elvágta a szárát, majd letette maga mellé. Átlagosan 2–6 arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a fogásokból összerakott markokat. A kaszás aratás munkamenete több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat: A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ív alakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot. Nyolc marok alkotott egy kévét.  Négyszer négy kéve lett keresztbe téve, hogy alá-felé nézzen a kalász, eső esetén meg ne ázzon. A tetejére papkévét raktak ezzel zárták le a kersztet, ami így tizennyolc kévéből álló lett, így pihentették még pár napig. A tarlón, ahol aratás után, még ott meredeznek a gabonaszárak, fájdalmas volt járni rajta mezitláb, az elhullott szálakat fagereblyével húzták össze a gyerekek. Fárasztó, embert próbáló munka volt az aratás. Nagymama azt mondta csusztasd a lábad akkor elhajlik és nem szúr. A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálták, reggel munkakezdéskor, esetleg a déli szünetben. Ehhez a munkához két eszköz szükséges: a kalapács és az üllő. A kaszakalapács külön erre a célra készített szerszám, melynek egyik vége egészen hegyes, míg a másik tompa. Az üllőt közvetlenül a földbe verik, máshol egy faragott vagy faragatlan tuskóba erősítik, és azt nyomják bele a földbe. Nálunk a tanyán ülve kalapálták a kaszát. A kaszaverő széken sokkal kényelmesebb a munka, de nehézséget okoz annak a határba való kiszállítása.  A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. Még ma is használom a kabalási hétvégi kertemben a hagyományos módszert, amire Édesapám tanított meg még gyerekkoromban. Hosszú búzaföldek voltak, a végét látni sem lehetett. Az asszonyok mezitláb gyalog vitték az ebédet a kitikkadt aratóembereknek. Kemény embert próbáló munka volt, kisebesedett a lábuk a szúrós tarlón. Pihenő délben egy óra, kilenckor fél óra volt, ilyenkor evés volt illetve a férfiaknak kaszakalapálás. Érdemes volt hosszú ingben dolgozni, mert a kaszálás alatt koszosak és porosak lettek az emberek, kellemetlenül viszkettek és izzadtak. Édesapám mesélte, hogy ahogy a nap lement, a közeli kanálisban kötöttek ki a kimerült, viszkető gyerekek. Ezután következett a cséplés, majd ezután után a termést a padláson tárolták, ahol szorgalmasan forgatták, hogy jó száraz legyen. Augusztus közepe táján mentek ?rölni a malomba. Az új lisztb?l sütöttek kenyeret huszadikára. A terményt zsákokba szedték, majd szekérre rakták és így vitték a malomba. A garatba öntötték a búzát, majd azt a gép a hántolóba viszi, hántolás után felmegy az őrlőbe, ott megőrli a búzát lisztnek és tartályokba folyik osztályozva. Egy tartályba jött a búzadara, a másikba jött a rétesliszt, a harmadikba jött a finomliszt, majd külön a korpa. 1887-ig sarlóval arattak, utána vezették be a kaszás aratást. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze volt.

 

Gyógyítás és babona a Vártanyán (Bagoly Erzsébet)

 

A tanyán nem volt orvos, nem voltak gyógyszerek, de ha lettek volna se lett volna senkinek pénze rá.  Kuruzslók, ,javasasszonyok, boszorkányok táltosok borbélyok sarlatánok gyógyítottak. Évszázadokon át szájról szájra adták a titkos recepteket, melyik növény györekere, főzete, levele vagy virága milyen nyavajára jó. Minden gyógynövény volt ami a házkörül megtermett. Paszuly, krompé, káposzta, tengeri,dió, mák, tökmag, paradicsom, hagyma és a virágok. Apám szerint a javasasszony az ördöggel cimborál, ezért természetfölötti képességekkel rendelkezik, s ezt a képességét, tudását tudja gyógyításra felhasználni. Azt mondták hogy addig nem tudott meghalni, míg kézfogással át nem adta a tudást a gyermekének. A tanyasiak ismerték a javasasszonyok rontó erejét is, így ha valamelyik háznál bent járt, sót dobtak utána, hogy bajt ne okozhasson. Az állatokat senki nem tanítja meg arra, hogy melyik növény mérgező és melyik nem mégis tudják. A mangalica nem okoz koleszterin emelkedést, bár a sok munka sem. A sósvizben főtt krumpli, vagy a lerben héjában sült krumpli jó köret, de a levéből készítettek levest. A cékla rák ellen kiválló. A hagyma és a fokhagyma tisztító hatású. A paszuly a máj és vese működést segíti. A lencse nélkülözhetetlen esszenciális aminosavat tartalmaz. A sárgarépa csökkenti a koleszterin szintet, savtalanítja a vért, ezzel elősegíti a máj működését. A búzacsíra károsítja a koleszterin molekulákat, az érfalat rugalmassá teszi. A paradicsom tele vannak lycopine-okkal, melyek igazi tápláléka a vérnek és a szívnek. A dió féregölő vértisztító, és segíti az emésztő szervek munkáját. A zeller, a kínai kel és a kelkáposzta kalciumot tartalmaznak, és erősítik a csontokat. A spenót K-vitaminban gazdag. Akik nem tudtak olvasni azok is tudták ezeket a dolgokat. Egyszer a szomszédban a baba nem akart szopni, csak sírt egész nap. A javasasszony azt mondta, nem jól szülte meg a lyány. Újra meg kell szülni. Az udvaron volt egy meggyfa ami még nem termett. Hajnalban odavitték a babát, az apja egy baltával ketté vágta a fa törzsét a tetejétől a fődig, oszt át húzták rajta a babát előre meg hátra háromszor. Érdekes módon a baba abba hagyta a sírást oszt onnan kezdve rendesen szopott. Ez a kis történet is megmutatja milyen fontos volt hogy higgyenek az emberek a hiedelmekben. Egyszer nagyapámhoz hívták ki a javasasszonyt mert nagyon fájt a háta, az meg átforrósított kővel mulasztotta el a reumatikus panaszokat. Amikor édesapám kisöccse himlős volt, a javasasszony kilenc féle fűből kilenc helyről kilenc napon át este kilenc órakor feketére főzött fűrdővízben fűrdetve gyógyította meg a kisöccsét. Máskor meg a szomszédot elöntötte a Szent Antal tüze. A javasasszony azt javasolta, válogassák át a rozst a fekete varjú körmöket szedjék ki belőle, mert az okozza a nyavaját, és tényleg az okozta. A szomszédasszony nem tudott teherbe esni, a javasasszony szerint rontás igézés szemmel verés vagy átok miatt. A baksából kivett vékony faszenet főzték bele vízbe és abba fürdették meg az asszonyt, aki pár hét múlva teherbe esett. A gőzölés mellett a füstölés volt egy másik ismert és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét valószínűleg a javasasszony szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem találhatók Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését a szervezetből. Elterjedt gyógymód volt, hogy a szem által megrontott, megvert kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal, persze a füstölés kivette belőle a rontást. A munka végeztével azt mondta mindig, hogy neki nem kell semmi, látja hogy szegény ember a gazda. Ilyenkor vírtusból még többet adtak neki, olyankor hagyott ott a gazdánál kis ruhába kötve gyógyfüvet, amit be kellett áztatni és megitatni a beteggel.  A derékfájás vagy köszvény esetén a legkisebb kisfiúnak kellett megtaposni a beteg hátát. A fájós hát esetén a dömöckölés, dögönyözés is használt. Vajjal kenegették az égett sebet, fájós fülbe megolvasztva csepegtették, és viszkető kiütésekre Szent Antal-füvet vajban megpirítva kentek. Más, állati eredetű zsiradékot is gyakran használtak, így nyúl-, medve-, sőt gémhájat is különféle célokra, és szalonnával puhították a bőrkeményedéseket. Az állati zsiradékból készített szappant a kelések érlelésére használták régen. A  kenderolaj hatékonynak bizonyult súlyos fájdalmak, leukémia, ízületi gyulladás, cukorbetegség, asztma, fertőzések, gyulladások, égési sérülések, krónikus fájdalom, pikkelysömör, fekélyek, anyajegyek, szemölcsök és hasonló problémák kezelésében is. A javasasszony magas vérnyomásra, fejfájása, sűrűvérűségre nadályt (pióca) használt. A pióca a marásakor érgörcsoldó hatású, fájdalomcsillapító és értágító, véralvadásgátló anyagot juttat a szervezetbe, azonkívül a fertőzés veszélye is minimális. A javasasszony a vágott sebre sós kenyeret, forrázott sebre sót tett, vagy kis zsákban melegített sót tett, de a fájós fülre, gyomorra is ez került. Azt mondta egyszer a javasasszony nagyapámnak, hogy a közel háromezer gyógynövény minden nyavajára nyújt gyógymódot, de nem ismerjük még mindet.  A javasasszony petróleumot, terpentint, rézgálicot, tömjént, jódot, kámfort, szeszt, szurkot és szalicilt még trágyát is használt gyógyításra.  A különféle betegségek racionális, ésszerű megfigyelésen és kipróbált hatásokon alapuló gyógyítására, ilyen volt például a nyírfalevél teája, ami kiváló vizelethajtó, vértisztító és gyulladáscsökkentő, de ismert görcsoldó és fertőtlenítőhatása is, amit jól tudott a javasasszony is, aki alkalmazta enyhébb fertőzéses húgyúti megbetegedésekben, vesekő és vesehomok kialakulásának megelőzésére, reuma ellen is. A népi gyógyászatban a fiatal fák nedvét vizelethajtásra használták. Nagyapám sose látott orvost se patikust, se kórházat, még is 87 évet élt. Két orvossága volt a bora meg a pálinkája, ezeket kombinálta. Esténként megivott egy pohár fehér bort, reggel egy kis pohár saját pálinkát ivott, reggeli után egy pohár vörösbort melegített meg a spórvégében, amibe rengeteg csípős paprikát szórt, ami attól olyan erős lett mint a méreg és azt megitta, délben egy pohár piros bort ivott. Ha megcsípte egy rovar, akkor egy fű darabot a kezei közt elmorzsolt és azzal dörzsölte be a csípés helyét. A rigmus szerint fűben fában orvosság.  A tanyasi emberek a természettel együtt éltek, ismerték és tisztelték a természet alaptörvényeit. Tavasztól a tél beálltáig nagyon sokat dolgoztak (ebből adódtak olyan betegségek, mint a megerőltetés és az elhasználódás miatti időskori fájdalmak). Hittek a teremtő Istenben, a természet gyógyító erejében. Hittek az ima, a kimondott szó és rítusaik erejében. Ezért tartották eredményes gyógymódnak a ráolvasást és az eközben végzett rítusokat például rontás, szemmel verés esetén. „A leleményesség, a természetszeretet és a természetismeret hozzásegítette, a hagyományos tudás arra ösztönözte a parasztembert, hogy környezetében mindenütt a legkönnyebben megszerezhető, legalkalmasabb orvosságot keresse és találja meg.” A falusi ember számára így vált „patikává” az őt körülvevő világ. A parasztok máshogy hívták a betegségeket, mint ahogy ma ismerjük. A vízkórság volt az ödéma, a gutaütés, a stroke, frászkarika az epilepszia, a nyavalyatörés, eskór, a furunkulus a tályog, a hideglelés a láz, a senyvedés     tüdőgyulladás, a sínlődés elgyengülés, a torokgyík  a   diftéria, pokolvar a     lépfene a szent Antal tüze az    orbánc, dögvész     pestis és még sorolhatnám.

 

Titkos ösvények a mocsárban(Szabó Dániel)

 

Nagyapáink idejében a Bereg egy hatalmas összefüggő mocsár volt, benne apró szigetekkel, ahova a járást csak a beavatottak ismerték. Nagymamám mesélte egyszer, hogy a török világban a Kacsavár ás a Vártanya között volt egy titkos ösvény a mocsárban. A kisebb területeket szigeteknek nevezték, a legnagyobb neve volt a Matyi sziget, a szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A Leányvártól csak négy km-re volt a Vártanya, de a rejtett útvonalon 7 km hosszú volt az út. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. A többi településhez hasonlóan Demecser is kiemelkedésre épült. Édesapám mesélte egyszer, hogy nyáron a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte és a víztetején a szél arrébb fújta. Az ínségesebb időkben a lakosság madártojás gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott, az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat az emberek. A Kolbárd tóban sok volt a hal, de a Róka kút laposából is sok csíkot fogtak az emberek. Gyerekkoromban Édesapámmal sokat jártunk a Ticcére horgászni, ami nyolc kilométerre van a falutól. A gyógynövények szedése és szárítása igen fontos tevékenység volt, bevételi forrást is jelentett. A kézművesség igen fejlett volt, a nád, a gyékény és a fűzfavessző jó alapanyag volt. Az elkészített kosarakat, szőnyegeket és egyéb terméket a Demecseri piacra vitték. Keresett volt a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas. A mocsaras területen, a mocsár, a láp védelme alatt álló  rétköziek sok rosszat vészeltek át. Régen itt földsáncok voltak, amik öt méter magasak voltak. A legismertebbek a Vártanya, a Leányvár, a Tündérvár. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a vidék. Ragadozó csak a róka volt. Télen, amikor befagytak a vizek, a hegyekből idáig portyáztak a farkasok. A rétköziek nagytestű komondor kutyákat tartottak erre az esetre. A kutya nyakába szöges nyakörvet tettek, hogy a farkas ne tudja elharapni, ha harcra kerül a sor. A háborúk alatt vagy járványok idején a Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a biztonságos szigetekre menekítették. A határ fele részét a Tisza árja borította, az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították. Azt mondták, ha az árvíz sokáig rajta nem hever, sarjút lehet kaszálni. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahol jó széna termett. Az itatás kávás kútból és lápos kútból történt. A lenből és a napraforgóból olajat ütöttek az emberek. Kendert többen termesztettek, amit áztatni a Paptóra vittek. Néha előfordult, hogy annyira leapadt a víz, hogy kénytelenek voltak a szomszéd határba vinni, áztatás végett. Később paszulyt termesztettek, valamint sáfrányt a leves színezésére. Fejlett volt a háziipari tevékenység, a gyékény, a nád, a fűzfavesszőből készült tárgyak értékesítése a városi piacokon. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot a parasztoknak. A férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot. Amikor a faluban felütötte fejét a kolera, a lakosság menekült fejvesztve, ki merre látott, szőlőbe, erdőkbe, kertekbe, távolabbi tanyákra vagy a rétközi szigetekre. A meliorációval a vizek levezetésével persze megváltozott a gazdálkodás, a mocsárból kiszivattyúzták a vizet a büdös kanálisba. Gabonafélékből (búza, rozs, árpa, zab) tízszer annyit termett, mint korábban. Amikor kiszáradtak a kisebb tavak, a tófenékbe káposztát palántáztak. Még a Lónyai kanális árterét is bevették. Lassan a tavak néhány mélyebb, nagy tó kivételével kiszáradtak. A kiszáradt tavak alját kiégették. Az erős napsütéstől meggyulladt a föld, sok helyen mély és vastag volt az izzó föld. Izzott a föld, a kotu, a nád, az iszapban berakódott gyökérzete. A megnőtt termőterületen zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa volt, a korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek.

 

 

 

 

 

Falusi ünnepek (Éles Piroska)

 

A Karácsony a disznóvágás ideje volt, a húsvétra birkahús illett, óévre hal, újévre lencse. Karácson estén elmaradhatatlan volt a kántálás. Az ablak előtt megjelentek és beszóltak a házba; szabad az Istent dicsérni? Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a házakat, általuk készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport tagja volt az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával, amit azsagnak vagy istápnak is hívtak. Mókás jeleneteivel tett életszerűvé a pásztorok énekeit és köszöntését. Szilveszterkor tréfás jelenetektől volt hangos a község, az utcák. Ostorcsattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok riasztgatták az embereket. Aztán boldog újévet kívántak a lakóknak. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést.  Húsvétkor nagy szokás volt a locsolkodás. A gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a lányokat a kútnál locsolták. Az ifjú pár részére nagy feladat volt a pohártörés. Az anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni. A temetői gyászmenetet is zenével kísérték. Hantolásnál a koporsó mellé pénzt dobáltak, hogy a túlvilágon is legyen pénze az elhunytnak. Több napon át ételt is vittek a sírhoz, hogy a halott ne éhezzen. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más könyv nem igen volt a háznál. A híreket a templomból hazafelé, vagy a kocsmában vagy a piacon lehetett beszerezni. A történetek mesék a családban élő öregek által szájhagyomány útján terjedtek és szálltak át apáról fiúra. A gyerekeket korán megtanították a keresztény értékekre, mint a becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az engedelmesség és a tisztelet és a munka szeretetre. Három fontos keresztény ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd. A gyerekeknek nem voltak játékaik, a hokedli volt a kis asztal, a sámli a szék, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból hajasbabát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát. Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos mulatságok. Karácsonykor elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri volt. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel.

 

Egy híres demecseri magyarnóta; (Hallgató)

 

 Írta;Bagdy István     

Zeneszerző; Murgács Kálmán

 

Demecseri kútágas

Engem rózsám ne áltass

Tudod jól hogy mit kérek,

De mindig csak...

De mindig csak igéred.

 

Demecseri kútkáva

Hajlok a kend szavára

Kicsire én nem nézek

De egy gyűrűt,

Egy gyűrűt,Csak megérek!

 

 

Vásárnap (Éles Piroska)

 

A Demecseri kirakodóvásár híres volt, nagy volt az alkudozás a csizma, a szűr és a ruházati sátraknál. Legérdekesebb mégis az állatvásár volt. A lóvásárban vizsgálták a lovak fogazatát, a lábait és megkötött szekérkerekekkel a homokon a ló munkára alkalmasságát. Csapkodták egymás tenyerét az alkudozás során. Az állatvásáron nagy volt a forgalom, a sertések, a malacok visongása tette hangossá. Mindenki beszerezte télre a szükséges ruházatot, a háztartásba szükséges anyagokat és a téli sertésvágáshoz az állatokat A vásár hangulatát fokozta a Laci-pecsenye illata, valamint a vendéglátó sátraknál a hangos éneklés, és a cigányzene.

 

Hétköznapi munkák (Éles Piroska)

 

A folyóban, sulykolással mosták a ruhákat, az emberek. Aratás idején és a behordás alatt a falunak tűzőrséget kellett tartani. A község önkéntes tűzoltóinak szertáránál egy fogat teljesített szolgálatot, éjjel nappal. A templomtoronyban őrség volt, aki figyelte a határt és a községet. Tűz esetén félre kellett verni a harangot. További rendelkezés volt, hogy minden szérűskertben legyen egy hordó kapitányvíz, lapát, homok, tűzcsapó, vedrek. Télen szánkó helyett elég volt egy láda alá egy fa szegelése disznóvágás hordták az ismerősöknek a kóstolót.

A cséplés is nagy esemény volt. Eleinte állatokkal tapostatták és széllel rostálták a termést, ami egész télre itt maradt a káposztaföldeken, a levágott káposzta után maradt torzsa ugyanis jó legelőt biztosított a juhok részére. Míg nem volt nagyon hideg éjszakára is kint maradtak a földeken. A tél beálltával a csűröket és a megüresedett dohánypajtákat bérelték ki a juhászok. A juh, mint igénytelen állat télen a hó alól is kikaparta a káposztatorzsát. A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, a z alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan volt, mint egy kiégetett szilke. A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más, hozzá egy pohár tejet. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd vagy diner szegényes volt, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. A tanyasi emberek, tájszólással beszéltek, azt mondták nől a napraforgó, fől a leves. Vacsora lekváros kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel.

 

Növénytermesztés és állattenyésztés (Id.Szabó Dániel)

 

A mezőgazdaságból élt mindenki, a káposzta, a len, a kender és a dohány volt az élet alapja.  Jelentős mennyiségű kölest is termeltek, melyből őrléssel készítették a kását. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkel kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A kenyérsütés volt a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsóka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ették sóval egy pohár frissen fejt tejjel. A tanyasi iskola tanítója színjátékkal egybekötött farsangi esteket szervezett a gyerekeknek és a szülőknek. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett.

 

Lakodalom(Bagoly Erzsébet)

 

A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. A vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő dukált. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek. A házasság a tanyán egy életre szólt. Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó.

 

 

Kapálás, aratás, vetés, (Bagoly Erzsébet)

 

 A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények. A kertben volt még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott.

 

Élet a háború alatt

 

Mivel 1962-ben halt meg Id.Nemes Szentmártoni Szabó Dániel Nemzetes Úr, Édesapámnak mesélte el, én tőle hallottam. - Én vótam többször is háborúba, háromszor tüntettek ki. A kitüntetéseim ide vannak befalazva a vályogba. A háború alatt, elvitték a tehenet és a disznót a katonák, vetni nem mert senki, így akkor nélkülöztek a tanyasi emberek. A fiatal legények, felmásztak a nyárfákra és a kis varjút kilopkodták a fészekből, vagy a kis gerlét. Sütve nagyon finom volt. Mivel sok volt a környező víz, sok volt a hal is. Válogatás nélkül megettek mindent, ami élt és mozgott, még a réti csíkot is. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, ha a szomszéd kért egy kanál zsírt, vagy tojást, vagy lisztet, vagy tejet, adtak egymásnak, persze a becsületre kényesek voltak és mindig megadták egymásnak. Ami még ma is a fülembe cseng a bombázók hangja, a stuka német bombázó fekete fekete vót mint az ördög, amikor Demecseri meg bovdányi gyárakat bombázta, azt aki hallotta sose felejti el. Szabadesésben rázuhant a célpontra kikapcsolt motorral páncél nélkül csak őrültek képesek ilyesmire két fricc vót benne, a farokszárnyon horogkereszt meg a gép szárnyán közepén volt egy vaskereszt. A másik meg az orosz rata patkány vót a csúfneve repülőmókus meg légy. Mint egy kis zömök vagy dagadt patkány olyan vót zöldre festve rövid zömök törzse vót, az oldalán vöröscsillag a farokszárnyon egy piros szám vót.

 

A bocskoros nemes

 

A kisnemesi címet családunk 1677 június 5.-én kapta Apafit Mihály erdélyi fejedelemtől.  Pontosabban Pozsonyi Szentmártoni János feleségével, Simon Katalinnal, és két fiával, Istvánnal és Jánossal együtt 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott kapott Apafit Mihály erdélyi fejedelemtől armálist, amelyet az 1678-as fogarasi országgyűlésen hirdettek ki. A jelmondat: A jóságos cselekedet táplál és megoltalmaz. A XVIII. század elején az ifjabb János, aki szabómester volt, Kolozsvárról a Szabolcs vármegyei Gégénybe költözött.  Szentmártoni Szabó János mestersége után a Szabó ragadványnevet kapta Gégényben. Fia, Ferenc már a szomszédos Demecserben telepedett le, s János is ebben a faluban halt meg. 1791-ben, egy hosszadalmas nemesség-igazolási pert követően, Szabó Ferenc az erdélyi királyi tábla ítélete alapján, Szabolcs vármegyétől köznemességi bizonyítványt kaptak. Ettől kezdve a család, a ragadványnevet is megtartva, a Szentmártoni Szabó vezetéknevet használta. A református vallású, köznemesi jogállapotú Szentmártoni Szabó család a XIX. század során, kiterjedt rokonságával, folyamatosan Demecserben és a szomszédos Kéken élt. A demecseri református egyházi anyakönyvekben a látszólagos előnév többféleképpen is szerepel: Szent Mártoni, Szentmártonyi, Sz. Mártonyi, Sz.mártonyi. A jobbágyfelszabadítást megelőző időkben az anyakönyvi bejegyzések mindig nemes állapotúaknak nevezik a család tagjait s házastársaik is többnyire nemesek.

 

Gyerekek munkára nevelése (Szabó Dániel)

 

A gyerekek vagy pulyák vasárnap reggel elgereblyélték az utcát, elseperték az udvart, enni adtak a jószágnak. A kilenc órai misére mindig elegánsan tisztán mentek a gyerekek, pedig csak lavór volt otthon és gémeskút, meg szappan. Ha a feszületnél nem álltál meg keresztet vetni, az első ember nyakon vágott érte, aki arra jött, pedig nem is ismertétek egymást. Kötelességre és munkára nevelték a gyerekeket apró koruktól. Ha jött a nyári szünet, mentek a mezőre kapálni, ha jött a tél mentek erdőt ritkítani vagy fát vágni. Sosem unatkoztak. Nem volt csap, a gémeskútból főztek később az utca végéről hozták a kerekes kútról az ivó vizet. Munka közben játszottak nem nagyon unatkoztak. Hajnal 4 kor indultak a szőlőbe kapálni, mert akkor még nincs meleg. Akinek nem csillogott a kapája, azt megszólták a faluban. Amíg fiatalok és gyengék voltak addig a kanálisra jártak forgatni szénát, ősszel az akácerdőbe gombászni jártak, állandóan sebek voltak a lábukon és a fejükön, a kezükön, nem fertőtlenítette senki nem kötötte be senki mégis túlélték. Ha egyik gyerek verekedett a másikkal, a szülők szétválasztották őket és ki-ki a sajátját még otthon is jól elverte. A zsíros kenyér, a zsírban pirított kenyér a hagyma és a szalonna mindennapi étel volt. Az ételek zsírosak voltak fűszeresek, a forralt tejhez cikóriakávét öntöttek, de az több volt, mint a tej. Mosatlanul ették a gyümölcsöt a fáról. Ha leeset a kenyér meg kellett enni nem volt szabad kidobni a papát, mert a kenyeret papának hívták.  Az utca volt a focipálya, kótya volt a labda, háborusdit játszottak fapisztolyokkal. Nádtető volt a házon, sárból volt tapasztva, a plafonon a gerendák látszottak, a lábunk alatt sárral volt felmosva a döngölt föld. A padláson 3 forintos könyvek voltak, ezeket olvasták és a bibliát. Ha berepültek a legyek a házba vágtak egy-egy akác ágat mindenkinek és azzal kergették ki az udvarra. Ha a cipőt kinőtte a gyerek, kivágták az orrát, inget, gatyát sosem vettek nekik, mindig a nagyobbakét hordták. Az emberek nem voltak irigyek, mert mindenkinek ugyanannyija volt. Ha kért valaki egy kanál zsírt kölcsön biztos megadta, mert a becsületükre kényesek voltak az emberek. Ha a szomszéd reggelit csinált a gyerekeinek, minden gyerek bejött, megkérdezte az egyik kis maszatos pulyától - miután megtörölte az orrát- te ki fia vagy? Kiderült a szomszéd utcáról került ide. Megtörölte az arcát, kezet kellet mosni a lavórban, és kapott ő is egy szelet pirítóst majd hazaküldte, mert a szülei nem tudták hol lehet. Senki sem beszélt vissza. Ha a szomszédban tengerit törtek, beálltak a gyerekek is segíteni. Munkára voltak nevelve. Nem voltak játékaik, de volt fantáziájuk, nem volt zsebpénzük, de meg volt mindenük. Megtanultak, úgy élni, hogy tudják, mit jelent a kötelesség, a bűn, a jó, a felelősség, becsület, munka. Ezek az emberek névtelen hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül állnak. Mire a gyerekek felnőttek a pulya batyuja megtelt minden jóval, amit a szülői szeretet csak bele tudott tenni. A falusi életet sokszínűség jellemzi. A faluban nincs nyüzsgés, nincs rohanás, se szmog, mindenki mindenkit ismer, az emberek köszönnek egymásnak, mindenki ráérősen járkál, mégis minden hova odaérnek az emberek. A városon nem lehet csak úgy kimenni, focizni az utca kellős közepére, mint nálunk, ha valaki arra jár kocsival, félre áll és beáll játszani. Szép nagykert van, benne konyhakert, udvar, gyümölcsfák. Szántunk, vetünk, kapálunk, permetezünk és aratunk, amikor kell. Az udvar elején eperfa, aminek termését a kacsák szívesen csipegetik fel, a végén diófa áll, középen a ház előtt gémeskút. A tornác előtt szőlőlugas díszeleg, amit metszeni kell, permetezni, kacsolni és kötözni. A fákon énekesmadarak énekelnek egész nap. Itt ismer mindenki mindenkit. Ha végig megyek az utcán az emberek megismernek köszönnek, beszélgetnek, mert van rá idejük. Ha mégse ismernének, megkérdezik hát te öcsém ki fia vagy? A szülők mindenre megtanították a gyerekeiket, ami kell a falusi élethez. Megtanultuk a favágás művészetét, mert, hogy a legvastagabb fa is elvágható, ha a szélébe vágjuk a fejszét. A helyes farakás módját, a helyes begyújtás módját, s minden tapasztalatot, amit atyai örökségként is kaptam, hiszen paraszt család sarjaként sajátítottam el a rendet. A családban munkamegosztás volt, mindenkinek meg volt a feladata. Egy családban sok megosztásra váró dolog van, s a munka gyümölcse is akkor élvezetes és ízletes igazán, ha meg lehet osztani másokkal.

 

 

 

 

Hírek, információk és pletyka

 

A boltban és a kocsmában lehet megtudni a friss híreket. Gyakran mondták egyik másik pletykásasszonyra, hogy kontyos rádió, meg a faluszája.  A házak előtti padon cserélnek pletykát az asszonyok. Nagyon nagy szégyen, ha valaki nem köszön a másiknak. Ha tartasz egy nagyon jó, névnapot, szülinapot, és hangos a zene, nem hívják rátok a rendőrséget. Itt természetes, ha bőg a tehén, ha nyerít a ló, mekeg a kecske, visítanak a malacok, a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak a macskák bangurolnak, vagy a gólya kelepel az előttünk lévő villanyoszlopon, vagy a kocsmából hazafelé tartó részegek énekelnek. Itt minden tojás és tyúk vagy a szalonna, vagy a sonka vagy a tészta házi, nem kell annak hazudni, mint a városi piacokon. Egy tyúk évente száz tojást tojhat, ha annak a felét eladod, meglesz a tyúk ára, és még az a tyúk tojik jövőre is, és ha még tanyasi is, akkor meg is kotlik, megültetjük és csibéket is költ, és még több hasznot hajt. Senki sem vágja le az aranytojást tojó tyúkot. A csend itt ismeretlen fogalom. A szomszédban traktor szánt, a másik láncfűrésszel vágja a fát, a harmadik motoros fűkaszával vágja a lucernát, a negyedik meg disznót öl. A hátsó udvaron csirkék, kacsák, libák, pulykák, malacok kecskék és galambok osztozkodnak a gazda kukoricáján, elégedetten beszélgetnek egymással.

 

A falusi udvar

 

Azt mondták akinek tiszta az udvarra takaros a menyecskéje. A falun vagy tanyán az ember nem más, mint a természet egy parányi alkotóeleme. Se több, se kevesebb az udvarban hajladozó gyümölcsfáknál, a fűben ciripelő tücsöknél, a tornác előtt nyíló kardvirágnál. Mi mellettük, és ők mellettünk és így együtt a természettel. Lassan pirkad, az idő ködös, a zöld fűszálak hajladoznak a leszálló harmat súlya alatt, a tájat mintha finom, nedves lepel borítaná, s a felkelő nap sugarait madárének, kutyaugatás és kakaskukorékolás köszönti. Ilyenkor, hajnali négy óra tájban már ébredezik az udvar apraja nagyja, hisz itt jól tudják: aki korán kel, aranyat lel, de legalábbis nem alszik sokat. A nagy udvarban jól megfér egymás mellett a zamatos szőlő, az egészséges sárgarépa vagy murok, vagy a nyáron hűs árnyékot adó trombita-virág. Tulipán, pünkösdi rózsa és liliom, orgona és szamóca. Udvarában csirkék és tyúkok szaladgálnak, míg el nem hangzik a pipipipipi akkor aztán minden felől rohannak a szárnyasok. Reggel szalonnát sütünk, szabad tűzön, amit illik házi pálinkával öblíteni. Az idősebbek megtanítják a fiatalabbakat sort húzni a szántóföldbe, megmutatják, hogy töltsük fel a krumplit, hogyan kell metszeni a szőlőt, a gyümölcsfát. A falusi ember reggelente korán kel és későn fekszik, így sokat él, nem zsörtölődik, panaszkodik, kesereg, köszöni az Istennek, hogy reggel felébredhetett, majd köszöni, hogy fel tud kelni, majd hogy ad erőt neki, majd hogy ételt, italt adott. Télen a legfontosabb a fűtés volt. Száraz fa gyújtósnak, amit vékonyra kell vágni gerjesztőnek alágyújtani a napilapok a legjobbak. Ha este későig még abajgattuk a tűzet, akkor a parázsból marad reggelre és arra rá lehetett rakni a másnapi fűteni valót. Az eresz alatt álló kecskebak jó szolgálatot tesz, ha fűrészelni akarjuk a fát, persze tudni kell, hogy nem a görcsnél. A felhasogatása a rönknek sem egyszerű feladat, tudni kell hova kell ütni és mekkorát, mert ha a közepébe ütöd, a fejszét három ember se veszi ki belőle, mindig a széléből kell lehasítani egy darabot, és lassan elfogy a rönk. A tornácon hajnalra jégcsapok, az ablakokon jégvirágok díszítik a házikót. Aki nem próbált még hideg falusi házban spórt begyújtani, az nem becsüli meg igazán a tűz melegét. A faluban a gumicsizma nem csak népviselet, mert ha a sarat dagonyázod, vagy az ólat takarítod, vagy csak eső után a kerti munkában, elengedhetetlen a számodra. Sáros csizmával nem szabad belépni a házba. Meg kell becsülni a tisztaságot, a rendet, amit az asszony tart fenn. Este beszedjük a tojást, reggel korán ellenőrizzük, hogy mennyit nőtt a palánta. Tavasszal, a palántázás idején folyton ceremónia a palánták cserélgetése, akinek több van valamiből, elcseréli más palántákra, így a felesleg soha nem a szemétbe, hanem gazdát cserél. Itt a fiúk fára másznak, bicikliznek, a sárban tapicskolnak, a ház körül segítenek, fociznak. Aki itt él, nem tudja mi az asztma, vagy az allergia. Itt a fákon a gyümölcs bio- és natúr, bár ezeket a szavakat senki nem használja, mint ahogy a házi kifejezést sem. Mentát, sóskát, körömvirágot, árvacsalánt minden udvaron találni, így van gyógynövény a családnak, vagy friss zöldség. Mindenkinek van az udvarán ribizli, eper és paradicsom vagy paprika, hagyma vagy uborka, nem kell a piacra menni érte. A zsíros kupában tepertő a padláson vagy padmalyon füstölt szalonna van, ami főételnek is jó egy kis zsenge hagymaszárral.

 

Étkezési szokások

 

A szülő készítette a világon a legfinomabb ételeket. A cikóriakávéval ízesített tej, vagy a citromos tea, a fokhagymás pirítós, vagy a bundás kenyér illata ma is kísért, ha megéhezem. Édesanyám elvesztésével tudomásul kellett vennünk, hogy már soha nem eszünk olyan finom húslevest vagy csirke pörköltöt, palacsintát, ahogy Ő készítette! Hiába csinálunk mindent úgy, mint ő, mégsem olyan az íze, mert nincs benne az a szeretet, amit hozzáadott, ahogy mondani szokták benne volt szíve-lelke. Édesanyámnak nehéz élete volt ezért gyermekeinek igyekezett élete során mindazt a szeretetet, törődést és gyengédséget megadni, amiben neki talán soha nem volt része. Gyerekkoromban hetente egyszer vasárnap került hús az asztalra, de nem is hiányzott, mert nem válogattunk megettünk mindent, ami az asztalra került. Vannak kincsek, amiket sosem dobok ki, ilyen Édesanyám imakönyve, bibliája, vagy receptfüzetje, amit maga írt, vagy imádságainak füzete. Ha eddig nem volt mennyország a jó Isten biztos létrehozta, mert Édesanyám megérdemelte, hogy a tiszta önzetlen lelke miatt odakerüljön. Kéthavonta látogatok el a Demecseri temetőbe, hogy friss virágot vigyek a sírjára. Isten nyugosztalja békében!

 

 

A Leányvár legendája

 

A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Lányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét. De még a török idők előtt a tatárjárás korában is fontos szerepet töltöttek be ezen szigetek, földvárak s igazából e kor mutatja meg, hogy már nem elég csupán földből várat emeleni.  A tatárok rabláncra fűzve vitték a lakosságot az országból. Olyan nagy volt a pusztítás, hogy a nemzet krónikása úgy jegyezte fel: „Magyarországot ebben az esztendőben, háromszáz évi fennállása után megsemmisítették a tatárok.”Kétszáz évvel ezelőtti mese sokféle verzióját hallottam már, mivel szájról szájra járt, mindenki változtatott rajta egy kicsit. Nemes Imre községi jegyző (1890) szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járt és ott egy vak hegedülő koldus mesélte megvakulásának történetét a demecseri Leányok várával van összefüggésben. Ugyanis a XVII. századnak a végén, a törökvilágban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással.A demecseri földvár a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonuló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve, de az emberek Tündérvárnak és Leányvárnak hívták. Nemes Imre községi jegyző szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járván, ott egy világtalan, 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, a ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi 397 ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri Leány várral van összefüggésben. Ugyanis a XVII. századnak a végén, a török világban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csónakon közlekedhetett egymással, bár nagyapám ismert egy titkos ösvényt aminek (ergéjén) hosszú kerülővel ugyan de átvezetett a másik szigetre. A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Leányvárba menekülni. Az öreg hegedős volt a csónakos(csolnakos), s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét. A legenda valós vagy sem senki sem firtatta, annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kör (kerülék) -alakú; öt-hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fennsíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. - Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. - Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fennsíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságául annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedény töredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, - kívül fényesre csiszolt - díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felületen szétszórva. Temérdek kincset rejt itt a föld, sokat fordított ki az eke, de egy méter mélyen még senki sem járt, pedig ott vannak csak a régi tárgyi emlékek. A Várhegytől (vártanya)fertályórára(15 perc) volt a Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó(pulbor), Tölgyes tó, Kuckur(kecsker). A Pap tó  ami a Borostános láptől délre vót, régi neve Prépost tó. A templomok közötti utat Várdi útnak vagy nagy útnak hívták, ma is nagy utca a neve. A Kecsker tótól keletre lévő sziget neve Kisgémes sziget vót.  A pásztor értől nyugatra Mátyás sziget vagy Páskom sziget. Páskom kút sziget, a Kecsker tótól északra. Ahogy zsugorodott a víz úgy változott a neve, a tóból lett posvány, cseretek tókák kutak, gödrök, posvány, bodor(tekervényes ér).Volt ahol sűrű volt a bozót (cseret) ott bujtak meg a farkasok. Gál-Kuti csatornát csak kanálisnak hívták(Lónyai) A Lónyaitól délre lévő területet homok szegnek nevezték, az északit csak ártérnek. A Cseréshegytől délgyugatra volt a református egyház földje, keletre levente gyakorlóhely volt. Az evangélikus tenető a szőllőhegy északi sarkában volt.  Az őrház, a régi Köleshely közepe táján, a szalókával szemben fekvő kis rétnél a vasuté vót. Dél felé vót Borzsova tanya ( Lokteluke) ami ma Demecser (Dewecher) része közigazgatásilag.

 

 

 

A földvár szerepe

 

A földvárak honfoglalás kori vagy még korábbi egyszerű építmények, amik az összefüggő vizekből kiemelkedő szigetekre épültek. Leányvárnak, Tündérvárnak is nevezték. A községtől 5,5 km-re, északra, kb. 1000 m hosszú és 100 m széles természetes homok magaslat. Hat méterre emelkedett ki a megáradt vízből. A Tisza szabályozása előtt rétségnek nevezett mocsaras, nádas, lápos területnek állandó szigetét alkotta. Változó elnevezéseik voltak; nevezték pogányvárnak,  földvárnak sárvárnak, bolondvárnak, leányvárnak és tündérvárnak, fellegvárnak, békavárnak. Földből készült töltéssel és árokkal védett szigetek voltak. Szabolcs megyében gyakoriak az ingoványokba és nádasokba emelt földvárak. A lápok sajátos, kiemelked?en értékes életközösségek, él?helyegyüttesek, amelyek történelmi és történeti földrajzi, életföldrajzi tekintetben egyaránt a régi id?k hírmondói. Egyik legnagyobb jelent?ségük abból a tényb?l adódik, hogy a t?zegben jól konzerválódik, fosszilizálódik a belekerült szerves eredet? törmelék. A lápok mint üledékgyűjtők nemcsak saját növényzetük nyomait őrzik meg a tőzegbe zárva, hanem a tágabb környezetből behulló, bemosódó növényi és állati maradványokat is. Bár sokat elpusztítottak és beszántottak, de nyomai a légifelvételeken még látszanak. Szudán mocsaras területein lévő apró szigetek védelmében ma is így élnek az emberek. A Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a szigetekre menekítették. Mindezek ismeretében most ismerjük meg Vajda Ferencz miként adja tovább az őseitől hallott népregét verses formában.

 

A Kacsavárról született néprege.

 

Vajda Ferencz 1858

 

Szólj hozzám vén idő, te obsitos baka,

Mit keres itt e vár? kinek volt ez laka?

Kinek lételed  az  idővel nem évül -

Te láttad a sorát máig le, előlrül.

 

Szólj, hogy ki építé ily helyre, s mi végett,

Ha látott,. hát mikor s milyen  ellenséget?

Ki jött e rengeteg mocsárba tanyáz ni,

Hogy jöttek e várhoz, ellenek csatázni?

 

Huzd le a halottak sötét bakacsinját,

Engedd Iátni  az  itt harcolt harcok csinját;

Építsd fel  e várat, rakd meg katonákkal,

Láttasd,mint harcolnak nyil-, kopja-, dárdákkal.

 

Mint adja  fel magát a kis sereg belől?

Vagy mint ront előre, mig mindenkit leöl?

Az itt ott megszakadt népregének nyomán

Lássuk, miként derül fel a késő korány.

 

Mindent hiven látni engedj, oszlass ködöt,

Mely a mult és jelen közé ereszködött.

Verd le az akadály rémóríásait .

A rege segitse lelkem ábrándjait.

 

Kire nem telepszik a századok moha

Legyen az sanyarú s  bármilyen mostoha,

Ki egyenlőn állok a legyen  szó ólta;

Én láttam a halált mennyi éltet ólta;

 

Láttam e szigetet, melyen e várrom áll,

Láttam e várban mint pusztított a halál;

Utolsó urát is láttam, kinek neve

Után ezen várrom Kacsa vára leve.

 

Hoszszu volna: azért egész történetét

Nem mondom  s hogy kitöl vette eredetét ;

Elég az hozzá, hogy utóbb Kacsa birta;

A ki harcolt- benne a mig csak kibirta.

 

 

Hozzá menekültek a vidék népei,

A tiszapart-lakók ifja öregei!

Öregek  ifiak a Mongol nyilától,

Rettegve - a mongol zürzavar-hadától.

 

Nem keves volt a kincs mit ide pakoltak,

Ép azért az ellenszemben  szálkák voltak..

Mentek hát ellenök: de a tónak partja

A bizton haladó csordát viszsza  tartja.

 

 

Széles a viz, mély is, sárja - feneketlen;

Miatta a várhoz jutni lehetetlen.

Mint bőszült vadgulya ugytombol a mongol

Mig a vezér a vár-hóditásra gondol.

 

Járkálnak a  parton soká remény nélkül,

Bosszusan, hogy a vár rablatlan menekül ;

Sátorokat vernek, alá települnek,

Itt ott a táborban hízott ökrök sülnek.

 

Igy mulnak  a napok, midőn egy reggelen

Előttök egy uszó nádas láp megjelen;

Közelebb közelebb hajtja a déli szél, .

Mignem megállitja utjában a partszél.

 

Kiváncsiságtul ég az egész vad sereg

Az uszó órjásnak elébe közeleg;

Nyilakat röpitnek a nád sürüjébe ,

Félve, hogy tán ellent rejteget beljébe'

 

S csak ily kémlés után merészek rá menni,

Miután nemtudnak rajt’  ellent kivenni.

Leverik a nádat  széltében hoszában . ..

Felordít a tömeg csudálkozásában.. .

 

Mert a vizek felett száraz lábbal járnak

És nincsen hatalma rajtok a vizárnak.

A vezér agyába egy eszme fészkeI be;

Jó lenne a várba e hidon jutni be;

 

Ha máskép nem lehet: evező-segélylyel

Belopni magokat egyik sötét éjjel.

Parancsa széthangzik: kormányt kell csinálni!

Sokat, mert tervemtől nem fogok elállni.

 

Kormány segélyével a várhoz evezünk,

Haszontalan több nap itt nem tévedezünk!

Ezerek bárkája áll itt előttetek,

Azért hát, ezennel bele költözzetek!

 

Bemegyünk a várba, hogy a Mongol karja

Alatt vérezzen el a kutya magyarja.

Bemegyünk,leverjük, ha még annyi volna,

Kegyelmet nem adva, bárhogyan hódolna.

 

Leverjük, kiirtjuk utolsó emberig ,

Rugjon bár a számok számtalan ezerig

Nyilat,kópját elő! fel fel a bárkába,

Befogunk rontani a birkák aklába.

 

A menekvö pulyanépet eltemessük,

Halálukat sirjok halmán kinevessük l

Megindul e szavak halltára a Mongol,

Veendő  győzelmén jóelőre tomboI.

 

Mind  beköltöznek az órjás dereglyére,

Ezrek kapaszkodnak a kormány nyelére ;

Ezer kormányt vetnek, négyszerte ezeren;

De nagy dereglyéjök egy lépést se megyen.

 

Elállt a déli szél, még se birnak vele ...

Kifáradtan roskad ,a legénység fele;

Nincs sikere semmi az erőlködésnek,

Nyomai látszanak az elcsüggedésnek.

 

Csak bosszujok  liheg fáradhatatlanul,

Az egy, mi még most is uj szerepet tanul;

Napok mulnak igy el, megtörik az erő:

A mit ők mivelnek a munka leverő.

 

Türelmes várásuk utóbb kamatozott,

Mert a forgó idő észak szélét hozott;

Hosszn várás után megjött észak  szele,

Hogy nagy dereglyéjök megingott volt bele.

 

Megingott; de nem csak :megingott, elindult;

Kormányosok nélkül a vár felé fordult.

Öröm költözött a vezérök szivébe

Legényit csókolta széles jókedvébe.

 

Előre ugy örült az izes falatnak,

Mit,majdan a feldult várkincsei  adnak.

Mint órjás tengeri hajók vitorlái

Feszültek a szélben a láp égerfái .

 

Akadálytalanul usztak a vár felé,

Hol már Nyakas Miklós népit elrendelé;.

Hol jól számitottak az ellen jöttére

Éltét védni buzdult mindenkinek vére.

 

A sok kar csak egy kar, a sok test csak egy volt,

Mindbül  vezérök  tüz-lánglelkü szava szolt:

Vagy győzni; vagy halni nem adni meg magát,

Hozza bár a Mongol rájok, minden hadát.

 

Bosszulni mig bírják a magyar halálát,

Ha halhatnak, azért égnek adni hálát.

Az északi sáncban, kifeszített  ivvel

Vár az üzött magyar. vérző boszszus szivvel.

 

Közelg a dereglye nagy terjedelméveI,

Megrakottan  vadnép dühös tömegével;

Közelg a dereglye, csend rajt  mindenfelől,

Dühös szemmel szémlel vad vezére elől.

 

Nem lát egy lelket sem; egy szó sincs a várba'

Örül, mert tapodhat védetlen vérárba.

Most még egy zökkenés .. kikötött bárkájok,

Husz lábnyi  távolbul nyilzápor ront rájok.

 

Aztán egy menydörgő: rajta magyar! rajta !

Sok Mongol vérbe fuIt fejét bura  hajtja.

Hátra menekvésre nincsen számokra hely,

Pedig repül a  nyil és suhint a gerely.

 

Előre! előre! igy, kiált a vezér;.

Boszszulatlanul  ne folyjona mongol vér!

Iszonyu a szándék mi a vad népbe' van

Mind kiirtjuk egyig! és a tömeg  rohan.

 

De a vár védői  sem maradnak hátra,

Ott se gondol másra egyik se a bátra;

Nem gondol egyébre, mint hogy az ellennek

Ma mindegyiknek kell  lenni lelketlennek.

 

Kiverik belőlök; de ingyen nem halnak;

Nem több, nem kevesebb a mit ök akarnak.

Ember ember ellen igy gondol a várban,

Gázolva jóbarát és  ellen vérárban.

 

Tágul a csatatér, a harcolók fogynak;

A magyar, a mongol csapás alatt rogynak,

Még a várur ott ví  hah! de mongol kopja ,

Csap felé, a melytől az utolsót kapja,

 

Utolsó erővel buzgányát hajitja,

Vele,több ellennek lelke zárát nyitja.

S kiált: magyar! rajta! a mongol dárdája

Alatt szakadt ketté feje kaponyája.

 

Ví Nyakas, éltet olt, a vár parancsnoka,

Bár már vérbe fetreng nagyobbrész bajnoka

Nézd mint hull a  vártér véres fövenyére

Csapása alatt a Mongolok vezére.

 

Körülte ugy sürgnek minta méhraj szokott

Ott, hol repültében az  anya elbukott; :

Döngnek a pajzsok, szikrát szór az acél,

Lábok alatt száz van ki megölten alél.

 

Mindég többen többen hullnak a halomra,

Vérök'  mohón iszsza a szomju föld gyomra;

Egyformán vesz erőt egyik a másikon, .

Mongol magyar, együtt feküsznek a síkon.

 

Vérfestett síkján az égő rejtek-várnak

Hol magyar, és mongol nem félnek,nem várnak

Gyermekek, öregek, és a bátor hősek

Kivágva alusznak a gyengék, erősek.

 

 

Csak itt ott hallszik még egy egy halál-hörgés.

Vagy, lángba fult fedél dülte után dörgés.

Nincs ellen, nincs magyar Iakója a várnak,

Kapui kinyitvák, uj vendéget várnak.

 

Ujat, az enyészet lét-öldöklő kezét;

Mely zőlddel vonja be a vár véres mezét.

Mely ne hagyjon mást fel, mint á védő nevét

Adja számára mint romlatlan örökét.

 

Azólta is Kacsavár a várnak neve

Kacsa uramról, ki itt hős halált lele.

Nyakas volt parancsnok, a népmonda mondja,

Kinek dicsőségre volt halálig gondja.

 

Im, a mult időnek  sötét ködén által

Igy adta ezt a nép firól- fira által;

Az idő igy adta nekem át a regét,:

Igy adta át e vár mondott történetét.

 

A mig idő, térben élünk é föld felett,

Melyet a hadverő  ősapánk Árpád vett,

Szabólcsban magyar él, él addig a rege;

Korról korra adja ezt a nép örege.

 

A földvár elnevezés

 

A földvár az őskortól használt erődítménytípus, eredete a Kr.e. 6. évezred közepének Közép-Európájára mutat, amikor még egyszerű árkot, a mögé hányt sáncot és a tetejére épült palánkot jelentett. A földvár a fa-kazetta erősítésű földsáncokkal védett helyek. Sokszor azonban eredetileg fából, vagy fából és földből készült egyéb szerkezetű erődítményeket is illetnek ezzel az elnevezéssel. A földvárak olyan korokban épültek, amelyekről kevés írott forrással rendelkezünk, ezért igen nagy a régészeti jelentőségük. A földvár elnevezés félrevezető, hiszen a földvárak szerkezetét valójában fából készült ácsolt kazettaszerkezet alkotta, épp ezért a földvárak állékonyságát a faszerkezet minősége határozta meg. A kész, általában 3-4 m magas fa falazat belsejét a faszerkezet előtt ásott árok földanyagával és kövekkel töltötték fel. Sokszor az egyéb fa-föld erődelemeket, mint a palánk, rótt palán és a sáncműveket is a földvárak közé sorolják, mivel széles átmenet található a típusok között, ráadásul a földvárak erősítésére előszeretettel használtak palánkot és sáncműveket is. Elterjedésének fő oka, hogy a világ jelentős területein (Közép-Európa, Sztyeppeöv) a fa lényegesebben könnyebben hozzáférhető nyersanyag volt mint a kő. Emellett a földvár építése olcsóbb és gyorsabb is, azonban ki kell emelni, hogy folyamatos gondozást igényel, ezért fenntartása drágább, mint a kő- és téglafalazaté. Már a kelta földváraknál felfigyeltek arra, hogy a földvárak falazata ellenállóbb a kőhajtó gépek ellen, mint a tégla falak. A faszerkezetek miatt a földvárak érzékenyek voltak (hasonlóan a téglaépítésű várakhoz) a tűzre, amelynek ékes példája a Mongol ostrom-módszer sikere. Tévhit azonban, hogy a tatárjárás után felhagytak volna a földvár építéssel, a későbbiekben agyaggal tapasztott vesszőfonattal burkolták a földvárakat, javítva a tűzállóságot. Földváron (pogányvár) több különböző vártípust értünk:

 

A földvár formája

 

A formáját tekintve ahányan mesélték mind mást mondott, ebből okosodjon oszt ki az ember fia.  Magyarországon a legtöbb klasszikus kazettás földvár a magyarok előtt itt élő népektől származik. Egy 2003-ban lezárult felmérés szerint a mai Magyarország területén 373 őskori földvár lelhető fel. Hazánkban az Árpád-korig használták ezt az erődítési módszert hagyományos formájában. A láptalajok főtípusába tartozó típusok vagy állandó vízborítás alatt képződtek, vagy az év nagyobb részében víz alatt állottak és a vízmentes időszakokban is vízzel telítettek voltak. Az állandó vízhatás következményeként a növényzet - elsősorban a vízi növényzet, így a nád, a sás, a káka, tőzegmoha - elhalása után a szerves maradványok a víz alatt vagy vízzel telítve, tehát levegőtlen viszonyok között bomlanak el. A humifikáció ilyen esetekben tőzegesedéssel társul. A tőzegképződés előfeltétele az állandó vízborítás vagy vízzel telítettség, és az ennek hatására fellépő állandó anaerob viszonyok. Következménye a növények által termelt szerves anyag nagy mennyiségben való felhalmozódása. A tőzeg minősége a tőzegképződés anyaga és jellege szerint változik. Ennek alapján megkülönböztetünk mohatőzeget, nyers vagy szalmás tőzeget, rostos tőzeget, vegyes tőzeget és szuroktőzeget. Ezek közül a legerőteljesebben átalakult a szuroktőzeg, amelyben növényi szövetek már nem ismerhetők fel. A humuszosodás akkor játszódik le, ha a levegőtlen viszonyok között konzerválódott szerves maradványok legalább időszakosan levegővel érintkeznek, és így aerob folyamatok indulnak meg bennük. Előfeltétele a humuszosodásnak az aerob mikroorganizmusok életének megfelelő viszonyok kialakulása. Következménye a szerves réteg rostos, sejtes alakjának átalakulása egyöntetű, sötét színű anyaggá. Ez több vizet képes visszatartani és több tápanyagot köt meg. Később ezekből a területekből alakultak ki a jó fekete búzaföldek. A kotusodás a humuszosodás és a szerves anyag elbomlásának további folyamata, amin az ásványi részek viszonylagos feldúsulása is értendő. Előfeltétele az elegendő ásványi rész és a csaknem állandó levegőzöttség. Következménye a fekete, könnyű morzsákból álló feltalaj, ami kiszáradva könnyen esik áldozatul a szélnek, ami a kalácsos puha talaj szétmorzsolódásával jár.

A kiszáradás a lápok természetes vagy mesterséges lecsapolásának következménye. A kiszáradás feltétele a felszíni és a talajvíz hatása alól való mentesülés. Következménye a láptalajok jelentős zsugorodása, ami az eredeti térfogat negyede is lehet. A zsugorodás következménye a pórusviszonyok megváltozása, a fokozott levegőzés. A kiszáradt láptalajok megbontott felszínén könnyen bekövetkezhet a defláció, mert a száraz láptalaj szemcsék igen könnyűek. Ugyancsak a kiszáradás következménye lehet a tőzeg kiégése, ami hamurétegek, cserépborsók képződéséhez és felszínsüllyedéshez vezet. A mohaláp talajok egymást követő tőzegmoha rétegek (generációk) anyagának felhalmozódása és humifikálódása útján keletkeztek. Kémhatásuk erősen savanyú, kevés ásványi részt tartalmaznak. Növénytakarójuk tőzegmoha, amelyben helyenként fák nőnek, de örökre suvadásos marad, ami veszélyes lehet, emiatt építkezésre alkalmatlanná teszi, mivel a rétegek könnyen elcsúsznak egymás felett vagy megsűlyednek, de tönkre teszi az utakat legelőket is. A talajszelvény felépítésében különböző tulajdonságú és vastagságú tőzegrétegek vesznek részt, és a felszínt gyakran koturéteg alkotja. A tőzegréteg alatt a tőzegláp feküje lehet glejes iszap, agyag vagy tavi mész. A rétláptőzeg-szelvényekben vaskonkréciókat is találunk, melyek összeállva rétegeket is alkothatnak, ez a gyepvasérc. Vízgazdálkodásuk szélsőséges. Azok a szintek, amelyeket a rendszerint magasan álló talajvíz kapillárisan telít, egész éven át túl nedvesek, a felszínen levő rétegek a szárazabb időszakban kiszáradnak. Mivel a jól humifikált tőzeg súlyának tízszeresét képes vízből megkötni, a nedves és a száraz állapot között igen nagy víztartalom-különbség van.Tápanyag-gazdálkodásuk ugyancsak szélsőséges. Egyes növényi tápanyagokból, így a nitrogénből és a foszforból igen sokat tartalmaznak, másokból - elsősorban a talaj ásványi részéhez kötött tápanyagokból - keveset. Lecsapolt és telkesített rétláp talajok A rétláp talajok átalakítását a szárazföldi művelés bevezetése esetén telkesítésnek nevezzük. Telkesítés hatására megszűnik az állandó vízborítás, majd a lápok lecsapolása miatt süllyed a talajvízszint. A kiszáradó felszíni rétegek felégetésével hamu- és cserépszintek alakultak ki. A sok szerves anyagot tartalmazó rétegek huzamosabb ideig tartó erősebb kiszáradása a víztároló képesség és a duzzadó-képesség jelentős csökkenését vonja maga után.

 

Demecser elhelyezkedése földrajzi viszonyai (Szabó Dániel)

 

A fekete főd csigás vót, mely azt mutatja, hogy ott állandó víz vót. Demecsertől délre a nyírséget sárga homok, északra a rétközi szigeteket a vártanyát fekete föld borította és kötött  veres színű homok. Itt volt a tőzegtalaj, ami öngyulladástól égett, így a hamuval kevert agyaga néhány évig bő termő vót. Szikes vót a déli rész ahun szíksót és salétromot söpörtek. A kenyeret pótló termény pedig a tengeri volt, amit nagyban termeltek. A pragmatica sanctio korabeli összeírás szerint „A tengeri termelés a nép nagy szegénységének a bizonyítéka, mert rendesen nem a kültelken, hanem a kertben, vagy a kertek közelében eső földdarabokon művelték. Az 1700-as években a  termés egyrészét nem vette el a földesúr, másik része pedig nem jutott tizedül az egyháznak. E körülmények segítették elő a tengeri termelés terjedését. A tengeriföld az adózás alól így ugyi kimaradt. A régi öregek mondják, hogy tengerikenyeret ettek, meg vakarót. 1870—72-ben a vasút építésekor az itt dolgozó mérnökök is szívesen elcserélték búzakenyeröket a tengerikenyérért, olyan jó vót. A rétközi asszonyok nagy tökéletességre vitték a tengerikenyér sütést. Erdőn szedett komlós párral sütötték. Kovászt csináltak. A tengerikenyér tésztáját vizeskendőben sokáig rázogatták, ütögették, majd hirtelen ráborították a lapátra osztán bevetették.  Fonnyasztott káposztalevélen, meg csuhéjon tették a kemencébe, úgy sült meg. Tepsiben is sütötték. A tanyán a kakassal kelnek és a tyukkal fekszenek az emberek. Ahogy pirkadt vagy pitymallott, a kokré kukorékolt. Jó volt ez a korán kelés, mert mire elvégezte a maga körüli nyűgöket, addigra már ott volt az idő, hogy trágyázzon, etessen, itasson, és indulhasson a mezőre, mire fel kel a nap emelni kell a kapát. Először is az istállóba indulás volt a lényeg, hisz nyaranta a tehenek, borjak kimentek a legelőre, akár a falu csordájával, akár az asszony, vagy valamelyik gyerek felügyelete alatt.  A marhát ilyenkor reggel etetni nem kellett, hisz majd kint eszik füvet, zöldet eleget. Este meg majd kap egy kis szemeset pótlásnak, mert a tejhez azért kell. Először is trágyázni kellett, ami - ha több tehén is van a háznál, akkor az nem megy pillanat alatt. Még ez előtt hordani kell szalmát a kazalból, hogy a trágya helyére friss alom kerüljön.  A kiszedett trágyát pedig kihordani az udvaron lévő trágyadombra, amit időről-időre - trágyahordás idején (mert, hogy olyan is van) kihordanak a földre - sok-sok fordulóval.

Aztán jön az itatás - régen húzni kellett hozzá a vizet, ez bizony időbe telt. Egy tehén pedig nem pohárkával iszik, hanem sokszor akár több vödörrel. Volt mit húzni, és hordani. Sokszor - ha nem volt más segítség, akkor az asszony is besegített. Ő húzta a vizet, az "ember" meg hordta befele.

Ilyenkor aztán a tehénkéket kicsit "rendbe is tette", hisz mégis csak kimegy a legelőre, másoknak ilyenkor "szeme van", ne mondhassák azt, hogy milyen gondozatlan, nyakig "sz.rban van". Meg hát a fejés is jött... Egy kis csutakolás, aztán lemosni a tőgyét, tiszta ruhával meg is törülni, majd jöhet a fejés.  Ha sok tehén van, itt vagy egy nagyobb gyerek, vagy megint az asszony - besegít.  Aztán az asszony beviszi a tejet, leszűri, szétpakolja, ahová kell.  A gazda pedig nekifog a második körnek. Jön a trágyázása a disznónak, egy kis takarítás a baromfiudvaron, szétnézni a többi állat között, majd itat mindenütt.  A moslékot a disznónak kihordja, elé borítja, ha ólban tartja őket, akkor zöldet is kapnak, nyáron száraz szénát nem ad, hisz az nagy kincs, majd télen kapnak. Ilyenkor néhány napra mindig előre dolgozik, vág egy darab füvet frissiben.  Közben, mikor érkezik a csorda, akkor kiengedi a teheneket, aztán folytatja tovább az egészet. Az asszony meg azokat az állatokat, amikkel valamilyen baj van ellátja szépen. Ha sokat fialt a koca, és nem tudja nevelni az egészet, vagy a borjú olyan esetlen, báránnyal gondok vannak - a frissen fejt tejből kapnak, cumisüvegből szopnak... Ha kimennek a határba dolgozni nap közben, akkor az asszony közben összekészíti a napi élelemet, itókát, a gazda pedig megönti a moslékot a disznóknak, hogy este csak etetni kelljen. Előhozza a marhának az abraknak valót, és minden olyan dolgot, amire majd este szükség lesz. Indulás előtt még bekap pár falatot, aztán vállra a kapa, vagy kasza és indulás. Sütöttek egy kis málét ebédre és estig dolgoztak róla. Káposztalevélen sütötték a málét is, amit kisülés, után olajjal kentek meg. Tengeri lisztből főztek puliszkát. A tepertős zsírospuliszkát zsámiskának hívták. Demecserbül ered a hamuba sült pogácsa kifejezés. Azt mondták régi öregek, hogy a rétköz üsthöz hasonló mélység, oszt a szélén keletkezett a legtöbb rétközi község, meg a szigeteken. „az üst szélétől befele (=északra) van a pokol gyehenna, kifele {=délre) az Isten földje“. Vagyis északra szárazföld alig található, csak a mindent elnyelő, megsemmisítő víz, nád, mocsár, mely legtöbbször tönkreteszi a reménykedő ember kevés vetését. A vártanya volt a  rétköz közepe, azt mondták rá a kis Velence, és tényleg tele volt lagunákkal oszt a vizek közepette, úgyannyira, hogy nyáron is csak a vízen át úsztatva nyílik oda a bemenet.Ahun sok a víz ott sok a nád is, a hal is. Pászkák és csikászok járták a vad vidéket, madártojás, kisvarnyu,vadgerle, teknősbéka, pijóca, csík, rák, hal, gomba gyümölcs került a zsákba.

 

 

Újévi köszöntő;

 

Az Újesztendőbe

Bújj  a  kemencébe.

Szedd  ki  a  málét

Rongyos  lepedőbe

Adj  egyet  belőle!

 

Szegénység és nyomor

 

A papot csónakon vitték a faluba, közben azt mormolta; Kék,  Demecser,  Megyer,  Rád, Nem  terem  itt  egyéb,  csak  góré,  meg nád, Uram,  éhen  hal  itt  a  te  szolgád.  Olyan nagy volt a szegénység, hogy fű nőtt a kemence fenekén.  Azt is  mondják,  hogyha néha tengerilisztből sikerült kenyeret sütni,  vagy  málét  süthettek, muzsikaszó  mellett  vetették be,  ami  azt  jelenti,  hogy ritka  és  nagy  eseménynek majdnem ünnepnek számított.  Meghatja  az  embert  és csodálkozásba ejti a kenyérben szűkölködő rétközi  szegény siralmas nótája: Én  Istenem,  de  nagy  bús, kinek  az  élete  hús, mert  kenyér  nélkül kellett enni a csikot. Olyan ritka volt a gabona, hogy egy  szekér  (=  100  kéve)  nádat odaadtak  egy kenyérért vagy félvéka  rozsért. Egy  kenyérért  két  nap  kaszáltak,  egy  tengerikásás  göm¬böcért  száz  kéve  nádat  vágtak le. Az A vitamin hiánytól sokan kaptak farkasvakságot. A sült tök és a sült krompé vót az éhenhalás ellenszere. Vót úgy, hogy kifagyott a tengeri széki, oszt odalett a termés.  A szárazság itt  áldás volt,  mert  a  termőföld ugy szaporodott. 1808-ban szárazságkor  még  a tengeri  csutkát is  megdarálták  kenyérnek.  1817-ben  a  demecseri  lelkész  ezt jegyezte fel az " életbéli  kimondhatatlan  szükség  annyira  uralkodott,  hogy  sokan  az éhség  és  szükség  miatt  megholtanak,  azon esztendőben  semmi  házasság nem  köttetett." A pap kenyeret  kapott  a  keresztelésért Demecserben. Az 1786-i  díjlevél  szerint  a  pap  bére két  kereszt  élet  minden  egyes  gazdától.  Ha a víz visszahuzódott  az  1700-as  évek  végén kiirtották  az  erdős részeket,  melyeket  előbb  kaszálóknak  és  legelőknek  használtak,  majd felszántották oszt bevetették. Minden  igyekező  ember  fogott  magának fel egy  darab  cserét,  azt  kiirtotta  s  így  lett  szánlóföldje, a  rét közt  levő  szigeteken,  a Kormolynál, a  Kétágú sziget  és  Kolbárt  szigeteken  is az embereknek. Házépítésre erdő és nád, szövésre; kender, étkezésre tengeri, káposzta, krompé, rozs. A marhatrágya fűtésre való, a szalma és a venyige fűtésre.  Csolnakon  kellett  vinni  az  ekét,  boronát, vetőmagot;  a  lovak  úszóba  mentek  a  csolnak  után,  a  kantárszárát fogta a  csolnakban  ülők  egyike.  Aratáskor  hasonlóan  vitték  a  szerszámokat, élelmet,  majd  ami  kevés  termés  összegyűlt  a  szigeteken,  azt  is  csolna¬kon  kellett  hazaszállítani.  Ladikon  hordták  ki  a  szigetekről  a  tengerit  is. A  krumplit  csak  télen  hozhatták  ki. A  szántásra  használt  faekét  és  a  hordáshoz  való fakószekeret,   me¬lyen  nincs  vasalás,  minden  része  fából  van,  a  molnárok  készítették, leg¬többször  helyben. Ahol rozsot vetettek azt úgy is nevezték el, például a rozstalló sziget.  Demecsertől északra a  Mátyiszeg  minden harmadik  évben  búzát  termett. Vótért vetettek, ami a tönköly elnevezése vót. A  vótérból  jó  kenyeret  sütöttek,  íze jobb,  mint  a búzakenyéré. A vótér hosszura nől.  Gabonaliszttel  keverték.  Később  takarmány¬nak  is használták. Őrlés  előtt kőp¬latóval  hántották,  sokszor  héjastól  őrölték  lisztnek,  melyből  kenyeret  ké¬szítettek.  Megőrölték,  kikaralyolták,  kiszitálták.  Kását  is  csináltak  belőle, mit  tejjel  ettek. Másik vót a tatárka, amit kis  mennyiségben  termelték régen.  Sovány  földbe  vetették.  Nagy  Ínségben  tengericsutkával  őrölték a kenyérlisztnek. A rozs kényes vót,tőzeges talaj nem való neki, hanem fekete vályog kellett neki. A zabnak nedves  föld kellett.  Szólásmód  szerint:  gabonát  porba, zabot  sárba  vess.  Tőzeges  talajon  hamar  lefagy.  Általában  keveset  ter¬meltek a vártanyán. A  tengeri  televényföldben  nő, akkor jó,  ha  olyan  ritka,  hogy  az  ökör  lefekhetik  a  sorok közt.  A  szige¬teken  sok  termett belőle. Láthatjuk, hogy a termés volt a fizetőeszköz mindenütt, a  tanítónak  egy  véka  csöveslengeri  járt  a  zsoltáros  gyerekért. A kölest nagyban  termesztették.  A  lakosok  jelentős  táplálékát  ké¬pezte.  Víz  után  vetették.  Nagyon  rövid  a tenyészeti  ideje,  ezért  áradásos vidéken  igen célszerű.  Szereti  a pallagból feltört  földet.  A lecsapolás után is  kölest  vetettek  egyenesen  az első törésű  földbe. Paszuly, lencse borsó is volt vetve. A puha talajban elterjedt a csicsóka amit nagyon szerettünk még nyersen is.

 

A krompé elterjedése

 

A szigetek  krumplit  termettek nagyobb  részt.  A szigetekről  csak télen  hozhatták ki  szekéren  vagy szánkán,  mikor  befagyott,  máskor  csolnakon.  Sült  krumplin  vágták  a  nádat emlékezés szerint is.  A rétközi öregek  elbeszélése szerint  legrégibb krumpli a magyar  krumpli,  mely  magasra  nő,  nem  szárad  el  a  szára,  sok  kinö¬vése  van.  Indáján  számtalan  bibircsó,  apró kis bogyó  van,  fehér belől és csicsókás,  olyan,  mint  a  faggyú.  Egy  embernek  két  zsákkal  ha  volt.  A fekete  krumpli   korán  érő,  fás,  mint  a  karalábé ; kék  krumplinak is ne¬vezték.  A  sárga,  síma  Szent János  krumpli  a  legkoraibb.  A csetneki sárga  krumplinak  nagy szemei  voltak.  A pirola  (peronainak mondják)  sárga, nagyra  nő,  de  romlik,  fekélyes  rozsdafoltok  keletkeznek  rajta.  1851-ben szeszgyára  van  Elek  Pálnak  Demecserben, oda hordták a sok krompét. A vad krompé vagy csicsóka, inkább  az  udvarokon,  kerítések  tövében termett. Magas szára szép virága vót, de ha megéheztünk kikapartuk a fődbűlmég télen is. Csak a fődben állt el, nem vót sima nem lehetett hámozni csak mosni, hamar megbarnult. A  gyermekek  kedvenc  csemegéje vót.

A tüskés sövényből, gallyakból rakott kerítést garádnak hívták. A repcét nagyban  termelték a  szigeteken.  Legtöbbször  árvíz után  tavasszal vetették.  Az őszi repcét  kikapált földbe vetették,  nagyra nőtt.  A  tengeri  második kapálásakor  elszórták  a repcét,  letörése után úgy hagyták  a  szárat.  Másik  évben  gazdag  termést  adott  a  repce. A hínárból is olajat sajtoltak. Kisebb magva  volt,  mint  a  repcének.  Úgy  mondják,  rokona a  gomborkának vagy sárgarepcének. A kenderszerben kendert termesztettek.

Szabó Antal 83  éves  demecseri  gazda  így  kiáltott  nagyszőrű,  gubancos, kócos  kutyájára:  „Nem  mensz  ki,  ni  a  gerebenre  való !

Forrás:

https://mandadb.hu/common/file-servlet/document/684047/default/doc_url/2005_1_6.pdf

 

 

Dohány termesztése(Szabó Dániel)

 

Az 1700 évektől termesztettek itt dohányt. Egy mázsa  dohányért  másfél  mázsa  sót  adtak.  Demecseren kertben,  homokparton  és  kötött  fekete  földben  termett. Legtöbb  helyen kapadohányt  termeltek,  melynek  igen  erős  szaga  van. iszapos, fekete földje szerette a dohány de a homokban is megtermett. Sok  huncutsággal  jártak  el.  A szekér  úgy volt megrakva, mintha  beteg  asszonyt  vinnének.  Úgy  mondják : a  dohányt  felneveli a fiastyúk.  A  szárazság  ugyanis  erősíti  a  dohányt,  de  a  nyári  forróságban  elmarad  növésében.  A  fiastyúk  tehát —  melynek  aug.-ban van  égijárása  —  azért  neveli  fel,  mert  akkor  harmatos  éjszakák  vannak.  A  felfűzött  dohány  ki  volt  akasztva  belül  a kerítésre,  nem látszott  tőle  a  kerítés. Káposzta.  Háznál  a kertben  maguk  szükségére  elegendő termett minden  időben.  A tanyán Szabóéknál annyi  termett,  hogy  elvitték  eladni vagy elcserélték másra. László  Ferenc  demecseri  lakos  feljegyzéseiben olvasható, hogy Demecserben  állandó káposztaföld  volt  az  1874  aug.  19.  jegyzőkönyv szerint.A Dinnyéshegyi szigeten finom dinnyét neveltek. A tököt leginkább  háznál,  a  zöldséges  kertben  termesztették a  rétség  közötti  szigeteken.  A  tök  magja  télen  át  kedvelt  cse¬mege;  olajat  is  ütöttek  belőle.A sáfránnyal kenték be a szalonnát, meg a levest színezték vele.

 

Aratás a falun (Fehér Mária)

 

Az  aratás sarlóval  történt  a  Rétközön.  A  kaszát  a  múlt  század 60 as  éveiben  hozták  a  Rétközre  először,  a  63-as  nagy  szárazság idején,  Az  arató  sarló  alakja  hosszúkás,  éle  fűré¬szes,  nyele  sukkos  (33  cm.)  nagyságú  volt.  Ha  kopott  az  éle  (recéje), 21megvágatták  cigánykováccsal;  ezért mondták hosszú-, vágott-  és cigány¬sarlónak.  Volt kaszasarló  is,  mely  kasza  anyagából  készült,  éle  sima volt  és  fű  vágásra  használták.  A  Rétközön  az  aratást kepének  mondják,  az  aratót  Repesnek. A  sarlóval  való  aratásnál ülletig érő tarlót  hagytak;  felébe,  meg harmadába  vágták  a  szárat.  A  kalász  volt  a  fontos,  szalmára  nem  volt szükség.  Kaszával  a  magyarok  csak rávágtak,  az  arató  tótok,  kik lecsapolás  és  tagosítás  után  jöttek  Zemplénből, rendre  vágtak.  Ha  nagyon babos  volt  a  gabona, kivágták  vagy  kaszával letetejezték.   Ha  nem  ren¬des  kaszálás  volt,  dűlt  vagy  gazos  volt  az  élet,  az  esetben  kifordult  az ember  és rendre  vágta.  Marékkai  szedték  a  markot.  A  rendet  is  marék¬kai  volt  jobb  szedni.  Kaszával  földig  vágták  a  tarlót.Mikor  sarlóval  vágták  az  életet,  a  balkéz  négy ujját összeszorították (ha  széjjel  nyitották :  elvágták),  az  oldalt  kinyújtott  hüvelykükkel  hajtot¬ták  az  életet  a  jobb  kézben  fogott  sarlóra.  A  levágott  élet  a  balkarjára feküdt  s  amikor  egy  marék  lett,  lefektette a földre.  Amikor kaszával arat¬ták  az  életet,  (ezt  először  csak  kaszálásnak  hívták),  akkor a marékszedő két  kézzel  szedte  a  térdére,  úgy  hátrált;  a  kasza  után  ma  szedik  fada¬rabbal  is,  sarlóval  is,  de  legbiztosabb  kézzel,  nem  marad  úgy  el az élet. A  fa  egy  kisszékláb  nagyságú  volt.  A rendet  gereblyével szedték.  A gazos,  kaszával  rendre  vágott  életet  kézzel  szedték  marékba.  A gazos  éle¬tet  nem  kötik  fel  azonnal,  csak  marékba  szedik  s  úgy  hagyják,  hogy  a dudva  száradjon  benne.  Nincs  annál  utolsóbb,  ha  a  rendre vágott  gazos életet  rendben hagyják száradni:  pocsékba megy,  összetörik.  A tiszta életet kévékbe  kötötték.  A nagyon  gazosat,  amelyik  jószág számára  etetésre való  volt, boglyába.  A  sarlóval  aratottat  rögtön  marékba szedték,  nem is mentek  tovább  addig,  míg  be  nem  kötötték.Ha  sarlóval  arattak,  reggel  harmaton megvetették  a  kötelet,  hogy egész  napra  elég  legyen  és vonult  legyen.  Ha subafával   kötötték,  a száraz  kötél  eltört.  A subafa  2 araszos  volt.  Amikor az arató  sarlóval vágott, ölébe  vágta  és  szedte  is  markot.  A kaszával  arató mellett  külön volt ma¬rékszedő.  Kévekötő  itt  is,  ott is.  A kévekötő  a subafát  nem tette  a földre, hanem  a  gatyakorchoz  dugta.  A  kötelet  tartalmazó  kévét  a  kévekötő magával  vitte,  mikor  a  marékhoz  ért,  letette,  majd  a  marékot  felvette  és a  másik  marékhoz  vitte.  A  kötelet  tartalmazó  kévéből  egy  kötelet  kihú¬zott,  ennek bakját  (=  fejét)  fogta,  hogy  szét ne menjen,  akkor  a két mar¬kot  összetette.  A  kévét  rátette,  összesodorta  kezével  a  kötél  két  végét, a subafát  a .koréból  kirántotta,  a  kötélnek  —  ahol  kezével  megsodorla  aládugta,  egyet  kanyarított  rajta,  a  kötélsodra  aláfordult  magától,  úgy hogy  olyan  erős volt  a kötél,  hogy  a kezét  se  tudta aládugni.  Nem  bom¬lott  akkor  ki  a  kéve.  A  kötélnekvalót,  mint  előbb  mondtam,  harmatos gabonából  aratták,  a  kötelet  ebből  vetették.  Ha  harmat  nem  volt,  leöntötték  vízzel;  a kötél  megcsinálása után  fentmaradt zilát ( = összetört hulladék)  az  aratók  maguknak  hazavitték,  soha  se  szólt  érte  a  gazda.  Az arató  csirkéjének  mindég  elég  volt  a zila.A  sarlóval  aratott  kéve  2  markos  volt  (említenek  3  markosat  is),  a kaszával  aratott  1  markos.. A kévéket  keresztberakták.  Egy kereszt a sarlóval  aratottból  20  kéve,  a  kaszával  aratottból  18  kéve.  A  legalsó  kéve megtörve  kalásszal  felfele  a bújtató. A  legfelsőnek  a  neve pap,  a  pap alatti  kéve  a rektor.  Valószínűleg  hajdan  ezzel  fizették  a  papot, meg  a rektort.  A  gabona  szára  vagy  ott  veszett,  vagy  leégették.  Fel  is kaparták a  szegények.  Még  most  is  mondják:  „Elmehetsz  tailót  kaparn;.“  Azt  je¬lenti,  hogy  sovány  kereset.Régen  majd  minden  községben  volt csűr  az olyan  nagy  gazdáknak, kiknek  sok  termett  s  a  cséplés  benyúlt  a  télbe.  Ma  már  nincs.  Még  karácsonykor  is  csépeltek  benne. A  gabonát  a  helyszínen  csépelték ki  és  nyomtatták  el  a szigeteken. A  sarló  használata  idejében  a lakóháznál  udvaron  csépeltek.  Akinek csűrje  volt,  az  csűrben.  A  nyomtatás  is  a  saját  portáján  történt.  Akinek tanyája  volt,  az  is  többnyire  behordta  az  udvarára.A  hordás  nagy  parádéval  történt,  felcsengőzött,  pántlikázott  ökörfo¬gatokon.  Ló  kevés  volt.  A kisebb  gazdák  hordták  lóval.  A  keresztet  vil¬lával  adogatták  fel  a  szekérre.  Markos  fiú volt,  aki  felhányta  a  szekérre, meg  az  asztagba.  Olyan  kévék  voltak,  hogy  mikor  a  villával  emelni akarta,  a  nyelét  a földnek  kellett  vetni,  úgy tudta  szekérre emelni.

 

 

Álattartás (Id.Éles Gyula)

 

Az állattartás könnyebb volt, a rideg tartás  és az istállózó tartás  egyaránt szokásban  volt. Amikor nem volt elég takarmány, akkor a rétközben hallal etették a disznót. Nagyböjtkor csíkot szabad vót enni.  A  parasztgazdák   állatai   részben   ridegen,  részben   földólakban   teleltek.  Csak  századunk   első  évtizedeiben  kezdtek  a  módosabb  gazdák  istállót  építeni.  A  ridegen  tartott jószág  szállása  a  falu  déli  oldalán,  a  szélvédett  helyeken,  négyszögbe  állított  kazlak,  ácsolt  karámok  között  volt,  csak  egy  kis  részét  fedték  be.  Azokat  a  jószágokat,  amelyekre  naponta  szükség  volt,  otthon  földólakban   tartották.   Ez  földbe   ásott   négyszög  alakú   helyiség.   A nyeregtetőt  két  „ágasfa"  tartotta,  náddal,  kukoricaszárral  („csut¬kával")  vagy  szalmával  fedték  be.  Sokszor  földdel  is  behányták, hogy  még  melegebb  legyen.  A  felszabadulás  után  a  földet   kapó   „újgazdák"  közül még sokan alkalmazták  ezt a gyors és olcsó istálló¬ építési módot.  Főleg teheneket tartottak  benne, néha  lovat is, sertést sohasem.  A  sertésnek  a  ház  végében,  de  nem  a  házhoz  építve,  fél¬ereszt  készítettek.  A sertés kora  tavasztól  késő őszig a kondára járt. De még télen is szívesen  kiengedték  a ház körüli kertbe, hogy  kitúrja  és  összeszedje  a  földben  maradt  veteményeket.  A  Rétköz,  természeti  adottságainál  fogva,  sajátos  helyet  foglal  el  az  átalakulási  folyamatban.  A  rétközi  községek  életében  ugyanis  a  középkorban  az  átlagosnál  nagyobb  szerepet  kapott  a  természeti  környezet  szabad  hasznosítása.  Az ősfoglalkozások  egészen  a  tőkés  termelési  mód  kibontakozásáig  tovább  éltek,  és a  megélhetés  szempontjából  mindig  fontos  szerepet játszottak.  Az  árvizek  miatt  nem  a  földművelés,  hanem  az  állattartás  volt  a  fő  foglalkozási   forma,   mely a zsákmányoló, gyűjtögető  életmóddal  együtt  a történeti  fejlődés  legkorábbi  szakaszát  idézte  még  a XIX.  század  első  felében  is.

 

A mindennapi élet

 

 A rétközi  községek  mindennapi  életét  a  szabályozás  előtt  a  víz  határozta  meg.  Szeszélyeihez  alkalmazkodott  a  település  formája,  a lakóházak  építési  technikája,  a  rétközi  emberek  életmódja.  Ebbe  a  zárt,  természet  által  szabályozott  világba,  a  feudális   társadalom   kötöttségei  csak  nehezen  tudtak  betörni.  Mindaddig,  amíg a  megélhetés elemi feltételeit  a természeti környezet  biztosította,  a  földtulaj¬donnak  nem  volt  központi  szerepe.  A  halászat,  vadászat,  nádlás,  szénagyűjtés  és az  ehhez  kapcsolódó  állattartás, makkoltatás,  sulymászat,  vesszőfonás  ugyanis  -   a  szokásos  dézsma  mellett  -   egész   településeknek  munkát,  megélhetést  adott.  A  századforduló  táján  már  sok  paraszti  gazdaságban  is  mangalica  fajtát  tartanak.  A jelentősebb  uradalmak  pedig  törzsállományt  alakítanak ki belőle. Az Odescalchy-birtokon megyeszerte híres mangalica  törzsállomány  volt  az  1920-as  években.  Századunkra  Ibrány  községben  a  szántóföldi   növénytermesztés   lett a fő megélhetési  forma. Az állattartás -  mely a természeti adottságokra  alapozva  századokig  első  volt  -  a  második  helyre  szorult.  Ez  a  változás  azonban  nem  az  állattartás  visszaeséséből  adódott,  hanem a növénytermesztés  igen  gyors ütemű  fejlődéséből.  A dohány  téli munkája  alkalmat  adott  a beszélgetésre, mesélésre, tréfálkozásra.  A  beszélgetések  egyik  témája  a finánc  volt.  Kizárólag  olyan  történetekben  szerepelt,  ahol  mindig  pórul  járt.  Gyakran  utánozták  mozgását,  beszédmodorát,  eljátszották  azt  is,  hogy  hogyan  keresi  a  „szűzdohány"-t.  A csomózóban  egymással  is  vicceltek az emberek. Aki kiment a dolgát végezni, „vizet tettek  alá".  Felhajtották  a  dohánylevél  széleit,  vizet  öntöttek  bele, majd  össze¬csomózták.  Ha  ráült,  volt  nagy  derültség.Régebben  az  érett  dohányt  egyszerre  szedték  le, vagyis  „törték".  A „színdohányt" persze külön  szedték az „aljdohány"-tól.  „Féllapátos" vagy „egészlapátos" tűvel fűzték.  Szárítani az uradalmi  pajták¬ba  vitték,  de ha  sok volt,  aggattak  mindenhova,  még  a  „dohánygóró"-ra   is. A szárított dohányt  télen válogatták,  csomózták,  bálázták.  A  válogatásnál  a  hosszúságot  és a  színt  nézték.  A  csomózás már  könynyebb  volt.  A csomókat  „suskó"-val  kötötték  össze,  a  színdohány¬nak  pántlikát  csináltak.  A  csomókat  „bálákba"  rakták,  amit  négy  „bálfa"  fogott  össze.  Ezeket  előbb  vesszővel,  később dróttal  kötöt¬ték  szorosra.  1889-ben a következő minőségű dohányok voltak: szivar- és válogatott,  első  osztály,  második  osztály,  harmadik  osztály,  kihányás. Mun¬kaigényes növény  a dohány  is, melynek  termesztését  a  monopólium  előtt semmi  sem sem gátolta, csupán az, hogy a nyomásos gazdálko¬dási rendszerbe  sehogyan  sem fért  bele. Olyan  területekre  volt  szükség, melyeket  kivehetnek  a nyomás  alól, és amelyek  a dohány  mun¬kaigényessége  miatt  közel  vannak  a  településhez.   jobbágyok  ilyen földterületeket  csak úgy szerezhettek, ha  feltör¬ték  a nádasokat,  irtáshelyeket.  Az itt  termelt  dohányból  a  földesúr  dézsmát  szedett.  Ibrányban  a  tagosítási  perben  vitatott  egykori  nádasok  voltak  a  dohánytermő  területek.  Közvetett  adatok  utalnak   a  dohánytermesztés   technikájára,   a   szárítás  módjára  és  az  értékesítésre.  1843-ban  dohányszárító  pajta  még nem volt a településen, ezért arra gondolhatunk, hogy a letört és  felfűzött   dohányt   az  eresz  alatt  vagy  kerítésre  aggatva,  jobb esetben  „álló"-kon  száríthatták.  A megszáradt  dohányt  a  padláson  szalmára  tették.  Csak  a  jobbágyok  foglalkoztak  dohánytermesztéssel  a  nyomás  alól kivont  területeken.  Az allodiális birtokon  dohányt  nem  termeltek.  Az értékesítéssel  nem volt nagy gond. Legtöbbször  helyből is elkelt,  de  ha jobb  pénzt  akartak  érte  kapni,  Rakamazra  vitték.  Az  értékesítő  helyek  ugyanis  a  fontos  utak  mentén,   átkelőhelyeknél   alakultak  ki. A monopólium  következtében  a nagybirtokokra  kon¬centrálódott  a dohánytermelés. Az egykori kistermelők  feleskertész¬nek  álltak  az  uradalmakba.  A  felesdohányosok  a  nagybirtokokon  hasznosították  azt  a tapasztalatot  és szakértelmet,  melyet  századok  óta  hagyományként  őrizgettek.  Egyes  uradalmak  híres  dohánytermelő  területekről  hívtak  kertészeket.  Ibrányban   is  voltak  hevesi  dohányosok,  de  a  feleskertészek  zöme  Ibrányból  vagy  a  környező  községek  lakóiból  került  ki.  Az Odescalchy uradalomban  már  az  1870-es évektől  nagy  terüle¬teken  termesztettek  dohányt.  A  Nagyerdő  tanya  és  a  Fekete-vár  tanya  (ma Nagytanya)  volt  a dohányosok  központja.  A  Nagyerdőn  a  pajták  mellé már  csomózót  is építettek,  a  Feketeváron  ilyen  nem  volt,  ott  csak  a  házakban  csomóztak.  Palánki  János  1950-ben,  85  éves  korában  így  emlékezett  vissza  arra  a  hat  évre,  melyet  az  ibrányi  uradalomban   feleskertészként   eltöltött:  „A  feles  félvégű  házat  kapott,  ezért  bért  nem  kellett  fizetnie. Ketten laktak egy konyhán, de megszokták, mert  mindenütt  így  volt.  Voltak  olyanok  is,  akik  földházakban  laktak.  Volt  olyan  év,  hogy  „lótartás"-t  is kaptak.  Ez  azoknak járt,  akik  távol  laktak  a  pajtáktól,  és ott,  ahol  nem  volt  csomózó.  Talyigán  hordták  haza  a  dohányt,  úgy  csomózták.  Havonta   10 pengőt  kaptak  kenyérre.  A  napszámosok  fizetésére  külön adtak minden  két hétben.  Kezdetben  még a  palántanevelésért  is  adtak  egy  mázsa  gabonát.  Számadáskor  mindent  levontak,  de  ritka  volt  az  az  év,  hogy  egy  kis  nyereség  ne  lett  volna."  A  dohánytermesztés  térhódítása  a  megye  területén  egybeesett  az  árvízszabályozási munkák  befejezésével.  A század  közepén  Szabolcs  megye még csak  5%-át adta az ország dohánytermesztésének.  A tanyán a  szegény ember a krump¬liból,  a  tengeriből  meg  a  cukorrépából  pénzelt."  Ha  volt  „krompé", akkor  nem volt éhezés. A tengeriből  „málé"-t sütöttek,  „puliszkáit  főztek.  A csutkán  meg pár  mázsa  répán  elvolt  a jószág  egész  télen. A tengerit kétszer kapálták,  az első kapálás  „egyelés" is volt,  „töltögetés"  is  volt,  vagyis  a  kikapált  gazt  a  sorok  között   „bakkhátra"   összehúzták.  A  második  kapáláskor,  a  „másodolás"-kor  a  tengeri  töve  köré  húzták  össze  a  földet.  Általánosan  elterjedt   szokás  volt,  hogy  a  tengerisorok   között   „köztest",  azaz  tököt  vagy  babot  (paszulyt)  is  termeltek.  A tengeri  törése kezdetben  „suskó"-val  együtt  történt.  Ezt a betakarítási  módot  több  dolog  is  indokolta.  A  korábban   termesztett   fajtákat  csak  nehezen  lehetett  kibontani,  speciális  szerszám  -  egy  hegyes fa -  kellett hozzá. A suskóra a dohány csomózásakor  szükség  volt, ezért azt a „hántolás"-kor gondosan összegyűjtötték  és eltették. A  „csutkát",  a  tengeri  szárát  „görbekéssel"  levágták  és  télen  át  a  jószággal  etették.  A  lerágott  tengeriszárat,  az  „izék"-et  kúpokba  rakták,  és  egész  nyáron  sütöttek-főztek  vele.  Kenyérsütéskor  ezzel  fűtötték  be  a  kemencét  is.

 

A környék legnagyobb összefüggő lápvidéke

 

A rétköz valaha hazánk egyik legnagyobb lápvidéke volt. A tartós vízborításban a nád, sás, gyékény szerves anyagai nem bomlanak le, hanem vastag tőzegrétegként halmozódnak fel. Az így keletkező láp sokszor a víz tetejére emelkedik: ezeken az úszólápokon egykor legeltetés és kaszálás is folyt. A rétközben nem egyszer előfordult, hogy a lápon legelésző gulyát átfújta a szél a szomszéd falu határába! Mára alig pár száz hektárnyi hírmondója maradt az egykori lápoknak, úszó változatukkal pedig csak egyetlen helyen találkozhatunk. Pedig a lápi tőzeg a légköri szén-dioxid egyik legfontosabb megkötője (a most kibányászott kőszénmezők is lápi körülmények között képződtek  évmilliókkal  ezelőtt),  így  fontos  tényezője  a  klímaegyensúlynak.  A  Rétköz  lecsapolása után kiszáradó, levegőre jutott tőzegből sok ezer év megkötött szén-dioxidja jutott a légkörbe, és sokfelé ma is rendszeresen leégetik a területeket. Emellett a lápok  a talajvíz  természetes  tárolói,  befogadói.  A  tőzeges  talajú  lápmedencék  szivacsos  tőzegrétegükben  nagy  mennyiségű  vizet  raktároznak  el,  s  száraz  időben  mérséklik  környezetük víz- és párahiányát. De  a  lápok  élővilága  is  igazán  egyedülálló.  Hatalmas  élményt  nyújtanak  az  emberes  méretű  zsombékosok,  „rakottyával”,  füzesekkel  tarkított  nádas-gyékényesek  (régi  elnevezéssel:  a  cseret).  Számos  ritka,  védett  fajunk  kizárólag  a  tartós  vízborítású  lápokban él. Közéjük tartozik a fehér virágú hínárszőnyeget alkotó békaliliom, a kúszó tövű lápi csalán, a zsombékokra föltekergőző mocsári lednek. A legháborítatlanabb lápok belseje pedig olyan ritka madarak menedéke és fészkelőhelye, mint a fokozottan védett vörösgém.

 

 

A természet felszínformáló ereje

 

A Nyírségre fújt futóhomokot a szelek ide-oda mozgatták helyenként jelentékeny magasságú buckákat, gerinceket halmoztak fel, szélbarázdákat vájtak bele. A mélyedésekben összefutó csapadék vízállásokat, tavakat hozott létre. Száraz időben ezek ismét felszikkadtak. A  talaj felszinét itt-ott benőtte a fű, majd erdőségek is keletkeztek rajta.  terület nagy részén azonban a szélviharok felszinformáló ereje, ha kisebb mértékben is, egészen a legujabb időkig éreztette hatását, míg végre az emberi kez munkája, az egyre belterjesebbé vált mezőgazdasági művelessel s különösen a valóságos áldást jelentő akácfa ültetésével a futóhomokot teljesen megkötötte és a Nyírség felszíne mai alakjában állandósult. Ez az alak szabálytalan, lapos kup felületéhez hasonlít. A Tisza vizének munkája mélyítette le a Nyírségtől északra fekvő Rétköz felszínét is. A feltűnő magasság külömbség két természeti erő hatása folytán alakúit ki s a folyóvizek és a szélviharok munkájának következmenye. A rétközi medence  fenekére lerakódtak a felette elterülő víz üledékei s különböző származású törmelékek és hosszú időn át feltöltötték. A harmadkor végén, az u. n. levantei időszakban ez a feltöltődés már annyira előre haladt, hogy a levantei tenger nem is volt összefüggő víztükör, hanem különálló s aránylag sekély mélységű, édesvizű tavak csoportja. A homok buckákkal, gerincekkel körülvett mélyedések, vízállások alakja, kiterjedése, helyszínrajzi eloszlása szinte szeszélyes változatosságot mutat. Magassági elrendezettségükben azonban határozott törvényszerűség ismerhető fel, ami a térszin általános alakjából következik. Ha a Rétköz déli szélétől, kiindulva, deli iranyban haladunk, minden dél felé következő mélyedes fenékszintje magasabb az azt megelőzőnél. Az egyenlő magasságú pontokat összekötő görbe vonalak csak az árterét alkotó és viszonylag mély fekvésű területek magasságát tüntetik fel, de az ártérbe nem tartozó homokbuckák,  gerincvonulatok  magassága  a  szerkesztésnél figyelmen kivül maradt. A tervezet ugy a gyűjtő főcsatorna, mint az összes nyíri csatornák fenékvonalát olyan mélységre helyezte, hogy „ezen nyílt csatornákon nemcsak a völgyek és lapályok árkiöntései, de egyszersmind a mélyebb fekvésű öblök és medencék vizei, kár és veszély nélkül még akkor is a Tiszába vezethetők legyenek, ha a Tisza és a nyíri vizek legmagasabb vízállásai találkoznának."A Rétköz valóságos tengerré alakult át. De egyre  tűrhetetlenebbé vált a helyzet a Nyírségen is. A vármegyei árkok s az egyes birtokosok magán árkai ugyan nagymennyiségű vizet vezettek el a  Rétköz felé, csekély  méretüknél  fogva azonban  korántsem voltak alkalmasak arra, hogy a nyíri árterületeket a víztől mentesítsék. Legkevésbbé éveken át tartó, csapadékos időben, mikor a talajvíz is igen magasra emelkedett, ami összesen  72976 holdat tett ki.

 

Időjárási viszontagságok

 

A területet szinte évenként elöntötte a Tisza vize az  1880-as években történt víz¬szabályozás idejéig,  így azelőtt vizes, mocsaras,  halban  gazdag terület volt. Demecser határának  északi  része mélyen fekvő rétközi  jellegű terület, a déli rész homokbuckás.  Éghajlata megegyezik a Nyírség és általában  az Alföldre jellemző tényezőkkel. Az év nagy részében derült, szélsőségek jellemzik, forró nyár, hideg tél, nagy hőmérséklet ingadozás. A  talajviszonyok jó  termelési  lehetőséget biztosítanak  káposztának,  cukor¬répának, zöldségfélének, burgonyának, dohánynak és gyümölcsnek. Az összefüggő vízen kisebb nagyobb úszó szigetek voltak, amit egyik nap lekaszált a Vártanya közelében valaki, oszt a Fellegvárnál meg valaki más összegyűjtötte, átfújta a szél a szigetet a víz másik oldalára, azt mondták rá tréfásan; hogy Isten adománya. Demecsertől az  un.  „kassai szél” irányába a vályogvető gödrön túl vezetett a földút a kőhídon át a Ticcéig. A Várhegytől (vártanya)fertályórára(15 perc) volt a Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó(pulbor), Tölgyes tó, Kuckur(kecsker). A Pap tó  ami a Borostános láptől délre vót, régi neve Prépost tó. A templomok közötti utat Várdi útnak vagy nagy útnak hívták, ma is nagy utca a neve. A Kecsker tótól keletre lévő sziget neve Kisgémes sziget vót.  A pásztor értől nyugatra Mátyás sziget vagy Páskom sziget. Páskom kút sziget, a Kecsker tótól északra.   Az őrház, a régi Köleshely közepe táján, a szalókával szemben fekvő kis rétnél a vasuté volt. Dél felé a Borzsova tanya vagy Lokteluke.  A fontosabb szigeteket ma is könnyen azonosíthatók, mert kiemelkednek a szántásból, sajnos fotókat 3 évtizednyi kutatás alatt sem találtam a Vártanyáról, ami 65 méterrel volt a tengerszínt felett a térképek szerint, persze mamár sokkal alacsonyabban van.  A Vártanyasi iskola rövid életűnek bizonyul a politika elsöpri a tanyával együtt. Egy tanterem és egy tanító küzdött lelkesen a gyerekekért. 35-40 felnőtt és 60- 70 gyerek élt a Vártanyán akik felváltva jártak iskolába, 15-20 fő per/nap, attól függően, hogy mennyi munka volt a határban, illetve mennyi lábbeli volt a családban. A templomba járást is nagyban befolyásolta a lábbelik száma. Erősen Istenfélő emberek voltak, mindenhet az Úr segítségét kérték, munkához gyógyuláshoz, időjáráshoz, gyermekáldáshoz. Mindenkinek ki kellet vennie a részét a munkából korának erejének tudásának megfelelően. A kicsik paszulyt válogattak, venyigét törgeltek, az erős legények a szekeret megrakták dohánnyal ha kellett. A Várhegy -tanyán 1942-től Mennyei Katalin, Később Kopjási Erzsébet, Szűcs Mihály és felesége, valamint Kiss Gyuláné tanított. 1951-ben a tanyáról a lakosok a községbe költöztek, így ott a tanítás megszűnt. Borzsován Eördögh Jenő oktatott, később Nagy Sándor és felesége, legutóbb Teremy József és felesége. 1995-ben Borzsován is bezárták az iskolát. Amikor azt mondják ég a talpa alatt a talaj, akkor a Koldbárdon még ma is gyakran égő tőzeget értjük. A fenti 1800-as éveket idéző sorok a lápi tüzekről, a láp időről időre bekövetkező égésiről azonban a ma emberének sem ismeretlenek. A Beregi-Lápot már régen lecsapolták, a művelés alá fogott földek, a megváltozott táj lassan feledtetné az itt élőkkel a múltat, ha a láp nem gondoskodna újabbnál újabb meglepetésekről. A száraz időszakokban időnként még ma is meggyullad a tőzeg, és még ma is tanúja lehet az ember egy-egy lápégésnek. A még ma is gyakran bekövetkező öngyulladásnak főként a szárazság az oka. A kiszáradt tőzegen a tűz a talaj alatt terjedve, a talajképző rétegig elhamvasztja a szerves anyagokat. Kisebb-nagyobb tüzek a láp lecsapolása előtt is voltak, ezek okozója általában a nádégetés volt. A tűz a lecsapolás után azonban ellenséggé vált. Ahol tőzeges réteg volt, ott egy eldobott gyufaszál, cigarettavég, vagy tűzrakás szalonnasütés céljából, észrevétlenül meggyújtotta a talajt. A kiszáradt tőzeg hamar tüzet fogott, és kör alakban, lassan terjedt tovább. A földégést láng nem jelezte, csak kevés füst, és a szag, mely kilométer távolságra is érezhető volt. Miután az oltáshoz víz nem volt a közelben, a tüzet az agyagtalajig körülárkolták, így nem terjedt tovább. Az égett területen hatalmas kör alakú mélyedés keletkezett. A lápégések okai A végleges lecsapolás után a gyakori tűzesetek onnan eredtek, hogy a még feltöretlen, dús növényzetű őstalaj fizikailag és anyagilag is próbára tette háborgatóit. A láp feltörésének verejtékes munkáját úgy könnyítették meg, hogy felgyújtották a zsombékosokat. Hosszas szárazság után, főleg szeles időben a zsombék tüzétől begyúlt a láp kiszáradt tőzege, s a lappangó tűz a föld alatt terjedve fenékig hamvasztotta a tőzegréteget.  Több mint 4300 holdat a Tisza árja borít, mocsár és ingovány, amit főleg kaszálással és nádvágással használnak a tanyasiak. Földjén főleg káposztát, lent, kendert és dohányt termesztettek. Lápszénája, nádja nagy bőséggel, hala pedig még nagyobb mennyiségben volt. Vándorló lápjai csakúgy cikáztak a nagy összefüggő víztükrön. Az alattomos mély és soha ki nem apadó mocsár veszélyes hely volt, de védelmet is jelentett a járványok és a háborúk alatt.

 

A Rétköz átváltozása (Éles István)

 

A Koldbárdon volt a földünk, így sokat jártunk horgászni a Ticcére. Ahogy zsugorodott a víz úgy változott a neve, a tóból lett posvány, cseretek tókák kutak, gödrök, posvány, bodor(tekervényes ér).Volt ahol sűrű volt a bozót (cseret) ott bujtak meg az állatok. Gál-Kuti csatornát csak kanálisnak hívták az lett a  Lónyai csatorna. A Lónyaitól délre lévő területet homok szegnek nevezték, az északit csak ártérnek. A Cseréshegytől délgyugatra volt a református egyház földje, keletre levente gyakorlóhely volt. Az evangélikus temető a szőllőhegy északi sarkában volt.

 

 

 

 

A Vártanya épületei (Éles Mária)

 

A lakások különálltak a gazdasági létesítményektől. Három gémeskút is volt a tanyán, egy Iskola az udvaron, egy  a közös istálló mellette itatóvályúval és egy a legelő szélén itatóvályúval és sertés dagonyázóval. 95 – 100 körül lehetett a lakók száma, a keresztnevekre néhány kivétellel határozottan emlékszem. Tanító ügyben: a nővérem emlékezete szerint Mennyei Katalin előtt, Major Tibor volt a tanító a Vártanyán, aki még őt is tanította.

 

I. az iskola

II -ben lakott:   Borbély Pál és családja (5) gyerek,

Éles István és családja (6) gyerek,

Lakó András és családja (5) gyerek,

Tóth József és családja (3) gyerek.

III. Sipos János és családja (4) gyerek,

Somogyi József és családja (3) gyermek,

László István és családja (3) gyermek.

IV. Somogyi István és  családja (4) gyermek,

Lencsés István és családja (6) gyermek,

Batári ?. és családja (5) gyermek,

Zakor ?. és családja (2) gyermek,

Barati ?. és családja (3) gyermek,

Szűcs János és családja .

V. Ozsvári Ferenc tanyagazda és családja (2) gyermek.

VI.Szabó Dániel és családja (8) gyermek,

Barati András és családja (1) gyermek.

VII. Varga József mezőőr és családja (5) gyermek.

Az 1, 2, 3, 4- es számok dohányszárító pajtákat jeleznek.

Az 5-ös a közös istálló: a tanyán lakók lovainak és teheneinek szálláshelye.

 

A faluról pár szó, csak hogy tisztában legyünk az arányokkal!

 

 

 

 

 

 

 

Foglakozások megélhetés

 

A faluban éltek vagy 800-an, sokan salétromot főztek, a tanyán meg 100 felett volt a létszám, dohányt termesztettek. Földbirtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, s többek ezen családból, Győry György, s többek e családból; külső birtokosok: gr. Barkóczy család, Vay Dienes, Répásy János, Józsa Ignácz és László, Zoltán Miklós. A közlakosok 244 hold szántó és kaszáló földet bírnak.  1870-ben 220 háza és 1385 lakója volt Demecsernek 6467 kat. h. határnyi területén. 1900-ban 226 házban 2021 lelket számláltak a nyilvántartásokban. 1931-ben 538 lakóházat és közel négyezer lakost számláltak Demecserben. Hét tantermes iskola működik, ahol református, római, katolikus és izraelita felekezetű oktatás folyik. A harmincas években épülnek meg azok a kőutak, amelyek Demecsert összekötik a szomszédos településekkel. A vásárhely jogot még Mátyás királytól kapta a falu. Demecser mezővároshoz tartozott Bessénytanya, Bodótanya, Borzsovatanya, Feketetanya, Idatanya, Kolbárttanya, Vártanya, Verestanya, Fellegvártanya, Kistanya. A század végén nagyobbik részét már a Váradi és Kállay család birtokolta ás mindkettő földesura marad a rákövetkező évszázadban is.  Demecsernek az 1556-ból maradt nyilvántartásban szereplő 32 tizedfizető háztartása alapján 160-165 lakosa lehetett. 1588-ban 93 jobbágyán a Váradi család tagjai osztoztak. Az alacsony lélekszám okát a kutatók a földrajzi fekvésében látják, mivel a Rétköz alacsony fekvést, mocsaras területéből csak a kiemelkedő, vagyis a magasabban fekvő részek voltak alkalmasak letelepedésre. A Váradi család férfi ágának kihalása után  1611-ben Demecsert több nemzetség birtokolta különböző jogcímeken. A XVII. Század közepén a Lónyay István rokonság címén, nádori ítélettel nyert belőle egy részt, mások olykor zálogként jutottak hozzá. Volt idő, amikor még a királyi fiscusnak is volt benne része. Az 1720-ban tartott összeírás szerint 14 jobbágytelke volt, emellett 2 száraz- és 3 vízimalom működött a területén. Az 1774. évi úrbérrendezés idején 29 jobbágy család élt Demecser területén 13 telken. A jobbágyfelszabadítás idejére csak a Barkóczy és a Jósa család őrizte meg tulajdonosi pozícióját. A többiek -a Pazonyi, Szabó, Győry, Csepey, Vay, és Répássy családok - később jutottak a vidéken kisebb-nagyobb birtokrészhez. Lakossága ekkor 839 lélek volt, szántója viszont mindössze 244 hold, a többi rét és halászó hely.

 

Épületek a tanyán(Szabó Dániel)

 

A tanyán általában karóvázas, rásfalas, három – vagy négyosztatú házak épültek, nádtetővel, deszkaoromfallal. A konyha hátsó részén szabad kémény állt. A helyiségek mennyezete deszka mestergerendával és földpadozatosak. A gazdasági épületeknél gyakori, hogy az istálló ólra és szekérszínre tagolódik. Sok helyütt található a terménytárolás célját szolgáló kamra, alatta pincével. A léces tengeri góré az istálló mögé vagy az udvar végébe került, az utcával párhuzamosan.

 

Önellátó tanyasiak(Szabó Dániel)

 

A Demecseri vártanyán az emberek önellátók voltak. Mivel volt föld, így mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Az ételekhez a ruhákhoz a tüzeléshez, az építkezéshez mindent maguk állítottak elő. Kevés olyan dolog volt, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be, de még ott is volt úgy hogy cseréltek árut. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága tükrözte minden napjukat. Krumpli, paszuly, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig volt a ügyes gazdasszony kamrájában, aki egészséges és változatos ételeket készített. A sót a cukrot kellett megvenni a piacon, a ruhát és a lábbelit. Minden időszakban volt valamilyen gyümölcs a kertben. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírásgaluskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták. Tálalhatták túróval is. Ebből az anyagból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki. A krumpli puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá. Ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, és ha valakinek nem volt tehene, annak a szomszédok ingyen adtak tejet. Kedvelt étel volt az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret házilag készítették. A gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét. Amikor már bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte A hamar megsült lángost ették kaprosan, cukorral, de zsírosan is. „ Mikor szikrázott a tégla akkor be volt fűtve a kemence". Ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetette a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomta, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is. Hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta De ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is. Mivel volt tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a vetőmagot hogy következő tavasszal legyen mit vetni.  Az udvaron mindenkinek volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Minden tanyatelken ástak egy gémeskutat. Az udvaron volt egy hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes (sós) legelőkön tartották,  a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret. Szokás volt a szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztani és Isten áldását kérni a munkához. A ház nádtetős, vert falú volt, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. a házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és gyümölcsöskertet kerítés, gyakran élősövény vette körül. A szalmafödeles ház szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak együttesétől terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést.  A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, a z alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan volt, mint egy kiégetett szilke. A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más, hozzá egy pohár tejet. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd szegényes volt, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. Vacsora lekváros kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje volt, a húsvétra birkahús.  A kenyérsütés volt a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették.  Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ették sóval egy pohár frissen fejt tejjel. Varietas dēlectat, avagy a változatosság gyönyörködtet, mondta bölcsen  Cicero. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más könyv nem igen volt a háznál. A híreket a templomból hazafelé, vagy a kocsmában vagy a piacon lehetett beszerezni. A történetek mesék a családban élő öregek által szájhagyomány útján terjedtek és szálltak át apáról fiúra. A gyerekeket korán megtanították a keresztény értékekre, mint a becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az engedelmesség és a tisztelet és a munka szeretetre. Három fontos keresztény ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd. A gyerekeknek nem voltak játékaik, a hokedli volt a kis asztal, a sámli a szék, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát.  Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos mulatságok. A tanyasi iskola tanítója színjátékkal egybekötött farsangi esteket szervezett a gyerekeknek és a szülőknek. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze volt. Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: „Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek. A házasság a tanyán egy életre szólt.  Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot.  A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó. Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Az erejüket kitartással pótolták. Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo, vagyis a víz kivájja a követ, nem erővel, hanem kitartással. Pácolt deszka volt a plafon és sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények. A kertben volt még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott.  Karácsonykor elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri volt. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel. A háború alatt, elvitték a tehenet és a disznót a katonák, vetni nem mert senki, így akkor nélkülöztek a tanyasi emberek. Édesapám gyerekként, felmászott többedmagával a nyárfákra és a kis varjút kilopkodták a fészekből, vagy a kis gerlét. Sütve nagyon finom volt. Mivel sok volt a környező víz, sok volt a hal is. Válogatás nélkül megettek mindent, ami élt és mozgott, még a réti csíkot is. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, ha a szomszéd kért egy kanál zsírt, vagy tojást, vagy lisztet, vagy tejet, adtak egymásnak, persze a becsületre kényesek voltak és mindig megadták egymásnak. A házépítéshez, azt használtak ami volt. Többnyire az agyag és a fa állt rendelkezésre a tanyán. A vályog, a sár és a természetes anyagokból készült falak jellemezék a házakat.  A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból (homok) és rostos adalékból szalma, pelyva, szecska, esetleg nádból készítették. A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékot használtak, de minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb - ezzel szemben nagyobb volt a hőszigetelő képessége.  A vályog mivel nem éghető és jó hőszigetelő ezért kedvelt volt a tanyán. A vályogtégla mellett a lapított sárgömbökből rakott ún. csömpölyegfal vagy petics vagy patics volt a jellemző. A vertfal zsalu közzé került  A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló alapra kell helyezni, vízszigeteléssel kell ellátni és a különféle külső (csapadék) és belső (épületgépészet, pára) nedvesség elleni védelméről gondoskodni kell. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel. A belső vízvédelem a megfelelő, jó minőségű, és tartós épületgépészeti szerelvényeket, kiegészítőket, berendezéseket jelenti, valamint a belső használat során keletkező pára elleni védelmet szellőztetéssel biztosítottták. A vályogfalakat gyakran károsíthatják rágcsálók, az általuk kirágott járatok gyengítették a falat. A gyors kiszáradás miatt fontos volt, hogy a vályogfalakat csak száraz időszakban készítsék főleg a nyári hónapokban. A gömbölyegek vagy gombócok formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest (a ma tömbökben kapható sajtokhoz hasonlít formájuk). A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését volt hivatott szolgálni. A vályogtégla úgy készült, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltötték, és abban fával csömöszölték. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg. a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. Ezt lehet úgy is, hogy oldalfalak nélküli tetőszerkezet alá rakják, de legegyszerűbb módja az, amikor valamilyen anyaggal (homok, nádtörek) betakarják. A terepszint fölé vezetett tégla, kő vagy beton alapra ill. lábazatra készül. A lábazaton szigetelés fektetése szükséges, ezt a szigetelést célszerű egy égetett téglasorral védeni. A téglákat szabályos kötésekkel, általában agyagból (sárból) készült habarcsba falazzák, ritkább esetben mészhabarcsba. A tornácot culáp vagy támasztóoszlop tartotta, de a falba is beépítették. Az ajtók ablakok fölött az áthidalót fából. A rakott falhoz szükséges agyagot emberi erővel taposták, vagy háziállatokkal (ló, szarvasmarha) járatták meg. Járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Vigyáztak rá, hogy ki ne száradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is. A rakott falat elkészülte után vágják egyesre - általában ásóval. A vertfal zsaluját pántolták, oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették. sulykolókkal, döngölőkkel tömörré verik, esetleg botok végével megszurkálják (a levegő kiszorítása céljából). Ha a deszkázat csúsztatható, akkor feljebb húzzák. A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével. A paticsfal olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat. A földbe szúrták a sasfákat oszlopokat erre kerültek a varrófák vagy gerendák, így alakult ki a ház vázszerkezete. Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak. Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. Az ilyen falat nevezzük paticsfalnak. Sokkal tartósabb mint a többi faltípus. A vályogházak élettartamát száz években mérték. A káposztás laka meg laskaleves vót az étek. Kiszi (zabkása )a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig (kaszáláshoz), kenyér a világ végéig vót.

 

 

A búbos kemence titka

 

A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírás galuskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták. Tálalhatták túróval is. Ebből az anyagból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki. A krumpli puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá. Ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, és ha valakinek nem volt tehene, annak a szomszédok ingyen adtak tejet. Kedvelt étel volt az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret házilag készítették. A gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét. Amikor már bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte A hamar megsült lángost ették kaprosan, cukorral, de zsírosan is. Mikor szikrázott a tégla akkor be volt fűtve a kemence". Ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetette a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomta, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is. Hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta De ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is. Mivel volt tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a vetőmagot hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Megjátsza magát, otthon meg a sütőben alszik, vagyis ami a kemence padkát jelentette.

 

 

 

A tanyasi udvar felosztása

 

Az udvaron mindenkinek volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Minden tanyatelken ástak egy gémeskutat. Az udvaron volt egy hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még tengeri kas, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes (sós) legelőkön tartották, a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret. A ház nádtetős, vert falú volt, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést.

 

A lakóház belső szerkezete

 

A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, a z alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan volt, mint egy kiégetett szilke. A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más, hozzá egy pohár tejet. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd szegényes volt, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. Vacsora lekváros kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje volt, a húsvétra birkahús. A kenyérsütés volt a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ették sóval egy pohár frissen fejt tejjel. Három fontos keresztény ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd. A gyerekeknek nem voltak játékaik, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát. Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos mulatságok.

 

A tanyasi iskola(Éles Mihály)

 

A tanyasi iskola tanítója színjátékkal egybekötött farsangi esteket szervezett a gyerekeknek és a szülőknek. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze volt. Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek.

 

Házasság a tanyán(Bagoly Erzsébet)

 

 A házasság a tanyán egy életre szólt.  Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó. Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Pácolt deszka volt a plafon és sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények. A kertben volt még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott. Karácsonykor elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri volt. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel.

A háború alatt, elvitték a tehenet és a disznót a katonák, vetni nem mert senki, így akkor nélkülöztek a tanyasi emberek. Édesapám gyerekként, felmászott többedmagával a nyárfákra és a kis varjút kilopkodták a fészekből, vagy a kis gerlét. Sütve nagyon finom volt. Mivel sok volt a környező víz, sok volt a hal is. Válogatás nélkül megettek mindent, ami élt és mozgott, még a réti csíkot is. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, ha a szomszéd kért egy kanál zsírt, vagy tojást, vagy lisztet, vagy tejet, adtak egymásnak, persze a becsületre kényesek voltak és mindig megadták egymásnak.

 

 

Közlekedés a tanyákon

 

A Rétköz Demecsertől északra a Tisza irányában lévő nagy mocsarat említik így, amely soha nem szárad ki, mert a Tiszától állandóan kap vizet. Szekérrel, lóval sehol nem járható, míg a többi mocsár száraz időben igen. Ezt a világot tréfásan a világ végének nevezték, mert áradásos időkben csak csónakon lehetett benne közlekedni, de kimenni belőle igy sem lehet. 1921-ben területe 2014 hold volt. A vizekben, tavakban sok a hal, annyi, hogy el sem tudják adni és a disznókkal etetik a felesleget. Demecserből Debrecenbe, Miskolcra, de külföldre is: Krakkóba és Lembergbe is szállítják. A hal mellett a nád a másik nagy jövedelmi forrás. A zsombékokon és lápokon terem. Több helyen. ingyen, más helyeken részért vághatták. A nádvágást a „jéghátán" végezték. Innen ered a mondás, hogy a jég hátán ia megél. Messze földön-keresett áru a rétközi nád; gömöri, nógrádi, szepesi, rimaszombati stb. emberek vásárolják_ és: szállítják el. Tiszarádon még a harang is azt zúgja: „Nincsen kenyér Rádon, majd vesznek. a nádon." Nem véletlen Rétközberencs pecsétjén a címerkép csuka, Vasmegyer pecsétjén a nádvágó. ember. A nádasokban és vizekben sok a vízimadár, tojásaikat tavasszal csónakszámra szedték. A vizekből kifogott nadállyal, piócával és teknősbékával szintén kereskedtek. Állattenyésztésnél leginkább rideg: marhát és sertést tenyésztenek, a juh ritkább. A marha gyakran télen is kint marad a lápon;, legnagyobb ellensége itt a réti farkas. A magyar fajta kutyák felveszik a harcot a farkasokkal, a nyakuban vastag bőrszíj acélfogakkal, azért hogy a farkas el ne tudja harapni. A sertést makkal etetik. A makkolás Szentmihálytól januárig tart. Az így hízott disznó nem kövér, de igen zsíros. Ismert nehány helyen a háziipar, így a gyékényponyva készítése. Rétközben nagy kiterjedésű a kertgazdálkodás, a zöldség- és dohánytermelés. Híres a. rétközi krumpli és káposzta, meg a zöldség és hagyma; főleg a laposokon termesztik, melyek aszály idején sem száradnak ki annyira. A lecsapolt helyeken káposzta, krumpli és, zöldség terem nagy mennyiségben. A krumplitermelés a XVIII. század vége felé vesz nagy lendületet, a dohány a következő század elején. Demecserből 12 megyébe: szállították eladni a káposztát,(állítólag egy óra alatt megfő) továbbá Lengyelországba és Ausztriába is. Az első világ-háborúban ebben a faluban káposztafeldolgozó állott. Kiviteli cikk volt a hagyma, Miskolcra és. Tokajba szállították. 1818-ban a hagymának és káposztának olyan jó ára volt, hogy a cégérnyi ref. templomot ezek árából renoválták. Amint azután a csatornákkal a feles vizet levezették; az árterek, mocsarak és tavak. eltűntek, a termelésben ennek megfelelő változás következett be. Egyes termelési ágak: a. halászat, nádalás, a rideg marha tenyésztése stb. természetesen eltűntek, a szárazzá vált. földeken fellendült a mezőgazdaság és a kapás növények termesztése. A régi végtelen nádasok, lápok, zsombékok és tavak ma már a múltéi, a vízi közlekedést szolgáló, házilag készített „lábó"-ra már csak a régi emberek emlékeznek. A lábó a gyepből és zsombékból cölöpsorok közé vert keskeny gát, melyet a tanyasi emberek közlekedési útnak, és halfogónak használtak úgy, hogy benne nyilást - kashelyet - hagytak, melybe aztán a kast helyezték. Olyan mint amit a hódok építenek.  A lábóval együtt csak emléke van a régi termelőeszközöknek a faekének, a nádvágó kapának, a sokfajta halászó szerszámnak, melyek közül korunk egyik-másiknak már nevét sem ismeri, nemhogy szerkezetét vagy használatának módját. Évszázadok óta élnek e nevek a nép ajkán. Demecser község határában pl. a Bersenyró és Nagytó halastavak nevei szerepeinek rnár a XIV. századi oklevelek-ben és az ezekben felsorolt halászótanyáik közül az idős emberek 1923-ban hatot, illetve' ötöt eredeti, az oklevelekben feljegyzett neveiken még ismertek. A földrajzi nevek után le vannak nyomtatva az egyes községekből fennmaradt pecsétek,. melyeknek címerképei, mint arra néhány esettel rámutattunk, rendszerint a község jellemző jövedelmi forrásának szimbólumai: nádvágó ember, hal, gyékény stb. Igen szerencsésen és szemléletesen egészítik ki ezek a pecsétfényképek a forrásokban talált és gyűjtött anyagot. Kiss LAJOS:Régi Rétköz. Budapest, 1961. Akadémiai Kiadó

 

Demecser felszabadítása

 

A faluban nem voltak harcok. Malinovszkij kiadott parancsában Nyíregyháza elfoglalásának határidejét 1944 október 21-én estére tűzte ki. Plijev altábornagy elbizakodott módon úgy döntött, erőivel ezt még 20-án végrehajtja. Elhatározásakor jelentősen lebecsülte a németeket, valamint azt a tényt, hogy a feladat teljesítéséhez fáradt katonáinak 45–50 kilométert kellett harcolva megtenni, és a szovjet csapatok útjában legalább kilenc–tíz, támpontként kiépíthető település feküdt.  Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. Demecsert és Kemecsét. A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre volt. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére. Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét birtokba vette Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került.  A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is. Az 5. gárda-lovashadtestnek még 21-én este ki kellett jutnia Nyírtura– –Kemecse–Székely–Berkesz–Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. A hadtest előrevetett osztagainak el kellett foglalniuk Kisvárdát és Dombrádot. Plijev altábornagy erői 22-én folytatták támadásukat északi irányban. Az 5. gárda-lovashadtest napközben elfoglalta Nyírtétet, Berkeszt, Demecsert és Kemecsét. A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre volt. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére. Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét birtokba vette Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követte a német csapat. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották, ez történt a Lónyai kanális kisamerikai hídjával is. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt. A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak a lakossághoz. Sokan csomagoltak és menekültek nyugatra. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak a falu lakosságában sok volt a besúgó. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. Sok halott katonát temettek el a falu környékén, septiben kiskertekben, utak mentén árokparton, gyümölcsösben, erdő szélen, a vasút mellett, a folyóparton. A pontos helyeket már csak nagyon kevesen ismerik. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte, mivel nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára, de voltak olyanok akiket a lakosság elföldelt, például a gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosság a helyszínen temette el. A front elvonulása után a kastélyt felégették. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas partizánok jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül, felderítést végeztek. Végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek, ellenőrizték a határt is, élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el, titokban félve a megtorlástól. Éjszaka visszajöttek a németek, keresték a kivégzett katonatársaikat, de hiába. Igen idegesek voltak, de hiába kutattak a társaik és a partizánok után, éjszaka ők is elvonultak a faluból. Hogy hány katonát temettek el a faluban és a környéken, senki sem tudja megmondani. Már alig élnek azok, akik még emlékeznek arra, hova földelték el félelmükben az emberek a holtakat. A végtisztesség minden halott katonát megillet. Vajon emlékszik még valaki, arra, hova temették őket?

Forrás: Az alföldi páncéloscsata nyírségi szakasza (1944. október 20–28.)

 

Hegedüs István Demecseri kötődése

 

A híres cserkész Hegedüs István Nyíregyházán született, de Demecserben is élt, itt töltötte gyermekéveit, beceneve „Fityula” volt, apja Hegedüs István hentesmester volt. A cserkészmozgalom célja, életrevaló, egészséges fiatalok nevelése, politika mentesen.  1946. június 18-án az Edison kávéház előtti járdán lelőtték a Vörös Hadsereg tisztjét, ez szolgáltatta az ürügyet a diákszövetségek betiltására. Tanulmányai miatt Budapestre költözött, az Élelmiszeripari Technikum megbecsült és szeretett testnevelő tanára volt. A magyar filmgyártás első kaszkadőrjeinek egyike volt.  Szüleivel a Bujtos néven ismert városrészen, az István utcában lakott. Már egészen fiatal korában is szeretett sportolni. Naponta futott, súlyt emelt és a környékbeli barátaival a Bujtosi tó kínálta lehetőséget is kihasználva, valamint a Demecseri rokonságban tartott lovak iránti szeretete révén jutott el az öttusa sportág alapjaihoz. Jó lovasként filmben dublőri szerepet kapott a Rákóczi hadnagya című filmben. Kimunkált testalkata miatt Horváth Endre őt választotta az 1948-ban kiadott húszforintoson szereplő férfiakt modelljének (az arckép stilizált). Emlékére a hálás utókor 2003-ban a Magyar Testnevelési Egyetem szoborparkjában szobrot, a Szófia utcában emléktáblát állított.

Azt is kevesen tudják, hogy a régi 1958-es húszforintos papírpénzen ő látható. Füle Mihály grafikusművész alkotása. A bajnok alakját nem csupán az 1948-tól egészen 1992-ig forgalomban lévő bankjegy őrzi: Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművész 1947-ben megfaragta a Szabadság-szobor egyik mellékalakját, a Fáklyavivőt, amihez me¬gint Ő állt modellt. Hegedüs István (1924 –1956) A magyar öttusabajnokságok során 1948-ban egyéni bajnokságot nyert, óriási karrier várt rá, 1949-ben és 1950-ben második helyezést, 1951-ben és 1952-ben pedig harmadik helyezést ért el. A csapatbajnokságok során 1950-ben az első helyezést, 1951-ben és 1952-ben a második helyezést elért csapat tagja volt. 1956. október 24-én hajnalban 4 óra körül Gerendás László úszóedzővel,(akkoriban a Vasas úszóedzője volt), nem azért, hogy foglalkozást tartson, hanem, hogy megóvja az edzésre lejövő gyerekeket. Nem ért el az uszodáig: amikor megállt a Szófia utcában, ahol az emberek kommunista könyveket égettek. A könyvégetés mellett hirtelen ÁVH-s teherautó állt meg, ahonnan válogatás nélkül lőni kezdtek. Hátba lőtték, ami szíven találta, 32 éves volt.  Az Izabella utca 50.-ben, lakása udvarán temették el. 1957-ben a Kerepesi úti temető 17/3. parcellája 2. sorának 32. sírjában helyezték örök nyugalomra, Blaha Lújza sírja mellett. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Bujtosi Szabadidő Csarnokának nevét 2007. január 1-jétől Hegedűs István Bujtosi Szabadidő Csarnok elnevezésre változtatta. Baráth Nándor a másik Demecseri származású öttusa magyar bajnokunk Szabó Piroska fia.

 

 

 

 

 

 

Reményi József emlékére

 

Reményi Józsefet bajtársai jószívű, segítőkész embernek ismerték. Mindig segített a bajbajutottakon: kollégájának várandós zsidó feleségét megmentette a deportálástól, kimenekítve őt a kórházvonaton, de rendszeresen vitt csomagokat a frontra a munkaszolgálatosoknak is, nem egyszer életét kockáztatva vele. Az éhező ukrán, orosz lakosokat, gyerekeket pedig élelemmel segítette a háborúban.  Reményi József 1911. július 8.-án született Demecserben 5 gyerekes kiskereskedői családban. A kereskedelmi iskola elvégzése után könyvelőként és gazdászként dolgozott. Később vegyesboltot működtetett vidéken. Az 1930-as évek végén került Budapestre, a Tungsramhoz. Budapestről került a II. világháború alatt a Don folyónál harcoló 2. magyar hadsereg kórházvonatára. A kórházvonatok feladata a hadműveleti területek tábori kórházaiból a már ellátott sebesültek a hátország hadtest- és vöröskeresztes kórházaiba szállítása volt. További feladatuk volt még a hazai területekről vöröskeresztes ápolónők, orvosok, vezérkari tisztek, gyógyszerek, kötszerek és más egészségügyi anyagok kiszállítása a hadműveleti területekre. A II. világháborúban a keleti frontra oda-vissza ingázva 12 kórházvonat közlekedett.

A keleti hadszíntérre tíz-tizenöt napig is eltartott az út. Visszafelé, sebesültekkel megrakva, négy-öt nap alatt ért haza a kórházvonat. Reményi József összesen 17-szer tette meg ezt az utat. Az elsőt rögtön a házasságkötése után egy héttel. A kórházvonaton töltött szolgálata során testközelből tapasztalhatta meg a front szörnyűségeit. Nem csak az emberéleteket követelő háborús pusztítást, de a helyi ukrán lakosság nyomorúságát, éhezését, a magyar katonák, munkaszolgálatosok kiszolgáltatottságát. Minderről személyes hangvételű naplója, több ezer, általa készített fénykép és 1942 decembere és 1943 márciusa között feleségéhez írott személyes hangvételű levelei tanúskodnak. 1998 júliusában halt meg. A 152. és 154. számú kórházvonattal tizenhétszer járt a fronton, ahol közelről láthatta a háború borzalmait.

 

 

Temetelen holtak úton útfélen

 

Sok halott katonát temettek el a falu környékén, kiskertekben, utak mentén árokparton, gyümölcsösben, erdő szélen, a vasút mellett, a folyóparton. A pontos helyeket már csak nagyon kevesen ismerik. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követte a német csapat. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották, ez történt a Lónyai kanális kisamerikai hídjával is. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt.

A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak a lakossághoz. Sokan csomagoltak és menekültek nyugatra. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak a falu lakosságában sok volt a besúgó. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte, mivel nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára, de voltak olyanok akiket a lakosság elföldelt, például a gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosság a helyszínen temette el. A front elvonulása után a kastély leégett. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas katonák jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül. Mint kiderült partizánok voltak. Végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek. Ellenőrizték a határt is. Élelmet kértek és estére elvonultak a községből.

Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el, titokban félve a megtorlástól. Éjszaka visszajöttek a németek, keresték a kivégzett katonatársaikat, de hiába. Igen idegesek voltak, de hiába kutattak a társaik és a partizánok után, éjszaka ők is elvonultak a faluból. Hogy hány katonát temettek el a faluban és a környéken, senki sem tudja megmondani. Már alig élnek azok, akik még emlékeznek arra, hova földelték el félelmükben az emberek a holtakat. A végtisztesség minden halott katonát megillet. Vajon emlékszik még valaki, arra, hova temették őket?

 

 

 

 

Áramellátás Demecserből

 

Mivel a németek 1944. október 30-án felrobbantották a nyíregyházi áramtermelő gépeket, 1944 decemberétől 5 hónapon át a demecseri ipartelep generátorai szolgáltatták az áramot a Nyíregyházi városnak. Az ipartelep létrehozásához az I. világháború kitörése után az általános élelmiszerhiány vezette a közös hadsereg Élelmezésügyi Minisztériumát arra, hogy állami kezelésben a hadsereg és a hadifoglyok részére káposztát savanyítson. A káposztasavanyítás mellett étolaj és a csomagoláshoz szükséges fahordók gyártása volt a létesítendő gyár profilja.

 

Káposztasavanyítás

 

A gyár felépítésével herceg Odeschalchi tuzséri földbirtokost bízták meg. A herceg ismerte a Szabolcs megyei termelési viszonyokat, és a gyárat Demecserbe, a káposzta- és napraforgó-termelés gócpontjára telepítette. Ezen elhatározást az a tény is megerősítette, hogy Demecser vasútállomással rendelkezett, és minden oldalról jól megközelíthető útrendszer fogta körül. A gyár helyéül a vasútállomással szembeni berkeszi műúttól északra eső területet jelölték ki, amely Ehrenreich Adolf demecseri földbirtokos tulajdona volt. Az állam ezen területből 22 kataszteri holdat sajátított ki a gyártelepítés részére. A gyár építését 1915 májusában kezdték meg. Hadifoglyok (olasz, orosz, stb.) és hadi munkások százai dolgoztak az építkezésen. Az építkezés savanyító bazeinek, kádárműhelyek és lakóbarakkok létesítésével kezdődött, és 1918 októberéig, a monarchia összeomlásáig, tartott. Ez ideig elkészült 3 gyárépület melléklétesítményekkel, egy 28 m magas, 300 m3 víz befogadására alkalmas víztároló, 4 lakóépület, az iparvágány, valamint befejeződött a savanyító bazeinek és a savanyító üzem felszerelése. Előbbieken kívül több lakóbarakk és barakk-kórház is épült. A gyár első ízben 1916-ban savanyított káposztát. 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, majd a gyártelep összes elmozdítható berendezését leszerelték, és Romániába szállították. A gyárban nem maradt semmi, csak a csupasz falak és a tetőszerkezetek. A lakóépületeket a közösségi elöljáróság a lakásínségben szenvedő családoknak utalta ki. A gyárban az elkövetkező több emberöltő során szörpöt, krumplicukrot készítettek, illetve üdítő italt és ásványvizet palackoztak. A létesítmény, akárcsak a román dúlást követően, ma újból romokban áll.

(Forrás: Mesélő Nyíregyháza 20. füzet)

 

 

Györffy Sándor emlékére

 

A Demecseri huszár, Györffy Sándor jelentkezett önkéntesnek, és 1915 júniusában, 21 évesen bevonult a magyar királyi 3. Honvéd huszárezredhez. A kiképzés a Szabadka melletti Palicson, majd Budapesten zajlott. Ezután Györffy Sándor kikerült az orosz frontra, ahol nemsokára, 1916. július 6-án fogságba esett.  Györffy Sándor, aki pár hónap után zászlósként szakaszparancsnok lett, vitte magával a gépét, és minden fontos mozzanatot megörökített. Mások is fotóztak, így az albumában levő képek egy részén ő is szerepel. A kiképzés kemény volt, a gyakorlatokon lónak és lovasnak szinte egy testként kellett mozognia. Ezt szolgálta, hogy a huszárok a saját lovukkal vonultak be, a lónak minimum háromévesnek kellett lenni. Györffyéknél éppen akkor nem volt más hátasnak való csikó, csak a kétéves Baba. Némi állatorvosi beavatkozással sikerült elérni, hogy a fogai alapján elfogadja háromévesnek a sorozási bizottság. Györffy Sándor számos képet küldött haza családjának, barátainak. Leveleiből az derül ki, hogy a kiképzésen jól érzi magát, tetszenek neki az embert próbáló, huszárvirtust igénylő feladatok. Elkezdett naplót írni, amely megerősíti, hogy kedvére való volt ez az élet. A naplót vitte magával a hadifogságba, ahol egy barátjától – a több nyelven beszélő Elek Endre demecseri földbirtokostól – a német mellé megtanult angolul, franciául és oroszul. A fogságban színházat szerveztek, előadásokat tartottak, az oroszok tiszti ellátásban részesítették őket. A napló 1921-ben fejeződik be, amikor írója már újra a Műszaki Egyetem hallgatója. Később kereskedelmi főiskolát végez, pénzügyi állást vállal, majd gazdálkodni kezd a túrkevei családi birtokon: huszár voltához híven lótenyésztéssel foglalkozik – az angol félvér Furioso-törzzsel kiváló eredményt ér el –, és a kölcsönnel terhelt földön tehermentes mintagazdaságot teremt. Barátjának, Elek Endrének a története még különösebb: a hadifogság után

 

 

 

Lukjanov tábornagy története

 

Lukjanov tábornagy akinek a felesége francia operaénekesnő volt – valamilyen küldöttség érkezésekor tolmácsolásra kéri Eleket. Így ismerkednek meg Tatjánával, s ebből szerelem lesz, majd Lukjanov áldásával – akit a vörösök közben elzavarnak mint cári tisztet – házasság. A művészi hajlamú Lukjanov pedig elmegy Kínába, hogy harcoljon a kommunisták ellen, de súlyosan megsebesül, és fél lábbal a lányáéknál, Demecseren telepszik le, itt is van eltemetve a Demecseri tememtőbe. Miközben Elek Endre és Tatjána Tibor fia docensként egy svédországi egyetemen angol nyelven oktatott, az ifjabbik Györffy Sándor – származása miatt mindenféle kerülőkkel – kertészmérnök lett. A lovakat kertészként is úgy szerette mindig, mint az apja, rég elmúlt már hatvanéves, amikor még lovas túrákat vezetett.

 

Odescalchi Zoárd tragédiája

 

A mulatozásairól hírhedt Odescalchi Zoárd Demecserben öngyilkos lett. Április 6-án Tuzséron temették el. Az előzmények: miután a szerb harctérről hazatért, a hadügyminisztérium megbízásából hadiüzemeket létesített Szabolcs vármegyében, Nagyhalászon burgonyafeldolgozót, zöldségszárító telepet, sertésfiaztatót és hizlaldát, Demecserben káposztasavanyítót. Ott lett öngyilkos, miután április elején vizsgálóbizottság jelent meg a gyárban. A halál okai, körülményei nem tisztázottak, panamáról suttogtak, amiből a hercegnek sok millió korona haszna származott. Búcsúlevele csak ennyit tartalmazott: „Szeretteim, bocsássatok meg! Becsületembe gázolnak, nem bírom tovább, Zoárd.” Ugyanakkor lett öngyilkos a demecseri üzem egyik magasabb beosztású vezetője is, többeket pedig letartóztattak. A vizsgálati jegyzőkönyv elveszett. Lónyay Pálma második férje sédeni Ambrózy György (Sátoraljaújhely, 1885 március 7–Budapest, 1970. január 18.), jogászdoktor, történész, huszárkapitány, a katonai Mária Terézia rend lovagja.

 

Odescalchi Miklós története

 

A nyíregyházi evangélikus főgimnáziumban 1920 júniusában érettségizett a különc Niki herceg, Franciául, németül, angolul és csehül tudott, szerette a sportot, szépirodalmat is szívesen olvasott. Vidám, jókedvű társasági ember, amellett a vakmerőségig bátor, önfejű és makacs. 1922–23-ban töltötte le egyéves önkéntesi évét a nyíregyházi huszárezredben. Nem igazán kedvelte a szabályokat, a kötöttségeket, s ez is az oka annak, hogy karpaszományos tizedesként szerelt le, amiért sokszor volt kénytelen eltűrni barátai ugratásait.

Leszerelése után rendszeresen sportolt, külföldön is ért el helyezéseket. 1928–29-ben két országos bajnokságon is első lett díjugratásban. Az 1930-as években ő is az akkor az úri társaság egyik kedvenc sportjával, a repüléssel barátkozott. A budaörsi repülőtéren, magánúton letett vizsgái után vett egy kétüléses Junkers Junior sportrepülőgépet, melyet a tuzséri Nagyerdőn épített hangárban tartott.

A bohém, szertelen ifjú hajmeresztő mutatványairól országszerte beszéltek. Vele egykorú falusi játszótársai mesélték: Miklósnak volt egy piros kocsija. Ha jött és hallották, az országút közelébe sem mertek menni. A legelőn volt repülőtér, s ha leszállt, összecsukta a gép szárnyait, és két nagy ökör behúzta a gépet a hangárba. Olyan alacsonyan szállt a géppel, hogy levitte a kéményeket, szétszalasztotta az aratókat, felborította a kévéket. Nem haragudtak rá az emberek, megszokták a szeszélyeit. Ezekhez a ma már szépre színezett történetekhez azonban az is hozzátartozik, hogy 1938. október 10-én Nyíregyháza és Debrecen között halálra gázolta Varga Gábor 45 éves cipészt. A bíróság kimondta bűnösségét, és kétezer pengő büntetésre ítélték.

Háromszor nősült. Első felesége, Lüttwitz Irma bárónő híres szépség volt, de vagyontalan és kilenc évvel idősebb az akkor még csak a húszas éveit taposó hercegnél. A romantikusnak induló házasság válással végződött. A második feleségtől, a német-amerikai Gordon Tietgens Virginiától, Gini hercegnőtől két gyermeke született, Margit (Baby) 1929. április 25-én és Pál Gábor 1932. február 20-án. Harmadik felesége bonyhádi Perczel Erzsébet, aki 1947-ben elhagyta az országot, és Ausztrián keresztül Új-Zélandba, Aucklandba ment, ma is ott él.

 

Niki herceg hasonlóképpen lett tartalékos repülőtiszt, mint vitéz nagybányai Horthy István, a kormányzóhelyettes. Viszonylag sokat repült könnyű, egymotoros gépeken, gyakorlóidejét vadászgépeken töltötte, de nem volt a rossz időjárási viszonyok közepette is repülni tudó, többmotoros gépekre is kiképzett pilóta.

Behívták a légierőhöz, és mint tartalékos, további repülőkiképzésen vett részt. Ekkor kapta tartalékos hadnagyi rendfokozatát Nyíregyházán. A légierő azonban nem vette át a hivatásos állományba, a parancsnokság kereken elutasította, hogy frontszolgálatot teljesítsen, ezt életkorával és kevés harctéri tapasztalatával indokolták.

A pilótahiány miatt aztán mégis behívták, és Ferihegyen átképezték a Messerschmidt Me–210 gyorsbombázó vezetésére. Májusban Nyíregyházára vezényelték a felállítandó 102/1. gyorsbombázó repülő századhoz. Május 6-án az alakulat a hajdúböszörményi tábori repülőtérre települt át.

Nem szerette a németeket, gyűlölte és megvetette az SS-t. 1944 májusában szerzett egy Budapest–Milánó útvonalat ábrázoló légiforgalmi térképet. 1944 június elején Budapesten közölte a térkép tulajdonosával, hogy korábban már át akart menni a szövetségesekhez, de Pécs környékén felhőbe került, és hazatért. Annyira provokáló jellegűnek tűntek kijelentései, hogy társai ezeket jelentették Háry Lászlónak, a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap elnökének, aki viszont már régen kapcsolatban állt Tost Gyula repülő vezérkari őrnaggyal, a kormányzó szárnysegédjével, illetve rajta keresztül a Kiugrási Irodával.

Társai és barátai mindent megtettek, hogy biztonsági okokból megakadályozzák az átrepülést, mert ez fenyegetni látszott gróf Bethlen István tervezett kirepülését a szövetségesekhez. Háry László nyugállományú vezérőrnagy azon a napon már nem tudott intézkedni, másnap reggel akarta a kormányzó Katonai Irodáján keresztül elérni, hogy Odescalchit leszereljék és földi beosztásba helyezzék. A herceg még aznap visszarepült Nyíregyházára, este vacsorát adott, reggel (június 4-én, vagy 13-án – a dátum a mai napig nem biztos – B. J.) pedig gyakorlórepülésre indult a böszörményi repülőtérről a 102/1. (Sas) gyorsbombázó század egyik ME–210 Ca–1-es kétüléses gépével. Társának, Bajusz (Bajsz) Ferenc szakaszvezető, rádiós-lövésznek is csak a levegőben árulta el a tervét, hogy a szövetségesekhez mennek. Mivel nem tért vissza, balesetre gyanakodva kiadták a körözést.

Június 14-én a VKF–2, a katonai elhárítás emberei letartóztatták a vacsora résztvevőit, házkutatások során megtalálták a térképet is. Húgát június 14-én, Jobbágyiban tartóztatták le, Debrecenben volt őrizetben kereken száz napig. A többieket Budapestre, a Sváb-hegyi Gestapo-központba vitték. Odescalchi Miklos és társa téves navigáció és némi ellenszél miatt ezerhatszáz kilométeres repülőút után Itáliában, a német zónában landol. Ott azt adták elő, hogy amerikaiakat üldöztek, és a Balkán felett sűrű felhőbe kerültek, majd eltévedtek. Ezt a magyarázatot a repülőtér személyzete elfogadta, és meghívta őket ebédre, ahol viszont ott ült a repülők meteorológusa is, aki sehogy sem értette, hogy hogyan lehet a Balkán fölött olyan esőfront, amelyről ő nem tud. Távirati kérdést intézett a német Luftflotte–4 törzséhez, onnan viszont már a szökésről tudósító távirat érkezett.A Gestapo azonnal letartóztatta őket. Sokáig Bécsben voltak őrizetben, majd 1945. január 17-én Sopronkőhidára szállították a két férfit. Január 20-án állt Dominich Vilmos hadbíró őrnagy tanácsa elé Odescalchi, ahol útjáról semmilyen információt nem volt hajlandó adni. Másnap reggel fél nyolckor hirdették ki a halálos ítéletet, és minden régi szokást felrúgva még aznap délelőtt tíz órakor felakasztották. Szemtanúk szerint utolsó szavai ezek voltak: „Nem fogtok szégyent vallani velem!”Azt rótták fel bűnéül, hogy repülésével előkészítette volna a későbbi, már a kiugrást szolgáló repülőutakat. Német nyomásra a bíróság a legsúlyosabb ítéletet mondta ki, és azt azonnal végrehajtották. „Célja az volt, hogy kivonja magát a hadra kelt seregnél való szolgálat teljesítése alól. A hadviselés érdekeit már előző magatartásával is nagymértékben veszélyeztette. Környezetében állandóan megrendíteni igyekezett a győzelmünkbe vetett hitet és minden alkalommal hangsúlyozta ellenségeink biztos győzelmét. Az ítélettel és kivégzéssel az arisztokráciának egy súlyosan megtévedt tagja vette el méltó büntetését” – kommentálta a történéseket a nyilas sajtó.

Harmadik feleségét 1944. július 7-én tartóztatták le, és Budapestre, a Fő utcai katonai fogházba vitték, innen a börtönök kiürítésekor Bécsbe, onnan Sopronkőhidára, ahol végül szabadlábra helyezték. Ekkor még – az ítélethozatal előtt – két őr jelenlétében tízperces beszélgetést engedélyeztek számára férjével. A kivégzésről a börtön plébánosa értesítette az egyik közeli faluban tartózkodó asszonyt. Bajusz Ferencet felmentették.

A háború után Vörös János honvédelmi miniszter Odescalchi Miklóst post mortem őrnaggyá léptette elő, átvették hivatásos állományba, hogy özvegye nyugdíjat, Pál fia árvaellátást kapjon. 1945. december közepén Budapesten a ferencesek templomában gyászszertartást tartottak a vértanú emlékére, 1946. március 20-án pedig holttestét a menetrend szerinti vonattal, külön kocsiban hozták Tuzsérra, s még aznap délután két órakor katonai pompával temették el a kastélykertben lévő családi sírkertben. A honvédelmi miniszter képviseletében Czebe Jenő vezérkari alezredes jelent meg, a debreceni VI. honvédkerülettől Nagy Gyula ezredes, a nyíregyházi honvéd kiegészítő parancsnokság parancsnoka vett részt a szertartáson.

 

XI. Ince pápa Odescalchi Benedetto

 

Azt, hogy hogyan kapcsolódhat Demecserhez XI. Ince pápa, most elárulom. A pápát "Magyarország megmentője" jelzővel is illetik, mert sokat küzdött Magyarország török megszállás alóli felszabadításáért. XI. Ince akinek a szobra ott áll a budai Várban, a hajdan róla elnevezett, immár az első magyarországi nyomdász, Hess András nevét viselő téren. Az egyházfő Benedetto Odescalchi néven született Comóban, fiatalon lett bíboros és némi húzódozás után pápa. Életcélja volt, hogy a törököket kiűzze a meghódított európai területekről, Magyarországról is, egyik megalakítója volt, hatalmas pénzadománnyal, a Szent Ligának. Ezért kapta meg a család a hercegi címet és magyarországi birtokait, közztük Demecsert is. Ebből a családból származott a most elhunyt idős herceg, de az anyai ágra ugyanilyen büszke lehet. Az idősebb Andrássy Gyula gróf volt a dédapja, és édesanyja a legendás Odescalchi Károlyné Andrássy Kája (Klára). Ez a kivételes intelligenciájú, attraktív asszony legitimistaként kezdte politikai pályafutását, de azután, hogy az Est Lapok riportereként megjárta a spanyol polgárháború csatatereit, az értelmiségi baloldal támogatója lett. 1938 és 1941 között havonta hívta meg az Andrássy-palotába teára a népi írók egy csoportját, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, Keresztury Dezsőt, még Veres Pétert is. Az angol követség vezető beosztottjaival, Budapesten élő angolokkal találkozhattak, angol, francia és svájci újságokat olvashattak. A háború magyarországi lengyel menekültjeit barátnőjével, gróf Szapáry Erzsébettel segítették. 1941 tavaszán Andrássy Kája kis bőrönddel indult útnak, hogy Jugoszlávián és Egyiptomon át jusson el Angliába. A bőröndben fontos diplomáciai iratok is lapultak. Dubrovnikban este tízkor sétálni ment a tengerpartra, amikor egy olasz gép bombát dobott le. A grófnő megsebesült, a kórházban meghalt. Fia, Pál herceg vakmerő fiatalember volt, tevékenyen részt vett a Magyarországot megszálló németek elleni küzdelemben. Teherautókat gyújtott fel. A háború után apjával együtt Angliába települtek. Magyarország iránti érdeklődése és szeretete azután sem csökkent, hogy megkapta a brit állampolgárságot. A háború kirobbanása után Anglia sokat szenvedett a megszállt Franciaország partjairól kilőtt szárnyas bombák támadásaitól. A hatóságok elrendelték, hogy a padlásokat meg kell tisztítani. Így talált rá egy család a dédmama leveleire, amelyeket 1864 és 1869 között naplószerűen küldött az Andrássy-palotából, ahová nevelőnőnek szerződtették. Mary Stevens leveleiből könyv született, amit Odescalchi Pál természetesen azonnal megvett, hiszen az egyik gyerek, akit a kisasszony tanított, az ő nagyapja, Tivadar gróf volt. Az érdekes kortörténeti dokumentum azután Bánki Vera kitűnő fordításában jelent meg 2007-ben, Levelek az Andrássy-házból címmel. Odescalchi Pál herceg sűrűn látogatott Budapestre, az Andrássy-emlékbizottság elnöke volt. Szeretett volna ott lenni a Parlament előtti Andrássy-szobor újbóli felállításakor. De ez, a család szomorúságára, már nem adatik meg neki. Temetése a dél-franciaországi Arles-ban volt kedden, 2014 április 29-én.A történetnek még nincs vége. A család leghíresebb tagja  Odescalchi Benedetto volt testvérei Giulio és Maria Odescalchi voltak. Ő volt ugyanis XI. Ince pápa, a római katolikus egyház 240. pápája 1676. szeptember 21-étől haláláig volt pápa. XI. Ince megválasztása után azonnal nekilátott a vatikáni adminisztráció átalakításának. Az elődei alatt szétzilálódott és eladósodott pápai kincstárat újjászervezte, takarékossági intézkedései folytán néhány éven belül a kiadások és bevételek mérlege újra pozitívumot mutatott. Rendeletben betiltotta a bíborosok között uralkodó nepotizmust. Meghalt: 1689. augusztus 12., Rómában.

 

Teremy család története

 

 

Mezőfegyveresi Teremy család (a dédapa Teremy János)múltja Demecserben. A családot 1583-ban I. Rudolf nemesítette (kisnemesi cím) lakhelyük az évszázadok során változatlanul Demecser volt.  Mezőfegyveres Teremy József 1888-ban malmot alapított családi birtokán. Az üzemet egy 20 lóerős géppel és 2 pár kővel indította be. A malom mellett napraforgó olajgyárat is létesített. A malom napi termelése 200 q őrölt termény előállítása volt. A malom működése biztosította a körzet lakosságának liszt ellátását és az állatállomány részére a takarmány darálását, a korpa és az olaj gyártási termékeként az olajpogácsát. A malom mellett 68 kh. földön gazdálkodott. A családot kuláknak minősítették a kommunisták és a  malmot 1949-ben államosították. A malomra, a házukra és a földjeikre is kiterjedt az államosítás. Ekkor költözött fel Budapestre Teremy Árpád (Demecser, 1909 — Budapest, 1983) és Teremy Katalin (Demecser, 1909 —Budapest, 1999), Teremy József (1859-1934) föld- és gőzmalom-tulajdonos hét gyermeke közül a két legfiatalabb. Az ikerpárként született Árpád és Katalin előbb Kispesten lakott rokonoknál, majd albérletben, s végül 1958-ban jutottak lakásmegosztás útján lakáshoz a Belvárosban, a Párizsi utca 4. szám alatt. Ebben a lakásban éltek életük végéig. Demecser elhagyásával egzisztenciájuk is megváltozott: mint deklasszálódott család tagjai, segédmunkásként kezdtek dolgozni 1950-ben. A felsőkereskedelmit végzett Teremy Árpád a postához került, ott dolgozott segédellenőrként 1972-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. A négy gimnáziumot végzett Teremy Katalin ugyanekkor a szabászatot kitanulva a textiliparban kezdett dolgozni, különböző ruhaipari gyárak után 1957-ben a Ruhaipari Tervező Vállalathoz, majd az 1970-es években a Divattervező Vállalathoz (utóbb Magyar Divat Intézet) került, mint szabász. A család további tagjai; Teremy Kálmánné, özv., Teremy Menyhért, mezőfegyveresi, Teremy Péter, Teremy Gusztávné, özv., Teremy Antal, mezőfegyveresi.

 

Izraeliták Demecserben

 

A Nyírbogdányi járáshoz tartozó helységben a zsidók már az 1770-es összeírásban szerepeltek. 1784–1785-ben 7, 1836-ban 47, 1848-ban 92, 1870-ben 127, 1880-ban 148, 1890-ben 206, 1900-ban 247, 1910-ben 274, 1920-ban 330, 1930-ban 368, 1941-ben 325 izraelita és 4 zsidónak minősített ember élt itt. A hitközség 1869-ben ortodoxnak nyilvánította magát, 1880-tól kezdve önálló lett. A hitközségnek volt Chevra Kadisája, talmud-tórája, hédere, segélyező egylete és mikvéje is. A hitközség metszőt, templomszolgát és két tanítót is foglalkoztatott. 1890-ben a zsidó népiskola saját épületet kapott. A zsinagóga építési éve nem ismert, annyit tudunk, hogy frigyszekrényében 10 régi tóratekercset tartottak. Az első világháború harcaiban 10 demecseri zsidó halt hősi halált. Az 1930-as években a fiatalok között népszerű volt a cionizmus, 6-an alijáztak. A zsidók sorsa 1938-ban az új törvények bevezetése nyomán rosszra fordult. A hatóságok az iparengedélyeket visszavonták, a zsidók napi megélhetését lehetetlenné tették, a földbirtokokat elvették. A keresztények a propaganda hatására egyre inkább elfordultak a zsidóktól. Akkoriban mutatták be a Jud Süss című német mozifilmet. Ahányszor a filmet adták, a moziból kitódulók annyiszor rendeztek a faluban valóságos pogromot. 1941-ben mintegy 80 fiatal férfit behívtak munkaszolgálatra. 1942-ben, egy péntek este a csendőrök betörtek a zsinagógába. Mindenkit igazoltattak, majd az egyik imádkozót letartóztatták.

-ben a közösség a kemecsei anyahitközség alá volt rendelve. Akkor 334 zsidót rögzítettek a fiókhitközségben. A közösség egy elemi iskolát működtetett. Közvetlenül pészah után a demecseri zsidóknak be kellett vonulniuk a zsinagógába. Mindenki csak egy kis bőröndöt vihetett be magával. Néhány nap múlva a magyar csendőrség szekerekre rakta a zsidókat, és átkísérte őket a nyíregyházi gettóba, de az már tele volt, ezért továbbvitték őket Varjúlaposra, ahol sem élelem, sem víz, sem csatornázás nem volt. A csendőrség ez utóbbi helyen eldugott értéktárgyak után kezdett kutatni, nem kímélve sem nőt, sem öreget. Néhány nappal savuot (Sínai-hegyi Tóra-adás ünnepe) előtt a tanyát kiürítették, és mindenkit Auschwitzba szállítottak. A munkaszolgálatot 10 fiatal férfi, a haláltábort 3 férfi és néhány nő élte túl. A temetőt feldúlva találták. A zsinagóga romokban hevert, a frigyszekrény darabokra volt törve, a tóratekercseknek se híre, se hamva nem volt. A túlélők megpróbálták a hitközséget újjászervezni. Az 1949-es népszámlálás 18 izraelitáról adott hírt, egy másik felmérés szerint azonban a hitközségnek 13 ortodox tagja volt, Glück Jenő vezetésével. A hitközség a következő évtizedben megszűnt. Lassan mindegyik zsidó elment, 1963-ban izraelita a faluban már nem élt.

 

Minden napra egy jócselekedet

 

Az utóbbi "jótékonysági" értelemben vett érzelem önmagában erénynek tekinthető, valamint a tikkun olamhoz való hozzájárulása (a világ javítása). Számos vallási parancsolatnak is tekinthető, amelyet a ortodox zsidók gyakorolnak, különösen idegenekkel szemben.  Nemes gesztus. Ez az idézet az Izraeliták fő jelmondata, pozitív értelemben a szót a zsidó emberek, az Isten iránti szeretet és az emberiség iránti szeretet vagy irgalmasság kedvességre használja. Izraeliták már az 1770-es összeírásban szerepeltek Demecserben. 1930-ban 368 izraelita élt Demecserben. A hitközség 1869-ben ortodoxnak nyilvánította magát, 1880-tól kezdve önálló lett. A hitközségnek volt Chevra Kadisája, amiről tudjuk hogy Szent egylet. A zsidóság egyik legősibb intézménye, amelynek gyökere a Talmud koráig nyúlik. Fő feladata a halottak kellő tisztelettel történő eltemetése a hagyományos szokások szerint. Ennek megfelelően a zsidótemető a Chevra Kadisa tulajdona és a temetésekre vonatkozó eljárások az Ő hatáskörébe tartoznak. De a kegyelet rendszerint még nem meríti ki munkakörét, mert legtöbbször betegeket és szegényeket is támogat. A hitközségnek volt talmud-tórája, hédere, ami saját zsidó elemi iskola két tanárral, volt saját segélyező egylete és mikvéje vagyis az előírt ritulási fürdő. A hitközségnek  volt sakterje vagyis mivel a zsidó konyha csak olyan állat húsát használja fel, amely a Tóra által megállapított jelek alapján ehető és szabályosan lett vágva, szakképzett metsző által, ezért a tradicionális kóser húst csak az arra hivatott szakképzett ember, a sakter vagy sajchet vághatott le, a zsinagógában volt egy samesz vagy templomszolga és két tanítót is foglalkoztatott. 1890-ben a zsidó népiskola saját épületet kapott. A zsinagóga építési éve nem ismert, annyit tudunk, hogy frigyszekrényében 10 régi tóratekercset tartottak, a két templom közötti utcában állt, és hogy homlokzatát a tízparancsolat két táblája díszítette, a keleti oldalon volt az a fülke, amelyben a Mózes öt könyvét tartalmazó tekercseket tartották, és Ábrahámnak is volt egy zárt ajtó. Az első világháború harcaiban 10 demecseri zsidó halt hősi halált. Az 1930-as években a fiatalok között népszerű volt a cionizmus, 6-an alijáztak, azaz vándoroltak ki Izraelbe. A zsidók sorsa 1938-ban az új törvények bevezetése nyomán rosszra fordult. A hatóságok az iparengedélyeket visszavonták, a zsidók napi megélhetését lehetetlenné tették, a földbirtokokat elvették. A keresztények a propaganda hatására egyre inkább elfordultak a zsidóktól. Akkoriban mutatták be a Jud Süss című német mozifilmet. Ahányszor a filmet adták, a moziból kitódulók annyiszor rendeztek a faluban valóságos pogromot. 1941-ben mintegy 80 fiatal férfit behívtak munkaszolgálatra. 1942-ben, egy péntek este a csendőrök betörtek a zsinagógába. Mindenkit igazoltattak, majd az egyik imádkozót letartóztatták. 1944-ben 334 zsidót rögzítettek a fiókhitközségben. A közösség egy elemi iskolát működtetett. Közvetlenül pészah után a demecseri zsidóknak be kellett vonulniuk a zsinagógába. Mindenki csak egy kis bőröndöt vihetett be magával. Néhány nap múlva a magyar csendőrség szekerekre rakta a zsidókat, és átkísérte őket a nyíregyházi gettóba, de az már tele volt, ezért továbbvitték őket Varjúlaposra, ahol sem élelem, sem víz, sem csatornázás nem volt. A csendőrség ez utóbbi helyen eldugott értéktárgyak után kezdett kutatni, nem kímélve sem nőt, sem öreget. Néhány nappal savuot előtt a tanyát kiürítették, és mindenkit Auschwitzba szállítottak. A munkaszolgálatot 10 fiatal férfi, a haláltábort 3 férfi és néhány nő élte túl. A temetőt feldúlva találták. A zsinagóga romokban hevert, a frigyszekrény darabokra volt törve, a tóratekercseknek se híre, se hamva nem volt. A túlélők megpróbálták a hitközséget újjászervezni. Az 1949-es népszámlálás 18 izraelitáról adott hírt, egy másik felmérés szerint azonban a hitközségnek 13 tagja volt. A hitközség a következő évtizedben megszűnt. Lassan mindegyik zsidó elment, 1963-ban izraelita a faluban már nem élt hivatalosan. Az utolsó rabbink, Lőwy Ferencz, 1921. április 11.-én született Demecserben és 2015. augusztus 12.-én halt meg 95 évesen. Apja  Mordecai Márton Demecseri segéd rabbi volt, anyja Fekete Cirel néni, a Nyírbátori főrabbi lánya.  A Demecseri dinasztia tagjai; Cirel apja, Mordecai Márton apja, Mordecai Márton segéd rabbi és fia Lőwy Ferencz, aki  visszatért rövid időre Demecserbe, de mivel a zsidók száma le csökkent 10 fő alá megszűnt a gyülekezet. Soha nem tért többé vissza szülőfalujába, amikor legközelebb itt járt már Nyírtason látták vendégül a  fekete kaftános, hosszú pajeszos, tömött szakállú haszid főrabbit a Demecseri születésű Lőwy pátriárkát.

 

A Demecseri Lőwy Ferencz pátriarka

 

A világhírű pátriarka a Demecseri Lőwy Ferenc, aki tökéletesen beszélt haláláig magyarul. 95 évet élt. Apja Mordeháj Márton Demecseri segédrabbi volt. A Rabbi Demecserben született Magyarországon, a Mordechai Segal Lowy Demecseri rabbi fia. A Rabbi először Nyíregyházára került, majd Északkelet-Magyarországra, ott feleségül vette Chava Weingartent, a Noam Elimilech közvetlen leszármazottját 1946-ban. A kommunista üldözéstől való félelmükben, a Rebbe és a Chasidim 1951-ben Montrealba költöztek.

 

A hagyományos zsidó közösségekben a zsinagóga nem csupán az ima, a tanulás és a tanítás színhelye volt, hanem közösségi központként, gyülekezőhelyként is szolgált, ahol megtárgyalták a közösséget érintő ügyeket. A zsinagógában olvasták fel a hivatalos határozatokat, tudósok és diákok egész nap tanulmányozták ott a Tórát, és a más városból érkezők is mindig a helyi zsinagógát keresték fel elsőként. Ezekre a funkciókra utalnak a zsinagóga hagyományos elnevezései: talán a legáltalánosabb a „bét haknesszet” (gyülekezet háza); ennek hellenisztikus görög fordításából ered a mai zsinagóga kifejezés. A „bét tfila” az ima háza, a „bét hamidras” a tanulás háza, de a német–jiddis nyelvű közösségekben egyszerűen „sul”-nak, tanháznak nevezték. A zsinagógák a középkori rendelkezések szerint nem nyílhattak közvetlenül az utcafrontra, ezért általában a zsidó negyed házakkal körülvett telkein épültek, egy-egy „judenhof” (zsidó udvar) mélyén. A zsidó közösségek emancipációját megelőző időszakokban épült zsinagógákban és a hozzájuk kapcsolódó épületekben minden megvolt, ami a zsidó élethez kellett: rabbinikus bíróság, rituális fürdő, az átutazóknak szálláshely. A zsinagógában naponta háromszor tartanak közös imát: napszálltakor, hajnalban és délben. A közös imához szükséges minimális közösség (minjen, azaz tíz felnőtt zsidó férfi) fontosabb, mint a tér meghatározása. A szerény imaház, rendelkezett azokkal a kegytárgyakkal, amikről írtam, de sajnos a harácsolók szétlopkodták.

 

 

Antiszemitizmus a faluban

 

A faluban élő izraelita felekezet tagjai, főleg kereskedők és iparosok voltak. Miután a falukban levetítették a Jud Süss című filmet, fellángolt a primitív emberekben az antiszemitizmus, az indulatok elszabadultak, beverték a zsidók házainak ablakait. Egyesek a zsidóság kitelepítését is követelték. 1944-ben, a németek bevonulása után kijárási tilalmat rendeltek el, s a korlátozás ideje alatt egyesek a zsidó üzleteket fosztogatták. Kisvárdára vitték őket, ahol tíz napig a településen kívüli faraktárban voltak elszállásolva. Onnan került a mintegy 170 ember a kisvárdai gettóba, ahonnan savuot ünnepén május 19-31 között  a meggyötört embereket kiterelték a kisállomásra, Schwarcz fakereskedő udvarán gyűjtötték őket össze. 40 csendőr vette körül a 3500 meggyötört embert. marhavagonokba rakták , a halálvonat első útján Auschwitzba vitte őket. Az első transzportot két nap múlva a második csoport is követte. Ezt ismételték egészen június 5.-ig. Ott pusztult el a hívekkel együtt a rabbi, Elimelech Segal Löwi is Lőwy Meshulim Ferencz nagyapja.

 

 

Egy vasutas mesélte

 

 A hitközségnek jesivája is volt. A jesiva sok generáción keresztül szolgált mint a vallásos zsidóság központi intézménye. Ott döntöttek az évek során felmerült vallási kérdésekről és ott válaszoltak az ősi hagyományokban felmerült kétségekre, ott módosították a vallásból felmerült szabályzatokat az egyéniség és a közösség tekintetében. Az imaház berendezéseiből alig maradt valami. Az egykor közösségi térként, imaházként szolgáló épületek egy része a háború után a legkülönfélébb új funkciókat kapta. A hagyományos közösségekben a zsinagóga nem csupán az ima, a tanulás és a tanítás színhelye volt, hanem közösségi központként, gyülekezőhelyként is szolgált, ahol megtárgyalták a közösséget érintő ügyeket. A zsinagógában olvasták fel a hivatalos határozatokat, tudósok és diákok egész nap tanulmányozták ott a Tórát, és a más városból érkezők is mindig a helyi zsinagógát keresték fel elsőként. Ezekre a funkciókra utalnak a zsinagóga hagyományos elnevezései: talán a legáltalánosabb a „bét haknesszet” (gyülekezet háza); ennek hellenisztikus görög fordításából ered a mai zsinagóga kifejezés. A „bét tfila” az ima háza, a „bét hamidras” a tanulás háza, de a német–jiddis nyelvű közösségekben egyszerűen „sul”-nak, tanháznak nevezték. A zsinagógák a középkori rendelkezések szerint nem nyílhattak közvetlenül az utcafrontra, ezért általában a zsidó negyed házakkal körülvett telkein épültek, egy-egy „judenhof” (zsidó udvar) mélyén. A zsidó közösségek emancipációját megelőző időszakokban épült zsinagógákban és a hozzájuk kapcsolódó épületekben minden megvolt, ami a zsidó élethez kellett: rabbinikus bíróság, rituális fürdő, az átutazóknak szálláshely. A zsinagógában naponta háromszor tartanak közös imát: napszálltakor, hajnalban és délben. A közös imához szükséges minimális közösség (minjen, azaz tíz felnőtt zsidó férfi) fontosabb, mint a tér meghatározása. A zsidó liturgiában nincs kiemelt jelentősége a térnek, a szakralitás nem az épülethez, hanem a közösséghez kapcsolódik. A szertartás demokratikus, a hagyományok szerint a közösség az előimádkozót követi, és előimádkozó bárki lehet, aki ismeri a szertartásrendet. Nincsenek kiemelt, a szent munkára kijelölt személyek, a liturgia hangsúlyosan közösségi. A zsidó szertartások a Tóra egy-egy meghatározott szakaszának felolvasásából és a közös imádságból állnak. A két meghatározó elemnek megfelelően a hagyományos zsinagógák építészetileg is két centrummal bírnak. A tóraolvasás a központi, leghangsúlyosabb elem, amelyben a közösség minden tagja részt vesz, ezért ennek helyszíne az épület centrumában helyezkedik el: ez az úgynevezett bima vagy almemor. Mivel a zsidó közösségek a hagyományok szerint Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak, ezért a másik pólus a keleti fal, itt alakítják ki azt a szekrényt vagy fülkét, amelyben a feltekercselt, összecsomagolt tóratekercseket helyezik el. A vallásuk tiltja a kézművességet. A feudális európai előírások miatt a zsidó közösség tagjai nem lehettek kézművesek, építőmesterek, így a zsidó közösség vizuális környezetének kialakításában gyakran nem zsidó mesterek közreműködése feltételezhető. A gyakori üldözések, a többségi társadaloménál jóval nagyobb mértékű migráció pedig nem kedvezett a materiális javak megőrzésének és továbbörökítésének. A zsinagógák és imaházak térkialakítása, a tárgyakon megjelenő díszítmények nem pusztán a helyi ízlésnek megfelelő díszítőelemek, hanem szigorú zsidó szimbólumrendszert követtek.

 

 

A falu szája

 

 

Azt ugyan nem látta és nem hallotta soha senki, de mégis jobban féltek tőle mint az ördögtől. A falu pletykáit széthordozó öregasszonyokat, (pletykafészek)nevezték így, apám csak kontyosrádiónak hívta őket. Tisztaságnak és rendnek kellett lenni, hogy ne érje szó a ház elejét, ne adjanak okot a pletykálódásra, szájára ne vegye a falu. Gyerekkoromban nem igazán volt ideje az asszonyoknak szomszédolni, ha találkoztak, beszélgettek, akkor az dologidő után az utcán volt. A házba bejáratosak inkább csak a közeli rokonok voltak, vagy jó ismerősök. Épp ezért, ha valakit, valakiket kritizálni akartak, akkor azt legegyszerűbben a ház külső kinézete alapján tehették, mennyire van karban- és rendben tartva. Hisz ha kívül koszos, elhanyagolt volt a ház, sepretlen a járda, akkor abból következtetni lehetett a lakók jellemére. Aki valamit is adott a rendre, tisztaságra, és hogy a környezetnek jó véleménye legyen róla, az rendet tartott maga körül. Faluhelyen, és ekkoriban még a városokban is a köznép ,hosszú,  jellegzetes épületben laktak, ahol az  utcára két ablak nyílt - általában a tiszta szobáé. A külső szemlélő, aki elment a ház előtt, vagy a szomszédok igazából csak ezt látták, ez alapján mondtak véleményt a bent élőkről. Ezért, meg persze saját akaratukból, tisztaságszeretetükből tavasszal jött a nagytakarítás, és a ház rendbetétele. Ez a ház belsejénél annyiból állt, hogy kikormolták a kéményt, kemencét, kályhát, ledöngölték a padlót, a falakat kijavítgatták, átmeszelték, megcsinálták a nagymosást, lemeszelték a falakat, kemencét és sok helyütt a ledöngölt padlót is. A kemencét mindannyiszor meszelték, ahányszor koszolódott. Aztán kívül elvégezték a házon a javítani valót - nem malterrel, hanem tapasztottak. Aztán jött a ház meszelése. Ezt a munkát egy rendes, gondos háziasszony - merthogy az ő dolguk volt - minden tavasszal és ősszel elvégezte, hogy az ünnepekre a vendégeket tisztaság fogadhassa. Ha nagyobb esemény történt év közben például férjhez ment a leány, akkor illett az esküvő előtt is rendbe rakni a házat. Ha szükséges volt elvégezték a kerítés javítását, ami ekkoriban általában fából volt, tehát állandóan gondját kellett viselni. Ha kellett, akkor azt is festették, vagy meszelték. És ami nagyon fontos volt még - hogy ne érje szó a ház elejét - illett minden nap a reggelt azzal kezdeni, hogy a ház előtt minimum a járdát felseperték, rendbe tették, sokszor még az utca földjét, homokját is felgereblyézték, és ha volt vízelvezető árok, akkor azt is takarították időnként. Mert aki ezt nem tette meg, de arra volt ideje, hogy kiült a ház elé trécselni, arra biztos, hogy ferde szemmel nézett a falu apraja-nagyja, meg volt róluk a vélemény...Hisz ha belegondolunk - reggel a ház körüli rész, a porta rendbetétele, az állatok ellátása, a gyerekek gondviselése, főzés, esetleges mosás, háztartási munkák elvégzése, elvitte egész napjukat. Ha nem, akkor nagy eséllyel valami munka elmaradt. Az a nézet járta, hogy olyan nincs, hogy belül ne legyen munka az asszony számára, akkor pedig sokáig nem ér rá kint üldögélni, pletykálni... Régen azt mondta nagyanyám áldott a sok kéz, teher a sok száj, vagyis a sok gyerek nagy gond, de ha dolgoznak áldás. Mit lehet tenni a "falu szája" ellen, ha valakit a falu szájára vesz, mert lányai még nem mentek férjhez, vagy fia nem nősült még meg, na annak vége. Na a Borcsa, kitanultatta a jányát még sem sikerült nekik férjhez adni" hát, idevezet ha egy jány túl okos, egyedül marad oszt vénjány marad! Ha a jány kijárta az oskolát, oszt felvette az anyja otthonkáját, meg a gumicsimmát, akkor már a legények azt mondták rá, emán nagyjány, emán elbírná az anyja kínját.

 

A tanyavilág eredete

 

Anjou-kori iratokban már szerepel Demecser. Az urbárium idején, Tanyák: Borsova, Fekete, Veres, Bodó, Ida, Vár, Berzsény, Fellegvár és Kolbárt. Dűlők: Rófaj, Porkoláb, Jakabrét, Berkény, Hetenye stb. Demecser északi területeit a Tisza árja borítja egész a Ticcéig, de ez is jobbára kaszállással és nádvágással használtatik. Földje homokos, de trágya után mindent megterem, különösen káposztát, lent, kendert és dohányt. Lápszénája, nádja nagy bőséggel, hala pedig még nagyobb mennyiségben van. Vándorló lápjai híresek, a szél fújja a víztetején úszó szigeteket ide-oda. Találtatik itt a lápok közt egy régi földvár. Ezt majdnem 1000 holdnyi felette mély és soha ki nem apadó mocsár övedzi. Belső birtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, s többek ezen családból, Győry György, s többek e családból; külső birtokosok: gr. Barkóczy család, Vay Dienes, Répásy János, Józsa Ignácz és László, Zoltán Miklós. A közlakosok 244 hold szántó és kaszálló földet birnak. A Tisza medrét elhagyva a síkságon terítette le hordalékait, mely az idők folyamán a szélfútta homok vándorlása, mozgása következtében buckákká, dombokká formálódott. A homokdombok közötti mélyedésekben összegyűlt talajvízből és csapadékból lefolyástalan tavak alakultak ki, ezek elmocsarasodtak, területük és környékük mezőgazdasági művelésre alkalmatlanná vált.

A Tisza partján és a Nyírség mocsarai közt elterülő földvárak, mint Demecser, szláv kéztől származnak, ott, hol a szlávok már ilyeneket találtak, siettek azokat a maguk részére felhasználni. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás viharai, hanem az árvizek ellen is biztos védelmet nyújtottak. A IX. században e területen a soknejü Mén-Marót uralkodott, kit Anonymus bolgárnak tart s aki, szerinte, "kazár népek felett uralkodik." Az Anonymustól említett kazár-törzsek a Nyír vidékén laktak, de a krónikákon kívül közvetetlen adataink nincsenek róluk. Anonymus, aki honfoglaláskori adatait nagyrészt a későbbi kor hagyományaira alapítja, ezzel vissza akarta tükröztetni amaz összeköttetést, mely a magyaroknak s a kazároknak távol keleten kötött szövetségéből származott.

Demecserrel már 1333-ban találkozunk egykorú iratokban, amikor "Dewecher" és "Keménydevecser" (Kemendeuecher) néven van említve. Két okíratban, és pedig 1333-ban és 1361-ben, Szent-György tiszteletére szentelt temploma is említve van. Ugyanekkor már 30, névleg felsorolt halászó-helylyel bírt. Földesura Robert Károly alatt Magyar Pál volt; a XV. században, a mikor mint város szerepel, az ólnodi Czudar, a Rozgonyi, a Kállay és a Monoki család bírta. A XVIII. sz. végén és a XIX. század elején a Korda, Barkóczy, Walter, Zoltán, Buday, Dombrády, Irinyi, Jármy, Krucsay, Okolicsányi, Erőss, Elek, Szikszay, Serte, stb. családok voltak itt birtokosok, jelenleg pedig gr. Hadik-Barkóczy Endre, Elek Emil, László és Dezső, Török Gyula és Grósz Ignácz. A községben két templom van: a református, mely 1820-ban épült, és az 1890-ben épült róm. kath. Itt van Elek Emil csinos urilaka, melyet pazonyi Elek Pál 1840-ben építtetett. Azonkívül van itt két gőzmalom is. A községnek van postája, távírója és vasúti állomása. Dülő nevei közül felemlítendők: Rofaj, Porkoláb, Jakabrét, Bertény, Heteje, Kolbárt-tó, Remete, Gergely-lese, Beke-láp, Matyi-sziget, Bekés, Bábolytó, Lapuvas tava, Bersény, Orozd, Vár-sziget, Dombocz tó, Nagy-Heketó, Konyhok sziget és láp, Vereshid tó, Vásáros hegy. A történészek tévednek,(1333!) mert más elnevezéssel ker kutatni és akkor eljuthatnak egészen a honfoglalásig,  Lakteluke 1316 ameddig én eljutottam, de tovább kell folytatni a kutatást. (Fancsal(fenyére) (Fonsol fenerie)Lakteluke, in C-u deZabolch  Loktelekcum loco castri...acpiscinis... in C-u de Zabolch. A település 1316-ban tűnik fel, amikor I. Károly király a Gutkeled nb-i Lotárd hűtlen fiaitól, Jakabtól, Páltól és Jánostól elkobozta, s a Balogsemjén nb-i Egyed fiainak, Simon és Iván mestereknek adományozta. 1325-ben I. Károly király Perényi Miklósnak adta a hozzátartozó várhellyel és halastavakkal együtt [az előbbi azonos lehet a demecseri Várszigettel (vö. Kiss 1961. 64.)], akinek mégsem került a birtokába. Ugyanis 1329-ben Kállói Iván mester tiltakozott, hogy (a Hontpázmány nb-i) Szalók fia Mihály (a Battyáni család őse) Kék határjárásakor hozzá akarta csatolni az ő Lokfölde birtokát. - Demecser határában kereshető (HNT. 1902, 170: Vár-tanya), valószínűleg az északi részen, 5 kmre.

Földvár (Vársziget) A falu ÉNy-i határában kb. 0,5 km-re, a Tice, a Járat és a Papere folyók közötti 3 - 4 kat.h. területű, a környezetéből mintegy 8 m-re kiemelkedő dombhát található. Ez a Vársziget, melyen földvár állt a mai Belfő csatorna mellett (Kiss 1961. 24., 33.). Az ovális vár déli, alsó harmada volt az elővár, míg egy kb. 100 m hosszú, 1-1,5 m magas sánccal a felső részt belső várrá alakították. A Beszterec-Tiszatelek út építése alkalmával megbolygatták a földvár északkeleti sarkát. A helyszínen Kovalovszki Júlia járt kint ekkor. Ettől kezdve a mintegy 100x 100 méteres vár északi része folyamatosan pusztult: a környékbeliek homokot termeltek ki itt. Eredeti formáját Nováki Gyula vázlata őrizte meg!

Forrás: Istvánovits Eszter: A Rétköz honfoglalás és Árpád- kori emlékanyaga

 

A vársziget eredete

 

A vársziget területén kőkori durva edénydarabokat, obszidián szilánkokat, szarvasagancs töredéket, orsógombot, hálósúlyokat, parittyakövet, bronzkardot, mécsest találtak, írásos dokumentumban 1620-ból találunk utalást rá. A sziget 1880-ig száraz lábban nem lehetett belépni, csolnakon, vagy a titkos ösvényeken lehetett, megközelíteni, amit csak a beavatottak ismerhettek, azt mondták rá akik idejöttek itt van a világ vége.

 

 

Régészeti lelőhelyek Demecser közelében

 

A jégpatkók segítségével járt a nép Demecserről Dombrádra gyalog, a befagyott tavak jegén a Vártanya felé, a lápon volt nád, káka, gyékény, rekettye és fűzfa is, kellet a fűtéshez és a háztető javításához is az anyag. Vadászni is kijártak télen és jó szolgálatot tett a jégpatkó, mert volt itt vizityúk, vadkacsa, szárcsa, a befagyott mocsaras és lápos területek értékes élőhelyeket jelentenek sok álatnak. Volt itt vízipocok, réti héja, guvat, búbos vöcsök, nádi sármány, fecskefarkú lepke, gyepibéka, mocsári csiga, ászka, nádirigó, foltos nádiposzáta, gerlék varjak, a jég alatt a halak lápi póc, csuka, kárász, keszeg, csik, harcsa, ponty. A régi demecseri jégpatkó meg a fabocskor ma is megtalálható a Debreceni Déri múzeumban. Háromkörmű jégpatkó. Egyszerű, de nagyon gyakorlati kivitelű az a jégpatkó, melyet Hegedűs Ferenc demecseri lakos ajándékozott a Déri múzeumnak. Ez a 76 éves öreg halászember már apjától örökölte a szerszámot, melyet az egyik demecseri kovács csinált. A fabocskor egy nyárfavályú, melynek felső része nyitott, orra kerekre van faragva, hátulja nyitott és oldalt 5 cm. magas, úgy, hogy magasan védi a láblejet. Mindkét oldalán egymással szemben három-három lyuk, ebbe zsineg van húzva és ezzel a madzaggal kötik fel a lábfejen és a csizma torkánál.

 

Földvár (Tündérvár vagy Leányvár)

 

A községtől 5,5 km-re ÉÉNy felé, a Nagytó DNy-i szögletén helyezkedik el egy É-D-i hajdani homokszigeten a vár kerek, 5-6 m magasan kiemelkedő kúpja. Belső mérete kb. 40 (É-D) x 26 (Ny-K) m, 33 a nyugati oldala meredek, a keleti lankásabb. Északi és déli végén sánc-árok szegélyezi. Keleti oldala 2 m magas és egy 1/2 m magas párkány emelkedik itt. Körülötte hatalmas mocsár húzódott. Ezen a helyen a kora bronzkorban és a késő bronzkor - kora vaskor idején is megtelepedtek a leletek alapján. Maga az Árpád-kori vár a X I I - X I I I . században épülhetett, s csak rövid ideig volt használatban a kis számú összegyűjtött cserépből ítélve. A XX. században a földvár belsejét erősen megbolygatták, sáncait erőgépekkel megbontották, s szántóföldi művelés alá fogták. Az okleveles anyagban a földvár említése előfordul. A Kékkel és Demecserrel szomszédos Lakteleket 1325-ben I. Károly király a Percnyieknek adta, mégpedig cum loco castri cuiusdam acpiscinis quarunda...A vár tetején lévő magassági ponttól északra 10-12 m-re homokbányát nyitottak. 1975-ben Dajka János, a demecseri Kossuth tsz elnöke jelentette a múzeumban, hogy a homokbánya nyitásával csontvázakat pusztítottak el. A helyszínre Szathmáry László antropológus ment ki. A helybeliek elbeszélése szerint a sírok 2-3 m mélyen feküdtek. Szathmáry a magassági ponttól 30-35 m-re É-ÉK-re a bánya falában habarcsos téglás falra figyelt föl. Felette egy cserepet talált. A munkások téglával bélelt „alagutat" emlegettek, de ennek nyoma nem volt. A leletek kora kérdéses, valószínűleg inkább újkoriak vagy középkoriak lehettek. 1991-ben terepbejáráskor a területen bronzkori cserepekkel együtt találtak egy szürkésfekete külső-belső felületű, szürke törésű, kissé homokos anyagú, korongolt oldaltöredéket. Árpád-kori vagy középkori. A földvár közelében szántásból előkerült leletegyüttest id. Elek Dezső ajándékozta a múzeumnak 1909-ben. Egykor mocsaras részen került elő 20-25 cm mélyen,  Szekerce kovácsolt vasból. Hosszú nyakú, keskeny köpűjü, enyhén ívelt élű, szakállas pengével Vaskard egyenes kétélű pengével. Ugyancsak a földvár közelében, a Szőnye-parton 35 tőzeg égésekor egy összeégett sodronyinget találtak, melyet 1910-ben jegyeztek be a leltárba, s melyet Elek Emiltől kapott meg a múzeum. 11 mm-es átmérőjű szemekből fűzték, A leletek a XIII. századra keltezhetők párhuzamaik alapján, s olyan nomád harcos fegyvereinek tekinthetők, aki a Demecser környékén élő kun közösség tagja lehetett. A település ÉNy-i határban, a Várdombtól délre, az egykori Vár-tanya helyére pajták és aklok épültek. A II. katonai felmérésen jól látszik a Nagy, a Berseny, a Pap és a Béke tó közé beékelődő É-D-i magaspart, melynek déli végén jelzik a Várhegy-tanyát is, ezektől északra, a magasfeszültség alatt lévő legmagasabb domb nyugati lankáján. A réköz mocsara összefüggő víz volt, benne néhány kiemelkedés, ami szigetként funkcionált.

Borzsovapuszta, Dinnyés-hegy a magyar bors főnévvel etimológiailag azonos régi magyar Borsu személynévből alakulhatott ki szláv birtokjelző melléknévi képzővel, tulajdonképpeni értelme ennek megfelelően 'Bors birtoka.

Földvár (Tündérvár vagy Leányvár) A községtől 5,5 km-re ÉÉNy felé, a Nagytó DNy-i szögletén helyezkedik el egy É-D-i hajdani homokszigeten a vár kerek, 5-6 m magasan kiemelkedő kúpja. Belső mérete kb. 40 (É-D) x 26 (Ny-K) m a nyugati oldala meredek, a keleti lankásabb. Északi és déli végén sáncárok szegélyezi. Keleti oldala 2 m magas és egy 1/2 m magas párkány emelkedik itt. Körülötte hatalmas mocsár húzódott. a földvár közelében.

Szőnye-part Grófi tag a község keleti határában, a nyírbogdányi kövesút, a mellette lévő csatorna és a záhonyi vasút által határolt háromszögben lévő magas, kiemelkedő homokdomb a Grófi tag. A Gégény-Demecser műútra északról egy dűlőút vezet. ezen út mellett egy lapos dombhát van.

 

Az Ida-tanya története

 

Az Ida-tanya a községhez legközelebb eső északi tanya, a Vári úttól keletre, alig kiemelkedő földhátra épült. Lakfölde, Laktelek nevében a -telek utótagot a várhoz tartozó település pusztulása után fűzték az előtaghoz,előbbi azonos lehet a demecseri Várszigettel Vár-tanya Mácsiszeg, Málcsikszeg, matyiszeg nevét egykori birtokosáról nyerte. A név első elemének olvasata bizonytalan, de vagy a Machyk, vagy a Manchyk személynévből származtatható Szérűskert a község keleti határában, a Grófi tagtól nyugatra található a szérűskert. A hajdani lápból kiemelkedő hosszú, lapos, homokos földháton egy tanya építkezését kezdték meg 1962-ben. Az épülettől délre, a földhát északi végén leletet találtak. Inge-domb A községtől ÉNy-ra, közvetlenül a település szélén kiemelkedő homokdombon Monok-domb A falutól DNy-ra a demecseri vasútállomás felé, mintegy 1 kmre, a Demecserre vezető út jobb oldalán néhány méternyire kiemelkedő, kb. 100 holdnyi homokos területen ürgeöntés közben Vas János gazdaember 1,5 m mélyen emberi csontok nélkül talált leleteket egy halomban 1903-ban. A leletek előbb Bálint Andráshoz kerültek, aki továbbadta őket. Jósa András Schiller Gyula nyíregyházi ékszerész közvetítésével szerezte meg a tárgyakat, majd kisebb ásatást folytatott a helyszínen. Babot a Demecser felé eső határrészen, a község K-i határában több lapos, homokos földhát húzódik Fancsal(fenyére)!]. Mácsikszeg Szőnye halászóhely Indya erdő Mátyiszeg Vár-tanya a település ÉNy-i határban, a Várdombtól délre, az egykori Vár-tanya helyére pajták és aklok épültek. AII. katonai felmérésen jól látszik a Nagy, a Berseny, a Pap és a Béke tó közé beékelődő É-D-i magaspart, melynek déli végén jelzik a Várhegy-tanyát is.

 

Az akasztóhegy története

 

Az akasztóhegy a középkorból származik, akkoriban kötelezték a falvakat nevezennek ki egy kiemelkedést, ahol a nyilvános kivégzéseket tartják. Olyan rossz volt a közbiztonság, hogy szigorú törvényekkel kellett kordában tartani a népet. A tanyasi ember mindentől félt, a betyártól a pandúrtól, a katonától, a fagytól a vihartól a babonáktól, a boszorkányoktól. Szabó Dániel nagyapám két világháborút harcolt végig, 6-szor ki is tüntették, még is befalazta a kitüntetéset, amiket csak 1975-ben találtam meg a falban. Félt a Lenin fiúktól, a németektől, a pufajkásoktól, az oroszoktől, az ÁVO-soktól. A rablóktől épúgy mint a csendőröktől, de legfőbbképpen az asszonytól.

 

A földvár mérete

 

A Demecseri földvár 6 méter magas természetes homokhát, ami 40 lépés*26 lépés, vizekkel körülvett földsánc és árok határolta amit a tatárjáráskor pusztítottak el. Már a kunok előtt itt élt népek is használták,  1325-ben említik a castrumot, egy kun harcos kétélű kardját, szekercéjét és páncélingét találták meg itt.   Azt mondják a legrégibb pogányvár. Bronzkori leleteket rejt a föld mélye. A környező szigeteken tucatnyi kunyhó volt, amiben pákászok, halászok, madarászok, betyárok tanyáztak.

 

 

 

Gyárépítés a faluban

 

Az I. világháború idején savanyú káposztát gyártó üzemet és keményítőgyárat építettek a faluban. 1915-ben kezdtek tartós hadigazdálkodásra berendezkedni, a káposztasavanyítás mellett étolaj és a csomagoláshoz szükséges fahordók gyártása volt a fő feladat. A gyár felépítésével herceg Odeschalchi tuzséri földbirokost bízták meg mint kormánybiztost. A herceg is ismerte a Szabolcs megyei termelési viszonyokat, és a gyárat Demecserbe, a káposzta- és napraforgótermelés központjává tette, ebben a falu elhelyezkedése kedvező fekvése sokat segített. A falu vasútállomással rendelkezett, és minden oldalról jól megközelíthető útak szegélyezték. A gyár helyéül a vasútállomással szembeni berkeszi műúttól északra eső területet jelölték ki, amely Ehrenreich Adolf demecseri földbirokos tulajdona volt. Az állam ezen területből 22 kataszteri hold területet sajátított ki a gyártelepítés részére. A gyár építése 1915 májusában kezdték meg. Olasz és orosz hadifogjok százai dolgoztak a gyár építkezésen. Az építkezés savanyító bazeinok, kádárműhelyek és lakóbarakkok létesítésével kezdődött, és 1918-ra befejeződött 3 gyárépület, melléklétesítményekkel, egy 28 m magas, 300 m3 víz befogadására alkalmas víztároló - mely ma ipari műemléknek számít - és 4 lakóépület építése, az iparvágány bevezetése, a savanyító bazeinek és a savanyító üzem felszerelése. Előbbieken kívül több lakóbarakk és barakk-kórház is épült. A gyár első ízben 1916-ban savanyított káposztát. 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a gyárat, és a gyártelep összes elmozdítható berendezését leszerelték, és Romániába szállították.

A gyárban nem maradt semmi, csak a csupasz falak és a tetőszerkezetek. A lakóépületeket a közösségi elöljáróság a lakásínségben szenvedő családoknak utalta ki.  1922. év második felében egy budapesti faárugyáros, bizonyos Neumann család vásárolta meg az Elhagyott Javak Kormánybizottságtól az ipartelepek tulajdonjogát. E család az I. világháború alatt tartott kapcsolatot az ipartelepekkel mint göngyölegszállító. A Neumann család tagjai részvénytársaságot képeztek, és a 9 családtag egyenlő arányban osztozott a gyár részvényein. Vezérigazgató a család legagilisabb tagja dr. Neumann Gyula lett. Az igazgatóság Budapesten székelt, Demecseri Ipartelepek Rt. Néven. Az rt. még 1922 őszén felvásárolta a Demecser környéki eladatlan káposztakészleteket és azt konzerválta. Az igazgatóság elhatározta, hogy tekintettel a helyi adottságokra (jó minőségű burgonyatermelés és az ország gazdasági helyzetére) keményítőgyárat létesítenek a demecseri ipartelepen. Az elhatározást tettek követték. A családi Rt. azonban nem volt elég tőkeerős ahhoz, hogy keményítőgyári berendezéseket vásároljon, azokat felszerelje, és üzembe helyezze, s ezért fúzióba lépett a Budapesti Magyar-Német Bankkal, amely kölcsönöket bocsátott a részvénytársaság rendelkezésére. Így került felszerelésre a napi 40-45 tonna burgonya-feldolgozásra alkalmas keményítőgyár. A keményítőgyár 1923 őszén üzemelt először, majd 1924 tavaszán is volt burgonya-feldolgozás. A részvénytársaság az 1923-1924 évi burgonya-feldolgozási kampányt tekintélyes nyereséggel zárta, és elég tőkeerős volt ahhoz, hogy elhatározza a keményítőgyár kapacitásának növelését, és egy keményítőszörp és cukorgyár létesítését. Az épületek e telephelyen adottak voltak, a magyar édesipari gyárak pedig megbízható felvevőpiacot biztosítottak a keményítőszörp számára. Liszt-, szörp-,cukor-, dextrin előállításával foglalkoztak. A szörpgyár szerelését 1924. november közepén kezdték meg. A berendezéseket részben a "Láng L. Gépgyár" gyártotta és szállította, részben a Nyitrai Adolf Biss U. C. Szörpgyárából szerezték meg. Az igazgatóság 1924 júniusában engedélyt kért a Tiszai Társulattól, hogy a Lónyai-csatornából vizet vételezzen.

 

Gyári kanális

 

Az 1924 nyarán megépítésre került VIII. felső csatornaszakasz zsiliprendszerrel, amely a gyár vízellátását a berkeszi műút mellett létesült szivattyúházon keresztül biztosította. A szörpgyár szerelését 1925 márciusában fejezték be. A gyár nagy megrendeléseket kapott, így az eredetileg 40 q napi kapacitású szörpgyár fejlesztése 60 q-s kapacitásra már 1925 őszén megkezdődött. A szörpgyár szerelésével egyidőben egy 30 q/nap kapacitású napraforgómag sajtolását biztosító olajgyár is létesült, ahol vámsajtolást végeztek. 1930-ban a működését szüneteltették, aminek beláthatatalan következményei lettek. Ha nagyok akarunk lenni a józanészt, ha törpék kívánunk maradni a szokást kövessük...

 

Jégvágás és a jégverem története Szabó Dániel visszaemlékezése

 

Minden télen várt esemény volt a Lónyai-csatornán a jégvágás és a jég beszállítása jégvermekbe. Teremy Gyula, Vida Pál, Ondó József és Tóth Béla jégvermeit töltötték meg jéggel, ugyanis nyáron a hentesboltok hűtőjébe igen sok jég kellett egész nyáron. Fogatok vitték a nagy darab jegeket, a vermeknél sózták, hogy tovább bírja a tárolást a nagy melegben, a vastag nádfedél alatt.

 

Extrém időjárás

 

Az erős szélvihar összehordta a havat és hatalmas hóhegyek keletkeztek, amelyek sok helyen betemették még a házakat is. A hóhegyekben a kémény jelezte, hogy hol van a ház. 1942 telén a négy napos hóesés volt. A lakókkal a kéményen keresztül lehetett beszélni, a házakat, istállókat alagutak ásásával tudták kiszabadítani. Akkor lehetett hallani, hogy berencsi jegyző felesége és lánya az úton megfagyott, mikor az ajaki állomásra tartottak. A lovak hazamentek, miután a kocsis elszabadította őket és a kocsis is alig jutott el a legközelebbi házig. Az olvadáskor a Lónyai-csatornán jégtorlasz keletkezett, melyet a vízügyesek és a katonaság sem tudott megbontani, így áradás következett be. A harmadfokú veszélyességü árvíz már csaknem a töltéssel egy szintben volt és fenyegette a környező településeket is. Őrséget állítottak mindkét oldalon, nehogy valaki megrongálja a töltést. Az Ó szőlő bejáratánál a dögkút melletti területről hordták szekerekkel a földet a part erősítésére. Az elhordott föld helye még ma is látszik. A csatorna mégis átszakította a töltést, vagy kiszakították azt. A víz elöntötte a csatorna és a vasút közötti területet. A vasút megfogta a vizet, így továbbra is a községet fenyegette az árvíz.Közben folyt a háború, érkeztek a rossz hírek.Elrendelték a KRESZ módosítását a nyugati közlekedés mintájára. Nagy táblák és felirtok jelezték „balra hajts helyett jobbra hajts, balra előzz”. A rendelkezés betartását ellenőrizték, később meg is büntették az előírások megszegőit.Különösen emlékezetes volt a Kisgazda Párt képviselő választása. A jelölt, Virágh József Nagyhalászból jött Demecserbe bemutatkozni, feldíszített lovas kocsival, lovasok és szekerek kíséretében. Demecser határában a párt tagjai nemzeti zászlóval, szekerekkel és lovas bandériummal várták. A községbe bevonulva a főtéren magyar ruhás lányok és legények tánccal köszöntötték. A fogadóbizottság a főtéren ünnepélyesen fogadta. Beszéd és műsor követte a fogadást, majd csapra ütött hordók mellett, zene kíséretével ünnepeltek. A jelölt megjelenése eredményes volt, mivel megválasztották.

 

Családok

 

A faluban két nagy tűzép volt a Glük család tulajdonában, ezek egyike az állomás mellet, másik pedig az Ady Endre utcában volt. A telepeken óriási mennyiségű faanyag volt, a család Kárpátaljai összeköttetése eredményeként. A felsorolt családok mellett nagyszámú család dolgozott a gyárban is. Sokan felébe, harmadába fogott földeken dolgoztak. A családok név szerinti említésénél megemlíthetőek a tanyákon élő, dolgozó kocsisok, béresek, dohányosok:

 

- A Bodó tagban a Hajnal és a Mikó család,

- Veres tanyán a Tóth, a Teremi, a Novák, a Scherflech család,

- Borzsován a Forgách, a Papcsák, a Vajtkó, a Ráti, a Pilló család,

- Fekete tanyán a Varjú, a Lakatos család,

- Vár tanyán a Szabó Dániel családja ezek voltak az én őseim, akik dohánytermesztéssel foglalkoztak, és a Szanyi család, ls az előbb felsoroltak...

- Kolbrádon a Fodor, a Lencsés család,

- Ida tanyán a Haga család.

 

Aratómunkások

 

A nyár igen mozgalmas volt minden évben. megérkeztek a Hegyaljáról az aratómunkások. A községben is megalakultak az aratópárok. A népes csoportok hangos dalolása és a kaszások kasza kapálása mellett készültek a nehéz munkára. Az aratás a nyári melegben embert próbáló munka volt. Délben a templom parancsszavára a fasorba, a hűvösbe mentek ebédelni. A gazda által adott szalonna és hagyma jól esett a nehéz munka után. A szalonnát ki ki a maga módján, nyersen vagy nyársra húzva, sütve fogyasztották. A nap állásától függően pihentek, vagy folytatták a munkát késő estig. A munkát kereszteléssel fejezték be. A kévéket keresztbe rakták, majd alul a bújtatót visszahajtották a kalászával felfelé. Ezt követte 16 kéve keresztbe, majd felülre került a kántor és a pap kéve. Ezt lekötötték, hogy a szél ne bontsa meg a keresztet. Az is előfordult sokszor, a nem volt eső, hogy a fasorban aludtak.A behordás a gazdáknál és az uraságnál is kalákában történt. Ismerősök, rokonok összefogásával a kereszteket asztagba, kazalba gyűjtötték, hogy ne maradjon félbe, ha eső lenne. Az aratók és a pap keresztjét külön hordták. Az emlékezés szerint az aratóké volt a hetedik, vagy nyolcadik kereszt, ahogyan megállapodtak. A papé volt a tizedik kereszt.A cséplés is nagy esemény volt. Eleinte állatokkal tapostatták és széllel rostálták a termést. A negyvenes évek elején még tüzes géppel meghajtott cséplőgépekkel csépeltek, a gép alatt tüzeltek, így ez a munka nagyon tűzveszéllyel volt. Az udvarra ökrök, vagy lovak húzták a gépeket, melyek beállítása nehéz feladat volt. A beindítás a hosszú gépszíj meghúzásával történt, míg nagy csihegéssel, erőlködéssel elindult a gép.

 

A körmöstraktorok megjelenése(Id,Szabó Dániel)

 

A negyvenes évek végére megjelentek a körmös traktorok, amelyek megkönnyítették az udvarra történő beállást, bár néha "elásták" magukat. Megjelent a cséplőgép mellett az elevátor is, amely a szalmát a kazal tetejére hordta. A törekeseknek volt a legnehezebb a munkája. A por miatt bekötötték az orrukat, a szájukat, úgy dolgoztak. A törekesek közül megemlíthetők a Labanc és a Samsedák lányok a gépet etetők közül a Hajnal fiúk. Az egész cséplés nagyon tűzveszélyes volt. Az önkéntes tűzoltók állandóan szolgálatban voltak. Az őrszolgálat fokozott volt a templomtoronyban és a szertárnál.Az aratókon kívül ősszel megjelentek a községben a juhászok. A hajdúságból egész télre itt maradtak a káposztaföldeken. a levágott káposzta után maradt torzsa ugyanis jó legelőt biztosított a juhok részére. Míg nem volt nagyon hideg éjszakára is kint maradtak a földeken. A tél beálltával a csűröket és a megüresedett dohánypajtákat bérelték ki a juhászok. A juh, mint igénytelen állat télen a hó alól is kikaparta a káposztatorzsát. Fáky László tanító vezetésével megalakult a községben a fúvós zenekar. Nemzeti ünnepeken, március 15-én, május 1-én, községi rendezvényeken, felvonulásokon emelték az ünnepi hangulatot. Lucza János gépész megnyitotta moziját. A vetítőgépet saját áramfejlesztővel működtette. A vetítéseken mindig teltház volt. Később a háborús előkészületekről, eseményekről a híradók tájékoztatták a lakosságot. A filmek inkább a győzelemről szóltak, a híradókban a harcterekről mutatott képek igen elszomorítóak voltak. A háborús megszorítások, a jegyrendszer és a beszolgáltatások, valamint a gyászjelentések igen elkeserítették a lakosságot. A háború során a gyárak termelése megnőtt. A megtermelt élelmet, pl. a savanyú káposztát a frontra szállították, a németek mindent megvettek. A burgonyát még a fagyok beállta után is fogadta a gyár. Egész télen készült a burgonyacukor, a keményítő és egyéb termékek. Háborús előkészületek Németországból egyre aggasztóbb hírek érkeztek a háborús előkészületekről. A napi sajtó, néhány elemes kisrádió és a mozi híradója ontotta az elkeserítő híreket a háborúról. Hitler 1933. januárjában bevezette a hadkötelezettséget, ennek következtében egyre nőtt a feszültség. A megtermelt termékek Németországba kerültek, az élelmiszereket, a hadianyagot felhalmozták.Magyarországon, így Demecserben is elindult a levente mozgalom. Minden 14 év feletti fiú köteles volt egy héten egy napot levente kiképzésen tölteni. Pénteken a piactéri találkozó után kivonultak a Cserés hegyre, az erdőbe. Alaki gyakorlatok és fegyverismertetés után katonai ismereteket oktattak. Demecserben a parancsnok Pazonyi Elek Endre volt. Szakaszparancsnokok katonák voltak. A kiképzésen a megjelenés kötelező volt, a hiányzást büntetés követte, elzárással fenyegetőztek. Lövészárok ásása mellett célra tartás és céllövészet volt a gyakorlaton.Nagy riadalmat keltettek a Németországból érkező hírek, melyek szerint megtámadta Olaszországot, bekebelezte Ausztriát. 1938-ban az első bécsi döntés alapján Magyarország visszakapta a Trianoni békeszerződéssel elveszített területeinek egy részét Csehszlovákiától, Kárpátaljától. Horthy Miklós nagy ünneplések között vonult be Kárpátaljára. A megszállásba több Demecserből bevonult lakos is részt vett: Szabó Béla, Vojtku Mihály. Ezt követően a németek megszállták Csehszlovákiát és Ukrajnát. Magyarország visszakapta az ukrán területeket a Felvidékről. Hitler ezekkel a lépésekkel magához láncolta a Teleki kormányt. A kormány engedélyt adott a német csapatok átvonulására és engedélyt adott a német repülőgépeknek a magyarországi repülőterek használatára. Még nagyobb riadalmat okozott, mikor 1939. szeptember 1-én Hitler csapatai megtámadták Lengyelországot. Kitört a II. világháború.1940-ben a második bécsi döntés két részre osztotta Erdélyt. Magyarország visszakapta Erdély egy részét, 43 ezer km2 területet és 2,2 millió lakosságot, melynek 51,4 %-a magyar volt. Horthy nagy ünnepségek keretében vonult be Erdélybe. A lakosság is örült a visszakapott területeknek. Egyre bizakodóbb lett a hangulat, hogy az ország megőrzi függetlenégét, 1940. áprilisában a jugoszláv háború során Magyarország visszakapta Bácskát, Baranyát és a Muraközt, 11,4 ezer km2 területet 1 millió lakossal. Nagy volt a lelkesedés mindenütt. Községünkben is ünnepséget tartottak.Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék visszakerülésével megnőtt a kereskedelem.

 

Ipari fejlődés

 

Az állomásnál a "FUTURA" kereskedelmi csoport Teremy Kálmán kereskedő és a két zsidó Glük család zöldség és gyümölcs felvásárló és pített raktár épletben minden élelmiszert vásárolt (burgonya, bab, gabonafélék, köles, kukorica tb.). A raktárak áruval telve vártak a szállításra. A visszakapott területekről kapott telefon megrendelésre vagontételbe küldték az árt. Gúlába rakva várt szállításra a káposzta, a cukorrépa a cukorgyárakba került. A malom teljes kapacitással működött, az olajütő termelte az olajat. A malom mellett megindult a szárított zöldség készítése. A állomás érkezési oldalára érkezett a gerend,a deszka, a tűzifa, a léc. A Glük család hatalmas fa és deszka lerakata látta el a környék építkezéseit. A környéken még a kerítéseket is deszkából készítették. A gyárba vagon tételben érkezett a só, a burgonya, a liszt. A két ipari vágány tele volt érkező és kiszállító vagonokkal. A gyár területén a kis gyári mozdony rendezte a vagonokat. A hordó készítéséhez a faanyag vagonokban érkeztek. 80-100 kádár készítette a hordókat. A szekerekből egyenesen a gyaluba adták a káposztát, majd a medencében nagy fapapucsokkal taposták, sózták, megmosott tölgy deszkákkal borították be és a vagonokban érkező mosott terméskövekkel fedték a bazeinokat. Igen nagy jelentősége volt

 

A vásárfia

 

Az 1940-es években a háborús előkészületek miatt különösen nagy vásárokat tartottak. A Székelyi új keleti oldalán, a zsidó temető és a Lónyai-csatorna között, a legelő bejáratánál, a labdarugó pályán volt a vásár. Sokan már az előző nap megérkeztek az ország különböző részeiből és felállították a sátrakat. A több sorban álló sátrak mögött volt elkerítve a ló, szarvasmarha, sertés és juh vásár területe. A sátraknál nagy volt az árusok kiabálása, az áruk dicsérete. A játék sátraknál sok volt a gyerek. Összegyűlt a környék lakossága, nagy volt az alkudozás a csizma, a szűr és a ruházati sátraknál. Legérdekesebb mégis az állatvásár volt. A lóvásárban vizsgálták a lovak fogazatát, a lábait és megkötött szekérkerekekkel a homokon a ló munkára alkalmasságát. Csapkodták egymás tenyerét az alkudozás során. Az állatvásáron nagy volt a forgalom, a sertések,a malacok visongása tette hangossá. Mindenki beszerezte télre a szükséges ruházatot, a háztartásba szükséges anyagokat és a téli sertésvágáshoz az állatokat. A sertés és szarvasmarha vásár fő vásárlója volt az Állatforgalmi Vállalat A vásárt követte az állomáson az állatok vagonírozása és szállítása. A vásár hangulatát fokozta a Laci-pecsenye illata, valamint a vendéglátó sátraknál a hangos éneklés, a cigány zenekar zenéje. Az egész napos vásár és hangulata, a gyerekek öröme vidámságot és életet adott a községnek. A gyár fejlesztése a háborús készülődés miatt igen fontos volt. Ebben az időben 900-1200 vagon burgonyát, 50-60 vagon búzalisztet dolgoztak fel egy szezonban. Megkezdődött a glutin gyártása, a szárított burgonyapehely és a Diamalt elnevezésű árpastraktum a budapesti és a szerencsi csokoládé gyár részére. A keményítőt a gyógyszeripar használta, illetve egyéb hadicélokra is használták. A háború kitörése után, 1944-től 350 kw villamos energiát termeltek. A villamos energia fejlesztésével tovább fokozódott a gyár termelése.A demecseri malom épülete teljes berendezésével leégett, csak a kiégett falak maradtak meg. A nagy tűzben a környék tűzoltói semmit nem tudtak megmenteni. A tulajdonos Teremy család hitelből és lakossági kölcsönökből egy év alatt újjáépítette. A malom mellett egyre több napraforgó olajat emeltek. Ezt követte a szárított zöldség gyártása és csomagolása. A nagy mennyiségű árut a frontra szállították. A 40-es években kezdték termelni, gyűjteni a mentát. A mentalevelt a száráról leszedték, szárították, majd t3e3ának használták fel. A fosztás nélküli növény szénáját a malom mellett összetörték és a párolás utáni mentaolajat a cukorkagyárak részére szállították. A menta fosztása, feldolgozása sok gyereknek és felnőttnek adott munkát, biztosított kereseti lehetőséget. Egész nyáron dolgoztak vele, szedték, fosztották és szárították a mentát.A 40-es évek másik jövedelemforrása volt a selyemhernyó tenyésztés. A megkapott hernyó petéből kikelt pici hernyókat eperfa levéllel etették. Az állandó evéstől megnőttek és begubóztak. Ezeket a gubókat vásárolták fel igen kedvező áron. Ebben az időszakban sok volt az eperfa, így nem okozott gondot a levél szedése. Gyerekek, felnőttek szákkal járták az urakat és szedték a fa leveleit. A 4-es főút eperfákkal volt végigültetve és a mellékutak mellett is sok volt az eperfa. A levélszedés mellett, különösen a gyerekek jóllaktak a különböző színű és ízű eperrel.

 

A  II. Világháború

 

A háborús előkészületeket jelezte a szirénák felszerelése. Demecserben négy szirénát szereltek fel. Kipróbálásakor rémítő hangjától a lakosság megriadt. Elrendelték a bunkerek, óvóhelyek építését. Az óvóhelyeket a lakásoktól távolabb,, a kertekben kellett építeni. A újságokban különböző típusú óvóhelyeket ajánlottak. Előírás volt, hogy közlekedni, állni lehessen benne. A befedésére is adtak iránymutatást. Egyik fontos előírás volt, különösen a nagy családoknál, hogy a bunker kialakítása "L" alakú legyen, hogy találat esetén sérüljön meg, csak az egyik ága. Szigorították a tűzvédelmi előírásokat. Tűzveszélyes anyagok (petróleum, benzin, stb.) minimális mennyiségének tárolását engedélyezték a boltokban, de óvatosságra intették a lakosságát is. Megerősítették a csendőrséget is. Növelték létszámukat, szélesebb intézkedési jogkört kaptak. A vasútállomást hadi ki és berakodási állomássá jelölték ki. A váltóőröknek lőréses betonbunkereket építettek az állomás két végén. Az egyik ma is megvan a Székelyi úti sormpó mellett. Műemlék szerű épület. A nyírbogdányi kőolaj finomító körül légvédelmi ütegeket és nagy teljesítményű reflektorokat helyeztek el. Ezt a katonák sánccal vették körül és gyeptéglával borították, hogy repülőgépről ne lehessen észrevenni. A töltények elhelyezésére bunkerek épültek. a nyírbogdányi kőolaj-finomítót és a demecseri keményítőgyárat hadiüzemmé nyilvánították. Az emberek abban bíztak, hogy az üzemanyag előállítása és tárolása, valamint az élelmiszer előállítása miatt a két üzem talál elkerülheti a bombázást. A pengő értéke jó volt, ennek bizonyítéka a statisztikai évkönyv, amely a kiskereskedelmi árakat hasonlítja össze a háború előtti és utáni időszakban. A II. világháború eseményeiről folyamatosan tájékozódhatott a lakosság a sajtóból, a rádióból, a mozi híradókból. Az embereket sokkolták a látott képek. 1939. szeptember 1-én Németország lerohanta Lengyelországot. Két napra rá Nagybritannia és Franciaország hada zent Németországnak. Ezt követően 1940-ben megkezdődött a légiháború Anglia ellen. 1939-ben Magyarországon, így Demecserben is megalakult a Nyilaskeresztes Párt. Köszöntésük "Kitartás" volt. A párt befolyása, aktivitása a kisiparosok között volt a legnagyobb. Vezetőjük Demecserben egy lakatos lett. 1941. június 6-án bombatámadás érte Kassa, Munkács és Rahó felvidéki, illetve Kárpátaljai városokat.

 

Sasbehívó

 

A támadás miatt Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarországon általános mozgósítás kezdődött. Az emberek sorban kapják a behívókat. A lovak, fogatok, gépkocsik és motorok általános bevonulását is elrendelték. A községből is sok lófogatot hívtak be. A zsidók közül sok embert munkaszolgálatra hívtak be.1941. december 7-én Anglia hadat zent Magyarországnak. Ez a hadüzenet fokozott veszélyt jelentett, mivel az angol légierő bombázásairól már a híradásokból értesült a lakosság. A demecseri állomáson egyre több irányvonat haladt át kelet felé, a frontra. Vitte a katonákat, a hadifelszerelést. A családtagok elkeseredve búcsúztatták hozzátartozóikat, a viszontlátás reményében. A katonai vonatokhoz csatolt zárt vagonokban vitték a munkaszolgálatosokat, a zsidó férfiakat és a nyilas párt által nyilvántartott lázadókat, ellenállókat. 1942. augusztus 19-én Sztálingrád, majd Voronyezs mellett, a német hadsereggel együtt került bevezetésre a II. magyar hadsereg. A harcok során az erős orosz ellenállás következtében a magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. Jöttek a gyászjelentések. A lakosság nagyon elkeseredett. Az elkeseredettséget melyet a szovjet hadsereg 1943. évi a Dontól induló offenzivája még csak fokozott. A Don mellett 150 ezer fő volt a veszteség. A Sztálingrádi ütközet végén, 1943. február 2-án, amikor a németeket bekerítette a szovjet hadsereg, 33 ezer német katona veszett oda. A Don kanyarban nagyon sok demecseri halt meg és tűnt el a harcok során. Az elesettek számát jelentősen megemelte a hideg orosz tél. A magyar katonák felszerelése, ruházata nem volt megfelelő a szokatlan hideg elviseléséhez. Itthon ruhát gyűjtöttek, amit a frontra küldtek, hogy segítsenek a katonáknak a hideg elleni védekezésben. 1944-ben Horthy Miklós kormányzó az események hatására fegyverszünetet hirdetett meg, de nem tudta azt végrehajtani. 1944. márciusában a német hadsereg megszállta az országot. Az országba helyezett Gestapó-t a megerősödött nyilaspárt is támogatta. Kiépült a besúgó rendszer. A szószólókat nyilvántartásba vették és később börtönbe, vagy a frontra irányították. 1944. őszén Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, a kormányzást. Felesküdött az alkotmányra. Megkövetelte, hogy a katonaság is esküt tegyen. Szálai Ferenc, mint legfőbb hadúr, a "nemzet akaratából" kiadta parancsát: "Aki leteszi a fegyvert, vagy erre parancsot ad, felkoncolandó. Hazátlan, hitvány féreg, aki nem harcol tovább. Kitarts! Éljen Szálasi, népünk honmentő vezére!" Különböző listákat kezdtek vezetni. A feljelentések száma emelkedett. Megteltek a börtönök, büntető századok mentek a frontra, keresték a szökött katonákat. Általános statáriumot vezettek be, a gyanús elemeket kivégezték. Rettegésben élt mindenki, Demecserben is.

 

Zsidóüldözés

 

A kormány kiadta az I. majd a II. zsidótörvény, mely a zsidók lehetőségeit, mozgását jelentősen korlátozta. Boltjaikat bezárták. - Lakásukat, 14,00-17,00 óra között hagyhatják el. Parkban, sétatéren nem tartózkodhatnak. - Aki zsidónak helyet ad, internálni kell. A parancs betartását a Nyilas párt és a csendőrség ellenőrizte. A parancs kiadása után, 1944. április 26-án megkezdődött a zsidók begyűjtése. Demecserben a zsidókat a Nagy utcán lévő zsidó templomba gyűjtötték össze. 37 család, a felsorolás szerint férfiak, asszonyok, gyerekek 3 napi élelemmel, németek kíséretével gyülekeztek. Lakásukat lepecsételték és államosították. Ezt követően éjszaka, Nyíregyházára, Varjúlaposra vonultak. Ott volt a fő gyűjtési hely. Az összegyűjtést követően tehervagonokba zsúfolták őket. Az ajtókon kis nyílást hagyva, szögesdróttal bedrótozták. Ugyanezt tették az ablakokkal is. A vonatokat irányvonatként Aschwitzba irányították. A demecseri állomáson áthaladó vonatokból még kiabálta a lakosságnak. Sem vizet, sem kenyeret nem lehetett adni a szerencsétleneknek. A víz vételére megállt vonatoknak a közelébe sem lehetett menni. 1944. júniusáig 335 ezer zsidó személyt szállítottak ki az országból, csecsemőtől az aggastyánig. A német csapatokból az SS alakulat volt a legkegyetlenebb. Demecserből mégis volt három személy, aki jelentkezett az SS alakulatba: Batári Kálmán, Takács László és Tóth István. Sorsukról később nem hallottunk. Rémhírként terjedt el, hogy Tóth István visszatért és a hónaljából eltávolítatta a tetovált SS jelzést. A bombázások fokozódtak. Budapest és a nagyobb városok bombázásáról írtak az újságok. Később a debreceni és a nyíregyházi állomást is lebombázták. Demecserben naponta megszólaltak a szirénát, délután menetrend szerint jöttek kötelékben a bombázók, vadászgépek, kíséretében. Már a zúgásáról meg lehetett ismerni, hogy angol, vagy orosz gépek volta-e. Gyakran megjelentek a német vadászgépek is. Különösen este lehetett látni a légi harc során a röpködő világító golyókat, lövedékeket. A légvédelmi fényszóró csóvák keresték a repülőgépeket a nyírbogdányi gyártól. Gyakran lebegett a levegőben az úgynevezett "Sztálin gyertya". Olyan világosságot adott, hogy mindent olyan jól lehetett látni, mint nappal. Láttunk füstölgő repülőt, mag robbantást. Nyíregyháza, Debrecen többször volt bombázva. Többször híresztelték, hogy sorra kerül a nyírbogdányi és demecseri gyár bombázása is. Kérdés hogy hívták a zsidó ikerpárt?

 

 

Légitámadások

 

A lakosság a légitámadások alatt a pincékbe, óvóhelyekre menekült. Egyik napon biztosra vették a támadást a gyárak ellen és a lakosság az egész napot az erdőben, a határban töltötte. A repülőgépek többször vékony fém és alumínium szalagokat dobtak a levegőbe, hogy megzavarják a rádióadásokat. 1944. augusztus 23-án, Románia átállása után meggyorsultak az események. A németeknek a kápátokban kiépített védműveinek megkerülésével 1944. augusztus 29-én az oroszok a Ojtozi szorosban átlépték a történelmi Magyarország határát. Szeptember 23-án átlépik a csonka Magyarország határát.

 

Megszálló csapatok

 

 A front vészesen közeledett, szinte ellenállás és harc nélkül cserélt gazdát a falu. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követte a német csapat. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt. A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak a lakossághoz. Sokan csomagoltak és menekültek. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak az áruló besúgók miatt. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte. Nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára. A gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosok a helyszínen temették el. A front elvonulása után a kastély leégett. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna hídját felrobbantották. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas katonák jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül, apám szerint magyarkatonák voltak volt hasifogjok akik átáltak az oroszokhoz.. Mint kiderült partizánok voltak. Végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek. Ellenőrizték a határt is. Élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el. Éjszaka visszajöttek a németek. Igen idegesek voltak, kutattak a partizánok után, majd még éjszaka ők is elvonultak a faluból. 144. október 22-én reggel szovjet és román csapatok érkeztek. Lovakkal, szekerekkel és kocsikkal jöttek. Meglepték a községet puskalövés nélkül. Az orosz parancsnok oroszul beszélő tolmácsot keresett. Apám, Teremy Sándor, mivel az I. világháború után több évig orosz hadifogságban volt, megtanult oroszul, így ő lett a tolmács. Az orosz főhadnagy, aki a község parancsnoka lett, utasítást adott az orosz és román katonai vezetőknek a rablás, a lopás megszüntetéséről és a lakossággal való megfelelő viselkedésről. A lakosság a korábban érkező hírekre emlékezve elrettenve várta a megszálló hadsereget. A nők fekete, sötét ruhába öltöztek, arcukat igyekeztek minél jobban eltakarni, mert a hírek alapján féltek a katonák zaklatásától. A fiatal gyereklányok a házakba, bunkerekbe húzódtak. A katonák tisztálkodással, a jószágok etetésével és élelemszerzéssel foglalkoztak. Sokan az értékes tárgyakat keresték, gyűjtötték a gyűrűket, a karórákat, az ékszereket. Volt olyan katona, akinek a két karján már több óra nem fért el, így lábára kötötte azokat. Az élelmiszer szerzés elég egyszerűen történt. A faluban a baromfiudvar állomány erősen lecsökkent. A sertés vágástól sem riadtak vissza. Ha találtak házinyulat, az is elvitték, levágták. Sütöttek, főztek, pihentek. A kertben éppen a méhek kaptárjait bontotta fel néhány román katona, mikor nagy süvítéssel egy ágyúlövés érte a Kálvin teret. A román parancsnok hintója két lóval elpusztult. Két román katona súlyosan megsérült, egyikük lábát elvitte egy repesz. Az utcán táborozó csapat megmozdult, igyekeztek az utcát elhagyni. Felkészülve várták a következő lövéseket. Az orosz tüzérség az Arany János utca északi oldalán lőállásba helyezkedett, de további belövés nem történt. Rövidesen megjelent egy német repülőgép a légtérben. Alacsonyan szállt, körözött és közben géppuskával lőtte a megszálló sereget. A lakosság pincékbe, bunkerekbe húzódott. A katonák kiálltak az udvarra és kézi fegyverekkel lőtték a repülőgépet. Halottakról és sebesültekről nem volt tudomásunk. Egy szovjet katonát találtak meghalva a Lónyai csatornában, a szivattyú közelében, aki ott is temettek el. A szovjet és román hadsereg több napos tartózkodásra rendezkedett be. A katonák pajtákban, istállókban, szénás színekben és a szabadban, szekereken pihentek. A tisztek lefoglalt lakásokban, zsidók és menekültek házaiban szállásolták el magunkat. Várakozás közben a katonák érdeklődtek, hogy milyen nagy folyó az a Tisza, hogy nem tudnak továbbmenni, hiszen a céljuk Budapest és Berlin volt. Demecserből a jobb módú családok, a földesurak pénzükkel és értékeikkel lemenekültek a front elől. Egyedül Pazonyi Elek Endre és orosz származású felesége Tatjána várta a szovjet csapatokat. A megérkező orosz tisztek, parancsnokok részére fogadást is adott. Majd ezt követően, jóval később hagyta el a falut családjával együtt. A Tiszán a csapatok sokáig nem tudtak átkelni. A német csapatok a túloldalon beásták magukat és fedezékükből ellenőrizték a Tisza vonalát. A hallomások szerint a felvidékről levonuló csapatok útvonalát biztosították. A Kárpátokban kiépített állásokat kénytelenek voltak feladni a Románia felől érkező orosz csapatok miatt. A Tisza melletti területeket a csapatok frontvonallá nyilvánították. Dombrád községből a lakosságnak el kellett költöznie Gégénybe, Demecserbe és Pátrohára. Csak a férfiak jártak fel az állatok gondozására. Az orosz és román katonák összeszedték a kornyéken az összes vashordót, később a faordókat i, hogy a Tiszán hidat tudjanak építeni. A megépített hidat az átkelésnél azonban a németek mindig szétlőtték. Nagyon sok katona esett el az átkelés megkísérlésekor. A németek majdnem egy hónapig tartották a frontvonalat a Tiszánál, majd elvonultak. Ezt követően az orosz és román csapatok átkeltek a Tiszán, kivonultak a környező településekről, csupán a parancsnok maradt néhány katonával. A front elvonulása után dombrádi lakosság visszaköltözött, megindult az élet a községekben. A menekültek egy rész is visszaérkezett. Elkezdődött a romok eltakarítása, a helyreállítás, a hidak megépítése, az állatok befogása. A híradó, a rádió közölte, hogy a csapatok Budapest felé közelednek. Szálasi a nyilas csapatokkal nyugatra menekült, magukkal vitték az ország aranykészletét, a koronázási ékszereket és a Szent koronát. Budapest környékén nagyon nehéz harcok folytak. 1944. december 27-én a szovjet csapatok gyűrűje bezárult. Budapest körül. A németek behúzódtak a barlangokba, a Budai hegyekbe és hetekig tartó ostrom után február 9-én letették a fegyvert. A dunántúli nehéz harcok után, 1945. április 4-én hagyták el hazánkat. A harcok még tovább folytatódtak, majd Berlin 1945. május 9-i eleste után Európában végre befejeződött a háború, óriási veszteségeket okozva mindenkinek. Az ország romokban hevert, összeomlott, szétlőtt épületek, felrobbantott hidak, gyárak voltak mindenütt. A lakosságnak a harcok alatt a nyomor, az éhezés jutott. A háború áldozatait nehezen lehetett összeszámolni. Demecserből 83 áldozatot tudtak azonosítani. Voltak aki meghaltak, eltűntek, vagy fogságban, ismeretlen helyen lehettek. Sok sebesült tért haza a frontról, hogy itthon gyógyuljon meg. Mások gyógyulásuk után hadifogságban, táborokban éltek és csonkán, kar, láb nélkül, fél lábbal, vagy fogyatékosan tértek vissza a családjukhoz. A fogságból hazatérők szerint nagyon sokan maradtak még fogságban.

 

A pangó vizek szerepe

 

A Tiszántúli síkság futóhomokja 20-50 méter magas kiemelkedései a szél munkája, kialakulása a pannóniai beltó területéről visszahúzódott víz homoklerakódása során keletkezett a szél munkája segítségével. A homokot az észak-északkeleti, valamint az észak-északnyugati szél homokká, buckákká rakta. Az Alföld később lesüllyedt. A folyók a hegyekből feltöltő munkát végeztek. A Tisza és a Szamos hordalékkúp építő tevékenység során alakították ki a homok és kavics lerakódásokat, melyet bizonyítanak a mélyfuratú talajvizsgálatok, a kavics és homokbányák. A Nyírből kis patakok vezették le a pangó vizeket a Rétközbe. Ilyen patak mellett volt a Borzsova puszta vízimalmával és szárazmalmával, Demecser és Székely között. Borzsova puszta a honfoglalás után a Borzsovai várkapitánysághoz tartozott királyi birtokként. Központja a Borzsova folyó és a Tisza által közbezárt szigeten volt. Hozzá tartozott Dombrád, Székely, Bakta, Namény települések, birtokokkal. A Rétköz tájegység a Tisza mentén, Tuzsértól Balsáig (részben, vagy egészben) 27 települést foglal magába. Területe 140 ezer hold. A táj a Tisza és a Lónyai csatorna között terül el. A Nyírségből az idők folyamán, földmozgások következtében a pleisztocén korban a Rétköz, a Bodrogköz, a beregi és a szatmári síkság lesüllyedt. Így a területét a szél és a víz munkája alakította ki. A víz a Rétközben szeszélyesen kanyargó folyó oldalazó eróziójával letarolta a futóhomok felszínt. Árvizeivel évről-évre elöntötte a területet és nagy mennyiségű iszappal és homokkal változtatta a területét. Nagy mennyiségű iszapot rakott le, hagyott hátra a Rétköz területén. Árvíz után a víz kitöltötte a folyómedreket, a mélyedéseket, növelve a mocsaras területeket. A növényzete a nád, a gyékény, a káka, a sás, a lép gazdag madárvilágával. A mocsarakból kiemelkedő dobokat, szigeteket váraknak nevezték el. Később megerősítették és a földvárakat ellenség esetén menekülő helyként tartották számon. Veszély esetén rablók, idegen csapatok megjelenésekor csak az általuk ismert gázlókon a lakosság oda menekült. A bujdosók, betyárok, menekülők üldözőik elől a lápvilágba, a szigetre menekültek. A nagyobb szigetek közül megemlíthető: Szabolcsi földvár: háromszög alakú. Keleti oldala 34 m, északi oldala 303 m, nyugati oldala 227 m. A megerősített sánc magassága 30-40 m. Területe: 33176 m2. Tiszadobi földvár: keleti oldala 370 m, délnyugati oldala 235 m. A sánc magassága 5 m. Besztereci földvár: 200 000 hold nagyságú rétnek a szigete. Demecseri földvár: Leányvárnak, Tündérvárnak is nevezték. A községtől 5,5 km-re, északra, kb. 1000 m hosszú és 100 m széles természetes homok magaslat. Hat méterre emelkedett ki a megáradt vízből. A Tisza szabályozása előtt rétségnek nevezett mocsaras, nádas, lápos területnek állandó szigetét alkotta. Ma már csak az útjelző tábla jelzi, merre volt. Pátrohai földvár: más néven kacsavár volt a neve. Az előző váraktól lényegesen kisebb sziget. A Demecseri földvárhoz monda is fűződik. Nemes Imre jegyző jegyezte fel az 1890-ben kiadott monográfia szerint egy vak koldus elbeszélését Debrecenben. „A török világban mint ifjú, szolgált egy úrnak Pátrohán, akinek Kacsavár volt a tanyája a pátrohai határban. Ez egyik szigete volt a rengeteg rétközi mocsárnak. A szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A demecseri Leányvártól csak négy km-re volt, de a rejtett útvonalon nagyon hosszú volt az út. A kacsavár ura a töröktől szorongva kényszerítette, hogy feleségével és lányával, valamint kincseivel vigye át a demecseri Leányvárba. Az öreg elmondta, hogy mikor közel értek a várhoz a csónakkal, az úr mindkét szemét megvakította. El akarta veszejteni, hogy ne árulja el hollétét. Valahogy mégis túlélte, megmentett az életét. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. Tengernyi víz volt mindenfelé. A többi településhez hasonlóan Demecser is kiemelkedésre épült. Az öregek elmondása szerint nyáron, a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte. A szél járásától függően a rudas vándorolt. Egyszer Dombrádon, később Beszterecen, majd Demecserben látták. Az áradások levonulása után a mélyedésekben nagy tavak maradtak. Ilyen tavak voltak: Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó, Tölgyes tó. Demecserben nagyon kevés volt a termő határ. A Nyírségbe jártak el dolgozni, földet fogni a termelésre (harmadába, felébe). A lakosság gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott. A tavak bőségesen adták a halat. Az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat. A gyűjtögetés főleg a madártojás, a gyógyító pióca és a lakosság által ismert gyógynövények gyűjtésére terjedt ki. A gyógynövények szedése és szárítása igen fontos tevékenység volt, bevételi forrást is jelentett, mivel több megyében is értékesítették a gyűjtött növényeket. A kézművesség igen fejlett volt. Rendelkezésre állt a nád, a gyékény és a fűzfavessző. Az elkészített terméket piacokra vitték. Keresett volt a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas, a fonott üveg és dísztárgyak. A Kolbárd tóban egy húzásra 50 q halat fogtak. A Róka kút laposából a csíkászok 150 q halat fogtak ki. A halászat igen jó jövedelmet biztosított. Demecserben 1890-ben kiadott monográfia szerint 30 horgászó helyet tartottak nyilván. A horgászó helyeken kunyhót építettek. A kunyhókban ivóvíz és gyakran pálinka is volt. Meg kell említeni a tengernyi vízben lévő növények között élő madárvilágot. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a vidék. Kevés vadállat élt a környéken. Legnagyobb számban rókák éltek a szigeteken. Télen azonban a helyekből megjelentek a farkasok is. A lakosság védekezésre és segítő társként nagynövésű komondor kutyákat tartott. Demecser életének megismeréséhez szükséges a honfoglalás előtti időszak áttekintése is. Ennek az a vizsgálatához a megyei ismereteken keresztül jutunk el.

 

 

Őskor és a honfoglalás

 

A nyír adta meg az ősember életéhez a legkedvezőbb feltételeket. Azt, hogy ez a terület már ebben az időszakban lakott volt, az előkerült leletek bizonyítják. A paleolit korszakból származónak tekintik a Tisza medrének 11 méteres mélységében talált mindkét végén kihelyezett és a közepén mesterségesen átfúrt csont eszközt. A lelet eredete nem bizonyítható, mivel világviszonylatban nem ismerték el eredetiségét. Ennek következtében nincs megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy Magyarországon az őskorban laktak-e, vagy sem. A csiszolt kőkorszakban már lakták a Nyírséget. Ezt bizonyítja 45 finomabb kőtárgy, amelyek a Nemzeti Múzeumban vannak. Ezek a tárgyak gránitból, kalcedonból, homokkőből és szaruból készültek. A Nyír kőkorszaki eszközök gyártóhelye volt, melynek bizonyítéka a nagy mennyiségű használatlan és használatra alkalmas obszidián bök. Egyik darabját, mely 6 kg-ot nyomott, Turán találták meg. Az ajaki határban, közel a kisvárdai állomáshoz Czóbel Imre birtokán ásás közben több kővésőt és nagy kovakészletet találtak. Ezek a leletek is a Nemzeti Múzeumban találhatók meg. A Tisza áradáskor, 1888-ban Tímár és Rakamaz között az ár sok földet sodort el. Ebből az iszapból került elő egy bronz öntőkemence, sok kővéső, balta töredék, obszidián és kova nyílhegyek, kések átlyuggatott fenőkövek, orsógombok, csontvésők, bronzfűrész töredékek, nem korongon készült csészék, durva agyagedények, díszűk, fésűk, tűk, cserépedények, kagylók. A rézkorszakból 12 tárgy került elő Szabolcsból: - Turáról egy kétélű csákány és egy karcsú fokos, - Nagyhalászból egy egyélű, széles fokú fejsze, - Tassról egy csappanós balta, - Ajakról egy egyélű, kevésbé hosszú, vaskos fokú fejsz,- - Nyírbaktáról négyszögű szúró eszköz, - Demecserből koronás fejű, kihasadó rovátkás díszítésű tű, - Kemecséről lándzsa alakú, piciny köpűs nyílhegy, - Kisvárdáról füleskével ellátott köpűs kapa. Megyénk gazdag honfoglalás kori leltekben, amelyek a korábban talajképződménynek tartott, 30-40 m átmérőjű, 8 m magas Kunhalom alakú síremlékekből került elő.

 

Római kor

 

A megye területén a történeti leírások alapján a mocsaras területeken a római császárok fénykorában, a Kr. e. I II században jazigok laktak. A rómaiak az egész Alföldet, így a mai Szabolcs megye területét kihagyták gyarmatosító politikájukból. A jazigok hol barátságos, hol ellenséges viszonyban voltak a Tisza mentén letelepedett germán törzsekkel. Rajtuk kívül nagyobb történelmi jelentőségük volt a lovas búroknak, a hatalmas termetű bastornáknak és a gótokkal közeli rokonságban élő gepidáknak. A hun birodalom megszűnése után Ungvár vidékéről a Tiszáig terjedő területeken a szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen a mocsaras területen, a mocsár, a láp védelmi alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni. Részükr3e hatékony védelmet jelentettek a földsáncok, a Rétköz mocsarai között elterülő földvárak melyeket Demecser, Pazony, Pócspetri határában szlávok építettek. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás, hanem az árvíz ellen is védelmet nyújtottak. A IX. században a soknejű Mén-Marót, akit Anonymus bolgárnak tartott, a Nyírvidéken élő kazár törzsek felett uralkodott. Anonymus Képes krónikáján kívül nincs róluk adat. A honfoglaló magyarok először Szalán birtokait foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. Később a Bodrogköz elfoglalása után Árpád vezér Mén-Maróthoz követeket küldött, hogy engedje át neki a Szamos vizétől a Nyíri részig terjedő földterületet. Mén-Marót a kérést elutasította, ellenállt. Árpád vezér Szabolcs, Tass és Töhötöm vezért bízta meg a terület elfoglalásával. Szabolcs a mai Szabolcs község területén rendezte be várkapitányságát, miután 892 tájékán a Tiszán átúszva elfoglalta a területet. A várat megerősítették. Nagy jelentőségű vár lett, mert a Tisza vize körülfogta és az áradástól magas gátak védték. 1092-ben Szent István itt tartott országgyűlést.

Hunt vezér (Árpád) Anonymus leírása szerint észak felé indult. Az idegenek támadásaitól a Kárpátalja útvonalat igyekezett elzárni. Eljutott a Tisza és a Borsova folyó által behatárolt területet. Az ott talált földvárba rendezte be a Borsovai Várkapitányságot. A kapitánysághoz tartozott Kárpátalja, Namény, Bakta, Borsovapuszta, Gégény, Pátroha és Várda területe. Ez a terület lett később a Borsova megye. Borsova puszta (Demecser és Székely közötti rész) a Nyírből a Rétközbe folyó patak partján, a nyíri pusztán terült el. Állatállományéval, vízi és száraz malmával a várkapitányságot szolgálta királyi birtokként. Később Borsova vármegye székhelye Várda lett.

Róbert Károly egyik okiratából tudjuk, hogy bizonyos Újfalu (ma Tornyospálca) helységben rendzavarás ügyben a vizsgálattal János, ajaki parókus lett megbízva, aki egyszersmind borsovai alesperes is volt. Ebből következik, hogy Borsovapuszta képezte ennek a területnek az egyházi központját. A puszta a tatárjárás és a törökjárás idején teljesen elpusztult. Demecser 1261-1267 körüli oklevelében tűnik fel először, mely szerint Karászi Sándor bán megvásárolta a Kékkel határos Kendemecser nevű birtokait. Más források szerint 1270-1272 táján bukkan fel először Kemény Demecser néven, abban az adományozó levélben, amelyben V. István a területet Karászi Sándornak adományozta.

 

 

 

A tatárjárás

 

A király hiába hordatta végig az országban a háborúra felhívó véres kardot, az urak testvérharcok miatt nem segítettek. Külföldről sem kapott segítséget. A Muhi pusztán szállt szembe a tatárokkal, vereséget szenvedett és Dalmáciába menekült. A tatárok rabláncra fűzve vitték a lakosságot az országból. Olyan nagy volt a pusztítás, hogy a nemzet krónikása úgy jegyezte fel: „Magyarországot ebben az esztendőben, háromszáz évi fennállása után megsemmisítették a tatárok.” A Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a szigetekre menekítették. Az ellenség kivonulása után a parasztok megkezdték a földek művelését, felépítették falvaikat. A jobbágyok ebben a nehéz időben szabadabbal élhettek. Lassan a földesurak is visszamerészkedtek birtokaikra. A legyilkolt, elhurcolt nép helyére megindult a betelepítés a Nyírségbe. Megindult a Rétköz földvárainak megerősítése, építése. Páncélos és zsoldos katonákat fegyvereztek fel az újabb tatár támadások ellen. Demecser a Karásziak birtoka volt. A Karásziak kiemelkedő hivatalt töltöttek be. Sándor 1201-ben főispán volt. Fia, Sándor 1278-ban Szörényi bán, majd az ő fia, Sándor a vármegye székében ült 1306-1310 között. Birtokolták Tasst, Demecsert és Karászt. 1307-ben, az avarok elleni győzelem jutalmaként adományozza a király Demecsert és az Acsád Tamási birtokokat a Gut-Keled testvérpárnak, a Karászaik fiainak. A birtok egy részét Karászi Sándor fia, Miklós 1331-ben, nádori ítélettel elveszítette. A megmaradt birtok másik részét testvére, Magyar Pál gyimesi várnagy szándékozott eladni. Az eladás ellen a Balog-Semjén nemzetség Kállay ágából való István tiltakozott és magának mondta a települést. Ennek ellenére Magyar Pál a rétben lévő települést a szigetekkel és harminc névvel jelölt halastavával együtt 400 ezüstért eladta.

 

A Karászi család

 

A Karászi család után Demecsert Tolcsvai László örökölte. Tolcsvai 1335-ben 32 márkáért eladta Magyar Lászlónak. A települést 1354-ben, úgynevezett leány-negyed fejében Magyar Pál leánya, Erzsébet kapta meg. Károly király korában Magyar Pál az ismeretlenségből emelkedett az ország legkiválóbb férfijai sorába, mint Gimesi várnagy. 1323-ban királyi adományként Pátrohát, Tasst, Ajakot és birtokait nyeri el. Megveszi Kéket is a Hunt nemzetségtől. Szent István törvénye volt, hogy minden községben templomot kell építeni. A templomnak papja kellett, hogy legyen és a község népe köteles volt részt venni az istentiszteleteken. 1333-ban, Szent György tiszteletére templomot szenteltek Demecserben. Papjai: 1333-ban László, 1459-ben Gergely. Demecser lakossága a település vízből kiemelkedő, legrégibb területére telepedett. 1347-1349 között a pestis, a rettegett „fekete halál” pusztított az országban. A lakosság a járvány elől is a szigetekre menekült, a járatokat ellenőrizték. A tengernyi víz, nem csak az ellenségtől, a betegségtől is megmentette a lakosságot. Leírások szerint Európában 25 millió áldozatot szedett a járvány. 1361-ben a Czudarok jutnak Demecser, Mása, Berkesz, Tass birtokaiba. 1393-ban Kisvárda vásárjogot kapott, ettől kezdve Demecserben is működött a piac. 1417-ben Demecser piacára voltak megidézve a Pazonyiak és rokonaik, Apagyi Gergely és rokonaik a kisvárdaiak által hozott perbe. 1440-ben a Rozgonyiak 4 000 forintért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gégény és Körtvélyes birtokait.

 

Vásárjog

 

A falu 1466-ban kapott vásárjog. Ezt követően minden évben április és szeptember hónapokban a heti piacokon kívül kirakodó- és állatvásár volt. Miután Demecser vásárjogot kapott, mely fontos megkülönböztetéseket és előjogokat jelentett. A település lendületesen fejlődött és mezővárossá vált. 1677 és 1692 között a megyei közgyűléseket Kisvárda, Demecser, Ibrány és Karász helységekben tartották, a piac- és vásártéren. A megyegyűlések megtartás a XVIII. változott. Ekkor a megyék belügyeiben önállóan, zárt helyen, erre a célra kijelölt épületekben gyűlésezhettek és dönthettek. 1830-ban, a jobbágyfelszabadítás előtt a vármegye az alábbi 5 nagybirtokos és 2140 nemesi család birtoka volt. Eszterházi herceg birtokai: Kisvárdai vár uradalom, Ajak, Berencs, Döge, Dombrád, Demecser, Eszeny, Fényeslitke, Öntelek, Pátroha, Tass és Veresmart. Forgány grófok birtokai: Mándoki uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány, Nagyladány. Károlyi grófok birtokai: Nyírbátori uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány, Nagyladány. Dessewffy család birtokai: Szenthihály, Királytelek, Ókenéz, Újkenéz, Vecsellő, Büd és Balsa. Vay család birtokai: Benk, Kékcse, Berkesz (a kastély és környéke), Anarcs, Gemzse, Pusztadobos, Dombrád, Ladány, Geszteréd, Kótaj, Komoró és Vasmegyer. A régebbi birtokosok mellett újak is feltűntek, a Vandernáth, a Gerhard és a Jósa család.

 

Az 1720-ban megtartott összeírás szerint Demecsernek 14 jobbágytelke volt. A településen két szárazmalom és három vízimalom működött. Az 1774 évi úrbér rendezés idején már 29 jobbágy család élt Demecserben. A földesurak: Gróf Barkóczi János, Klobutszky István, Melczer Pál, Sághy Mihály, Jósa Miklós és István, Winkler László, Lónyai Zsigmond és a Jármi család.

Demecser lakossága 836 lélek, szántója 244 hold, a többi halászó hely, nádas, vízjárta terület.

 

Belső birtokosok:

 

Elek Pál, Teremy János, Szabó János, Győri György és a többiek, a család leszármazottai. Külső birtokosok: Barkóczi, Vay, Répási, Jósa és Zoltán család. Demecserben a jobbágyfelszabadítás idején csak a Barkóczi és a Jósa család maradt meg birtokosként. Új birtokosok Pazonyi Elek családja, Szabó György családja, a Csepei, a Vay és a Répási család. A lakosság és a földesurak fő jövedelem forrása a salétrom főzés volt, a településen 40 salétromfőző volt. Elek Pálnak egy szeszgyára működött. Karácsonyi: A magyar nemzet története c. művéből idézem: „Demecser legrégibb része a felvégen, a templom környéke. A középkorban a borsovai főesperességhez tartozott a Szent György tiszteletére emelt templomával, mely 1332-ben lett említve. 1361-ben Merse halastavához jut az egyház, melyet Nagy Lajos korának kiváló férfija, Magyar Pál neje, Margit ajándékozott neki. Később Papp tava néven említik.„ 1592-ben, a reformáció következtében már a reformátusoké volt a templom. Fatornya 1768-ban épült. Ebben az évben öntette a kisharangot az egyházközösség. 1852-ben a templomhoz kőtornyot építettek. 1851-ben Demecser népessége 829 fő volt, kevés kivétellel református vallású, helybeli anyatemplommal. A katolikusok 1796-ban építettek templomot. Plébánia 1813-ban lett. 1895-ben új templom épült, Szűz Mária tiszteletére. 1875-ben Elek Endre, Szent Teréz tiszteletére kápolnát építtetett. Fényes Elek muzeológus leírása szerint a régi földvárat mély, soha ki nem apadó mocsár övezte. A nép tündérvárnak, leányvárnak nevezte, ahonnan tiszte időben 25 tornyot lehetett látni. A Geographiai szótár szerint a Tisza mocsarai között van ez a magyar falu. Határa 8561 hold, melyből száraz 4250 hold. Nagy idejű emberek úgy nyilatkoztak, hogy kevesebb volt a szántó terület a határ felénél, kivált a gyakori árvíz idején. Állításukat azzal támasztották alá, hogy eljártak feles földet fogni a Nyírségbe, Székelybe, Királytelekre, Varjúlaposra és a hegyaljai szőlő városokban napszámbérbe. Fényes Elek további leírása: 1851-ben szárazföldje homokos, de trágya után miden megterem benne. Különösen a káposzta, a len, a kender és a dohány. Az öregek emlékezete szerint már három nyomásra volt felosztva a szántóföld. Búza és rozs termelés mellett szólt a református anyakönyv 1786. évi bejegyzése, mely szerint „minden gazda tartozik adni két kereszt életet, egyet gabonát, egyet búzát”. A sziget némelyike búzát is termett. A Matyi sziget minden harmadik évben. A szigetek legnagyobb részén tengerit, krumplit vetettek. Onnan a termést csónakon, vagy télen a fagyás után a jégen hozhatták haza, szánon. A jobb gazdák csónakon jártak saját réti földjükre. 1887-ig sarlóval arattak a felvidéki aratók, akik Bereg, Zemplén, Ung és Máramaros megyéből jöttek. 1772-ben egy szárazmalomról tesz említést Fényes Elek, melyből az öregek említése szerint 5-6 volt. A falu déli végén a jelenlegi városháza helyén egy kőre járó vízimalom állott, ahol árvíz idején s őrölhettek. Jelentős mennyiségű kölest is termeltek, melyből őrléssel készítették a kását. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkel kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A határ fele részét a Tisza árja borította. Az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították Nádvágó láp volt a Beketó láp, a Gellért láp, a Borostános láp. A csónakkert lápról a szegények háton hordták ki a nádat. A nádnak nagy kereslete volt. A Gömöriek bornádnak vitték a vastag nádat. A távolabbi települések, Böszörmény, Dorog, Nánás, Nyíregyháza és a Nyírség lakói jó vásárlói voltak az itt termő nádnak. Egy kéve nád három-négy krajcár volt. Kiss Lajos Rétköz című munkájában leírja: „1772. évi invesztigáció szerint vannak alkalmas szénatermelő rétjei a helyiségnek, amelyeken marhatartásra alkalmas széna terem. Ha az árvíz sokáig rajta nem hever, sarjút lehet kaszálni. Ugyancsak haszontelek közt sorolja, hogy mindenféle marhájuknak elegendő legelő mezeje vagyon. Továbbá itató vizek is marhájuknak alkalmas és elegendő vagyon.” Az 1857, június 25-i eljárási jegyzőkönyv megjegyzi azokat a helyeket, amelyek legelőül használtattak. Elmondja azt is, hogy a közös legelő 600 holdat tesz ki, de nem alkalmas közös legeltetésre, csak a dombhátakon mintegy 15-20 hold. A legelőnek a fele vízjárta terület. A májusban kitóduló víz, a június havában visszavonuló Tisza miatt csak június utolján, júliusban, augusztusban alkalmas legeltetésre. A vízen úszó lápokon termő füvet marhákkal és borjakkal legeltetik. Demecserben 1839-ben 92 gazdának 277 szarvasmarhája, 110 lova, 112 juha, 59 sertése volt. 1858-ban a birtokosoknak 255 szarvasmarhája, 36 lova, 75 sertése, 700 juha és 30 bivalya volt. A jobbágyoknak 516 szarvasmarhája, 200 lova, 375 sertése, a zselléreknek 2 ökre volt. A szigetekre József nap előtt hajtották ki a jószágot. Esztendős, burjut csónakon vitték a szigetre, más jószágot vízi uszoványokon vitték, úsztatták a szigetekre. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahol jó széna termett. Az itatás sírkútból, káváskútból és láposkútból történt. A láposkút szélén vigyázni kellett, mert a métely gyakori volt, amitől az állat elpusztult. A földesuraknak rideg juhászatuk is volt. Az 1772-es évi kivizsgálás megállapította, hogy „a rétségnek sem épületre, sem tüzelőre fája nincsen. Fűtés náddal, sarlóval szedett gazzal és vett fával gyakoroltatott.” Az öregek is egybehangzóan vallják, hogy a fát a halászi, kanyári, dombrádi, vagy a Tiszántúli, ricsikai erdőből hozták télen, szánon. Ennek ellenére a helynevek az mutatják, hogy hajdan erdős részek is voltak a rétségben. Pl.: Körtélyfásreke, Nyírfás. A nyírségi részen: Csonkanyársziget, Feketerakottyás, Paperdeje, Szilfáskert, Vadmeggyes stb. Kiss Lajos, a kiváló etnográfus, a nyíregyházi múzeum igazgatója. Rétköz munkájában említi, Demecserben alkalmas kertekben némelyek káposztát termesztenek. Az öregek elmondása szerint nem csak saját szükségletre, hanem 5-6 szekérrel elvitték Hegyaljára, Debrecenbe is. Házi kertekben termett a len, melynek magját Bodrogközből hozták és olajat ütöttek belőle. Kendert többen termeltek és áztatni a Paptóra vitték. Néha előfordult, hogy annyira leapadt a víz, hogy kénytelenek voltak a szomszéd határba vinni, áztatás végett. 1848 után kezdtek el paszulyt termelni, valamint sáfrányt a leves színezésére.

 

 

 

 

A környék állatvilága

 

Az összefüggő vízről a viziszárnyasok, ha felrepültek, sokaságukkal felleghez hasonlítottak. Sas, gém, vízibika, csória, csüllög, vadlúd, vadkacsa, szárcsa, bíbic, gödény stb. megszámlálhatatlan.

Azokon a szigeteken, ahol kevesen jártak, daru is volt. A viziszárnyasok tojását tavasszal csónakszámra szedték. A térség szárazföldi vadjai voltak: farkas, róka, vidra, nyúl, menetke, görény, hörcsög, güzü. Szelíd méh kevés volt, alig 3-4 helyen tartottak. Vadméh azonban a lápokon, kaszálókon összemarta azt, aki nem volt ügyes. A vadméheket füstöléssel tartották távol.

Az előzőekben leírtak alapján megismert körülményekből lehet következtetni a lakosság életmódjára.

Az itt élők fő foglalatossága a halászat, a vadászat, a gyűjtögetés. A növénytermeléssel szemben az állattenyésztés volt fejlettebb. Fejlett volt a háziipari tevékenység, a gyékény, a nád, a fűzfavesszőből készült tárgyak értékesítése a városi piacokon. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot. A férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot.

 

 

Katonáskodás

 

A férfiak körében jelentős volt a katonáskodás. Mária Terézia trónra lépését követően a bojár, francia, porosz koalíció örökösödési okból fegyverrel támadta meg a királynőt. Az ellenség már a Habsburg tartományban nyomult előre, mikor Mária Terézia az 1741-es pozsonyi országgyűlésben könnyezve bízta magát és karján ülő gyermekét, a későbbi II. Józsefet a lovagias és vitéz magyar nemzet oltalmába. Fellépése meg is hatotta a rendeket. Életüket és vezérüket ajánlották fel. A sebtében toborzott magyar ezredek mentették meg a trónját. Magyar hadvezérek nevét ismerte meg Európa Nádasdy Ferencét, Hadik Andrásét. A győzelmeket követően, hálája jeléül a királynő igyekezett rendeleteivel segíteni az országot. Úrbéli rendeleteinek bevezetésével, egészségügyi rendeleteivel, árvaházak létesítésével, az oktatásügy szabályozásával és állami felügyelet alá vonásával tett meg első lépéseit. II. József trónra lépését követően, 1780-ban a birodalom alapelvévé tette anyja intézkedéseit. A bevezetett intézkedések hatására egyre szaporodott azoknak a birtokosoknak a száma, akik bármunkásokat is alkalmaztak. A bérmunka mellett a robot háttérbe szorult. Így lényegesen javult a lakosság élete. Az 1848-as szabadságharcról Demecser községgel kapcsolatban a szakirodalomban nem találtam feljegyzést.

 

 

Annyian vótak mint az oroszok

 

A muszka sereg június 28-án Tokaj felől vonult Nyíregyháza felé. A Tiszán átkelve borzasztó hírekkel közeledett. A lakosság menekült, ki merre látott, szőlőbe, erdőkbe, kertekbe, távolabbi tanyákra bujdostak el. Kihalttá, néptelenné vált a város. A bátor elöljáróság tagjai és a szegény lakosság maradt, hogy átéljék a rémület napjait. Június 30-án még csak az előőrsök portyáztak, július 1-én azonban az egész sereg, mintegy hatezer katona megérkezett a városba. A lovasság 50 ágyúval a vásártéren helyezkedett el, védelmemre berendezkedve. A zuhogó esőben átázott sereg egész éjjel az utcát járta, élelmiszert zsákmányoltak. Mindenféle éghető anyagot összegyűjtöttek és a főtérre vitték, hogy a tűz mellett szárítkozzanak. Miután a várost kifosztották, július 2-án a kállói gulyából 60 db ökröt kiszakítottak, sátraikat felszedve elvonultak Újfehértó felé, majd Tokaj felé vették az irányt. A falvakba nem mertek bemenni, megszállni, féltek a kolera miatt. A közelben lévő földeken a termést letarolták. Szemtanúk szerint az éretlen tököt, uborkát, tengerit állati módon, nyersen fogyasztották.

 

 

Vízgazdálkodás

 

A vizek levezetésével megváltozott a gazdálkodás. Már a Tisza töltés megépítése után, a 60-as években, száraz időben a tófenekeket is kaszálták. A zsombékos területeket kiirtották. A magasabban fekvő területeket trágyázni kezdték. Gabonafélékből (búza, rozs, árpa, zab) tízszer annyit termett, mint korábban. A tófenékbe káposztát palántáztak.

A Demecser környéki káposzta volt a legjobb a Rétköz köz6ségei között. Békeidőben a tizenkét vármegyén kívül szállították Ausztriába, Lengyelországba is. A tavak néhány mélyebb, nagy tó kivételével kiszáradtak. A kiszáradt tavak alját kiégették. Sok helyen mély és vastag volt az izzó föld. Izzott a föld, a kotu, a nád, az iszapban berakódott gyökérzet. A termelés megváltozott. 1867-ben a rendkívüli nagy árvíz a védművekben nagy károkat okozott. Veresmarttól Bercelig nyolc helyen szakította át a gátakat és 700 ezer kh. földet borított el a víz. Demecser nagy része és a határa ismét elöntött terület lett. A gátakat meg kellett erősíteni, megemelni és megszélesíteni. Ezek a munkák 1871-ben készültek el. A következő években az öntésterületek megszűntek. A tavak kiszáradása következtében a művelhető terület 224 holdról 6467 holdra emelkedett. A Tisza szabályozása, a Lónyai csatorna és a Belfő csatorna megépítése és annak hálózata megváltoztatta a tájat, a termelést. A Tisza által kihordott iszap,k homok, lápos kotus képződmények, a hal, a csík, a nád, a láp helyett zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa termelése vált lehetővé. A viziszárnyasok, a sas, a gém, a vadliba, a vadkacsa, szárcsa, bíbic fészkét őrző, korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek. Az 1867-es kiegyezés után az önálló magyar kormány fontos feladatának tekintette, hogy fejlessze a közlekedést. 1872. november 22-én adták át a Nyíregyházát Kisvárdával összekötő 43 km-es szakaszt. Demecser állomása is ebben az időben épült, egy fő és két mellékvágánnyal. A vasút komoly fejlődést jelentett a községnek.

A környezeti változások hatására a gazdálkodás és a termelés jelentősen megváltozott. Megnőtt a mezőgazdasági terület, a megtermelt áruk értékesítése a vasút megjelenésével javult, a munkások életkörülményei is kedvezően változtak. 1898-ban eltörölték a robotot, megszüntették a kirívó visszaéléseket, pl. a 18 év felettiek teste fenyítését. Bevezették a kötelező balesetbiztosítást. A munkát elhagyók, vagy megtagadók ellen a földesurak karhatalmat vehettek igénybe. Különösen a szervezett munkások ellen nőtt meg az eljárások száma. Megalakult a Gazdaszövetség, a Hitelszövetkezet, a Hangya Szövetkezet, melynek vezetője gr. Károlyi Sándor lett.

 

A gazdasági fejlődés

 

A gazdaság fejlődésével kialakultak a birtokosok tanyaközpontjai. Tanyaközpontok lettek: Vár tanya, Kolbárd tanya, Veress tanya, Fekete tanya, Bersény tanya. A tanyákon a kocsisok, béresek, dohányosok részére az uraságok megépítették a 4-es és 8-as cselédlakásokat. Ezek a lakások sárfalból készültek, nyitott, szabadkéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes, egy helyiségből álló, többgenerációs lakások voltak. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. Az árokparton szedett giz gazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak.

A gazdálkodás fejlődésével egyre nőtt azoknak a birtokosoknak a száma, akik bérmunkásokat alkalmaztak. A korszerű gazdálkodással együtt járt a majorsági földek kikerekítésével, a tagosítással, a földesúri földek és a jobbágy földek és a jobbágy földek, legelők, elkülönítésével. A bérbe adott földek visszavétele, a még meglévő mocsaras földek lecsapolása folyamatos volt. Nőtt a trágya felhasználása, ezért megnőtt az állattenyésztés fontossága, és az istállózó állattartás. Megjelentek a gazdaságokban a szakképzett gazdatisztek, a fejlet nyugati országokban bevált gazdálkodási módszerek bevezetése. Egyre több mezőgazdasági gép került a gazdaságokba. Malmok, szeszgyárak, cukorgyárak létesültek. A parasztságban is tudatosult a szabadság és a boldogulás közötti összefüggés.

A gőzgép felfedezésével megindult a gépesítés az ökrök, lovak munkájának könnyítésére, gyorsítására. Demecserben a Borzsovai birtokon dolgozott először gőzeke. A faekét követte a vaseke, a fatengelyes szekeret a vastengelyes. Mezőfegyveres Teremy József 1888-ban malmot alapított családi birtokán. Az üzemet egy 20 lóerős géppel és 2 pár kővel indította be. A malom mellett napraforgó olajgyárat is létesített. A malom napi termelése 200 q őrölt termény előállítása volt. A malom működése biztosította a körzet lakosságának liszt ellátását és az állatállomány részére a takarmány darálását, a korpa és az olaj gyártási termékeként az olajpogácsát. A malom mellett 68 kh. földön gazdálkodott. Felépült a vasút mellett Pazonyi Elek Pál kúriája, mely körül 28 kh. park terül el.  A századfordulótól Demecserben 2 gőzmalom, posta-távíró, vasútállomás van. Az 1800-as években használt osztrák pénz a gulden volt. Az alábbi pénz a 25 guldenes császári papírpénz, melyet Magyarországon később felváltott a korona.

 

 

Hogyan éltek elődeink a századforduló után

 

A századforduló után Demecser községben is jelentősen javult a lakosság élete. A hozott intézkedések az anyanyelv, a vallás és a jobbágyság helyzetét javította. A gépek fejlődésével könnyebb lett a munka, javultak a termelési viszonyok. A folyószabályozás által felszabadított területeken a szegényeknek a könnyebb volt harmados és feles földet fogni. A termés átlagok lényegesen javulta. A kiégett rét, a víz által lerakott iszapos talaj, az állattenyésztés fokozása javította az életszínvonalat. Változtak a szokások, fejlődött az élelmezés, a ruházkodás és az egészségügy.

 

I Világháború

 

Az I. világháború kitörésével egész Európa lángba borult. Érkeztek a behívók a felnőtt férfiaknak minden településre, így Demecserbe is. Nagyon sok család életét megkeserítette a bevonulás, majd az azt követő gyászjelentés. Családok aggódtak a kenyérkereső férjek, családfők és hozzátartozók életéért. Naponta jöttek a hírek a front eseményeiről, az elesettekről és a sebesültekről. A központi hatalmak a kezdeti sikerek után látták, hogy nem számíthatnak a háború gyors befejezésére. Kezdtek berendezkedni a tartós háborúra, a hadigazdálkodásra.

Bevezették az élelmiszer jegyrendszert. Elhatározták, hogy az egyik legjobb táplálékot, a káposztát konzerválják a hadsereg és a hadifoglyok számára. A gyár felépítésével Odeschalki tuzséri földbirtokos kormánybiztost bízták meg, aki a termelési viszonyok ismeretében, a vasútállomással rendelkező káposzta és napraforgó termelés központjában lévő Demecsert választotta a gyár helyéül. A gyár építését orosz és olasz hadifoglyok százai kezdték meg 191-ben. Ezt az időt mutatja a Demecser község temetőjében eltemetett, munka közben meghalt 28 hadifogoly sírja. Az iskola tanulói háborúban meghalt hősi halottakként gondozzák a sírokat. A gyárban gyorsan elkészült a víztorony, négy lakóépület és a savanyító bazeonitok (betonmedencék). Felszerelték a savanyító üzemet a megfelelő szeletelő és tároló helyiségekkel. A gyár területére bevezették az iparvágányt. Vagon tételben érkezett a só, a faanyag, a préseléshez a kő. A hordók készítéshez jöttek a kádárok az ország különböző területéről. 1916-ban elkészült az első nagyüzemi savanyú káposzta. Kiszerelés után fahordókban szállították a megrendelés szerint a harctérre a katonáknak és az ország településeire a lakosságnak. A gyár tevékenysége bővült a megye területén termelt burgonya feldolgozásával. Új, második iparvágány készült. A burgonya befogadására betonmedencét építettek, ahonnan a víz már megmosva vitte a feldolgozó gépekre a burgonyát. Mivel a feldolgozás nagy mennyiségű vizet igényel, a mosáshoz megépítették a Lónyai csatorna leágazását. A megtermelt keményítőt és burgonyacukrot a cukorgyárakba szállították, ahol a háborús ellátás biztosítására cukrot és csokoládét állítottak elő belőlük.

Az általános mozgósítás után a magyar ezredeket különböző frontokra irányították. Az olasz és orosz fronton nagy számban harcoltak magyar katonák, köztük számosan Demecseriek is. Az olasz csaták közül külön megemlíthető az Isonzói csata, amely 1915. június 23-tól július 7-ig tartott.

 

Boroevic Svetozár tábornagy visszaemlékezései

 

A magyar csapatok Doberdónál különösen nagy elszántsággal harcoltak a nehéz ütközetben. A katonák ellátása nagyon nehéz volt, a nyári forróság, a tikkasztó hőség tűrhetetlen volt. A két hétig tartó harc sok áldozattal járt. A magyar csapatok 8800 halottat és sebesültet veszítettek, 1150 fő eltűnt. Az olasz veszteség a fölényes tüzérségi tűznek és a lövedékek nyomán keletkezett kőszilánkoknak volt a következménye. Ezekről a harcokról a sebesülten hazatérő Teremy Ambrus igen sokat tudott mesélni. A családok a harcok folyamán naponta kapták a gyászjelentéseket az azonosítható katonákról. Sokan eltűntek, fogságba estek. A lakosság bízott abban, hogy hozzátartozója valahol fogságban él. A sebesültek, a fogságban lévők közül később többen hazatértek. Előfordult olyan szomorú eset is, hogy egyesek a hozzátartozókat álhírekkel bíztatták.

 

 

Az I. világháború áldozatai Demecser községből

 

Antal András Huszti József Sipos Gábor

Balogh Gábor Klein Herman Sipos István

Beke József Kovács Károly Schvarcz Sámuel

Benya Benjámin László Ferenc Szabó Albert

Bötykös Albert László József Szabó István

Dzsadek Gyula Mák Imre Szabó Ferenc

Éles László Mihályi András Szaniszló János

Fekete Ferenc Nagy Mihály id. Szaniszló János

Fischer Lajos Nagy Sándor Szőlősi Ferenc

Fischman Ignác Náczán János Tamás József

Győry Gábor Ondó József Tamás Sándor

Győry János Ondó Péter Tóth József

Hajnal József Papp Ferenc Török Pál

Hajnal Péter Pásztor József Váradi Mihály

Hegedüs Antal Pisla András Zakor Gábor

Hegedüs Sándor Sepa Ferenc Zakor István

Huszár István Sepa István

 

A századunk legszebb csatái, valamint más írott anyagok által megemlített sebesüléssel, fogságból hazatérő katonák:

 

Révész Dániel cipész 11-es gyalogezredből.

Pazonyi Elek Endre öt év fogság után, feleségével Lubianova Tatjánával tért haza.

Teremy Sándor a 11-es gyalogezredből 1916-ban Psemiszlnél súlyos gerinclövéssel került fogságba. Négy év után tért haza.

Balázsi János a 65. Gyalogezredből esett sebesülten fogságba. Szökést követően négy év után tért haza.

Berger József bádogos, olasz fogságból két év fogság után került haza.

Erős (Ehrenrich) Sándor földbirtokos

Hajnal Balázs gazdálkodó

Hajnal István gazdálkodó

Kelemen Imre asztalos mester

Lichtmann Hermann kereskedő

Schvarcz Herman terménykereskedő orosz hadifogságból évek múlva tért vissza a családjához.

Fentieken túl elmondásuk szerint igen sokan éltek még fogságban. Sokan csonkán, fagytól, lövésektől szerzett sebesülésekkel tértek haza. Tiszteletükre Demecser elöljárósága emlékművet állított, oldalán felsorolva a meghalt és eltűnt személyek nevével. Minden évben a Márciusi ünnepség keretében, megemlékeznek róluk és megkoszorúzzák az emlékművet. A hozzátartozók és rokonok is virágokat helyeznek el az emlékműnél.

 

Az I. világháború következményei

 

Az I. világháború után az összeomlást követően történelmi változások kezdődtek. Az orosz bolsevik mozgalom hatására a hazatérő hadifoglyok és a politikai hírek nagy hatással voltak a lakosságra. Az országban megindult a szervezkedés. Előbb titokban, majd nyíltan megalakult a Kommunista Párt. Az 1919. április 7-i választások után kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Mindenütt megalakultak a Munkástanácsok.

 

Kivégzések

 

Demecserben a Munkástanács megalakulásával egy időben megalakult a Direktórium, melyben vezető tisztséget töltöttek be a Kommunista Párt vezetői: Csáki János, Veress József, Erdélyi János és Rácz József. A Direktórium rövid uralkodása, illetve a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. május 7-én a környező településekről a vezetőket Demecserben gyűjtötték össze és a demecseri Bokos Józseffel és Sárosi Jánossal együtt elvitték őket Baktalórántházára, majd a baktai erdőben kivégezték őket. Megteltek a börtönök. A csendőrök keresték azokat, akik aktívan részt vettek a Direktórium illetve a Kommunista Párt munkájában.

 

A Tanácsköztársaság

 

A Tanácsköztársaság leverésében a román hadseregnek volt kiemelt szerepe. 1918. április 30-ig az egész Tiszántúl, így Demecser is román megszállás alá került. A románok ellen mindenütt heves harcok folytak. Különösen az erdélyi hadsereg, a székelyek álltak ellen, nem szándékoztak letenni a fegyvert. A Tiszántúlon ezekben a harcokban komoly szerepe volt Demecsernek is, a székely hadosztály parancsnoksága ugyanis Demecserben a református parókián volt, innen irányították a csapatokat. A székely hadosztály parancsnoka 1919. április 25-én reggel jutott döntésre a paplakban az előrenyomuló román hadsereget illetően. a 743. számú HDM 1919. szám alatt Kratoshil ezredes, a székely hadosztály parancsnoka fegyverletételre szólította fel csapatait. A felhívás így kezdődött: „Ti székelyek és erdélyi magyarok hónapok óta hősiesen harcoltatok a legnehezebb viszonyok között is. Erdélyt és a székely földért készek voltatok életeteket áldozni…” 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a demecseri gyárat. Az összes mozdítható berendezést leszerelték és elszállították Romániába. A gyárban csak a csupasz falak és a tetőszerkezet maradtak. A lakásokat az elöljáróság az ínségben szenvedőknek utaltak ki. Az 1920-ban Trianonban kötött békeszerződés után megcsonkult az ország. Magyarország 283 ezer km2 területéből 93 ezer km2 maradt. A lakosság száma a korábbi 18 millióból mindössze 8 millió maradt az ország területén. Húsz éven át 60 ezer szarvasmarha értékének megfelelő jóvátételt kell fizetni. A békekötés után minden romokban hevert. Igen szomorú és elkeseredett élet kezdődött. A mezőgazdaság, a kereskedelem, a vasút, az ipari létesítmények az idegen csapatok kivonulása után szánalmas, romos állapotban voltak. Az urasági birtokok, a termelőeszközök, a kasélyok, a parkok szétzilálódtak. Mindent feltörtek, kiraboltak. A gazdaságok irányítói elmenekültek. A lakosság által termelt termékek felvásárlása, értékesítése nem működött. Ínség volt, melynek következtében a lakosság nyomorgott. Megindult a kivándorlás Amerikába, Kanadába. A lakosság részére az elöljáróság is szervezte az utat. A kivándorlók azzal mentek ki, hogy keresetükből támogatják majd a családot.

 

„Hangya” Szövetkezet

 

-ben megalakult Demecserben a „Hangya” Szövetkezet. Vezetője Szondi Kálmán volt. 1922. év második felében az édesipari gyárak keményítő és burgonyacukor gyártására biztatták a demecseri gyárat. 1925-26-ban egy szezonban már 5-6 ezer tonna burgonyát dolgoztak fel. A termelés beindulása után az építés és a termelés csaknem kudarcba fulladt. Tűz ütött ki az ipartelepen. Rövid idő alatt befejeződött a helyreállítás, a gyárat saját áramfejlesztővel látták el. Új gépeket is vásároltak. 1927-ben a keményítő mellett megkezdték a dextrin gyártását is. Ebben az évben már 1300 vagon burgonyát dolgoztak fel, 100-250 munkást foglalkoztattak. A gyártás melléktermékét, a szárított burgonyarostot tüzelőnek árulták. A rostot szalmával keverték, kiterítve szárították, majd kockákra báták. Előbb a gyári dolgozók, majd a lakosság részére árusították. Érződött a világgazdasági válság hatása is. Egyre nagyobb lett az elszegényedés. Az ipari munkások száma országosan és helyben is csökkent. A kivándorlás tovább nőtt az „ígéret földje” Amerika, Kanada felé. Demecserből kivándorlók: Szotólicz János, Teremy Béla, Ősz Sándor, Ősz Antal, Ősz Gyula. 1926. december 27-én megjelenik a korona helyett az új fizetőeszköz, az arany alapú pengő és fillér. Az addig használt pénzt bevonták. A pengő fedezete arany volt, így nyugaton is elismerték és szerződéseknél fedezetül szolgált. Külföldi kereskedelmi szerződéseknél gyakran aranypengőben kötötték a szerződést. 1929 őszén a gazdasági válság miatt a gyár bezárult kapuit. Egy tisztviselő, egy gépész és az éjjeliőr kivételével minden munkást elbocsátottak.

 

Lakásviszonyok a faluban

 

Az 1930 és 1940 közötti események Az 1920-30-as években a világgazdasági válság rendkívül érzékenyen érintette az ország gazdaságát. A gyárak bezártak, az ipari munkások elveszítették a munkahelyüket, sokan váltak munkanélkülivé. A pénz értéke 100 % - ról 61,6 % -ra, a munkások órabére 32 fillérről 19 fillérre csökkent. Nőttek az adók. A nyomor, a munkanélküliség, a megélhetés elviselhetetlenné vált.

Demecserben a lakásviszonyok is nagyon rosszak voltak. A kornak megfelelően vertfalu, szalmával kevert föld, agyag, állatokkal járatott, dagasztott sárból rakott, földes padlójú hátak voltak. Nád, szalma, sás fedés volt a teteje. Benne nyitott tűzhely, szabadkéménnyel. Egy helyiséget kemencével, hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással, meszeléssel történt. Az ablakok kicsik voltak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A lakásban 5-11 tagból álló három nemzedék lakott, a kutyával, macskával, káposztás hordóval egy fedél alatt.A ruházkodásról annyit kell tudni, hogy a felnőtt férfiak házivászonból készített bőszárú gatyát, a gyermekek pendelyt hordtak. A kocsisok, béresek télen bőrből készült ruhát viseltek. A gazdagok ruházata természetesen jobb volt. A lábbelije a szegényeknek bocskor, vagy zsák volt. Cipőt csak az húzott, aki hivatalos helyre, vagy a városba ment. A gyerekek és a családtagok a kuckóban és az ágyban a szalmán kucorogtak. A cipőt az húzta fel, akinek ki kellett menni a házból.Az ivóvizet ásott kutakból vették. Igyekeztek segíteni a lakosságnak, munkát biztosítottak számukra. A községben és a tanyákon négyes és nyolcas cselédházakat építettek a kocsisok, béresek, cselédek, dohányosok részére. Az épületekben középen, nyitott konyhában, szabad kéménnyel, nyitott közös tűzhelyek voltak. A középső helyiségből nyíló négy lakásban éltek a családok. Minden lakásban kemence volt, amelyet a középső helyiségből fűtöttek, a határból, árokpartról szedett giz-gazzal, gallyal.Később a központi kormányzat rendelkezésére megszüntették a vert falas építkezést. A lovakkal, ökrökkel kitapostatott sárból vályogot készítettek. A házakat részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett lépni. Megtiltották a tető fedésére a szalma, a sás alkalmazását. Egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére. Az intézkedéseket indokolta a sok tűzeset, pl. Berkesz községben a szalma és nád fedés miatt az erős szélben egy egész utcasor égett le.Az élelmezés a szegény napszámosok között évszakonként változott. Fő ételek voltak: kenyér, köles paszuly, tengeri, málé, krompé, káposzta, borsó. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény volt a gyümölcs. Gyerekek szerették a mályva kenyér alakú termését. Gazdagabb családoknál, gazdáknál, a tej, a túró, a tojás és vasárnap az aprójószág is megtalálható volt az étrendben. De itt sem mindennap, mert inkább eladták az adófizetés miatt. Szigorúan büntették az engedély nélküli vadászatot, vadak, madarak befogását. A közegészségügy igen gyenge és megfizethetetlen volt. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ismerték a gyógyító füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok volt a kuruzsló, akik a különféle eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket, szárították, majd a padláson tárolták. A gyógyítás ellenére különösen a gyermekek körében nagy volt a halandóság. A betegségek közül meg kell említeni a gyógyíthatatlan vérfertőzést, a nemi betegségeket, a sérüléssel járó fertőzéseket. A vérbajt külön meg kell említeni, hiszen egész Európában szedte az áldozatait. Hatására a rokon házasságokból eredő születéseknél sok volt a nyomorék, az értelmi fogyatékos gyerek. A tüdőbetegség igen elterjedt fertőző betegség volt.Az egyház és az elöljáróság igyekezett felvilágosítással és támogatással segíteni a bajokon. Az egyháznak különösen nagy szerepe volt az egyházi iskolákkal az egészségügy, a művelődés, az oktatás területén. Demecserben az iskolai oktatást egy állami iskola, három református, két katolikus és egy izraelita vallású tanteremben tartották. A módosabbak a Vár tanyai iskolába járatták gyermekeiket.

 

Borzsova iskola

 

Külön iskolája volt a Borzsova tanyának is. A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült, festett padok voltak. A pedagógiai módszerek között elfogadott volt a verés, a nádpálca használata. Sokan már második, vagy harmadik osztály után kimaradtak. A szülők és a gyerekek között is sok volt az írástudatlan, aki még a nevét sem tudta leírni.Az erkölcsi nevelés nagyon fontos volt. A becsületet, az igazmondást a szülők megkövetelték a gyerekektől. A becsületes viselkedés megtanulása érdekében gyakori volt a szülői verés is. A lakosok, hogy az urak bizalmát megszerezzék, megtartsák, egymás közötti viselkedése következetes volt, ugyanis ettől függött, hogy alkalmazásuk a következő évre is megmarad-e. A számadók mindenre figyeltek, szigorúan vették a munkavégzést és a viselkedést egyaránt. A földek feles, harmados termelésbe adása a munkavégzés alapján történt.A vasárnapi és ünnepnapi templomba járás kötelező volt. Az urak, vagy a gazdagabbak is megszólták azokat, akik nem mentek templomba. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon viselték. A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események voltak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az előadások színdarabok betanulásával, az iskolaudvaron épített színpadon történtek. Kiss Lajos református esperes felesége rendezésével került előadásra a Rákóczi hadnagya, Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi, vagy a Vén cigány, az Én vagyok a falurossza c. népszínművek. A fiatalok örömmel szerepeltek ezekben a darabokban. Meg kell említeni a sportfoglalkozásokat is. Az iskolában volt asztalitenisz, az udvaron különböző labdajátékokat lehetett játszani.Hasznos és szórakoztató eseményként meg kell említeni a dörzsölőket, a fonó és tollfosztó estéket melyeken az ifjúság és sok szülő is részt vett. Ezek az esték előre tervezettek voltak, a szülők és a házigazda tésztát sütöttek, hogy kínálni tudják a vendégeket. A dörzsölő a kender feldolgozásának egy fontos része volt. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni. Ez úgy történt, hogy a kerítésbe kapaszkodva, ponyván állva, dalolva ment a munka. Közben a házigazda kaláccsal, borral kínálta az ifjúságot. A munka befejeztével, általában 10 óra után következett a játék. Ugyanez történt a fonó estéken, dohánycsomózáskor, vagy tollfosztás után is. Munka közben mesék, történetek elmondásával, vagy dallal töltötték az estét.A fiatalok szórakozásának nagy szerepe volt a párválasztásban. Az estét követte a kislány hazakísérése. Sok esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál. Ha másnap nem ették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a házhoz és udvarolhatott a lánynak. Itt kell megemlíteni a korra jellemző rátartiságot, a gazdag és a szegény családok közötti különbség fenntartását. Példaként említhető Papp László gazda gyereke és a harangozó leánya, Lippai Mária esete. Mivel a szülők nem egyeztek bele házasságukba, a háborúból visszamaradt pisztollyal öngyilkosságot követtek el. Temetésük egyszerre volt a református temetőben.Jelentős volt az ifjúság körében a sportolás is. Minden gyereknek, fiatalnak egyik legjobb szórakozása a foci volt. Iskolában, téren, utcán egyaránt lehetett rúgni a labdát. A szegény gyerekek rongylabdával, a gazdagabbak gumilabdával, a nagyobbak bőrlabdával játszottak. Kisebb helyen lábteniszt, fejelést játszottak. Ha többen összejöttek, már az utca, vagy a tér volt a játék színhelye. A nagyobbak már a legelőt is megtalálták. Versenyek voltak utcák, alvég – felvég között. Vasárnap mindenki9 a legelőn lévő nagy pályára ment, ahol valamilyen nagyobb mérkőzés volt. A mérkőzéseket jó hangulatban játszották le. A játékosok hozzátartozói hangos biztatással támogatták a játékot. A mérkőzés után vidám szórakozás következett a vendéglőben.Nyári szórakozás volt a Lónyai csatornán a strandolás. A szivattyú előtti kibetonozott terület és a Lónyai csatornába beömlő betonozott rész adta a lehetőséget. Alkalmas volt a vasúti híd alatti rész is a fürdőzésre.Téli szórakozás volt a csilingelő lovas szánon a szánkózás, a befagyott vizeken a fakutyázás. Kevés gyereknek jutott korcsolyára. A szánkó is kezdetleges volt. Sok gyereknek elég volt egy láda alá egy fa szegelése, a lényeg csak az volt, hogy csússzon.Ősztől, a nagy nyári munkák befejezését követően megkezdődött a sertésvágás és a lakodalmak sorozata. Egy-egy eseményen rokonok, szomszédok, komák vettek részt. Sertésvágás szinte minden családban volt. A vágás után hordták az ismerősöknek a kóstolót.A lakodalmakban az egész falu részt vett. Összegyűjtötték az ajándékot és az ellátáshoz az élelmiszert.

 

A Mocsár család cigány zenekara

 

A Mocsár család cigány zenekara mindig kéznél volt. Zenéjük elmaradhatatlan volt a násznép felvonulásánál. A vőfélyek hangos köszöntése és rigmusaik vidámságot biztosítottak. A lakodalom reggelig, sőt néha két napig tartott. A lakodalom végén a menyasszony hozománya a tulipános ládában lovas, vagy ökrös szekérrel, zenével költözött az ifjú pár lakóhelyére.Aratás után a gabonafélék cséplése, az éves termés raktárba szállítása nagy esemény volt. Már a felkészülés, az előkészületek is fontosak voltak. A ponyva, a zsák mosása a Lónyai csatornában, sulykolással történt. Az egész család és a segítők kivonultak a csatorna nagy ívű lapályos részére. Míg az asszonyok dolgoztak, a kicsik fürödtek a lapályos, homokos vízben. A szárítás, javítás otthon történt.Aratás idején és a behordás alatt a falunak tűzőrséget kellett tartani. A község önkéntes tűzoltóinak szertáránál egy fogat teljesített szolgálatot, éjjel nappal. A templomtoronyban őrség volt, aki figyelte a határt és a községet. Tűz esetén félre kellett verni a harangot. További rendelkezés volt, hogy minden szérűskertben legyen egy hordó kapitányvíz, lapát, homok, tűzcsapó, vedrek. Szerencsére a községben hosszú évek alatt nem keletkezett tűz. Az önkéntes tűzoltók vasárnaponként gyakorlatoztak. Lajtkocsi vízzel, és kézi szivattyú a megfelelő csövekkel tartozott a felszerelésükhöz. Vasárnaponként az iskolások is gyakoroltak és jó eredménnyel vettek részt járási versenyeken a felnőttekkel együtt.Egyházi ünnepek alkalmával az egyházi szokásokat elevenítették fel. Karácson estén elmaradhatatlan volt a kántálás. Az ablak előtt megjelentek és beszóltak „szabad az Istent dicsérni?” Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a házakat, általuk készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport tagja volt az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával. Mókás jeleneteivel tett életszerűvé a pásztorok énekeit és köszöntését.Szilveszterkor tréfás jelenetektől volt hangos a község, az utcák. Ostor csattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok „riasztgatták” az embereket. Aztán boldog új évet kívántak a lakóknak.Húsvétkor nagy szokás volt a locsolkodás. A gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a lányokat a kútnál locsolták, vederrel leöntve.Nagyon sok babona volt, amit sokan komolyan vettek. Ilyen volt a Luca napi szék készítése, a tyúkok piszkálása, az ólomöntés, a gombóc főzés. Az utóbbi kettőt elsősorban a lányok művelték. Forró ólmot öntöttek hideg vízbe és a meghűlt formából következettek a jövendőbelijük foglalkozására. Gombóc főzéskor a tésztagombócba papírra írt neveket helyeztek el és amelyik a főzés közben leghamarabb feljött a víz tetejére, olyan nevű férje lesz a babona szerint a leánynak.Különösen nagy esemény volt, amikor az uraság lánya, Mária mély fekete hintón kocsikázott. A szép almásderes lovak díszes szerszámmal, a kocsis parádés ruhában, Mária díszes ruhába öltözve végighajtott a községen, fel a vár tanyára. Még nagyobb volt a látvány, mikor már Gyuszi barátunk ült a szép hölgy mellett. Meglepetés volt mindenki számára, hogy az úri hölgy elfogadta a szegény családból származó legényt.Eseményként kell megemlíteni egy-egy zsidó lakodalmat. Különös volt a nagy szakállú rabbi megjelenése, széles karimájú kalapjában. Az ifjú pár részére nagy feladat volt a pohártörés. Az anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni.Szomorú eseményként kell megemlíteni a temetéseket. A halottat az udvaron ravatalozták fel. A gyászbeszéd után az egész falu kikérte a temetőbe az elhunytat. A gyászmenetben elől a pappal és a kántorral vonult a presbitérium, a falu idősebb egyháztagjai, a férfiak. A koporsót és a koszorúkat szállító gyászkocsit követték a hozzátartozók, a rokonok. Végül a lakosság következett.Külön meg kell említeni a cigány temetést. Az egyházi temetést, a lelkész beszédét zene követte. A temetői gyászmenetet is zenével kísérték. Hantolásnál a koporsó mellé pénzt dobáltak, hogy a túlvilágon is legyen pénze az elhunytnak. Több napon át ételt is vittek a sírhoz, hogy a halott ne éhezzen.

 

A Don-kanyar

 

...A Don kanyarban nagyon sok Demecseri halt meg és tűnt el a harcok során. Az elesettek számát jelentősen megemelte a hideg orosz tél. A magyar katonák felszerelése, ruházata nem volt megfelelő a szokatlan hideg elviseléséhez. Itthon ruhát gyűjtöttek, amit a frontra küldtek, hogy segítsenek a katonáknak a hideg elleni védekezésben. 1944-ben Horthy Miklós kormányzó az események hatására fegyverszünetet hirdetett meg, de nem tudta azt végrehajtani. 1944. márciusában a német hadsereg megszállta az országot. Az országba helyezett Gestapó-t a megerősödött nyilaspárt is támogatta. Kiépült a besúgó rendszer. A szószólókat nyilvántartásba vették és később börtönbe, vagy a frontra irányították. 1944. őszén Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, a kormányzást. Felesküdött az alkotmányra. Megkövetelte, hogy a katonaság is esküt tegyen. Szálasi Ferenc, mint legfőbb hadúr, a „nemzet akaratából" kiadta parancsát: „Aki leteszi a fegyvert, vagy erre parancsot ad, felkoncolandó. Hazátlan, hitvány féreg, aki nem harcol tovább. Kitartás! Éljen Szálasi, népünk honmentő vezére!" Különböző listákat kezdtek vezetni. A feljelentések száma emelkedett. Megteltek a börtönök, büntető századok mentek a frontra, keresték a szökött katonákat. Általános statáriumot vezettek be, a gyanús elemeket kivégezték. Rettegésben élt mindenki, Demecserben is. Megjelent az I. majd a II. zsidótörvény is, mely a zsidók lehetőségeit, mozgását jelentősen korlátozta. Boltjaikat bezárták. A III. zsidótörvény még ezeknél is szigorúbb volt. Néhány kitétele: - A zsidók kötelesek a ruhájukon sárga csillagot viselni. -A zsidók telefonját le kell szerelni, gépjárműveiket el kell kobozni. - Zsidó nem foglalkoztatható, irodákból, színházakból ki őket tiltani. - Üzleteiket be kell zárni. Hajón, vonaton nem utazhatnak - Házukat, vagyonukat el kell kobozni, iparengedélyüket be kell vonni. - Lakásukat 14,00-17,00 óra között hagyhatják el. Parkban, sétatéren nem tartózkodhatnak -Aki zsidónak helyet ad, internálni kell. A parancs betartását a Nyilas párt és a csendőrség ellenőrizte. A parancs kiadása után, 1944. április 26 án megkezdődött a zsidók begyűjtése. Demecserben a zsidókat a Nagy utcán lévő zsidó templomba gyűjtötték össze. 37 család, a felsorolás szerint férfiak, asszonyok, gyerekek 3 napi élelemmel, németek kíséretével gyülekeztek. Lakásukat lepecsételték és államosították. Ezt követően éjszaka, Nyíregyházára, Varjúlaposra vonultak. Ott volt a fő gyűjtési hely. Az összegyűjtést követően tehervagonokba zsúfolták őket. Az ajtókon kis nyílást hagyva, szögesdróttal bedrótozták. Ugyanezt tették az ablakokkal is. A vonatokat irányvonatként Auschwitzba irányították. A demecseri állomáson áthaladó vonatokból még kiabáltak a lakosságnak. Sem vizet, sem kenyeret nem lehetett adni a szerencsétleneknek. A víz vételére megállt vonatoknak a közelébe sem lehetett menni.

 

Részletek Mezőfegyveresi Teremy József  anyagából

 

A három SS katona

 

A német csapatokból az SS alakulat volt a legkegyetlenebb. Demecserből mégis volt három személy, aki jelentkezett az SS alakulatba: Batári Kálmán, Takács László és Tóth István. Sorsukról később nem hallottunk. Rémhírként terjedt el, hogy Tóth István visszatért és a hónaljából eltávolíttatta a tetovált SS jelzést. A bombázások fokozódtak. Budapest és a nagyobb városok bombázásáról írtak az újságok. Később a debreceni és a nyíregyházi állomást is lebombázták. Demecserben naponta megszólaltak a szirénák, délután menetrend szerint jöttek kötelékben a bombázók, vadászgépek kíséretében. Már a zúgásáról meg lehetett ismerni, hogy angol, vagy orosz gépek voltak-e. Gyakran megjelentek a német vadászgépek is. Különösen este lehetett látni a légi harc során a röpködő világító golyókat, lövedékeket. A légvédelmi fényszóró csóvák keresték a repülőgépeket a nyírbogdányi gyártói. Gyakran lebegett a levegőben az úgynevezett „Sztálin gyertya". Olyan világosságot adott, hogy mindent olyan jól lehetett látni, mint nappal. Láttunk füstölgő repülőt, meg robbanást. Nyíregyháza, Debrecen többször volt bombázva. Többször híresztelték, hogy sorra kerül a nyírbogdányi és Demecseri gyár bombázása is. A lakosság a légitámadások alatt a pincékbe, óvóhelyekre menekült. Egyik napon biztosra vették a támadást a gyárak ellen és a lakosság az egész napot az erdőben, a határban töltötte. A repülőgépek többször vékony fém és alumínium szalagokat dobtak a levegőbe, hogy megzavarják a rádióadásokat. 1944. augusztus 23-án, Románia átállása után meggyorsultak az események. A németeknek a Kárpátokban kiépített védelmirendszerük megkerülésével 1944. augusztus 29-én az oroszok az Ojtozi szorosban átlépték a történelmi Magyarország határát. Szeptember 23-án átlépik a csonka Magyarország határát. Szinte ellenállás nélkül közeledtek felénk. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követték a német csapatok. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt. A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak az emberekhez. Sokan csomagoltak és menekültek. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak az áruló besúgók miatt. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte. Nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára. A gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosok a helyszínen temették el. A front elvonulása után a kastély leégett. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tankcsatát vártak, a Demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tankelhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna hídjait felrobbantották. a Bogdányi úti ás Berkeszi úti hídját is. Október 19-én estére a németek összeszedték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németeket támadás érte és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. A határban a kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonultak, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak, csak a reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok törték meg a síri csendet. A falu lakói félve lépett ki az utcára, félelmetes volt a nagy csend, az emberek valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas katonák jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül érkeztek. Mint kiderült partizánok voltak. Végig járták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek. Ellenőrizték a határt is. Élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő beton bunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság temette el. Éjszaka visszajöttek a németek. Igen idegesek voltak, kutattak a partizánok után, majd még éjszaka ők is elvonultak a faluból. 1944. október 22-én reggel szovjet és román csapatok érkeztek. Lovakkal, szekerekkel és kocsikkal jöttek, elfoglalták a falut egy puskalövés nélkül. Az orosz parancsnok oroszul beszélő tolmácsot keresett. Apám, Teremy Sándor, mivel az I. világháború után több évig orosz hadifogságban volt, megtanult oroszul, így ő lett a tolmács. Az orosz főhadnagy, aki a község parancsnoka lett, utasítást adott az orosz és román katonai vezetőknek a rablás, a lopás megszüntetéséről és a lakossággal való megfelelő viselkedésről. A lakosság a korábban érkező hírektől megfélemlítve várta a megszálló hadsereget. A nők fekete, sötét ruhába öltözte, arcukat igyekeztek minél jobban eltakarni, mert a hírek alapján féltek a katonák zaklatásától. A fiatal gyereklányok a házakba, bunkerekbe húzódtak. A katonák tisztálkodással, a jószágok etetésével és élelemszerzéssel foglalkoztak. Sokan az értékes tárgyakat keresték, gyűjtötték a gyűrűket, a karórákat, az ékszereket. Volt olyan katona, akinek a két karján már több óra nem fért el, így a lábára kötötte azokat. Az élelmiszerszerzés elég egyszerűen történt. A faluban a baromfiudvar állomány erősen lecsökkent. A sertés vágástól sem riadtak vissza. Ha találtak házinyulat, azt is elvitték, levágták. Sütöttek, főztek, pihentek. A kertben éppen a méhek kaptárjait bontotta fel néhány román katona, mikor nagy süvítéssel egy ágyúlövés érte a Kálvin teret. A román parancsnok hintója két lóval együtt elpusztult. Két román katona súlyosan megsérült, egyikük lábát elvitte egy repesz. Az utcán táborozó csapat megmozdult, igyekeztek az utcát elhagyni. Felkészülve várták a következő lövéseket. Az orosz tüzérség az Arany János utca északi oldalán lőállásba helyezkedett, de további belövés nem történt. Rövidesen megjelent egy német repülőgép a légtérben. Alacsonyan szállt, körözött és közben géppuskával lőtte a megszálló sereget. A lakosság pincékbe, bunkerekbe húzódott. A katonák kiálltak az udvarra és kézi fegyverekkel lőtték a repülőgépet. Halottakról és sebesültekről nem volt tudomásunk. Egy szovjet katonát találtak meghalva a Lónyai csatornában, a szivattyú közelében, akit ott is temettek el. A szovjet és román hadsereg több napos tartózkodásra rendezkedett be. A katonák pajtákban, istállókban, szénás színekben és a szabadban, szekereken pihentek. A tisztek lefoglalt lakásokban, zsidók és menekültek házaiban szállásolták el magukat. Várakozás közben a katonák érdeklődtek, hogy milyen város az a Tisza, az öregek mondták nekik, hogy olyan nagy, hogy mind elfértek benne, nem tudnak továbbmenni, hiszen a céljuk Budapest és Berlin volt. Demecserből a jobb módú családok, a földesurak pénzükkel és értékeikkel elmenekültek a front elől. Egyedül Pazonyi Elek Endre és orosz származású felesége Tatjána várta a szovjet csapatokat. A megérkező orosz tisztek, parancsnokok részére fogadást is adott. Majd ezt követően, jóval később hagyta el a falut családjával együtt. A Tiszán az orosz csapatok sokáig nem tudtak átkelni. A német csapatok a túloldalon beásták magukat és fedezékükből ellenőrizték a Tisza vonalát. A hallomások szerint a felvidékről levonuló csapatok útvonalát biztosították. A Kárpátokban kiépített állásokat kénytelenek voltak feladni a Románia felől érkező orosz csapatok miatt. A Tisza melletti területeket a csapatok frontvonallá nyilvánították. Dombrád községből a lakosságnak el kellett költöznie Gégénybe, Demecserbe és Pátrohára. Csak a férfiak jártak fel az állatok gondozására. Az orosz és román katonák összeszedték a környéken az összes vashordót, később a fahordókat is, hogy a Tiszán hidat tudjanak építeni belőle. A megépített hidat az átkelésnél azonban a németek mindig szétlőtték. Nagyon sok orosz katona veszett bele a Tiszába, esett el az átkelés megkísérlésekor. A németek majdnem egy hónapig tartották a frontvonalat a Tiszánál, majd elvonultak. Ezt követően az orosz és román csapatok átkeltek a Tiszán, kivonultak a környező településekről, csupán a parancsnok maradt néhány katonával. A front elvonulása utána a dombrádi lakosság visszaköltözött és megindult az élet a községekben. A menekültek egy rész is visszaérkezett. Elkezdődött a romok eltakarítása, a helyreállítás, a hidak megépítése, az állatok befogása. A híradó, a rádió közölte, hogy a csapatok Budapest felé közelednek. Szálasi a nyilas csapatokkal nyugatra menekült, magukkal vitték az ország aranykészletét, a koronázási ékszereket és a Szent koronát. Budapest környékén nagyon nehéz harcok folytak.

 

A dunántúli nehéz harcok után, 1945. április 4-én hagyták el hazánkat. A harcok még tovább folytatódtak, majd Berlin 1945.május 9-i eleste után Európában végre befejeződött a háború, óriási veszteségeket okozva mindenkinek. Az ország romokban hevert, összeomlott, szétlőtt épületek, felrobbantott hidak, gyárak voltak mindenütt. A lakosságnak a harcok alatt a nyomor, az éhezés jutott. A háború áldozatait nehezen lehetett összeszámolni. Demecserből 83 áldozatot tudtak azonosítani. Voltak aki meghaltak, eltűntek, vagy fogságban, ismeretlen helyen lehettek. Sok sebesült tért haza a frontról, hogy itthon gyógyuljon meg. Mások gyógyulásuk után hadi-fogságban, táborokban éltek és csonkán, kar, láb nélkül, fél lábbal, vagy fogyatékosan tértek vissza a családjukhoz. A fogságból hazatérők szerint nagyon sokan maradtak még fogságban. A harcok alatt szinte megszűnt az élet. Mindenki pincékbe, bunkerekbe húzódott. Féltek a harcoktól, az idegen katonáktól. A front átvonulása után azonban az emberek úgy érezték, hogy nem állhat meg az élet. Minden településen, így Demecserben is megkezdődött a romok eltakarítása, az ország, a település újjáépítése. Sok leányt sajnos így is megerőszakoltak, de ezt nem igen volt szabad reklámozni.

 

"Hol sírjaik domborulnak..."

 Forrás: Lucza János kemecsei helytörténész

 

Az 1914-1918 közötti I. Világháború kirobbanásának 100. évfordulója alkalmából közöljük Demecser hősi halottjainak névjegyzéke mellett néhány fontos adatait. A nevek ismertek, a hősi emlékmű, Teremy tanár Úr Demecser című könyve is pontosan tartalmazza azokat. Most ezen összeállításban születésük helye, életkoruk, családi állapotuk, harci egységük pontos neve is szerepel, és hősi haláluk ideje, helye is megtalálható. Kegyeletünk és tiszteletünk kifejezése is ez a megemlékezés, egyúttal mementó az utókor, a leszármazottak részére is.

 

Demecser hősi halottainak száma 42.

 

Antal András Nyíregyháza, szül. 1891, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1917. júl. 8. Beke József Demecser, szül. 1882, honvéd gy. e., honvéd, Przemysl, 1914. nov. 17. Benya Béni Demecser, szül. 1897, nőtlen, 29. vadász e., vadász, orosz harctér, 1916 Benya József Demecser, szül. 1895, nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd, oroszharctér, 1914 Bötykös Albert Demecser, szül. 1878, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1915. ápr. 15. Bötykös Imre Perbenyik, szül. 1891, nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1914. szept. Dzsadek Gyula Tiszadada szül. 1881, nős, honvéd gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1915. jan. 1. Éles László Demecser szül. 1880, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1916. jan. 4. Fekete Ferenc Demecser szül. 1897, nőtlen, 11. közös honvéd gy. e., gyalogos, Nyíregyháza, 1917. júl. 25. Fischer Lajos Demecser szül. 1897, nőtlen, 11. honvéd gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1915. júl. Fischmann Ignácz Demecser szül. 1886, nős, 11. honvéd gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914 Hajnal Péter Demecser szül. 1891, nőtlen, 11. közös honvéd gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914. okt. Hegedüs Antal Demecser szül. 1882, nős, 11. közös honvéd gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914. nov. 15. Hegedüs Sándor Demecser szül. 1882, nős, 11. közös honvéd gy. e., gyalogos, Demecser, 1918. szept. 29. Huszár István Nyírbogdány, szül. 1892. nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz fogság, 1917. dec. Huszti József Demecser, szül. 1892, nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd Volhinia, 1916. Kovács Károly Nagykálló, szül. 1880, nős, 60 gy. e., gyalogos, Taskend, 1916. László József Demecser, szül. 1891, nőtlen, 65. gy. e., kerékpárosztag, őrmester olasz harctér, 1917. László Ferenc Demecser, szül. 1893, nőtlen, 65. gy. e., gyalogos, orosz fogság Mák Imre Nyíregyháza, szül. 1896, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz fogság, 1917. Mihály András Levelek, szül. 1892, nős, 5. közös gy. e., gyalogos, Segesvár, 1918. szept. Nagy Mihály Nyírtét, szül. 1889, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1915. szept. 21. Nagy Sándor Ófehértó, szül. 1893, nőtlen, 5. honvéd huszár e., huszár, Budapest, 1916. júl. 11. Náczán János Demecser, szül. 1888, nős, mezei tüzér, altüzér, Nagykálló, 1920. máj. Ondó József Vasmegyer, szül. 1891, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1916. Ondó Péter Vasmegyer, szül. 1891, nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1917 Papp Ferenc Demecser, szül. 1886, nős, 65. közös gy. e., gyalogos, Ungvár, 1914. okt. Pisla András Sényő, szül. 1880, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1915. máj. 18. Sepa Ferenc Demecser, szül. 1892, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1916. Sepa István Beszterec, szül. 1892, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz fogság, 1918. Sipos Gábor Demecser, szül. 1889, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914. okt. Sipos István Demecser, szül. 1876, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1916. jún. 10. Schwarcz Sámuel Demecser, szül. 1888, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1914. dec. 20. Szabó Albert Demecser, szül. 1893, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1915. máj. Szabó Ferenc Demecser, szül. 1888, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1915. jan. 15. Szöllösi Ferenc Demecser, szül. 1886, nős, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914. okt. Tamás József Demecser, szül. 1889, nőtlen, 65. közös gy. e., gyalogos, orosz harctér, 1914. szept. Tamás Sándor Demecser, szül. 1892, nőtlen, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1915. márc. 8. Török Pál Tiszakerecseny, szül. 1883, nős, 12. huszár e., huszár, orosz harctér, 1914. Váradi Mihály Nagykároly, szül 1876, nős, 82. gyalog e., gyalogos, román harctér, 1916. Zakar Gábor Demecser, szül. 1874, nős, 11. honvéd gy. e., honvéd, orosz harctér, 1917. Zakar István Ramocsaháza, szül. 1888, nős, 65. közös gy. e., gyalogos, olasz harctér, 1918. szept.

 

 

A második világháború Demecseri áldozatai:

 

Bacsó József Nagy Pál Bagonyi Lajos Jóni József Náczán János Bagonyi Mihály Karász Lajos Papp József Baráz András Kató István Potomai József Baráz János Kántor Béla Polyák Péter Barok József Kékes András Rózentál József Barati Sándor Kiléber István Rózsás József Batári Sándor Kiléber József Sepa Mihály Bedécs Imre Kocsis Lajos Simancsik János Benda György Ifj. Kocsis Lajos Simoreszik János Beláz András Koós János Sipos János Csadek Sándor Kósa Miklós Somogyi Antal Enyedi Imre Kovács Béla Szanicza János Enyedi József Kovács István Szaniszló Béla Éles József Kovács József Szaniszló György Fodor Sándor Kovács Sándor Teremi Sándor Fuzák Ferenc Lankó János Teremy Gyula Gogol Sándor Laskai Ferenc Teremy József Gulyás András László Bertalan Teszák János Győri Sándor László Béla Teszák Pál Hajdú Béla Lengyel Gyula Sz. Tóth János Hajdú János Lengyel László Tóth Menyhért Hajnal Menyhért Liki Mihály Trohák Pál Hegedüs Sándor Litahi József Vajda Antal Hudák István Méz Gábor Vaskó Ferenc Jakab Ferenc Mitru Miklós Vaskó Sándor Janóczki Pál Molnár Ferenc Varga István Jámbor Albert Nagy József Zilahi József

 

A talaj kialakulása

 

A Nyírségre fújt futóhomokot a szelek ide-oda mozgatták helyenként jelentékeny magasságú buckákat, gerinceket halmoztak fel, szélbarázdákat vájtak bele. A mélyedésekben összefutó csapadék vízállásokat, tavakat hozott létre. Száraz időben ezek ismét felszikkadtak. A  talaj felszinét itt-ott benőtte a fű, majd erdőségek is keletkeztek rajta. A terület nagy részén azonban a szélviharok felszinformáló ereje, ha kisebb mértékben is, egészen a legujabb időkig éreztette hatását, míg végre az emberi kez munkája, az egyre belterjesebbé vált mezőgazdasági művelessel s különösen a valóságos áldást jelentő akácfa ültetésével a futóhomokot teljesen megkötötte és a Nyírség felszíne mai alakjában állandósult. Ez az alak szabálytalan, lapos kup felületéhez hasonlít. A Tisza vizének munkája mélyítette le a Nyírségtől északra fekvő Rétköz felszínét is. A feltűnő magasság külömbség két természeti erő hatása folytán alakúit ki s a folyóvizek és a szélviharok munkájának következmenye. A rétközi medence  fenekére lerakódtak a felette elterülő víz üledékei s különböző származású törmelékek és hosszú időn át feltöltötték. A harmadkor végén, az u. n. levantei időszakban ez a feltöltődés már annyira előre haladt, hogy a levantei tenger nem is volt összefüggő víztükör, hanem különálló s aránylag sekély mélységű, édesvizű tavak csoportja. A homok buckákkal, gerincekkel körülvett mélyedések, vízállások alakja, kiterjedése, helyszínrajzi eloszlása szinte szeszélyes változatosságot mutat. Magassági elrendezettségükben azonban határozott törvényszerűség ismerhető fel, ami a térszin általános alakjából következik. Ha a Rétköz déli szélétől, kiindulva, deli iranyban haladunk, minden dél felé következő mélyedes fenékszintje magasabb az azt megelőzőnél.  A tervezet ugy a gyűjtő főcsatorna, mint az összes nyíri csatornák fenékvonalát olyan mélységre helyezte, hogy „ezen nyílt csatornákon nemcsak a völgyek és lapályok árkiöntései, de egyszersmind a mélyebb fekvésű öblök és medencék vizei, kár és veszély nélkül még akkor is a Tiszába vezethetők legyenek, ha a Tisza és a nyíri vizek legmagasabb vízállásai találkoznának."A Rétköz valóságos tengerré alakult át. De egyre  tűrhetetlenebbé vált a helyzet a Nyírségen is. A vármegyei árkok s az egyes birtokosok magán árkai ugyan nagymennyiségű vizet vezettek el a  Rétköz felé, csekély  méretüknél  fogva azonban  korántsem voltak alkalmasak arra, hogy a nyíri árterületeket a víztől mentesítsék.

 

Közlekedés a Rétközben

 

Száz évvel ezelőtt itt ezt a tiszai részt nádas, mocsaras vidéknek láttuk. Az egész részt víz borította. Csónakkal közlekedtek az emberek. Egy-egy falu három-négy vagy öt lakásból állott. Az emberek foglalkozása halászat volt és a madaraknak a tojásait szedték ki. Halászat vagy tojáskeresés közben az emberek csónakon, ahogy közlekedtek, látták, hogy bizonyos tűzoszlop tör fel a vízbül. Közel menni nem mertek hozzá, mert egy hatalmas, ember nagyságú béka őrizte ezt a tüzet és inkább távolodtak ilyenkor már a gázlókon, ami a nádasban volt. Azon elhagyták a vizet. Hogy mi volt ennek az oka, az öregek mesélik: Elátkozott pénz, aranypénz volt az a lángoszlop és elátkozott ember, aki őűrizte bíéka kíépibe. Az szívesen vette volna, hogyha ebből a tűzből vettek volna a járóúkelőük, mert ara volt elátkozva, addig őrizze ezt a tüzet, amíg el nem hordják lassan-lassan, és el nem fogy. A mocsarak lehúzódtak lassan erről a részről. Erdő borította utána a nádas helyett ezt a részt. Legtöbb nyírfa volt, azért nevezik Nyírségnek.

 

 

Legenda a betyárokról

 

A Nyír erdőiben megjelentek a szegénylegények, akiket a pandúrok üldöztek. Ezek voltak a betyárok. Tizenkét betyár telepedett le itt a környékünkön. Először nagyon megértette egymást a tizenkét betyár. Egyikőjük cselből a demecseri vár urához szegődött szolgálatra és a tizenegy betyár, aki külön maradt, megtámadta a várat. A várúr megkérte szolgálóját, csaónakkal vinné be őtet a víz közepén elrejtett nádashoz, ahol megbújhatna a betyárok elől. Ez teljesítette is kívánságát. Csónakba ültek, bementek a nádas közepére. Itt viszont a betyár elszámította magát, mert az úr megkapta hátulról, kiszúrta mind a két szemét és úgy engedte vissza csaónakkal. Bolyongás közepette, ahogy csónakkal evezett a nádasban, úgy talált rá a tizenegy betyár. Persze nem tudták megtalálni az urat se. Ekkor a várat kifosszák és elmennek szálláshelyekre, a kéki Cicka-hegy alá, amit ők neveznek el így eggyik lányraól. Itt peénzt elássák, és azt mondja véletlen a betyárvezér, hogy: – Ezt a pénzt nem jaól tettük el, mert megtalálnám akkor is, ha vak lennék. Ere a tiszttársa megragadta, kiszúrta minda két szemét, és úgy engedte szabadjára, hogy: – Találd meg, úgy látszik áruló akarsz lenni! A tíz betyár tovább vándorolt és Pergeszabolcson üti fel a tanyáját közvetlen. Itt pedig egy Szigeti nevű paraszt bácsi juhot legeltetett. Amikor meglátta a tizenkét betyárt, először nem tudta mire vélni, hogy mi az. Lovas, fegyveres emberek mit keresnek itt? De bizony nagyot nézett, amikor már a juhokat ütötték a nagy rendre, sorjába és őűtet is meg akarták fogni. Akkor az öreg elindult szaladni, laóval vágtattak utána. Hát mennek-mennek egész a Tiszáig. Az öreg gondolkodik a Tisza parton: – Mit csináljak? Hova menjek? Nem vóút más mit tenni, átszaladtam a Tisza jegén – mondja az öreg. Hát a lovasok csak utána mennek. Ott szaladgál mindenfele, ere is, ara is. Nem vaót mást mit tenni, beszaladt egy csomó zőűd tengeribe. Így aztán eltűnt a tíz betyártoul. A tíz betyárnak nem vót mit tenni, visszafordultak és Berkesz alatt a juhokat elhajtották, eladták – mondta így az öreg Szigeti. Persze a tíz betyárt elfogják a pandúrok és a berkeszi gróf parancsára a berkeszi udvaron, a gróf udvarán akasszák föl mind a tízet egymás mellé. A két vak betyárt, aki koldulással kereste utána a kenyerét, azt pedig a gróf befogadta a vár udvarába abból a célból, hogy megkeresse majd az elásott aranyat. El is indultak, és amikor elértek a hegyhez, tűz csapott fel a hegybőűl és a betyár akkor azt mondta a grófnak, hogy menjen egyedül oda a hegytetőre és ott várja meg, amíg még egy tűz fölcsap, akkor lökjön rá homokot. A gróf oda is ment. Hanyattfeküdt a hegy tetején. Igen ám, de alighogy hanyattfeküdt egy cérnaszálon csüngve egy nagy malomkerék megjelent a feje fölött és ott forgott cérnaszálon. Persze nem mert semmit csinálnia graóf, alig hitte, hogy eltűnjön onnan a malomkerék. Visszafordult, hazament. De másodszor megint csak próbálkozik vele. Két nyírfasor közt kellett elmenni, hogy a hegyhez érjenek, és másodszor is vágtatnak a hintón. A fa összehajlott nagy suhogással és egy fekete hollaó a fák fölött elrepülve kiragadta a hintaóbul az urat és azt ugyan még ma is kereshetik. Még ma se találták meg az urat. És ettől kezdve senki se akadt, aki még ott az elrejtett pénzt keresné az emberek közzül. Ezt, ezt mindenki beszéli Kéken, kérem – kérem szépen. Sőt ez van még tovább arról is, hogy az öreg Farkas bácsi pedig azután megleste ezt a történetet és sikerült neki homokot szaórni era a lángcsóvára és fönt maradt egy üst pénz. És hazavitte az aranyat – ezt különben már édesanyám is mondja, hogy azt látták, hogy rengeteg aranypénzt vitt haza és meggazdagodott belőűle. Vót neki, tulajdonképpen Kék környéke az övé vót, mer megvette az egészet. István gróftól és Nyárádyaktól, mer tulajdonképpen a Nyárádyak az azt hiszem a főtanácsos volt és attól vette meg ezt. És mikor visszavitte az üstöt elásni ugyanara a helyre, akkor rálépett, hogy megtapossa, hogy ne lásson, ne látszódjon a friss hely, és akkor kicsavarták a lábát úgy, hogy még ma is így van a lába. És az öreg meséli is, hogy úgy történt. Állítja. Hát azt, hogy mi a valóság vagy mi nem?

 

 

Nagy János története (76)

 

Az öreg berkeszi grófnak, gróf Imrének vót egy kocsisa, Dajka Mihálynak hítták. Az annyira értett a lúhoz, a lúápoláshoz, hogy Berkesz Pátrohához, a pátrohai állomáshoz tizenkét kilométer. És Cégényből indult a vonat Demecserbe, és mire a gyorsvonat beért Demecserbe, az is a tizenkét kilométert akkorára megjárta. És már félútba megdöglött az egyik lova, félútba. És mire odaért az állomásra, akkor kifordult a hámból, a hajtásból, tehát félútba megdöglött. És a döglött lúval kijött az állomásra, és el tudott menni a gróf a gyorsvonattal. Ezt a gróf észrevette, hát azt mondta a kocsisnak: – Hát Mihály fiam, régi szógám vagy, eridj el pihenőre. Adok neked földet, kifizetlek egész esztendőre, osztán gazdálkodjál, éljél úgy, mert nékem fiatalabb kocsis kell. – Jól van gróf uram, majd én sietek, tessék kifizetni, és ami jár, tessék kiadni – hát aszondja a kocsis. Mert ott volt húsz lovász, húsz kocsis, de ű volt az első hajtó kocsis. Azt nem tette meg száz ember se, amit ü megtett. És egy más ember ment a gróffal ki az erdőre.

 

 

Nagy János másik története(76)

 

A berkeszi grófnál volt egy parádés kocsis. Volt neki vagy harminc darab kocsiló. Neki lovászai is voltak, de ő a lóra egyszer se tette a kezét, hanem a lovászok kezelték. Befogták neki a lovat, felült a bakra és hajtott. De ő tudott valamit. Hát volt egyszer egy ember a pajtának a tetején. És fedte náddal a pajtának a tetejét. És mikor ment ez a Dajka Mihály négy lóval, mikor odaért a dohánypajta irányába, akkor csak megállt mind a négy ló, mint akit leszögelnek. Szól a lónak, nem megy sehová. Akkor így felnéz a kocsis a pajtára. A gróf meg ott ül hátul az ülésben. Azt mondja: – Hallja barátom, engedjen engem az utamra. Nem akarta észrevenni az ember. Aszondja: – Hallja barátom, engedjen az utamra. Akkor lenéz az ember: – Hát mit akar maga tőlem? Hát bántom én magát? Fogom én a maga lovát, hogy nem megy? Hát tán arra vón kíváncsi, hogy nem megy, tóljam meg a kocsit utána? – Nem kell azt tólni kérem, hanem engedjen engem utamra. Nem enged? – Hát menjen, ha mehet! Ez a kocsis nem szólt semmit se. A zsebébe vót mindig ilyen rezerva sarok, amit a patkóba bele szoktak csavarni, hogy esetleg a lú el ne csússzon a kövön. Hát ez csak benyúl a zsebébe és kivett egy patkósarkot, amit a patkóba szoktak belecsavarni. Négyellős ostora volt, és akkor rákötötte az ostor hegyire. Megforgatta, közévágott a lú közé az ostorral. A lovak megindultak, mentek. Az ember meg, mint egy zsák lefordult a pajta tetejéről. A lú közé csapott, és az a vas sarok kivágta az embernek az egyik szemét. Ezt látta a gróf a szemével. Egy esetbe történt, egy húsvét szombatján. A gróf hazulról és későn kapott táviratot, hogy ide és ide kell megjelenni. Majd kérem szépen felhívta telefonon a Dajka Mihályt, azonnal fogni és ki a nyolcashoz, reggel. Na, de már Cégény az állomáshoz tizenkét kilométer, Kisvárda a demecseri állomáshoz tizenkét kilométer. Telefonon felhívta a kisvárdai főnököt, hogy kiindult-e a vonat? – Kérem gróf úr, éppen most indult ki! Nem, még ő azután ült a kocsira. – Na, Mihály mán Kisvártáról kiindult a vonat! – Nem baj gróf úr! Hát megindult menni a kocsival, na, ő hamarabb ért a demecseri állomásra, hogy még jegyet érkezett váltani. De félútba megdöglött az egyik lú. Leszállt a gróf, megfordult Dajka Mihály. Mikor bevezette a lovakat az istállóba, az egyik bement, a másik felbukott. Hazajött a gróf, jelentette neki, hogy a Lancsi, almás-babos ló megdöglött. Aszondja: – Na, Mihály nem baj, hogy megdöglött fiam, csak azt mondd meg nekem, hogy mi történt, hogy a Lancsi nem izzadt, a Lajstrom izzadt. Mondd el nekem fiam aztat, mi vót ennek az oka? – Hát – aszondja – gróf úr, itt nincs tagadnivaló semmi, a Lancsi félúton megdöglött. De azért hazajöttem vele. – Hazajöttél vele fiam. – Haza. Na nézd – aszondja – nincs semmi baj. Az évnek az elejin vagyunk, kifizetlek az egész évre és fiam légy szíves hagyd el az istállót úgy, hogy ide többet soha ne gyere. Hát – aszondja – nincs mit tenni, szót fogadok. Ki tetszik holnap méretni az életet, elszállítom haza. Vissza nem jövök, kocsisember vagyok. Vagy tudok az lenni, vagy nem. Tessék másat választani. Úgy is történt. Kimérette évre a bérit és elment. Hát az a sok lú mi ott vót, neki tizenkét lovásza vót, azok csak a lovakat ápolták, etették, pucolták, de nem adott az Isten olyan embert, hogy a lúnak közelibe mehessen, hogy annak valaki szénát adjon vagy vizet adjon! Ha mentek a legények hozzá, hogy etetnek, hát a plafont érte a lábai, harapott, vágott, rúgott, se ponyvával, sehogy nem boldogultak, amikor otthagyta. Hát ott vót egy jószágkormányzó abba az uradalomba, elhívták a cselédek, hogy nézze meg, mi történt? Minden lú megdöglik, három napja nem ettek, nem ittak. Hát, ha idegen lovat visznek be, az is! Hát nincs mit tenni, vissza kell Mihályt hozni. Hát a következő nap mentek is Mihályért. Ment egy legény. – Mihály bátyám, azonnal jöjjön vissza! – Kinek a parancsára? – A gróf úr parancsára. – Hát fiam, én nem veszem igénybe az üzenetet. Eridj haza, mondd aztat fiam, nem találtál itthon. Akkor délután ment a másik. Az is úgy járt, nem veszi tudomásul az üzentet. – Mondjátok fiam a gróf úrnak, hogy én csak annak a szavára megyek vissza, aki engem eleresztett a szolgálatomból. Ha a gróf úr nem sajnálja a fáradságot, hogy eljön és felszólít, hát elmegyek széjjelnézni. Elment a gróf úr, azt mondta neki: – Mihály fiam, gyere vissza, holtiglan kenyeret adok neked, elmégy nyugdíjba fiam és a többit bízd rám, de gyere vissza, mert minden lovam megdöglik. Felült a gróf úrhoz a kocsira, azt elment vissza. Bemegy az istállóba. tele van az egész placc, mert az tiszta szép volt, ki volt írva mindnek a neve. Hát bemegyen oda, hát azok a vad jószágok! – Adjatok csak egy suhogót! Aztán elkezdi ütni, elkezdi szélről a lovakat seprűzni. – Mi van ezekkel, hogy a farkas egyen meg benneteket! Hozzatok neki enni, hozzatok neki inni. Eszik ez, iszik, csak nem jól kezelitek a lovakat. Hát oszt még a Dajka Mihály bácsi vót nála három évig, oszt nyugdíjba helyezte. Így, tisztesség útján jöhetett egy másik. Ha őt vissza nem veszik, ott többet lú nem marad meg. Hát ez tiszta igaz, ez nem hazugság. Én ugyan látni nem láttam, de olyan emberektől hallottam, akik nem hazudnak. Ennek a fia, avval beszélgettem, Sándorral, aszondták neki: – Azért van jó lovatok, mert az apád ördög. – Dehogy ördög, lehet a ti lovatok is olyan. – Hát mondd meg, mit csinált? – Tudod, tavasszal, mikor megindul a légy, lepke repked már kinn, ha egy piros lepkét látol, ha hét határon repül keresztül is, szaladj utána és fogd el és akkor a rúd szárnyát, rúd ágat vágja bele egy baltát, hogy nyíljon meg és abba tedd bele a lepkét. De én bizony sose kíséreltem meg, nem mertem vele foglalkozni.

 

Lippai Ferenc története(61)

 

Ismertem egy embert Demecserben. Mán 17 éves vótam, az is kocsis ember vót, osztán Duszás Jánosnak hítták. Kiment az állomásra, vendégekért. Kocsma előtt, mikor vitte a vendégeket, megállt. Bement a kocsmába, oszt akkorra a lú meg elszaladt a vendégekkel. Szóltak neki: % – János bácsi, hát elszaladt a lú! – kiment, verte a lábát a földhöz, kiszaladt: – B...a az Isten, ide kell neki jönni, ide kell neki jönni! – Verte a lábát a fődhöz. Nem csinált ű semmit, csak kiment a kocsmábul és visszajött a lú oda, ahunnan elment. Akkor osztán felült a bakra, oszt elhajtott. Olyan öreg vót, mégis kocsissággal foglalkozott. Tizennyócba meg is hótt. % Valamit adnak a kezibe, vagy kezet fog valaki vele, arra hagyja a tudománt. Vagy ha nem akarja, seprüt adnak a kezibe, aztán a seprüt elégetik.

 

A vak koldus meséje (Sokan mesélték a történetet)

 

A demecseri földvár szintén a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonúló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homok-magaslatnak a közepe táján, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. A térképen Várhegy a neve. A nép azonban Tündérvárnak, Leányvárnak nevezi. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehhez is hagyomány vagy monda fűződik.

Nemes Imre községi jegyző szerint egy Szilágyi nevű kéki gazdaembernek, sok év előtt igen magas korban elhalt atyja, fiatal korában Debreczenben járván, ott egy világtalan, 100 év körüli hegedősnek meséit hallgatta, a ki ezekkel kereste kenyerét, és midőn megtudta, hogy hallgatói között rétközi 397ember is van, elkeseredve panaszolta, hogy megvakulásának története a demecseri Lányok várával van összefüggésben.

Ugyanis a XVII. századnak a végén, a törökvilágban, mint ifjú egy úrnak a szolgálatában állott, kinek a Kacsavár volt a tanyája, mely a pátrohai határban néhány kilométer távolságra fekszik a demecseri vártól és szintén egyik szigetét tette a rengeteg rétközi mocsaraknak, és a mely két vár csak csolnakon közlekedhetett egymással.

A Kacsavár ura a törököktől szorongatva, kénytelen volt feleségével, szép leányával és kincseivel az erősebb demecseri Lányok-várába menekülni. Az öreg hegedős volt a csolnakos, s mikor már közel voltak a demecseri menedékhez, az úr mindkét szeme világától megfosztotta és a vízbe dobván, életét is elakarta emészteni, nehogy övéinek és kincseinek hollétét elárulhassa. Valahogy azonban megmenekült és mint hegedős tengette hosszú életét. Mi ebben a mese vagy igazság? egyikünk sem tudhatja. annyi azonban bizonyos, hogy hozzáférhetetlenebb helyet, mint az ebben a terjedelmes ingoványban épült várat, vidékünkön találni alig lehetett volna. A vár kerülék-alakú; öt–hat méter magasra emelkedik ki a sziget legmagasabb pontjából. Tetejének középtáját kincskeresők kissé homorúvá vájták. Fensíkjának hossza délről északnak 40 nagy lépés és 26 lépésnyi széles. – Nyugati oldala egészen meredek, a keleti kissé lejtős. – Északi és déli végét sáncz-árok szegélyezi. Az ezekből kikerült földtömegnek egy része kifelé hányatott. Az északi, félkörben futó árok kevésbé van elmosódva, mint a déli. A keleti oldalon egy 2 méter magas és másfél méter széles párkány vonul végig. A vár fensíkján sok téglatöredéket találni, bizonyságáúl annak, hogy itt hajdan épület emelkedett, csakhogy ez a magaslat sokkal régibb időből származik, mint a mikor már téglákat használtak, mert itt nemcsak számos őskori, durva cserépedénytöredéket, de határozottan bronzkorszakra valló fekete, – kívűl fényesre csíszolt – díszített edénydarabokat is találtunk. A vár körül is hasonló tárgyak vannak a felűleten szétszórva.

 

A rétköz mocsarai

 

Szabolcs maradéki ezer esztendőnek Lefolytán, sok színét láttuk az időnek. Átal mentek rajtunk ezer változások, Melyeket nem tudtak kiállani mások. Forrás: (Bozóky 1809.)

A bereg mocsarai a pokolba vezetnek, e mocsaras területen a római caesarok fénykorában (Kr. u. I. és II. században) jazygok tanyáztak, a rómaiak, nem tudták hasznosítani így nem is gyarmatosították, de a germán törzsek és a szlávok a jazygokkal hol barátságos lábon, hol pedig ellenséges visznyban állottak időszámításunk első századaiban a Tisza felső folyása mentén letelepedett germán törzsek, melyek közül nagyobb történeti jelentőségre vergődtek a lovas búrok, a hatalmas termetü bastarnák és később a gótokkal közeli rokon gepidák. A hun uralom megdőltével, Ungvár vidékétől a Tiszáig terjedő területen, szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen mocsaras területek védelme alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni, s védelmükre hathatós eszközül szolgáltak a földsánczok vagy földvárak, amiből egy nyomai Demecsertől északra még fellehető. A Tisza partján és a Nyírség mocsarai közt elterülő földvárak, mint Demecser, Pazony és Pócs-Petri községek határában, szláv kéztől származnak, hasonlókép a szabolcsi földvár is, mely azonban későbbi keletű.

Ott, hol a szlávok már ilyeneket találtak, siettek azokat a maguk részére felhasználni. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás viharai, hanem az árvizek ellen is biztos védelmet nyújtottak.

A IX. században e területen a poligám Mén-Marót uralkodott, kit Anonymus bolgárnak tart s aki, szerinte, "kazár népek felett uralkodik." Az Anonymustól említett kazár-törzsek a Nyír vidékén laktak, de a krónikákon kívül közvetetlen adataink nincsenek róluk. Anonymus, aki honfoglaláskori adatait nagyrészt a későbbi kor hagyományaira alapítja, ezzel vissza akarta tükröztetni amaz összeköttetést, mely a magyaroknak s a kazároknak távol keleten kötött szövetségéből származott.

A honfoglaláskor a beköltözködő magyarok először Szalán birtokát foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. A Bodrog-köz elfoglalása után Árpád Mén-Maróthoz küldött követeket, hogy engedje át neki a Szamos vízétől a nyíri részekig terjedő földrészt. Mén-Marót ellentállott, mire Árpád Szabolcs, Thass és Töhötöm vezéreket bízta meg e terület elfoglalásával. Szabolcs, Thaas és Töhötöm vezérek.

Szabolcs 892. tájban a tiszaládi (ma Ladány) révnél úsztatott át Mén-Marót földjére. A Tiszán való átkelés után Szabolcs és Thass észak felé vonúltak, s a ritka népességű vidéket hatalmukba kerítették.

A Tisza és a Bodrog egyesülésénél, szemben a mostani Tokaj szőlőkoszorúzta dombvidékével, Szabolcs megpihent, s a meghódolt szlávokkal a további előnyomúlás hátvédéül szolgáló földvárat építtetett, azt Ekölcs oltalmára bízta, maga pedig a Tisza tekervényes partján tovább vonúlt a Szamos völgye felé. Az újonnan épült földvár, a hódító vezér nevéről Szabolcs várának neveztetett, s idők folyamán mind nagyobb fontosságra jutott. Míg Thass a Szamos-folyó völgyén vonúlt lefelé, addig Töhötöm nekivágott a Nyír erdejének s seregével egész a Hómosó érig jutott, mely a mai Szilágy vármegyében, a Berettyónak egy Tasnád felől jövő ága. A hódítók elől menekülő nép Mén-Maróthoz futott, aki ekkor már nem gondolt az ellentállásra; a szlávok pedig csakhamar beletalálták magokat új helyzetökbe, mert ők tulajdonképen csak urat cseréltek.Szalán a Kárpátok északkeleti rengetegeire támaszkodva, uralmát egy évtizedig fentartotta. Árpád 903-ban foglalta el Borsova várát, azt földig lerontatta, Szalán katonáit pedig lánczra verve, Ung várába vitette.

E vár csakhamar ismét felépülvén, hatalmas védbástyájául szolgált a szabolcsi síkságnak az északról jövő támadások ellenében, - védelmi szerepéből kifolyólag csakhamar kiterjeszkedett a mai Szabolcs vármegye területére.

A betelepülő magyarok a meghódolt szlávokat nem írtották ki, hanem szolgaságba vetették, őket főleg földmunkára és halászatra alkalmazván.

A Tisza partján csakhamar virágzó halásztanyák keletkeztek.

Thass pedig a meghódolt nép kérelmére, a Nyír és a Tisza közt elterülő területen, vásárhelyet alapított, mely vásárhely róla Tassvásárhelynek (ma Tass) neveztetett.

A beköltözködő magyarok a meghódolt területet azonnal birtokukba vették. Erre engednek következtetni azok a törzsökös magyar helynevek, mint Apagy, Berkesz, Eszeny, Gyulaj, Gyüre, Hadház, Hort, Kaba, Karász, Magy, Nádudvar, Sényő, Téglás, Lorántháza, Gyulaháza, Ramocsaháza, Jákó, Eőr, Tass, Szabolcs, Veresmart, Levelek stb., melyek sehol sincsenek meg másutt e hazában. De miként Thass vezér, aki Anonymus szerint a szomszéd szatmármegyei Sárvárt alapította, később Nyitrában telepedett le, úgy Szabolcs sem maradt meg a róla elnevezett vár birtokában, mert maradékait a Vértes-hegység alján, a mai Fehér vármegye területén találjuk. Felmerül tehát az a kérdés, hogy a honfoglalók közül mely törzsek telepedtek le a mai Szabolcs vármegye területére? Közvetetlen adatok hiányában ismét a krónikák előadására vagyunk utalva.

 

Kund vezér volt a mi urunk

 

Kézai Simon szerint, Kund, a IV. törzsfő, a mai Szatmár vármegyének a Nyír körüli részeit foglalta el és valószínűleg a mai Szabolcs vármegyére is kiterjeszkedett. Az Acsád kún vezér törzsétől származott Itej és György a honfoglalás utáni időben Koós vagy Kelenföld nevű területet foglalták el. Anonymus szerint Taksony fejedelemsége alatt Thonuz-Aba vezérlete alatt bessenyők költözködtek be a hazába, kik a kemeji részeken egész a Tiszáig nyertek lakóföldet, később a XI., XII., XIII. században mind nagyobb rajokban telepedett le a nép vármegye területén. A tulajdonképeni Szabolcs vármegye területe nem képezte felosztás tárgyát, s így azt a letelepülő magyar törzsek közül egyik sem vette tényleges birtokába, hanem megmaradt nemzeti közvagyonnak, mint azt a későbbi adatok igazolni fogják. A bessenyők emlékét számos helynév őrzi. Bessenyőd, Laskod, Iklód, Székely, Őrmező, és Lövő bessenyő-telepek voltak. A bessenyők letelepedésének első sorban a védelem szempontjából volt fontossága.

Rendeltetésöket legjobban igazolják a helynevek: mint Eőr, Szakoly, Eőr-Ladány, Lövő-Petri stb.; ezekből kitűnik, hogy a bessenyők határőrök voltak az észak-keletről jövő támadások ellenében. (Kandra Kabos: Szabolcs vármegye alakulása. Akad. értek. XII. k.) A krónikák szerint a háborúkban az előhadat alkották s a későbbi várrendszernek ők tették a magvát. De a földterület, a hol letelepedtek, nem ment át a tulajdonukba, hanem a fejedelem rendelkezése alatt állott. A várrendszer feje volt az ispán; ő ügyelt fel a várra és a hozzátartozó birtokokra; kötelessége volt a várhoz tartozó népek összes ügyeit intézni s felettök bíráskodni. Ő vezette harczba az őrséget és a várjobbágyokat. Az ispán helyettese volt az udvarbiró, mely tisztségből később a vármegyei alispán fejlődött.

A Váradi Regestrum az 1201-1235. közötti évekből a következő szabolcsi vártisztviselők emlékét őrizte meg: Cumazan, Servus Dei, Mihály udvarbírák, Rozti Máté, Bozó pristaldusok.

A várrendszer alapeszméje a földesúri viszony volt, a királyi várak s a szolgálmányosok közt. - Kérdés, kik voltak ezek a szolgálmányosok.

Anonymustól értesülünk, hogy Szabolcs vezér a meghódolt népekből sokakat a vár szolgálatára kötelezett; ezek hihetőleg szlávok voltak, s alantas szolgálatokat teljesítettek.

A várnép előkelő szolgálmányosait a fegyverviselők képezték. Ezek a letelepedett bessenyőkből kerűltek ki, és Ekőcsön (a mai Erkecse) s Balsán laktak. A várjobbágyokból teltek ki az állandó királyi hadak.

A mai Szabolcs vármegye területére két királyi vár megyéje terjedt ki: a tiszamenti Szabolcs és a Tisza mindkét partján elterülő Borsova.

E várak megyéi összefüggőbb egészet alkották itt, mint az ország azon részein, a hol a várbirtokok a törzsbirtokokkal meg-meg voltak szaggatva. Mindazonáltal egységes Szabolcs vármegyéről a tatárjárást megelőző időben nem lehet szó, a tulajdonképeni vármegye csak a tatárjárást követő időben fejlődik ki a várak megyéiből, vagyis a várispánságokból.

Lássuk csak, mely várak megyéi (várispánságok) terültek el a mai Szabolcs területén, miként alakultak, fejlődtek s szüntek meg. A peres eljárás a perbeidézéssel vette kezdetét. Az idézés makacs elmaradás esetén leginkább kikiáltás útján történt. Így Várdai Jánosnak Lázári János fiai ellen folytatott perében a káptalan küldöttjei és a királyi ember a peres feleket a bátori vásáron, Beregszászon és Kállón hírnök által megjelenésre szólította fel. Hasonlókép idéztettek meg a Pazonyiak 1416- és 1417-ben Karász, Kis-Várda és Demecser piaczain, továbbá Kállai István, Apagyi Gergely és rokonaik 1436-ban, a Kisvárdaiak által ellenök indított perben. A meg nem jelent alperest 1332-ben a vármegye alispánja makacsságban elmarasztalta, míg Eszlári Jonhos Mihályt hasonló okból az egri vikárius 1436-ban egyházi tilalommal sújtja. Már a magyarok bevándorlása alkalmával virágzó halásztanyákra találunk a vármegye területén. Okleveleink Demecser határában 1330-ban 30 halászó helyet neveznek meg; Rakamaz mellett Igar nevü (1399), Várdai Domonkos birtokán Kalangya (1403) nevü halastóról tétetik említés. A bő halfogást leginkább jellemzi ama panasz, mely szerint Ibrányi Gergely fia Miklós, a Kállóhoz tartozó Fertő-tóból előbb 1160, majd 70 darab halat fogott ki. (1378.) I. Károly király 1325. okt. 10-én Egyed fiát Istvánt, Kállón tartandó hetivásárjogban megerősítette. Nyír-Bátor 1329-ben nyert szabadalomlevelet szintén Károly királytól, hetivásárai csütörtökön tartattak; Kisvárdának Mária királynő 1393-ban adott hetivásárjogot, országos vására Szent-Márton napján 1445-ben említtetik. Kálló 1438-ban nyert országos vásártartásra jogot. Devecsernek (Demecser) 1466-ban szintén volt vásárjoga. Báthori István 1421-ben Nyíregyházán serházat építtetett. Tolcsva. Felsőmagyarországból szakadt le Szabolcsba. 1312-ben Károly király Keleznő helységet adta Úz fia Úza mesternek és Jakabnak. A Karászi család után Demecsert örökölték, melyet Tolcsvai László 1335-ben, 32 márkáért eladott Magyar Pálnak. Karásziak. E család tagjai sorából Sándor még 1210-ben főispán volt. Fia Sándor 1278-ban szörényi bán, ennek fia Sándor szintén a vármegye főispáni székében ült (1306-1310). Bírták Tasst, Demecsert és Karászt.A mai Szabolcs vármegye déli részén és Demecser környékén az ólnodi Czudarok s birtokutódaik, a Rozgonyiak uradalmai terültek el. A Czudarok 1361-ben jutnak Demecser, Mása, Berkesz és Tass birtokába, 1380-ban Dombrádot nyerik kir. adományúl, 1453-ban Birihez és Nagy-Semjénhez formálnak jogot, 1454-ben Nagy-Halász birtokosai. A Rozgonyiak 1440-ben, 4000 frtért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gúth, Görény, Körtvélyes birtokokat. 1470-ben, még Czudar Jakab életében bírják a kir. jogot összes birtokaira, melyekbe 1471-ben iktattatnak be; ezzel körülbelül 28 falu és puszta uraivá lesznek. Kemény János idejében Rottal hadai Demecserben közel 300 frtot érő kárt okoztak, 1677-92 Vármegyei közgyűlés volt Demecserben A vármegye lakosságának fontos bevételi forrása volt a salétromfőzés. A kállai salétromfőzőház már a XVII. században szerepelt. Apagyon, Bogdányban, Pátrohán, Tasson többen, Ibrányban és Demecserben az egész lakosság salétromfőzéssel foglalkozott. Az ipar a XVIII. század elején még igen kezdetleges volt. Az egyes iparágak közül 1720-ban 1 szappanos, 1 gombkötő és 51 malom találtatott az egész vármegyében. A többi iparosok nem űzték az ipart önálló foglalkozás gyanánt.

 

A földvár nyomai ma

 

A  földvár  a Rétköz mocsarából emelkedik ki. A községtől az északi iránytól kissé nyugat felé öt és fél kilométer távolságban fekszik, egy oly, északról dél felé vonuló, mintegy 1000 lépés hosszú és 100 lépés széles, természetes homokdombon, mely a Tisza szabályozás előtt a Rétségnek nevezett mocsaras, nádas ártérnek állandó szigetét alkotta. Az emberek Tündérvárnak, Leányvárnak is nevezték. Mint minden feltűnőbb helyhez, úgy ehhez is hagyomány vagy monda fűződik.

 

 

Az alföldi páncéloscsata nyírségi szakasza

 

(1944. október 20–28.)

 

(Részlet)

 

Malinovszkij kiadott parancsában Nyíregyháza elfoglalásának határidejét 1944 október 21-én estére tűzte ki. Plijev altábornagy elbizakodott módon úgy döntött, erőivel ezt még 20-án végrehajtja. Elhatározásakor jelentősen lebecsülte a németeket, valamint azt a tényt, hogy a feladat teljesítéséhez fáradt katonáinak 45–50 kilométert kellett harcolva megtenni, és a szovjet csapatok útjában legalább kilenc–tíz, támpontként kiépíthető település feküdt. Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is. Az 5. gárda-lovashadtestnek még 21-én este ki kellett jutnia Nyírtura– –Kemecse–Székely–Berkesz–Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. A hadtest előrevetett osztagainak el kellett foglalniuk Kisvárdát és Dombrádot. Plijev altábornagy erői 22-én folytatták támadásukat északi irányban. Az 5. gárda-lovashadtest napközben elfoglalta Nyírtétet, Berkeszt, Demecsert és Kemecsét. A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre volt. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére. Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét birtokba vette Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került. 1944 október 22.-én a falu felszabadult véglegesen, mert a németek elvonultak, az oroszok bejöttek.

 

Sebestyén Sándor István emlékei:

 

A síroknál készült egy pár mondatos riport  a demecseri születésű Lucza Jánossal.  Ő igazából második világháborús történetet mesélt. Negyed évszázada  Szegedi Kálmán atya plébános úrral 28 olasz és orosz hadifogoly sírt hoztunk rendbe. 1915-ben lettek eltemetve. Akácerdőből szabadítottuk ki a sírokat. 1995.január 12-én egy gyertyagyújtásos szép  megemlékező ünnepséget tartottunk.... Azóta is karban tartjuk a sírokat.  Akkor belekezdtem egy filmbe és most 25 év múlva újra filmeztem és filmezek. Remélem hamarosan be is mutathatom  A tegnapi helyzetről egy pár fotó. (2020 augusztus.)

A központi hatalmak a kezdeti sikerek után látták, hogy nem számíthatnak a háború gyors befejezésére. Kezdtek berendezkedni a tartós háborúra, a hadigazdálkodásra. Bevezették az élelmiszer jegyrendszert. Elhatározták, hogy az egyik legjobb táplálékot, a káposztát konzerválják a hadsereg és a hadifoglyok számára.

A gyár felépítésével Odeschalki tuzséri földbirtokos kormánybiztost bízták meg, aki a termelési viszonyok központjában lévő Demecsert választotta a gyár helyéül. A gyár építését orosz és olasz hadifoglyok százai kezdték meg 1915-ben. Ezt az időt mutatja a Demecser község temetőjében eltemetett, munka közben meghalt 28 hadifogoly sírja…

Köszönettel  Sebestyén Sándor István

A város közepén áll a hősök emlékműve,(Osváth Antal és Osváth Imre 1936) aminek oldalán békésen megférnek a háborúk áldozatainak nevei.

Nem maradt utánuk más csak egy színes cédula, ami jelszi, hogy hősihalált haltak. Amíg egy ember lesz, aki emlékezik rájuk, addig élni fognak az emlékeinkben. Egy pár név a listáról;

 

Források:

Számvéber Norbert Páncélosok a Tiszántúlon    https://mek.oszk.hu/05000/05068/html/ 

http://bocskaikonyvtar.hu/images/emedia/papp_zsofia.pdf

Hadisír nyílvántartó 

 http://www.hadisir.hu/hadisir-nyilvantarto

Az alföldi páncéloscsata nyírségi szakasza

(1944. október 20–28.)részlet

 

Harci tevékenységek

 

Malinovszkij kiadott parancsában Nyíregyháza elfoglalásának határidejét 1944 október 21-én estére tűzte ki. Plijev altábornagy elbizakodott módon úgy döntött, erőivel ezt még 20-án végrehajtja. Elhatározásakor jelentősen lebecsülte a németeket, valamint azt a tényt, hogy a feladat teljesítéséhez fáradt katonáinak 45–50 kilométert kellett harcolva megtenni, és a szovjet csapatok útjában legalább kilenc–tíz, támpontként kiépíthető település feküdt.

 

Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is. Az 5. gárda-lovashadtestnek még 21-én este ki kellett jutnia Nyírtura– –Kemecse–Székely–Berkesz–Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. A hadtest előrevetett osztagainak el kellett foglalniuk Kisvárdát és Dombrádot. Plijev altábornagy erői 22-én folytatták támadásukat északi irányban. Az 5. gárda-lovashadtest napközben elfoglalta Nyírtétet, Berkeszt, Demecsert és Kemecsét.

A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre volt. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére. Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét birtokba vette Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került.

 

Így lett még egy házunk(Szabó Dániel)

 

A tanyánktól messze vót a legelőnk, messzire kellet vinni az állatokat legelni, oszt nem akarták kitenni a jószágot minden este meg reggel annak nagy tortúrának, hogy be meg ki hajtják, ezért, éjszakára is kint maradt a jószág, de akkor a pásztornak is kint kellet maradnia, de mivel édesapám még csak 10 éves vót, a nagyapával együtt mentek legeltetni. A legelőnk végében vót egy kis akácerdő, meg egy kis tó, amit benőtt már a nád. Egy hatalmas eperfa állott a mezőn, az alatt hűsöltünk. Apám hozott magával egy baltát önvédelemre.Ennek aztán még komoly hasznát vettük a későbbiekben. Kegyetlen meleg vót a mezőn, meg a szél is fújt, oszt nekiláttunk kunyhót építeni. A közelben vágtunk nádat, összekötöztük, oszt a kévéket összetámasztottuk kész vót a kunyhó. Árnyékban vótunk oszt a szél se ért, meg az eső se. Igen ám de a pusztában néha olyan szélvihar kerekedett, hogy elfújta egyben a kunyhónkat. Úgy döntöttünk a következőt megerősítjük. A közeli fásból vastag akácfákat vágtunk ki, oszt úgy 3*3 m-es kalyibát csináltunk. A négy sarkára leástuk az akácoszlopokat, a tetején kicsit vékonyabb akácrúddal összecsapoltuk és egy szilárd keretet kaptunk. Az oszlopok közzé vékonyabb akác azsagokat vertünk le és befontuk fűzfavesszővel. A közeli füzesből vágtunk fűzfavesszőket, úgy egy ujjnyi vastagokat, hogy erős legyen. A zöld fűzfavessző hajlékony volt, de amikor kiszáradt nem volt ember aki megtudta volna bontani. A stabil nyeregfedél került rá és keresztbe torok gerenda jó fajta akácból, alá állószék, amin stabilan nyugodott a tető. A közeli nádasból nádad gyűjtöttünk és zsupba kötöttük az került fel a tetejére. Mivel a szél ősszel elég hideg volt ezért úgy döntöttünk az oldalát belülről sárral betapasztjuk, hogy szélvédett legyen. A máncsolást kívülről is elvégeztük tehéntrágyával. A kunyhó végén egy külső kéményt raktunk, belülre meg egy egyszerű tűzhelyet, ahol meg tudtuk melegíteni az ételt, illetve meleget adott. A tűzhely keretét hasított akácfából elkészítettük, oszt sárral beöntöttük, majd kiégettük, és kész vót a tűzhely. Amikor az asszony kijött, nem akart hinni a szemének honnan lett itt ez a palota, mikor tavasszal még csak egy csősz kunyhó vót. Addig meddig tódoztuk-fódoztuk amíg egy kis ház nem lett belőle.Akkor körbe kerítettük, a portát középen az eperfával és a házzal, hogy udvara legyen, másik éven ástunk az udvaron egy kutat is, így vót egy gémeskútunk is, a ház elé akácfából oszlopokat ástunk le és csak hamar kész lett előtte a tornác is. Annyira kiterebélyesedett, hogy az egész család szekérrel kijárt mert tengerit tököt vetettünk. A sikeren felbuzdulva, csak hamar készült az állatoknak is fedett hely éjszakára. Vékony hosszú akác azsagokkal körbezártuk a legelő állatokat, így nem kellett, midig felügyelni rájuk, persze a munkálkodásunknak az lett a következménye, hogy a kis akácos igen csak megritkult, mert még tüzelőt is abból vágtunk. Az udvarba ültettünk meggyfát meg diófát is, a másik felében meg konyhakert lett. Jó lecke vót ez a nyár édesapámnak, aki pár hónap alatt megtanulta, hogy a találékony paraszt ember a semmiből is tud házat építeni. Hát így lett a pusztában még egy házunk Isten kegyelméből.

.

A Pazonyi Elek családról

 

Elek (Pazonyi). E. Mihály 1715-ben nyert czímeres nemeslevelet III. Károly királytól, mely jul. 6-án hirdettetett ki a vármegyében. A család Kis- Várda, Óntelek, Pazony községekbenbírt földesúri joggal. Dögén és Demecserben is volt birtoka. Tagjai közül: Mihály, 1838-ban főszolgabíró, 1844- ben alispán, Ferencz 1844-ben testőr 1848/49-ben zászlóaljparancsnok. Gusztáv honvédezredes. A Pazonyi Elek család élettörténete is ezt fényesen igazolja, méltóak a közmegbecsülésre, a tiszteletteljes emlékezetre. Híven 1715-ös nemesi címerük szimbólumaihoz. Vitézség, küzdelem, gazdálkodás. Krasznay Péter járási főszolgabíró 1900-ban ezt írta naplójában: ,Ezen évi február 22-én halt meg Demecserben pazonyi Elek Emil demecseri nagybirtokos,aki a saját és neje birtokán kívülről a gróf Hadik-Barkóczy féle harmadfélezer holdasbirtokot is bérelte, és abbanis elég rendre intézkedett, a gazdaságát igen jól kezelte. Újabb éveiben huszár főhadnagyvolt, és részt vett " az 1859-iki olasz hadjáratban Solferinánál." Ezen kívül Borsod vármegyében bir az Elek család Domaházán , Ugocsa vármegyében Elek Zsigmond a XIX. század elején (1805.) birtokos Verbőczön, Zemplin megyében szintén lakozik Elek család.

 

Forrás: (Nagy Iván: Magyarország családai)  https://mek.oszk.hu/16200/16246/16246.pdf

 

Mi lehet az igazság, senki sem tudja

 

Valyon mi volt a szerepe Tállas Andrásnak Radnóti Miklós - abdai kivégzésében? Halálraitéltek egy Demecserit, Tálas Andrást,(31) akit úgy ítélték halálra és végezték ki, hogy a terjedelmes nyomozati és peranyagban egy mondat sem szól arról, hogy bármilyen szerepe lett volna a 22 bori munkaszolgálatos - köztük Radnóti Miklós - abdai kivégzésében. Mi az igazság már senki sem tudja. Tálas András volt a feltehetően összesen ötfős, keretlegényekből álló csoportnak a parancsnoka, amelyik a Győr melletti Abda határában végzett a már mozgásképtelen, éppen ezért parasztszekérre tett 22 bori munkaszolgálatossal. Tálas András nem csak parancsnoka volt ennek a különítménynek, nem csak részt vett a tömegsír megásásában, de ő adott parancsot a kivégzésre, és maga is részt vett Radnóti Miklós és társainak megölésében, ezt állították a tanuk. Tálas András történetének azonban még itt sem szakadt vége. Egyik rokona 1994-ben felülvizsgálati indítványt nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságra. A Legfelsőbb Bíróság az indítványt elutasította, a család változatlanul mártírként tartja számon őt. Tálas András hadapródőrmester (an.: Kondrád Anna, Demecser, 1915. január 4. - Budapest, 1947. február 27.), civilben magántisztviselő. Díszsírja a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában van. Tálas András Demecseri lakos és a neki alárendelt négyfős magyar keret, vagyis a később a jelentésben nevesített, gyilkossággal megvádolt csoport (a továbbiakban: ötfős csoport) létezése mellett három tanút említ a jelentés. Lévai Szilveszter szakaszvezető, Malakuczi János honvéd és Bodor Sándor tizedes, volt bori keretlegények a tőlük származó szó szerinti idézetekben egybehangzóan állítják, hogy Győr környékén történt, hogy egy vagy két lovaskocsira beteg munkaszolgálatosokat tettek fel azért, hogy őket „a legközelebbi magyar katonai parancsnokságon", „Győrben" „valahol" leadják. Mindhárman név szerint megemlítik Tálas András hadapródőrmestert, aki lemaradt a lovaskocsikkal. Ketten azt állítják, hogy Tálas volt a lemaradó csoportnak a parancsnoka, egy tanú „több" Tálasnak beosztott, egy tanú pedig öt beosztott keretlegényről tesz említést. Összességében azt állapíthatjuk meg tehát, hogy két tanú állítja, hogy Tálas volt a lemaradó csoport parancsnoka, egy tanú állítja, hogy öten voltak a Tálasnak beosztott keretlegények, továbbá két tanú szól a két lovaskocsis és egy tanú az egy lovaskocsis verzió mellett. A részletes beismerő vallomást tevő Bodor Sándortól és a gyilkosságban való részvételt következetesen tagadó Malakuczi Jánostól származott a legtöbb adat. Azonban kizárólag Bodor Sándor leírása alapján ismerjük a gyilkosság részleteit, és egyedül tőle tudjuk, hogy Tálas nemcsak parancsnoka volt a lemaradó csoportnak, de a kivégzést is ő rendelte el, s hogy abban részt is vett. Tehát Radnóti szekérre kerülésének a koronatanúk által megkonstruáltatott történetéhez hasonló helyzet állt itt is elő: a történet egésznek látszik, de egyetlenegy tanú állítására épül. Ettől természetesen Bodor állításai igazak lehetnek, de a minden kétséget kizáró megalapozottságot meg kell kérdőjeleznünk. Lehet hogy csak a bőrét mentette. A Népbíróság háborús bűntett elkövetése miatt Tálas Andrást kötél által végrehajtandó halálbüntetésre ítélte, és az ítéletet a budapesti népügyészség fogházudvarán 1947. február 27-én végrehajtották. Ezután három nappal temették el őt szintén a háborús főbűnösökkel azonos sorba. Tálas  András  nyomozati  és  peranyagát  két  levéltárban  ôrzik.  A  terjedelmes   anyagból   megtudható   az   1944-ben   huszonkilenc   éves Tálas András polgári és katonai pályafutása.  Tálas hadapród ôrmester a  Szabolcs  (ma:  Szabolcs-Szatmár-Bereg)  megyei  Demecseren,  görög katolikus  napszámos  családban  született.  Munkácson  szerzett  kereskedelmi  érettségit,  majd  itt  és  Huszton  tisztviselôként  dolgozott.  1944.  augusztus  19-én  szülôfalujába Demecserbe utazott  szabadságra. Tálas  a  felszabadulás  után  belépett  a  Kommunista  Pártba  (MKP). Hazament  és  a  Demecseri  Termelô  és  Értékesítô  Népi  Szövetkezet irodavezetôje  lett.  Szolgálati  úton  járt  Budapesten  1945.  augusztus 7-én, amikor az egyik volt bori munkaszolgálatos, Engel Béla a VI.kerületi Szôlôskert vendéglôben felismerte. Tálast és Engelt a rendôrség elôállította. Tálas rendôrkézre kerülésérôl az egyik napilap is részletesen  beszámolt. A  cikkíró  azt  is  állította,  hogy  Tálast  már  egyszer a  nyírségi  Kemecse  településen  elfogták,  de  elengedték. Fontos  külön is hangsúlyozni, hogy Tálas közlése szerint kényszer hatására tette meg elsô  két  vallomását,  így  azokat  visszavonta.  A  dokumentumok  alapján nem tudunk eligazodni ebben, de „a verés alatt” tett vallomásaiban sem ismert el semmilyen gyilkosságot (Radnótiét sem), így azokat vissza sem tudta vonni. (Nem tudjuk, hogy az elsô két vallomástétel idején megverték-e vagy akkor verték, amikor visszavonta vallomásait vagy mindannyiszor  verték.)  (Hipotézis:  utóbbi  esetben  az  államrendôrség  nem akarta, hogy nyilvánosságra kerüljön mindaz, amit Tálas tud, vagy kiszedtek belôle.)A  dokumentumok  alapján  ugyanakkor  egyértelmûen  cáfolhatók a mentségére felhozott érvek, illetôleg a védelmében felhozott sztereotípiák. Különösen az, hogy: Tálas  végzettségét  tekintve  egyszerû  ember  volt,  aki  Borba  idôs vagy beteg tartalékos katonaként került; valamilyen koncepciós per folyt volna Tálas ellen; a  Kommunista  Párt  befolyásolása  alatt  lévô  bírói  tanács,  politikai megfontolások alapján hozta volna meg ítéletét; Tálas  jelentéktelen,  minden  munkaszolgálatos  felügyeletét  ellátó katonára jellemzô vétségeket követett csak el; Tálast az Államrendôrség Államvédelmi Osztály kényszerítette a gyilkosságok bevallására; Tálasnak  csak  nem  volt  szerencséje  és  felismerték,  majd  pedig kivégzésével példát akartak statuálni; Tálas csak parancsot teljesített, és ezért nem, vagy csak korlátozottan felelôs; Tálas  csak  a  visszavonulás  során  vert  és  gyilkolt,  de  elôtte  Borban szabályszerûen viselkedett; Tálas  csak  Szálasi  hatalom  átvétele  után  lett  embereket  gyilkoló katona, mert ezt várta tőle a feljebbvalója.  Tálas  András  hadapród  ôrmester  sírja.  A  halálra  ítélt  és  kivégzett  volt bori  keretlegény  sírja  a  Rákoskeresztúri  új  köztemetô  298-as  parcellájában található. Ugyanebben a sorban nyugszik a szintén kivégzett Asztalos Ferenc szakaszvezetô  és  Juhász  Pál  fôhadnagy  is.  Tálas  András  temetése  1947.  03. 01-jén volt (22. sor, 18. sírhely). http://mek.oszk.hu/16700/16705/16705.pdf

 

A felvég elnevezés jelentése

 

„Demecser legrégibb része a felvégen, a templom környéke. A középkorban a borsovai főesperességhez tartozott a Szent György tiszteletére emelt templomával, mely 1332-ben lett említve. 1361-ben Merse halastavához jut az egyház, melyet Nagy Lajos korának kiváló férfija, Magyar Pál neje, Margit ajándékozott neki. Később Papp tava néven említik.„ 1592-ben, a reformáció következtében már a reformátusoké volt a templom. Fatornya 1768-ban épült. Ebben az évben öntette a kisharangot az egyházközösség. 1852-ben a templomhoz kőtornyot építettek. 1851-ben Demecser népessége 829 fő volt, kevés kivétellel református vallású, helybeli anyatemplommal. A katolikusok 1796-ban építettek templomot. Plébánia 1813-ban lett. 1895-ben új templom épült, Szűz Mária tiszteletére. 1875-ben Elek Endre, Szent Teréz tiszteletére kápolnát építtetett.

 

A felszín alakulása

 

A Nyírségből az idők folyamán, földmozgások következtében a pleisztocén korban a Rétköz, a Bodrogköz, a beregi és a szatmári síkság lesüllyedt. Így a területét a szél és a víz munkája alakította ki. A víz a Rétközben szeszélyesen kanyargó folyó oldalazó eróziójával letarolta a futóhomok felszínt. Árvizeivel évről-évre elöntötte a területet és nagy mennyiségű iszappal és homokkal változtatta a területét. Nagy mennyiségű iszapot rakott le, hagyott hátra a Rétköz területén. Árvíz után a víz kitöltötte a folyómedreket, a mélyedéseket, növelve a mocsaras területeket. A növényzete a nád, a gyékény, a káka, a sás, a lép gazdag madárvilágával. A mocsarakból kiemelkedő dobokat, szigeteket váraknak nevezték el.

Később megerősítették és a földvárakat ellenség esetén menekülő helyként tartották számon. Veszély esetén rablók, idegen csapatok megjelenésekor csak az általuk ismert gázlókon a lakosság oda menekült. A bujdosók, betyárok, menekülők üldözőik elől a lápvilágba, a szigetre menekültek. A nagyobb szigetek közül megemlíthető: Szabolcsi földvár: háromszög alakú. Keleti oldala 34 m, északi oldala 303 m, nyugati oldala 227 m. A megerősített sánc magassága 30-40 m. Területe: 33176 m2. Tiszadobi földvár: keleti oldala 370 m, délnyugati oldala 235 m. A sánc magassága 5 m. Besztereci földvár: 200 000 hold nagyságú rétnek a szigete. Demecseri földvár: Leányvárnak, Tündérvárnak is nevezték. A községtől 5,5 km-re, északra, kb. 1000 m hosszú és 100 m széles természetes homok magaslat. Hat méterre emelkedett ki a megáradt vízből. A Tisza szabályozása előtt rétségnek nevezett mocsaras, nádas, lápos területnek állandó szigetét alkotta. Ma már csak az útjelző tábla jelzi, merre volt. Pátrohai földvár: más néven kacsavár volt a neve. Az előző váraktól lényegesen kisebb sziget. A Demecseri földvárhoz monda is fűződik. Nemes Imre jegyző jegyezte fel az 1890-ben kiadott monográfia szerint egy vak koldus elbeszélését Debrecenben. „A török világban mint ifjú, szolgált egy úrnak Pátrohán, akinek Kacsavár volt a tanyája a pátrohai határban. Ez egyik szigete volt a rengeteg rétközi mocsárnak. A szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A demecseri Leányvártól csak négy km-re volt, de a rejtett útvonalon nagyon hosszú volt az út. A kacsavár ura a töröktől szorongva kényszerítette, hogy feleségével és lányával, valamint kincseivel vigye át a demecseri Leányvárba. Az öreg elmondta, hogy mikor közel értek a várhoz a csónakkal, az úr mindkét szemét megvakította. El akarta veszejteni, hogy ne árulja el hollétét. Valahogy mégis túlélte, megmentett az életét. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. Tengernyi víz volt mindenfelé. A többi településhez hasonlóan Demecser is kiemelkedésre épült. Az öregek elmondása szerint nyáron, a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte. A szél járásától függően a rudas vándorolt. Egyszer Dombrádon, később Beszterecen, majd Demecserben látták. Az áradások levonulása után a mélyedésekben nagy tavak maradtak. Ilyen tavak voltak: Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó, Tölgyes tó. Demecserben nagyon kevés volt a termő határ. A Nyírségbe jártak el dolgozni, földet fogni a termelésre (harmadába, felébe). A lakosság gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott. A tavak bőségesen adták a halat. Az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat. A gyűjtögetés főleg a madártojás, a gyógyító pióca és a lakosság által ismert gyógynövények gyűjtésére terjedt ki. A gyógynövények szedése és szárítása igen fontos tevékenység volt, bevételi forrást is jelentett, mivel több megyében is értékesítették a gyűjtött növényeket. A kézművesség igen fejlett volt. Rendelkezésre állt a nád, a gyékény és a fűzfavessző. Az elkészített terméket piacokra vitték. Keresett volt a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas, a fonott üveg és dísztárgyak.

 

 

 

Halászat

 

A Kolbárd tóban egy húzásra 50 q halat fogtak. A Róka kút laposából a csíkászok 150 q halat fogtak ki. A halászat igen jó jövedelmet biztosított. Demecserben 1890-ben kiadott monográfia szerint 30 horgászó helyet tartottak nyilván. A horgászó helyeken kunyhót építettek. A kunyhókban ivóvíz és gyakran pálinka is volt. Meg kell említeni a tengernyi vízben lévő növények között élő madárvilágot. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a vidék. Kevés vadállat élt a környéken. Legnagyobb számban rókák éltek a szigeteken. Télen azonban a helyekből megjelentek a farkasok is. A lakosság védekezésre és segítő társként nagynövésű komondor kutyákat tartott.  Demecser életének megismeréséhez szükséges a honfoglalás előtti időszak áttekintése is. Ennek az a vizsgálatához a megyei ismereteken keresztül jutunk el.

A Nyír adta meg az ősember életéhez a legkedvezőbb feltételeket. Azt, hogy ez a terület már ebben az időszakban lakott volt, az előkerült leletek bizonyítják. A paleolit korszakból származónak tekintik a Tisza medrének 11 méteres mélységében talált mindkét végén kihelyezett és a közepén mesterségesen átfúrt csont eszközt. A lelet eredete nem bizonyítható, mivel világviszonylatban nem ismerték el eredetiségét. Ennek következtében nincs megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy Magyarországon az őskorban laktak-e, vagy sem. A csiszolt kőkorszakban már lakták a Nyírséget. Ezt bizonyítja 45 finomabb kőtárgy, amelyek a Nemzeti Múzeumban vannak. Ezek a tárgyak gránitból, kalcedonból, homokkőből és szaruból készültek. A Nyír kőkorszaki eszközök gyártóhelye volt, melynek bizonyítéka a nagy mennyiségű használatlan és használatra alkalmas obszidián bök. Egyik darabját, mely 6 kg-ot nyomott, Turán találták meg. Az ajaki határban, közel a kisvárdai állomáshoz Czóbel Imre birtokán ásás közben több kővésőt és nagy kovakészletet találtak. Ezek a leletek is a Nemzeti Múzeumban találhatók meg. A Tisza áradáskor, 1888-ban Tímár és Rakamaz között az ár sok földet sodort el. Ebből az iszapból került elő egy bronz öntőkemence, sok kővéső, balta töredék, obszidián és kova nyílhegyek, kések átlyuggatott fenőkövek, orsógombok, csontvésők, bronzfűrész töredékek, nem korongon készült csészék, durva agyagedények, díszűk, fésűk, tűk, cserépedények, kagylók. A rézkorszakból 12 tárgy került elő Szabolcsból: - Turáról egy kétélű csákány és egy karcsú fokos, - Nagyhalászból egy egyélű, széles fokú fejsze, - Tassról egy csappanós balta, - Ajakról egy egyélű, kevésbé hosszú, vaskos fokú fejsz,- - Nyírbaktáról négyszögű szúró eszköz, - Demecserből koronás fejű, kihasadó rovátkás díszítésű tű, - Kemecséről lándzsa alakú, piciny köpűs nyílhegy, - Kisvárdáról füleskével ellátott köpűs kapa. Megyénk gazdag honfoglalás kori leltekben, amelyek a korábban talajképződménynek tartott, 30-40 m átmérőjű, 8 m magas halom alakú síremlékekből került elő.

 

Jazigok

 

A megye területén a történeti leírások alapján a mocsaras területeken a római császárok fénykorában, a Kr. e. I II században jazigok laktak. A rómaiak az egész Alföldet, így a mai Szabolcs megye területét kihagyták gyarmatosító politikájukból. A jazigok hol barátságos, hol ellenséges viszonyban voltak a Tisza mentén letelepedett germán törzsekkel. Rajtuk kívül nagyobb történelmi jelentőségük volt a lovas búroknak, a hatalmas termetű bastornáknak és a gótokkal közeli rokonságban élő gepidáknak. A hun birodalom megszűnése után Ungvár vidékéről a Tiszáig terjedő területeken a szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen a mocsaras területen, a mocsár, a láp védelmi alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni. Részükr3e hatékony védelmet jelentettek a földsáncok, a Rétköz mocsarai között elterülő földvárak melyeket Demecser, Pazony, Pócspetri határában szlávok építettek. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás, hanem az árvíz ellen is védelmet nyújtottak. A IX. században a soknejű Mén-Marót, akit Anonymus bolgárnak tartott, a Nyírvidéken élő kazár törzsek felett uralkodott. Anonymus Képes krónikáján kívül nincs róluk adat.  A honfoglaló magyarok először Szalán birtokait foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. Később a Bodrogköz elfoglalása után Árpád vezér Mén-Maróthoz követeket küldött, hogy engedje át neki a Szamos vizétől a Nyíri részig terjedő földterületet. Mén-Marót a kérést elutasította, ellenállt. Árpád vezér Szabolcs, Tass és Töhötöm vezért bízta meg a terület elfoglalásával. Szabolcs a mai Szabolcs község területén rendezte be várkapitányságát, miután 892 tájékán a Tiszán átúszva elfoglalta a területet. ŰA várat megerősítették. Nagy jelentőségű vár lett, mert a Tisza vize körülfogta és az áradástól magas gátak védték. 1092-ben Szent István itt tartott országgyűlést.

Hunt vezér (Árpád) Anonymus leírása szerint észak felé indult. Az idegenek támadásaitól a Kárpátalja útvonalat igyekezett elzárni. Eljutott a Tisza és a Borsova folyó által behatárolt területet. Az ott talált földvárba rendezte be a Borsovai Várkapitányságot. A kapitánysághoz tartozott Kárpátalja, Namény, Bakta, Borsovapuszta, Gégény, Pátroha és Várda területe. Ez a terület lett később a Borsova megye. Borsova puszta (Demecser és Székely közötti rész) a Nyírből a Rétközbe folyó patak partján, a nyíri pusztán terült el. Állatállományéval, vízi és száraz malmával a várkapitányságot szolgálta királyi birtokként. Később Borsova vármegye székhelye Várda lett.

Róbert Károly egyik okiratából tudjuk, hogy bizonyos Újfalu (ma Tornyospálca) helységben rendzavarás ügyben a vizsgálattal János, ajaki parókus lett megbízva, aki egyszersmind borsovai alesperes is volt. Ebből következik, hogy Borsovapuszta képezte ennek a területnek az egyházi központját.

 

Tatár és török pusztitások

 

A puszta a tatárjárás és a törökjárás idején teljesen elpusztult. Demecser 1261-1267 körüli oklevelében tűnik fel először, mely szerint Karászi Sándor bán megvásárolta a Kékkel határos Kendemecser nevű birtokait. Más források szerint 1270-1272 táján bukkan fel először Kemény Demecser néven, abban az adományozó levélben, amelyben V. István a területet Karászi Sándornak adományozta. 1241 tájékán a tatárok betörtek az országba. A király hiába hordatta végig az országban a háborúra felhívó véres kardot, az urak testvérharcok miatt nem segítettek. Külföldről sem kapott segítséget. A Muhi pusztán szállt szembe a tatárokkal, vereséget szenvedett és Dalmáciába menekült. A tatárok rabláncra fűzve vitték a lakosságot az országból. Olyan nagy volt a pusztítás, hogy a nemzet krónikása úgy jegyezte fel: „Magyarországot ebben az esztendőben, háromszáz évi fennállása után megsemmisítették a tatárok.” A Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a szigetekre menekítették. Az ellenség kivonulása után a parasztok megkezdték a földek művelését, felépítették falvaikat. A jobbágyok ebben a nehéz időben szabadabbal élhettek. Lassan a földesurak is visszamerészkedtek birtokaikra. A legyilkolt, elhurcolt nép helyére megindult a betelepítés a Nyírségbe.

Megindult a Rétköz földvárainak megerősítése, építése. Páncélos és zsoldos katonákat fegyvereztek fel az újabb tatár támadások ellen. Demecser a Karásziak birtoka volt. A Karásziak kiemelkedő hivatalt töltöttek be. Sándor 1201-ben főispán volt. Fia, Sándor 1278-ban Szörényi bán, majd az ő fia, Sándor a vármegye székében ült 1306-1310 között. Birtokolták Tasst, Demecsert és Karászt. 1307-ben, az avarok elleni győzelem jutalmaként adományozza a király Demecsert és az Acsád Tamási birtokokat a Gut-Keled testvérpárnak, a Karászaik fiainak. A birtok egy részét Karászi Sándor fia, Miklós 1331-ben, nádori ítélettel elveszítette. A megmaradt birtok másik részét testvére, Magyar Pál gyimesi várnagy szándékozott eladni. Az eladás ellen a Balog-Semjén nemzetség Kállay ágából való István tiltakozott és magának mondta a települést. Ennek ellenére Magyar Pál a rétben lévő települést a szigetekkel és harminc névvel jelölt halastavával együtt 400 ezüstért eladta.

A Karászi család után Demecsert Tolcsvai László örökölte. Tolcsvai 1335-ben 32 márkáért eladta Magyar Lászlónak. A települést 1354-ben, úgynevezett leány-negyed fejében Magyar Pál leánya, Erzsébet kapta meg. Károly király korában Magyar Pál az ismeretlenségből emelkedett az ország legkiválóbb férfijai sorába, mint Gimesi várnagy. 1323-ban királyi adományként Pátrohát, Tasst, Ajakot és birtokait nyeri el. Megveszi Kéket is a Hunt nemzetségtől. Szent István törvénye volt, hogy minden községben templomot kell építeni. A templomnak papja kellett, hogy legyen és a község népe köteles volt részt venni az istentiszteleteken. 1333-ban, Szent György tiszteletére templomot szenteltek Demecserben. Papjai: 1333-ban László, 1459-ben Gergely. Demecser lakossága a település vízből kiemelkedő, legrégibb területére telepedett. 1347-1349 között a pestis, a rettegett „fekete halál” pusztított az országban.

A lakosság a járvány elől is a szigetekre menekült, a járatokat ellenőrizték. A tengernyi víz, nem csak az ellenségtől, a betegségtől is megmentette a lakosságot. Leírások szerint Európában 25 millió áldozatot szedett a járvány. 1361-ben a Czudarok jutnak Demecser, Mása, Berkesz, Tass birtokaiba. 1393-ban Kisvárda vásárjogot kapott, ettől kezdve Demecserben is működött a piac. 1417-ben Demecser piacára voltak megidézve a Pazonyiak és rokonaik, Apagyi Gergely és rokonaik a kisvárdaiak által hozott perbe. 1440-ben a Rozgonyiak 4 000 forintért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gégény és Körtvélyes birtokait.

-ban Demecser vásárjogot kapott, mely fontos megkülönböztetéseket és előjogokat jelentett. A település lendületesen fejlődött és mezővárossá vált. 1677 és 1692 között a megyei közgyűléseket Kisvárda, Demecser, Ibrány és Karász helységekben tartották, a piac- és vásártéren. A megyegyűlések megtartás a XVIII. változott. Ekkor a megyék belügyeiben önállóan, zárt helyen, erre a célra kijelölt épületekben gyűlésezhettek és dönthettek. 1830-ban, a jobbágyfelszabadítás előtt a vármegye az alábbi 5 nagybirtokos és 2140 nemesi család birtoka volt. Eszterházi herceg birtokai: Kisvárdai vár uradalom, Ajak, Berencs, Döge, Dombrád, Demecser, Eszeny, Fényeslitke, Öntelek, Pátroha, Tass és Veresmart. Forgány grófok birtokai: Mándoki uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány, Nagyladány. Károlyi grófok birtokai: Nyírbátori uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány,  Nagyladány. Dessewffy család birtokai: Szenthihály, Királytelek, Ókenéz, Újkenéz, Vecsellő, Büd és Balsa. Vay család birtokai: Benk, Kékcse, Berkesz (a kastély és környéke), Anarcs, Gemzse, Pusztadobos, Dombrád, Ladány, Geszteréd, Kótaj, Komoró és Vasmegyer. A régebbi birtokosok mellett újak is feltűntek, a Vandernáth, a Gerhard és a Jósa család.

Az 1720-ban megtartott összeírás szerint Demecsernek 14 jobbágytelke volt. A településen két szárazmalom és három vízimalom működött. Az 1774 évi úrbér rendezés idején már 29 jobbágy család élt Demecserben.

A földesurak: Gróf Barkóczi János, Klobutszky István, Melczer Pál, Sághy Mihály, Jósa Miklós és István, Winkler László, Lónyai Zsigmond és a Jármi család.

Demecser lakossága 836 lélek, szántója 244 hold, a többi halászó hely, nádas, vízjárta terület.

Belső birtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, Győri György és a többiek, a család leszármazottai. Külső birtokosok: Barkóczi, Vay, Répási, Jósa és Zoltán család. Demecserben a jobbágyfelszabadítás idején csak a Barkóczi és a Jósa család maradt meg birtokosként. Új birtokosok Pazonyi Elek családja, Szabó György családja, a Csepei, a Vay és a Répási család. A lakosság és a földesurak fő jövedelem forrása a salétrom főzés volt, a településen 40 salétromfőző volt. Elek Pálnak egy szeszgyára működött. Karácsonyi: A magyar nemzet története c. művéből idézem: „Demecfser legrégibb része a felvégen, a templom környéke. A középkorban a borsovai főesperességhez tartozott a Szent György tiszteletére emelt templomával, mely 1332-ben lett említve. 1361-ben Merse halastavához jut az egyház, melyet Nagy Lajos korának kiváló férfija, Magyar Pál neje, Margit ajándékozott neki. Később Papp tava néven említik.„ 1592-ben, a reformáció következtében már a reformátusoké volt a templom. Fatornya 1768-ban épült. Ebben az évben öntette a kisharangot az egyházközösség. 1852-ben a templomhoz kőtornyot építettek. 1851-ben Demecser népessége 829 fő volt, kevés kivétellel református vallású, helybeli anyatemplommal. A katolikusok 1796-ban építettek templomot. Plébánia 1813-ban lett. 1895-ben új templom épült, Szűz Mária tiszteletére. 1875-ben Elek Endre, Szent Teréz tiszteletére kápolnát építtetett.

Fényes Elek muzeológus leírása szerint a régi földvárat mély, soha ki nem apadó mocsár övezte. A nép tündérvárnak, leányvárnak nevezte, ahonnan tiszte időben 25 tornyot lehetett látni. A Geographiai szótár szerint a Tisza mocsarai között van ez a magyar falu. Határa 8561 hold, melyből száraz 4250 hold. Nagy idejű emberek úgy nyilatkoztak, hogy kevesebb volt a szántó terület a határ felénél, kivált a gyakori árvíz idején. Állításukat azzal támasztották alá, hogy eljártak feles földet fogni a Nyírségbe, Székelybe, Királytelekre, Varjúlaposra és a hegyaljai szőlő városokban napszámbérbe. Fényes Elek további leírása: 1851-ben szárazföldje homokos, de trágya után miden megterem benne. Különösen a káposzta, a len, a kender és a dohány. Az öregek emlékezete szerint már három nyomásra volt felosztva a szántóföld. Búza és rozs termelés mellett szólt a református anyakönyv 1786. évi bejegyzése, mely szerint „minden gazda tartozik adni két kereszt életet, egyet gabonát, egyet búzát”. A sziget némelyike búzát is termett. A Matyi sziget minden harmadik évben. A szigetek legnagyobb részén tengerit, krumplit vetettek. Onnan a termést csónakon, vagy télen a fagyás után a jégen hozhatták haza, szánon. A jobb gazdák csónakon jártak saját réti földjükre. 1887-ig sarlóval arattak a felvidéki aratók, akik Bereg, Zemplén, Ung és Máramaros megyéből jöttek. 1772-ben egy szárazmalomról tesz említést Fényes Elek, melyből az öregek említése szerint 5-6 volt. A falu déli végén a jelenlegi városháza helyén egy kőre járó vízimalom állott, ahol árvíz idején s őrölhettek. Jelentős mennyiségű kölest is termeltek, melyből őrléssel készítették a kását. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkel kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A határ fele részét a Tisza árja borította. Az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították Nádvágó láp volt a Beketó láp, a Gellért láp, a Borostános láp. A csónakkert lápról a szegények háton hordták ki a nádat. A nádnak nagy kereslete volt. A Gömöriek bornádnak vitték a vastag nádat. A távolabbi települések, Böszörmény, Dorog, Nánás, Nyíregyháza és a Nyírség lakói jó vásárlói voltak az itt termő nádnak. Egy kéve nád három-négy krajcár volt. Kiss Lajos Rétköz című munkájában leírja: „1772. évi invesztigáció szerint vannak alkalmas szénatermelő rétjei a helyiségnek, amelyeken marhatartásra alkalmas széna terem. Ha az árvíz sokáig rajta nem hever, sarjút lehet kaszálni. Ugyancsak haszontelek közt sorolja, hogy mindenféle marhájuknak elegendő legelő mezeje vagyon. Továbbá itató vizek is marhájuknak alkalmas és elegendő vagyon.” Az 1857, június 25-i eljárási jegyzőkönyv megjegyzi azokat a helyeket, amelyek legelőül használtattak. Elmondja azt is, hogy a közös legelő 600 holdat tesz ki, de nem alkalmas közös legeltetésre, csak a dombhátakon mintegy 15-20 hold. A legelőnek a fele vízjárta terület. A májusban kitóduló víz, a június havában visszavonuló Tisza miatt csak június utolján, júliusban, augusztusban alkalmas legeltetésre. A vízen úszó lápokon termő füvet marhákkal és borjakkal legeltetik. Demecserben 1839-ben 92 gazdának 277 szarvasmarhája, 110 lova, 112 juha, 59 sertése volt. 1858-ban a birtokosoknak 255 szarvasmarhája, 36 lova, 75 sertése, 700 juha és 30 bivalya volt. A jobbágyoknak 516 szarvasmarhája, 200 lova, 375 sertése, a zselléreknek 2 ökre volt. A szigetekre József nap előtt hajtották ki a jószágot. Esztendős, burjut csónakon vitték a szigetre, más jószágot vízi uszoványokon vitték, úsztatták a szigetekre. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahol jó széna termett. Az itatás sírkútból, káváskútból és láposkútból történt. A láposkút szélén vigyázni kellett, mert a métely gyakori volt, amitől az állat elpusztult. A földesuraknak rideg juhászatuk is volt. Az 1772-es évi kivizsgálás megállapította, hogy „a rétségnek sem épületre, sem tüzelőre fája nincsen. Fűtés náddal, sarlóval szedett gazzal és vett fával gyakoroltatott.” Az öregek is egybehangzóan vallják, hogy a fát a halászi, kanyári, dombrádi, vagy a Tiszántúli, ricsikai erdőből hozták télen, szánon. Ennek ellenére a helynevek az mutatják, hogy hajdan erdős részek is voltak a rétségben. Pl.: Körtélyfásreke, Nyírfás. A nyírségi részen: Csonkanyársziget, Feketerakottyás, Paperdeje, Szilfáskert, Vadmeggyes stb. Kiss Lajos, a kiváló etnográfus, a nyíregyházi múzeum igazgatója. Rétköz munkájában említi, Demecserben alkalmas kertekben némelyek káposztát termesztenek. Az öregek elmondása szerint nem csak saját szükségletre, hanem 5-6 szekérrel elvitték Hegyaljára, Debrecenbe is. Házi kertekben termett a len, melynek magját Bodrogközből hozták és olajat ütöttek belőle. Kendert többen termeltek és áztatni a Paptóra vitték. Néha előfordult, hogy annyira leapadt a víz, hogy kénytelenek voltak a szomszéd határba vinni, áztatás végett.

Ezután kezdtek el paszulyt termelni, valamint sáfrányt a leves színezésére. Leírja továbbá, hogy viziszárnyasok, ha felrepültek, sokaságukkal felleghez hasonlítottak. Sas, gém, vízibika, csória, csüllög, vadlúd, vadkacsa, szárcsa, bíbic, gödény stb. megszámlálhatatlan. Azokon a szigeteken, ahol kevesen jártak, daru is volt. A viziszárnyasok tojását tavasszal csónakszámra szedték. A térség szárazföldi vadjai voltak: farkas, róka, vidra, nyúl, menetke, görény, hörcsög, güzü. Szelíd méh kevés volt, alig 3-4 helyen tartottak. Vadméh azonban a lápokon, kaszálókon összemarta azt, aki nem volt ügyes. A vadméheket füstöléssel tartották távol. Az előzőekben leírtak alapján megismert körülményekből lehet következtetni a lakosság életmódjára.

Az itt élők fő foglalatossága a halászat, a vadászat, a gyűjtögetés. A növénytermeléssel szemben az állattenyésztés volt fejlettebb. Fejlett volt a háziipari tevékenység, a gyékény, a nád, a fűzfavesszőből készült tárgyak értékesítése a városi piacokon. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot. A férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot. A férfiak körében jelentős volt a katonáskodás. Mária Terézia trónra lépését követően a bojár, francia, porosz koalíció örökösödési okból fegyverrel támadta meg a királynőt. Az ellenség már a Habsburg tartományban nyomult előre, mikor Mária Terézia az 1741-es pozsonyi országgyűlésben könnyezve bízta magát és karján ülő gyermekét, a későbbi II. Józsefet a lovagias és vitéz magyar nemzet oltalmába. Fellépése meg is hatotta a rendeket. Életüket és vezérüket ajánlották fel. A sebtében toborzott magyar ezredek mentették meg a trónját. Magyar hadvezérek nevét ismerte meg Európa Nádasdy Ferencét, Hadik Andrásét. A győzelmeket követően, hálája jeléül a királynő igyekezett rendeleteivel segíteni az országot. Úrbéli rendeleteinek bevezetésével, egészségügyi rendeleteivel, árvaházak létesítésével, az oktatásügy szabályozásával és állami felügyelet alá vonásával tett meg első lépéseit. II. József trónra lépését követően, 1780-ban a birodalom alapelvévé tette anyja intézkedéseit. A bevezetett intézkedések hatására egyre szaporodott azoknak a birtokosoknak a száma, akik bármunkásokat is alkalmaztak. A bérmunka mellett a robot háttérbe szorult. Így lényegesen javult a lakosság élete. Az 1848-as szabadságharcról Demecser községgel kapcsolatban a szakirodalomban nem találtam feljegyzést. Így az eseményekről Nyíregyháza történetéből idézek:

Március 15. nagy eszméinek megünneplésévé tették a városi ünnepet. Minden templomban hálaadó ünnepet szenteltek a nap emlékére. Miklós evangélikus lelkész magasztos beszéd ismertette a híveivel a nap jelentőségét. Május 29-én a város 42 önkéntes ifja esküdött fel a magyar honvédzászlóra Nagykállóban, a megye akkori székhelyén. Két nap múlva 800 nemzetőr tett le ugyanott az esküt a nemzetőrség zászlói előtt. Szeptember 1-én kel levélben gr. Dégenfeld Imre főispán hívta fel a figyelmet a haza vészterhes körülményeire és mozgósította a megyét és Nyíregyháza városát a fegyverkezésre, a haza védelmére. December 19-20 körül jelenik meg a városban egy másik veszedelem, a „fekete halál”, a pestis, és 3 nap alatt már 60 ember életét követelte. A tél miatt az emberek halálozása kevesebb lett, de 1849 első két hónapjában már 500 halottja volt a városnak. A szomorúság, a gyász, a kolera pusztítása közben a szabadságharc vereségei is ijedelemmel töltik el a magyar szíveket. A muszka hadat közeledése borzadályt ébreszt mindenkiben. 1849. június 27-én a papság véres zászlókkal a kezében, harangzúgás mellett járja a város utcáit, felkelésre serkentve a népet a közeledő óriási veszedelemmel szemben.

A muszka sereg június 28-án Tokaj felől vonult Nyíregyháza felé. A Tiszán átkelve borzasztó hírekkel közeledett. A lakosság menekült, ki merre látott, szőlőbe, erdőkbe, kertekbe, távolabbi tanyákra bujdostak el. Kihalttá, néptelenné vált a város. A bátor elöljáróság tagjai és a szegény lakosság maradt, hogy átéljék a rémület napjait. Június 30-án még csak az előőrsök portyáztak, július 1-én azonban az egész sereg, mintegy hatezer katona megérkezett a városba. A lovasság 50 ágyúval a vásártéren helyezkedett el, védelmemre berendezkedve. A zuhogó esőben átázott sereg egész éjjel az utcát járta, élelmiszert zsákmányoltak. Mindenféle éghető anyagot összegyűjtöttek és a főtérre vitték, hogy a tűz mellett szárítkozzanak. Miután a várost kifosztották, július 2-án a kállói gulyából 60 db ökröt kiszakítottak, sátraikat felszedve elvonultak Újfehértó felé, majd Tokaj felé vették az irányt. A falvakba nem mertek bemenni, megszállni, féltek a kolera miatt. A közelben lévő földeken a termést letarolták. Szemtanúk szerint az éretlen tököt, uborkát, tengerit állati módon, nyersen fogyasztották.

 

Malmok

 

Mezőfegyveres Teremy József 1888-ban malmot alapított családi birtokán. Az üzemet egy 20 lóerős géppel és 2 pár kővel indította be. A malom mellett napraforgó olajgyárat is létesített. A malom napi termelése 200 q őrölt termény előállítása volt. A malom működése biztosította a körzet lakosságának liszt ellátását és az állatállomány részére a takarmány darálását, a korpa és az olaj gyártási termékeként az olajpogácsát. A malom mellett 68 kh. földön gazdálkodott. A századfordulótól Demecserben 2 gőzmalom, posta-távíró, vasútállomás van.

Az 1800-as években használt osztrák pénz a gulden volt. Az alábbi pénz a 25 guldenes császári papírpénz, melyet Magyarországon később felváltott a korona.

 

Hogyan éltek elődeink a századforduló után

 

A századforduló után Demecser községben is jelentősen javult a lakosság élete. A hozott intézkedések az anyanyelv, a vallás és a jobbágyság helyzetét javította. A gépek fejlődésével könnyebb lett a munka, javultak a termelési viszonyok. A folyószabályozás által felszabadított területeken a szegényeknek a könnyebb volt harmados és feles földet fogni. A termés átlagok lényegesen javulta. A kiégett rét, a víz által lerakott iszapos talaj, az állattenyésztés fokozása javította az életszínvonalat. Változtak a szokások, fejlődött az élelmezés, a ruházkodás és az egészségügy.

-ben az I. világháború kitörésével egész Európa lángba borult. Érkeztek a behívók a felnőtt férfiaknak minden településre, így Demecserbe is. Nagyon sok család életét megkeserítette a bevonulás, majd az azt követő gyászjelentés. Családok aggódtak a kenyérkereső férjek, családfők és hozzátartozók életéért. Naponta jöttek a hírek a front eseményeiről, az elesettekről és a sebesültekről.

A központi hatalmak a kezdeti sikerek után látták, hogy nem számíthatnak a háború gyors befejezésére. Kezdtek berendezkedni a tartós háborúra, a hadigazdálkodásra.

Bevezették az élelmiszer jegyrendszert. Elhatározták, hogy az egyik legjobb táplálékot, a káposztát konzerválják a hadsereg és a hadifoglyok számára. A gyár felépítésével Odeschalki tuzséri földbirtokos kormánybiztost bízták meg, aki a termelési viszonyok ismeretében, a vasútállomással rendelkező káposzta és napraforgó termelés központjában lévő Demecsert választotta a gyár helyéül. A gyár építését orosz és olasz hadifoglyok százai kezdték meg 191-ben. Ezt az időt mutatja a Demecser község temetőjében eltemetett, munka közben meghalt 28 hadifogoly sírja. Az iskola tanulói háborúban meghalt hősi halottakként gondozzák a sírokat.

A gyárban gyorsan elkészült a víztorony, négy lakóépület és a savanyító bazeonitok (betonmedencék). Felszerelték a savanyító üzemet a megfelelő szeletelő és tároló helyiségekkel. A gyár területére bevezették az iparvágányt. Vagon tételben érkezett a só, a faanyag, a préseléshez a kő. A hordók készítéshez jöttek a kádárok az ország különböző területéről. 1916-ban elkészült az első nagyüzemi savanyú káposzta. Kiszerelés után fahordókban szállították a megrendelés szerint a harctérre a katonáknak és az ország településeire a lakosságnak.

A gyár tevékenysége bővült a megye területén termelt burgonya feldolgozásával. Új, második iparvágány készült. A burgonya befogadására betonmedencét építettek, ahonnan a víz már megmosva vitte a feldolgozó gépekre a burgonyát. Mivel a feldolgozás nagy mennyiségű vizet igényel, a mosáshoz megépítették a Lónyai csatorna leágazását. A megtermelt keményítőt és burgonyacukrot a cukorgyárakba szállították, ahol a háborús ellátás biztosítására cukrot és csokoládét állítottak elő belőlük.

Az általános mozgósítás után a magyar ezredeket különböző frontokra irányították. Az olasz és orosz fronton nagy számban harcoltak magyar katonák, köztük számosan Demecseriek is. Az olasz csaták közül külön megemlíthető az Isonzói csata, amely 1915. június 23-tól július 7-ig tartott.

Boroevic Svetozár tábornagy visszaemlékezései szerint a magyar csapatok Dobordónál különösen nagy elszántsággal harcoltak a nehéz ütközetben. A katonák ellátása nagyon nehéz volt, a nyári forróság, a tikkasztó hőség tűrhetetlen volt. A két hétig tartó harc sok áldozattal járt. A magyar csapatok 8800 halottat és sebesültet veszítettek, 1150 fő eltűnt. Az olasz veszteség a fölényes tüzérségi tűznek és a lövedékek nyomán keletkezett kőszilánkoknak volt a következménye. Ezekről a harcokról a sebesülten hazatérő Teremy Ambrus igen sokat tudott mesélni.

. október elején az orosz fronton is rendkívül nehéz harcok voltak. A Kárpátokban az 58-as gyalogezred és a 10. Lovas hadosztály ált szembe 750 ezer főnyi ellenséggel. A számbeli fölény az ellenség oldalán volt. Vitéz Németh Lajos leírása szerint a harcok során óriási volt a veszteség. A csata több napon át folyamatosan tartott. Az orosz fronton az I. világháború demecseri hősi halottainak és az eltűnteknek a száma 52 fő volt. A hősök neve a demecseri főtéren emelt emlékmű oldalán olvasható, de emléküket ebben a kiadványban is megörökítjük.

A családok a harcok folyamán naponta kapták a gyászjelentéseket az azonosítható katonákról. Sokan eltűntek, fogságba estek. A lakosság bízott abban, hogy hozzátartozója valahol fogságban él. A sebesültek, a fogságban lévők közül később többen hazatértek. Előfordult olyan szomorú eset is, hogy egyesek a hozzátartozókat álhírekkel bíztatták.

 

 

Az I. világháború áldozatai Demecser községből

 

Antal András Huszti József  Sipos Gábor

Balogh Gábor Klein Herman  Sipos István

Beke József Kovács Károly Schvarcz Sámuel

Benya Benjámin László Ferenc  Szabó Albert

Bötykös Albert László József  Szabó István

Dzsadek Gyula Mák Imre  Szabó Ferenc

Éles László Mihályi András Szaniszló János

Fekete Ferenc Nagy Mihály  id. Szaniszló János

Fischer Lajos Nagy Sándor  Szőlősi Ferenc

Fischman Ignác Náczán János  Tamás József

Győry Gábor Ondó József  Tamás Sándor

Győry János Ondó Péter  Tóth József

Hajnal József Papp Ferenc  Török Pál

Hajnal Péter Pásztor József  Váradi Mihály

Hegedüs Antal Pisla András  Zakor Gábor

Hegedüs Sándor Sepa Ferenc  Zakor István

Huszár István Sepa István

 

A századunk legszebb csatái, valamint más írott anyagok által megemlített sebesüléssel, fogságból hazatérő katonák:

Révész Dániel  cipész 11-es gyalogezredből.

Pazonyi Elek Endre öt év fogság után, feleségével Lubianova Tatjánával tért haza.

Teremy Sándor a 11-es gyalogezredből 1916-ban Psemiszlnél súlyos gerinclövéssel került fogságba. Négy év után tért haza.

Balázsi János a 65. Gyalogezredből esett sebesülten fogságba. Szökést követően négy év után tért haza.

Berger József bádogos, olasz fogságból két év fogság után került haza.

Erős (Ehrenrich) Sándor földbirtokos

Hajnal Balázs gazdálkodó

Hajnal István gazdálkodó

Kelemen Imre asztalos mester

Lichtmann Hermann kereskedő

Schvarcz Herman terménykereskedő orosz hadifogságból évek múlva tért vissza a családjához.

Fentieken túl elmondásuk szerint igen sokan éltek még fogságban. Sokan csonkán, fagytól, lövésektől szerzett sebesülésekkel tértek haza. Tiszteletükre Demecser elöljárósága emlékművet állított, oldalán felsorolva a meghalt és eltűnt személyek nevével. Minden évben a Márciusi ünnepség keretében, megemlékeznek róluk és megkoszorúzzák az emlékművet. A hozzátartozók és rokonok is virágokat helyeznek el az emlékműnél.

 

Az I. világháború következményei

 

Az I. világháború után az összeomlást követően történelmi változások kezdődtek. Az orosz bolsevik mozgalom hatására a hazatérő hadifoglyok és a politikai hírek nagy hatással voltak a lakosságra. Az országban megindult a szervezkedés. Előbb titokban, majd nyíltan megalakult a Kommunista Párt.

Az 1919. április 7-i választások után kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Mindenütt megalakultak a Munkástanácsok.

Demecserben a Munkástanács megalakulásával egy időben megalakult a Direktórium, melyben vezető tisztséget töltöttek be a Kommunista Párt vezetői: Csáki János, Veress József, Erdélyi János és Rácz József. A Direktórium rövid uralkodása, illetve a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. május 7-én a környező településekről a vezetőket Demecserben gyűjtötték össze és a demecseri Bokos Józseffel és Sárosi Jánossal együtt elvitték őket Baktalórántházára, majd a baktai erdőben kivégezték őket.

Megteltek a börtönök. A csendőrök keresték azokat, akik aktívan részt vettek a Direktórium illetve a Kommunista Párt munkájában.

A Tanácsköztársaság leverésében a román hadseregnek volt kiemelt szerepe. 1918. április 30-ig az egész Tiszántúl, így Demecser is román megszállás alá került. A románok ellen mindenütt heves harcok folytak. Különösen az erdélyi hadsereg, a székelyek álltak ellen, nem szándékoztak letenni a fegyvert. A Tiszántúlon ezekben a harcokban komoly szerepe volt Demecsernek is, a székely hadosztály parancsnoksága ugyanis Demecserben a református parókián volt, innen irányították a csapatokat. A székely hadosztály parancsnoka 1919. április 25-én reggel jutott döntésre a paplakban az előrenyomuló román hadsereget illetően. a 743. számú HDM 1919. szám alatt Kratoshil ezredes, a székely hadosztály parancsnoka fegyverletételre szólította fel csapatait. A felhívás így kezdődött: „Ti székelyek és erdélyi magyarok hónapok óta hősiesen harcoltatok a legnehezebb viszonyok között is. Erdélyt és a székely földért készek voltatok életeteket áldozni…” 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a demecseri gyárat. Az összes mozdítható berendezést leszerelték és elszállították Romániába. A gyárban csak a csupasz falak és a tetőszerkezet maradtak. A lakásokat az elöljáróság az ínségben szenvedőknek utaltak ki. Az 1920-ban Trianonban kötött békeszerződés után megcsonkult az ország. Magyarország 283 ezer km2 területéből 93 ezer km2 maradt. A lakosság száma a korábbi 18 millióból mindössze 8 millió maradt az ország területén. Húsz éven át 60 ezer szarvasmarha értékének megfelelő jóvátételt kell fizetni. A békekötés után minden romokban hevert. Igen szomorú és elkeseredett élet kezdődött. A mezőgazdaság, a kereskedelem, a vasút, az ipari létesítmények az idegen csapatok kivonulása után szánalmas, romos állapotban voltak. Az urasági birtokok, a termelőeszközök, a kasélyok, a parkok szétzilálódtak. Mindent feltörtek, kiraboltak. A gazdaságok irányítói elmenekültek. A lakosság által termelt termékek felvásárlása, értékesítése nem működött. Ínség volt, melynek következtében a lakosság nyomorgott. Megindult a kivándorlás Amerikába, Kanadába. A lakosság részére az elöljáróság is szervezte az utat. A kivándorlók azzal mentek ki, hogy keresetükből támogatják majd a családot. 1922-ben megalakult Demecserben a „Hangya” Szövetkezet. Vezetője Szondi Kálmán volt. 1922. év második felében az édesipari gyárak keményítő és burgonyacukor gyártására biztatták a demecseri gyárat. 1925-26-ban egy szezonban már 5-6 ezer tonna burgonyát dolgoztak fel. A termelés beindulása után az építés és a termelés csaknem kudarcba fulladt. Tűz ütött ki az ipartelepen. Rövid idő alatt befejeződött a helyreállítás, a gyárat saját áramfejlesztővel látták el. Új gépeket is vásároltak. 1927-ben a keményítő mellett megkezdték a dextrin gyártását is. Ebben az évben már 1300 vagon burgonyát dolgoztak fel, 100-250 munkást foglalkoztattak. A gyártás melléktermékét, a szárított burgonyarostot tüzelőnek árulták. A rostot szalmával keverték, kiterítve szárították, majd kockákra báták. Előbb a gyári dolgozók, majd a lakosság részére árusították. Érződött a világgazdasági válság hatása is. Egyre nagyobb lett az elszegényedés. Az ipari munkások száma országosan és helyben is csökkent. A kivándorlás tovább nőtt az „ígéret földje” Amerika, Kanada felé. Demecserből kivándorlók: Szotólicz János, Teremy Béla, Ősz Sándor, Ősz Antal, Ősz Gyula. 1926. december 27-én megjelenik a korona helyett az új fizetőeszköz, az arany alapú pengő és fillér. Az addig használt pénzt bevonták. A pengő fedezete arany volt, így nyugaton is elismerték és szerződéseknél fedezetül szolgált. Külföldi kereskedelmi szerződéseknél gyakran aranypengőben kötötték a szerződést. 1929 őszén a gazdasági válság miatt a gyár bezárult kapuit. Egy tisztviselő, egy gépész és az éjjeliőr kivételével minden munkást elbocsátottak. Demecser község jellemző mutatói 1930-ban Demecser a Nyírbogdányi járáshoz tartozott, a járás székhelye: Kemecse.

 

 Aratómunkások

 

A nyár igen mozgalmas volt minden évben. megérkeztek a Hegyaljáról az aratómunkások. A községben is megalakultak az aratópárok. A népes csoportok hangos dalolása és a kaszások kasza kapálása  mellett készültek a nehéz munkára. Az aratás a nyári melegben embert próbáló munka volt. Délben a templom parancsszavára a fasorba, a hűvösbe mentek ebédelni. A gazda által adott szalonna és hagyma jól esett a nehéz munka után. A szalonnát ki ki a maga módján, nyersen vagy nyársra húzva, sütve fogyasztották. A nap állásától függően pihentek, vagy folytatták a munkát késő estig. A munkát kereszteléssel fejezték be. A kévéket keresztbe rakták, majd alul a bújtatót visszahajtották a kalászával felfelé. Ezt követte 16 kéve keresztbe, majd felülre került a kántor és a pap kéve. Ezt lekötötték, hogy a szél ne bontsa meg a keresztet. Az is előfordult sokszor, a nem volt eső, hogy a fasorban aludtak.A behordás a gazdáknál és az uraságnál is kalákában történt. Ismerősök, rokonok összefogásával a kereszteket asztagba, kazalba gyűjtötték, hogy ne maradjon félbe, ha eső lenne. Az aratók és a pap keresztjét külön hordták. Az emlékezés szerint az aratóké volt a hetedik, vagy nyolcadik kereszt, ahogyan megállapodtak. A papé volt a tizedik kereszt.A cséplés is nagy esemény volt. Eleinte állatokkal tapostatták és széllel rostálták a termést. A negyvenes évek elején még tüzes géppel meghajtott cséplőgépekkel csépeltek, a gép alatt tüzeltek, így ez a munka nagyon tűzveszéllyel volt. Az udvarra ökrök, vagy lovak húzták a gépeket, melyek beállítása nehéz feladat volt. A beindítás a hosszú gépszíj meghúzásával történt, míg nagy csihegéssel, erőlködéssel elindult a gép. A negyvenes években később megjelentek a körmös traktorok, amelyek megkönnyítették az udvarra történő beállást, bár néha "elásták" magukat. Megjelent a cséplőgép mellett az elevátor is, amely a szalmát a kazal tetejére hordta. A törekeseknek volt a legnehezebb a munkája. A por miatt bekötötték az orrukat, a szájukat, úgy dolgoztak. A törekesek közül megemlíthetők a Labanc és a Samsedák lányok a gépet etetők közül a Hajnal fiúk. Az egész cséplés nagyon tűzveszélyes volt. Az önkéntes tűzoltók állandóan szolgálatban voltak. Az őrszolgálat fokozott volt a templomtoronyban és a szertárnál. Az aratókon kívül ősszel megjelentek a községben a juhászok. A hajdúságból egész télre itt maradtak a káposztaföldeken. a levágott káposzta után maradt torzsa ugyanis jó legelőt biztosított a juhok részére.

 

Hétköznapok

 

Míg nem volt nagyon hideg éjszakára is kint maradtak a földeken. A tél beálltával a csűröket és a megüresedett dohánypajtákat bérelték ki a juhászok. A juh, mint igénytelen állat télen a hó alól is kikaparta a káposztatorzsát. Fáky László tanító vezetésével megalakult a községben a fúvós zenekar. Nemzeti ünnepeken, március 15-én, május 1-én, községi rendezvényeken, felvonulásokon emelték az ünnepi hangulatot.Lucza János gépész megnyitotta moziját. A vetítőgépet saját áramfejlesztővel működtette. A vetítéseken mindig teltház volt. Később a háborús előkészületekről, eseményekről a híradók tájékoztatták a lakosságot. A filmek inkább a győzelemről szóltak, a híradókban a harcterekről mutatott képek igen elszomorítóak voltak.A háborús megszorítások, a jegyrendszer és a beszolgáltatások, valamint a gyászjelentések igen elkeserítették a lakosságot.A háború során a gyárak termelése megnőtt. A megtermelt élelmet, pl. a savanyú káposztát a frontra szállították, a németek mindent megvettek. A burgonyát még a fagyok beállta után is fogadta a gyár. Egész télen készült a burgonyacukor, a keményítő és egyéb termékek.Háborús előkészületek Németországból egyre aggasztóbb hírek érkeztek a háborús előkészületekről. A napi sajtó, néhány elemes kisrádió és a mozi híradója ontotta az elkeserítő híreket a háborúról. Hitler 1933. januárjában bevezette a hadkötelezettséget, ennek következtében egyre nőtt a feszültség. A megtermelt termékek Németországba kerültek, az élelmiszereket, a hadianyagot felhalmozták.Magyarországon, így Demecserben is elindult a levente mozgalom. Minden 14 év feletti fiú köteles volt egy héten egy napot levente kiképzésen tölteni. Pénteken a piactéri találkozó után kivonultak a Cserés hegyre, az erdőbe. Alaki gyakorlatok és fegyverismertetés után katonai ismereteket oktattak. Demecserben a parancsnok Pazonyi Elek Endre volt. Szakaszparancsnokok katonák voltak. A kiképzésen a megjelenés kötelező volt, a hiányzást büntetés követte, elzárással fenyegetőztek. Lövészárok ásása mellett célra tartás és céllövészet volt a gyakorlaton.Nagy riadalmat keltettek a Németországból érkező hírek, melyek szerint megtámadta Olaszországot, bekebelezte Ausztriát. 1938-ban az első bécsi döntés alapján Magyarország visszakapta a Trianoni békeszerződéssel elveszített területeinek egy részét Csehszlovákiától, Kárpátaljától. Horthy Miklós nagy ünneplések között vonult be Kárpátaljára. A megszállásba több Demecserből bevonult lakos is részt vett: Szabó Béla, Vojtku Mihály. Ezt követően a németek megszállták Csehszlovákiát és Ukrajnát. Magyarország visszakapta az ukrán területeket a Felvidékről. Hitler ezekkel a lépésekkel magához láncolta a Teleki kormányt. A kormány engedélyt adott a német csapatok átvonulására és engedélyt adott a német repülőgépeknek a magyarországi repülőterek használatára.Még nagyobb riadalmat okozott, mikor 1939. szeptember 1-én Hitler csapatai megtámadták Lengyelországot. Kitört a II. világháború.1940-ben a második bécsi döntés két részre osztotta Erdélyt. Magyarország visszakapta Erdély egy részét, 43 ezer km2 területet és 2,2 millió lakosságot, melynek 51,4 %-a magyar volt. Horthy nagy ünnepségek keretében vonult be Erdélybe. A lakosság is örült a visszakapott területeknek. Egyre bizakodóbb lett a hangulat, hogy az ország megőrzi függetlenégét, 1940. áprilisában a jugoszláv háború során Magyarország visszakapta Bácskát, Baranyát és a Muraközt, 11,4 ezer km2 területet 1 millió lakossal. Nagy volt a lelkesedés mindenütt. Községünkben is ünnepséget tartottak.Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék visszakerülésével megnőtt a kereskedelem. Az állomásnál a "FUTURA"  kereskedelmi csoport Teremy Kálmán kereskedő és a két zsidó Glük család zöldség és gyümölcs felvásárló és pített raktár épletben minden élelmiszert vásárolt (burgonya, bab, gabonafélék, köles, kukorica tb.). A raktárak áruval telve vártak a szállításra. A visszakapott területekről kapott telefon megrendelésre vagontételbe küldték az árt. Gúlába rakva várt szállításra a káposzta, a cukorrépa a cukorgyárakba került. A malom teljes kapacitással működött, az olajütő termelte az olajat. A malom mellett megindult a szárított zöldség készítése.

 

 

Vasút

 

A állomás érkezési oldalára érkezett a gerend,a deszka, a tűzifa, a léc. A Glük család hatalmas fa és deszka lerakazta látta el a környék építkzéseit. A környéken még a kerítéseket is deszkából készítették.A gyárba vagon tételben érkezett a só, a burgonya, a liszt. A két ipari vágány tele volt érkező és kiszállító vagonokkal. A gyár területén a kis gyári mozdony rendezte a vagonokat. A hordó készítéséhez a faanyag vagonokban érkeztek. 80-100 kádár készítette a hordókat. A szekerekből egyenesen a gyaluba adták a káposztát, majd a medencében nagy fapapucsokkal taposták, sózták, megmosott tölgy deszkákkal borították be és a vagonokban érkező mosott terméskövekkel fedték a bazeinokat.

 

 

Vásárjog

 

Igen nagy jelentősége volt Demecser életében az 1466-nan kapott vásárjog. Ezt követően minden évben április és szeptember hónapokban a heti piacokon kívül kirakodó- és állatvásár volt.Az 1940-es években a háborús előkészületek miatt különösen nagy vásárokat tartottak. A Székelyi új keleti oldalán, a szidó temető és a Lónyai-csatorna között, a legelő bejáratánál, a labdarugó pályán volt a vásár. Sokan már az előző nap megérkeztek az ország különböző részeiből és felállították a sátrakat. A több sorban álló sátrak mögött volt elkerítve a ló, szarvasmarha, sertés és juh vásár területe. A sátraknál nagy volt az árusok kiabálása, az áruk dicsérete. A játék sátraknál sok volt a gyerek. Összegyűlt a környék lakossága, nagy volt az alkudozás a csizma, a szűr és a ruházati sátraknál. Legérdekesebb mégis az állatvásár volt. A lóvásárban vizsgálták a lovak fogazatát, a lábait és megkötött szekérkerekekkel a homokon a ló munkára alkalmasságát. Csapkodták egymás tenyerét az alkudozás során. Az állatvásáron nagy volt a forgalom, a sertések,a malacok visongása tette hangossá. Mindenki beszerezte télre a szükséges ruházatot, a háztartásba szükséges anyagokat és a téli sertésvágáshoz az állatokat. A sertés és szarvasmarha vásár fő vásárlója volt az Állatforgalmi Vállalat A vásárt követte az állomáson az állatok vagonírozása és szállítása.A vásár hangulatát fokozta a Laci-pecsenye illata, valamint a vendéglátó sátraknál a hangos éneklés, a cigány zenekar zenéje. Az egész napos vásár és hangulata, a gyerekek öröme vidámságot és életet adott a községnek.

 

Iparosodás

 

A gyár fejlesztése a háborús készülődés miatt igen fontos volt. Ebben az időben 900-1200 vagon burgonyát, 50-60 vagon búzalisztet dolgoztak fel egy szezonban. Megkezdődött a glutin gyártása, a szárított burgonyapehely és a Diamalt elnevezésű árpastraktum a budapesti és a szerencsi csokoládé gyár részére. A keményítőt a gyógyszeripar használta, illetve egyéb hadicélokra is használták.A háború kitörése után, 1944-től 350 kw villamos energiát termeltek. A villamos energia fejlesztésével tovább fokozódott a gyár termelése.A demecseri malom épülete teljes berendezésével leégett, csak a kiégett falak maradtak meg. A nagy tűzben a környék tűzoltói semmit nem tudtak megmenteni. A tulajdonos Teremy család hitelből és lakossági kölcsönökből egy év alatt újjáépítette. A malom mellett egyre több napraforgó olajat emeltek. Ezt követte a szárított zöldség gyártása és csomagolása. A nagy mennyiségű árut a frontra szállították.A 40-es években kezdték termelni, gyűjteni a mentát. A mentalevelt a száráról leszedték, szárították, majd t3e3ának használták fel. A fosztás nélküli növény szénáját a malom mellett összetörték és a párolás utáni mentaolajat a cukorkagyárak részére szállították. A menta fosztása, feldolgozása sok gyereknek és felnőttnek adott munkát, biztosított kereseti lehetőséget. Egész nyáron dolgoztak vele, szedték, fosztották és szárították a mentát.A 40-es évek másik jövedelemforrása volt a selyemhernyó tenyésztés. A megkapott hernyó petéből kikelt pici hernyókat eperfa levéllel etették. Az állandó evéstől megnőttek és begubóztak. Ezeket a gubókat vásárolták fel igen kedvező áron. Ebben az időszakban sok volt az eperfa, így nem okozott gondot a levél szedése. Gyerekek, felnőttek szákkal járták az urakat és szedték a fa leveleit. A 4-es főút eperfákkal volt végigültetve és a mellékutak mellett is sok volt az eperfa. A levélszedés mellett, különösen a gyerekek jóllaktak a különböző színű és ízű eperrel.

 

Sziréna

 

A háborús előkészületeket jelezte a szirénák felszerelése. Demecserben négy szirénát szereltek fel. Kipróbálásakor rémítő hangjától a lakosság megriadt. Elrendelték a bunkerek, óvóhelyek építését. Az óvóhelyeket a lakásoktól távolabb,, a kertekben kellett építeni. A újságokban különböző típusú óvóhelyeket ajánlottak. Előírás volt, hogy közlekedni, állni lehessen benne. A befedésére is adtak iránymutatást. Egyik fontos előírás volt, különösen a nagy családoknál, hogy a bunker kialakítása "L" alakú legyen, hogy találat esetén sérüljön meg, csak az egyik ága.Szigorították a tűzvédelmi előírásokat. Tűzveszélyes anyagok (petróleum, benzin, stb.) minimális mennyiségének tárolását engedélyezték a boltokban, de óvatosságra intették a lakosságát is. Megerősítették a csendőrséget is. Növelték létszámukat, szélesebb intézkedési jogkört kaptak.A vasútállomást hadi ki és berakodási állomássá jelölték ki. A váltóőröknek lőréses betonbunkereket építettek az állomás két végén. Az egyik ma is megvan a Székelyi úti sormpó mellett. Műemlék szerű épület. A nyírbogdányi kőolaj finomító körül légvédelmi ütegeket és nagy teljesítményű reflektorokat helyeztek el. Ezt a katonák sánccal vették körül és gyeptéglával borították, hogy repülőgépről ne lehessen észrevenni. A töltények elhelyezésére bunkerek épültek. a nyírbogdányi kőolaj-finomítót és a demecseri keményítőgyárat hadiüzemmé nyilvánították. Az emberek abban bíztak, hogy az üzemanyag előállítása és tárolása, valamint az élelmiszer előállítása miatt a két üzem talál elkerülheti a bombázást. A pengő értéke jó volt, ennek bizonyítéka a statisztikai évkönyv, amely a kiskereskedelmi árakat hasonlítja össze a háború előtti és utáni időszakban. A II. világháború eseményeiről folyamatosan tájékozódhatott a lakosság a sajtóból, a rádióból, a mozi híradókból. Az embereket sokkolták a látott képek. 1939. szeptember 1-én Németország lerohanta Lengyelországot. Két napra rá Nagybritannia és Franciaország hada zent Németországnak. Ezt követően 1940-ben megkezdődött a légiháború Anglia ellen.

 

Nyilasok

 

1939-ben Magyarországon, így Demecserben is megalakult a Nyilaskeresztes Párt. Köszöntésük "Kitartás" volt. A párt befolyása, aktivitása a kisiparosok között volt a legnagyobb. Vezetőjük Demecserben egy lakatos lett. 1941. június 6-án bombatámadás érte Kassa, Munkács és Rahó felvidéki, illetve Kárpátaljai városok at. A támadás miatt Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarországon általános mozgósítás kezdődött. Az emberek sorban kapják a behívókat. A lovak, fogatok, gépkocsik és motorok általános bevonulását is elrendelték. A községből is sok lófogatot hívtak be. A zsidók közül sok embert munkaszolgálatra hívtak be.1941. december 7-én Anglia hadat zent Magyarországnak. Ez a hadüzenet fokozott veszélyt jelentett, mivel az angol légierő bombázásairól már a híradásokból értesült a lakosság.A demecseri állomáson egyre több irányvonat haladt át kelet felé, a frontra. Vitte a katonákat, a hadifelszerelést. A családtagok elkeseredve búcsúztatták hozzátartozóikat, a viszontlátás reményében. A katonai vonatokhoz csatolt zárt vagonokban vitték a munkaszolgálatosokat, a zsidó férfiakat és a nyilas párt által nyilvántartott lázadókat, ellenállókat.

 

Don kanyar

 

1942. augusztus 19-én Sztálingrád, majd Voronyezs mellett, a német hadsereggel együtt került bevezetésre a II. magyar hadsereg. A harcok során az erős orosz ellenállás következtében a magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. Jöttek a gyászjelentések. A lakosság nagyon elkeseredett. Az elkeseredettséget melyet a szovjet hadsereg 1943. évi a Dontól induló offenzivája még csak fokozott. A Don mellett 150 ezer fő volt a veszteség. A Sztálingrádi ütközet végén, 1943. február 2-án, amikor a németeket bekerítette a szovjet hadsereg, 33 ezer német katona veszett oda. A Don kanyarban nagyon sok demecseri halt meg és tűnt el a harcok során. Az elesettek számát jelentősen megemelte a hideg orosz tél. A magyar katonák felszerelése, ruházata nem volt megfelelő a szokatlan hideg elviseléséhez. Itthon ruhát gyűjtöttek, amit a frontra küldtek, hogy segítsenek a katonáknak a hideg elleni védekezésben. 1944-ben Horthy Miklós kormányzó az események hatására fegyverszünetet hirdetett meg, de nem tudta azt végrehajtani. 1944. márciusában a német hadsereg megszállta az országot. Az országba helyezett Gestapó-t a megerősödött nyilaspárt is támogatta. Kiépült a besúgó rendszer. A szószólókat nyilvántartásba vették és később börtönbe, vagy a frontra irányították. 1944. őszén Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, a kormányzást. Felesküdött az alkotmányra. Megkövetelte, hogy a katonaság is esküt tegyen. Szálai Ferenc, mint legfőbb hadúr, a "nemzet akaratából" kiadta parancsát: "Aki leteszi a fegyvert, vagy erre parancsot ad, felkoncolandó. Hazátlan, hitvány féreg, aki nem harcol tovább. Kitarts! Éljen Szálasi, népünk honmentő vezére!" Különböző listákat kezdtek vezetni. A feljelentések száma emelkedett. Megteltek a börtönök, büntető századok mentek a frontra, keresték a szökött katonákat. Általános statáriumot vezettek be, a gyanús elemeket kivégezték. Rettegésben élt mindenki, Demecserben is.

 

Zsidó ellenes törvények

 

Megjelent az I. majd a II. zsidótörvény is, mely a zsidók lehetőségeit, mozgását jelentősen korlátozta. Boltjaikat bezárták. - Lakásukat, 14,00-17,00 óra között hagyhatják el. Parkban, sétatéren nem tartózkodhatnak. - Aki zsidónak helyet ad, internálni kell. A parancs betartását a Nyilas párt és a csendőrség ellenőrizte. A parancs kiadása után, 1944. április 26-án megkezdődött a zsidók begyűjtése. Demecserben a zsidókat a Nagy utcán lévő zsidó templomba gyűjtötték össze. 37 család, a felsorolás szerint férfiak, asszonyok, gyerekek 3 napi élelemmel, németek kíséretével gyülekeztek. Lakásukat lepecsételték és államosították. Ezt követően éjszaka, Nyíregyházára, Varjúlaposra vonultak. Ott volt a fő gyűjtési hely. Az összegyűjtést követően tehervagonokba zsúfolták őket. Az ajtókon kis nyílást hagyva, szögesdróttal bedrótozták. Ugyanezt tették az ablakokkal is. A vonatokat irányvonatként Aschwitzba irányították. A demecseri állomáson áthaladó vonatokból még kiabálta a lakosságnak. Sem vizet, sem kenyeret nem lehetett adni a szerencsétleneknek. A víz vételére megállt vonatoknak a közelébe sem lehetett menni. 1944. júniusáig 335 ezer zsidó személyt szállítottak ki az országból, csecsemőtől az aggastyánig. A német csapatokból az SS alakulat volt a legkegyetlenebb. Demecserből mégis volt három személy, aki jelentkezett az SS alakulatba: Batári Kálmán, Takács László és Tóth István. Sorsukról később nem hallottunk. Rémhírként terjedt el, hogy Tóth István visszatért és a hónaljából eltávolítatta a tetovált SS jelzést. A bombázások fokozódtak. Budapest és a nagyobb városok bombázásáról írtak az újságok. Később a debreceni és a nyíregyházi állomást is lebombázták. Demecserben naponta megszólaltak a szirénát, délután menetrend szerint jöttek kötelékben a bombázók, vadászgépek, kíséretében. Már a zúgásáról meg lehetett ismerni, hogy angol, vagy orosz gépek volta-e. Gyakran megjelentek a német vadászgépek is. Különösen este lehetett látni a légi harc során a röpködő világító golyókat, lövedékeket. A légvédelmi fényszóró csóvák keresték a repülőgépeket a nyírbogdányi gyártól. Gyakran lebegett a levegőben az úgynevezett "Sztálin gyertya". Olyan világosságot adott, hogy mindent olyan jól lehetett látni, mint nappal. Láttunk füstölgő repülőt, mag robbantást. Nyíregyháza, Debrecen többször volt bombázva. Többször híresztelték, hogy sorra kerül a nyírbogdányi és demecseri gyár bombázása is. A lakosság a légitámadások alatt a pincékbe, óvóhelyekre menekült. Egyik napon biztosra vették a támadást a gyárak ellen és a lakosság az egész napot az erdőben, a határban töltötte. A repülőgépek többször vékony fém és alumínium szalagokat dobtak a levegőbe, hogy megzavarják a rádióadásokat. 1944. augusztus 23-án, Románia átállása után meggyorsultak az események. A németeknek a kápátokban kiépített védműveinek megkerülésével 1944. augusztus 29-én az oroszok a Ojtozi szorosban átlépték a történelmi Magyarország határát. Szeptember 23-án átlépik a csonka Magyarország határát. Szinte ellenállás nélkül közeledtek felénk. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követte a német csapat. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt. A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak a lakossághoz. Sokan csomagoltak és menekültek. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak az áruló besúgók miatt. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte. Nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára. A gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosok a helyszínen temették el. A front elvonulása után a kastély leégett. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna hídját felrobbantották. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas katonák jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül. Mint kiderült partizánok voltak. Végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek. Ellenőrizték a határt is. Élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el. Éjszaka visszajöttek a németek. Igen idegesek voltak, kutattak a partizánok után, majd még éjszaka ők is elvonultak a faluból. 144. október 22-én reggel szovjet és román csapatok érkeztek. Lovakkal, szekerekkel és kocsikkal jöttek. Meglepték a községet puskalövés nélkül. Az orosz parancsnok oroszul beszélő tolmácsot keresett. Apám, Teremy Sándor, mivel az I. világháború után több évig orosz hadifogságban volt, megtanult oroszul, így ő lett a tolmács. Az orosz főhadnagy, aki a község parancsnoka lett, utasítást adott az orosz és román katonai vezetőknek a rablás, a lopás megszüntetéséről és a lakossággal való megfelelő viselkedésről. A lakosság a korábban érkező hírekre emlékezve elrettenve várta a megszálló hadsereget. A nők fekete, sötét ruhába öltöztek, arcukat igyekeztek minél jobban eltakarni, mert a hírek alapján féltek a katonák zaklatásától. A fiatal gyereklányok a házakba, bunkerekbe húzódtak. A katonák tisztálkodással, a jószágok etetésével és élelemszerzéssel foglalkoztak. Sokan az értékes tárgyakat keresték, gyűjtötték a gyűrűket, a karórákat, az ékszereket. Volt olyan katona, akinek a két karján már több óra nem fért el, így lábára kötötte azokat. Az élelmiszer szerzés elég egyszerűen történt. A faluban a baromfiudvar állomány erősen lecsökkent. A sertés vágástól sem riadtak vissza. Ha találtak házinyulat, az is elvitték, levágták. Sütöttek, főztek, pihentek. A kertben éppen a méhek kaptárjait bontotta fel néhány román katona, mikor nagy süvítéssel egy ágyúlövés érte a Kálvin teret. A román parancsnok hintója két lóval elpusztult. Két román katona súlyosan megsérült, egyikük lábát elvitte egy repesz. Az utcán táborozó csapat megmozdult, igyekeztek az utcát elhagyni. Felkészülve várták a következő lövéseket. Az orosz tüzérség az Arany János utca északi oldalán lőállásba helyezkedett, de további belövés nem történt. Rövidesen megjelent egy német repülőgép a légtérben. Alacsonyan szállt, körözött és közben géppuskával lőtte a megszálló sereget. A lakosság pincékbe, bunkerekbe húzódott. A katonák kiálltak az udvarra és kézi fegyverekkel lőtték a repülőgépet. Halottakról és sebesültekről nem volt tudomásunk. Egy szovjet katonát találtak meghalva a Lónyai csatornában, a szivattyú közelében, aki ott is temettek el. A szovjet és román hadsereg több napos tartózkodásra rendezkedett be. A katonák pajtákban, istállókban, szénás színekben és a szabadban, szekereken pihentek. A tisztek lefoglalt lakásokban, zsidók és menekültek házaiban szállásolták el magunkat. Várakozás közben a katonák érdeklődtek, hogy milyen nagy folyó az a Tisza, hogy nem tudnak továbbmenni, hiszen a céljuk Budapest és Berlin volt. Demecserből a jobb módú családok, a földesurak pénzükkel és értékeikkel lemenekültek a front elől. Egyedül Pazonyi Elek Endre és orosz származású felesége Tatjána várta a szovjet csapatokat. A megérkező orosz tisztek, parancsnokok részére fogadást is adott. Majd ezt követően, jóval később hagyta el a falut családjával együtt. A Tiszán a csapatok sokáig nem tudtak átkelni. A német csapatok a túloldalon beásták magukat és fedezékükből ellenőrizték a Tisza vonalát. A hallomások szerint a felvidékről levonuló csapatok útvonalát biztosították. A Kárpátokban kiépített állásokat kénytelenek voltak feladni a Románia felől érkező orosz csapatok miatt. A Tisza melletti területeket a csapatok frontvonallá nyilvánították. Dombrád községből a lakosságnak el kellett költöznie Gégénybe, Demecserbe és Pátrohára. Csak a férfiak jártak fel az állatok gondozására. Az orosz és román katonák összeszedték a kornyéken az összes vashordót, később a faordókat i, hogy a Tiszán hidat tudjanak építeni. A megépített hidat az átkelésnél azonban a németek mindig szétlőtték. Nagyon sok katona esett el az átkelés megkísérlésekor. A németek majdnem egy hónapig tartották a frontvonalat a Tiszánál, majd elvonultak. Ezt követően az orosz és román csapatok átkeltek a Tiszán, kivonultak a környező településekről, csupán a parancsnok maradt néhány katonával. A front elvonulása után dombrádi lakosság visszaköltözött, megindult az élet a községekben. A menekültek egy rész is visszaérkezett. Elkezdődött a romok eltakarítása, a helyreállítás, a hidak megépítése, az állatok befogása. A híradó, a rádió közölte, hogy a csapatok Budapest felé közelednek. Szálasi a nyilas csapatokkal nyugatra menekült, magukkal vitték az ország aranykészletét, a koronázási ékszereket és a Szent koronát. Budapest környékén nagyon nehéz harcok folytak. 1944. december 27-én a szovjet csapatok gyűrűje bezárult. Budapest körül. A németek behúzódtak a barlangokba, a Budai hegyekbe és hetekig tartó ostrom után február 9-én letették a fegyvert. A dunántúli nehéz harcok után, 1945. április 4-én hagyták el hazánkat. A harcok még tovább folytatódtak, majd Berlin 1945. május 9-i eleste után Európában végre befejeződött a háború, óriási veszteségeket okozva mindenkinek. Az ország romokban hevert, összeomlott, szétlőtt épületek, felrobbantott hidak, gyárak voltak mindenütt. A lakosságnak a harcok alatt a nyomor, az éhezés jutott. A háború áldozatait nehezen lehetett összeszámolni. Demecserből 83 áldozatot tudtak azonosítani. Voltak aki meghaltak, eltűntek, vagy fogságban, ismeretlen helyen lehettek. Sok sebesült tért haza a frontról, hogy itthon gyógyuljon meg. Mások gyógyulásuk után hadifogságban, táborokban éltek és csonkán, kar, láb nélkül, fél lábbal, vagy fogyatékosan tértek vissza a családjukhoz. A fogságból hazatérők szerint nagyon sokan maradtak még fogságban.

 

A nagy hóesés

 

Emlékezetes volt 1942 telén a négy napos hóesés. Az erős szélvihar összehordta a havat és hatalmas hóhegyek keletkeztek, amelyek sok helyen betemették még a házakat is. A hóhegyekben a kémény jelezte, hogy hol van a ház.

A lakókkal a kéményen keresztül lehetett beszélni, a házakat, istállókat alagutak ásásával tudták kiszabadítani. Akkor lehetett hallani, hogy berencsi jegyző felesége és lánya az úton megfagyott, mikor az ajaki állomásra tartottak. A lovak hazamentek, miután a kocsis elszabadította őket és a kocsis is alig jutott el a legközelebbi házig. Az olvadáskor a Lónyai-csatornán jégtorlasz keletkezett, melyet a vízügyesek és a katonaság sem tudott megbontani, így áradás következett be. A harmadfokú veszélyességü árvíz már csaknem a töltéssel egy szintben volt és fenyegette a környező településeket is. Őrséget állítottak mindkét oldalon, nehogy valaki megrongálja a töltést. Az Ó szőlő bejáratánál a dögkút melletti területről hordták szekerekkel a földet a part erősítésére. Az elhordott föld helye még ma is látszik. A csatorna mégis átszakította a töltést, vagy kiszakították azt. A víz elöntötte a csatorna és a vasút közötti területet. A vasút megfogta a vizet, így továbbra is a községet fenyegette az árvíz.

 

Hétköznapok

 

Elrendelték a KRESZ módosítását a nyugati közlekedés mintájára. Nagy táblák és felirtok jelezték „balra hajts helyett jobbra hajts, balra előzz”. A rendelkezés betartását ellenőrizték, később meg is büntették az előírások megszegőit.Különösen emlékezetes volt a Kisgazda Párt képviselő választása. A jelölt, Virágh József Nagyhalászból jött Demecserbe bemutatkozni, feldíszített lovas kocsival, lovasok és szekerek kíséretében. Demecser határában a párt tagjai nemzeti zászlóval, szekerekkel és lovas bandériummal várták. A községbe bevonulva a főtéren magyar ruhás lányok és legények tánccal köszöntötték. A fogadóbizottság a főtéren ünnepélyesen fogadta. Beszéd és műsor követte a fogadást, majd csapra ütött hordók mellett, zene kíséretével ünnepeltek. A jelölt megjelenése eredményes volt, mivel megválasztották.

 

A faluban két nagy tűzép volt a Glük család tulajdonában, ezek egyike az állomás mellet, másik pedig az Ady Endre utcában volt. A telepeken óriási mennyiségű faanyag volt, a család Kárpátaljai összeköttetése eredményeként. A felsorolt családok mellett nagyszámú család dolgozott a gyárban is. Sokan felébe, harmadába fogott földeken dolgoztak. A családok név szerinti említésénél megemlíthetőek a tanyákon élő, dolgozó kocsisok, béresek, dohányosok:

 

- A Bodó tagban a Hajnal és a Mikó család,

- Veres tanyán a Tóth, a Teremi, a Novák, a Scherflech család,

- Borzsován a Forgách, a Papcsák, a Vajtkó, a Ráti, a Pilló család,

- Fekete tanyán a Varjú, a Lakatos család,

- Vár tanyán a Szabó Dániel családja ezek voltak az én őseim, akik dohánytermesztéssel foglalkoztak, és a Szanyi család,

- Kolbrádon a Fodor, a Lencsés család,

-          Ida tanyán a Haga család.

 

Egyre bizakodóbb lett a hangulat, hogy az ország megőrzi függetlenégét, 1940. áprilisában a jugoszláv háború során Magyarország visszakapta Bácskát, Baranyát és a Muraközt, 11,4 ezer km2 területet 1 millió lakossal. Nagy volt a lelkesedés mindenütt. Községünkben is ünnepséget tartottak.Erdély, a Felvidék, Kárpátalja és a Délvidék visszakerülésével megnőtt a kereskedelem. Az állomásnál a "FUTURA" kereskedelmi csoport Teremy Kálmán kereskedő és a két zsidó Glük család zöldség és gyümölcs felvásárló és pített raktár épletben minden élelmiszert vásárolt (burgonya, bab, gabonafélék, köles, kukorica tb.). A raktárak áruval telve vártak a szállításra. A visszakapott területekről kapott telefon megrendelésre vagontételbe küldték az árt. Gúlába rakva várt szállításra a káposzta, a cukorrépa a cukorgyárakba került. A malom teljes kapacitással működött, az olajütő termelte az olajat. A malom mellett megindult a szárított zöldség készítése. A állomás érkezési oldalára érkezett a gerend,a deszka, a tűzifa, a léc. A Glük család hatalmas fa és deszka lerakata látta el a környék építkezéseit. A környéken még a kerítéseket is deszkából készítették. A gyárba vagon tételben érkezett a só, a burgonya, a liszt. A két ipari vágány tele volt érkező és kiszállító vagonokkal. A gyár területén a kis gyári mozdony rendezte a vagonokat. A hordó készítéséhez a faanyag vagonokban érkeztek. 80-100 kádár készítette a hordókat. A szekerekből egyenesen a gyaluba adták a káposztát, majd a medencében nagy fapapucsokkal taposták, sózták, megmosott tölgy deszkákkal borították be és a vagonokban érkező mosott terméskövekkel fedték a bazeinokat. Igen nagy jelentősége volt Demecser életében az 1466-nan kapott vásárjog. Ezt követően minden évben április és szeptember hónapokban a heti piacokon kívül kirakodó- és állatvásár volt. Az 1940-es években a háborús előkészületek miatt különösen nagy vásárokat tartottak. A Székelyi új keleti oldalán, a szidó temető és a Lónyai-csatorna között, a legelő bejáratánál, a labdarugó pályán volt a vásár. Sokan már az előző nap megérkeztek az ország különböző részeiből és felállították a sátrakat. A több sorban álló sátrak mögött volt elkerítve a ló, szarvasmarha, sertés és juh vásár területe. A sátraknál nagy volt az árusok kiabálása, az áruk dicsérete. A játék sátraknál sok volt a gyerek. Összegyűlt a környék lakossága, nagy volt az alkudozás a csizma, a szűr és a ruházati sátraknál. Legérdekesebb mégis az állatvásár volt. A lóvásárban vizsgálták a lovak fogazatát, a lábait és megkötött szekérkerekekkel a homokon a ló munkára alkalmasságát. Csapkodták egymás tenyerét az alkudozás során. Az állatvásáron nagy volt a forgalom, a sertések,a malacok visongása tette hangossá. Mindenki beszerezte télre a szükséges ruházatot, a háztartásba szükséges anyagokat és a téli sertésvágáshoz az állatokat. A sertés és szarvasmarha vásár fő vásárlója volt az Állatforgalmi Vállalat A vásárt követte az állomáson az állatok vagonírozása és szállítása. A vásár hangulatát fokozta a Laci-pecsenye illata, valamint a vendéglátó sátraknál a hangos éneklés, a cigány zenekar zenéje. Az egész napos vásár és hangulata, a gyerekek öröme vidámságot és életet adott a községnek. A gyár fejlesztése a háborús készülődés miatt igen fontos volt. Ebben az időben 900-1200 vagon burgonyát, 50-60 vagon búzalisztet dolgoztak fel egy szezonban. Megkezdődött a glutin gyártása, a szárított burgonyapehely és a Diamalt elnevezésű árpastraktum a budapesti és a szerencsi csokoládé gyár részére. A keményítőt a gyógyszeripar használta, illetve egyéb hadicélokra is használták. A háború kitörése után, 1944-től 350 kw villamos energiát termeltek. A villamos energia fejlesztésével tovább fokozódott a gyár termelése.A demecseri malom épülete teljes berendezésével leégett, csak a kiégett falak maradtak meg. A nagy tűzben a környék tűzoltói semmit nem tudtak megmenteni. A tulajdonos Teremy család hitelből és lakossági kölcsönökből egy év alatt újjáépítette. A malom mellett egyre több napraforgó olajat emeltek. Ezt követte a szárított zöldség gyártása és csomagolása. A nagy mennyiségű árut a frontra szállították. A 40-es években kezdték termelni, gyűjteni a mentát. A mentalevelt a száráról leszedték, szárították, majd t3e3ának használták fel. A fosztás nélküli növény szénáját a malom mellett összetörték és a párolás utáni mentaolajat a cukorkagyárak részére szállították. A menta fosztása, feldolgozása sok gyereknek és felnőttnek adott munkát, biztosított kereseti lehetőséget. Egész nyáron dolgoztak vele, szedték, fosztották és szárították a mentát.A 40-es évek másik jövedelemforrása volt a selyemhernyó tenyésztés. A megkapott hernyó petéből kikelt pici hernyókat eperfa levéllel etették. Az állandó evéstől megnőttek és begubóztak. Ezeket a gubókat vásárolták fel igen kedvező áron. Ebben az időszakban sok volt az eperfa, így nem okozott gondot a levél szedése. Gyerekek, felnőttek szákkal járták az urakat és szedték a fa leveleit. A 4-es főút eperfákkal volt végigültetve és a mellékutak mellett is sok volt az eperfa. A levélszedés mellett, különösen a gyerekek jóllaktak a különböző színű és ízű eperrel. A háborús előkészületeket jelezte a szirénák felszerelése. Demecserben négy szirénát szereltek fel. Kipróbálásakor rémítő hangjától a lakosság megriadt. Elrendelték a bunkerek, óvóhelyek építését. Az óvóhelyeket a lakásoktól távolabb,, a kertekben kellett építeni. A újságokban különböző típusú óvóhelyeket ajánlottak. Előírás volt, hogy közlekedni, állni lehessen benne. A befedésére is adtak iránymutatást. Egyik fontos előírás volt, különösen a nagy családoknál, hogy a bunker kialakítása "L" alakú legyen, hogy találat esetén sérüljön meg, csak az egyik ága. Szigorították a tűzvédelmi előírásokat. Tűzveszélyes anyagok (petróleum, benzin, stb.) minimális mennyiségének tárolását engedélyezték a boltokban, de óvatosságra intették a lakosságát is. Megerősítették a csendőrséget is. Növelték létszámukat, szélesebb intézkedési jogkört kaptak. A vasútállomást hadi ki és berakodási állomássá jelölték ki. A váltóőröknek lőréses betonbunkereket építettek az állomás két végén. Az egyik ma is megvan a Székelyi úti sormpó mellett. Műemlék szerű épület. A nyírbogdányi kőolaj finomító körül légvédelmi ütegeket és nagy teljesítményű reflektorokat helyeztek el. Ezt a katonák sánccal vették körül és gyeptéglával borították, hogy repülőgépről ne lehessen észrevenni. A töltények elhelyezésére bunkerek épültek. a nyírbogdányi kőolaj-finomítót és a demecseri keményítőgyárat hadiüzemmé nyilvánították. Az emberek abban bíztak, hogy az üzemanyag előállítása és tárolása, valamint az élelmiszer előállítása miatt a két üzem talál elkerülheti a bombázást. A pengő értéke jó volt, ennek bizonyítéka a statisztikai évkönyv, amely a kiskereskedelmi árakat hasonlítja össze a háború előtti és utáni időszakban. A II. világháború eseményeiről folyamatosan tájékozódhatott a lakosság a sajtóból, a rádióból, a mozi híradókból. Az embereket sokkolták a látott képek. 1939. szeptember 1-én Németország lerohanta Lengyelországot. Két napra rá Nagybritannia és Franciaország hada zent Németországnak. Ezt követően 1940-ben megkezdődött a légiháború Anglia ellen. 1939-ben Magyarországon, így Demecserben is megalakult a Nyilaskeresztes Párt. Köszöntésük "Kitartás" volt. A párt befolyása, aktivitása a kisiparosok között volt a legnagyobb. Vezetőjük Demecserben egy lakatos lett. 1941. június 6-án bombatámadás érte Kassa, Munkács és Rahó felvidéki, illetve Kárpátaljai városok at. A támadás miatt Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarországon általános mozgósítás kezdődött. Az emberek sorban kapják a behívókat. A lovak, fogatok, gépkocsik és motorok általános bevonulását is elrendelték. A községből is sok lófogatot hívtak be. A zsidók közül sok embert munkaszolgálatra hívtak be.1941. december 7-én Anglia hadat zent Magyarországnak. Ez a hadüzenet fokozott veszélyt jelentett, mivel az angol légierő bombázásairól már a híradásokból értesült a lakosság. A demecseri állomáson egyre több irányvonat haladt át kelet felé, a frontra. Vitte a katonákat, a hadifelszerelést. A családtagok elkeseredve búcsúztatták hozzátartozóikat, a viszontlátás reményében. A katonai vonatokhoz csatolt zárt vagonokban vitték a munkaszolgálatosokat, a zsidó férfiakat és a nyilas párt által nyilvántartott lázadókat, ellenállókat. 1942. augusztus 19-én Sztálingrád, majd Voronyezs mellett, a német hadsereggel együtt került bevezetésre a II. magyar hadsereg. A harcok során az erős orosz ellenállás következtében a magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. Jöttek a gyászjelentések. A lakosság nagyon elkeseredett. Az elkeseredettséget melyet a szovjet hadsereg 1943. évi a Dontól induló offenzivája még csak fokozott. A Don mellett 150 ezer fő volt a veszteség. A Sztálingrádi ütközet végén, 1943. február 2-án, amikor a németeket bekerítette a szovjet hadsereg, 33 ezer német katona veszett oda. A Don kanyarban nagyon sok demecseri halt meg és tűnt el a harcok során. Az elesettek számát jelentősen megemelte a hideg orosz tél. A magyar katonák felszerelése, ruházata nem volt megfelelő a szokatlan hideg elviseléséhez. Itthon ruhát gyűjtöttek, amit a frontra küldtek, hogy segítsenek a katonáknak a hideg elleni védekezésben. 1944-ben Horthy Miklós kormányzó az események hatására fegyverszünetet hirdetett meg, de nem tudta azt végrehajtani. 1944. márciusában a német hadsereg megszállta az országot. Az országba helyezett Gestapó-t a megerősödött nyilaspárt is támogatta. Kiépült a besúgó rendszer. A szószólókat nyilvántartásba vették és később börtönbe, vagy a frontra irányították. 1944. őszén Szálasi Ferenc átvette a hatalmat, a kormányzást. Felesküdött az alkotmányra. Megkövetelte, hogy a katonaság is esküt tegyen. Szálai Ferenc, mint legfőbb hadúr, a "nemzet akaratából" kiadta parancsát: "Aki leteszi a fegyvert, vagy erre parancsot ad, felkoncolandó. Hazátlan, hitvány féreg, aki nem harcol tovább. Kitarts! Éljen Szálasi, népünk honmentő vezére!" Különböző listákat kezdtek vezetni. A feljelentések száma emelkedett. Megteltek a börtönök, büntető századok mentek a frontra, keresték a szökött katonákat. Általános statáriumot vezettek be, a gyanús elemeket kivégezték. Rettegésben élt mindenki, Demecserben is. Megjelent az I. majd a II. zsidótörvény is, mely a zsidók lehetőségeit, mozgását jelentősen korlátozta. Boltjaikat bezárták. - Lakásukat, 14,00-17,00 óra között hagyhatják el. Parkban, sétatéren nem tartózkodhatnak. - Aki zsidónak helyet ad, internálni kell. A parancs betartását a Nyilas párt és a csendőrség ellenőrizte. A parancs kiadása után, 1944. április 26-án megkezdődött a zsidók begyűjtése. Demecserben a zsidókat a Nagy utcán lévő zsidó templomba gyűjtötték össze. 37 család, a felsorolás szerint férfiak, asszonyok, gyerekek 3 napi élelemmel, németek kíséretével gyülekeztek. Lakásukat lepecsételték és államosították. Ezt követően éjszaka, Nyíregyházára, Varjúlaposra vonultak. Ott volt a fő gyűjtési hely. Az összegyűjtést követően tehervagonokba zsúfolták őket. Az ajtókon kis nyílást hagyva, szögesdróttal bedrótozták. Ugyanezt tették az ablakokkal is. A vonatokat irányvonatként Aschwitzba irányították. A demecseri állomáson áthaladó vonatokból még kiabálta a lakosságnak. Sem vizet, sem kenyeret nem lehetett adni a szerencsétleneknek. A víz vételére megállt vonatoknak a közelébe sem lehetett menni. 1944. júniusáig 335 ezer zsidó személyt szállítottak ki az országból, csecsemőtől az aggastyánig. A német csapatokból az SS alakulat volt a legkegyetlenebb. Demecserből mégis volt három személy, aki jelentkezett az SS alakulatba: Batári Kálmán, Takács László és Tóth István. Sorsukról később nem hallottunk. Rémhírként terjedt el, hogy Tóth István visszatért és a hónaljából eltávolítatta a tetovált SS jelzést. A bombázások fokozódtak. Budapest és a nagyobb városok bombázásáról írtak az újságok. Később a debreceni és a nyíregyházi állomást is lebombázták. Demecserben naponta megszólaltak a szirénát, délután menetrend szerint jöttek kötelékben a bombázók, vadászgépek, kíséretében. Már a zúgásáról meg lehetett ismerni, hogy angol, vagy orosz gépek volta-e. Gyakran megjelentek a német vadászgépek is. Különösen este lehetett látni a légi harc során a röpködő világító golyókat, lövedékeket. A légvédelmi fényszóró csóvák keresték a repülőgépeket a nyírbogdányi gyártól. Gyakran lebegett a levegőben az úgynevezett "Sztálin gyertya". Olyan világosságot adott, hogy mindent olyan jól lehetett látni, mint nappal. Láttunk füstölgő repülőt, mag robbantást. Nyíregyháza, Debrecen többször volt bombázva. Többször híresztelték, hogy sorra kerül a nyírbogdányi és demecseri gyár bombázása is. A lakosság a légitámadások alatt a pincékbe, óvóhelyekre menekült. Egyik napon biztosra vették a támadást a gyárak ellen és a lakosság az egész napot az erdőben, a határban töltötte. A repülőgépek többször vékony fém és alumínium szalagokat dobtak a levegőbe, hogy megzavarják a rádióadásokat. 1944. augusztus 23-án, Románia átállása után meggyorsultak az események. A németeknek a kápátokban kiépített védműveinek megkerülésével 1944. augusztus 29-én az oroszok a Ojtozi szorosban átlépték a történelmi Magyarország határát. Szeptember 23-án átlépik a csonka Magyarország határát. Szinte ellenállás nélkül közeledtek felénk. Demecserbe először a magyar hadsereg vonult vissza. Itt tették le az esküt a Szálasi kormányra, német tisztek jelenlétében. Érezhető volt a feszültség az eskütételnél is. Rövid tisztálkodás és ellátás után tovább vonultak Dombrád felé, a Tisza túloldalára. Az átvonuló magyarokat követte a német csapat. A fontosabb folyókon a hidakat átkelésük után felrobbantották. A gyárakat már nem is érkeztek leszerelni a gyors visszavonulás miatt. A lakosság a front közeledtével rémületben volt, mivel a csapatokról szóló rossz hírek eljutottak a lakossághoz. Sokan csomagoltak és menekültek. Bíztak abban, hogy a Dunántúlra nem fognak eljutni a szovjet csapatok. Demecserből is elmenekültek az uraságok. Elek Endre itt maradt és orosz feleségével, Tatjánával várta a szovjeteket. Több magyar katona már itt megszökött az alakulatától és bujkáltak. Nagyon kellett vigyázni a bujkáló katonáknak az áruló besúgók miatt. A katonai rendészet és a csendőrség kereste a szökött katonákat, akikre a statárium alapján kivégzés várt. 1944. október 19-én Székely és Nyírbogdány felől erős ágyúszó hallatszott, és egyre közelebb húzódott Borzsova felé. A Borzsovai iskolánál az út mellett harcálláspont alakult ki. Berkesz felől a vízgyűjtő csatorna töltésén a németek állása, az iskola felől az oroszoké. Komoly tűzerővel lőtték egymást. Több halott és sebesült is volt. A borzsovai urasági kastélyt rendezték be az orosz katonák kórháznak. Ide gyűjtötték a harcok után a halottakat is. A tanyai lakosok elmondása szerint volt olyan elhunyt, akinek a haja a szekérről leomolva a földet érte. Nők is harcoltak a szovjet seregben. A harcok után a holtakat és a sebesülteket beszállították Nyíregyházára. A gyümölcsösben és a Borzsován elhunyt német katonákat a lakosok a helyszínen temették el. A front elvonulása után a kastély leégett. A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna hídját felrobbantották. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek voltak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak. Tíz óra körül szovjet lovas katonák jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül. Mint kiderült partizánok voltak. Végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek. Ellenőrizték a határt is. Élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el. Éjszaka visszajöttek a németek. Igen idegesek voltak, kutattak a partizánok után, majd még éjszaka ők is elvonultak a faluból. 144. október 22-én reggel szovjet és román csapatok érkeztek. Lovakkal, szekerekkel és kocsikkal jöttek. Meglepték a községet puskalövés nélkül. Az orosz parancsnok oroszul beszélő tolmácsot keresett. Apám, Teremy Sándor, mivel az I. világháború után több évig orosz hadifogságban volt, megtanult oroszul, így ő lett a tolmács. Az orosz főhadnagy, aki a község parancsnoka lett, utasítást adott az orosz és román katonai vezetőknek a rablás, a lopás megszüntetéséről és a lakossággal való megfelelő viselkedésről. A lakosság a korábban érkező hírekre emlékezve elrettenve várta a megszálló hadsereget. A nők fekete, sötét ruhába öltöztek, arcukat igyekeztek minél jobban eltakarni, mert a hírek alapján féltek a katonák zaklatásától. A fiatal gyereklányok a házakba, bunkerekbe húzódtak. A katonák tisztálkodással, a jószágok etetésével és élelemszerzéssel foglalkoztak. Sokan az értékes tárgyakat keresték, gyűjtötték a gyűrűket, a karórákat, az ékszereket. Volt olyan katona, akinek a két karján már több óra nem fért el, így lábára kötötte azokat. Az élelmiszer szerzés elég egyszerűen történt. A faluban a baromfiudvar állomány erősen lecsökkent. A sertés vágástól sem riadtak vissza. Ha találtak házinyulat, az is elvitték, levágták. Sütöttek, főztek, pihentek. A kertben éppen a méhek kaptárjait bontotta fel néhány román katona, mikor nagy süvítéssel egy ágyúlövés érte a Kálvin teret. A román parancsnok hintója két lóval elpusztult. Két román katona súlyosan megsérült, egyikük lábát elvitte egy repesz. Az utcán táborozó csapat megmozdult, igyekeztek az utcát elhagyni. Felkészülve várták a következő lövéseket. Az orosz tüzérség az Arany János utca északi oldalán lőállásba helyezkedett, de további belövés nem történt. Rövidesen megjelent egy német repülőgép a légtérben. Alacsonyan szállt, körözött és közben géppuskával lőtte a megszálló sereget. A lakosság pincékbe, bunkerekbe húzódott. A katonák kiálltak az udvarra és kézi fegyverekkel lőtték a repülőgépet. Halottakról és sebesültekről nem volt tudomásunk. Egy szovjet katonát találtak meghalva a Lónyai csatornában, a szivattyú közelében, aki ott is temettek el. A szovjet és román hadsereg több napos tartózkodásra rendezkedett be. A katonák pajtákban, istállókban, szénás színekben és a szabadban, szekereken pihentek. A tisztek lefoglalt lakásokban, zsidók és menekültek házaiban szállásolták el magunkat. Várakozás közben a katonák érdeklődtek, hogy milyen nagy folyó az a Tisza, hogy nem tudnak továbbmenni, hiszen a céljuk Budapest és Berlin volt. Demecserből a jobb módú családok, a földesurak pénzükkel és értékeikkel lemenekültek a front elől. Egyedül Pazonyi Elek Endre és orosz származású felesége Tatjána várta a szovjet csapatokat. A megérkező orosz tisztek, parancsnokok részére fogadást is adott. Majd ezt követően, jóval később hagyta el a falut családjával együtt. A Tiszán a csapatok sokáig nem tudtak átkelni. A német csapatok a túloldalon beásták magukat és fedezékükből ellenőrizték a Tisza vonalát. A hallomások szerint a felvidékről levonuló csapatok útvonalát biztosították. A Kárpátokban kiépített állásokat kénytelenek voltak feladni a Románia felől érkező orosz csapatok miatt. A Tisza melletti területeket a csapatok frontvonallá nyilvánították. Dombrád községből a lakosságnak el kellett költöznie Gégénybe, Demecserbe és Pátrohára. Csak a férfiak jártak fel az állatok gondozására. Az orosz és román katonák összeszedték a kornyéken az összes vashordót, később a faordókat i, hogy a Tiszán hidat tudjanak építeni. A megépített hidat az átkelésnél azonban a németek mindig szétlőtték. Nagyon sok katona esett el az átkelés megkísérlésekor. A németek majdnem egy hónapig tartották a frontvonalat a Tiszánál, majd elvonultak. Ezt követően az orosz és román csapatok átkeltek a Tiszán, kivonultak a környező településekről, csupán a parancsnok maradt néhány katonával. A front elvonulása után dombrádi lakosság visszaköltözött, megindult az élet a községekben. A menekültek egy rész is visszaérkezett. Elkezdődött a romok eltakarítása, a helyreállítás, a hidak megépítése, az állatok befogása. A híradó, a rádió közölte, hogy a csapatok Budapest felé közelednek. Szálasi a nyilas csapatokkal nyugatra menekült, magukkal vitték az ország aranykészletét, a koronázási ékszereket és a Szent koronát. Budapest környékén nagyon nehéz harcok folytak. 1944. december 27-én a szovjet csapatok gyűrűje bezárult. Budapest körül. A németek behúzódtak a barlangokba, a Budai hegyekbe és hetekig tartó ostrom után február 9-én letették a fegyvert. A dunántúli nehéz harcok után, 1945. április 4-én hagyták el hazánkat. A harcok még tovább folytatódtak, majd Berlin 1945. május 9-i eleste után Európában végre befejeződött a háború, óriási veszteségeket okozva mindenkinek. Az ország romokban hevert, összeomlott, szétlőtt épületek, felrobbantott hidak, gyárak voltak mindenütt. A lakosságnak a harcok alatt a nyomor, az éhezés jutott. A háború áldozatait nehezen lehetett összeszámolni. Demecserből 83 áldozatot tudtak azonosítani. Voltak aki meghaltak, eltűntek, vagy fogságban, ismeretlen helyen lehettek. Sok sebesült tért haza a frontról, hogy itthon gyógyuljon meg. Mások gyógyulásuk után hadifogságban, táborokban éltek és csonkán, kar, láb nélkül, fél lábbal, vagy fogyatékosan tértek vissza a családjukhoz. A fogságból hazatérők szerint nagyon sokan maradtak még fogságban. Demecser területét a vasút választja el két részre: Nyírségre és Rétközre. A Tiszántúli síkság futóhomokja 20-50 méter magas kiemelkedései a szél munkája, kialakulása a pannóniai beltó területéről visszahúzódott víz homoklerakódása során keletkezett a szél munkája segítségével. A homokot az észak-északkeleti, valamint az észak-északnyugati szél homokká, buckákká rakta. Az Alföld később lesüllyedt. A folyók a hegyekből feltöltő munkát végeztek. A Tisza és a Szamos hordalékkúp építő tevékenység során alakították ki a homok és kavics lerakódásokat, melyet bizonyítanak a mélyfuratú talajvizsgálatok, a kavics és homokbányák. A Nyírből kis patakok vezették le a pangó vizeket a Rétközbe. Ilyen patak mellett volt a Borzsova puszta vízimalmával és szárazmalmával, Demecser és Székely között. Borzsova puszta a honfoglalás után a Borzsovai várkapitánysághoz tartozott királyi birtokként. Központja a Borzsova folyó és a Tisza által közbezárt szigeten volt. Hozzá tartozott Dombrád, Székely, Bakta, Namény települések, birtokokkal. A Rétköz tájegység a Tisza mentén, Tuzsértól Balsáig (részben, vagy egészben) 27 települést foglal magába. Területe 140 ezer hold. A táj a Tisza és a Lónyai csatorna között terül el. A Nyírségből az idők folyamán, földmozgások következtében a pleisztocén korban a Rétköz, a Bodrogköz, a beregi és a szatmári síkság lesüllyedt. Így a területét a szél és a víz munkája alakította ki. A víz a Rétközben szeszélyesen kanyargó folyó oldalazó eróziójával letarolta a futóhomok felszínt. Árvizeivel évről-évre elöntötte a területet és nagy mennyiségű iszappal és homokkal változtatta a területét. Nagy mennyiségű iszapot rakott le, hagyott hátra a Rétköz területén. Árvíz után a víz kitöltötte a folyómedreket, a mélyedéseket, növelve a mocsaras területeket. A növényzete a nád, a gyékény, a káka, a sás, a lép gazdag madárvilágával. A mocsarakból kiemelkedő dobokat, szigeteket váraknak nevezték el. Később megerősítették és a földvárakat ellenség esetén menekülő helyként tartották számon. Veszély esetén rablók, idegen csapatok megjelenésekor csak az általuk ismert gázlókon a lakosság oda menekült. A bujdosók, betyárok, menekülők üldözőik elől a lápvilágba, a szigetre menekültek. A nagyobb szigetek közül megemlíthető: Szabolcsi földvár: háromszög alakú. Keleti oldala 34 m, északi oldala 303 m, nyugati oldala 227 m. A megerősített sánc magassága 30-40 m. Területe: 33176 m2. Tiszadobi földvár: keleti oldala 370 m, délnyugati oldala 235 m. A sánc magassága 5 m. Besztereci földvár: 200 000 hold nagyságú rétnek a szigete. Demecseri földvár: Leányvárnak, Tündérvárnak is nevezték. A községtől 5,5 km-re, északra, kb. 1000 m hosszú és 100 m széles természetes homok magaslat. Hat méterre emelkedett ki a megáradt vízből. A Tisza szabályozása előtt rétségnek nevezett mocsaras, nádas, lápos területnek állandó szigetét alkotta. Ma már csak az útjelző tábla jelzi, merre volt. Pátrohai földvár: más néven kacsavár volt a neve. Az előző váraktól lényegesen kisebb sziget. A Demecseri földvárhoz monda is fűződik. Nemes Imre jegyző jegyezte fel az 1890-ben kiadott monográfia szerint egy vak koldus elbeszélését Debrecenben. „A török világban mint ifjú, szolgált egy úrnak Pátrohán, akinek Kacsavár volt a tanyája a pátrohai határban. Ez egyik szigete volt a rengeteg rétközi mocsárnak. A szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A demecseri Leányvártól csak négy km-re volt, de a rejtett útvonalon nagyon hosszú volt az út. A kacsavár ura a töröktől szorongva kényszerítette, hogy feleségével és lányával, valamint kincseivel vigye át a demecseri Leányvárba. Az öreg elmondta, hogy mikor közel értek a várhoz a csónakkal, az úr mindkét szemét megvakította. El akarta veszejteni, hogy ne árulja el hollétét. Valahogy mégis túlélte, megmentett az életét. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. Tengernyi víz volt mindenfelé. A többi településhez hasonlóan Demecser is kiemelkedésre épült. Az öregek elmondása szerint nyáron, a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte. A szél járásától függően a rudas vándorolt. Egyszer Dombrádon, később Beszterecen, majd Demecserben látták. Az áradások levonulása után a mélyedésekben nagy tavak maradtak. Ilyen tavak voltak: Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó, Tölgyes tó. Demecserben nagyon kevés volt a termő határ. A Nyírségbe jártak el dolgozni, földet fogni a termelésre (harmadába, felébe). A lakosság gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott. A tavak bőségesen adták a halat. Az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat. A gyűjtögetés főleg a madártojás, a gyógyító pióca és a lakosság által ismert gyógynövények gyűjtésére terjedt ki. A gyógynövények szedése és szárítása igen fontos tevékenység volt, bevételi forrást is jelentett, mivel több megyében is értékesítették a gyűjtött növényeket. A kézművesség igen fejlett volt. Rendelkezésre állt a nád, a gyékény és a fűzfavessző. Az elkészített terméket piacokra vitték. Keresett volt a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas, a fonott üveg és dísztárgyak. A Kolbárd tóban egy húzásra 50 q halat fogtak. A Róka kút laposából a csíkászok 150 q halat fogtak ki. A halászat igen jó jövedelmet biztosított. Demecserben 1890-ben kiadott monográfia szerint 30 horgászó helyet tartottak nyilván. A horgászó helyeken kunyhót építettek. A kunyhókban ivóvíz és gyakran pálinka is volt. Meg kell említeni a tengernyi vízben lévő növények között élő madárvilágot. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye volt a vidék. Kevés vadállat élt a környéken. Legnagyobb számban rókák éltek a szigeteken. Télen azonban a helyekből megjelentek a farkasok is. A lakosság védekezésre és segítő társként nagynövésű komondor kutyákat tartott. Demecser életének megismeréséhez szükséges a honfoglalás előtti időszak áttekintése is. Ennek az a vizsgálatához a megyei ismereteken keresztül jutunk el.  Nyír adta meg az ősember életéhez a legkedvezőbb feltételeket. Azt, hogy ez a terület már ebben az időszakban lakott volt, az előkerült leletek bizonyítják. A paleolit korszakból származónak tekintik a Tisza medrének 11 méteres mélységében talált mindkét végén kihelyezett és a közepén mesterségesen átfúrt csont eszközt. A lelet eredete nem bizonyítható, mivel világviszonylatban nem ismerték el eredetiségét. Ennek következtében nincs megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy Magyarországon az őskorban laktak-e, vagy sem. A csiszolt kőkorszakban már lakták a Nyírséget. Ezt bizonyítja 45 finomabb kőtárgy, amelyek a Nemzeti Múzeumban vannak. Ezek a tárgyak gránitból, kalcedonból, homokkőből és szaruból készültek. A Nyír kőkorszaki eszközök gyártóhelye volt, melynek bizonyítéka a nagy mennyiségű használatlan és használatra alkalmas obszidián bök. Egyik darabját, mely 6 kg-ot nyomott, Turán találták meg. Az ajaki határban, közel a kisvárdai állomáshoz Czóbel Imre birtokán ásás közben több kővésőt és nagy kovakészletet találtak. Ezek a leletek is a Nemzeti Múzeumban találhatók meg. A Tisza áradáskor, 1888-ban Tímár és Rakamaz között az ár sok földet sodort el. Ebből az iszapból került elő egy bronz öntőkemence, sok kővéső, balta töredék, obszidián és kova nyílhegyek, kések átlyuggatott fenőkövek, orsógombok, csontvésők, bronzfűrész töredékek, nem korongon készült csészék, durva agyagedények, díszűk, fésűk, tűk, cserépedények, kagylók. A rézkorszakból 12 tárgy került elő Szabolcsból: - Turáról egy kétélű csákány és egy karcsú fokos, - Nagyhalászból egy egyélű, széles fokú fejsze, - Tassról egy csappanós balta, - Ajakról egy egyélű, kevésbé hosszú, vaskos fokú fejsz,- - Nyírbaktáról négyszögű szúró eszköz, - Demecserből koronás fejű, kihasadó rovátkás díszítésű tű, - Kemecséről lándzsa alakú, piciny köpűs nyílhegy, - Kisvárdáról füleskével ellátott köpűs kapa. Megyénk gazdag honfoglalás kori leltekben, amelyek a korábban talajképződménynek tartott, 30-40 m átmérőjű, 8 m magas halom alakú síremlékekből került elő. A megye területén a történeti leírások alapján a mocsaras területeken a római császárok fénykorában, a Kr. e. I II században jazigok laktak. A rómaiak az egész Alföldet, így a mai Szabolcs megye területét kihagyták gyarmatosító politikájukból. A jazigok hol barátságos, hol ellenséges viszonyban voltak a Tisza mentén letelepedett germán törzsekkel. Rajtuk kívül nagyobb történelmi jelentőségük volt a lovas búroknak, a hatalmas termetű bastornáknak és a gótokkal közeli rokonságban élő gepidáknak. A hun birodalom megszűnése után Ungvár vidékéről a Tiszáig terjedő területeken a szlávok telepedtek le. A népvándorlás további hullámai ezen a mocsaras területen, a mocsár, a láp védelmi alatt álló őslakosságot nem tudták elseperni. Részükr3e hatékony védelmet jelentettek a földsáncok, a Rétköz mocsarai között elterülő földvárak melyeket Demecser, Pazony, Pócspetri határában szlávok építettek. Ezek a földvárak nemcsak a népvándorlás, hanem az árvíz ellen is védelmet nyújtottak. A IX. században a soknejű Mén-Marót, akit Anonymus bolgárnak tartott, a Nyírvidéken élő kazár törzsek felett uralkodott. Anonymus Képes krónikáján kívül nincs róluk adat. A honfoglaló magyarok először Szalán birtokait foglalták el a Sajóig, majd a Zagyváig. Később a Bodrogköz elfoglalása után Árpád vezér Mén-Maróthoz követeket küldött, hogy engedje át neki a Szamos vizétől a Nyíri részig terjedő földterületet. Mén-Marót a kérést elutasította, ellenállt. Árpád vezér Szabolcs, Tass és Töhötöm vezért bízta meg a terület elfoglalásával. Szabolcs a mai Szabolcs község területén rendezte be várkapitányságát, miután 892 tájékán a Tiszán átúszva elfoglalta a területet. ŰA várat megerősítették. Nagy jelentőségű vár lett, mert a Tisza vize körülfogta és az áradástól magas gátak védték. 1092-ben Szent István itt tartott országgyűlést. Hunt vezér (Árpád) Anonymus leírása szerint észak felé indult. Az idegenek támadásaitól a Kárpátalja útvonalat igyekezett elzárni. Eljutott a Tisza és a Borsova folyó által behatárolt területet. Az ott talált földvárba rendezte be a Borsovai Várkapitányságot. A kapitánysághoz tartozott Kárpátalja, Namény, Bakta, Borsovapuszta, Gégény, Pátroha és Várda területe. Ez a terület lett később a Borsova megye. Borsova puszta (Demecser és Székely közötti rész) a Nyírből a Rétközbe folyó patak partján, a nyíri pusztán terült el. Állatállományéval, vízi és száraz malmával a várkapitányságot szolgálta királyi birtokként. Később Borsova vármegye székhelye Várda lett.

Róbert Károly egyik okiratából tudjuk, hogy bizonyos Újfalu (ma Tornyospálca) helységben rendzavarás ügyben a vizsgálattal János, ajaki parókus lett megbízva, aki egyszersmind borsovai alesperes is volt. Ebből következik, hogy Borsovapuszta képezte ennek a területnek az egyházi központját. A puszta a tatárjárás és a törökjárás idején teljesen elpusztult. Demecser 1261-1267 körüli oklevelében tűnik fel először, mely szerint Karászi Sándor bán megvásárolta a Kékkel határos Kendemecser nevű birtokait. Más források szerint 1270-1272 táján bukkan fel először Kemény Demecser néven, abban az adományozó levélben, amelyben V. István a területet Karászi Sándornak adományozta. 1241 tájékán a tatárok betörtek az országba. A király hiába hordatta végig az országban a háborúra felhívó véres kardot, az urak testvérharcok miatt nem segítettek. Külföldről sem kapott segítséget. A Muhi pusztán szállt szembe a tatárokkal, vereséget szenvedett és Dalmáciába menekült. A tatárok rabláncra fűzve vitték a lakosságot az országból. Olyan nagy volt a pusztítás, hogy a nemzet krónikása úgy jegyezte fel: „Magyarországot ebben az esztendőben, háromszáz évi fennállása után megsemmisítették a tatárok.” A Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a szigetekre menekítették. Az ellenség kivonulása után a parasztok megkezdték a földek művelését, felépítették falvaikat. A jobbágyok ebben a nehéz időben szabadabbal élhettek. Lassan a földesurak is visszamerészkedtek birtokaikra. A legyilkolt, elhurcolt nép helyére megindult a betelepítés a Nyírségbe. Megindult a Rétköz földvárainak megerősítése, építése. Páncélos és zsoldos katonákat fegyvereztek fel az újabb tatár támadások ellen. Demecser a Karásziak birtoka volt. A Karásziak kiemelkedő hivatalt töltöttek be. Sándor 1201-ben főispán volt. Fia, Sándor 1278-ban Szörényi bán, majd az ő fia, Sándor a vármegye székében ült 1306-1310 között. Birtokolták Tasst, Demecsert és Karászt. 1307-ben, az avarok elleni győzelem jutalmaként adományozza a király Demecsert és az Acsád Tamási birtokokat a Gut-Keled testvérpárnak, a Karászaik fiainak. A birtok egy részét Karászi Sándor fia, Miklós 1331-ben, nádori ítélettel elveszítette. A megmaradt birtok másik részét testvére, Magyar Pál gyimesi várnagy szándékozott eladni. Az eladás ellen a Balog-Semjén nemzetség Kállay ágából való István tiltakozott és magának mondta a települést. Ennek ellenére Magyar Pál a rétben lévő települést a szigetekkel és harminc névvel jelölt halastavával együtt 400 ezüstért eladta. A Karászi család után Demecsert Tolcsvai László örökölte. Tolcsvai 1335-ben 32 márkáért eladta Magyar Lászlónak. A települést 1354-ben, úgynevezett leány-negyed fejében Magyar Pál leánya, Erzsébet kapta meg. Károly király korában Magyar Pál az ismeretlenségből emelkedett az ország legkiválóbb férfijai sorába, mint Gimesi várnagy. 1323-ban királyi adományként Pátrohát, Tasst, Ajakot és birtokait nyeri el. Megveszi Kéket is a Hunt nemzetségtől. Szent István törvénye volt, hogy minden községben templomot kell építeni. A templomnak papja kellett, hogy legyen és a község népe köteles volt részt venni az istentiszteleteken. 1333-ban, Szent György tiszteletére templomot szenteltek Demecserben. Papjai: 1333-ban László, 1459-ben Gergely. Demecser lakossága a település vízből kiemelkedő, legrégibb területére telepedett. 1347-1349 között a pestis, a rettegett „fekete halál” pusztított az országban. A lakosság a járvány elől is a szigetekre menekült, a járatokat ellenőrizték. A tengernyi víz, nem csak az ellenségtől, a betegségtől is megmentette a lakosságot. Leírások szerint Európában 25 millió áldozatot szedett a járvány. 1361-ben a Czudarok jutnak Demecser, Mása, Berkesz, Tass birtokaiba. 1393-ban Kisvárda vásárjogot kapott, ettől kezdve Demecserben is működött a piac. 1417-ben Demecser piacára voltak megidézve a Pazonyiak és rokonaik, Apagyi Gergely és rokonaik a kisvárdaiak által hozott perbe. 1440-ben a Rozgonyiak 4 000 forintért zálogba veszik Demecser, Kék, Pályi, Őr, Béltek, Balkány, Gégény és Körtvélyes birtokait. 1466-ban Demecser vásárjogot kapott, mely fontos megkülönböztetéseket és előjogokat jelentett. A település lendületesen fejlődött és mezővárossá vált. 1677 és 1692 között a megyei közgyűléseket Kisvárda, Demecser, Ibrány és Karász helységekben tartották, a piac- és vásártéren. A megyegyűlések megtartás a XVIII. változott. Ekkor a megyék belügyeiben önállóan, zárt helyen, erre a célra kijelölt épületekben gyűlésezhettek és dönthettek. 1830-ban, a jobbágyfelszabadítás előtt a vármegye az alábbi 5 nagybirtokos és 2140 nemesi család birtoka volt. Eszterházi herceg birtokai: Kisvárdai vár uradalom, Ajak, Berencs, Döge, Dombrád, Demecser, Eszeny, Fényeslitke, Öntelek, Pátroha, Tass és Veresmart. Forgány grófok birtokai: Mándoki uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány, Nagyladány. Károlyi grófok birtokai: Nyírbátori uradalom, Adony, Lugos, Gyulaj, Gemzse, Kisladány, Nagyladány. Dessewffy család birtokai: Szenthihály, Királytelek, Ókenéz, Újkenéz, Vecsellő, Büd és Balsa. Vay család birtokai: Benk, Kékcse, Berkesz (a kastély és környéke), Anarcs, Gemzse, Pusztadobos, Dombrád, Ladány, Geszteréd, Kótaj, Komoró és Vasmegyer. A régebbi birtokosok mellett újak is feltűntek, a Vandernáth, a Gerhard és a Jósa család. Az 1720-ban megtartott összeírás szerint Demecsernek 14 jobbágytelke volt. A településen két szárazmalom és három vízimalom működött. Az 1774 évi úrbér rendezés idején már 29 jobbágy család élt Demecserben. A földesurak: Gróf Barkóczi János, Klobutszky István, Melczer Pál, Sághy Mihály, Jósa Miklós és István, Winkler László, Lónyai Zsigmond és a Jármi család.

Demecser lakossága 836 lélek, szántója 244 hold, a többi halászó hely, nádas, vízjárta terület.

Belső birtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, Győri György és a többiek, a család leszármazottai. Külső birtokosok: Barkóczi, Vay, Répási, Jósa és Zoltán család. Demecserben a jobbágyfelszabadítás idején csak a Barkóczi és a Jósa család maradt meg birtokosként. Új birtokosok Pazonyi Elek családja, Szabó György családja, a Csepei, a Vay és a Répási család. A lakosság és a földesurak fő jövedelem forrása a salétrom főzés volt, a településen 40 salétromfőző volt. Elek Pálnak egy szeszgyára működött. Karácsonyi: A magyar nemzet története c. művéből idézem: „Demecser legrégibb része a felvégen, a templom környéke. A középkorban a borsovai főesperességhez tartozott a Szent György tiszteletére emelt templomával, mely 1332-ben lett említve. 1361-ben Merse halastavához jut az egyház, melyet Nagy Lajos korának kiváló férfija, Magyar Pál neje, Margit ajándékozott neki. Később Papp tava néven említik.„ 1592-ben, a reformáció következtében már a reformátusoké volt a templom. Fatornya 1768-ban épült. Ebben az évben öntette a kisharangot az egyházközösség. 1852-ben a templomhoz kőtornyot építettek. 1851-ben Demecser népessége 829 fő volt, kevés kivétellel református vallású, helybeli anyatemplommal. A katolikusok 1796-ban építettek templomot. Plébánia 1813-ban lett. 1895-ben új templom épült, Szűz Mária tiszteletére. 1875-ben Elek Endre, Szent Teréz tiszteletére kápolnát építtetett. Fényes Elek muzeológus leírása szerint a régi földvárat mély, soha ki nem apadó mocsár övezte. A nép tündérvárnak, leányvárnak nevezte, ahonnan tiszte időben 25 tornyot lehetett látni. A Geographiai szótár szerint a Tisza mocsarai között van ez a magyar falu. Határa 8561 hold, melyből száraz 4250 hold. Nagy idejű emberek úgy nyilatkoztak, hogy kevesebb volt a szántó terület a határ felénél, kivált a gyakori árvíz idején. Állításukat azzal támasztották alá, hogy eljártak feles földet fogni a Nyírségbe, Székelybe, Királytelekre, Varjúlaposra és a hegyaljai szőlő városokban napszámbérbe. Fényes Elek további leírása: 1851-ben szárazföldje homokos, de trágya után miden megterem benne. Különösen a káposzta, a len, a kender és a dohány. Az öregek emlékezete szerint már három nyomásra volt felosztva a szántóföld. Búza és rozs termelés mellett szólt a református anyakönyv 1786. évi bejegyzése, mely szerint „minden gazda tartozik adni két kereszt életet, egyet gabonát, egyet búzát”. A sziget némelyike búzát is termett. A Matyi sziget minden harmadik évben. A szigetek legnagyobb részén tengerit, krumplit vetettek. Onnan a termést csónakon, vagy télen a fagyás után a jégen hozhatták haza, szánon. A jobb gazdák csónakon jártak saját réti földjükre. 1887-ig sarlóval arattak a felvidéki aratók, akik Bereg, Zemplén, Ung és Máramaros megyéből jöttek. 1772-ben egy szárazmalomról tesz említést Fényes Elek, melyből az öregek említése szerint 5-6 volt. A falu déli végén a jelenlegi városháza helyén egy kőre járó vízimalom állott, ahol árvíz idején s őrölhettek. Jelentős mennyiségű kölest is termeltek, melyből őrléssel készítették a kását. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkel kenyeret és úgy vetették be a kemencébe. A határ fele részét a Tisza árja borította. Az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították Nádvágó láp volt a Beketó láp, a Gellért láp, a Borostános láp. A csónakkert lápról a szegények háton hordták ki a nádat. A nádnak nagy kereslete volt. A Gömöriek bornádnak vitték a vastag nádat. A távolabbi települések, Böszörmény, Dorog, Nánás, Nyíregyháza és a Nyírség lakói jó vásárlói voltak az itt termő nádnak. Egy kéve nád három-négy krajcár volt. Kiss Lajos Rétköz című munkájában leírja: „1772. évi invesztigáció szerint vannak alkalmas szénatermelő rétjei a helyiségnek, amelyeken marhatartásra alkalmas széna terem. Ha az árvíz sokáig rajta nem hever, sarjút lehet kaszálni. Ugyancsak haszontelek közt sorolja, hogy mindenféle marhájuknak elegendő legelő mezeje vagyon. Továbbá itató vizek is marhájuknak alkalmas és elegendő vagyon.” Az 1857, június 25-i eljárási jegyzőkönyv megjegyzi azokat a helyeket, amelyek legelőül használtattak. Elmondja azt is, hogy a közös legelő 600 holdat tesz ki, de nem alkalmas közös legeltetésre, csak a dombhátakon mintegy 15-20 hold. A legelőnek a fele vízjárta terület. A májusban kitóduló víz, a június havában visszavonuló Tisza miatt csak június utolján, júliusban, augusztusban alkalmas legeltetésre. A vízen úszó lápokon termő füvet marhákkal és borjakkal legeltetik. Demecserben 1839-ben 92 gazdának 277 szarvasmarhája, 110 lova, 112 juha, 59 sertése volt. 1858-ban a birtokosoknak 255 szarvasmarhája, 36 lova, 75 sertése, 700 juha és 30 bivalya volt. A jobbágyoknak 516 szarvasmarhája, 200 lova, 375 sertése, a zselléreknek 2 ökre volt. A szigetekre József nap előtt hajtották ki a jószágot. Esztendős, burjut csónakon vitték a szigetre, más jószágot vízi uszoványokon vitték, úsztatták a szigetekre. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahol jó széna termett. Az itatás sírkútból, káváskútból és láposkútból történt. A láposkút szélén vigyázni kellett, mert a métely gyakori volt, amitől az állat elpusztult. A földesuraknak rideg juhászatuk is volt. Az 1772-es évi kivizsgálás megállapította, hogy „a rétségnek sem épületre, sem tüzelőre fája nincsen. Fűtés náddal, sarlóval szedett gazzal és vett fával gyakoroltatott.” Az öregek is egybehangzóan vallják, hogy a fát a halászi, kanyári, dombrádi, vagy a Tiszántúli, ricsikai erdőből hozták télen, szánon. Ennek ellenére a helynevek az mutatják, hogy hajdan erdős részek is voltak a rétségben. Pl.: Körtélyfásreke, Nyírfás. A nyírségi részen: Csonkanyársziget, Feketerakottyás, Paperdeje, Szilfáskert, Vadmeggyes stb. Kiss Lajos, a kiváló etnográfus, a nyíregyházi múzeum igazgatója. Rétköz munkájában említi, Demecserben alkalmas kertekben némelyek káposztát termesztenek. Az öregek elmondása szerint nem csak saját szükségletre, hanem 5-6 szekérrel elvitték Hegyaljára, Debrecenbe is. Házi kertekben termett a len, melynek magját Bodrogközből hozták és olajat ütöttek belőle. Kendert többen termeltek és áztatni a Paptóra vitték. Néha előfordult, hogy annyira leapadt a víz, hogy kénytelenek voltak a szomszéd határba vinni, áztatás végett. Leírja továbbá, hogy viziszárnyasok, ha felrepültek, sokaságukkal felleghez hasonlítottak. Sas, gém, vízibika, csória, csüllög, vadlúd, vadkacsa, szárcsa, bíbic, gödény stb. megszámlálhatatlan. Azokon a szigeteken, ahol kevesen jártak, daru is volt. A viziszárnyasok tojását tavasszal csónakszámra szedték. A térség szárazföldi vadjai voltak: farkas, róka, vidra, nyúl, menetke, görény, hörcsög, güzü. Szelíd méh kevés volt, alig 3-4 helyen tartottak. Vadméh azonban a lápokon, kaszálókon összemarta azt, aki nem volt ügyes. A vadméheket füstöléssel tartották távol.

Az előzőekben leírtak alapján megismert körülményekből lehet következtetni a lakosság életmódjára.

Az itt élők fő foglalatossága a halászat, a vadászat, a gyűjtögetés. A növénytermeléssel szemben az állattenyésztés volt fejlettebb. Fejlett volt a háziipari tevékenység, a gyékény, a nád, a fűzfavesszőből készült tárgyak értékesítése a városi piacokon. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés volt a téli foglalkozásuk. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot. A férfiak téli elfoglaltsága volt még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot. A férfiak körében jelentős volt a katonáskodás. Mária Terézia trónra lépését követően a bojár, francia, porosz koalíció örökösödési okból fegyverrel támadta meg a királynőt. Az ellenség már a Habsburg tartományban nyomult előre, mikor Mária Terézia az 1741-es pozsonyi országgyűlésben könnyezve bízta magát és karján ülő gyermekét, a későbbi II. Józsefet a lovagias és vitéz magyar nemzet oltalmába. Fellépése meg is hatotta a rendeket. Életüket és vezérüket ajánlották fel. A sebtében toborzott magyar ezredek mentették meg a trónját. Magyar hadvezérek nevét ismerte meg Európa Nádasdy Ferencét, Hadik Andrásét. A győzelmeket követően, hálája jeléül a királynő igyekezett rendeleteivel segíteni az országot. Úrbéli rendeleteinek bevezetésével, egészségügyi rendeleteivel, árvaházak létesítésével, az oktatásügy szabályozásával és állami felügyelet alá vonásával tett meg első lépéseit. II. József trónra lépését követően, 1780-ban a birodalom alapelvévé tette anyja intézkedéseit. A bevezetett intézkedések hatására egyre szaporodott azoknak a birtokosoknak a száma, akik bármunkásokat is alkalmaztak. A bérmunka mellett a robot háttérbe szorult. Így lényegesen javult a lakosság élete. Az 1848-as szabadságharcról Demecser községgel kapcsolatban a szakirodalomban nem találtam feljegyzést. Így az eseményekről Nyíregyháza történetéből idézek: Március 15. nagy eszméinek megünneplésévé tették a városi ünnepet. Minden templomban hálaadó ünnepet szenteltek a nap emlékére. Miklós evangélikus lelkész magasztos beszéd ismertette a híveivel a nap jelentőségét. Május 29-én a város 42 önkéntes ifja esküdött fel a magyar honvédzászlóra Nagykállóban, a megye akkori székhelyén. Két nap múlva 800 nemzetőr tett le ugyanott az esküt a nemzetőrség zászlói előtt. Szeptember 1-én kel levélben gr. Dégenfeld Imre főispán hívta fel a figyelmet a haza vészterhes körülményeire és mozgósította a megyét és Nyíregyháza városát a fegyverkezésre, a haza védelmére. December 19-20 körül jelenik meg a városban egy másik veszedelem, a „fekete halál”, a pestis, és 3 nap alatt már 60 ember életét követelte. A tél miatt az emberek halálozása kevesebb lett, de 1849 első két hónapjában már 500 halottja volt a városnak. A szomorúság, a gyász, a kolera pusztítása közben a szabadságharc vereségei is ijedelemmel töltik el a magyar szíveket. A muszka hadat közeledése borzadályt ébreszt mindenkiben. 1849. június 27-én a papság véres zászlókkal a kezében, harangzúgás mellett járja a város utcáit, felkelésre serkentve a népet a közeledő óriási veszedelemmel szemben. A muszka sereg június 28-án Tokaj felől vonult Nyíregyháza felé. A Tiszán átkelve borzasztó hírekkel közeledett. A lakosság menekült, ki merre látott, szőlőbe, erdőkbe, kertekbe, távolabbi tanyákra bujdostak el. Kihalttá, néptelenné vált a város. A bátor elöljáróság tagjai és a szegény lakosság maradt, hogy átéljék a rémület napjait. Június 30-án még csak az előőrsök portyáztak, július 1-én azonban az egész sereg, mintegy hatezer katona megérkezett a városba. A lovasság 50 ágyúval a vásártéren helyezkedett el, védelmemre berendezkedve. A zuhogó esőben átázott sereg egész éjjel az utcát járta, élelmiszert zsákmányoltak. Mindenféle éghető anyagot összegyűjtöttek és a főtérre vitték, hogy a tűz mellett szárítkozzanak. Miután a várost kifosztották, július 2-án a kállói gulyából 60 db ökröt kiszakítottak, sátraikat felszedve elvonultak Újfehértó felé, majd Tokaj felé vették az irányt. A falvakba nem mertek bemenni, megszállni, féltek a kolera miatt. A közelben lévő földeken a termést letarolták. Szemtanúk szerint az éretlen tököt, uborkát, tengerit állati módon, nyersen fogyasztották. Július 27-én Görgey Artúr tábornok vonult át a városon. A kolera miatt a város szélén lévő réteken telepedett le a sereg. A magyarok után ismét a muszka sereg következett. A világosi fegyver letétel után, augusztus 27-án vonult ba a 6-7000 fős orosz sereg, melyet a városnak kellett ellátni 10 napon keresztül. A háború után a kolerán kívül más bajok is sújtották a várost. 1849. április 14-én tűzvész pusztította el a Pazonyi utca egy részét. 1850. június 3-án jég verte el e szépnek mutatkozó termést. A lakosság száma a sok csapás következtében lecsökkent. A város és a tanyák 3825 házában 13118 lakos maradt, 6775 férfi és 6643 nő. Nemzetiség szerint: magyar 4266 fő, tót 8764 fő, német 28 fő, zsidó 60 fő. A számos viszontagság után a lakosság száma növekedésnek indult. 1857-ben 17416 ember lakja Nyíregyházát. Vallás szerint 11568 evangélikus, 3450 római katolikus, 1598 görög katolikus. 1798 református. A város fejlődésében fontos állomás 1858. szeptember 5-e, mikor az első vonat megérkezett Nyíregyházára. Ez a vonat szállította az út építéséhez szükséges anyagokat.

A fejlődés azonban nem állt meg. 1872-ben megépült a vasútvonal Nyíregyháza-Demecser-Kisvárda-Ungvár között. Megkönnyebbült az áruk szállítása. Óriási piac jelent meg Kárpátalja, Ungvár felé, erre a területre pedig nagy mennyiségű fa és építőanyag érkezett. Nagy jelentőségű munkák kezdete volt a Tisza szabályozása 1855-1862 között. Nagy számban foglalkoztattak embereket földmunkán, a kubikus munkákkal. A Tisza szabályozását követte 1882-ben a Lónyai csatorna, majd a Belfő csatorna építése Nagyhalász és Pátroha között. A lakkosság életében nagy változások következtek be. A vizek levezetésével megváltozott a gazdálkodás. Már a Tisza töltés megépítése után, a 60-as években, száraz időben a tófenekeket is kaszálták. A zsombékos területeket kiirtották. A magasabban fekvő területeket trágyázni kezdték. Gabonafélékből (búza, rozs, árpa, zab) tízszer annyit termett, mint korábban. A tófenékbe káposztát palántáztak. A Demecser környéki káposzta volt a legjobb a Rétköz köz6ségei között. Békeidőben a tizenkét vármegyén kívül szállították Ausztriába, Lengyelországba is. A tavak néhány mélyebb, nagy tó kivételével kiszáradtak. A kiszáradt tavak alját kiégették. Sok helyen mély és vastag volt az izzó föld. Izzott a föld, a kotu, a nád, az iszapban berakódott gyökérzet. A termelés megváltozott. 1867-ben a rendkívüli nagy árvíz a védművekben nagy károkat okozott. Veresmarttól Bercelig nyolc helyen szakította át a gátakat és 700 ezer kh. földet borított el a víz. Demecser nagy része és a határa ismét elöntött terület lett. A gátakat meg kellett erősíteni, megemelni és megszélesíteni. Ezek a munkák 1871-ben készültek el. A következő években az öntésterületek megszűntek. A tavak kiszáradása következtében a művelhető terület 224 holdról 6467 holdra emelkedett. A Tisza szabályozása, a Lónyai csatorna és a Belfő csatorna megépítése és annak hálózata megváltoztatta a tájat, a termelést. A Tisza által kihordott iszap,k homok, lápos kotus képződmények, a hal, a csík, a nád, a láp helyett zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa termelése vált lehetővé. A viziszárnyasok, a sas, a gém, a vadliba, a vadkacsa, szárcsa, bíbic fészkét őrző, korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek. Az 1867-es kiegyezés után az önálló magyar kormány fontos feladatának tekintette, hogy fejlessze a közlekedést. 1872. november 22-én adták át a Nyíregyházát Kisvárdával összekötő 43 km-es szakaszt. Demecser állomása is ebben az időben épült, egy fő és két mellékvágánnyal. A vasút komoly fejlődést jelentett a községnek. A környezeti változások hatására a gazdálkodás és a termelés jelentősen megváltozott. Megnőtt a mezőgazdasági terület, a megtermelt áruk értékesítése a vasút megjelenésével javult, a munkások életkörülményei is kedvezően változtak. 1898-ban eltörölték a robotot, megszüntették a kirívó visszaéléseket, pl. a 18 év felettiek teste fenyítését. Bevezették a kötelező balesetbiztosítást. -ban a II. tc. alapján a munkások a munkaadóval szerződést kötöttek, illetve kellett kötniük. A munkát elhagyók, vagy megtagadók ellen a földesurak karhatalmat vehettek igénybe. Különösen a szervezett munkások ellen nőtt meg az eljárások száma. Megalakult a Gazdaszövetség, a Hitelszövetkezet, a Hangya Szövetkezet, melynek vezetője gr. Károlyi Sándor lett.

A gazdaság fejlődésével kialakultak a birtokosok tanyaközpontjai. Tanyaközpontok lettek: Vár tanya, Kolbárd tanya, Veress tanya, Fekete tanya, Bersény tanya. A tanyákon a kocsisok, béresek, dohányosok részére az uraságok megépítették a 4-es és 8-as cselédlakásokat. Ezek a lakások sárfalból készültek, nyitott, szabadkéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes, egy helyiségből álló, többgenerációs lakások voltak. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. Az árokparton szedett giz gazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak. A gazdálkodás fejlődésével egyre nőtt azoknak a birtokosoknak a száma, akik bérmunkásokat alkalmaztak. A korszerű gazdálkodással együtt járt a majorsági földek kikerekítésével, a tagosítással, a földesúri földek és a jobbágy földek és a jobbágy földek, legelők, elkülönítésével. A bérbe adott földek visszavétele, a még meglévő mocsaras földek lecsapolása folyamatos volt. Nőtt a trágya felhasználása, ezért megnőtt az állattenyésztés fontossága, és az istállózó állattartás. Megjelentek a gazdaságokban a szakképzett gazdatisztek, a fejlet nyugati országokban bevált gazdálkodási módszerek bevezetése. Egyre több mezőgazdasági gép került a gazdaságokba. Malmok, szeszgyárak, cukorgyárak létesültek. A parasztságban is tudatosult a szabadság és a boldogulás közötti összefüggés. A gőzgép felfedezésével megindult a gépesítés az ökrök, lovak munkájának könnyítésére, gyorsítására. Demecserben a Borzsovai birtokon dolgozott először gőzeke. A faekét követte a vaseke, a fatengelyes szekeret a vastengelyes. A nemzetté válás folyamatának tetőzéseként létrejött a nyelvtörvény. A német és laton nyelv helyett (mellett) engedélyezték a magyar nyelv használatát is hivatalos ügyek intézésében.

Széchenyi István nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia megalakítása.

-től bevezették az egyházi anyakönyvezés helyett az állami, közigazgatási anyakönyvet (születés, esketés, elhalálozás). 1895-ben a Wekerle kormány kötelezővé tette a polgári házasságot, az állami anyakönyvezést. Az országgyűlés mindkét házával szentesítette a polgári házasságot, az állami anyakönyvezést. Az országgyűlés mindkét házával szentesítette az egyházpolitikai reformokat, az állam és az egyház szétválását. Reális szellemben rendezték a házassági jogot a vallások között. Biztosították a vallásszabadságot. Csökkentették az egyházak társadalmi befolyását. Mezőfegyveres Teremy József 1888-ban malmot alapított családi birtokán. Az üzemet egy 20 lóerős géppel és 2 pár kővel indította be. A malom mellett napraforgó olajgyárat is létesített. A malom napi termelése 200 q őrölt termény előállítása volt. A malom működése biztosította a körzet lakosságának liszt ellátását és az állatállomány részére a takarmány darálását, a korpa és az olaj gyártási termékeként az olajpogácsát. A malom mellett 68 kh. földön gazdálkodott. 1840 -ben épült fel a vasút mellett Pazonyi Elek Pál kúriája, mely körül 28 kh. park terül el. A századfordulótól Demecserben 2 gőzmalom, posta-távíró, vasútállomás van. Az 1800-as években használt osztrák pénz a gulden volt. Az alábbi pénz a 25 guldenes császári papírpénz, melyet Magyarországon később felváltott a korona.  pénz értéke az alábbiak szerint alakult: A napszámbérből szűkösen telt ki egy ember élelmezése. 1900-ban a hivatalos kiskereskedelmi árak alapján egy felnőtt ember élelmiszer költségét 273,19 koronára számították. Sertésnevelésre a keresetből szűkösen futotta, mert a vásáron a századfordulón egy kováért 50-80, egy serdülőért 16-19 koronát kellett fizetni. Ha az árvizek után aszály jött, a legelők kiégtek, a jószággal még a háztető fedésére használ sást is megették. Ilyenkor még a lakodalmas étkezésénél is szűkösen volt kenyér. A lakodalmi ételt aszalvánnyal ették. A halfélék mellett a táplálkozás egyik anyaga a katorca volt, ami a lógyékény gumós gyökere.

 

 

 

Hogyan éltek elődeink a századforduló után

 A századforduló után Demecser községben is jelentősen javult a lakosság élete. A hozott intézkedések az anyanyelv, a vallás és a jobbágyság helyzetét javította. A gépek fejlődésével könnyebb lett a munka, javultak a termelési viszonyok. A folyószabályozás által felszabadított területeken a szegényeknek a könnyebb volt harmados és feles földet fogni. A termés átlagok lényegesen javulta. A kiégett rét, a víz által lerakott iszapos talaj, az állattenyésztés fokozása javította az életszínvonalat. Változtak a szokások, fejlődött az élelmezés, a ruházkodás és az egészségügy. 1914-ben az I. világháború kitörésével egész Európa lángba borult. Érkeztek a behívók a felnőtt férfiaknak minden településre, így Demecserbe is. Nagyon sok család életét megkeserítette a bevonulás, majd az azt követő gyászjelentés. Családok aggódtak a kenyérkereső férjek, családfők és hozzátartozók életéért. Naponta jöttek a hírek a front eseményeiről, az elesettekről és a sebesültekről. A központi hatalmak a kezdeti sikerek után látták, hogy nem számíthatnak a háború gyors befejezésére. Kezdtek berendezkedni a tartós háborúra, a hadigazdálkodásra. Bevezették az élelmiszer jegyrendszert. Elhatározták, hogy az egyik legjobb táplálékot, a káposztát konzerválják a hadsereg és a hadifoglyok számára. A gyár felépítésével Odeschalki tuzséri földbirtokos kormánybiztost bízták meg, aki a termelési viszonyok ismeretében, a vasútállomással rendelkező káposzta és napraforgó termelés központjában lévő Demecsert választotta a gyár helyéül. A gyár építését orosz és olasz hadifoglyok százai kezdték meg 191-ben. Ezt az időt mutatja a Demecser község temetőjében eltemetett, munka közben meghalt 28 hadifogoly sírja. Az iskola tanulói háborúban meghalt hősi halottakként gondozzák a sírokat.

A gyárban gyorsan elkészült a víztorony, négy lakóépület és a savanyító bazeonitok (betonmedencék). Felszerelték a savanyító üzemet a megfelelő szeletelő és tároló helyiségekkel. A gyár területére bevezették az iparvágányt. Vagon tételben érkezett a só, a faanyag, a préseléshez a kő. A hordók készítéshez jöttek a kádárok az ország különböző területéről. 1916-ban elkészült az első nagyüzemi savanyú káposzta. Kiszerelés után fahordókban szállították a megrendelés szerint a harctérre a katonáknak és az ország településeire a lakosságnak.

A gyár tevékenysége bővült a megye területén termelt burgonya feldolgozásával. Új, második iparvágány készült. A burgonya befogadására betonmedencét építettek, ahonnan a víz már megmosva vitte a feldolgozó gépekre a burgonyát. Mivel a feldolgozás nagy mennyiségű vizet igényel, a mosáshoz megépítették a Lónyai csatorna leágazását. A megtermelt keményítőt és burgonyacukrot a cukorgyárakba szállították, ahol a háborús ellátás biztosítására cukrot és csokoládét állítottak elő belőlük.

Az általános mozgósítás után a magyar ezredeket különböző frontokra irányították. Az olasz és orosz fronton nagy számban harcoltak magyar katonák, köztük számosan Demecseriek is. Az olasz csaták közül külön megemlíthető az Isonzói csata, amely 1915. június 23-tól július 7-ig tartott.

Boroevic Svetozár tábornagy visszaemlékezései szerint a magyar csapatok Dobordónál különösen nagy elszántsággal harcoltak a nehéz ütközetben. A katonák ellátása nagyon nehéz volt, a nyári forróság, a tikkasztó hőség tűrhetetlen volt. A két hétig tartó harc sok áldozattal járt. A magyar csapatok 8800 halottat és sebesültet veszítettek, 1150 fő eltűnt. Az olasz veszteség a fölényes tüzérségi tűznek és a lövedékek nyomán keletkezett kőszilánkoknak volt a következménye. Ezekről a harcokról a sebesülten hazatérő Teremy Ambrus igen sokat tudott mesélni.

. október elején az orosz fronton is rendkívül nehéz harcok voltak. A Kárpátokban az 58-as gyalogezred és a 10. Lovas hadosztály ált szembe 750 ezer főnyi ellenséggel. A számbeli fölény az ellenség oldalán volt. Vitéz Németh Lajos leírása szerint a harcok során óriási volt a veszteség. A csata több napon át folyamatosan tartott. Az orosz fronton az I. világháború demecseri hősi halottainak és az eltűnteknek a száma 52 fő volt. A hősök neve a demecseri főtéren emelt emlékmű oldalán olvasható, de emléküket ebben a kiadványban is megörökítjük.

A családok a harcok folyamán naponta kapták a gyászjelentéseket az azonosítható katonákról. Sokan eltűntek, fogságba estek. A lakosság bízott abban, hogy hozzátartozója valahol fogságban él. A sebesültek, a fogságban lévők közül később többen hazatértek. Előfordult olyan szomorú eset is, hogy egyesek a hozzátartozókat álhírekkel bíztatták.

Az I. világháború áldozatai Demecser községből

Antal András Huszti József Sipos Gábor

Balogh Gábor Klein Herman Sipos István

Beke József Kovács Károly Schvarcz Sámuel

Benya Benjámin László Ferenc Szabó Albert

Bötykös Albert László József Szabó István

Dzsadek Gyula Mák Imre Szabó Ferenc

Éles László Mihályi András Szaniszló János

Fekete Ferenc Nagy Mihály id. Szaniszló János

Fischer Lajos Nagy Sándor Szőlősi Ferenc

Fischman Ignác Náczán János Tamás József

Győry Gábor Ondó József Tamás Sándor

Győry János Ondó Péter Tóth József

Hajnal József Papp Ferenc Török Pál

Hajnal Péter Pásztor József Váradi Mihály

Hegedüs Antal Pisla András Zakor Gábor

Hegedüs Sándor Sepa Ferenc Zakor István

Huszár István Sepa István

A századunk legszebb csatái, valamint más írott anyagok által megemlített sebesüléssel, fogságból hazatérő katonák:

Révész Dániel cipész 11-es gyalogezredből.

Pazonyi Elek Endre öt év fogság után, feleségével Lubianova Tatjánával tért haza.

Teremy Sándor a 11-es gyalogezredből 1916-ban Psemiszlnél súlyos gerinclövéssel került fogságba. Négy év után tért haza.

Balázsi János a 65. Gyalogezredből esett sebesülten fogságba. Szökést követően négy év után tért haza.

Berger József bádogos, olasz fogságból két év fogság után került haza.

Barati András orosz hadifogságból

Erős (Ehrenrich) Sándor földbirtokos

Hajnal Balázs gazdálkodó

Hajnal István gazdálkodó

Kelemen Imre asztalos mester

Lichtmann Hermann kereskedő

Schvarcz Herman terménykereskedő orosz hadifogságból évek múlva tért vissza a családjához.

Fentieken túl elmondásuk szerint igen sokan éltek még fogságban. Sokan csonkán, fagytól, lövésektől szerzett sebesülésekkel tértek haza. Tiszteletükre Demecser elöljárósága emlékművet állított, oldalán felsorolva a meghalt és eltűnt személyek nevével. Minden évben a Márciusi ünnepség keretében, megemlékeznek róluk és megkoszorúzzák az emlékművet. A hozzátartozók és rokonok is virágokat helyeznek el az emlékműnél.

Az I. világháború következményei

Az I. világháború után az összeomlást követően történelmi változások kezdődtek. Az orosz bolsevik mozgalom hatására a hazatérő hadifoglyok és a politikai hírek nagy hatással voltak a lakosságra. Az országban megindult a szervezkedés. Előbb titokban, majd nyíltan megalakult a Kommunista Párt.

Az 1919. április 7-i választások után kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Mindenütt megalakultak a Munkástanácsok.

Demecserben a Munkástanács megalakulásával egy időben megalakult a Direktórium, melyben vezető tisztséget töltöttek be a Kommunista Párt vezetői: Csáki János, Veress József, Erdélyi János és Rácz József. A Direktórium rövid uralkodása, illetve a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. május 7-én a környező településekről a vezetőket Demecserben gyűjtötték össze és a demecseri Bokos Józseffel és Sárosi Jánossal együtt elvitték őket Baktalórántházára, majd a baktai erdőben kivégezték őket.

Megteltek a börtönök. A csendőrök keresték azokat, akik aktívan részt vettek a Direktórium illetve a Kommunista Párt munkájában.

A Tanácsköztársaság leverésében a román hadseregnek volt kiemelt szerepe. 1918. április 30-ig az egész Tiszántúl, így Demecser is román megszállás alá került. A románok ellen mindenütt heves harcok folytak. Különösen az erdélyi hadsereg, a székelyek álltak ellen, nem szándékoztak letenni a fegyvert. A Tiszántúlon ezekben a harcokban komoly szerepe volt Demecsernek is, a székely hadosztály parancsnoksága ugyanis Demecserben a református parókián volt, innen irányították a csapatokat. A székely hadosztály parancsnoka 1919. április 25-én reggel jutott döntésre a paplakban az előrenyomuló román hadsereget illetően. a 743. számú HDM 1919. szám alatt Kratoshil ezredes, a székely hadosztály parancsnoka fegyverletételre szólította fel csapatait. A felhívás így kezdődött: „Ti székelyek és erdélyi magyarok hónapok óta hősiesen harcoltatok a legnehezebb viszonyok között is. Erdélyt és a székely földért készek voltatok életeteket áldozni…” 1919-ben a megszálló román csapatok hadiüzemmé nyilvánították a demecseri gyárat. Az összes mozdítható berendezést leszerelték és elszállították Romániába. A gyárban csak a csupasz falak és a tetőszerkezet maradtak. A lakásokat az elöljáróság az ínségben szenvedőknek utaltak ki. Az 1920-ban Trianonban kötött békeszerződés után megcsonkult az ország. Magyarország 283 ezer km2 területéből 93 ezer km2 maradt. A lakosság száma a korábbi 18 millióból mindössze 8 millió maradt az ország területén. Húsz éven át 60 ezer szarvasmarha értékének megfelelő jóvátételt kell fizetni. A békekötés után minden romokban hevert. Igen szomorú és elkeseredett élet kezdődött. A mezőgazdaság, a kereskedelem, a vasút, az ipari létesítmények az idegen csapatok kivonulása után szánalmas, romos állapotban voltak. Az urasági birtokok, a termelőeszközök, a kasélyok, a parkok szétzilálódtak. Mindent feltörtek, kiraboltak. A gazdaságok irányítói elmenekültek. A lakosság által termelt termékek felvásárlása, értékesítése nem működött. Ínség volt, melynek következtében a lakosság nyomorgott. Megindult a kivándorlás Amerikába, Kanadába. A lakosság részére az elöljáróság is szervezte az utat. A kivándorlók azzal mentek ki, hogy keresetükből támogatják majd a családot. 1922-ben megalakult Demecserben a „Hangya” Szövetkezet. Vezetője Szondi Kálmán volt. 1922. év második felében az édesipari gyárak keményítő és burgonyacukor gyártására biztatták a demecseri gyárat. 1925-26-ban egy szezonban már 5-6 ezer tonna burgonyát dolgoztak fel. A termelés beindulása után az építés és a termelés csaknem kudarcba fulladt. Tűz ütött ki az ipartelepen. Rövid idő alatt befejeződött a helyreállítás, a gyárat saját áramfejlesztővel látták el. Új gépeket is vásároltak. 1927-ben a keményítő mellett megkezdték a dextrin gyártását is. Ebben az évben már 1300 vagon burgonyát dolgoztak fel, 100-250 munkást foglalkoztattak. A gyártás melléktermékét, a szárított burgonyarostot tüzelőnek árulták. A rostot szalmával keverték, kiterítve szárították, majd kockákra báták. Előbb a gyári dolgozók, majd a lakosság részére árusították. Érződött a világgazdasági válság hatása is. Egyre nagyobb lett az elszegényedés. Az ipari munkások száma országosan és helyben is csökkent. A kivándorlás tovább nőtt az „ígéret földje” Amerika, Kanada felé. Demecserből kivándorlók: Szotólicz János, Teremy Béla, Ősz Sándor, Ősz Antal, Ősz Gyula. 1926. december 27-én megjelenik a korona helyett az új fizetőeszköz, az arany alapú pengő és fillér. Az addig használt pénzt bevonták. A pengő fedezete arany volt, így nyugaton is elismerték és szerződéseknél fedezetül szolgált. Külföldi kereskedelmi szerződéseknél gyakran aranypengőben kötötték a szerződést. 1929 őszén a gazdasági válság miatt a gyár bezárult kapuit. Az 1930 és 1940 közötti események Az 1920-30-as években a világgazdasági válság rendkívül érzékenyen érintette az ország gazdaságát. A gyárak bezártak, az ipari munkások elveszítették a munkahelyüket, sokan váltak munkanélkülivé. A pénz értéke 100 % - ról 61,6 % -ra, a munkások órabére 32 fillérről 19 fillérre csökkent. Nőttek az adók. A nyomor, a munkanélküliség, a megélhetés elviselhetetlenné vált.

 

Étkezési szokások

 

Az élelmezés a szegény napszámosok között évszakonként változott. Fő ételek voltak: kenyér, köles paszuly, kukorica, málé, burgonya, káposzta, borsó. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény volt a gyümölcs. Gyerekek szerették a mályva kenyér alakú termését. Gazdagabb családoknál, gazdáknál, a tej, a túró, a tojás és vasárnap az aprójószág is megtalálható volt az étrendben. De itt sem mindennap, mert inkább eladták az adófizetés miatt. Szigorúan büntették az engedély nélküli vadászatot, vadak, madarak befogását. A közegészségügy igen gyenge és megfizethetetlen volt. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ismerték a gyógyító füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok volt a kuruzsló, akik a különféle eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket, szárították, majd a padláson tárolták. A gyógyítás ellenére különösen a gyermekek körében nagy volt a halandóság. A betegségek közül meg kell említeni a gyógyíthatatlan vérfertőzést, a nemi betegségeket, a sérüléssel járó fertőzéseket. A vérbajt külön meg kell említeni, hiszen egész Európában szedte az áldozatait. Hatására a rokon házasságokból eredő születéseknél sok volt a nyomorék, az értelmi fogyatékos gyerek. A tüdőbetegség igen elterjedt fertőző betegség volt.Az egyház és az elöljáróság igyekezett felvilágosítással és támogatással segíteni a bajokon. Az egyháznak különösen nagy szerepe volt az egyházi iskolákkal az egészségügy, a művelődés, az oktatás területén. Demecserben az iskolai oktatást egy állami iskola, három református, két katolikus és egy izraelita vallású tanteremben tartották. A módosabbak a Vár tanyai iskolába járatták gyermekeiket. Külön iskolája volt a Borzsova tanyának is. A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült, festett padok voltak. A pedagógiai módszerek között elfogadott volt a verés, a nádpálca használata. Sokan már második, vagy harmadik osztály után kimaradtak. A szülők és a gyerekek között is sok volt az írástudatlan, aki még a nevét sem tudta leírni.Az erkölcsi nevelés nagyon fontos volt. A becsületet, az igazmondást a szülők megkövetelték a gyerekektől. A becsületes viselkedés megtanulása érdekében gyakori volt a szülői verés is. A lakosok, hogy az urak bizalmát megszerezzék, megtartsák, egymás közötti viselkedése következetes volt, ugyanis ettől függött, hogy alkalmazásuk a következő évre is megmarad-e. A számadók mindenre figyeltek, szigorúan vették a munkavégzést és a viselkedést egyaránt. A földek feles, harmados termelésbe adása a munkavégzés alapján történt.A vasárnapi és ünnepnapi templomba járás kötelező volt. Az urak, vagy a gazdagabbak is megszólták azokat, akik nem mentek templomba. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon viselték. A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események voltak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az előadások színdarabok betanulásával, az iskolaudvaron épített színpadon történtek. Kiss Lajos református esperes felesége rendezésével került előadásra a Rákóczi hadnagya, Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi, vagy a Vén cigány, az Én vagyok a falurossza c. népszínművek. A fiatalok örömmel szerepeltek ezekben a darabokban. Meg kell említeni a sportfoglalkozásokat is. Az iskolában volt asztalitenisz, az udvaron különböző labdajátékokat lehetett játszani.Hasznos és szórakoztató eseményként meg kell említeni a dörzsölőket, a fonó és tollfosztó estéket melyeken az ifjúság és sok szülő is részt vett. Ezek az esték előre tervezettek voltak, a szülők és a házigazda tésztát sütöttek, hogy kínálni tudják a vendégeket. A dörzsölő a kender feldolgozásának egy fontos része volt. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni. Ez úgy történt, hogy a kerítésbe kapaszkodva, ponyván állva, dalolva ment a munka. Közben a házigazda kaláccsal, borral kínálta az ifjúságot. A munka befejeztével, általában 10 óra után következett a játék. Ugyanez történt a fonó estéken, dohánycsomózáskor, vagy tollfosztás után is. Munka közben mesék, történetek elmondásával, vagy dallal töltötték az estét.A fiatalok szórakozásának nagy szerepe volt a párválasztásban. Az estét követte a kislány hazakísérése. Sok esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál. Ha másnap nem ették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a házhoz és udvarolhatott a lánynak. Itt kell megemlíteni a korra jellemző rátartiságot, a gazdag és a szegény családok közötti különbség fenntartását. Példaként említhető Papp László gazda gyereke és a harangozó leánya, Lippai Mária esete. Mivel a szülők nem egyeztek bele házasságukba, a háborúból visszamaradt pisztollyal öngyilkosságot követtek el. Temetésük egyszerre volt a református temetőben. Jelentős volt az ifjúság körében a sportolás is. Minden gyereknek, fiatalnak egyik legjobb szórakozása a foci volt. Iskolában, téren, utcán egyaránt lehetett rúgni a labdát. A szegény gyerekek rongylabdával, a gazdagabbak gumilabdával, a nagyobbak bőrlabdával játszottak. Kisebb helyen lábteniszt, fejelést játszottak. Ha többen összejöttek, már az utca, vagy a tér volt a játék színhelye. A nagyobbak már a legelőt is megtalálták. Versenyek voltak utcák, alvég – felvég között. Vasárnap mindenki9 a legelőn lévő nagy pályára ment, ahol valamilyen nagyobb mérkőzés volt. A mérkőzéseket jó hangulatban játszották le. A játékosok hozzátartozói hangos biztatással támogatták a játékot. A mérkőzés után vidám szórakozás következett a vendéglőben.Nyári szórakozás volt a Lónyai csatornán a strandolás. A szivattyú előtti kibetonozott terület és a Lónyai csatornába beömlő betonozott rész adta a lehetőséget. Alkalmas volt a vasúti híd alatti rész is a fürdőzésre.Téli szórakozás volt a csilingelő lovas szánon a szánkózás, a befagyott vizeken a fakutyázás. Kevés gyereknek jutott korcsolyára. A szánkó is kezdetleges volt. Sok gyereknek elég volt egy láda alá egy fa szegelése, a lényeg csak az volt, hogy csússzon.Ősztől, a nagy nyári munkák befejezését követően megkezdődött a sertésvágás és a lakodalmak sorozata. Egy-egy eseményen rokonok, szomszédok, komák vettek részt. Sertésvágás szinte minden családban volt. A vágás után hordták az ismerősöknek a kóstolót.A lakodalmakban az egész falu részt vett. Összegyűjtötték az ajándékot és az ellátáshoz az élelmiszert. A Mocsár család cigány zenekara mindig kéznél volt. Zenéjük elmaradhatatlan volt a násznép felvonulásánál. A vőfélyek hangos köszöntése és rigmusaik vidámságot biztosítottak. A lakodalom reggelig, sőt néha két napig tartott. A lakodalom végén a menyasszony hozománya a tulipános ládában lovas, vagy ökrös szekérrel, zenével költözött az ifjú pár lakóhelyére.Aratás után a gabonafélék cséplése, az éves termés raktárba szállítása nagy esemény volt. Már a felkészülés, az előkészületek is fontosak voltak. A ponyva, a zsák mosása a Lónyai csatornában, sulykolással történt. Az egész család és a segítők kivonultak a csatorna nagy ívű lapályos részére. Míg az asszonyok dolgoztak, a kicsik fürödtek a lapályos, homokos vízben. A szárítás, javítás otthon történt.Aratás idején és a behordás alatt a falunak tűzőrséget kellett tartani. A község önkéntes tűzoltóinak szertáránál egy fogat teljesített szolgálatot, éjjel nappal. A templomtoronyban őrség volt, aki figyelte a határt és a községet. Tűz esetén félre kellett verni a harangot. További rendelkezés volt, hogy minden szérűskertben legyen egy hordó kapitányvíz, lapát, homok, tűzcsapó, vedrek. Szerencsére a községben hosszú évek alatt nem keletkezett tűz. Az önkéntes tűzoltók vasárnaponként gyakorlatoztak. Lajtkocsi vízzel, és kézi szivattyú a megfelelő csövekkel tartozott a felszerelésükhöz. Vasárnaponként az iskolások is gyakoroltak és jó eredménnyel vettek részt járási versenyeken a felnőttekkel együtt.Egyházi ünnepek alkalmával az egyházi szokásokat elevenítették fel. Karácson estén elmaradhatatlan volt a kántálás. Az ablak előtt megjelentek és beszóltak „szabad az Istent dicsérni?” Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a házakat, általuk készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport tagja volt az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával. Mókás jeleneteivel tett életszerűvé a pásztorok énekeit és köszöntését.Szilveszterkor tréfás jelenetektől volt hangos a község, az utcák. Ostor csattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok „riasztgatták” az embereket. Aztán boldog új évet kívántak a lakóknak.Húsvétkor nagy szokás volt a locsolkodás. A gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a lányokat a kútnál locsolták, vederrel leöntve.Nagyon sok babona volt, amit sokan komolyan vettek. Ilyen volt a Luca napi szék készítése, a tyúkok piszkálása, az ólomöntés, a gombóc főzés. Az utóbbi kettőt elsősorban a lányok művelték. Forró ólmot öntöttek hideg vízbe és a meghűlt formából következettek a jövendőbelijük foglalkozására. Gombóc főzéskor a tésztagombócba papírra írt neveket helyeztek el és amelyik a főzés közben leghamarabb feljött a víz tetejére, olyan nevű férje lesz a babona szerint a leánynak.Különösen nagy esemény volt, amikor az uraság lánya, Mária mély fekete hintón kocsikázott. A szép almásderes lovak díszes szerszámmal, a kocsis parádés ruhában, Mária díszes ruhába öltözve végighajtott a községen, fel a vár tanyára. Még nagyobb volt a látvány, mikor már Gyuszi barátunk ült a szép hölgy mellett. Meglepetés volt mindenki számára, hogy az úri hölgy elfogadta a szegény családból származó legényt.Eseményként kell megemlíteni egy-egy zsidó lakodalmat. Különös volt a nagy szakállú rabbi megjelenése, széles karimájú kalapjában. Az ifjú pár részére nagy feladat volt a pohártörés. Az anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni.Szomorú eseményként kell megemlíteni a temetéseket. A halottat az udvaron ravatalozták fel. A gyászbeszéd után az egész falu kikérte a temetőbe az elhunytat. A gyászmenetben elől a pappal és a kántorral vonult a presbitérium, a falu idősebb egyháztagjai, a férfiak. A koporsót és a koszorúkat szállító gyászkocsit követték a hozzátartozók, a rokonok. Végül a lakosság következett.Külön meg kell említeni a cigány temetést. Az egyházi temetést, a lelkész beszédét zene követte. A temetői gyászmenetet is zenével kísérték. Hantolásnál a koporsó mellé pénzt dobáltak, hogy a túlvilágon is legyen pénze az elhunytnak. Több napon át ételt is vittek a sírhoz, hogy a halott ne éhezzen.

 

A frissen sült kenyér illata (Id. Szabó Dániel)

 

A tanyán a konyhát pitarnak nevezték ha az udvarra nyílt, de a mienk a tornácba vagy ámbitusba nyílott. Télen állandóan égett a tűz a búboskemencében, hogy tartsa melegen a szobát, ebbe tették a fazekat középre. Fontos vót hogy jól tartsa a meleget, így mindenféle gaz belekerült előbb-utóbb legyen az venyige gally, szalma, tengeri csutka vagy szára, a naparaforhó kóréja, a mákkóré, ribizlivessző. Nyáron a búbost csak kenyérsütéshez fűtöttük be, a főzést a vályogból rakott sparherden végezték. Míg öreganyám főzött, a fiatalabb asszonoknak dolgozni kellett a határban, mert ők jobban bírták a nehéz munkát. Nálunk a tanyán a sztrapacska vót a legfinomabb étek, túró nélkül készült, mert a túrót elcseréltük más fontos dologra, tűzkőre, petróleumra. A nyers krumplit lereszelték, tojást tettek hozzá és annyi lisztet, amennyi éppen összefogta. Forrásban lévő sós vízbe szaggatták, mint a nokedlit. Ha kiszedték, hagymás zsírt adtak hozzá oszt kész is vót. Amikor vasárnap délbe eljött az ideje az evésnek hazajöttünk a templombúl, a gazda az asztalhoz ült az asszonyok meg a putyák szanaszét a lócára, kisszékre küszöbre, sutba, láptóra, karosládára. Persze  evés előtt imátkoztunk, Édes Jézus légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk, aki ételt italt adott annak neve legyen áldott. Ámen.  Plétányérbúl ettünk kerek fakanállal. Akkor vót vége az ebédnek, amikor öregapám felállt, fejébe húzta zsíros kopott kucsmáját, amit csak az augusztusi nap tudott leolvasztani róla, megigazította magán a kopott lajbiját oszt aszonta köszönjük az ebédet, menjen mindenki vissza dógozni. Evés végeztével annyit mondott öregapám, hogy amit öreganyátok nem tud, azt nem is érdemes tuni. Ez a legnagyobb dícséret vót, amit hallotam tüle. A tanyasi asszonyok mosogatás előtt hamuba mártották a mosogató csutakot, mielőtt hozzáláttak a mosogatáshoz, hogy az ne legyen zsíros. Először a köcsögöket szilkéket mosták el, oszt kiakasztották az ágosra száradni. A findzsákat mosogatás után a stelázsira rakták, az utolsó vót a krajszony, mert azt homokkal kellett súrolni. A főzés mellett, fontos feladata volt az asszonyoknak a kenyérsütés. Az előző kenyér készítése során a teknőre ráragadt kevés tésztamaradékot összekapargatták ez vót az öregtészta. Tettek hozzá még egy kevés lisztet, elrakták vászontarisznyában oszt kiszárították a sütő tetején. Mindig forgatták, hogy jól kiszáradjon, majd eltették a következő sütésig. Már gimnazista vótam, amikor még nagyanyám sütötte a kenyeret az udvari kemencében nyáron. Már a kenyérsütést megelőző nap bekészítették a lisztet, hogy melegedjen. Kevés lisztbe mélyedést készítettek, ide öntötték az előzőleg elrakott száraz maradékot, amit 12 órán át érleltek. Langyos vízzel összedolgozták, ebbűl lett osztán a kovász. Minden valamire való asszony értett a készítéséhez. A dagasztóteknőbe beleszitálták a lisztet. Általában két szakajtónyi lisztből dagasztottak, de a mennyiséget mindig a család nagysága határozta meg, valamint az, hogy hányszor sütöttek egy héten, illetve mekkora vót a kapacitása a kemencének. A két szakajtó liszt 10¬12 kg-nyi mennyiség volt, ebből általában négy kenyér lett. A lisztből a teknő egyik végében fészket készítettek, ebbe öntötték a megázott, felvert és megkelt kovászt. Fakanállal felverték a párt, majd meleg helyen újból kelesztették. Az igazi foszlós házikenyérhez héjában főtt, áttört krumplit is kevertek. Az ilyen kenyér nem morzsolódott, nem nyúlósodott. Ha megkelt a kovász, a kenyértészta dagasztása következett. Ez fárasztó vót öreganyámnak is. A dagasztáshoz langyos vizet készítettek, és ekkor adták hozzá a tésztához a sót is. Előre a teknő köré készítették a kenyérkendővel letakart szakajtókat. A kendőre vastagon lisztet szórtak, nehogy hozzáragadjon a tészta. Ha már a tészta sem a kézhez, sem a teknő falához nem ragadt, kiszakították a kenyeret, és a szakajtóba tették. Betakarták a kendővel, és újból kelesztették, lamgyosvizet permeteztek a sütőtál tetejére, hogy jobban keljem meg a tészta. Közben a kemencét befűtötték. A fűteléket piszkafával és szénvonóval igazították, hogy egyenletesen átfűljön a búbos fala. A pernyét kikotorták a pernyetartóba, és vízzel lelocsolták. A búbos alját tisztára seperték, mert nagy szégyen volt, ha a kenyérbe pernyedarabok sültek bele.

Addig harizsál vagyis elegyengeti a parazsat, amíg egyenletesen szét nem oszlatja.  Ha az azsag vége szikrázik akkor jó. A kifehéredett tető is annaka jele, hogy a kemece be van fűtve. Akkor a gazdasszony kihuzza a parazsat előre a kemence elejére majd vizes ruhával áttörli a kemence alját, nem sül bele az aljába meg a páratartalom miatt jobban sül a kenyér

megszórjuk liszttel a bevetőlapátot oszt bevetjük a kenyereket, a megsült kenyeret megkopogtatjuk hogy lehulljon róla az égett réteg. Egy-másfél óra múlva megkeltek a kenyerek. Meglisztezték a sütőlapátot, majd villámgyorsan ráöntötték a nyers tésztát. Késsel kicsit bevágták az oldalán, majd a lapátról a kellő helyre csúsztatták. Sütésközben is megpermetezték kicsit a tetejét, hogy szép fényes legyen. A búbos szájához rakták a kis cipót, mert annak elegendő volt egy óra sütés. A nagy kerek kenyér két óra alatt sült meg. A kenyérbe vízet ,sót ,cukrot, tönkölyt, rozsot, élesztőt, ecetet is tettek. A frissek sült kenyér illata, bejárta az egész tanyát.

 

Farkasok üvöltése

 

A tanyán az állatokat könnyen meg tudtuk védeni, de kinn a legelőn az ordasok voltak előnyben. Bizony hideg téli éjszakákon hallottuk az üvöltő vonyító  kóbor szürke farkasok énekét, akik az éhség elől a kárpátokból húzódtak le a befagyott rétközi területre. Rémisztő látvány amikor a sötétben a tanya körül látjuk a megcsillanó szemüket. Félelmetesek voltak mert 5-9 fős falkában vadásztak, ami egy család általában, a préda magában kóborló ember is lehet, egy megtermett hím akár 80 kg is vót 150 cm hosszúra is megnőtt, még 80 cm magas is vót köztük és akár a 80 kg-t is elérhette, nyakát vaskos, erős, sörényszerű bunda fedte. Jellegzetes a harapásnyomuk könnyen felismerhető, ahogy U alakban lemetszik a bordákat, a gerincet a zsákmányról. A legeltetés során több nagytestű komondort is tartottunk azért hogy elkergessék a farkasokat. A komodorok nyakát széles szegekkel kirakott bőrszíjjal védtük, mert az alattomos ordas könnyen átharapta volna.  Ezek a bestiák egy nap alatt akár 20 kilométert is kényelmesen bejárnak. KÉt kilóméterről is megérzik a préda szagát. Gondolnátok hogy a jóllakott farkas békés és lusta is tud lenni már szinte hozzászokik az emberek környezetéhez. Ha közelít, ne fussunk előtte és ne támadjunk erőteljes hangokkal próbáljuk elriasztani, végső esetben fel kell mászni egy fára. Ha nyájra támadnak, mindig körbeveszik majd alaposan meghajtják hogy észrevegyék a leggyengébbet. Rendkívül erős állkapcsával akár egy bivalyt nyakát is átharapja. Territóriuma 100 km2 minimum. A lábnyomai könnyen felismerhető jellegzetes, mert az ujjain jár, nyoma hasonlít a nagyobb testű kutyák nyomaihoz (de a hosszú ujjak miatt enyhén ovális), 4 ujjal és a karmokkal. A farkas sajátossága, hogy hátulsó lábáról hiányzik az ötödik ujj, amely egyes kutyákon megtalálható, és farkaskörömnek is hijják.  A farkasok az esztena közelében a legelőn szoktak támadni, ritkán merészkednek a karámba, inkább éjszaka merészkednek közelebb. Zsákmányát a falka több kilométeren keresztül, rendszerint a végkimerülésig üldözi. Vadászata során a farkas elsősorban a kiöregedett, legyengült, beteg vagy fiatal állatokat tudja elejteni könnyebben nagyobb erőfeszítés nélkül. A parasztok és a juhászok félelme megalapozott, hiszen számukra néhány állat elvesztése a nyomorúságba, szegénységbe való jutáshoz vezetett. A farkasok gyakran (de nem mindig) a szél irányával szemben közelítik meg a zsámányt. Gyakran több egyed több irányból támad, általában fentről lefelé hajtva a prédát. Igyekeznek a kiszemelt zsákmányt elszakítani a nyájtól, és a lejtőn lefelé hajtva vízfolyás mellett ölik meg. Lejtőn lefelé sokkal könnyebb a megragadott juhot rövid időn belül biztonságos távolságra elhurcolni. Sokáig rejtély volt számunkra, hogy egy farkas hogyan képes egy kifejlett, felnőtt juhot észrevétlenül többszáz méterre elvinni az esztenától. Egyes juhászok körében elterjedt nézet, hogy a farkas a juhot ennek nyakánál ragadja meg és a farkával „hajtja”. Ez azon a megfigyelésen alapszik, hogy a farkas zsákmányát sokszor valóban a torkánál igyekszik megragadni.   farkas igyekszik a juhot minél távolabb hurcolni az esztenától, ezért általában nem öli meg egyből, hanem mintegy „gallérjánál fogva” irányítja a menekülő juhot, vagy pedig tereli, anélkül, hogy megragadná. Amint a megragadott juh mellett a farkával egyensúlyoz, nagyobb távolságból azt a látszatot keltheti, hogy a farkával hajtja a juhot. Helyenként azt is említették a juhászok, hogy a farkas „nézésével elbűvöli” a juhot, amely utána önként követi a ragadozót. Ennek van valós alapja is: a megriadt, nyájtól elszakított juh vagy bárány ösztönösen a menekülő fajtárs felé szalad. Előfordul, hogy fajtárs helyett éppen az előtte szaladó farkast követi.

 

Paraszti élet a tanyán

 

Negyven éve kezdtem el gyűjteni az orális emlékeket, a kutatómunka a digitális múltba folytatódott. Sokan éltek még gyerekkoromban akik visszaemlékezéseikben fel tudták eleveníteni a régi hagyományos paraszti életet. Vót aki mán nem járt templomba, oszt utána meg mégis gyütt. Mikor megszólalt a pacsirta, indulni kelett a mezőre, mert regvest pitymallott. Húshagyókedden elveteményeztünk, az uborkát később Szent György napja után, Márk napján.  Setét vót amikor elindultunk a fődünkre. Az első kapavágásra kőtt fel a nap. Este kilencre vergőttünk haza, olyan fényes vót a kapám, hogy meg lehetett vóna benne beretvákozni.  A harmincas években még fábul vótak a szerszámok, eke, fogas, borona, henger, horoló, aszatoló, gereben, favilla háromágú, szecsakavágó, taliga, ekeszarva, csoroszja, szekérrúd, hám, járom, kasza. Még az igát is fábul csináltuk. Teli vót a pajta a tanyán szerszámmal. Mogyorófábul faragtuk bele a nyelet. A faszerszám könyebb vót. Villanyelet szilfábul, fejszenyelet akácbul, fűzfavesszőből, meg cirokbul seprüt. Esőben meg télen szekeret javítottunk vagy szerszámot . A gerent nyírfábul vagy akácbul csináltuk, a nyelét bükkbő, a csoroszját akácbú, a szekérrudat diófábú, a járomot nyírbű vagy cseresznyébű. Az igába fogott tehenek nem cibálták egymást úgy. A rokkát, sajtárt a gyúrótáblát, kemence lapátot, meg mindent. Mamár a bótba vesszük a fenkövet, de régen a vásárba kelett menni érte. A háborúban az ekeszarvát az asszony fogta, előtte meg a kamasz fia húzta. A zsuppot is az asszony cipelte a hátán. Fogas, eke, krúber, ekekapa, túrkáló, lókapa ezekkel szántottunk, abroszbul vetettünk, meg köténybű. Később a bognár meg a kovács csinálta a szerszámokat. A vasekek mélyen szántott, de a faekét le kellett nyomni. A sorrend búza, temgeri,krompé, árpa,,zab, dohány.

 

 

 

Havas Sándor írja a Rétközről (részlet)

 

A vadászrajzok című könyvében;  a Rétközön itt-ott szép égresek vannak,  A Rétköz Szabolcs vármegyének a Tisza által körített északi részén terül el, a jelenlegi Lónyay-csatorna és a Tisza között, Vencsellőtől egész Tuzsérig. 140.000 kát. hold nagyságú medence ez a Nyírségtől északra. Ma a Felső-szabolcsi tiszai ármentesítő és belvízlevezető társulat árterülete. Hajdan 30, most részben, vagy egészben 28 község határát foglalja magában ez a mélyen fekvő terület, mely a Tisza évenkénti kiömlésének helye volt, hova nem csak a Tisza öntötte évezredek óta áradó vizét, de idefolyt a közel 50 méterrel magasabban fekvő Nyírség csapadék vize is 7 völgyületen, miket még a talajvíz is táplált. Feneketlen mélységnek tartották ezt az óriási ősrétet, közbeszéd szerint a debreceni templom elfért volna benne. Nyáron ha itt-ott visszahúzódott, elapadt a víz, tavasszal ismét kicsapott a Tisza s a Rétköz olyan lett, mint a tenger.  A széleken szép tölgy és nyárfaerdők vannak, miket másutt sűrű füzesek váltanak fel.*

Az állandó szűkös életről előre tájékoztatnak bennünket a nép szellemi termékei, melyek szerint még a harangok is a nép nyomorúságát hirdetik. A legkisebb rétközi községnek, Rádnak a harangja kezdte a panaszkodást : Nincsen kenyér Radon, a legnagyobb községé, Halászé búgva

hirdette tovább : Már Halászban sincs kenyér, a megyeri kisharang is szaporán fecsegte: Megyeren sincs, Megyeren sincs. Erre a kétségbeejtő panaszra a Nyírség szélén fekvő Kemecse harangja sajnálkozva kérdezte : Boldog Isten, honnan élnek őkemek ? Mire csúfolódva felelt a jólétben élő Bogdány község harangja: Innen élnek a szegények ! S ha a nyomorúság szülte humor a legnagyobb községet is így jellemezte : éhenvári Nagy-Halász, úgy a legkisebb községre is találó a mondás : Nincsen kenyér Rádon, majd vesznek a nádon. De az öröm kitörései se biztatnak sok jóval, mint a kéki táncszólás mutatja : happáré, ha nincs kenyér, van m álé! Az újesztendei köszöntő versben is csak máléért eseng a rétközi gyerek :

 

Újesztendőbe

Bújj a kemencébe.

Szedd ki a málét

Rongyos lepedőbe :

Adj egyet belőle!

 

Méltán sóhajtott fel a rádi kálvinista pap, mikor csolnakon vitték a nádak közötti vízi úton eklézsiájára :

 

Kék, Demecser, Megyer, Rád,

Nem terem itt egyéb, csak góré, meg nád,

Uram, éhen hal itt a te szolgád !

 

Nem mese, vagy ráfogás, — mai öregek bizonyíthatják, — hogy Besztercén nem ismerték a búzakenyeret. Gabonakenyér is csak a gazdagok asztalán volt. Dombrádon éveken át nem sütöttek sok kemencében. Rétközi szólás szerint fű nőtt a kemence fenekén. Azt is mondják, hogyha néha tengerikenyeret, vagy máiét süthettek, muzsikaszó mellett vetették be, ami azt jelenti, hogy ritka és nagy eset volt. Meghatja az embert és csodálkozásba ejti a kenyérben szűkölködő rétközi szegény siralmas nótája: Én Istenem, de nagy bús, Kinek az élete hús

Demecserben az 1786-i díjevél szerint a pap bérekét kereszt élet minden egyes gazdától.

A régi öregek mondják, hogy kitűnő tengerikenyeret ettek, meg vakarót.

1872-ben a vasút építésekor az itt dolgozó mérnökök is szívesen elcserélték búzakenyeröket a tengerikenyérért, olyan jó volt. A rétközi aszszonyok nagy tökéletességre vitték a tengerikenyér sütést. Erdőn szedett komlós párral sütötték. Kovászt csináltak. A tengerikenyér tésztáját vizeskendőben sokáig rázogatták, ütögették, majd hirtelen ráborították a lapátra s bevetették. Fonnyasztott káposztalevélen, meg csuhéjon tették a kemencébe, úgy sült meg. Tepsiben is sütötték. Káposztalevélen sütötték a máiét is, amit kisülés, után olajjal kentek meg. Tengeri lisztből főztek puliszkát. A tepertős zsírospuliszkát zsámiskának hívták. A szegényaszszony, ha valahol kapott egy kis málélisztet, a gyerekeknek megsütötte hamuban. A tengerikenyérnek való lisztet árpaliszttel is keverték (Rád). Demecseren málékenyér se volt, a Nyírségre jártak érte.A demecseriek feles földet fogtak Székelyben, Királytelken, Varjúlaposon, Rózsáson, a kékiek Téth, Sényő, Királytelek általában a Nyírségre jártak feles földet kapálni. Agyag terület nem sok van a Rétközön ma sem, vályogföld inkább. A turfa (=tőzeg) talaj az agyagon van. Ahol kiégett a turfa, égésnek hívják. Az égés hamuval kevert agyaga nehány évig bő termő, de azután veszít termékenységéből. Csigásföld sok van jelenleg, mely azt mutatja, hogy ott állandó víz volt a levezetés előtt. Szikes területek a Nyírség felé eső részen voltak, hol szíksót és salétromot söpörtek. (Ibrány. Halász, Rád, Demecser, Pátroha).1817-ben a demecseri lelkész ezt jegyezte fel „az Életbéli kimondhatatlan szükség annyira uralkodott, hogy sokan az éhség és szükség miatt megholtanak, azon esztendőben semmi házasság nem köttetett.*'Demecserben az 1786-i díjevél szerint a pap bérekét kereszt élet minden egyes gazdától. A rétközi aszszonyok nagy tökéletességre vitték a tengerikenyér sütést. Erdőn szedett komlós párral sütötték. Kovászt csináltak. A tengerikenyér tésztáját vizeskendőben sokáig rázogatták, ütögették, majd hirtelen ráborították a lapátra s bevetették. Fonnyasztott káposztalevélen, meg csuhéjon tették a kemencébe, úgy sült meg. Tepsiben is sütötték. Káposztalevélen sütötték a máiét is, amit kisülés, után olajjal kentek meg. Tengeri lisztből főztek puliszkát. A tepertős zsírospuliszkát zsámiskának hívták. A szegényaszszony, ha valahol kapott egy kis málélisztet, a gyerekeknek megsütötte hamuban. A tengerikenyérnek való lisztet árpaliszttel is keverték (Rád). Demecseren málékenyér se volt, a Nyírségre jártak érte. Rozs. Az apró, zöldesszürke színű, vékony, kemény héjú, bársonyfogású nyíri rozsot használták, mely a homok főgabonája. Igen jó minőségű kenyérmag. A homokszigeteken, hátakon és a Nyírség felé húzódó homokos részeken termett. A rétközi rozs fajsúlya azonban sokkal kisebb, gyengébb, mint a nyírségi rozsé. Helynevek is keletkeztek róla pl. Rozstalló (Demecser), Demecseren a Mátyiszeg minden harmadik évben búzát termett emlékezés szerint.

 

Egy bácsi a Demecseri vasbótba

 

A jó gazda előre gondoskodik az aratáshoz szükséges szerszámokról, rendbe teszi a régieket, s az elkopott vagy törött helyébe újat vesz. A demecseri földművesszövetkezeti vasbótba is gyakori mostanában a kaszavásárlás. Kerepesi Sándor bótvezető mesélte, hogy akkoriban ű gondoskodott arról, hogy elegendő és jó aratószerszámot lehessen kapni a bótba. Eccer egy nagy bajuszos, deresedő hajú, köpcös parasztember lépett a boltba, a vártanyáról gyütt Szabó Dániel vót a becsületes neve, dohány termesztéssel foglalkozott,  szikár, sovány arcú fiával Danikával. Ingujjra vetkőzve, szürke vászonnadrágban és szandálban toppantak be, bronzszínű arcukon csillogott a veríték. Az ajtóból visszalestek a kint hagyott szekérre, osztán zsíros kalapjukat feljebb pöccitve hangosan ráfeleltek a boltvezető köszöntésére. Előbb a hőség miatt panaszkodtak, majd a lényegre tértek „Van jó kasza? Jó acél kéne, 85-ös" — kérdezte az egyik. „Van bizony ötven is" — mondta a bótos, oszt néhányat a pultra tett belőle. A szikár ember kézbe vett egyet, karjához mérte, hogy jó-e a hossza. Aztán a mutatóujjára akasztotta a kasza nyakát, a hegyét meg hozzáverte az ötkilós súlyhoz. Nyomban a füléhez emelte, oszt hallgatta a rezgő acélsivítást. Miután ezt többször megismételte, elégedetten nézett a fiára, ám ezzel még nem végzett a kasza minőségének vizsgálásával. Az asztalra tette, ráköpött, erre tett egy darab szalmaszálat, s azt magyarázta a fiunak, hogy ha a kaszára keresztbe tett szalma megfordul, akkor a kasza acél. Egy-egy kaszát félretetettek, másfeles sarlót is kértek hozzá, ezt már nem vizsgálták annyira. A 420-as préselt fenkűre csak legyintettek, mondták, hogy smirglikőre vadásznak, mert a 420-as bizony nem elég jó. „na gyerünk, fiam" — mondta a szikár ember, amikor végeztek a vásárlással. „Még ma kipróbáljuk, milyen rendet lehet vágni ezekkel a kaszákkal."

 

Ruszkovics István a híres meseíró!

 

Van egy másik közismert mondás a "forró vizet a kopaszra" ez is Demecserhez, mégpedig Borzsovához kötődik, mert Ruszkovics István a híres meseíró is élt a falunkban. "forró vizet a kopaszra" ki ne ismerné mondását. Borzsován volt szekérhajtó kocsis. A tizenötödik év vége felé mégis csak felmondott Ruszkovics István Borzsován a szolgálattal. Terhesnek találta az őszi sok szekerezést. A mesemondó, csordás, gulyás, béres, majd kondás és juhász. Meséinek nagy részét ifjúkorában egy szomszédjuktól tanulta. Csak 19 éves koráig lakott szülőfalujában, később Szabolcs megyében cselédeskedett, meséiben gyermekkorának nyelvjárását haláláig megőrizte. Erkölcsi kötelességének tartotta a meséket „szóról szóra” úgy továbbadni, ahogy hallotta. A valóságban, mint ahogyan ezt két és fél éves időközzel ismételten hangszalagra vett szövegei tanúsítják – Ruszkovics István meséiben csak a cselekmény, a mesemondó és a hallgatók lelki szemei előtt megjelenő képsor, a mesealakok külseje és jelleme állandó, a szövegezés azonban nem. A mesemondó művészi képessége abban rejlik, hogy könnyen, gyorsan, úgyszólván gondolkodás nélkül fogalmazott meséit maga kialakította, de a szájhagyományhoz erősen kötődő stílusában. Hőseit szavaikkal és cselekedeteikkel jellemezte. Az erkölcsi tanulság levonását is hallgatóira bízta. Szépen kidolgozott meséi nyelvén egy népköltészeti szempontból kevéssé ismert Árpád-kori település, az Ung völgye meseanyagába nyújt jó betekintést. – Irod. Erdész Sándor–Halmos István–Kovács Ágnes: Ruszkovics István meséi (MNKF, 4., Bp., 1968). RuszkovicsIstván meséi, gyűjtötte, sajtó alá rendezte Erdész Sándor, Halmos István, Kovács Ágnes, Bp., 1968;

 

Hamuba sült pogácsa

 

A Benedek Elek által is használt „Hamuba sült pogácsa” a Vártanyáról ered. A kihülő kemence hamujában sütötték meg a gyerekekenek a vakarót, innen vette át a világ. A másik innen származó kifejezés a híres vándorló vagy elült láp, ezeket az úszó szigeteket amit a szél fúj ide-oda a víztetején, nevezték még járó-lápnak és elült-lápnak ha megállt valahol, tehát a  láp  nem  volt helyhez kötve.  A  nádszálakat,  melyek  e  lápot —  mint  általában  a  lápokat,  —  helyhez  kötötték  —  valami  vihar  elszaggatta így a lápos szigetet magát,  a  rajta  termő  szénával,  —  vagy  a  rajta  legelő  állatokkal,  —  a vízen,  —  egy-egy  kisebb  szél  is,  kénye-kedve  szerint  fújhatta az összefüggő vizen ide-oda.

Jókai Mór is olvasott a híres Demecseri vándorló szigetekről, amit meg is írt a Török világ Magyarországon című regényében, ahol ír a hírhedt Harám basáról is aki martalócaival Demecsert sarcolta éveken át. Érdekesség még XI. Ince pápa Benedetto Odescalchi a demecseri hercegi család felmenője, és  megemlítem még a világhírű pátriarkát a Demecseri Lőwy Ferencet, aki 95 évet élt. Apja Mordeháj Márton Demecseri segédrabbi volt. Egy történelmi tény, hogy a Székely Hadosztály amelynek létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt.A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett 1919. április 26-án Demecserben letette a fegyvert.

 

Gyerekek voltunk... Nagy Éva gondolatai

 

Mama adott fagyira vagy szotyira pénzt, a többiekkel bringázni, focizni jártunk. Ha felkapcsolódat a lámpa, tudtuk, hogy mennünk kell haza, mert a fakanál a semmiből olyat csattant, hogy csillagokat látsz Tengóztunk az úttesten, ha jött egy kocsi, ordítottunk, hogy szűűneet... Ha esett a hó, ettünk belőle. Ha permeteztek, kicsit jobban megtöröltük a gyümölcsöt.  Ha láttunk utcai kutat, ittunk. A csőréből. Egymás után mind. Aki nem tudta lenyomni, annak nyomtuk. Ha megvágtuk magunkat, lenyaltuk a vért. Ha fájt, csak egyedül sírtunk, mások előtt nem. Ha valami megcsípett, agyonnyomtuk. Ha kutya megharapott, máskor elkerültük. Ha sebbel, vagy rándulással mentünk haza, jól megszidtak. Ha más vert meg, otthon már nem bántottak.  Ha vasas volt a víz, a körzeti orvos, azt már nem írt fel. Ha tehettük, harcoltunk más gyerekcsapatokkal. Ha többen voltak, inkább fociztunk. Amire "kértek", mindent megcsináltunk otthon. Nem azért mert szerettük volna, hanem mert tudtuk, utána mehetünk csavarogni!  Gazoltuk a kertet. Etettük az állatokat. Meggyet magoztunk, babot fejtettünk. Ha pollent, vagy port szívtunk lenyeltük, vagy kiköptük. A cserebogár nem egy óriásrém volt számunkra, hanem a nyár kezdete! Örültünk, ha a tojást csupasz kézzel még melegen vihettük be az ólból a házba és kesztyűből is csak télit láttunk, eszünkbe sem jutott nyáron, kesztyű!  Ha szüret, akkor meg ittunk mustot fosásig.  Ha zöld volt a gyümölcs, zölden ettük. Ha megérett, akkor úgy is jó volt! Ha elpusztult egy állat elástuk a kert végében és nem jött érte senki. Ha ritkították a házkörüli négylábúakat, tudtuk, hogy az a rend és másnap már nem is beszéltünk róla. De a hasznos, szövetséges kis kedvenceinknek mind nevet adtunk és velünk éltek életük végéig.☝️ Emlékszünk rájuk örök életünkben. Nem volt edzőcipőnk, szandálban szaladgáltunk a fűben is és a kövek között is. Ha megvágta, vagy megszúrta a lábunkat egy rozsdás vas vagy szög, kaptunk egy tetanuszt. Vagy nem... És az a vas hol van? Már rég nincs. Mi meg itt vagyunk. Helye sem látszik már, csak emlékszünk rá!  Miért? Mert erősít! Ha leégetett a nap, sziszegtünk. Begyógyult. Ha megtaknyosodtunk, kaptunk zsebkendőt és azzal jártunk iskolába!  A legtöbben tudunk tüzet rakni. Hordtuk a szenet, vágtuk a fát, szedtünk szálkát! Férfibringán tekerés a váz alatt. Az ügyesebbje nőin egyik kézzel kormányozott, fékezett, ellensúlyozta a szatyrokat a kormányon, másik kézzel meg fagyizott. Nem kellett jelezni, az autók kikerültek. Aki megtanult a 28-as biciklivel elindulni, az jutalmul akkortól vihette az öccsét, vagy húgát óvodába vele!  Minden ami kölyökként a levegőn minket ért, az erősített. Ha végigolvastad, és emlékeket idézett fel benned is, a gyermekkorod csodaszép lehetett. Olyan, amilyenről egy mai gyerek ábrándozni sem tud. Elszálltak ugyan az évek, de amíg a szíved dobban, lehetnek új élményeid, amik egyszer majd csodalatos emlékek lesznek.. Ne felejts el élni és emlékeket gyártani Magadnak!—Másold be a saját születési éveddel és oszd meg, ha neked is ilyen fantasztikus gyerekkorod volt !

 

Szentmártoni Szabó Géza levele Szabó László Istvánnak

 

Sok "Szabó" vezetéknevü ember él Demecserben, akik nem is tudják hogy nemesi család leszármazottjai!

http://szabolaszloistvan.blogspot.com/2020/10/a-demecseri-grof-pozsonyi-szentmartony.html

A Demecseri Gróf (Pozsonyi) Szentmártony (Szabó)családról 1677 június 5.

 

A család története röviden a következő: Pozsonyi Szentmártoni János feleségével, Simon Katalinnal, és két fiával, Istvánnal és Jánossal együtt 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott kapott Apafit Mihály erdélyi fejedelemtől armálist, amelyet az 1678-as fogarasi országgyűlésen hirdettek ki. A ma is meglévő kutyabőrre festett címer a következő: Tojásdad alakú pajzs kék mezejében, zöld halomra helyezett koronán nyugvó, szőlőfürtökkel és kalászokkal övezett jobb kéz, amely kivont kardot tart. A sisak-diszként megismételt címerábra fölött kibomló szalagon e jelmondat olvasható: VIRTUS ALIT ET DEFENDIT, azaz régiesen szólva: A jóságos cselekedet táplál és megoltalmaz. A XVIII. század elején az ifjabb János, aki szabómester volt, Kolozsvárról a Szabolcs vármegyei Gégénybe költözött.  Szentmártoni Szabó János mestersége után a Szabó ragadványnevet kapta Gégényben. Fia, Ferenc már a szomszédos Demecserben telepedett le, s János is ebben a faluban halt meg. 1791-ben, egy hosszadalmas nemesség-igazolási pert követően, Szabó Ferenc gyermekei, Sámuel, István, János és György, az erdélyi királyi tábla ítélete alapján, Szabolcs vármegyétől nemességi bizonyítványt kaptak. Ettől kezdve a család, a ragadványnevet is megtartva, a Szentmártoni Szabó vezetéknevet használta. A református vallású, köznemesi jogállapotú Szentmártoni Szabó család a XIX. század során, kiterjedt rokonságával, folyamatosan Deme-cserben és a szomszédos Kéken élt. A demecseri református egyházi anyakönyvekben a látszó-lagos előnév többféleképpen is szerepel: Szent Mártoni, Szentmártonyi, Sz. Mártonyi, Sz.mártonyi. A jobbágyfelszabadítást megelőző időkben az anyakönyvi bejegyzések mindig nemes állapotúaknak nevezik a család tagjait s házastársaik is többnyire nemesek. (A jobbágyok neve mellé ugyanis azt írták, hogy adózó.) Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően, az 1850-es években megszűnik a különbségtétel, sőt a nemesi előnévként használt Szentmártonit is foko-zatosan elfelejtik bejegyezni, így egyazon családon belül is előfordul az, hogy a korábban szü-letett gyermekek még „Nemes Szentmártonyi Szabók”, míg a későbbiek egyszerűen csak a Szabó nevet viselik az anyakönyvben. Foglalkozásként pedig a „reformáta földmíves” és a „ref. iparos” a leggyakoribb mesterségük. Az armálista nemeseket csak az adómentesség és néhány előjog választotta el a volt jobbágyoktól, a különbség megszűntével, maguk is közönséges falusiakká, földmívesekké, iparosokká váltak. A sikeresebbek tanítók, vagy papok lettek. Volt olyan is, akit nemzetgyűlési képviselővé választottak.

Az 1920-as években Szabó József, bárándi ref. lelkész, Szabó Zoltán záhonyi ország-gyűlési képviselő és Szabó Ernő Béla gödöllői jegyző fontosnak érezték, hogy ismét felszínre hozzák nemesi származásukat. Nem elégedtek meg a nemesség anyakönyvekből is bizonyítható tényével, hanem az eredeti „kutyabőrös” nemességet is kinyomozták. A család nagyobbik része, a Szabó családnevet elhagyva, a régieskedő Szent-Martoni vezetéknevet vette fel, bár igazából a Szentmártoni Szabó névalakot szerették volna választani, hiszen az ősök hosszabb időn át valójában így használták. Az Országos Levéltár genealógusai azonban ezt a megoldást elutasítva, azt javasolták, hogy a nemesi levélben szereplő eredeti nevet állítsák vissza.

A családnév körüli ügyekből nagyapám kimaradt, mert már korábban, 1924-ben meghalt. Az ő gyerekei így mind Szabók maradtak. Apámtól már gyermekkoromban hallottam családnevünk érdekes történetéről, de csak az ő halálát követően, 1990-ben kezdtem foglalkozni a kérdéssel. Ekkor ugyanis az egyik Szent-Martoni nevű rokontól bővebb ismeretekhez és dokumentumokhoz jutottam a család származását illetően. Ekkor döntöttem úgy, hogy – megkülönböztetés végett – publikációimban a Szentmártoni Szabó Géza nevet fogom használni. Hosszas levéltári kutatások révén sok mindent sikerült feltárnom a család történetéből, s ennek révén ismertem meg néhány távoli rokonomat, köztük olyanokat is, akik az eredeti dokumentumokat és magát az armálist is őrzik. A család történetét egy szakfolyóiratban megírtam:

Szentmártoni Szabó Géza, Adatok a Pozsonyi Szentmártoni, avagy Szabó család történetéből, Turul, LXXIII (2000), 3-4. füzet, 73–92.

Ebben a publikációmban csak azokat a családi ágakat tudtam a XIX. század közepénél tovább vezetni, amelyeknél a XX. század végén fel tudtam kutatni a leszármazottakat. Ez még a hozzám közel eső rokonságnál sem sikerült sok esetben. Mindenki a saját felmenőit tudja leginkább azonosítani.

A levéltári dokumentumokat nem illesztettem be, mert nagyon sok oldalt jelentett volna, csak néhány érdekesebb régi képet, amit szertnék megmenteni az utókornak.

 

 

Kiss Lajos református esperes levele

A Demecseri Posta!

 

Postahivatalunk megkezdvén működését, tisztelettel teszek jelentést a következőkről: 1944.  október  21.-én,  hatósági  kiürítés  következtében,  feleségemmel  és  két  leányommal  a  Tisza  jobbpartján,  tőlünk  20  kilóméterre  fekvő  Cigánd  községbe  távoztam. Felsőszabolcsi egyházmegye. A  katonailag  is  megerősített  nyírbogdányi petróleumfinomító  szomszédsága  miatt  na-gyobb  harcokra  volt  kilátás,  s  erre  a  hatóság  nyomatékosan  figyelmeztette  a  lakosságot.  Hitelt adtam az akkori kormány nyilatkozatainak is a tiszai védő és támadó vonal tárgyá-ban. Azt reméltem, hogy 8-10 napon belül ismét visszatérhetünk otthonunkba. Helyettesítésemmel Kiss Pál gégényi lelkészt bíztam meg.Másnap reggel azonban, amikor azt láttam, hogy szó sincs a védősereg felfejlődéséről, sőt a visszavonulás erőltetett ütemben folyik, elhatároztam, hogy visszatérek és újra a ti-szai hídhoz hajtottam. A keskeny pontonhíd azonban csak egyirányú közlekedést engedett meg, s több kilométernyi hosszúságban várakoztak az átkelésre az autók, fogatok s katonai menetoszlopok. Ennek következtében a katonai parancsnokság nem engedett át bennün-ket s nem is nézte jó szemmel szándékunkat. Talán jobb is volt így, mert ebben a pillanat-ban a megszálló csapatok már Demecsert is elérték, s a környékén heves harcok voltak.A túlsó parton rekedve, több lelkésztársammal úgy határoztunk, hogy Miskolcon vár-juk be a megszállást. Így is történt. Itt három hetes ostromot állottunk ki állandó ágyútűz alatt,  s  állandó  életveszélyben.  A  Rudolf  laktanyával  szemben  levő  nagy  bérház,  ahol  a  lakásunk  volt,  az  ellenséges  ágyúállások  között  volt  s  nem  számítva  az  állandó  tüzérségi  párbajt s a felettünk repülő gránátokat, két ízben kaptunk másfélórás pergőtüzet négy teli-találattal. Isten kegyelme megőrzött bennünket, jóllehet már nem volt időnk az óvóhelyre lemenni.Az ostrom nehéz óraiban a bérház lakói számára minden este az óvóhelyen áhítatot tartottunk s az elmaradt újbori úrvacsoraosztást is előkészítettük, de már nem tarthattuk meg, mert vasárnap reggelre a bevonulás megtörtént. Porzsolt Ferenc dombrádi lelkész-társammal felváltva végeztük a szent szolgálatot.A megszállás megtörténte után a legelső alkalmat igyekeztem megragadni, hogy ha-zatérjek. Tehervonaton, gyalog, alkalmi szekéren utazva december 22.-én tényleg megér-keztem, s hivatalom végzését megkezdtem. Így a karácsonyi és újévi ünnepeket már együtt tölthettem gyülekezetemmel, amely örömmel fogadta szerencsés hazatérésemet.Távollétem alatt az esperesi teendőkre nézve Pethő Károly gyulaházai lelkész, egyház-megyei főjegyző helyettesített. Így az egyházmegye élete is, amennyire a viszonyok meg-engedték, zavartalanul folyt.Tisztelettel jelentem még, hogy az egyházakból az adatgyűjtés folyamatban van, a fel-terjesztésre nézve azonban haladékot kérek a kezdetleges postai viszonyok miatt.Értesülésem szerint a lelkész nincs még otthon: Döge, Kisvárda, Mándok, Pap, Rév-aranyos, Székely, Záhony községekben. Helyettesítésükről gondoskodás történt.

Jelentésem tudomásulvételét kérve, maradtam

 

Demecser,1945. január 24. Kiss Lajos református  esperes

 

Rétközi népnyelv Demecserből, jellemző rá hogy ahányam elmondták annyi féle volt.

 

 A lápi lidérc legendája

 

Nem is olyan régen, még a lecsapolás előtt de a tatárdúlás után, a Ticcén innen vót a Málé szigeten meg túl ez az eset, ami ükapámmal megtörtént. Amikor azt mondtam hogy meg kéne keresni, csak annyit mondott ükapám ha meg akarod keresni oszt meguntad az  életed akkor a Matyi-szeg fele indulj északra, majd megeszen a fekete mocsár. Akkoriban az emberek még békében éltek, beszélgettek egymással, nem volt irigység, mert senkinek nem vót semmije amit a másik irigyelhessen. Én még Bagoly nagyanyámtól hallottam, ű meg az öreganyjától. Ki tudja, hány ember lett még közbeiktatva, mire hozzám eljutott, de hitelességét ne fírtassuk.  A  terület eredendően a borsovai  várispánsághoz tartozott, de nem igen mert ide jönni senki adót szedni. Mikor még sem neve, sem kezdete, sem vége nem volt a mocsárnak, egy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltnak ölében, Tisza anyánk betakarta a földeket zavaros vízzel, a sűrű sötét nádast a világvégének nevezték, csak a halál járt rajta ködös hajnalon ócska csolnakjával. Képzeld el ez egy 140.000 hóldnyi  hatalmas teknőt, aminek nagyrészét a gyilkos mocsár uralja. csak pár ember ösmerte a titkos ösvényeket. Oszt vót itt pár sziget elrejtve a kiváncsi szemek elől, a legnagyobbat a Koldbárdtól délre Vártanyának nevezték az itt élő emberek. Tüle északra vólt egy pézsmatök formájú sziget, ami földvár vót a tatárdúlás előtt. A régi öregek, akik hosszú históriákat mesélnek róla téli estéken, a kemencében pattogó venyige mellett, hogy kirűl hát a lápi lidércrül, a mumusról, aki hosszúvékony vót mellényt viselt, onnan jött ő ahol a Nap kel, ahol serken az élet, abban az irányban kelet felé ahol a nádastól nem látszik a kárpátok magas hegye. Ember nem igen járta csak a szél ezt kolokános hínáros, posványos apró úszó szigetekkel teleszórt,  mocsaras  lápos fekete cuppogó vizet, de a mi lidércünk gyalog egy hosszú azsaggal jelent meg egy ködös hajnalon a Fellegvár homályából Bábajnál, Nagylésza felől. Egy apró úszó szigeten tüzet gyújtott és ott ült egész hajnalig. A tűzből apró koboldok ugrottak ki és táncoltak meg nevettek a tűz körül, piros rövidnadrágban apró lámpásokkal. Így vót ahogy mondom nekem is így mondta nagymamám. Ettől kezdve minden éjjel eltünk egy tyúk a tanyáról, az emberek szomorúságára. Vásárnapon bémentek az emberek a faluba, gyufáért meg petróleumért, oszt ott látott nagyapám egy fehér gyolcsba bugyolált embőrt, aki kezében kereszttel predikált szellemekről és lidércekről. Megpödörte kackiás bajuszát, hátracsapta lónyai kalapját oszt  megosztotta bajukat a predikátorral. Adjon mán nekik tanácsot, hogy üzzék el a lidércet koboldostul. Fogják körbe csónakkal, de senki ne köpjön a vízbe, fákjákkal űzzék ki. Amikor megközelítették a szigetet nyomtalanul eltünt a lidérc és azóta se látta senki. A falusiak azt mondát éjszakára be kell tömni a kulcslyukat, a lidérc megtévesztésére a cipőket úgy kell elhelyezni, hogy orrukkal az ajtó felé nézzenek, és lefekvéskor az ágyat hátrafelé kell megközelíteni. De hatásos lehet az is, ha az ember valamilyen acélból készült tárgyat,például egy régi ollót tesz a szalmazsákjába.

 Tüzes alakban, pislákoló lángként, tűzgömbként, kék lebegő fényként megjelenő lidérc, a lápos, mocsaras területeken éjjelenként tűnik fel. Ezeket a felvillanó fényeket mondja a közhiedelem lidércfénynek, más néven bolondok tűzének. Az emberek számára, a lidércfény látványa rosszat jelent, mert olyan halott ember lelkének tartják, akit még a pokol sem fogadott be, emiatt vándorol a pokol tüzét hordozva. A rossz gyerekeket elviszi, legalábbis minket ezzel fenyegettek. Később téli s tavaszi hónapokban nagy vörösség tűnt fel éjjel a nádas felett az égboltozaton, mely az egész eget beborította, mintha északi fény lett volna, azt mondták visszajár a lidérc. Nappal óriási füstfellegek gomolyogtak ugyanabban az irányban, s a nádpernye, mint fekete hópehely sűrűn hullott az emberek kalapjára.  A meggyullad tőzeg, egész  évben füstölt, a lápégését fekete, üszkös maradványok és vastag hamuréteg hirdette.

 

 A próféta.

 

Vóut eccer Demecserbe is ety próuféta, oja jövendőümondóu. Széles Tamás vóut a becsületes neve, Kékrűl valóu, Amerikát megjárt ember vóut. Magas nyövésü, szép ety szál ember vóut. Fejér lepedőübe búrkolta be magát, oszt ugy járt a faluba, sipka nélkül. Ugy nézet ki, mint valami zarándok. Mikor végigment a falun, a gyerekek utánnasereglettek, oszt késérték. De ojan nagy vóut a becsüllete, hogy nem csufolták, mint más ijefélét. Ez a Széles Tamás esténként összegyűjtötte egy jóu cimborája házába a falu népet, különösen a fejércselédeket, merhogy ezek mentek inkáb. De későubbet az emberek is halgatták. Prédikált az összegyűlt embereknek a Biblijábóul. Mindenki, de leginkább a a reformátusok, hit neki, és nagyo szerették halgatni. Mer az igaz, hogy nem beszélt az rosszat. Eggyik falubúl a másigba járt, oszt mindenütt ellátták ennivalóuval. Jóul is ment a sora. Vóutak ojanok is, akik a tűzbe is ementek vóuna érte, uty hittek neki, mer sokat tartottak a tudományárúl. Vóut ojan ember is, aki aszt állitotta rulla, hogy anygyal beszél belülle. Sokakat ebolonditot, különösen a fejércselédeket. Az egész faluba csak arrúl beszéltek az asszonyok, hogy mit mondott a próuféta tennap. A munka ne fogot senkit, merhogy mind eze rágóuttak. Akkor történt csak ety kis kétélkedés, mikor a próuféta megjóusolta, hogy nemsokára vége lessz a világnak. Még aszt is meg merte mondani, hogy mikor lessz. Aszt monta, hogy ezer¬ kilencszáznégybe, szeptember harmadiká jön a világ vége. A falu el is hitte neki. Ebbe az esztendőübe igen naty szárasság vóut. Ez is segitett a próufétának, mer az emberek aszt hitték, hogy Isten igy bünteti az embereket. Eggyik napon aszt monta, hogy mindenki késziccse sok vizet a kudbúl. Amennyi edénye csak va, horgya tele, mer éjjel a viz vérré fog változni. Sokan tettek is el vizet, csak aszt nem tutták bisztosa, hogy az edénybe ne fog-e vérré változni a viz, mer errűl a próuféta nem beszét. Másszor meg ety házba mend be, oszt meglátta, hogy ot kotláu ül a tojáso. Asz monygya a gazdasszonynak : „Egyék meg, lelkem, a tojást, mer úgyis vége lessz a világnak, nem lessz ideje kikelni a csirkéknek. Neki is látott a háznép a próufétával eggyütt, oszt meg¬ ették a tojásokat. Mások meg a disztóut is leölték, azut minden ehetőüt meg¬ ettek, meg minden ihatóut megittak ety pár nap alatt. Eccer meg aszt jóusolta, hoty kénkűves, tüzes essőü fog esni, mijelőütt elmúlna a világ. Aszt tanácsolta hát mindenkinek, hogy az eresz alá ájjék, merhogy megégeti az essőü. Ige sok ember minde hummiját epusztított, meget-megit mindent, még a dinnyét is felhuszták a dinnyefőüdrűl, mer ugyis vége lessz a világnak. É sohase hittem és nem is halgattam eszt a próufétát. De azér másodikán este, mikor kivittem a lovajimat a kanális-partra legelni, féltem én is ety kicsit, de gondoltam, hotyha vége lessz a világnak, itt is utolér. Hát ahoty kijérek, a lovajim legelészni kesztek, ém meg nyugotta ledűllem, hogy aluggyak eggyet. Aluttam is egy jóut, de osztám mikor felébrettem, nagy világosságot látok. Naty hirte¬ lennyébe én is félni kesztem, mer aszt tuttam, itt a világ vége. Eccercsak látom, hogy a Verezsbűl gyön a világosság. Két dohám¬ pajta gyullat meg a naty szárasságtúl. Nemsokára kűldött a jóu Isten ige szép, csendes essőüt, oszt nem led baj. Reggere azomban a próufétának hűt heje vóut. Emenekűlt, mer ű maga is látta, hogy nem akar vége lenni a világnak. Jóu is vóut, hogy ement, mer agyonütötték vóun az emberek. Azok meg, akik az ű szavára minde jóuszágot, apróumarhát megettek, italt megittak, ige szégyelték magukat. Szitták a próufétát kegyetle. Későübbet uty hallottuk, hogy megénlelen kiment Amerikába. Aszt monygyák ezér Demecserre, hogy ety próufétája vóut, az is mekszökött. Elmondotta Luca János 82 éves fm., Demecser, 1941.

 

 

A kocsis

 

Az egyszeri gazda, meg a szolgája. Vóut eccer egy gazda, oszt vóut neki eggy igen derék kocsissa. Nagyon ely serény ember vóut. Sűrvedésig dóugozot mindég. Ety télem, mikor mán a jányok a fonóuba jártak, alikhogy megvacso¬ rált, minygyám ment a fonóuba, oszt vóut úty többekszer, hocs csak reggel gyüt meg. Meksokalta a gazda a mulaccságot, mer nem akarta, hogy annyit járjon a legény a fonóuba. Eccer is, mikor a legény a fonóuba vóut, a gazda se feküt le, várta, hogy mikor jöm meg a legény. Várt, várt jóu darab idejig, mán a kokas is kukorékolt, oszt akkor gyüt meg a legény. Megvárta, amég a legény lefekütt az istállóuba, oszt nem sok időü múlva kiment ű is az istállóuba. Mekkérdeszte a legényt : „Alszo, szóugám ?“ „Má nem, gazduram“ — monta a legény, mer szégyelte, hocs csak mos feküt le. „No, akkor jóu va ! Kejjé csak fel, oszt őürjünk ety kicsit, mer megyün majd a vágázsba fájér, messzi van nagyo, oszt eleséget is kel vinni.“ Fekel a legény. Őüröl egész nab, de mán este a vacsoránál sokat pőüszikét, merhogy nem alutt. Kérdeszte a gazda tülle : „Lefeksze, szóugám?“ „Nem én, gazduram, mer enézek még a fonóuba.“ „Hács csak erigy“ — monta a gazda. El is menygyen a legény. A gazda is megéntelen ne feküt le, várta, mikor jön meg a legény. Mikor hazagyütt a legény, úty tet, mint a másnap, oszt őürötek egész nap. Este a vacsoránál megéntelem mekkérdeszte a gazda : „Lefeksze, szóugám ?“ „Le !“  monta a legény. „Hát nem mesz a fonóuba ? Eriggy, osz mulass ety kicsit, máma sokad dóugoszlunk.“ Így ingerkedet vele a gazda, merhogy a legény hencegett a fonóuba, hogy nem alul mán két éccaka. Mektutta eszt a gazda, azér akarta ekűldeni harmaccor is : Mérges lett a legény, monta a gazdának : „Nem menygyek én többet sose a fonóuba !“ „Tudom én asztat  így a gazda , mer láttam, hogy mikor jösz meg, oszt én nem hatytalak aludni.“ Hát ily tet ki az ecceri gazda a szóugájával. Elmondotta Luca János 82 éves fm., Demecser, 1941.

 

Magyarázatok és  fogalmak:

CSERETEK: A régi tavak megcsappant vizű, náddal benőtt fenekei

TÓKÁK: A nem túlságosan megkisebbedett régi tavak

GÖDRÖK: Az összezsugorodott tavak, ha nagyon sekélyek voltak

POSVÁNYOK: A régi tavak sáros medrét nevezték így

CSATORNÁK közönségesen KANÁLISOK

TÖLTÉS  a kanálispartja

GÁTAK: Vízduzzasztó

 All Rights Reserved!

 

 

A szomszéd bácsi mesélte

 

A felszabadulás után gyütt a sanyargatás, nem vót elég nékünk a beszógáltatás, konfiskálták a jó búzafődünket, oszt amikor vége lett a tszcsének, adtak helyette kaszálót, de szekér meg a lovak meg az állatainkm a szerszámok odavesztek.

A gyemek, már korán megtanulta a munkát; 6 éves korában libapásztor vót, 8 éves korában kecskepásztor, meg a marokszedés, gyomlálás, kapálás, 10 éves korában tehénpásztorkodott, meg szántáskor az ökröt vezette, 12 éves  korában disznópásztorkodott kötelet vet aratáskor, markot szed, 14 éves  korában birkapásztor széna kaszálás, 16 éves  korában már szánt és levente, 18 éves lány eladósorba kerül süt főz takarít, 18 éves  korában a fiú katona.

Hajnal 3-kor értünk ki a mezőre, setét vót de a kaszafenés hangjábul tudtuk melyik kománk van még künn. Régi mondás; az uborka akkor nő ha meghallja cséplőgép hangját. mák húshagyókedden vetettük, jakabnapján vetettük a hajdinát. kéve(kepe) vagy asztag(kalangya), egyházadó hány kepe? tized. 52 kéve egy kepe, ami 4 kereszt vetés szent Mihály hetétől Lukács hetéig gabona években otthon fosztották a tengerit pajtába csűrbe, oszt fel a padra, később már a tengerifődön, oszt otthon be a kasba. kenecébe sütöttek fosztó kalácsot, ami ha sok vót benne az árpa megszáradt kemény vót, annyi búza kelett bele min a rozs meg az árpa együtt, na akkor jó vót. A rozstól  csipás(ragacsos) az árpától ikrás vízbe áztatták hogy kijöjjön belüle a bogár, oszt egy kicsit csiráztatták attul édes lett, ledarálták, a tésztát cserépedénybe tették a kemecébe, ha kisült lekvárral kenték ez vót a fosztókalács. tisztára sepertük azudvart oszt oda raktuk a cséplésre szánt gabonát vagy paszulyt. cséphadarót apukám csinált bőrrel kötötte össze a két rudat.cirokseprüvel sepertük össze a magokat. utána jött a szelelés. lekvárfőzéskor katlanba rakták az rézüstöt, faraktak rá vitorlát ezen állt a kavarólapát ha sok vót a szilva ott főztéki a helyszinen ahol leverték nem cipelték haza csak a kész lekvárt. Ott persze nem vót vályog fődbe ásták be az üstöt ódalrul vót egy gödör ahonnan tüzeltek alatta őszzel vagy tavasszal meszeltek, mángórlóval vasaltak, dézsába mostak. kutyaágy vagy dikó zsupbólfonták lábon állt, vánkost meg dunyhát meg lepedőt rá oszt kész a fekhely.

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

Ajtay Endre: Századunk legszebb magyar csatái.

Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai

Búzás Viktor A magya föld meséje

Csapody Tamás: Bori Munkaszolgálatosok

Csintalan József: Ismerkedés az új vallásokkal

Deér Gyula: Reggel

Deér Gyula :Lombhullás

Dr.Bene J:Szabolcsi honvédek aranykönyve

Dr.Bene J:Nyíri bakák a Donnál

Dr. Karácsonyi János: A magyar nemzet története

Istvánovits Eszter: A Rétköz honfoglalás és Árpád- kori emlékanyaga

Jókai Mór: Török világ Magyarországon

Kiss Lajos: A régi Rétköz (Bp., 1961).

Kiss Lajos: Földművelés a Rétközön (Debrecen, 1929);

Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935);

Szabó László István: A sorok között

Szabó Alajos Mezei virágok

Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon

Teremy József: Demecser

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző 1964. május 15.-én született a Szabolcs Szatmár Bereg megyei Kemecsén. Harminc évig Demecserben élt és alkotott, jelenleg Nyíregyházán él, a számítástechnika tanára és az informatika tudományok rendes tanára. Munkája mellett, felnőttképzési szakértőként és vizsgaelnökként tevékenyke-dik az Emberi Erőforrás Minisztériumnak. „Számítástechnika egyszerűen” címmel jelent meg első könyve, a digitális írástudás elősegítése céljából. Három évtizede jelentek meg első karcolatai cikkei, helyi és országos folyóiratokban. Dolgozott a Demecseri Keményítő gyárban, a MÁV-nál, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban, a Nyíregyházi Wesselényi Miklós Szakközépiskolában. Írásai többek között megjelentek a következő folyóiratokban könyvekben;  Irány, Szpari Plusz, Vigília, Katedra, Kláris, NIMRÓD, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, Könyvtári Kis-Híradó, Könyvtári Figyelő, Könyvtári-levelező Lap, Korszerű Könyvtár, Kelet-Magyarország, Nyugdíjas Élet, Nyíregyházi Napló, Nyírségi Gondolat, Magyar Vadász Lap, Alkony vadászma-gazin, Irodalmi Kávéház magazin, Természetgyógyász-Magazin,  Édes Anyanyelvünk, Négy dimenzió, Nyíregyháza Könyve (2014-2016), A sorok között stb.

A Rétköz szigetein rejtőzködő falvak

 

Minden fele tenger vót, amíg a szem ellátott, a víz vót az úr. Csak a nagyobb dombokon vótak falvak, azok is mint parányi szigetek tüntek elő a vízbül. Amikor a Tisza nagyon megharagudott, csak csólnakon lehetett bemenni a faluba. Titokzatos rejtett világ  vót régen, amikor a víz, a mocsarak, lápos uralták a környéket. Nem  vót mindig ilyen szomjas a Rétköz. Sőt! Az Ecsedi-láphoz hasonlatos, a mai kisvárdai járás jó részét felölelő vizes, ingoványos terület nagysága megközelítette a 150 ezer holdat, és sokkal több  vót ott a nád, a káka, mint a búza, vagy a kukorica. Aztán eljött az 1881-s év, amikor nekiláttak a hatalmas lápvidék lecsapolásához. Megásták a Lónyay-, majd a Belfőcsatornát, melyek levezették a Tiszába a vizeket, s az egykori Rétköz emlékét ma már csak az ősi patakmedrek, erek maradványai őrzik, mint a Szebecse, a Járat-ér, a Csenger, meg a Kis-Tisza, na meg néhány öreg ember, aki még oda született. De ha vannak rendes esők, akkor azért a régi láp még fel-felemeli a fejét. Elég néhány hét, s máris kibújik a vastag fekete földből a nád, a gyékény, meg a káka, és isten tudja honnan, megjelennek a vízimadarak is. Nemes kócsagok, szürke gémek, bakcsók, nádi rigók ricsajoznak a falvaktól távolabb eső mélyedések mentén, s azok egyik-másikában még az apró halak is fel-feltünedeznek. Fel-feltűnnek Kéken is, Demecserben is, mely a Rétköz déli részén fekszik, és most frissen esett hó borítja a fekete barázdáit. Jó nagy határa van, egy 1851-s feljegyzés szerint 4000 hold, melyből száraz lehet 2000 hold, a többit a Tisza árja borítja. Két évvel később már azt írja róla Fényes Elek, hogy 789 hold mindössze a száraz területe, míg a fennmaradó majd háromezer holdat feltételesen, vagy állandóan víz borít. Az embereket is főleg a víz tartotta el. Halászott boldog-boldogtalan. Legtöbbször olyan sokat fogtak, hogy kemencében sütötték a disznónak is.  vót olyan halászat, mikor a falu huszonnégy nagy szánkóval fogott. Nyáron is hasonló  vót a helyzet. Akadtak időszakok, amikor se megenni, se eladni nem bírták, ilyenkor bizony rájuk romlott a tömérdek hal, amit aztán lehordtak a kertbe, s ráhajtották a csürhét, vagy egyszerűen beásták trágyaként a földbe. De nem csak a hal  vót sok – a nadály is. Ez a manapság már-már megvetett állat régen ott  vót majd minden házban. Az ablakba tett befőttesüvegekben úszkáltak, s várták, hogy segíthessenek a vértolulásos betegeken. Nagy pénzeket adtak értük, vitték a nadályosok a messzi városokba, Nyíregyházára, Debrecenbe, de még Ungvárra, Kassára is. A szomszédos ibrányiak még imádságot is költöttek hozzá: „Istenem, add, hogy foghassak sok nadályt, Vehessek rajta egy kiló köleskását!” Ahol persze láp van, meg mocsár, bőven terem a monda is, meg a rege is. Kéken például van egy domb, Királyhegy a neve. Azt tartják róla, hogy amikor Senye Sunya Sebestyén király a besztereci várat el akarván foglalni, a Tisza áradása miatt seregét a Királyhegynél tovább nem vezethette, itt tábort ütött. Innen serege egy részével csónakokon indult tovább Beszterecre, de útközben nagy vihar támadt, a hajói elmerültek, emberei pedig a vízbe fulladtak. Pesty Frigyes majd kétszáz éves krónikája szerint a király a tó egyik zugába menekült, de további sorsáról már nem ír semmit. Hogy aztán tényleg létezett-e ez a Senye Sunya Sebestyén király, nem tudni, de az tény, hogy Kéket sokáig kéklábúaknak is mondták, mert egy helyi monda szerint az ottani halászok egyszer egy kék lábú aranyasztalkát emeltek ki a vízből. Talán éppen a Királyhegy melletti Királytóból, ahol ma már persze jóféle rétközi káposzta terem, de sok kéki még reménykedik, hogy előbb utóbb ahhoz a kéklábú aranyasztalhoz tartozó székek is előkerülnek egyszer. Az se lesz baj, ha nem lesz kék a lábuk, csak a többi rész legyen arany.

 

A mindennapi kenyerünk!

 

Sokat imádkoztunk, hogy a jó Isten a mindennapi kenyerünket megadja nékünk, hogy erőt és egészséget adjon a sok munkához. Az egyszerű és gyors ételek vótak a mindennapi ételek, mindég ahhoz nyultunk amink vót, oszt abbul csináltunk valamit a családnak. Gyakori vót a lebbencs leves, a köménymagleves mert gyorsan elkészíthető vót oszt bírtunk tüle dogozni.

Ünnepnapokon a tőltött káposzta vót a sláger.  Az ünnepek vagy nagy alkalmak - karácsony, húsvét, névnap, lakodalom - egyik elmaradhatatlan fogása, főleg ha vendég is várható  vót a házhoz. olyankor a gazdasszon kitett magáér, oszt finom gombapaprikást csinált nokedlivel, vagy tőtöttpaprikát tengerikásával vagy szőlőlevélbe is tőtöttük a tengerikását. Aminek szezonla vót az következett. A káposztaleves vagy a hamisgulyás majd a paradicsomleves, görcsleves vagy ahogy sokan ismerik, kötött tészta leves. Amég vót krompé addig minden abbul készült. A krompéleves, a paprikáskrompé (macsánka) vagy a labcsánka slambuc( öhöm handabakáré), rakottkrompé, héjába lerbe sült krompé, petrezsejmes újkrompé, tört krompé vagy főzelék, sztrapacska vagy nyögvenyelő. Amikor a paszuly  mán szemesedett, akkor a szemesbableves, főzelék, törtpaszuly jött. Ritka lakalmakkor még pörköptöt is ettünk. Ha a pulyák halat fogtak halászlé vót az ebéd, meg sült paprikáshal. Vót itt minden somlóigaluska, kaproslángos, csörögefánk, A káposzta beérett következtek a káposztás ételek főzelékek, levesek, törtött káposzta, savanyú káposzta, párolt káposzta, kolozsvári káposzta. Ha nem vót más akkor a tengerihez nyúltunk, tengerikása, cinke, puliszka, mále, lepény(prósza), tócsni vagy tarkedli. Sütőtök, főzni való tökbül tökfőzelék, töklotyó.Ha jött a nyár jött a paradicsom leves, a kovászos uborka, a tőtöttpaprika, a lecsó. Ahogy értek a gyümölcsök szaporodott a munka vele, bodza, csipke, szeder, málna, szörp készítése, ebédre meggycibere vagy gyümölcsleves, desszertnek birsalmasajt. Nagymamámnál  a húsleves, a petrezselymes újkrumpli és a főtt hús mellé birsalma befőttet kaptunk egy pohár bodzaszörppel és utána meggyes piskóta vagy csőröge esetleg palacsinta  vót a desszert. rizskása rizskó rizsfelfújt vagy bejgli, kürtöskalács, linzer. Az udvaron állt egy kemence ott sült a finom kenyér, a kaparó, a kenyérlángos.  Az alacsony ágasfa árválkodott a konyhakertben, odaakasztotta Nagymama a cserépedényeket, csuprokat, csészéket, később mán csak a megfáradt madarak pihentek meg rajta. Arrébb nyárikonyha vót, amit azóta elbontottak. Húsvétra az asztalra főtt sonka, kolbász, édes kalács, főtt tojás és sárga túró került. Ha főztünk lekvárt, akkor jött a mocskostészta (pirított tészta), a lekváros vagy túrós derelye, aranysárga prézlibe forgatva vagy "pucéran" egy kis pirított, darált dióval és tepertővel. Megszórhatjuk porcukorral, a lehetőségeknek csak az ember ízlése szab határt. A laska a pászka a juhászok kedvence vót, mert sokáig elállt. Feleségem Tarpai, és náluk ismertem meg a tarpai rétest és a kemencében sült tarpai porlós kalácsot.

 

 

 

 

A háztartás vezetése

 

Az asszony vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, és a ház körüli teendőket is ellátta. Sok  vót a munka, több mint ami belefért egy napba. Az anya  vót a család szíve, lelke, aki összetartotta a családot.Régen, amikor még több generáció élt együtt, a nagymamák is be tudtak segíteni a mindennapi teendőkbe. Mosóteknőben, vagy a folyóparton tisztították a nők a szennyest. A disznóvágásból maradt zsírból készítettek szappant, azzal dörzsölték, csapkodták a ruhákat, amíg olyan fehérek nem lettek, mint most. A kútból húzták fel a vizet -, így a sparheltre téve melegítették a mosáshoz, fürdéshez. Szénnel, parázzsal töltött vasalókkal vasaltuk a ruhákat, de az ingeken, nadrágokon, ruhákon mégsem  vót gyűrődés vagy folt. Mángorlót is használtak a vászonruhák kisimítására: a ruhát nyújtófára tekerték, és a mángorlóval görgették. A főzésnek kellő időt szenteltek, az alapanyagok frissek  vótak, és kevesebb fűszer kellett az ételekbe, mert a zöldségeknek és a húsnak is meg vót a maga zamata, ezt én is tapasztalom a vasárnapi ebéd során. Nagyanyáink úgy nyújtották a rétest, mintha a tudást már az anyaméhben magukba szívták volna, fáradhatatlanul dagasztották a kenyeret, és gyúrták a kalácsnak valót. Mosogatáskor még én is használtam gyerekkoromban hamut, homokot és csutkát, amivel ledörzsölték a legmakacsabb szennyeződéseket is. Ha főztünk krompét vagy paszulyt, annak levét kihűlve a disznók moslékába keverték -faluhelyen semmi nem ment kárba. Több generáció élt együtt, így a nők tudtak egymásnak segíteni: amíg az anya a gyerekekkel foglalkozott, a nagymama megfőzött, vagy megsütötte a süteményt, de fordítva is működött a feladatmegosztás. Minél kisebb a ház annál nagyobb a szeretet.  A takarításban is felosztották a munkát, ami a döngölt padló felsúrolásánál nagy könnyebbséget jelentett. Tény, a nagy család több konfliktus forrása is lehet volna, de annyi munka vót hogy nem vót idő vitatkozni. Vidéken az állatokat is gondozni kellett, és bár a nehezebb fizikai munka a férfiaknak jutott, a nők is kivették a részüket a ház körüli teendőkből. Az udvart minden nap felseperték, etették a tyúkokat, kacsákat, szárnyasokat, sokan a fejésbe is besegítettek, de a veteményes és a kert gondozása is a nők feladata  vót. A gyereknevelés talán annyiban egyszerűbb  vót, hogy régen a gyerekek egymással játszottak, vagy együtt dolgoztak a szülőkkel. Lefoglalták magukat, levezették az energiájukat napközben, a szabad levegő pedig megtette jótékony hatását, kellemesen elfáradtunk estére.

Ha iskolába mentünk néha, mert nem mindig engedtek, ha sok  vót a munka nem mehettünk,  vót iskolatáskánk, amiben  vót tolltartó, tinta, ceruza, könyvek na és persze a régi, kék és piros füzetek, amiket érdemes  vót bekötni, nehogy a tanár megrójon minket a szamárfülek miatt. A tehetősebbeknek  vót uzsonnás doboz. A ruhák tisztán tartására és arra, hogy ne lehessen különbséget tenni szegény és tehetősebb családból származó gyerekek között, tökéletes megoldás  vót az egyenruha és az iskolaköpeny, ami műszálas  vót és kék, a tornaruha neylon  vót és kényelmetlen, a fiuknak klott gatya fehér atléta.

 

Házépítés régen

 

Olyan erősre építeték. Hogy a viharos Kassai szél se tudott belekapni. A tudást az öregek adták át a fiataloknak, apáról fiura szállt az ösmeret, aki majdan apaként, megfáradt öregemeberként újr továbbadta a tudást. Az összetöpörödött gyenge öreg ember ült egy sámlin és mondta a hatalmas erős embereknek, hogy mit hogyan csináljanak. Azok a bivaly erős emberek, olyan tisztelettel és áhitattal itták az öreg szavait, mintha magát Krisztust hallgatnák.

Nagyszüleim vályog házában éltünk és boldogok és egészségesek  vótunk. Régen őseink is abból gazdálkodtak, ami közvetlen környezetükben a rendelkezésükre állt. Ha erdőben éltek, akkor fából, ha sziklás, hegyvidéki vidéken, akkor kőből építkeztek, a kies, ártéri területeken pedig gyakran a földből nyerték ki az alapanyagot, ahogy ezt az alföldi vályogházak esetében tették. Ennek ellenére nem egy kezdetleges építkezési módról beszélünk, az évek alatt jól kiforrta magát, és a magyar vidéket járva számos változata máig megtalálható.  vót, hogy az agyagot szalmával keverték, és azt egymásra rakva rakott vagy fecskefalnak nevezték, aminek aztán az oldalát az ásóval szabták méretre. Egy másik változata a paticsolás, amikor a fonott vesszőre kenték fel a szalmás vályogot, ebből állt össze maga a fal. A vert fal esetében zsaluzatot készítettek, ebbe tették bele a földes anyagot, amit aztán tömörítettek, ezen kívül téglát is készítettek belőle, ekkor egy formába tették bele a vályogot. Ezt a földből kiemelt agyagot legfeljebb homokkal kell egy kicsit módosítani, szalmával vagy valamilyen növényi törekkel megszilárdítani, ami aztán a napon megszikkadva alkalmas falazóanyagnak. Emellett nemcsak falazatként, hanem padlóként is használható, ezt hívjuk döngölt földpadlónak, illetve a padlástéren különböző növényi anyagokkal, kukorica- vagy napraforgószárral vegyítették, ez a sártapasztás. És ki ne hagyjuk a belső téri vályogvakolást, ami a falat, a belső tér páraszabályozását képes szinten tartani. Ekkor még nem vizsgálták az anyag hőszigetelő és egyéb tulajdonságait, de az élet bebizonyította, hogy az ezekből épült ingatlanok akár több száz évig is kiszolgálják az embert. Sajnos a városok elcsábították a falusi fiatalokat, az emberek otthagyják vidéki házaikat, és beköltözzenek a városba dolgozni, mert a nagy gyárak, így a munkalehetőség is ezeken a helyeken összpontosult, míg ezzel egy időben a tanyasi, falusi kis házak halálra ítéltettek. Az így támadt elvándorlási hullám pedig szép lassan véget vetett annak a gyakorlatnak, ami nagyszüleink idejében még virágkorát élte. Attól még paraszt maradsz hogy városba költöztél fiam. Mondta öregapám igen bölcsen. Nincs már összefogás, mint régen a faluban. Együtt építették fel a házakat, ami akár egy hónap alatt megépült, így mindenféle anyagi befektetés, hitel és egyebek nélkül jutottak fedél alá. A mai korban már megszűntek a faluközösségek, a nagycsaládi összefogás. Meglehet, hogy Magyarországon még újdonságszámba megy, hogy valaki egy vályogházban tervezi leélni az életét, már 20-30 évvel korábban felösmerték, hogy a vályog egy korszerűen előállítható és jó építőanyag, környezetbarát, így az elbontást követően nem szennyezi a környezetet. Magas alapra kell építeni a vályogházat, a talajvíz és a belvíz miatt. Az új házaknál már természetes, hogy készítünk alapot, kiemeljük a lábazatot és nagy tetőkinyúlást építünk. Úgy szokták ezt mondani, hogy nagy kalapot és nagy csizmát kell a vályogházaknak biztosítani. A vályog ugyanis úgynevezett élő anyag, ami a párát és a nedvességet szabadon hagyja áramolni a külső és a belső tér között. Így a jól szigetelő, de párazáró tulajdonságú hőszigetelő anyagokkal, vagy a hőszigeteléshez használatos ragasztóval ez a lélegezés megszűnik, a pára feldúsul a szigetelés mögött, és penészedés keletkezik. A pára feldúsulása a téli fűtés kimaradásából is adódhat, ezért egy ilyen ház úgy marad leginkább élő, ha életvitelszerűen, nemcsak hétvégente vagy szezonálisan, például egy szőlőszüret erejéig élnek benne, hanem a hidegben fűtik és állandó gondját viselik. Gyakori tévhit, hogy a vályog jó szigetelő; nem téve hozzá, hogy a hőszigetelés és vízszigetelés eltérő tulajdonságokból erednek. A hőszigetelés ellenében viszont jó hőtartó. A hőtartás a tömegtől függ, tehát minél nagyobb tömegű egy építőanyag, annál tovább tartja magában a meleget illetve a hideget, és így időben elnyúlik a hőleadás, hőfelvétel. A penészedés mindig nedves felületen jelenik meg, ott ahol leghidegebb a felület, ezek az úgynevezett hőhidak. A vályogházakhoz is társíthatók hőszigetelő anyagok, ugyanúgy természetes anyagokból, például farostból, fagyapotból, nádpallóból vagy könnyű vályogból készült hőszigetelők, amivel korszerűsíteni lehet a régi házak hőszigetelő képességét. Sajnos sok faluban a korábbi vályogvető gödröket kis tavakká formálták a belvizek, vagy éppen azokat építési törmelékkel, szeméttel töltötték fel. Elveszett a környezettudatos építőanyag. A modern építőanyagok kapszulaként zárnak el a külvilágtól,  porát belélegezzük egy életen át, károsítva tüdőnket, torkunkat. Míg a vályog ún. élő anyag  vótából fakadóan egy egészséges, 50-55%-os beltéri relatív (a hőmérséklettől függő telített páratartalomhoz viszonyított) nedvességtartalmat biztosít, ezért nem szárad ki a torkunk, túl nagy pára esetén pedig a penészedést elkerülendő kifelé leadja a felesleges nedvességet. Vályogvakolattal, vályog-glettel egészséges belső levegőt tudunk biztosítani.Nagy a fejlődési lehetőség a növényi szálak, könnyű szilikát anyagok kis mennyiségű vályoggal történő összekeverésével. Ezt az összetételt könnyű vályognak nevezzük, mely kiváló hőszigetelő tulajdonságokkal rendelkezik, kitöltő falak, válaszfalak építésére, utólagos belső hőszigetelésre is alkalmas. Nagy nyomású présgéppel teherbíró vályogtégla is előállítható. Az egészséges életmód szemléletének elterjedésével egyre többen fordulnak a természetes és egyben környezettudatos építőanyagok felé. Az építőanyag lobbyban érdekelt bankok, és a biztosítók  nyomására diszkriminálják a vályogot, mert akkor ki venné meg azt a sok égetett cementes építőanyagot, amit gyártanak. Dédapáink , nagyszüleink hosszú kort éltek meg, pedig vályogházakban éltek. Ne hagyjuk félrevezetni magunkat.  A vályog igenis kiváló építőanyag, minőségi és egészséges házak készülnek belőle. Én ma is abban élek. Sárvól vert házak vótak.

 

 

A házak nyugati kelti irányba áltak. A tanyának nem ástak alapot, és az alsó falrétegben sem helyeztek el valami különleges szilárd anyagot. A talaj felszínét fafurkókkal egyenletesen jó keményre döngölték, majd erre kezdtek építeni mindenféle szigetelés nélkül, de a föld tömörítése miatt nem nedvesedett át az épület. A tájolás után a padlószinten kijelölték a tanyaház beosztását. Az alig 9 méter hosszú főépület két részre tagolódott: a szobára és a füstös vagy szabadkéményes konyhára. A hagyományos tanyaházak hossza 9 és 13 méter között  vót. Ezek háromosztatú épületek  vótak. Egy tető alatt húzódott meg középen a konyha, balra a szoba, jobbra a kamra. Ezek kivétel nélkül egyszoba-konyhásak. (A többi helyiséget a később épített külön épületekben alakították ki. Bármilyen típusú  vót is a főépület, a szabadba, vagy később a zárt eresz alá nyíló ajtót a konyha falában képezték ki. A tisztaszobának egyetlen egy tanyánál sem építettek az udvarról nyíló bejáratot. Ezt a helyiséget mindig a konyhán keresztül lehetett megközelíteni. Hajdan vertfalú, cölöpszerkezetű tanyákat építettek. A  sarokba és az épületvégek közepén, a födémet tartó mestergerenda alátámasztására - együttesen tehát 3-3 -, míg az oldalfalaknál 2,5-3 méter távolságra több, a padlásszintig felnyúló, 8-10 centi átmérőjű „cölöpöt” úgy ástak az alapba, hogy alsó végük 35-50 centiméter mélyre került a padlószint alá. Részben ez alkotta az épület cölöpvázát. A házakat kiemelkedésre építették. A cölöpépítkezés fontos szerepet játszott a gyakori árvizek idején. A kiöntés hírére a gazda a tanya helyiségeiből a padlásra hurcolta minden holmiját. Vót ott rokka, guzsaly, szövőszék, ezek a textilfeldolgozás legfontosabb eszközei; a guzsaly, a rokka és a szövőszék  vótak, amelyekkel a növényi (len, kender) és állati (gyapjú) nyersanyagokból fonalat, majd vásznat készítettek kézzel és szövőszékkel. A fonás ősi, egyszerű eszköze, amelyre a megkészített len- vagy kenderrostot (kócot) kötözték. Vót álló guzsaly, amely a rokkához kapcsolódott, vagy kézi/székes guzsaly, amelynél a fonó aljára ráültek, így a szerszám stabilan tartotta a laza szálat. Nagyamamaát még én láttam ahogy használja. A rokka lábhajtású szerkezet, a rokka egy fejlettebb, kerekes fonóeszköz, amely egyszerre sodorja a fonalat és tekercseli fel a csévére, a használója a lábával hajtja a pedált, ami forgatja a nagy kereket, így a kezek szabadon maradnak a szál egyenletes húzásához és adagolásához. A víz kimosta ugyan a falakat, de az épület cölöpszerkezete szilárdan tartotta a födémet és a tetőzetet. Az ár visszahúzódása után a kidőlt falakat újra felhúzta, később vályogtéglákkal berakta, és kiszáradása után ismét beköltözködhetett a tanyába. A cölöpök lerakását követően, az építendő falak mindkét oldalán zsaluzatként egy-egy hosszú palincsot, deszkaszálat állítottak föl. A zsaluzat merevítésére a deszkák külső oldalánál ideiglenesen olyan hosszú rudakat vertek a földbe, amilyen magasra akarták a falakat felhúzni. (A födém fölött még általában 40-50 centiméter.) Az épülő fal hossztengelyére merőlegesen az egymással szemközt álló merevítő rudakat felül összekötötték; ezáltal érték el az egyenletes falvastagságot. A fal függőleges megépítését a szemmérték alapján bevert merevítő rudak biztosították. A palincsokból (deszkaszálakból) készített 60 centi széles zsaluzatba hordták a fal építőanyagát. Amikor az egymásra rakott rétegek elérték a palincsok felső szélét, e deszkaszálakat feljebb húzták, és ismét hordták közéjük az építőanyagokat. Ez a folyamat mindaddig tartott, amíg a fal el nem érte a kívánt magasságot. Vert sárfalakat csináltak, anyaga föld, a nád vagy szalma és a víz  vót. A jól ledöngölt „alapra” egy sor nedves, agyagos földet terítettek, többnyire a sírkútból, amit ezáltal egyre nagyobb méretű gödörré növeltek. A földrétegre jött egy sor nád vagy szalma, attól függően, hogy melyik  vót kéznél, vagy melyiket részesítették előnyben. Ezután ismét egy réteg földet hordtak rá, majd meglocsolták. A következő részt csak akkor kezdték ráépíteni, mikor az előzőek kissé megszikkadtak, de még szívósak  vótak. Egy „terítés” magassága 28 cm. A zsaluzatba nem szalmával vagy náddal előre megkevert földet raktak, hanem a fal szilárdságát fokozó szalmát vagy nádat döngöléssel verték a földbe. Az oldal- és közfalakat együtt rakták. Vagyis a tanya minden fala egyszerre készült. Ez sokkal erósebb  vót mint a fonott kerités szerű fonás, amit vecsapkodtak sárral, de a mellékélpületek gyakran csak így készültek. Az ajtók és ablakok helyét az építés során kihagyták. Amikor elérték a nyílások felső szélét, deszka- vagy pallóáthidalást alkalmaztak. Ezekre építették tovább a falat a rések és nyílások felett. A külső- vagy oldalfalakba a mestergerenda magasságában, hosszanti irányban, a padlóvonallal párhuzamosan, a födém megerősítésére és a cölöpszerkezet összekötésére gerendákat építettek be. Az elkészült 60 centi vastag falak 2- 3 méter magasak  vótak. A kész falak tetejére, középre került az épület teljes hosszát átívelő nagy-, mester-, fő- vagy tartógerenda. Ez általában négyzetes keresztmetszetű, 12x12 colos, mindkét végén és a közepén egyforma átmérőjű, súlyos gerenda  vót, amit négy férfi ereje és ügyessége emelt a helyére. A főgerendára egyenlő távolságba, keresztbe rakták a fiók- vagy kisgerendákat. A mester-gerenda és a keresztbe ráfektetett fiókgerendák végeit a falba függőlegesen épített cölöpök és a padlóvonallal párhuzamosan fekvő gerendák tartották. A vázszerkezet érintkező részeit erősen rögzítették: faszeggel összeszögelték vagy összekapcsolták. Ezután a födém gerendavázát náddal lefedték, majd fél sukkos földdel leterítették. A fél sukknyi távolságot az ököl és a rá merőlegesen kinyújtott hüvelykujj együttes hossza jelentette. A nádra szétterített fél sukkos földet nem döngölték le, hanem elegyengették, majd polyvás vagy törekes sárral letapasztották. Ezzel elkészült a födém, a tanya „lepadlásolásának” első része. Végül a falakat kívül-belül polyvás, illetve törekes sárral betapasztották.

 

Gabona termesztése

 

Népszerű vót a rozs meg az árpa mert igénytelen vót.  Akkoriban nagy területen vetették. Az ember óvatosan összemarkolta a lábon álló szálakat, és sarlóval vágta el a föld felett. A felesége gondosan kévékbe gyűjtötte. A cséplést nem bízták a lóra vagy a cséphadaróra, hanem az asszony maga verte ki a szemeket egy sulykolófával, vigyázva, hogy a hosszú szálak el ne törjenek. A rozsszalmát gondosan eltették, mert ebből készítették a tanya zsúptetejét. A tetőt vagy szalmával vagy náddal fedték be. A tanya két végét a faltól a zsúptetőig bedeszkázták és valamelyik végén lengő deszkaajtót hagytak, amit kívülről odatámasztott, egyágú létrával lehetett megközelíteni. A tanya ezzel tető alá került, és védve  vót az időjárástól. A falhúzás során kihagyott üregekbe berakták az összeácsolt fatokokat, „bekötötték” a falba, majd felszerelték rájuk az ajtókat és az ablakokat. Miután az épületen a tapasztás megszáradt, fehérre meszelték. Kívül, mintegy 40 centi magasan kormos mésszel elhúzták a „faltüvit”. A festéket maguk készítették. Két-három kéve ízíkszárat meggyújtottak. A száraz ízík nagy lánggal égett. Amikor teljesen átparázslott, egy vedérbe rakták és vízzel lelocsolták. A kukoricaszárból készült szenet apróra zúzták, és a vedérben 1/3 rész oltott meszet tettek hozzá, amivel egyenletesen elkeverték.

A búbos kemence építése

 

A kemencerakást is együtt végezték. Már az építkezés közben gondoltak arra, hogy a szomszédoktól, jó ismerősöktől összegyűjtsék a cserépdarabokat, és kupacba rakták, mert a kemencének ez lesz a legfontosabb építőanyaga. Először a kemence száját alakították ki a konyhában, a helyiség fél hosszát átívelő szabad-kémény megépítésével. A szabadkémény tulajdonképpen egy nagy kiterjedésű kürtő  vót, olyan, mint a kovácsműhelyek „kohócskája” fölé épített elszívó. Ez a széles kürtő a padlástérben kéménnyé szűkült. A kéménynek mind a négy oldala 60 centi széles  vót, és egy-másfél méter magasra emelkedett a tetőzet fölé. A kürtő falába erős rudakat építettek. Ezekre akasztották a sonkát, kolbászt, szalonnát, oldalast és a csülköt füstölődni. A kémény  vót tehát a füstölő is.

A szabadkémény alsó, kürtő részét úgy készítették el, hogy vékony lécekből összeállítottak egy, a kürtő alakjának megfelelő favázat. Ezt a födémbe és a közfalba jól beerősítették, majd kívül-belől betapasztották, lesimították és fehérre meszelték. A faváz itt mindvégig megmaradt a tapasztás alatt. A szobában pontosan meghúzták a kemencealap körvonalát. A keleti tájolású tanyaházakban a kemence minden esetben a konyha és az épület hátsó, nyugati fala közötti sarokban állt; míg a délre tekintő tanyaépületnél a konyha és a szoba északi fala közötti szögletben helyezkedett el.  ezután a szobába hordott a kemence területére 60 centi vastag száraz földet alapnak, és ledöngölte. A tanya hátsó fala és a kemence között, a padka magasságában, azzal folytatólagosan egybeépítve, 60-70 centi széles részt is feltöltött, ez  vót a kuckó; később, amint a család szaporodott, a kisebb gyerekek éjszakai pihenőhelye. A hátsó fal mellett, az ágy és a kemence között még egy fekvőhely húzódott. Kisebb, fabakra szögezett, lécvázas vacok  vót ez - a kint tartózkodó családtagok számára -, amit dédapám hevenyészett össze. Az ágy és a vacok előtt támlásszékek álltak. A konyha felőli, hátsó szögletben a szobát a mennyezetig uraló, köcsög alakú búbos domborodott, amelynek körben „padkája”  vót, és ha télen ideültünk, odavethettük hátunkat a kemence befűtött oldalához. A kuckó nagy  vót; nyáron vesszőkasban, tiszta, vasalt, fehér kendővel letakarva, itt rejtőztek a hat-, nyolc-, tízkilós, „felvágott héjú”, ropogós házikenyerek, amiket dédanyám sütött. A kuckó fölött, a falon egy piros rózsákkal díszített, régi fogas függött, rajta néhány nagykabát és fekete kalap. Télen, amíg kisgyermek-unoka tartózkodott látogatóban a tanyában, éjszakára a melegebb kuckóba húzódott aludni.  Az alapot körben 30-40 centivel szélesebbre hagyták, mint ahogy a kemencetest alsó része kezdődött, ezzel a padkát rögtön kiképezték. A sírkútból a vertfalak felépítése során annyi földet ástak ki és olyan mélyen, hogy az alsó rétegekből agyagot szedhettek. Ezzel a sárgászöld, zsíros tapintatú, nedves agyaggal kidöngölték a kemence alapját. Az agyag a begyújtások során kőkemény cseréppé égett. Később, amikor néhány évtized múlva felújították a kemence fenekét, már téglákkal rakták ki. Vékony lécekből a búbos kemence ismert gömbölyű alakjának favázát készítették el. Hasonlóan jártak el, mint a szabadkémény kürtőjénél. A léceket sűrűn, kb. 10 centi távolságra rakták egymástól. A felfelé keskenyedő, köcsög alakú kemenceformát, a tetején kiszélesedő vastag peremmel, nagyon kedvelték a tanyákon. Szögletes, különösen szögletes lekerekített élű „sifon kemencéket” csak később és ritkábban építettek. Az első kiéhetéskor elégtek a z apró lécek, de a kiégett agyag már mint egy harang egyben vót, nem kellett neki merevitő. A kemencetest favázát felállították az alapra. A váz köré 8-10 centi vastagságban, sárba rakott cserépdarabokból megépítették a kemence falát, majd kívülről betapasztották. A kemence tetejére keresztben, sűrűn, vastag, nehezen elégő vasrudakat -  kocsiráf darabokat - fektetett. Erre szintén egy sor cserépdarabka került, majd letapasztották. A beépített faváz a tüzelés során előbb elszenesedett, majd kiégett. Ótán egy vékonytestű gyerek bemászott a kemencébe, és belülről is kitapasztotta. Az épületnek már csak egyetlen fontos része hiányzott, a földes padló. Valamennyi helyiség alját lapáttal egyenesre nyesték, majd polyvás törekkel felhintették. Ezután meglocsolták és furkóval ledöngölték. Gyakori  vót, hogy a frissen elkészült, laza padlót úgy „döngölték le”, hogy hét végén meghívták a környező tanyákból a fiatalságot táncolni, és énekszó meg citerakíséret mellett, tizenhat, húsz láb egész éjszaka verte, tömörítette a földet. Kiszáradás után a felső réteg megrepedezett. Akkor az asszony friss ló- és tehéntrágyát gyűjtött, majd a szobába vitt belőle egy lapátnyit. Lerakta a fődre, vízzel felkavarta és cirokseprővel szétmázolta, gondosan teletömködve ezzel a masszával a repedéseket. A mázolást félig száraz állapotban tiszta homokkal leszórták, s az beleragadt. Még egy jó hét következett, nyitott ajtók és ablakok mellett. Ezalatt a helyiségek kiszáradtak, és beköltözhetővé vált a tanya, elszállt a szag is. A melléképület az állatoknak ótán csinálták. Az istálló és a disznóól falait is sárbul csinálták, de fonták 3-4 cm hosszú rudakbul, amit sárral betapasztottak. A tetővel késlekedtek, mert az ól elé kifutót, aklot eszkábáltak a kimaradt dirib-darab deszkákból, hogy legyen végre helye a gunyhó mögött kipányvázott malacnak, amit télire meg akartak hizlalni. Amíg az ember az állatszállásokkal bajlódott, az asszony az aprójószágra gondolt, és a kialakuló udvar végében nekilátott a kerekólak elkészítéséhez. Először is a csirkenevelés céljára csinált egy kisebb kúp alakú ólat, amelynek a falát ízíkszárból sátorszerűen összerakott váz alkotta, amit kívülről sárral betapasztott. Ezeket a kerekólakat segítség és szerszámok nélkül, a kéz teremtő erejével és ügyességével mindig az asszonyok csinálták. Egy-két éves rövid élettartamuknak megfelelően, a csibék és jércék ideiglenes szálláshelyének tekinthetők. De nemcsak csinált, hanem épített, maradandó kerekólra is szükség  vót. A férfi egy méter hosszú madzag két végére vessződarabokat kötött. Az egyiket a földbe szúrta, a másikat, mint valami nagy körző írószárát, a feszesen tartott zsineg mentén a földön kör behúzta, és kirajzolta az ól szabályos kör alapját. A polyvás sárba rakott vessző jó szolgálatott tett. A férfi segített az asszonynak felépíteni a kerekól felfelé keskenyedő, csonkakúp formájú falát, amit belülről a közepén sárlécekkel két szintre osztottak és letapasztottak. A fal tetejére keresztbe akácrudakat fektettek, majd gazzal kúp formára felpúpozva befedték. Az ól alsó részébe az anyakoca kerül. Mivel az építmény mindenütt kerek, a kismalacokat nem tudja szögletbe szorítani, agyonnyomni, és ha vész nem jár közöttük, valamennyi felnevelődhet. Vót hogy ízíkszárral fedték be az ólat, ezt híjták górénak. Az építkezés során furkókat, ásókat, lapátokat, kapát, tetővarrótűt, szekercét, fűrészt, locsolót, vödröt, korsót, ácskapcsokat, szögeket, köteleket, madzagot, drótot, fejszét, éket, gyalut és vésőt használtak. Ami ezek közül a gazdának hiányzott, azt hozott az a szomszéd vagy a koma, vagy barát, aki éppen az építkezésnél segített. Végül, de nem utolsósorban, a tanya építéséhez, amikor a legtöbben  vótak, felhasználtak öt-hat pár „kezet”, ami a legfőbb „szerszám”  vót. Áldott a sok kéz, mondta nagymama. A tanya falainak és földjének kiszáradása után végre beköltözködtek. Azzal, hogy a tanya helyiségei megteltek lábcsoszogással, gyereksírással, kacajjal, fohásszal, sóhajjal - a parasztember környezetében a cserépedények mellett, a természetes anyagokból épült tanya a legemberszabásúbb - „lelket leheltek” az addig holt épületbe, és ettől kezdve velük együtt élt a tanya is: a teremtés befejeződött. Ahun sokan vannak nagyobb a szeretet. Bútorra nem vót pinz, másra se. Csak ahhoz  vót erejük, hogy a hulladék deszkából két vackot eszkábáljanak, és egy faszamarat a kisgyerek számára. A faszamár a gyermek fekvőhelye vót, és őutána a kisebb testvérei örökölték, a nagyobaknak meg dikót csibált öregapám. Az asszony vacokágya a fal mellé került, úgy, hogy a kuckótól méternyire állt a vége. Ezután a kuckó széle és a vacokágy vége közé vékony, erős léceket raktak sűrűn áthidalásul. Erre rossz zsákdarabokat, pokrócot helyeztek, és ráfektették a gyereket, fejjel az anyja lába felé, míg a talpa a meleg kuckóba ért. Erre mondták aki nagyképü vót, hogy megjácca magát, otthon me g a sütőbe alszik. A szükségfekhelye a fabakra szögezett lécvázas vacokágy vót. A beköltözködés, elrendezkedés, a tanya birtokbavétele után, amikor a szerszámokra már nem  vót szükség, azok az istálló egyik szögletében kaptak helyet ideiglenesen, amíg az épület végében a következő év tavaszán fel nem húzták az akácrudakon álló színt. Mert a szerszám nem ázhatott el, nagy becsben vót tartva. Az istálót kellett gyarapítani igavonó állattal, tehénnel, disznókkal és aprójószággal; nemkülönben a földhöz is szükséges  vót ragasztani két-három évenként egy-egy darabkát, mert a több termés előfeltétele annak, hogy az egész gazdaság fejlődjék. Persze áldott a sok kéz, úgy hogy a megfelelő gyermek áldás is fontos vót, mivel nagyapám dohánt termesztett, ahhoz meg kell a dolgos kéz. Idővel a tanya végébe - akár a fecskék az előző évi régi fészekhez - egy épületrészt ragasztottak, kis szoba-konyhát, ahol a fiatal párok, a gyerekekkel gyarapodó új családok elszorongtak addig, amíg az öregek halála után, beköltözve a tanyaházba, kényelmesen el nem helyezkedtek. Pinz sose vót, minek, mire?  A vásárnapon cseréltünk dohánért petróleumot, krompéért fenkövet. A vermek, baromfiólak és az egyéb melléképületek falai és a belső válaszfalak még a két világháború között is sok helyen a leírt vertfalnál primitívebben készültek - paticsfalakat emeltek, vékony ágakbul, lécekbül, de többnyire nádbul, csutkaszárbul, amelyeknek mindkét oldalát, kívül és belül betapasztották. Errefelé mindenki az apjától tanulta meg a tanyaépítést, a munkát, az életet. Sok szerszámot mi készítettünk, faeke,gereben, soroló stb. Nagyapa 20 hód fődet kapott a földosztáskor, mert 10 gyermeke vót. Ótán következett a gémeskút ásás a tanyán. A kútüreg belső kerületének megfelelően, deszkából kerek, gyűrűs ácsolatot készítettek, mintegy két méter magasat, ezt úgy hívták, hogy árkus. Megpakolták befelé ívelt kúttéglákkal, idomtéglákkal, és leeresztették. Az árkus gyűrű szélessége egy tégla szélességének felelt meg. Ezután a le-feljáró bájgerrel továbbmélyítették középen a kútüreget, míg a kiszedett föld helyére saját súlyától egyre lejjebb süllyedt téglarakományával az árkus, amit a felszínig mindig utánaraktak. Általában pár méter mélységben feltört a talajvíz. Még négy méternyit vájtak tovább, és az egyre lejjebb süllyedő árkusban a téglát addig pótolták, amíg a kút aljától a felszínéig, mind a tíz méter mélyen, az üreg oldalát körben kitéglázták. A faárkus végleg lentmaradt súlyos terhével, míg a vízben hamarosan szét nem rothadt. A kútüreget burkoló téglagyűrű külső oldalán négy hasított, derékmagasságú akácoszlopot az építő négyzet alakban vert le. Hulladék deszkából körülszögelte: ez  vót a káva. A szegényebbek kereket építettek rá, a tehetősebbek ágasfát helyeztek a közelébe. Az ágas nyergébe erős vastengelyen le-felmozgó, hátsó végén téglákkal, vasdarabokkal nehezített gémrudat, gémfát tettek, a kútüreg felőlin pedig az ustorfát a vízzel teli vödörrel kiegyensúlyozták. Így nyerték a vizet. Nagyapa a hétszilvavás nemes Szentmártoni Szabó Dániel, a dohánbul módos gazda lett, később bekőtözött a faluba, az Árpád út 10. szám alá. Egy romos házat vett meg, a faluba összedöntötte. Nekifogott az építkezésnek. Kiválogatta a romos épület használható anyagát. Ez a ház mán nem vertfalú vót, hanem vályogból készült. Az öreg a vályogvető gödörben a pulyákkal,  maga vetette ki a vizes-gödörbül a 12 colos vályogtéglákat, majd a kiszáradásuk után a nagyobb fiaival nekilátott az építkezésnek.

 

A hétköznapok kínja

 

Kora tavasszal, amikor még a hó foltokban állt a főldön, kihordták az ól véfgében tárolt trágyát, amit az istállóból az egész télen összegyűlt  és elterítették a fődön. Befogták a bivalyt vagy a teheneket esetleg lovakat, és befejezték az őszről elmaradt szántást. Ezután vetettek, majd boronáltak. Ha jött a kései fagy, vagy a korai jégeső és a termés odalett, kezdték elölről. Kapáltak, majd következett az aratás, a legnehezebb munka a tikkasztó nyári hőségben, amikor az ezüstösen rezgő égen már egy tenyérnyi felhő sem látszott. A kaszálást és a marokverést méltán tartották emberevő munkának, ahhoz szalonnya kellet, azt nem igen bírta az ember hagymárul. Aratás után a kévegyűjtés, kereszt- és asztagrakás következett, majd a cséplés és a magvak elraktározása. Közben másodszor is meg kellett kaszálni a rétet és a lucernát vagy herét; megszárítani és boglyába rakni a takarmányt. Mindezek mellett a jószágokkal és a veteményes- meg a gyümölcsöskerttel való foglalatosság mindennapi vesződséget jelentett. Kora tavasztól késő őszig folyt a kotlók ültetése és a legkülönfélébb aprójószág nevelése. A disznók fiaztatása, gondozása, hizlalása, a tehenek rendszeres fejese, a tej feldolgozása, a lovak ápolása, trágyahordás, piacra, vásárba járás, ágnyesés, gyümölcsszedés, befőzés, ismét kapálás, kukoricatörés, szárvágás, csutkaverés, kaszálás és takarmánygyűjtés. Közben gyermekek születtek és öregek haltak, gyerekek nőttek és kértek egyre nagyobb kenyeret az asztalról. Ősszel ismét kihordták a nyáron összegyűlt trágyát, elterítették a földön, mélyen szántottak, majd ismét boronáltak, és elvetették az őszi búzát meg árpát. Ekkorra a sár már térdig ért, a kocsi kereke agyig süllyedt, az út eltűnt a sártengerben, csak a partosabb részeken lehetett nagy kerülőkkel közlekedni. Mire a munka terhei alól kissé felegyenesíthették volna a derekukat, ez a hatalmas, sáros tanyavilág a téli fagytól megdermedt. A szekérre nem ülhetett fel csak a várandós asszon meg a kisgyerek, mert az állatokat kímélni kellett. Jeges ujjaival körbefonta az embereket, elűzte a napot, a holdat és a csillagokat az égről; a szürkeség és homály szűre borította a tájat, amit csak a zúzmara és a jégvirágok cifráztak. Ilyenkor a kemencepadkán és a kuckóban lett volna jó világ, de az állatok enni kértek, a vessző meg már ott tornyosodott az eresz alá készítve, hogy a hosszú estéken összefonják őket, és százféle alakban újjászülettek, kosár, kaska, tapogató készült belőle. A legnagyobb örömet is az egyik legnehezebb és legpiszkosabb munka, a disznóölés jelentette. Átjöttek a jószomszédok, megérkeztek a rokonok segíteni, és kora hajnaltól késő estig a disznó minden részét feldolgozták, majd bőséges vacsorával ünnepelték a mögöttük álló esztendőt. 2016-ban vót nálunk utójára disznóölés. A ház elé tornácot épített öregapám, előtte szőlőlugas vót. A hosszan hátranyúló lakóépület egy tető alatt vót. Az első három helyiség előtt könyöklővel ellátott, elöl nyitott ereszalj húzódott. Az utcai kiskapun át ide lehetett bejutni. Az udvart kétszárnyú nagykapuval és egy rostélyajtóval drótkerítés tagolta gazdasági és kerti részre.  Verőceajtó védte a tornácot. Az udvarra az utca felől, a karóból font keritést akácfák erősítették. Egy deszka kétszárnyú nagykapun keresztül lehetett behajtani az udvarra. A bejáró út a kertet két nagyobb részre osztotta. Az utcafront mellett, a lakóhelyiségek előtt, apró virágokkal körülvett szőlőtábla feküdt. A könyöklő tövében elültetett tőkék venyigéit felfuttatták az eresz alá, és az nyáron, a keletről betűző nap elől kellemes félhomályba rejtette a szobákat és a konyhát. A szőlőt keskeny csapás választotta el a mellette elterülő kis virágoskerttől, amelyben a kisszoba előtt egy nagy eperfa terpeszkedett, a kert végében meg efy diófa. A verőceajtóval szembe 4 méterre vót a gémeskút. A kert hátsó végében nagy hombár állt, ahol a lisztet, gabonát, vetőmagot és a szemes takarmányt tartották. Arrébb nagy dohánszáritó vót. A homokdombon a hombár alatt pince húzódott a zöldségfélék, konyhakerti termelvények tárolására. A hátsó, gazdasági udvarban állt a keskeny éléskamra, fáskamra, és az épület végében a négy lábasjószág elszállásolására alkalmas istálló. Az istállóban, a hátsó falnál húzódó jászol előtt még a gazdaságilag legvirágzóbb években is csak két igáslovat és egy fejőstehenet tartottak. A porta végében, a lábtőszomszéd felől, az istálló elülső falrészéhez ragasztva, kis törekes kamra, mellette nagyobb, kétajtós szalmás-, takarmányos szín, végül kétfiókos, felül nyitott aklos disznóól következett. Az ól padlásán a baromfiakat tartották. A gazdasági udvar legtávolabbi szögletében a deszkából emelt árnyékszék állt, előtte pedig a trágyagödör. Ezek a a 70-es évek közepéig megmaradtak, még én is játszottam bennük.

 

 

A tisztaszoba tabu vót

 

Mi továbbra is a hagyományos szokás szerint őriztük a szoba tisztaságát és nem használtuk, legfeljebb egy-egy kedves vendégnek bontották meg az ágy tornyosra felrakott párnáit. A fiatalabb családok őrizték a tisztaszoba elnevezést, a régi hagyományból is annyit, hogy itt piszkos házimunkákat nem végeztek; ez a helyiség  vót a ház legtisztább része, itt tartották a díszesebb bútorokat, az ünneplő ruhákat, családi iratokat és vallásos emlékeket, de a tisztaszobába beköltözöt később a nagymama és azt állandóan ő használta, szüleim a kiskonyhába húzták meg magukat a két fiúval. A kiskonyhában vót két dikó, egy asztal egy kaszli, sublót, szuszék, vacok, tálas, karosláda. Stb Amik kicsik vótak a gyerekek, toliágy vót, amit betoltak a dikó alá napközben. A falakon néhány családi kép, kereszt, Jézuskép a pócsi búcsúból, az ajtó mögött egy fogas kapott helyet. A gerendás, alacsony mennyezetű, fehér falú, sárga homokkal felszórt, földes padlójú, lefüggönyözött szobába magas, széles küszöbön, alacsony deszkaajtón át, lehajtott fejjel lehetett belépni. A szobában csend vót, akár egy szentély. A nehézkes bútorok mozdíthatatlan nyugalma még a változások korá-ban is olyan ősi hagyományt őrzött, amely szinte áhítattal töltötte el az embert. Ebben a szobában már nem hangzott el szitok vagy hangos szóváltás. A járókelők utca felől jövő kiáltozása, a kocsizörgés is a vastag falakba ütődött, és letompítva kéredzkedett be. Csak a falon „himbált” egykedvűen a cifra, faragott, barna fadobozba épített, sárgaréz sétálójú, bim-bam ingaóra, amely ütéseivel minden félórában megtörte a csendet. A mutatók előre haladtak ugyan, de a hivő kor kiteljesedése után itt mintha visszafelé folyt volna az idő.

Az udvaron a kertben is vót egy kemence, amit nyáron használtak.

 

A szeretet ereje

 

A nagymama összetartotta a családot, szeretetre, őszinteségre, megbocsátásra, békességre nevelt. Imádkozni tanított, együtt mentünk a templomba, alamizsnát adtunk könyörületességre nevelt, hogy szeressem embertársaimat, legyen szó bármiféle különbségről. Mindig összerezzent ha mentő szirénáját hallotta és imádkozni kezdett azért akiért megy. Azt mondta tegyem meg mindazt, ami tőlem telik, még akkor is, ha nem tűnik kifizetődőnek, mert a pénz csak akkor boldogít, ha olyan embernek adjuk akinek sokkal nagyobb szüksége van rá. Bármelyik szomszéd jött át hozzánk kérni egy kanál zsírt, vagy két fej hagymát vagy pár tojást, az én drága nagymamám odaadta akkor is ha neki nem maradt, mert lehet hogy a szomszédnak nagyobb szüksége van rá mondogatta. Az Istenfélő ember alapfelszereltsége a világos beszéd, és az, egyenes jellem. Én is rendkívül fontosnak tartom az őszinte beszédet. Azt, hogy mindenki merje megmondani nekem az őszinte véleményét, csak ne tartsunk haragot. Tehát azzal, akivel szemben vétkeztünk. Bocsánatot kérünk tőle, utána nem emlékezünk többé. Kinek-kinek a maga életében az ige szerinti őszinte önvizsgálatra van szükség. A biblia ezer évnyi emberöltő bölcsességét tartalmazza. Az, hogy hogyan élünk, és hogyan látjuk a dolgokat, döntés kérdése. Apróságokkal is bearanyozhatjuk mások életét. Az, hogy szereted, elfogadod embertársaidat, vagy csak  felköszöntesz egy számodra kedves személyt a születésnapján, netán megkérdezed, hogy van, lehet szolgálat. Nekik jelentheti a világot. A tökéletlen a tökéletestől lesz alkalmassá. Mindegy, mi történik, ki mit tesz velünk, ha az élő Istenben van bizodalmunk. Azt nem ronthatja le semmi. Az élet nagy titka: minden nap előre tekinteni.  A lényeg az, hogy az élet nem rólunk, hanem a másikról szól. Ez azt jelenti, hogy a másik embernek az örömére, másikéval összefolyva haladjon előre a miénk, hisz ez a kiteljesedés kiváltója. Mindig azon kell lenni, amit tehetünk a másik felé. Észrevettem a szavaimon, hogy a bennem örökre megmaradó értékes gondolatok nagy része  mamától származik, aki azontúl, hogy nagylelkű, segítőkész, lehet rá számítani, és végtelen szeretetet csak úgy ontja magából, a családi összejövetelek fő megszervezője is. A jó hangulat és finom ebéd biztosítása mellett a benne égő tűz az, ami ezeket a találkozókat megfűszerezi.

 

A drótostót esete

 

Dédnagyapám mesilte, hogy az öregapjával eset meg egy csuda eset. Egyszer egy drótostót ember jött a faluba echós szekérrel árult az mindent; kapircsot,  lajbit, mentét, cihát, talupárnát, krajszonyt(lábas), abba főztük az öhönt, zománcos tepsit, a lerbe, fazikat, lábost, cserép szilkét, csimmát, mindenféle culát, findzsát vagy fanglit,(plébögre), bádogot, abba melegítettük meg a teát, .Kijavította a pléj edényelet amik kilyukadtak, megjavította csimmát is ha lyukas vót. Estefelé ért a falu végére fáradt vót, oszt bekérecckedett öregapámhoz éjszakára, monta hogy jól megfizeti oszt mutatta a pinzit. Azt sugta nagyanyám hogy, be ne engedd, megöl minket reggelre. Az öreg erre azt mondta sok náluk a pulya plafonig ér, nincs helyünk a házban. Megalszok én az istállóban is gazduram, csak hagy maradjak itt icakára. Nagy dünnyögve, oszt beresztette a pajtába, a lovak szalmáján elaludhat. Reggel korán elment a tót miután jól megfizette a szállást. Osztán ha Királyhelmecen járnak, keressék a drótostótot ott engöm mindenki jól ismer oszt szállást adok maguknak ingyen. Hanem egyszer elmentek az asszonnyal a Királyhelmeci vásárba, oszt monta az öregnek az asszony, te nizzük má meg hun lakik ez a tót. Megkérdezték hát ténleg ösmerték egy szép nagy cseréptetős téglaházhoz irányították üket, ahun még a kapufélfa is faragott vót. Ez a tót még Királyhelmecen is a módosabbak közzé tartozott, úgy őtözött mint egy kisbíró. Meglátta üket oszt beinvitálta, a ház belülről még szebb vót mint kivülről, a két demecseri forgatta a fejét a csudátul, le se mertek ülni, pedig igen csak kérlelték üket. Na lényeg ott háltak a tisztaszobában, úgy mint a királykisasszony a kastélyban. Pár hónap múlva megint gyütt a tót demecserbe, oszt megemelte kopott kaapját úgy köszönt az öregapámnak, aki azon nyomban a lovak elé állott, oszt sehova nem engedte a tótot míg, meg nem ebédel náluk. Persze ott is aludt a tisztaszobába, nem számított a fótos köpenye, szakadt kalapja ütött-kopott csimmája. Még bort is hozatott öregapám a kolocsmából neki. Tanulság, ne itélj meg semkit a külseje alapján, mert gyakran a kopott gúnya alatt találsz tisztalelkű embert. A parasztok meséi történetei olyan néprajzi, történeti, szociológiai források, amelyek egy-egy kor, egész társadalmi osztály élet- és gondolkozásmódjának mélyebb megismerését biztosítják.

 

Éhinség a Rétközben

 

1817-ben a demecseri lelkész ezt jegyezte fel „az Életbéli kimondhatatlan szükség annyira uralkodott, hogy sokan az éhség és szükség miatt megholtanak, azon esztendőben semmi házasság nem köttetett.' Demecserben az 1786-i díjlevél szerint a pap bérekét kereszt élet minden egyes gazdától. Asszony, ha valahol kapott egy kis málélisztet, a gyerekeknek megsütötte hamuban. A tengeri kenyérnek való lisztet árpaliszttel is keverték. Demecseren málékenyér se  vót, a Nyírségre jártak érte. A demecseriek feles földet fogtak Székelyben, Királytelken, Varjúlaposon, Rózsáson. A fekete homokot réti homoknak mondják; a kötött homok veres színű. A szigetek és hegyek legteteje futóhomok. Agyag terület nem sok van a Rétközön ma sem, vályogföld inkább. A turfa (=tőzeg) talaj az agyagon van. Ahol kiégett a turfa, égésnek hívják. Az égés hamuval kevert agyaga nehány évig bű termő, de azután veszít termékenységéből. Csigásfőd sok van jelenleg, mely azt mutatja, hogy ott állandó víz  vót a levezetés előtt. Szikes területek a Nyírség felé eső részen  vótak, hol szíksót és salétromot söpörtek.  trágyázták. Őszi vetés alá háromszor szántottak, sok helyen csak kétszer; tavaszi alá egyszer. A legősibb külterjes gazdálkodást folytatták. Ahol két nyomásos gazdálkodást folytattak, (Kék, Demecser, Berencs, Gégény, Pátroha, Veresmart, Dombrád, Öntelek, árvíz idején Kemecse) ugar nem is  vót, kalászos és kapás váltakozott. Az apró, zöldesszürke színű, vékony, kemény héjú, bársonyfogású nyíri rozsot használták, mely a homok főgabonája. Igen jó minőségű kenyérmag. A homokszigeteken, hátakon és a Nyírség felé húzódó homokos részeken termett. A rétközi rozs fajsúlya azonban sokkal kisebb, gyengébb, mint a nyírségi rozsé. Helynevek is keletkeztek róla pl. Rozstalló (Demecser)a búza, fele rozs, akinek nincs búzája, 2 véka rozsot ad tetésen helyette. Demecserben 1786-iki dijlevél szerint a pap bére két kereszt élet, egyik búza, másik gabona Demecseren a Mátyiszeg minden harmadik évben búzát termett emlékezés szerint. A lencsát dombos helyen termelték. Demecserben 1848 után paszuly helyett lencsét termeltek. Csicsóka kevés  vót, inkább az udvarokon, kerítések tövében termett. A gyermekek kedvenc csemegéje.1851-ben szeszgyára van Elek Pálnak Demecserben Az öreg emberek mondása szerint 1830 után hozták a Rétközre a napraforgót virágdísznek s 1840-ben kezdték olajnak felhasználni (Dombrád). Benterecen, Demecserben az 50-es években kezdték termeszteni. Demecserből néha fél mért földre  vótak kénytelenek hordani, annyira elapadt a kenderáztató vizök. A ref. egyházak feljegyzései szerint az özvegyasszonyok  3 sing (2 aeasz ami 44,5 cm)vásznat tartoznak adni a papnak. Egyik legrégibb adat erre- nézve a demecseri díjlevél, mely 1786-ból való. 1833-ban háromvékás kenderföld járt a papnak. Szabó Antal 83 éves demecseri gazda ott létemkor így kiáltott nagyszőrű, gubancos, kócos kutyájára: „Nem mensz ki, ni a gerebenre való !“ Mondják, hogy Demecserbe a lenmagot a Bodrogközről hozták. Lefekvés előtt még egy mázsa lenmagot kellett megtörni köjűben. Lenolajat ütöttek Demecserben, Dombrádon. Az 1772-iki összeírás szerint Kéken a serény gazdák pénzeltek a dohányból. Demecseren kertben, homokparton és kötött fekete földben termett. A káposzta háznál a kertben maguk szükségére elegendő termett minden időben. Demecserben annyi termett, hogy elvitték eladni Hegy¬    aljára (László Ferenc demecseri lakos feljegyzései). Demecserben állandó káposztaföld  vót az 1874 aug. 19. jegyzőkönyv szerint.Demecserről van adatunk, hogy sáfrányt termeltek, Beszterec és Megyer határában levő Sáfrányos sziget helynevünk azt mutatja, hogy másutt is foglalkoztak termesztésével. Demecserben régen levesbe használták, most a szalonnát kenik be vele. Demecserben 1887-től kaszával arattak előtte sarlóval.  Ahogy a mocsarak száradtak s a száraz területek folytonosan nagyobbodtak, a lakosok siettek feltörni. Az első szántható területek a tavak partosabb részei leltek. Mezőssy szerint „bizonytalan dohány és repceföldek  vótak a bevetés idejében. Demecserben a 1860-as években száraz időjárásban már kaszálták a tavakat. Első helyen mégis a demecseri káposzta áll, melynek, ha érett, fényes a teteje, legvékonyabb a haja, nincs vastag gerizdje, hamar megfő. Nem ok nélkül állították fel a káposztagyárat is Demecseren, a káposzta vidék középpontján.Óriási erővel (1000―1200 hadifogoly és katonai munkás) csakhamar felépült a demecseri katonai kincstári gyártelep, hatalmas befogadó képességű beton medencékkel, raktárakkal és személyzeti, valamint tisztviselői lakásokkal. A medencék fölé felállították a villamos hajtású káposzta gyalugépeket, melyekhez vasúti vágányokon szállították a káposztát. Már az 1916 évi termésből körülbelül 6000 vagon káposztát dolgoztak fel a telepen. A savanyított káposzta hordókba elrakva eljutott valamennyi frontra. Szállították a központi hatalmak országaiba, Német-, Szász-, Bajorországba és az örökös tartományokba, még a francia frontra is. A káposzta szállításhoz szükséges hordókat Antalócon (Ung m.) a hercegi erdőkben készítették a katonák. A savanyított káposzta évekig jó és élvezhető ; szakértők szerint az 1917-ben készített káposzta 1919-ben is élvezhető kitűnő állapotban  vót. A demecseri telepen 1916-ban még egy nagyszabású olaj és szappan gyár létesült, mely az e vidéken termelt napraforgó és tökmagot, valamint repcét dolgozott fel, mi által e termékek helyben találtak piacra.Említettem, hogy herceg Odescalchi a demecseri káposztagyár felállítása után Nagyhalászban a Nagy szigeten burgonyaszárító és  burgonyaliszt gyárat építtetett a demecseri iparcsoporttal, ami azonban halála után megszűnt. Szóltam arról is, hogy Demecseren a románok által szétrombolt káposztagyár épületeit egy fővárosi részvénytársaság vette meg. Azóta itt, a Demecser és vidéke, tehát legnagyobb részben a rétközi krumpliból keményítőt gyártanak. Készítenek még ebben a gyárban krumplilisztet, utóbb egészen finom minőségben is, továbbá krumpliszirupot és krumplicukrot. A gyár maga állítja elő a termékei elszállításához szükséges hordókat. Repce  A demecseri keményítő gyárban olajat állítanak elő belőle A mákot nagyban termesztik Gégényben, Kéken, Demecserben a püfőben (egész érett, porszerű üledék). Újabban szántóföldön táblaszámra vetik, A vízgyűjtő csatorna létesítése óta több a búza, mit annak előtte alig termeltek. De több a gabona, árpa, zab is. Megtízszereződött a termés és a kivitel is. A hajdani kenyérszükségnek híre is alig van. Demecserben még a cigányok is harmados tengerit vállalnak 1913-tól. A vizek levezetése óta évenként trágyáznak, legújabban műtrágyával is. Az elsőrendű Sack ekét sok helyen traktor váltotta fel. Nagygazdánál, uradalmakban aratógépekkel történik a takarás. A régi csép „csip-csup“ beszédek helyett gőz cséplőgépek zakatolnak s az óriási asztag „szaporán lerobbant...

 

Mesék a téli estéken (Mariska néni)

 

Lyány koromban a mesélő alkalmak elsősorban a nagyobb munkákhoz kapcsolhatók, tollfosztás, csigacsinálás, tengeri törés, krumpli válogatás, dohánymunkákhoz: a fűzés, s különösen a csomózás nem  vót elképzelhető nótázás, tréfálkozás és mesélés nélkül. Ezek nagy hodályokban pajtákban folytak, ahol január végéig éjt nappallá serénykedtek. Ezekre a csomózókra falubeli legények és idősebb emberek is eljöttek, persze a fonóknak ma már csak emléke maradt, a guzsaly mindenütt a padlásra került. Vót itt dohánlevél, tengeri, mákbubó. A fonók elsősorban a fiatalság összejövetelei  vótak; ezeken az estéken játszottak, nótáztak, elvétve meséltek is. Télen, amikor az emberek favágáson, jószággondozáson, esetleg szerszám javításon kívül más dolguk nem vót az ismerősök, rokonok és szomszédok egy-egy háznál összegyönnek, hogy beszélgetéssel, nótázással és meséléssel szórakoztassák egymást, ezt estézésnek hívták. A tanyán ezt „tanyázás"-nak híjták. Az estézők általában utcák, utcarészek, valamint társadalmi rétegeződés szerint különülnek el, ugyanakkor azonban kor szerint is. A fonóbeli társas élet elmúltával a fiatalság szórakozás céljából egy-egy háznál gyülekezett. Míg a fonókban 20-an is összejöttek, addig a leszűkült baráti összejöveteleken legfeljebb csak 10-en találkoztak. Téli estéken a fiatalság ilyen kisebb bandákba verődik, leginkább olyan háznál, ahol lány is van. A szórakozás elsősorban játékokból áll, beszélgetnek és tréfás meséket mondogatnak A régi estéző körökhöz ugyanis hozzátartozott a mesemondó is; tündérmeséivel, tréfával együtt. A fiatalok is meséltek, tréfás elbeszélések követték egymást. Az estéző kör tagjai egyszerű emberek vótak. Estézni férfiak járnak, de természetesen jelen vannak az esetenkénti házigazda családjának nőtagjai is. A beszélgetés kezdetben a régi életmódról, a gazdálkodással kapcsolatos kérdésekről, majd a községbeli eseményekről folyik, s csak végül, egy két pohárka után, emelkedettebb hangulatban kerül sor tréfálkozásra. A tréfás elbeszélések egy részének, az ún. „igaz történetek"-nek alapját valóban megtörtént események adják. Ezek a történetek a sok ismétlés következtében állandóan csiszolódnak, végül népi novellákká formálódnak, ezekből lettek a legendák.

 

Juhtartás Demecserben (Bariló)

 

 A falvak juhtartó gazdái egy vagy több juhnyájat adtak össze. Ha sok juhot tartottak, akár utcánként vagy falurészenként különítették el a nyájat. Külön legeltették a tavasszal ellett fejőjuhokat (fejőnyáj) és a meddőket. Az napi kétszeri, ritkábban háromszori fejés és a tejfeldolgozás miatt sok  vót a munka. A közös nyájak mellé juhászt (nyájjuhász, bács, bacsó, fejősjuhász) fogadtak. Ha nem bíztak a juhászban, akkor előfordult a soros őrzés is, amikor a tulajdonosok sorban egymást váltva őrizték a nyájat. Az élelmes juhász, ha el tudta titkolni a bárány születését, akkor a kellő időben egy egész fejlett juhot tudott ellopni a gazdától. Ha nem tudta elrejteni, akkor levágta a kisbárányt a saját családjának. Az ellopott tejről nem is beszélve. Az uradalmak pedig kommenciós juhászokat fogadtak. Az ezeréves legelőket ősgyepnek hívták. A hegyvidéki és jobbára a dombvidéki juhászok tavasztól az őszi beszorulásig rendszerint itt tartózkodtak, a sík vidéki, még inkább a pusztai legelők azonban a nyár végére általában kiszáradtak. Ezért ez utóbbi területeken kiegészítő legeltetési lehetőségeket is kellett biztosítani. A területet sorban legeltették, hogy a megjáratott területen a fű regenerálódni tudjon. a gyeplegelők kiszáradása miatt a gabonafélék aratását követő tarlószabadulás után a juhnyájakat – ha arra lehetőség  vót – tarlólegelőkre hajtották. a gazdák is jól jártak mert meg lett trágyázva a főd, Itt az elhullott kalászok és magvak, illetőleg a felszabadult és felnövekedett gyomnövények, például a tarlófű nyújtott gazdag legelőt.  Ha a szükság úgy hozta a kanálispartja is megtette vagy az akácerdő is. A Rétköz nagy káposztásföldjein a nyírségi juhosgazdák őszöltek, sőt teleltek. A szénakaszálás befejezése után, a nyár második felétől juhokat legeltethettek a kaszálóréteken is. Ősszel, ha felfagyott a föld, ráhajthatták a juhnyájakat az őszi vetésű gabonaföldekre is. A nyaraltatáshoz lécka, kunyhó esztena  vót a Rétközben. Az eszterna vesszőből font, szétszedhető kerítésből álló, hordozható juhkarám vót. A legelőkön tartózkodó juhok itatását a rendelkezésre álló lehetőségek szabták meg. A legelőkön a napi legeltetést úgy tervezték meg, hogy a szükséges időben érintsék a természetes itatóhelyeket, vagy a gémeskútat. A szamár vót a juhász biciglije, de  vót ahol kis taligát húzott. A juhokat tavasszal, rendszerint Szent György-napkor (április 24.), ritkábban József-napkor, vagy május elsején hajtották ki (kiverés) a határ kijelölt, rendszerint rosszabb, más állatok részére nem vagy nehezen hasznosítható gyeplegelőire, a korábbi századokban, a nyomásos határhasználat esetén az ugarra is. Persze a legjobb juhlegelőnek a rétek mezők illetőleg a puszták apró füvét tartották. A juhászok nem igen tudtak írni olvasni számolni, így a botjukon lévő rovátkák segítségével ellenőrizték az állatálományt.

 

Az örök körforgás

 

A paraszti élet örök körforgás, a tavaszi vetés, a nyári érlelés, az őszi betakarítás, a téli nyugalom. A napi életre lebontva, lefekvés a tyúkkal ébredés a kakassal, állatetetés, itatás, almozás, ganézás, reggeli,  munka a földön, ebéd, munka a mezőn, vacsora, állatok ellátása, lefekvés a tyúkkal. Az ételnek való alapanyagokat a szántóföldeken, a konyhakertben, a gyümölcsösben termelték meg, a ház körül pedig állatokat tartottak. A háztartásokban nem  vót se hűtőszekrény, így be kellett osztani a napi, heti adag ételt, például kenyeret csak hetente egyszer sütöttek, és a tartósításnak is sokféle fortélyát ösmerték (pl. savanyítás, szárítás, füstölés). Miután mindez nagy munkával járt, a munka rendjét jól meg kellett tervezni. Az évszakok váltakozása meghatározta, hogy mely munkafolyamatot mikor kellett elvégezni. A tavasz az előkészítés (szántás, vetés, ültetés, palántázás), majd a növelés és gondozás időszaka. A nyár és az ősz eleje a betakarításé. Minden élelmet és alapanyagot ekkor hordtak be a földekről, kertekből, hegyekről, vizekről. Az ősz vége és a tél az elraktározás, a feldolgozás ideje. Így tehát a gazdasági év ritmusa határozta meg az életmódot: egy éven belül változott, hogy mennyi munka és mennyi pihenési lehetőség adódott. Munka után édes a nyugalom mondta nagyanyám. A dolgos napokat azonban néha (hetente egyszer, vasárnap mindenképpen) felváltotta az ünnepnap. Munka és pihenés, hétköznap és ünnep határozottan elvált egymástól. Emellett minden ünnepi alkalomnak meg vót a maga menete: a készülődés szakasza (testi-lelki felkészülés, a környezet előkészítése), a kiteljesedés, tetőpont befelé fordulás, szertartások, meghittség és a levezető szakasz közös étkezés, mulatság.

 

A pirosbetüs ünnepek a kalendáriumba

 

Az élet ritmusára az egyházi év ünnepei is hatottak. A legnagyobb egyházi ünnepeket és a mulatságok (farsang, lakodalmak) idejét meghatározták a húsvétot és a karácsonyt megelőző böjti időszakok. A pirosbetűs – vasárnap és keresztény szentekhez fűződő – napok ünnepi idejét a kalendáriumokban olvashatták, a kötelező dologtiltó napok betartása pedig íratlan szabály  vót. Aki ezeket megszegte, azt a közösség megszólta, figyelmeztette vagy büntette. Az ünneplések sorában fontos eseményt jelentett a nagy, közös munkákat lezáró ünnep és mulatság: aratókoszorús felvonulás, szüreti bál, disznótor. Ezek mellett jelentősek  vótak az egyén életét érintő emberi életfordulók rítusai  (pl. keresztelő, lakodalom) is. A városiasodás és a falusi közösségek felbomlásával megváltozott az életmód és átalakultak az ünnepi alkalmak. Az egyén került a középpontba a közösség helyett, ezért nagyobb szerepet kapnak ma a szűk családi körben tartott születés- és névnapok, vagy a személyhez kötődő kiemelt események. A közösségi ünnepek színhelyévé a különféle intézmények – óvoda, iskola, munkahely – váltak.  Mai életünket, napjainkat a természet változása kevésbé határozza meg. Téli estén, sötétedés után világítás mellett közlekedhetünk az utcán, korcsolyázhatunk, olvashatunk, főzhetünk. Nyáron is, télen is ehetünk szinte bármit: a zöldség megterem a fóliasátorban, a gyümölcsöt elhozzák távoli országokból vagy kivehetjük a fagyasztóból. A boltban minden ruhát és ételt megkapunk. A napi élelem megléte már nem attól függ, hogy milyen  vót az időjárás, elfagyott vagy elrohadt a termés, elhullott az állat valamilyen betegségben, vagy éppen a medve vagy farkas vitte el az udvarból.  A vallásosság, a rítusok helyett nagyobb hangsúlyt kapnak a külsőségek, mint például a díszítés vagy az öltözék. A briccses nadrág, gyakrabban fekete posztóból, hosszú fekete bűr csizma, mellény, fehér ing dukált. A gazdasági év legfontosabb szakasza a nyár és az ősz eleje. A megfelelő tavaszi előkészítés után legfőképpen az időjáráson múlt, milyen lett a termés. Nem jött-e fagy a virágzó fákra, nagy eső az érett gabonára vagy jégverés a gyümölcsre, a megnövekedett zöldségfélékre és a szőlőre. Vajon férgek, lisztharmat vagy más kártevők nem tizedelték-e meg a szépen gondozott termést? Nyáron megkezdődött a nagy betakarítás, ami őszig tartott. A legjelentősebb, egész közösséget megmozgató munka az aratás és a szénakaszálás  vót. Fontosnak tartották, hogy mindent a maga idejében gyűjtsenek be, a munkákat megfelelő időjárási körülmények segítsék és, hogy minden egyes kalászt, minden szem gyümölcsöt behordjanak, mielőtt az első talajmenti fagy bekövetkezik. Ősz derekára megteltek a kamrák, a pincék és a padlások. A nyár tehát sok munkával telt, pihenésre, ünneplésre nemigen maradt idő, ezért nem is bővelkedik szokásokban gazdag jeles napokban, ünnepekbenAz ősz legjelentősebb közösségi munkaalkalma a szüret  vót, melyet a nyári, közös munkákhoz hasonlóan kalákában , egymást kölcsönösen segítve végeztek. Mint minden nagy munkát, az aratást és a szüretet is táncos mulatsággal, bállal zárták. Így vált ünneppé a munka lezárása, és eljöhetett végre a kevésbé megerőltető feladatok és a pihenés időszakaMiután minden bekerült a szabad ég alól az udvarokba, a gazdasági épületekbe, megkezdődhetett az alapanyagok feldolgozása: az ételek télire való elkészítése, tartósítása (befőzés, savanyítás, szárítás, aszalás), és a ruhának való kender és len előkészítése a téli szövésre.Aratás: a gabona betakarítása, az egész közösséget megmozgató, együtt végzett munka. Történhetett sarló vagy kasza segítségével. A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka  vót, de a 19. század végére háttérbe szorult. A helyét a korábban csak a fű levágására szolgáló kasza vette át, ezt már férfiak használták. Szénakaszálás: a kaszálás a paraszti munkák legfontosabbjai közé tartozik. A széna a szárított zöldtakarmány, mely elsősorban a háziállatok tápláléka  vót. Főként a téli időszakra gyűjtötték be, amikor az állatok az istállóban tartózkodtak. Szénatartókban vagy az istálló padlásán tárolták. Kaláka: olyan társasmunka, amikor a közösség tagjai, csoportjai egymásnak kölcsönösségi alapon, szívességből segítenek, főleg nagy munkák (kaszálás, házépítés) esetén. Nagyobb társaságban, szórakozással kiegészítve dolgoznak ilyenkor. A gazdasági év legfontosabb szakasza a nyár és az ősz eleje. A megfelelő tavaszi előkészítés után legfőképpen az időjáráson múlt, milyen lett a termés. Nem jött-e fagy a virágzó fákra, nagy eső az érett gabonára vagy jégverés a gyümölcsre, a megnövekedett zöldségfélékre és a szőlőre. Vajon férgek, lisztharmat vagy más kártevők nem tizedelték-e meg a szépen gondozott termést? Nyáron megkezdődött a nagy betakarítás, ami őszig tartott. A legjelentősebb, egész közösséget megmozgató munka az aratás és a szénakaszálás  vót. Fontosnak tartották, hogy mindent a maga idejében gyűjtsenek be, a munkákat megfelelő időjárási körülmények segítsék és, hogy minden egyes kalászt, minden szem gyümölcsöt behordjanak, mielőtt az első talajmenti fagy bekövetkezik. Ősz derekára megteltek a kamrák, a pincék és a padlások. A nyár tehát sok munkával telt, pihenésre, ünneplésre nemigen maradt idő, ezért nem is bővelkedik szokásokban gazdag jeles napokban, ünnepekben. Az ősz legjelentősebb közösségi munkaalkalma a szüret  vót, melyet a nyári, közös munkákhoz hasonlóan kalákában,  egymást kölcsönösen segítve végeztek. Mint minden nagy munkát, az aratást és a szüretet is táncos mulatsággal, bállal zárták. Így vált ünneppé a munka lezárása, és eljöhetett végre a kevésbé megerőltető feladatok és a pihenés időszaka. Miután minden bekerült a szabad ég alól az udvarokba, a gazdasági épületekbe, megkezdődhetett az alapanyagok feldolgozása: az ételek télire való elkészítése, tartósítása (befőzés, savanyítás, szárítás, kaszalás), és a ruhának való kender és len előkészítése a téli szövésre. Aratás: a gabona betakarítása, az egész közösséget megmozgató, együtt végzett munka. Történhetett sarló vagy kasza segítségével. A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka  vót, de a 19. század végére háttérbe szorult. A helyét a korábban csak a fű levágására szolgáló kasza vette át, ezt már férfiak használták. Szénakaszálás: a kaszálás a paraszti munkák legfontosabbjai közé tartozik. A széna a szárított zöldtakarmány, mely elsősorban a háziállatok tápláléka  vót. Főként a téli időszakra gyűjtötték be, amikor az állatok az istállóban tartózkodtak. Szénatartókban vagy az istálló padlásán tárolták. Kaláka: olyan társasmunka, amikor a közösség tagjai, csoportjai egymásnak kölcsönösségi alapon, szívességből segítenek, főleg Számos kisebb lélegzetű közös munkára is sor került: a tollfosztást és a kukoricafosztást meséléssel, énekléssel tették vidámabbá. Ezek az összejövetelek alkalmat adtak baráti, családi együttlétre, sok játékra, és a fiatalok közötti ismerkedésre is. A farsangon kívül ekkor kerülhetett sor a lakodalmak megtartására is. Ahogy egyre hidegebbre fordult az idő, és a dér már megcsípte a füvet, meg kellett kezdeni az őszi szántás és vetés munkálatait, hogy a hó alatt pihenő magok tavasszal újult erővel kizöldüljenek majd.  „…de már ősszel, számadáskor, az az ember, ki beszámol.” Az őszi időszak legjelentősebb gazdasági eseménye az állatok legelőről való behajtása  vót. A pásztorok munkája az elszámoltatással véget ért. E jeles napok (Vendel vagy Dömötör) nagy mulatságra is okot adtak: a pásztorokat megvendégelték a gazdák, és gyakran tartottak búcsút  vagy állatvásárt is. „Gyújtottam gyertyát…” Az ősz az elmúlást jelenti a természetben, ezért a katolikus mindenszentekkor  és másnap a halottak napján emlékeznek az emberek elhunyt hozzátartozóikra. Ilyenkor a község szegényeinek ételadományt, úgynevezett alamizsnát  osztottak, emellett rendbe tették a sírokat, és gyertyát gyújtottak a már nem élő szeretteik emlékére. A halottak napja hetében (halottak hete) tilalom vonatkozott bizonyos munkákra, a mulatságokra, sőt lakodalmakat sem tarthattak ekkor.

 

 

Az uccabeliek kalákába dógoztak

 

Áldott a sok kéz, monogatta minfég nagymama. Kalákába dógoztak a nagy munkák (kaszálás, házépítés) esetén. Nagyobb társaságban, szórakozással kiegészítve dolgoznak ilyenkor.  „Amilyen az életed, olyan lesz az ítéleted.” „Ifjak készüljetek, vének készen legyetek.“  „Isten félelmével jár Isten áldása, anélkül haszontalan ember fáradsága Tollfosztás: kalákában végzett munka, melynek során a toll „száráról” kézzel lehúzzák a libatoll puha részét. Csak nők vehettek részt rajta, a legények látogatása pedig tréfálkozással, hagyományos alakoskodással, felfordulással járt. Búcsú: a falu templomának ünnepe, tehát annak a szentnek a napja, akinek tiszteletére a templomot felszentelték. Magyarországon a legtöbb templomi búcsút a termés betakarítása utáni hónapokra tették. Mindenszentek – November 1.: eredetileg azoknak a halott lelkeknek, szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. Egyházi ünnep, melyhez a halottakra való emlékezés szokása kapcsolódik. Alamizsna: adomány vagy egyéb jócselekedet, mellyel felebarátunk szükségén enyhítünk. A halottak hetében szimbolikusan az elhunyt lelkek üdvösségéért, tiszteletük miatt osztják, főleg szegény embereknek aszonták a régi öregek;

 

Ősszel porba, tavasszal sárba kell vetni.”

„Annyit ér  mint halottnak a csók.”

„Ha kenyér van, minden van.

„Ki, mint vet, úgy arat.”

Elfogy mint a gyertyaszál.“

Ha gyön a tél

 

Az advent  az egyházi év kezdeteként az igazi tél beköszöntét is jelenti. Az András naphoz legközelebb álló vasárnappal kezdődik, ami egyben a Jézus születésének tartott, december 24-ét megelőző negyedik vasárnap is. (Advent első napja nem kötött, november 27. és december 3. között mozog). Advent „eljövetelt” jelent, azaz Jézus születésére való várakozást, készülődést. Ez a négy hét a húsvéti nagyböjthöz hasonlóan számos tilalmat tartalmazott, de ugyanakkor az egyik leggazdagabb jósló, mágikus cselekedetekkel  kísért időszak is  vót. A kenyéren és a boron kívül a hús jelentette a legalapvetőbb táplálékot. A disznóölés olyan társas munka, mely fontos része  vót az önellátó életmódnak, hiszen egészen nyár elejéig biztosította az étkezés alapanyagait. A tartósítás által a húsétel fogyaszthatóvá vált egészen tavaszig. A munka végét vidám, közös étkezéssel, a disznótorral zárták le. Az emberek, állatok behúzódtak, így több idő maradt a családi együttlétre, a közös munkák révén a társas összejövetelekre. Ma is tapasztalhatjuk, hogy a téli nappalok egyre rövidebbek, korábban kezd sötétedni, ezért a ház körüli munkák nagy részét még világosban tanácsos befejeznünk. Az elektromos világítás elterjedését megelőzően az emberek a fűtött házban, gyertyafény vagy petróleumlámpa mellett dolgozgattak,

miközben beszélgettek, meséltek, énekeltek, így múlatták az időt. „Luca-Luca kitty-kotty, nénémasszony litty-lotty…” A tél eleji időszakot gazdagon tarkítják jeles napok, melyeknek nagy része egyben termény-, idő-, és férjjóslásra is alkalmas (András, Luca, Borbála). Számos naphoz azonban az analógiás (hasonlóságon alapuló) mágia  gyakorlata is kapcsolódik: a következő évi egészséget, bő termést vagy a gazdagságot szándékozták ezekkel befolyásolni. Disznóölő Szent András“ – nemcsak a mulatságok idejének zárója, hanem az egyik legfontosabb gazdasági tevékenység, a disznóvágások kezdő napja is  vót. A disznó bontása komoly felaadat, főleg ha fahy meg az ember keze a víztül. Advent: a karácsonyra, Jézus (a fény) megszületésére való előkészületek ideje, az András naphoz (november 30.) legközelebb eső vasárnappal kezdődik. Mágikus cselekedetek: mozdulattal, szóval, tárgyakkal kísért hiedelemhátterű cselekmények. Az is annak számít, ha valamit meghatározott időben és céllal tudatosan nem csináltak (pl. tiltott munka meghatározott napokon). Ezek a tabuk. Analógiás (hasonlóságon alapuló) mágia: alapelve a „hasonló hasonlót hoz létre“ gondolat; úgy vélik, valamiféle cél eléréséhez elegendő az eredeti cselekvés utánzása (pl. valaminek az elmulasztásához visszafelé számolni

 

Luca napi jókívánságok

 

Luca napján nem  vót szabad varrni, nehogy „bevarrják a tyúk fenekét”, vagyis nehogy elmaradjon a tojásszaporulat, ami nagyon fontos tápláléknak számított. A házról-házra járó lucázók jókívánságaikban is a bőséget, a termékenységet fogalmazták meg:

 

 „Annyi csibéjük legyen, mint égen a csillag, réten a fűszál! Annyi kolbászuk legyen, hogy kerítést lehessen belőle fonni!”

 

Az időszak legjelentősebb eseménye a karácsony. Ahogy az adventi rákészülés, úgy a karácsonyi ünnepkör is hosszabb időszakot takar. Egészen pontosan 12 napból áll, december 25-től január 6-ig, Vízkeresztig tart. Szinte minden napra jutott Krisztus születését dicsőítő (betlehemezés, kántálás) vagy jókívánságokat tolmácsoló, egészségvarázsló (regölés, aprószentekelés, harsogtatás), illetve névnapköszöntő (János, István) házaló szokás.

 

Ha majd elgyön a karácsony

 

A karácsony Jézus születésére való emlékezés ünnepe, melyet számos szimbolikus tárgy és cselekedet kísért. Az ünnep középpontjában eredetileg nem az ajándékozás és a karácsonyfaállítás, hanem a bensőséges ünneplés állt, amit Jézus, a fény eljövetele miatt tartottak. A karácsonyfa elődje a „termőág“, máshol a „világabroncs“  vót. Karácsony vigíliája  családi körben, meghatározott étkezési renddel járt. A böjtös vacsorán jelképes jelentéssel bíró mézet, diót, fokhagymát, almát és főleg mákos gubát vagy valamilyen sült tésztafélét fogyasztottak. Az utána következő napokat a faluban nagy jövés-menés, vendégeskedés és sokféle énekes szokás jellemezte. Az év végét még 100 éve is csöndesebben ünnepelték, mint ma szoktuk. Szokások

és hiedelmek szempontjából az újév első napja  vót igazán jelentős, mert úgy tartották, hogy az aznapi tevékenységek, látogatók meghatározzák az egész év kimenetelét. A karácsonyi időszakot Vízkereszt, Jézus megkeresztelésének emléknapja zárja. Ekkor tartották a háromkirályjárást  és a házszentelést, de egyben az ünnepi pihenőnapok, vendégeskedések végét is ez jelentette. A karácsonyi asztalra terített ünnepi abrosz különleges jelentéssel bírt. A rajta összegyűlt morzsát (karácsonyi morzsa ) nem dobták ki, hanem belekeverték az állatok takarmányába, hogy megóvja őket a betegségtől. Magát az abroszt pedig a búza vetésekor „vetőabrosznak” használták, hogy áldásos legyen a termés, „szapora legyen a búza”. Szenteste, vagy Karácsony vigiliája vót,  december 24.-e karácsony előestéje, böjtje. Karácsonyi morzsa: a karácsonyi asztal tartozékaként jelentős  vót a szerepe különféle mágikus eljárásokban, elsősorban emberi vagy állati betegségek füstöléssel való gyógyítására, a gazdaság termékenységének növelésére. A háromkirály járás  általában Vízkeresztkor a bibliai háromkirályokat megszemélyesítő alakoskodók, gyerekek, vagy csak lányok köszöntő felvonulása A gazdag adventi, karácsonyi időszak után, Vízkeresztet követően kezdődik a farsang  ideje, ami nem egy meghatározott napon, hanem a mozgó nagyböjt időpontjának kezdetével, húshagyókedden ér véget. Az ősszel megkezdett munkák folytatásaként, a hideg miatt még a házba kényszerülve, az emberek sok időt töltöttek a feldolgozás munkálataival. Az egyik legjellemzőbb társas munkaalkalom a fonó . Egyik legnehezebb, sok munkafázisból álló folyamat része ez, amelynek során a kenderből, lenből vagy gyapjúból ruha lesz. A kézzel való fonás során lesz a szöszből fonal. Ez sokáig tart és igen fárasztó is, ezért a lányok, asszonyok legtöbbször házaknál összegyűlve, közösen végezték egymást szóval tartva, szórakoztatva.

Ótán meg gyött a farsang

 

A farsang időszaka emellett más vígasság, a lakodalom legfőbb ideje is. A farsangi események főleg az időszak végére, farsangfarkára  összpontosultak. Különböző vidékeken más és más alakoskodó szokások járták. A farsangi játékok célja a tél elűzése, a termékenység- és bőségvarázslás, az egészség egész évi biztosítása, és nem utolsósorban ételadományok gyűjtése  vót. Legtöbbször házról-házra jártak, majd a nap végén összegyűlve nagy táncmulatság kíséretében elfogyasztották a kapott finomságokat. Ekkor a mulatozás, a bőséges lakomák jellemzőek, amelyek csúcspontja a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó időszak. A farsangi alakoskodás és mulatság a település egész népét megmozgatta, a társas együttlét egyik kedvelt formája  vót. Mindenki maskarába őtözött. Farsang: vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig tartó időszak. Legjellemzőbb eseménye a maszkos, jelmezes alakoskodás. A bőség, a zenés-táncos mulatságok és a vígasság ideje. Lakodalmakat is főként ebben az időszakban tartottak. A lyányok meg a fonóba jártak. A fonórul annyit, hogy valamelyik házban összegyűlve a lányok, asszonyok a farsang végéig itt fonták fonallá a szöszt. A kislányok fonóját „csipogónak“ is nevezték, máshol guzsalyas  vót a neve. Farsangfarka: a farsang időszakának utolsó három napja, mely farsangvasárnaptól húshagyókeddig tart. Farsangi, alakoskodó szokásokban ez a leggazdagabb pár nap. A fonó a fiatalok legkötetlenebb társas együttléte. A nehéz munkát könnyebbé, vidámabbá varázsolta a sok játék, viccelődés, éneklés, és ha a legények is megjelentek, az incselkedés, udvarlás, és tánc. A farsang meg vízkereszt napjától (január 6.) hamvazószerdáig tartó időszak. Legjellemzőbb eseménye a maszkos, jelmezes alakoskodás. A bőség, a zenés-táncos mulatságok és a vígasság ideje. Lakodalmakat is főként ebben az időszakban tartottak. Fonó: valamelyik házban összegyűlve a lányok, asszonyok a farsang végéig itt fonták fonallá a szöszt. A kislányok fonóját „csipogónak“ is nevezték, máshol guzsalyas  vót a neve.

A szentcsaládjárás is kedves karácsonyi adománygyűjtő szokás  vót. A „betlehemi istállót a kis Jézussal” minden karácsonykor, szenteste másik szegényebb családhoz vitték, és egy hétig ott is hagyták. A falusiak így látszólag a Szent Családnak és a kis Jézusnak vitték ajándékaikat, valójában azonban a rászorult családnak.Elmúlott a rövid farsang, de mi azt nem bánjuk, Sirassák a lányok otthonmaradásuk, Kiknek a sok sírás miatt ráncos az orcájuk.”Minden korban vágytak rá az emberek, különösen a fiatalok, hogy kilépjenek a mindennapi világból, s ha kis időre is, de álcázzák valódi énjüket, és a megszokottól eltérő külsőt öltsenek magukra. Ezt nem csak farsangkor, hanem egy ideig (néhány napig, hónapig, évig), életük bizonyos korszakában szükségesnek látták/ják kifejezni

 

Elkezdőttek a tavaszi munkák

 

A tavasz a természet megújulásának, az újjászületésnek az ideje. A gazdálkodásban az előkészületek kaptak szerepet. Amint felengedett a fagytól a föld, elkezdődött a szántás, a vetés, az ültetés, a gyümölcsfák és a szőlő metszése. „Ekkora legyen a kendtek kendere!“ Mágikus cselekedetek és jóslások vótak.  Minden fontosabb munkafolyamat valamilyen jeles naphoz kapcsolódott. A bő és egészséges termés érdekében mágikus cselekedetekkel kísérték az egyes tevékenységeket. Sok helyen szántáskor, az első barázda megkezdésekor a kalapot levéve fohászkodtak, vagy az első vetőzsák kiürülésekor azt magasba dobták, hogy olyan magasra nőgyön a gabona. Ahogy egész évben, úgy tavasszal is  vótak olyan jeles napok , amelyeken jósoltak az azévi termésre vagy az időjárásra vonatkozóan. A természeti adottságok ugyanis nagymértékben meghatározták, hogy az élet alapját jelentő élelem milyen mennyiségű és minőségű lesz. „Kikekeletkor, Szent György napkor, minden ember lehet pásztor...“ Tavasszal hajtották ki újra az állatokat a legelőkre. A szarvasmarhát és a birkát egész nyáron kint tartották, hogy minél több friss fűhöz jussanak. Erre a feladatra a falvak fizetség ellenében pásztorokat fogadtak, akik önálló társadalmi csoportot alkottak. Egyszerre több száz jószágot is őriztek egészen őszig úgy, hogy a legelőn éltek az állatokkal együtt. Úgynevezett szárnyékokat  építettek, ahol meghúzták magukat az eső vagy szél elől, sőt éjszakára is. A pásztorok a nyár folyamán őrzés közben sok időt töltöttek egyedül. Esténként a tűz körül összegyűlve pedig énekléssel, meséléssel szórakoztatták egymást. Így alakulhatott ki a gazdag pásztorművészet (pásztorfaragások), valamint a pásztorfurulyások és a híres pásztor-mesemondók köre. A bakos a balta és a fokos keveréke, a Demecseri bacsók találmánya, mert így fát is tudtak vágni vele, meg a farkas ellen is jó vót.

 

Hiedelmek és babonák

 

A zöldségek vetésekor vagy mákvetés közben például nem  vót szabad megszólalni, hogy ne legyen férges a termés. Dinnyeültetéskor pördültek egyet az asszonyok, hogy olyan nagy, kerek legyen majd a dinnye, mint a szoknyájuk forgás közben. Húsvét első napján  vót szokás, hogy a juhászok a bárányok farkát elmetélték és tojással megsütötték, majd megették. Ez  vót a juhboszorkányozás. A bort a gazdák küldték hozzá. A kalendáriumi ünnepek, melyekhez kiemelt ünnepi események, sokszor énekes, mozgásos szokások kötődnek. E napokon gyakran jósló tevékenységek, meghatározott gazdasági munkafolyamatok zajlanak. Szárnyék: az Alföld területén ismert, nádból vagy vesszőből készített építmény, mely a legelőn tartózkodó állatokat  védte a széltől, vihartól, részben az esőtől. Pünkösdkor, máshol Szent Ivánkor (június 24.) a falu pásztorai együtt jártak házról-házra, hogy „pünkösdi garast“ vagy „bocskorpénzt“ kapjanak, ami a korábbi bocskorbőr járandóság kiváltását jelentette. Ebből vehettek maguknak új lábbelit. Vót még a Kisze hajtás, ami olyan tavaszi, téltemető népszokás, mely során virágvasárnap a lányok egy menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut, a tél megszemélyesítését, énekelve végigvittek a falun, majd levetkőztették, a szalmát pedig vízbe dobták vagy elégették. Zöldághordás: a tavasz megérkezését köszöntő énekes-táncos népszokás, amikor a falun zöld ágakkal vagy virágokkal kaput tartva vonultak végig a lányok virágvasárnap, húsvétkor vagy pünkösd idején. Mozgóünnep: olyan ünnep, amely nem esik minden évben ugyanarra a naptári napra. A Hold járásához igazodik. A pásztoroknak külön ünnepi alkalmaik  vótak. A tavaszi munkájuk kezdete és annak őszi lezárása is mágikus cselekedetekkel kísért jeles napokhoz kapcsolódik (Szent György és Szent Mihály napja). A gazdák a tejet és húst adó állatokért is mindent megtettek – a pásztorokat nagy becsben tartva –, hogy egészséges juhaik, disznóik legyenek, az állatok szépen fejlődjenek a legelőkön. Például Márk napján mindenhol rétest sütöttek a csordásoknak, akik nap mint nap kihajtották a háztól a teheneket a legelőre. Pünkösdi garas vagy bocskorpinz? Pünkösdkor, máshol Szent Ivánkor (június 24.) a falu pásztorai együtt jártak házról-házra, hogy „pünkösdi garast“ vagy „bocskorpénzt“ kapjanak, ami a korábbi bocskorbőr járandóság kiváltását jelentette. Ebből vehettek maguknak új lábbelit. „Szép plánták újulnak, termőfák virulnak...“ Gyön a tavasz, kezdüdnek a munkák A hideg, zord idő elmúltával örömmel köszöntötték a tavaszt a falvakban. Számos szokás tartalmazta a tél elűzésének, a tavasz fogadásának jelképes cselekedeteit (ilyen például a kiszehajtás , zöldághordás , májusfa állítás). A két legnagyobb vót a Húsvét meg a pünkösd. Az időszak két nagy ünnepének (húsvét és pünkösd) számos eleme utal a tavaszi újjászületésre. A húsvét a keresztény egyház legnagyobb ünnepe. Ekkor Jézus elfogatásáról, keresztre feszítéséről és feltámadásáról emlékeznek meg a hívő emberek. „Ma van húsvét napja....“ A húsvét úgynevezett mozgóünnep . Nem egy naptári naphoz kötődik, hanem a Hold járásához igazodik: húsvét vasárnapja a tavaszi napéjegyenlőséget – március 21. – követő holdtölte utáni első vasárnap. Így a húsvét évenként

változó dátuma március 22. és április 25. közé esik Kiszehajtás: olyan tavaszi, téltemető népszokás, mely során virágvasárnap a lányok egy menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut, a tél megszemélyesítését, énekelve végigvittek a falun, majd levetkőztették, a szalmát pedig vízbe dobták vagy elégették.

Zöldághordás: a tavasz megérkezését köszöntő énekes-táncos népszokás, amikor a falun zöld ágakkal vagy virágokkal kaput tartva vonultak végig a lányok virágvasárnap, húsvétkor vagy pünkösd idején. A húsvétra készülést 40 napos befelé fordulás, fizikai és lelki megtisztulás: a nagyböjt előzi meg. Ebben az időben

zajlott a házakban, az ólakban a nagytakarítás, a falak újratapasztása, meszelése. A lelki megtisztulás miatt ilyenkor visszafogottabb életet éltek az emberek, amit számos tilalom is szabályozott, ezért nem rendeztek már nagy mulatságokat, lakodalmakat sem. Nem  vót szabad táncolni, alkoholt inni és az ételfogyasztást is korlátozták. Az étkezéstől való teljes vagy részleges tartózkodást nevezzük böjtnek.  vót, aki ezt valóban 40 napig megtartotta,  vót, aki csak péntekenként étkezett ennek megfelelően, de a húsvét hete , főleg nagypéntek már nagyon szigorú étkezési tilalmak alá esett. A nagyböjtre jellemző, hogy húst, zsíros ételeket egyáltalán nem fogyasztottak, ezért is hívják a farsang utolsó napját húshagyókeddnek. Az ezt követő hamvazószerdán kezdődik a nagyböjt. Mindezen előkészületek, a környezet és a lélek megtisztulása után következett húsvét ünnepe, ami az egyházi események mellett (feltámadási körmenet, ételszentelés) gazdagon tartalmazott népszokásokat is.

 

„Elhozta az Isten piros pünkösd napját...“ „Megjelent a pünkösd napja, melyet Krisztus ígért vala, midőn mene mennyországba, mindenek láttára.“

 

A húsvéthoz igazodó, így szintén mozgó tavaszi ünnepünk. Húsvét után ötven nappal van pünkösd vasárnapja (jelentése a görög pentecost - ‘ötvenedik‘ szóból ered). Valaha ősi tavaszköszöntő, zöldágazó ünnep  vót. A keresztény egyház azt ünnepli ekkor, hogy Jézus mennybemenetele után a Szentlélek alászállt az apostolokra.  A falvakban pünkösdkor az egész település zölbe borult, feldíszítették a kerítéseket, a kapukat, a templomot. Ilyenkor májusfát állították, zöldágat hordoztak végig a falu utcáin, hogy házról házra járva elhozzák a tavaszt és hívogassák a nyarat. A lányok szokása a pünkösdi királynéjárás, a legényeké a pünkösdi királyválasztás  vót. Élő népszokás  vót a faluba. „Elfogy a tél, Farsangi maskarába bújsz böjtölsz májusfát állítasz hímes tojást készítesz (ha lány vagy) locsolkodni mész (ha fiú vagy) húsvét után komatálat küldesz karácsonyfát díszítesz ajándékot készítesz kiteszed a cipődet az ablakba a Mikulásnak töklámpással ijesztgetsz Luca napján nem varrsz karácsony estéjén gyertyát gyújtasz szilveszterkor nagy zajt keltesz 

 

 

A kereszténység a vallás, olvasás, mesék

 

A hagyományos közösségekben élő parasztemberek vallásos elképzeléseinek kialakulásában mindenekelőtt a  szülői háznak, a családban élő öregek meséinek, az iskolai hitoktatásnak, a templomi szertartásoknak és a különböző olvasmányoknak  vót szerepe, a Bibliát és a bibliai történeteket miséken vagy istentiszteleteken vagy otthoni összejöveteleken ösmerték meg. A hétköznapi élet minden területét áthatotta a vallásosság. Már gyermekkorban megtanultak imádkozni, először a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a reggeli, esti, valamint az étkezések előtti imádságokat, azaz az asztali áldást. Ezután megtanulták a Hiszekegyet és az Úrangyalát. A vallási kérdésekben való elmélyülést a kötelező hittanórák is segítették, a hittanóra a legfontosabb tárgynak számított az alapfokú iskolákban, ahol a katekizmus kérdéseiről hallhattak, megismerhették a bibliai történeteket. Természetesen az első áldozásra és bérmálkozásra készülő gyerekeket külön is oktatták, és a házasulandó pároknak is el kellett járniuk oktatásra a paphoz. És mivel a gyermekek egészen kiskorúktól kezdve jártak misére és istentiszteletre, felnőtt korúkra egészen jól tudtak tájékozódni a vallás kérdéseiben, ösmerték egyházuk szertartásrendjét, a gyakori énekeket, a Bibliából felolvasott részleteket.a vallásos ismeretterjesztésben ponyvanyomtatványokkal, imakönyvekkel, jámbor olvasmányok-kal is számolni kell. A népi hitvilágban egymás mellett éltek a hivatalos, tételes vallás tanításai a pogány eredetű képzetekkel, Isten, Szűz Mária, Szent Vendel mellett, hittek az ördögben, a boszorkányokban, a lidércekben. Gyóntak, de éltek a ráolvasás, a rontás, a szemmel verés erejében. A katolikus parasztság szemében a legfontosabb személy maga az Isten  vót, akit nagy szakállú, jóságos öregembernek képzeltek el, míg szemükben Jézus Krisztus  vót az emberarcú Istenség. Úgy képzelték el, hogy Isten a jót megjutalmazza, a vétkest megbünteti, és a betegség is Isten büntetése. A Szentlélek túl elvont  vót a parasztság számára, ezért nem kapott különös szerepet a paraszti vallásos gondolkodásban.A régi parasztemberek szerint a munka semmit sem ér, ha nincs rajta Isten áldása: például búzaszentelő körmenet vagy közös imádkozás a Szent-Orbán szobornál. A parasztok között elterjedt  vót az a szokás, hogy a szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztották és imádkoztak. Kézzel keresztet rajzoltak a kenyérre, mielőtt megszegték, ugyanis mint Krisztus testét tisztelték. A vallás a paraszt mindennapjainak akaratlanul is szerves része  vót, a köszönéstől kezdve a munkavégzésen át az imádkozásig. A tradicionális társadalmakban az emberek hittek a természetbeni erők létezésében, ez pedig az egyházi ünnepek megtartását erősítette, egyre szélesebb körben terjedtek az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokások (húsvét, karácsony). Ezzel összefüggésben terjedtek a körmenetek, a búcsújáró helyek, a szent kultuszok, kalendáriumokból, álmoskönyvekből, ima- és énekeskönyvekből jelentettek meg, illetve a Bibliából.  a parasztok között az imakönyv  vót a legelterjedtebb könyv.Az összes magyar nyelvű kiadvány 98%-a vallásos könyv  vót, de a vallásos irodalom mellett, a jog és a politika, a történelem, a földrajz, a természettudomány és műszaki ismeretek és a szépirodalom területéről is akadtak könyvek. Ebből valószínűleg a vallásos könyvek és kalendáriumok jutottak el a parasztsághoz. A vallásos könyvek nem az önálló olvasás, sokkal inkább a felolvasás által jutottak el a parasztsághoz a tollfosztóban, tengeri morzsoláskor, baráti összejöveteleken. Legtöbbször ugyanazt olvasták, ezáltal rögzültek az ismeretek.

 

Hogy nézett ki a parasztház

 

A ház tiszta szobájának kicsi ablaka az utcára nézett, a ház melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, ami főzésre-sütésre fűtésre szolgált. A házba a tornácon vagy pitvaron át jutott az ember, ebből nyílt a kamra meg a tisztaszoba. A kamrában a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász ha vót. A szálas gabonát a csűrbe, a tengeit a kassba rakták. A ház mögött vótak a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek; a legelő közösre maradt, hasonlóképp, de már a földesúrtól korlátozottan, erdő, vizek, nádas.a nád- vagy szalmafödeles házak egyszerűbbek  vótak, faluk sárral tapasztott vesszőfonatból készült, s gyakori  vót a kémény nélküli füstös konyha. Hogy a házhoz disznóólnál egyéb rendszerint nem csatlakozott, még nem jelentette a megtelepedés szűkre szabottságát. A csűr hiányzott a szálas terményt a szabad ég alatt tartották, mint ahogy a szem nyerése is a nyílt szérűn, nyomtatással ment végbe, s aztán földbe ásott vermekben raktározták.A család öltözete legnagyobbrészt a háznál készült, hiszen a paraszti gazdaságban megtermett minden ruhafélének az alapanyaga. A kenderből, esetleg lenből a fehérnép szőtte s varrta az alsóneműt; a férfiak a kék inget kedvelték. Mente és lábravaló a juhok gyapjából készült, gyakran durva abaposztóból; köpönyegnek az ujjas szűr járta, de kivált szegényebb ember gyapjas juhbőrből készült ködmönnel is beérte. Fejrevalóul hegyes posztósüveg vagy bolyhos fekete kucsma szolgált. Mesterember segítségéhez csak a magas szárú fekete, esetleg sárga vagy piros csizma elkészítésénél s esetenként a kender- és gyapjúfonál megszövésében fordultak. Térdig érő csizmát télen az asszonynép is viselt, többi ruhája ugyancsak a háznál készült, hálós főkötőjét is maga csinálta. Mindenestül a gazdaságból került ki az élelemrevaló. Döntő szerepet játszott az étkezésben a húsféle: szalonna, sonka, kolbász, hurka, disznóhús, baromfi, azután a mindennapi kenyér, a főzelékfélék közül a káposzta, kedvelték a hagymát. De tehéntejjel ritkán élt a magyar paraszt, véteknek tartotta azt a borjú elől elvenni, mint ahogy a borjút levágni sem  vót hajlandó. Vaj is inkább csak azért készült a parasztháznál, hogy megadhassák, amit a földesúr követelt. Juhtartó gazdák foglalkoztak sajtkészítéssel. A húsfélével való ellátás elsősorban a sertéshizlalásra épült, a ház melletti ólban moslékon, korpán, ocsún, szedett makkon s mindinkább kukoricán is, ősztől fogva minden háznál hizlaltak disznót. A szalonna nélkülözhetetlen  vót a háztartásban, sózott füstöletlen szalonnát vitt magával a legelőre a pásztorember is. Elterjedt mondás  vót: „szalonnás káposzta Magyarország címere”. Hírben, fontosságban nem maradt mögötte a parasztasszony sütötte kenyér sem. Mindennapra rendszerint a kétszeresnek (búza és rozs keverékének) lisztjéből készültnem hiányzott az ételek közül a kása, ünnepi alkalomra (esküvő, keresztelő, halotti tor) a pogácsa, a lepény, esetenként a rétes sem. Sok főzelék és gyümölcs nem került az asztalra, viszont, már csak a többnyire rossz vizek miatt is, az innivalók között fő helyet foglalt el, szinte kiegészítő tápláléknak számított a bor.A magyar parasztot középtermetű, zömök, napbarnított embernek írják le, bajuszt viselt, szakállát borotválta. Mindennapja kemény munkában telt el kora tavasztól késő őszig. Kivált a nyugati megyékben és a Felvidéken súlyos robotteher nyomta vállát. A fő mezőgazdasági munkára alkalmas időből a javát a földesúr szolgálatára kellett fordítania, dűlők szerint szétszórt szántóföld-darabjaira alig jutott belőle, annyival is kevesebb, mert hagyományos szokás szerint az egyes munkákat a hold járásához kellett igazítani. Mást, jobbat és másképp alig termeszthetett, mint dűlőbeli szomszédai, hiszen a faluközösség rendszabása szerint aratás után a tarlót, majd az ugart át kellett engednie a falu közös nyájai legelőjéül. De nem sarkallta több és eredményesebb munkára az sem, hogy gabonatermésének, bárányainak, méhrajainak ötödrészét úrnak és papnak kellett beszolgáltatnia. A néphit különben is azt tartotta, hogy bő termés, sovány esztendő, dögvész mind Isten áldó illetőleg sújtó kezének a műve, tevékeny emberi hozzájárulás és védekezés vajmi keveset változtathat rajta. S ha a robottal való túlterhelés közepette s a kötött gazdálkodás keretében mégis sikerült egy földdarabot nagy munkabefektetéssel termékenyebbé tennie, nem lehetett biztonságban felőle, hogy földesúr, esetleg paraszt kiskirály nem teszi-e rá majd a kezét. Így aztán a szegény ember nem ritkán arra a keserű bölcsességre jutott, hogy minek fáradjon, mikor nem lesz belőle semmije; ha nem dolgozik, akkor is ez az eredmény, s nem vehet el tőle senki semmit. S ahogy a népesség gyarapodott, a törpebirtokosok s a zsellérek száma még inkább nőtt, kellő földhöz egyre kevesebben jutottak. Egy-egy paraszt földjének átlaga mindinkább fél jobbágytelek nagyságúra csökkent. Az ehhez tartozó, országos átlagban mintegy 6 hektárnyi szántóföldön ha az elvetett mag négy és félszeresnél többet nem termett, nézhette a parasztgazda: hogy rója le a kilencedet és a tizedet, lássa el a kenyérrel a beszállásolt katonát, s maradjon neki elég vetőmagra, családja ellátására s valami még eladásra is –, hiszen bármennyire is magára a falunak határára, a maga művelte s a közösen használt földekre kellett alapoznia megélhetését, időnként mégis csak be kellett szereznie kívülről valamit. S főképp pénzbeli terheit fedeznie kellett valaminek áruba bocsátása révén. S végképp felborult gazdálkodásának egyensúlya, ha rossz esztendő következett, amilyenről a források sűrűn hírt adnak. Fokozottan helyt kellett állnia tehát a gazdaasszonynak is a házban és a ház körül. A begyűjtött termés elhelyezése, tisztán tartása, kártevőktől való megóvása, a velük való gazdálkodás, a család élelemmel, ruhával való ellátása, az aprójószággal törődés, kerti munka mind rá hárult. A gyermeknevelés is az ő gondja  vót. Fiút, lányt zsenge koruktól munkához szoktattak, eleinte libaőrzés s más pásztorkodás  vót a dolguk. A fölcseperedő fiú aztán fokozatosan a mezei munkába is bekapcsolódott, már a szántás-vetésben is segítségére  vót apjának. Lányát pedig a parasztasszony a háztartás, s fonás és a szövés munkáiba vonta be. Úgy tartották, azért is szorosan munkára kell fogni s lehetőleg minél előbb, már 14 éves koruktól fogva férjhez adni a lányokat, hogy házasságon kívül gyermeket ne hozzanak a világra. Szégyennek tekintették, ha a lány pártában marad.

 

A Rétközi tájszólásrul

 

Ez a könyv igyekezett  megőrizni az ízes Rétközi tájszólás aranyköpéseit az utókor számára. A még élő idősek - kiejtésére jellemző a gyakori „í-zés” (pl. kék - kík, pénz - píz, néz - níz, szép - szíp), illetve a kettőshangzók használata (pl. ló - lóú, kóla - kaula). Szintén jellegzetes felszólító módban a "-fele" irányjelző szócskával történő nyomatékosítás (pl. csináld megfele, menjél kifele stb.), de az igeragozásnak is megvannak a térségre jellemző sajátosságai (pl. tudol, mondol, fogol, megyen, jösztök). A környéken élők a "d", "t" és "n" hangokat sokszor "gy", "ty" és "ny"-nek ejtik (pl. térd - térgy), néha pedig kétszer is kiteszik a tárgy ragját (pl. osztat, őtet, eztet).Ezen a területen erőteljesen keveredik az északkeleti nyelvjárás a tiszaival, mivel a török korban elnéptelenedett területekre Békés megyéből telepítettek be tótokat, akik magukkal hozták a keveredő szlovák-alföldi nyelvi sajátosságaikat. Ez az idegen nyelvi hatás mind szókincsben, mind kiejtésben megjelenik, a megyében élő idősek elmondása szerint a tirpák kifejezést pedig azokra használták, akik se magyarul, se tótul nem beszéltek helyesen. Kiejtés: A tiszai nyelvjárásban (a Tiszántúl és a Felső-Tisza-vidék magyarországi, romániai és ukrajnai területei) jellegzetes az í-zés: a köznyelvi „é” hangot az „í”-hez hasonlóan ejtik – pl.: níz (néz), píz (pénz), fílsz (félsz). Debrecentől keletebbre (Ukrajna és Románia egy részén is) számos esetben „e”-nek ejtik a köznyelvi „ö” hangot: ser (sör), perkelt (pörkölt), megcsemerlett (megcsömörlött) – de ez nem minden olyan szóra áll, amelyben a köznyelvi kiejtés szerint „ö” hang van (például az öt, ökör, zöld kiejtése nem különbözik). Nagy területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a zárt és a nyílt e között nem tesznek különbséget. diphtongusok, kettős magánhangzók, a jellemzők. A nyelvjárási terület északkeleti része szorosan kapcsolódik Erdély mezőségi nyelvjárásához, ami a szókincsben is jól lemérhető. Nekem is sok bosszúságot okozott a gimnáziumban amíg a tájszólásról leszoktam. Nézzünk rá pédákat, mindenki lemérheti mennyire ismeri; 200 éve így beszéltek öregapáink a Rétközben, de idővel a néphagyomány feledésbevész.

 

 Mán napszállat vót, vecsernye után, eccer Isten uccse, a bolynyik jelibátor obligát nosza felkergette a dobár duzmad lesmestert, mer a górénál tikmonyra fájt a foga, az oszten abcúg legott felkepesztett a bizserefára, ott rejtezik fennen retikálva, aki ott babirkált a kutricánál, oszt amiko fertályórára legyött, az gaborgya imposztor, kicsit gyaszmat és muruttya gányó böszme böhöm süly póka paniperda tiknyó, nem packázott sokat vele,  ódalba somta a gerdóját egy gömbörlő abronyica azsaggal, úgyse lesz ebbül mán egérütő, szerette vóna jól megvelagászni, nem sikerült fejbiszni, a csetresz ampával se, kézifészerrel, el is tünt menten az a  latorkert tekerületének hácsku garádjába, oszt ebujt a dilló a baglába, nem mert kigyönni, egisz nap acsongatta a mereklyét, pediglen ihes vót.

 

Sok olyan szót használunk amit a városiak nem tudnak.  tőzsér marhakereskedő, rapsic orvadász, rongyás ószeres, Az angyalok hintója, vagy a Denceszekér; a Göncölszekér népi megfelelője. Vesszőparipa; Bugás nádfejet vettek a gyerekek a combjuk közé, azzal szaladgáltak. takács A takács a vászon és különféle szövetek készítésével, szövésével foglalkozó hagyományos kézműves mester.  Langalló; Kenyérsütéskor készítik, lángosféle, melyet fogyaszthatunk sósan, édesen és főtt ételekhez kenyér helyett. A süly skorbut, A töltöttkáposzta szárma dalma nevet kapta. A gádor földbevájt házikó padlása  vót. A kanta; nyolc literes, cserép, fa vagy bádogkorsó, melyben bort tároltak hajdanán. A kajmó  a  szalonnaakasztó fogas népies neve. A verécét tili tolival is bereteszelheted, de görbölhheted is az felülről záródik.  talpastik a kacsa göbe meg a disznó. Nézzünk példát rá János bácsi előadásában; Intéző vótam az Elek métóságos Úrnál. Ottan mesilték a régi öregek ezt a történetet. Mikor Krisztus urunk a fődön járt szem Péterrel, mentek mendegéltek, eczczer nyári időbe éppen aratáskor. Nagy meleg vót, hát amint mentek, szem Péter nagyon mekszomjazott. Egy nagy csapat arató éppen az út mellett arattak, asz mongya szem Péter: – Jaj uram, be szomjas vagyok, mekhalok szomjan, úgy ihatnám; én megyek, kérek attól az aratóktól egy ital vizet. – Jaj Péter, asz mongya Krisztus urunk, ne menj oda, az egy nagy gazdának aratójai, azok nem fognak vizet adni. – Jaj uram, de nagyon szomjas vagyok, ha nem adnak, nem ütnek fejbe. És elment, kért egy ital vizet. Aszt felelték: – Bizony nem adunk mi, mert az ivókút nagyon messzi van arra elfele és már buza kevés van aratnivaló előttünk és déllére az ivókúthoz közzel fogunk menni aratni, hát már nem adhatjuk a vizet. Péter visszafele ment, oszt felelte Krisztus urunk: – No ugyi Péter, megmondtam, hogy ne kérjél vizet, mert azok nem fognak adni. Haladtak tovább szomjason. Megént találtak az út mellett két aratót, egy ember felségestől aratott. De akkor állottak bele egy darab fődbe aratni csak. – Jaj uram, asz mongya Péter megént, nagyon szomjas vagyok, én mekpróbálom ettől a szegény embertől. És elment, kért egy ital vizet. Az asszony mingyá lelökte a sallót, felkapta a korsót, kiöntötte és elszaladt, hogy friss vizet vigyen Péternek. És vitt friss vizet; ivott Péter. Visszamenvén Péter, így felelvén: – Jaj uram, áldd meg ezt a szegényembert, ezek kevesen vannak, szegények és mégis nem sajnált elszaladni friss vízért, félbe hagyni a munkát. Mire Krisztus urunk aszt felelte: – Meg van a mán Péter. Megint szólott Péter: – Jaj uram, verd meg aszt a nagy gazdát, mert sajnált egy ital vizet. – Az is meg van mán, Péter. A nagy gazdát megverte azzal, hogy kevés búza vót előttök, sokan vóttak, déllére le akarták aratni, hogy az ivókúthoz közelebb menjenek déllelni, de egész nap arattak, még sem fogyott le a búza, se nem haladtak semmire. Mindig dógoztak, még sem értek semmire. A szegény embert pedig megáldotta azzal, hogy ők kettecskén arattak, de mikor egy markot vágott, hat is vót dűlve mikor egy kévét kötött, hat is vót kötve. Csakhogy mikor észrevették magukat, a zegész nagy darab főd le vót aratva, még este se vót. Ilt eczczer egy gazdag városba ety pár czigány. Nagyon bódogul íltek, csak avvót a bajuk, hogy gyerekek sohase vót. Mindíg kírtík a zistent, hogy adna nékiek ety fiú gyereket, olyan szíp nevet adnának neki, hogy a világon párja sem lenne. Öreg korjokon az Isten meksajnálkozott rajtok, ís született az öreg asszonynak ety fiú gyereke. mekkereszteltík Bársonnak. A kis Bárson nőtt idő után felfelí; mikor tíz ívett elírt, míg annyit se tudott, hogy vegye a kanalat a szájába, ojan kęnyín nevelte az öreg czigányasszon, ű egyíbre nem gondolt, csak az evísre, alvásra. Ött má a lú fiam? – Ött is, ihutt is. – Érigy hát fogg be, menek sziéna hordani. – Hónap is hordhatnánk. – Hónap zabaratni menünk. – Kivee? – Nyiri komámvaa, meg Balla sógorvaa. – Hát hun a nięgyellő? – A csőrfiába. – Hát a kócs? – A kossókasba. – Hát ięde kisütte má a kenyęrt? – Most a szent helyen szedi kifele. – Aggyon hát egy kis lepęnyt! – Ott van la, egyé. – Né te mán, élél amoda gyön keresztapám, meg a Zsófi, neki is aggyęk!. Ezt még én is alig értettem meg.

 

Egy utazó visszaemlékezése és elmélkedése

 

Micsoda varázslatos rejtelmes világ ez, tele titkokkal. Akármerre megy az idetévedt vándor, csak nádat és vizet láthat, meg az eget. Ahol száraz út vezetett a rétségbe, csakhamar zöld gyep bársonyán haladt az ember és ingyen sem gondolta, hogy a vastagra nőtt moha ingoványos helyre csalta, csak mikor kötésig süllyedt a sárban. Aki nem ismeri  a titkos ösvényeket, az könnyen belevész a mocsárba. Sok bújdosót rejtett el a hatalmas láp zsombékos búvóhelyeivel. Sok betyárnak, bujdosónak, szegény legénynek nyújtott menedéket, és lehetőséget, hogy csillagtalan éjszakákon az e mocsárvilágból szigetként kiálló dombhátakat meglátogassa, a szegény emberek mindég sehitettek a nehéz életü bújdosóknak. A Rétköz népének életével foglalkoztam a könyvemben. Közel 30 apró falut foglal magába ez a mesebeli világ. A terület néprajzi szempontból rendkívül érdekesnek ígérkezett, mert vizes, ingoványos, nehezen járható és nehezen megközelíthető  vót. Itt elszigetelten éltek az emberek, nyelvük szokásaik, tárgyaik, foglalkozásaik is kezdetlegesebbek, maradibbak  vótak és tovább fennmaradtak mint a nagyobb falvakban. Értékes emlékeket őrzött meg az itt lakó közösség. A vizet 1881-ben vezették le. A még élő öregek információval szolgáltak egyes községek határának régi neveiről, a határrészek jellegéről. Az idő szorított és félő  vót hogy kihal az utolsó élő tanú is. Persze a víz levezetésével a terület képe, az emberek élete alaposan megváltozott, a régi életmód emléke egyre inkább halványodik, s vele együtt sok név is feledésbe merülhet. Az élő szó mellett rengeteg iratot lapoztam át, tagosítási iratok, földkönyvek, térképek kéziratok. A Rétközt ismerő idős emberek is elhaltak már, (Éles Mariska néni 92 évesen közben megpihent) de szerencsére találtam még pár ,,olyan alkalmas embert, aki látott még valamit a határ ősi képéből, annak elmúlásából" így ezeknek a falvaknak az adatait is sikerült többé-kevésbé összegyűjtenie. Általánosságokban írtam a hétközna-pokról, de ezek az információk minden falura tanyára érvényesek  vótak. A földesurairól, lakóiról, lakóinak életéről, foglalkozásáról, szokásairól olvashatunk részben a források, részben saját gyűjtésem alapján. A területhez fűződő szájhagyományok néha igen szórakoztató olvasmányok.

 

Élet a háború alatt

 

 A háború alatt sokat éheztünk, sok madártojást gyűjtöttünk, felmásztunk a nyárfára oszt kifosztottuk a fészkeket, a fiókákat kisvarnyút, kisgalambot. Csigát, békát, csikot, halat, kisnyulat, kisfácánt, fogolyt, mindent összegyűjtöttünk, növényeket is; tyúkhúr, százszorszép, utifű, pitypang, porcsin fehérhere, kövérke, pásztortáska, repkény, csalán, papsajt, libatop, medvehagyma, csicsóka, sóska, még a rózsa virágszirmot is megettük. Nem beszélve sok féle gombárul, nagyőzláb, vargánya, csiperke, laska,  szarvasgomba.

Demecser felszabadítása

 

Korabeli dokumentumok és visszaemlékezések alapján. Plijev altábornagy a Malinovszkij marsalltól kapott parancs alapján elhatározta, hogy Nyíregyháza, Gáva és Rakamaz elfoglalásával el-vágja a „Wöhler” seregcso-port visszavonulási útvonalát nyugat felé. A feladat végre-hajtására a 23. harckocsi-, a 7. gépesített- és a 4. gárda-lovashadtestből csapásmérő csoportot alakított. Plijev Nyíregyháza ellen két irányból tervezett támadást. A 23. harckocsihadtestnek Balkányon és Geszteréden keresztül délkeletről, a 7. gépesítetthadtest erőinek pedig Hajdúhadház– –Újfehértó útvonalon délnyugatról kellett megrohamoznia a várost.

 

 

Issza Alexandrovics Plijev altábornagy...

 

A 4. gárda-lovashadtest a támadás második lépcsőjét alkotta. Az 5. gárda-lovashadtestnek kellett fedeznie a csapásmérő csoportosítás jobbszárnyát, a 6. gárda-lovashadtestnek pedig a balszárnyát. Így a szovjetek újabb támadásukat 20-án hajnali 04 órakor az első lépcsőben négy, a másodikban egy hadtesttel kezdték meg. Malinovszkij kiadott parancsában Nyíregyháza elfoglalásának határidejét október 21-én estére tűzte ki. Plijev altábornagy elbizakodott módon úgy döntött, erőivel ezt még 20-án végrehajtja. Elhatározásakor jelentősen lebecsülte a németeket, valamint azt a tényt, hogy a feladat teljesítéséhez fáradt katonáinak 45–50 kilométert kellett harcolva megtenni, és a szovjet csapatok útjában legalább kilenc–tíz, támpontként kiépíthető település feküdt. Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is. A szovjet 2. Ukrán Front (a román csapatokkal megerősítve, parancsnoka Malinovszkij marsall) Szeged – Nagyvárad – Kolozsvár térségéből, a 3. Ukrán Front (a jugoszláv és bolgár egységektől támogatva, parancsnoka Tolbuhin marsall) Bácska – Bánát irányából, míg a 4. Ukrán Front (parancsnoka Petrov tábornok) pedig az Ungvár – Munkács – Máramarossziget vonalról támadta meg a hazánkat megszállás alatt tartó fasiszta csapatokat, 1944 szeptemberének végén – október elején.

 

Hermann Breith tábornok...

 

 A 2. Ukrán Front csapatai a lovasság és a harckocsi alakulatok október 22 -i gyors támadása következtében elfoglalták a nagy kommunikációs központot és az ellenséges védelem fontos fellegvárát magyar területen - Nyíregyháza városát, és elfoglalták a városokat is. Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Nyírlugos, Napkor, Demecser, Kemecse, Kótaj,  nagyobb településeket és a Napkor, Demecsher, Kemecse vasútállomásokat. A 2. Ukrán Front csapatai sikeres offenzívát hajtott végre. A németek és a magyarok megpróbálták késleltetni a szovjet egységeket, hogy időt nyerjenek és felkészüljenek Nyiregyhaza városának védelmére. Az ellenség sietve jelentős erősítéseket szállított a területre. Ugyanakkor a németek ellentámadást indítottak Hajdúhadház városától délnyugatra fekvő területen. A szovjet csapatok útközben újjáépítették harci alakulataikat, és meghiúsították az ellencsapást. Az ellenséges ellenállást elnyomva harckocsi alakulataink és lovasságunk gyorsan előrenyomult.

 

Idézet a Pesti Hírlap 1944. október 20-i számából;

 

A Doni kozákok keletről és délről betörtek Nyiregyhaza városába, és az utcai csaták eredményeként elfoglalták. A városért folytatott csatában lovasok többmint 2000 német katonát öltek meg. Sok foglyot ejtettek. Nyíregyháza az ellenség védelmének erős fellegvára és fontos kommunikációs csomópont  vót. Öt vasút és több stratégiailag fontos út központja. Az 5. gárda-lovashadtest Hajdúsámson–Balkány irányában támadott azzal a feladattal, hogy 17 óráig vegye birtokba Nagykállót, Napkort, és Orost. Másnap, 21-én támadását Nyírtét–Demecser felé kellett folytatnia, és délig el kellett foglalnia Berkeszt, Demecsert és Nyírbogdányt. A hadtestnek erős előrevetett osztagaival be kellett vennie Kisvárdát és Dombrádot is. Az 5. gárda-lovashadtestnek még 21-én este ki kellett jutnia Nyírtura– –Kemecse–Székely–Berkesz–Demecser terepszakaszra, ahol biztosítania kellett a főerőket északkeletről. Plijev altábornagy erői 22-én folytatták támadásukat északi irányban. Az 5. gárda-lovashadtest napközben elfoglalta Nyírtétet, Berkeszt, Demecsert és Kemecsét. A 23. harckocsihadtest lezárta az Ibrány, Vencsellő és Rakamaz területén áthaladó utakat. A 4. gárda-lovashadtest Nyíregyházát védte, főleg nyugati, délnyugati és déli irányból. A gyorsan mozgó hadtestek számára igen hátrányos következményekkel járt, hogy a 27. hadsereg még mindig Nagykállótól 20–25 kilométerre délre  vót. Ezért Plijev nem rendelkezett elegendő gyalogsággal a hadtestei által elfoglalt területek hatékony védelmére. Napközben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és a magyar IX. hadtest erői nyugat felé törtek előre. Északnyugatról a hadseregcsoport egyik mögöttes területi parancsnokságának biztosító csapatai közelítették meg Nyíregyházát. A német „Scholze” harccsoport ismét visszafoglalta Demecsert. Nyírtura és Nyírbogdány is német–magyar kézbe került. Később a sikeren felbuzdulva a csapatok elfoglalták a Nyiregyhaza városától északra található Kemecsét és a Demecseri vasútállomásokat is. A felderítő lovaskatonák jól beszéltek magyarul, mert köztük sok Rétközi magyar hadifogoly  vót, aki az oroszok oldalán folytatta tovább a háborút. Nem akartak hősök lenni, de azzá tette őket a történelem.

 

Északi hadmozdulatok

 

A német katonák észak felé, Gégényen át Dombrád felé vonultak. Mivel Székely felől tank csatát vártak, a demecseri úton a mély vízgyűjtő csatornánál a hídon, az út közepén tank elhárító gödröt ástak és tank elhárítóval egy német katona várta a támadást. A Lónyai csatorna Bogdányi úti és Berkeszi úti hídját is felrobbantották. Október 19-én estére a németek összeszerelték Demecserből a 14 év feletti fiúkat, a leventéket és velük együtt elvonultak Gégény felé, Dombrádra. Vonulás közben Gégény határában a németek támadást észleltek és tüzelő állást kerestek. Így a fiúknak sikerült megszökni. Kukoricaszár kupokba rejtőztek el. A németek gyorsan elvonulta, a fiúk pedig reggelre hazajöttek. Október 20-án reggel csendes napsütésre ébredt a lakosság. A katonák elvonultak, az utcák üresek  vótak. A reggeli kis istentiszteletre szóltak a harangok. De a lakosság félve lépett ki az utcára, a nagy csendességben valamire vártak.

 

Gyönnek az oroszok

 

Tíz óra körül szovjet (vagy magyar) lovas felderítők jelentek meg Kék felől a határban, a földeken keresztül, végigjárták az utcákat és lövés nélkül megszállták a községet. Az istállókban lovakat cseréltek, ellenőrizték a határt is, élelmet kértek és estére elvonultak a községből. Közben a szőlőnél két német katonát elfogtak és az állomásnál, a váltókezelő betonbunkere elé állították és kivégezték őket. A kivégzett németeket a temető bejárata mellett a lakosság hantolta el, titokban félve a megtorlástól. Éjszaka visszajöttek a németek, („Scholze” harccsoport) keresték a kivégzett katonatársaikat, de hiába. Igen idegesek  vótak, de hiába kutattak a társaik és a partizánok után, éjszaka ők is elvonultak a faluból. Hogy hány katonát temettek el a faluban és a környéken, senki sem tudja megmondani. Már alig élnek azok, akik még emlékeznek arra, hova földelték el félelmükben az emberek a holtakat. A végtisztesség minden halott katonát megillet.

 

A hírhedt „Plijev” és „Gorskov” lovaskozák hadtest...

 

 

A népírtásban az 5. gárda-lovashadtest 63. lovashadosztályának parancsnoka is részt vett. Például a kozákok Nagykállóban az ottani elmegyógyintézet összes női ápoltját megerőszakolták. Demecserben több tucat nőt erőszakoltak meg a katonák. Amikor panaszba tették neki, Sztálin csodálkozott: nem értem miért nem értik meg, hogy az állandó életveszélyben élő katonáknak joguk van egy kis szórakozásra, így engedik ki a gőzt.  A hadifoglyok között, oroszul, németül és magyarul beszélőket kerestek felderítőnek. Vlagyimir Moszkalenko, aki magát bosszúállónak nevezi, felderítő  vót az 5. gárda-lovashadtestnél, visszaemlékezéseiben azt írja; munkámat civil ruhában, fegyver nélkül teljesítettem. Az ellenséges csapatok mozgásáról, létszámáról, fegyvereinek, személyi állományának nagyságáról kellett híreket hoznom. Az általam megszerzett információknak köszönhetően úgy lehetett megsemmisítő csapást mérni az adott katonai egységekre, hogy saját katonáink szinte teljes biztonságban maradtak. Basa Géza huszár zászlós visszaemlékezésében a hadosztály kötelékébe tartozó 27. felderítőosztály és a 70. gyalogezred részei 1944. október 29-én Kótaj és Demecser térségében folytatott harcokat. az említett alakulatok Kótaj és Demecser térségében kerültek bevetésre, ebben a térségben gyülekeztek október utolsó hetében a IX. hadtest (amelyhez a 27. hadosztály is tartozott) csapatai, amelyek közül több is részt vett a Nyíregyháza visszavételére 26-án megindított hadműveletben. Vajon emlékszik még valaki, arra, hova temették őket? 1944 októberében a hírhedt „Plijev” lovas harckocsi, valamint a „Gorskov” lovas gépesített csoport kozákjai sok rémtettet hajtottak végre, sok ártatalan civilt kegyetlenül legyilkoltak, és sok nőt megerőszakolták, akiből még élnek páran. A visszafoglaló németek több jegyzőkönyvet is felvettek szovjet rémtettekről. A német 3. hegyi hadosztály katonái egy szőlő megtisztításakor egy teljesen kétségbeesett magyarba ütköztek, aki egy földbe vájt bunker előtt gubbasztott. Amikor a katonák benéztek a bunkerba, ott a magyar meggyilkolt várandós feleségének holt testét látták. Torkát és felsőtestét felmetszették. A meg sem született gyermeket lefejezték. Nyíregyházán egy vendéglős felesége meghalt, miután tizennyolcszor erőszakolták meg az oroszok. 45 évig nem  vót szabad ezrekről beszélni. Kivégzések, rablások, fosztogatások, megerőszakolások sokaságáról tudunk.

Demecser a Kende nemzetség része

 

(Borsa Iván: Zsigmondkori oklevéltár VIII. (1421) )

 

1222 Dec. 7. (8. die Andree) Miklós leleszi prépost és a konvent előtt Perényi Péter or-szágbíró ítélete értelmében Zeredahel-i Ferenc András-nap nyolcadán (dec. 7.) név • szerint felsorolt ötvenedmagával, nemes eskütársaikkal együtt ― Agoch-i Miklós, Bary-i Lukács fia: Péter, Cheb-i András fiai: Tamás és Márton, Lőrinc fia: István, Gathal-i Balázs fia: András, Abahaza-i Miklós, Pelehthe-i Dénes fia: Miklós, Tharnoch-i Se-bestyén és Márton, Kisfalwd-i Bekes és László, Chokhaza-i Chok István, Checher-i Ormos György, Helmeche-i Márton fia: Máté, Strythe-i Tamás, Kisfalwd-i Damján, Alpar-i Mátyás, Miklós és János, Chekehaza-i Gergely, Strythe-i László fia: Ferenc, Homok-i Jakab, Harazth-i Péter, Zakal-i Dávid, ICalno-i János fia: Antal, Demecher-i Gergely fia: Fábián, Bayor-i László fia: Imre, Da[r]och-i Miklós fia: György, Me-zewtharkan-i Miklós fia: Antal, Helmcch-i Benedek fia: János, Lewe-i Lőrinc és Antal, Hegalya-i Baglyos Péter, Sykath-i György, Kozmafalua-i Domokos, de dicta Th[arno]ch Kelemen, [K]amonya-i János fia: Konya, Ronywa-i Miklós fia: Mihály, Gersen-i András fia: Pál, [Kozm]afalwa-i Kozma János, Fyge-i [Andr]ás fia: Mihály, A helyiség neve egy 1261-1267 körüli oklevélben tűnt fel újra, amely szerint Kárászi Sándor bán megvásárolta a Kékkel határos Kendemecher nevű birtokot, ami a Kende nemzetséghez tartozott. Az Almost és ivadékait hűségükről pogány - a vérségi társadalomszerveződési keretek között élő népek számára megszeghetetlen - esküvel biztosító, „ előkelő, hadban hatalmas, hűségben állhatatos... hét fejedelmi személy", a hét honfoglaló törzsfő között ott  vót „Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és Kölese-nemzetség" származott, s akiknek az ivadékai - a Szente-Mágóc s nemzetség leszármazottaiként a kételemű névadási szokás meghonosodásá t követően Kölcsey és Kende családneveken vonultak be a magyar történelembe. A reformkorig inkább csak Szatmár, Bihar, Ung, Abaúj, Gömö r és Máramaros vármegyékben ismert famíliák honfoglalásig visszavezethető eredetéről a magyar himnusz írója - Szemere Pálhoz címzett önéletrajzi levelében - így vallott: „A Kölcsey nemzetség már emberemlékezetétől fogva Szatmár megyében törzsökösnek tartatott. A nemzetség levéltárában vágynak levelek fel a 13-ik [!] századig. A nemzetség s a megyeiek elejétől fogva úgy hitték, hogy eredetünket Ázsiából vesszük, s javainkat ex prima occupatione et divisione regni bírjuk."^ Némi fantáziával és az írott források tartalmát a hagyományokkal ötvöző, az ázsiai pusztákig visszakalandozó őskeresés Kölcsey Ferencnél versbe is kívánkozott: „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak, / Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé; /Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem / Honi szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség / ...Kölcsey nemzetség, Ete hü maradéka, kit egykor / Don hullámai körül, a Hét magyar egyike, hős Ond, / Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn. / Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett, / S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr... " Mé g ebben, a részleteiben idézett Töredékben sem feledkezett meg a költő a Kölcsey és Kende nemzetség közös temetkezési helyéről, a Cégényben alapított monostorról mely településnek a nevét a nemzetségeket egymástól megkülönböztető predikátumként viselte az egyik Kende-ág, amíg a második világháborút követő proletárdiktatúra hatalmasai el nem tiltották őket ettől a szokástól. Az Ond fia Ététől - Karácsonyi szerint Szentétől és Mágócstól - származtatott nemzetség 1344-ben még egynek vallotta magát. A nemzetségi hagyomány és egy királyi privilégiumlevél tanúsága szerint ekkor kapták volna Nagy Lajos királytól Cégény helységet, (dánád) ahol monostort alapítottak, ami a nemzetség közös temetkezési helye lett, s a megannyi birtokosztálykor megmaradt közös nemzetségi birtoknak Cégény ugyan közbirtok maradt, de a gyors ütemben népesedő ősi nemzetség rövid időn belül két ágra - Kölcsey és Kende - szakadt. A fiágon gyorsabb ütemben szaporodó Kende nemzetség 1515-ben újra elágazott. A rokonság egyik köre a kölesei, a másik pedig a cégényi praedikátumma l különböztette meg magát jelezve , hogy utódokban megszaporodván, két ágra szakadtak, és természetesen megosztották egymá s között az ősi birtokokat is. A kende vagy kündü magyar méltóság  vót a kettős fejedelemség idején, a honfoglalás előtt, a főfejedelem és vallási vezető.

 

Nevelni vagy legelni? ezt itt a kérdés!

 

Régen jólneveltek voltak a gyerekek, pedig nem több diplomás szülők nevelték őket. Nevelni a szülőnek a gyereket születésétől kell, hogy iskolaérett korára szocializálódjon, mondják a pedagógusok.  Ebben a korban az emberi viselkedés és magatartás formálásának leghatékonyabb eszköze a játék. A keresztény értékrend nem divatos, az erkölcs elavult, becsület tisztesség kihalt a magyar szókincsből. Maradnak a család által közvetített minták, a baráti társaságok belső normái, a divatdiktátorok beteges sugallatai, amik formálják alakítják rombolják a még megmaradt értékeket is. A környezeti hatásoktól nem tudjuk elszeparálni életünket. Az internet és a mobiltelefon, a gyerek fejlődését gátolja. A plasztikus személyiséggel rendelkező ifjúság nyitott és fogékony legjobban a mentális befolyásra. A sajtóból ránk zúduló erőszak, a televízióból áradó agymosás, az interneten elszaporodott szemét mind mind kihatnak életünkre, idegrendszerünkre, befolyásolják viselkedésünket, alakítják hangulatunkat, formálják személyiségünket. A mobilfüggőség miatt megreked a gyerek fejlődése és kialakul a szenvedély. A gyerek elhanyagolja környezetét, saját életét, szükségleteit, mert a folyamatos vágy arra kényszeríti hogy újra és újra visszatérjen a kényszerképzetéhez, ami felértékelődik és minden más hétköznapi cselekedet háttérbe szorul. A viselkedési függőség sokkal kifinomultabb és könnyebb elpalástolni. Elvész a család, a munka, a szerelem csak a szenvedélynek marad hely. Több tucat olyan viselkedési attitűd létezik amit nem fedezünk fel viselkedésünkben életvitelünkben. A magatartászavarok mellett megjelennek az interneten élőket kisérő szokásos mentális zavarok is, mint az izoláció, az alulszocializáció és a fimóta vagyis figyelemzavar, és ezzel társul még az opoziciós zavar, ami támadó agresszív indulatos viselkedésben nyilvánulhat meg. A "fimota" figyelemzavarral és a motorosnyugtalansággal jár, nehézséget jelent a figyelem megtartása számára. A napi tevékenységben feledékeny és nem figyel a szülőre vagy a tanárra, amikor beszélnek hozzá a külső ingerek könnyen elvonják a figyelmét. Az értékrend lassan átalakul és az önfejűség és az agresszivitás uralkodóvá válik. Gazdag az, akinek több a pénze, mint a vágya, és az a szegény, akinek a vágya több, mint a pénze. A boldogság titka nem az, hogy még többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és hogy kitöltsük életünk üres kereteit ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk. A szülő feledata, hogy tartalommal töltse meg e gyerek napját. Aki nem képes szocializálódni, elfogadni a társadalmi együttélés szabályait, az előbb utőbb olyan szobába kerül ahol rács van az ablakon, mert a társadalom kiveti magából, lehet az elmegyógyintézet vagy börtön. Már az általános iskolában vannak jelek, amik előrevetítik a gyermek jövőjét, ami  a középiskolában már végzetes pályára áll. Ha nem foglalkozunk eleget gyermekeinkkel, hanem rábizzuk őket a mobiltelefonra és az internetre, akkor mi taszítjuk bele a szakadékba. A szülő nem fogadha el, ha a tanár felhívja rá a figyelmet, felháborodik és inkább veszni hagyja gyermekét, mint hogy feladja büszkeségét. Azoknak, akiknél ehhez magatartászavar is társul, nagyon súlyos tüneteket mutatnak és otthonról sem kapnak megfelelő segítséget, biztosan többet tudna nyújtani egy speciális iskola, ahol néhány év alatt a gyerek megtanulhatná viselkedését szabályozni.

 

Demecser részei, amire még emlékeznek...

 

 

Mindenki ösmeri a szöllő hegy dűlőt, a községtől keletre fekvő szántóföldek és kaszállók neveit; Dióhegy, szántóföld dió alakú homok dombon, Kosárok szél hordásos homokhegyek, Énekes oldal, szántó és kaszálló földek, Bábaj, Zsombékos rét, Ravasz lyuk vizenyős szántó főid, Berkeszi ér oldal, dűlő, szántó és kaszálló földek a községtől dél keletre a berkeszi határ szélen. Juha alja, szántó és kaszálló föld a szomszédos Székelyi határban  vót Juha nevű erdőtől vette a nevét, Hát dombos szántó főid, Vad meggyes, vizenyős szántó föld, hajdan erdő  vót, Kettős kátyú, két egy mással össze kötésben lévő zsombékos rét, Kecskéskátyu, zsombékos rét. Dohos csárda, korcsma a községtől dél keletre, afalutul fél órányira. Nevét vette a dohos bortól, melyet a korcsmában árultak. Fűzes-ér, Zsombékos kaszálló, Nádas kátyú nádas rét, Pap kátyú mocsáros kakás rét, Kerekrét, mocsáros kakás rét, Karácsony hegy, ― homok hegy, szántó föld, Pap erdeje, hajdan erdő  vót a papok birtokában, jelenben szántó föld, Lenáztató, egy kis tócsa a község közelében, melyet kender és len áztatásra használnak, Boszorkány hegy, homok hely szántóföld, Porkoláb, szántó föld, Rofoj, dűlő, a községtől délre. Borsóvá, erdő és szántó főid, Csikgát, dűlő, Dinnyéshegy ― Szántó föld, dinnye termő hely. Büdös rét ― mocsáros rét, Fekete föld, búza termő szántóföldek. Szegények Zúgja, rósz gabona termő föld. Falu szigetje, Szántó föld, sziget, hajdan a községé  vót. Kékkas, dűlő, nádas és kakás rét, Akasztóhegy, ― homok hegy, szántó föld. Kolokányos hegy, alatta sok kolokány termett, Pecsenyés hegy, ― szélhordásos, sovány szántó főid, Pecsenyés Sziget, Sziget, szántó főid, Disznó kút, egy kátyú, Eklézsia Szigetje, Sziget, szántó főid, Határ hegy ― kaszálló és szántó földek a határ szélen, Csinálos hegy, szél hordásos homok hegy a községtől dél nyugotra fekvő dűlő neve, Csinálos rét, mocsáros rét, Nagy tanya, szélhordásos szántó főid és dűlő neve. Róka kut laposa, vizenyős szántó főid, Elö hegy, szántó főid a község közelében, Hosszú hegy partos szántófőid a község közelében. Irtovány, szántó főid és kaszálló, hajdan erdő  vót, Ispán rét, Zsombékos rét, Rózsás hegy, szántó főid, part, Gomtó, dűlő a községtől Nyugotra, kaszálló és szántó földek, Domokos hegy ― partos szántófőid, Jakabrét, Rozs talló, dűlő, szántó és kaszálló földek nyugotra a község közelében, Nyomás szigetek 1863-ik évig örökös legelő, mely több szigetekből áll a tisza árterén, ezen szigeteknek nevei: Nagy Rév, Sáros Rév, Hosszú sziget, Zsombékos sziget, Hosszú reke, körtefás reke, Kuszton sziget, Asztalos sziget, Köles hely, Csonka nyár, Szabó kert, Tejes vészi, Hid megett,- fekszik a községtől észak-nyugotra ennek közelében, jelenleg szántó és kaszálló főldekül használtatik. Reke láp, lápos Zsombékos hely, Homok szeg, gyékényes, mocsáros tó, Homok szeg sziget, Kunyhók, sziget, szántó főid, Kunyhók lápja, láp kaszálló, Mérges, sziget kaszálló, Gergelycse, sziget, kaszálló és szántóföld, Gergelycse, sziget, szántó és kaszálló főid, Gergelycse láp, láp kaszálló, Papp tava, tó, sikviz, Vár sziget, régi földvár, eredete épitési ideje honfoglalás kora, fekszik a községtől 1/2 órányira északnyugotnak a tisza árterén, Neveztetik: demecseri várnak is. ― Bacsó sziget, sziget kaszálló, Vereshid sziget, Vereshid láp, kaszálló és nádas, merse, sziget kaszálló, Kolbárd, sziget kaszálló és Szántó föld, Kolbárd tó, sik víz és nádas, Gyűrűs sziget, a kolbárd tóban, Tölgyes, sziget szántó és kaszálló földek, körülte és közte Nádas, Nagy tó, mintegy 300 hold területen tó, nagy részben Sikviz, Ülő, sziget, halászok tanyája, Bersény 50 hold területű sziget, kaszálló és szántó főid körülette Nádassal, Bersény tó, Nagy terjedelmű tó, nagy részben sikviz, körülte nádassal, Nagy Cserét, Nádas, Sárga cserét, Nádas, Nagy rakottyás, nádas, hajdan sok rakottyát termett, Ásvány, Nádas, ― Keselyűs, sziget, szántó és kaszálló főid, Dobocz tó, gyikényes tó, Dombocz sziget, Remete, kis sziget, szántó főid, Papp láp, láp kaszálló, Cserés sziget, szántó főid, Beké tó, gyikényes tó, Beké tó sziget, szántó és kaszálló főid. ― Szőllős sziget, Darvas sziget, Szénás sziget, Hétye sziget, sziget, szántó és kaszálló földek, köztök lápos és Nadás területekkel. Buzgó sziget, Matyi szeg, 80 hold területű sziget, szántó és kaszálló földekkel, Fűz fás sziget, sziget kaszálló, Osváth láp, láp kaszálló, Békés oldal, zsombékos rét, és szántó főid. Badarász sziget, sziget kaszálló, Hajnal kert, sziget szántó főid, Csónakos kert, sziget szántó főid, Melczer kert, kaszálló a falu alatt.

 

Kelt; Demecserben Május 14-e 1864.

Teremy Pál h biró  Batta Ignác  Jegyző 

Forrás; Szabolcs megye Pesty Frigyes 1864. évi helynévtárában

 

Gyerekkori imáink

 

Esti imák

 

Én Istenem, jó Istenem. Lecsukódik már a szemem, De a tied nyitva Atyám, Amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz az én szüleimre, Meg az én kis testvéremre. Mikor a nap újra felkel, Csókolhassuk egymást reggel. Ámen. Álom, álom édes álom Nyugodj az én szempillámon. Amíg zárva lesz a szemem, Légy mellettem, én Istenem. Ámen

 

Este;

 

Már a szép nap lenyugodott, Egészen bealkonyodott, Jó sötétbe vonta magát. Adjon Isten jó éjszakát. Köszönjük, hogy velünk  vótál, Istenünk, hogy megtartottál. Nyújts az éjjel is oltalmat, A fáradtnak nyugodalmat. Ámen. Úr Jézus, őrizd álmom, Most szemeimet lezárom. Testem, lelkem Reád bízom, Légy mellettem, ó Jézusom. Ámen.

 

Reggeli imák

 

Jó reggelt édes Jézusom, Legyen Tied ez a napom. Kézen fogva vezess engem, S ne engedd el soha kezem. Ámen

 

Reggel

 

Én Istenem felébredtem, Te őrködtél én felettem. Köszönöm, hogy megtartottál, Hogy felettem virrasztottál. El ne hagyj a mai napon, Légy kísérőm a jó úton, Hogy parancsod meg ne szegjem, Jézusomat hűn kövessem. Ámen

 

Reggel

 

Mennyben lakó én Istenem! Könyörgök, légy mindig velem. Ha kél a fény napkeleten, A te szemed rajtam legyen. És ha leszáll napnyugaton: Te légy Atyám az oltalom. Terjeszd ki rám áldó kezed: Legyen áldott a te neved. Ámen.

 

Édes jó Istenünk új napra virradtunk. A te áldó szemed legyen mindig rajtunk. Ne vedd le mirólunk soha a szemedet, Terjeszd ki felettünk áldó kezeidet. Ámen.

 

Étel előtti és utáni imák

 

Jöjj Úr Jézus, légy vendégünk, Áldd meg, amit adtál nékünk. Ámen Aki ételt, italt adott, Annak neve legyen áldott. Ámen

 

Adjad Ura, hogy jól essék, Jézus neve dicsértessék!

 

Templomban

 

Szent házadban megjelentem, Jó Istenem, áldj meg engem, Hadd dicsérlek buzgón Téged, Vésd szívembe szent igédet. Ámen Ki hozzád gyön, azt üresen El nem küldöd Uram, sosem. Megyek én is gazdagodva, Kísérj el a köznapokba. Szívembe add Szentlelkedet, Hadd lehessek hű gyermeked. Ámen.

 

Templomba leülés előtt:

 

Szent házadba megjelentem,én Istenem ,áldj meg engem;hadd dicsérlek buzgón téged,vésd szivembe szent igédet.Ámen.

 

 

 

Templomban istentisztelet végén:

 

Házunkba is jöjj el velem,tedd templomoddá Istenem,ha áldott  vót bejövésem,legyen áldott kimenésem. Ámen.

 

Ima a szülőkért

 

Anyám, én még gyermek vagyok, Nem szólok úgy, mint a nagyok. A szavakat nem keresem, De azért fogadd kedvesen. Áldd meg az édesanyámat, Ki gondoz és értem fárad, Nem alszik és meg sem pihen. Hallgatja, hogy ver a szívem. Apámat is áldd meg Atyám, Ki dolgozik, keres reám. Karját, lelkét erősítsd meg, Legyen kemény szíve, meleg. Nem találom a szavakat, Jobban tudod Atyám, magad, Tudod, hogy én mit gondolok: Áldd meg, hogy legyenek boldogok. Ámen.

 

Kertész Erzsébet visszaemlékezése

 

Erdélyből gyöttünk. A Demecseri polgármester megmutatta nekünk a házat. A főutcán  vót. Ez egy nagy sarokház  vót. A deportált zsidóké  vót.  vótak benne ágyak, szekrények és néhány egyéb bútor, meg egy tűzhely. Apa azt mondta anyának: "Minden rendben lesz itt, amíg vissza nem jövök." Jani valahol a környékkel ismerkedett. Apának meg kellett várnia, hogy visszajöjgyön. Amikor megtette, apa megfenekelte, és azt mondta neki, hogy ő  vót a férfi a házban, amíg vissza nem gyön, és mindenre vigyáznia kell. Most ez a hely az otthonunk. Janika még csak tíz éves  vót. Rettenetesen nagy felelősség  vót egy ilyen kisgyerek számára. Apa elbúcsúzott mindannyiunktól, és megígérte, hogy a lehető leghamarabb visszatér. Anya persze egész éjjel sírt. Nagyon félt egy idegen országban és egy idegen házban. Reggel jöttek a szomszédok. Már akkor is tudták, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Azt is tudták, hogy apa tegnap este elment, hogy csatlakozzon a háborúhoz. Megígérték, hogy amennyire csak tudnak, segíteni fognak. Anya nagyon megköszönte, és megkérdezte, hol van a bolt. Elmentünk a boltba lisztet, cukrot, krumplit, teát és olajat venni. Egy kis tűzifa  vót a házban. Anya főzni tudott vacsorát és teát. A ház kicsit melegebb is lett. Másnap este abban a nagy házban anya nagyon sírt. Aggódott apáért. Azon töprengett, hová tűntek az emberek ebből a házból, amikor elhurcolták őket. Szerintem nem aludt aznap éjjel. Tudta, hogy ez egy zsidó ház. Szerencséje  vót, nem tudta, milyen szörnyű dolgok történnek ezekkel az emberekkel. A szülők kormányzati segítséggel a szomszédos kisebb városokba küldték gyermekeiket, hogy megvédjék őket a Budapestet elszenvedett bombamerénylettől. El tudod képzelni, milyen érzelmi stressz éri ezeket a szülőket, amikor teljesen idegenekkel hagyták gyermekeiket? De a kétségbeesett idők kétségbeesett cselekvést igényelnek. 1944-ben már majdnem karácsony  vót, amikor anya talált egy kis karácsonyfát, és apró, finom sütiket sütött. Talált néhány diót is. A fát díszes sütivel, kis almával és dióval díszítettük. Nagyon örültünk a karácsonyfának, és ehető is  vót. Egyszerre  vótunk szomorúak, mivel apa nem  vót ott, és senki sem tudta, hol van. Visszagondoltunk, emlékeztünk, amikor otthon  vótunk Erdélyben, amikor jött az angyal és hozta a karácsonyfát. Tele  vót szaloncukorral és ezüstre festett dióval. Kaptunk írópapírokat, radírokat, kis táblákat és díszes ceruzákat. Megszólalt az ajtócsengő. Anya azt mondta, hogy gyön az angyal, és le kell térdelnünk, ölbe tett kézzel. Azonnal megtettük, amit anya mondott. Kinyitná az ajtót. Ott  vót az angyal, kezében a karácsonyfával. Bejött, aztán az angyal azt mondta: „Jézus megszületett”. Hallotta, hogy jók vagyunk. Ezért hozta a karácsonyfát, mi pedig imádkoztunk Jézus eljöveteléért. Hihetetlenül különleges karácsony estéje  vót nekünk, kicsiknek. "A háború kissé elcsendesedett, valószínűleg a karácsonyi ünnepek miatt. Anya befűtött a szobában, jó meleg  vót. Szolemné finom töltött káposztát hozott. Abból a házból, ahol korábban  vótunk, jött Juhász úr, és szalonnát is hozott.Amikor Juhász úr kiment a házból, anya sírni kezdett, azon aggódott, hogy apának van-e mit ennie. Anya azt mondta, hogy a másik meghízik, mire apa hazaér. Ekkor öltük meg az utolsót. Elvágta a liba nyakát. A vért egy kis edénybe engedték. Sütött egy kis hagymát és a libavért, és rögtön megettük. Anya megtisztította a libát. Nagyon óvatosan elkezdte feldarabolni. Azt mondta: "A két láb és a mell, a nyak, a hát és a két szárny, levest főzök belőle.  vót egy nagy asztalunk. Körbevettük, és néztük, ahogy anya dolgozik, felvágja a libát. azt mondta: „Ne maradj olyan közel, lehet, hogy megváglak!” Mi egy pillanatra visszahúzódott az asztaltól. Csodálkozva néztük azt a sok húst. Anya megsütötte a liba felét, és krumplit is készített hozzá. Nagyon meg  vótunk elégedve a finom sült libával. A szülők Budapestről jöttek gyermekeikért. A kisfiú két napja  vót becsomagolva. Rettenetesen szenvedett a szülei nélkül. Nagyon hiányoztak neki. Eljöttek a két kislány szülei is. Nem  vótak olyan szépek, mint amikor először jöttek. A furcsa hely, a nem megfelelő étkezés és a szüleik távolléte sokat jelentett nekik. A budapestieket néztük. Vékonyak és fáradtnak látszottak. Biztos nagyon nehéz dolguk lehetett Budapesten. Budapestet rettenetesen bombázták a háború alatt. Amikor beköszöntött a tavasz, nagyon kellemes  vót az idő. Tavaszi virágok nyíltak a kertekben. A gyümölcsfákat megrakták virággal. Az udvarokon kis csirkék és kiskacsák rohangáltak. A tyúk megmutatta a kis csirkéknek, hogyan kell vakarózni. A város tele  vót illattal. A férfiak elkezdtek hazagyönni a háborúból. Az emberek azt mondták, hogy Varga úr hazajött a háborúból. Tóth úr is hazajött. Azok, akiknek fiai és férjei  vótak a háborúban, kimentek a pályaudvarra, abban a reményben, hogy szeretteik a vonaton lesznek – a férjek vagy fiak. Jani minden nap kiment a vasútállomásra, remélve, hogy apa is a vonaton lesz. Nagyon szomorú  vót, amikor hazajött, hogy elmondja anyának, hogy nincs a vonaton. Anya megnyugtatta: "Talán holnap". Sokszor a katonai tisztviselők házhoz mentek, hogy elmondják a feleségnek vagy az anyának, hogy a kedvese nem ért haza, hogy meghalt a háborúban. Ezek után a szegény asszony feketébe öltözött. Megkérdeztük édesanyánkat: "Miért hord Kovácsné minden nap feketét?" Harmadnap, amikor ott  vótunk, nagyon hangos zaj hallatszott az utcáról Mindenki a járdán állt. Néztük, mi történik. Orosz katonák mintegy húsz lovaskocsival vitték sebesült katonáikat.  vót köztük egy katonanő is. Véres haja lelógott a kocsiról, ahogy a kocsi aljában feküdt. Csodálkoztam – egy katonanő! Amikor ott álltunk, anya meglátta Szolem asszonyt, aki a töltött káposztát hozta nekünk a pályaudvarra. Azt mondta neki, hogy nagyon félt abban a házban. Szolemné elmondta, hogy az udvarán  vót egy üres szoba. Ha akarunk, beköltözhetnénk. Talán nekünk is jobb lenne. Neki is  vót vagy hat gyereke, és játszhattunk velük. Anya valószínűleg nem félne annyira. Megköszönte Szolemné. Azt mondta: "Ma délután ott leszünk." Emlékszem, ez egy hosszú szoba  vót, elválasztva a ház többi részétől. Ugyanabban az udvarban  vót. Jani a környékbeli gyerekekkel ment. Nem sokkal később két nagy serpenyőnyi burgonyacukorral tért haza. Anya megkérdezte tőle, honnan vette. Azt mondta: "Az emberek betörtek a cukorgyárba." Sietett, és visszaszaladt, hogy hozzon egy zsák kockacukrot. Másnap az emberek betörtek a fagyárba. Jött, és azt mondta, hogy segítségre van szüksége, mert a fa túl hosszú. Annnek és nekem kellett segíteni neki hazahozni. Aztán  vót mit főzni és fűteni télre.  vót ott egy almáskert, és valószínűleg elvitték a tulajdonost. Elmentünk, leszedtük az almát, és tele  vót egy nagy kosárral. Napraforgót és kukoricát szedtünk. Úgy tűnt, sok ennivalónk  vót, amíg apa haza nem ért a háborúból. Persze iskola nem  vót. A háború folyt. 1945-ben a háború zajlott. A németek a városunkban  vótak, de nem sokáig. Az oroszok visszajöttek és kiverték őket a városból. Közben a bunkerekben, pincékben kellett bújnunk. Anyának fóbiás problémái  vótak. Azt mondta: "Mi lesz, ha ránk dől a pince?" Úgy döntött, nem megyünk sehova. A házban akartunk maradni. Sokszor bementünk az ágyak alá, amikor a repülők átrepültek a város felett. Nagyon hangosak  vótak. Január végén egy reggel arra ébredtünk, hogy a várost román katonák vették körül. A házakban az embereknek menedéket és élelmet kellett nekik adniuk. Már akkor tudtuk, mit kell tenni, amikor a katonák enni kértek. Mind a tízen eléjük álltunk és rájuk néztünk. Azt mondták: "Az én, az én, annyi gyerekem." Azonnal tudták, hogy máshol kell élelmet keresniük. Kis idő múlva elhagyták a várost. Anya februárban vett két libát Tóthnétól. Anya azt mondta, hogy kukoricával hizlalja őket, mi pedig húst és libazsírt. Meg akarta ölni egyiküket, amint az elég kövér lesz. A másik libát megölik, amikor apa visszatér a háborúból. János megtudta, hogy Szapanosné valakit keres, aki kiszedi a krumplit a földből. Az udvar végében nagy gödröt ástak. Ősszel a burgonyát berakták a hatalmas lyukba, beborították a kosz, és így eltartott jövő tavaszig. János azt mondta Szapanosnénak, hogy van két nővére, akik tudnak segíteni, és kiszedjük a krumplit, fele-fele arányban. Azt mondta: "Ez egy alku! Azonnal kezdheti." János nagyon izgatottan jött haza. Elmesélte, milyen jó üzletet kötött Szapanosnéval. – Vegyünk egy kosarat, és menjünk, vegyük ki a földből a krompét. Anya megmagyarázta: – Mert a férje meghalt a háborúban. Eddig nem is gondoltuk, hogy apa meghalhat a háborúban. Anya azonnal megnyugtatott minket, hogy Apa nem halt meg. Annyira megkönnyebbültünk. Jani azt mondta: "Atyám jobb, ha sietsz haza a háborúból. Az a második liba biztosan kövér." Anya beleegyezett, hogy a liba tényleg hízott. Egy nap elmentünk Varga úrhoz, hogy segítsen neki burgonyát és napraforgót ültetni. Demecserben rengeteg napraforgót ültettek. Szerették a napraforgóolajat. Régebben két liter olajat tettek egy fazékba. Forrón tettek bele egy nagy szelet kenyeret, és szép pirosra sütötték. Nagyon finom és laktató is  vót. Az összes almánk eltűnt. Anya azt mondta, hogy hamarosan meggy lesz a termelői piacon, és veszünk belőle. Vacsora után anya azt mondta, hogy másnap meg kell ölnünk a libát. Nagyon kövér  vót, és aggódott, hogy a liba meg fog halni. Mindannyian azonnal azt mondtuk: "De apa még nincs otthon." Anya szomorúan mondta: – Tudom, tudom.  Másnap szombat  vót. Anya felforralta a vizet az edényben, és meghegyezte a kést. A kis tálka felkészült a libavérre. 1 ő libát megtisztították a tollaitól. Mindannyian azt mondtuk: "Jaj, micsoda kövér liba!" Anya így szólt: "Az a lúd egy liter libazsírt ad, az biztos. Természetesen újra körülvettük az asztalt, és néztük, ahogy anya felvágja a libát: a két lábát, a két szárnyát, a mellét. Az orosz katonák német katonákat kerestek. Az ágyon nagy tollhuzatok  vótak. Az orosz katona beledugta a kardját, és azt hitte, egy német katona rejtőzködhet benne. Aztán jöttek és enni kértek. Szolemné összehívta a gyerekeket, és azt mondta a gyerekeknek, hogy amikor gyönnek a katonák és enni kérnek, gyűljünk össze és álljunk eléjük. Szolemné kisasszony  vót, de fiam, sírhatna a katonák előtt! – Nincs ennivaló a gyerekeknek. A katonák mondtak egy káromkodást, majd elmentek. Szolemné megtudta, hogy az orosz katona elvitte a nagy krajszonyt. Tényleg mérges lett. Azt mondta: "Csak várj." Azt mondta: "Mindjárt visszajövök." Nem sokkal ezután visszatért a krajszonnyal. Azt hallottuk, hogy repülők gyönnek bombázni a várost. Mindenki menjen a bunkerekbe. Szolemné testvérének  vót egy borospincéje, oda mentünk, hogy biztonságban legyünk. Ahogy a földön ültünk, körülbelül húszan  vótunk. Egy orosz katona jött le, és Mariska ült középen. Megfogta a kezét, és megpróbálta kihúzni. Körülbelül tizenöt éves  vót. Az asszonyok Mariska ruháját, lábát húzták, és sikoltoztak. Nem engedték, hogy a katonák kivigyék onnan a fiatal lányt. Sok  vót a sikoltozás és kiabálás. A fiatal tiszt lejött megnézni, mi történik. Megütötte a katona arcát, és azt mondta neki, hogy azonnal menjen el onnan. Megnyugtatott, hogy ne aggódjunk. Semmi sem fog történni. Éjfél felé járt az idő, amikor nagyon kimerülten értünk haza. Örömmel feküdtünk le. Másnap gyerekek jöttek a városba. Néztük őket. Budapestről jöttek. Elég jól vigyáztak rájuk. Szolemné két kislányt befogadott. A szomszédok körülbelül ötéves kisfiukat kapták. Nem akart ott lenni. Az anyja után sírt. Mindenféle rosszat csinált. Leütötte az összes virágcserepet az ablakpárkányról. Pálcával verte a csirkéket. Szerencséje  vót, hogy nagyon jó emberekkel  vót együtt. Lehúzta a földet a krumpliról. Rögtön érezni lehetett a rohadt krumpli szagát. János azt mondta Szapanosnénak: "Rohadt az egész!" Szapanosné így szólt: – Van benne jó is! Elkezdtük szedni a krumplit a gödörből. A kemények az egyik kupacba kerültek, a puhák a másikba. Délutánra három kosár krumplink  vót. Szapanosné ötven-ötvenre osztotta őket. Boldogan vittük haza a krumplit. Hadd mondjam el, milyen erősen bűzlik a burgonya, ha rothadt. Még egy héttel később is éreztük az illatukat. 1945 márciusában az orosz katonák ismét visszajöttek városunkba. Olyan sokszor jártak itt, hogy szinte tudtunk oroszul. Anya a libákat etette. Azt mondta, két hét múlva megöli egyiküket. Természetesen izgatottan vártuk. Nagyon régen nem ettünk semmilyen húst. És persze nagyon jó a libaropogtatás is. Ahogy anya mondta, nem a menhelyre és a pincékbe mentünk. Amikor jöttek a repülők, bebújtunk az ágy alá. És ránk húzta a dunnát, hogy ha lezuhanna egy bomba, az megvédjen minket a süketségtől. Nem tudtuk, hogy ez mit jelent, de azt hittük, anya biztosan tudja. 1945 áprilisában anya gyomra egyre nagyobb lett. Nemsokára megjött a baba. A háború valóban elcsendesedett. Csak néhány orosz katona  vót a városban. Anya abban reménykedett, hogy apa hamarosan hazaér. Anya azt mondta, hogy másnap megöli az egyik libát. Mondanom sem kell, mennyire izgatottak  vótunk. Izgatottan vártuk a holnapot. Eljött a nap, amikor meg kellett ölni a libát. Anya kapott egy nagy fazék forró vizet, és megélezte a kést. Kimentünk a libáért. Anya nézte őket. Azt mondta: "Melyik legyen?" János azt mondta. Ez kövérebb."

Kertész Erzsébet még gyerek  vót, amikor nyolctagú családjával elmenekültek a kis kelet-erdélyi falusi otthonukból. A második világháború kitörésekor a családot át kell költöztetni, a félelem, a szegénység és az éhezés időszakában szenvedve Demecserbe. 1956-os forradalom után első férjével Amerikába menekül. Kertész Erzsebet belsőépítészként és kozmetikusként dolgozik, amióta a magyar forradalom után az Egyesült Államokba költözött. Első férjétől két felnőtt gyermeke van, és miután meghalt, hozzáment második férjéhez, Donaldhoz. Jelenleg a floridai Sun City Centerben élnek.

 

Milyen  vót 200 éve a Rétköz

 

A Rétköz, alacsony öntésterület, hamar megtalálta az utat ide a Tisza.. E táj nagy része vízi üledékekkel és hordalékokkal borított jelenkori ártér, amelyből helyenként homokos térszínek emelkednek ki. A vidék éghajlata mérsékeltövi kontinentális jellegű, az Alföld átlagánál kissé hűvösebb és csapadékosabb. A mélyebben fekvő területeken réti talajok, illetve ártéri erdőtalajok alakultak ki; egyes helyeken (elsősorban a víz elvezetése, a talaj szárazodása miatt) felszíni sókiválás  vót tapasztalható. A szárazabb homokvidékeken homokos váztalajok is képződtek. Az árterek. illetve a buckaközök kedvező vízellátású talajain  gyep- és erdőtársulások lettek: a vízjárta részeken mocsarak, nedves rétek, nedves legelők, a sós területeken szikesek alakultak ki és puhafa-ligetek, az ármentes magasabb térszíneken keményfaligetek, gyertyános kocsányos tölgyesek stb. A száraz buckatetőkön ritkás jellegű homoki gyepek, többnyire homoki legelők lettek.  A felszíni formák létrejöttében nagy szerepe  vót még a szélnek, amely a jégkorszakban tömérdek üledéket halmozott fel. A környék arculatához tartoznak még a természetes folyamatban lefűződött vagy mesterségesen levágott folyószakaszok, a morotvák is. A vidék növényzetének elrendeződését, összetételét elsősorban a víz mozgása, illetve a talajok vízellátása határozza meg. A morotvákban, tocsogókban rendkívül gazdag vízinövényzet tenyészik: a vízben hínártársulások, mocsarak, a parti zónában magassásosok stb. A rendszeresen elöntött területek jellegzetes gyeptársulásai az ecsetpázsitos mocsárrétek, illetve rontott származékaik, a nedves le-gelők. A gyakrabban és tartósabban elöntött alacsonyabb térszínek elterjedt fás társulásai a bokorfüzesek, a fűzligetek, míg a magasabban fekvő részeken a tölgykőris-szil ligetek, a gyertyános kocsányos tölgyesek jellemzők. Sajnos a természetes erdők többségét kiirtották, helyükre legtöbbször tájidegen fafajokat: aká-cot, erdeifenyőt, feketediót, vöröstölgyet, különböző nemesnyárakat telepítettek. A homokvidékek eredeti növényzetét szintén tönkretette az ember. A buckaközökben eredetileg nedves rétek, a száraz buckatetők kisavanyodott váztalajain pedig ezüst-perjés homokpusztagyepek éltek. Helyüket ma nedves legelők, száraz homoki legelők, illetve szántók foglalják el. A Rétköz zömmel sík terület; a felszínből csak itt-ott emelkedik ki egy-egy lapos homokdomb. Belvizeit csatornák vezetik le, talaja a tenyészidőszak nagyobb részében szárazodó. Területének jelentős része művelés alatt áll; gyepjeit kaszálják vagy legeltetik. Eredeti mocsárrétjei nagyrészt átalakultak nedves legelőkké. A víz elvezetése, a talaj szárazodása miatt sok helyen megindult a felszíni sókiválás: az iszapos, agyagos talajokon  szikesek alakultak ki.

 

 

Gyerekek vótunk

 

 

Egy poros kis faluban amit Demecsernek híjtak. Csokit kaptunk nagymamától, nyalókát,  aputól  50 filléres fagyit anyutól Az uccán rugtuk a kótyát, az árokparton hallgattuk a sokol rádiót.. Az utca végéről hordtuk a vizet. Lábbal nyomtuk le a kart oszt ugy tudtunk inni belőle. Ha szekér jött csimpaszkottunk a hátuljára, Tamás bácsi hátra csapott az ostorral akkor szétszaladtunk nevetve. Ha néha verekedtünk, még otthon külön megvertek érte. A váz alatt bicajoztunk, a csomatartón keresztbe ült a tesóm, ha felborultunk sirtunk. Mindig taknyosak prezurosak kócosak és maszatosak vótunk. Zsiroskenyér és piritós  vót a reggeli és a vacsora. Takaritottunk, kapáltunk, gyomláltunk, állatokat gondoztunk. Az iskolában a cserebogarat a szánkbavettük a zsebünkben békát bujtattunk , amikor meglátta a tanitőnéni elájult.  A szandálból kilógott a lábujjunk. A nadrágból a sejhajunk, a bojtossipkáből a fülünk. Az orrunkat fikáztuk, az ingújjba töröltök.. Az árokparton sóskát, papsajtot, akác virágot rózsaszirmot nyers sárgarépát ettünk. Koszosan ettük a cseresznyét, málnát, epret, a savanyú zöld almát az atlétánkba töröltük oszt megettük. Ha lesett a zsiroskenyér a fődre, felvettük és ettük tovább. Szombaton pecáztunk, vasárnap templomba mentünk. Alapfelszerelés  vót a glott gatya az atléta és a szandál. Cekkerbe hoztuk a 3.60-as kenyeret a bótbul, mire hazaértünk a farát megrácskáltuk. A nagyfiuk a padon szotyit köpköttek, nagy vót a hajuk, cigiztek, bicajjal jöttek magnóval még a borzsováról is. A rágótól meg a benkvikk pólótól vótak vagányok. Örökifijak lettünk, sokan elmentek már közölünk, de az emlék maradjon meg az utókornak.

 

Magyar Pál (várnagy) Demecseri birtokos

 

Magyar Pál mester az Anjou-kor kezdetén kialakuló új arisztokrácia egyik „homo novus”-a. A magyar királyság első kincstartója. A korabeli iratokban magister Paulus dictus Magyar illetve magister Pauli dicti Magyar (Magiar)-ként szerepel.Rokona Magyar Dénes nevű officiálisa is, kinek nevével Magyar Pál demecseri birtokához kapcsolódó hatalmaskodás ügyében találkozunk.1351 júniusában a néhai Dózsa nádor fia Jakab mester szabolcsi ispán és négy szolgabíró bizonyítják a megye közgyűlésén Nagysemlyéni Mihály és Bánki Pál vádját – mely szerint még gyermekkorukban Magyar Dénes Székely ( Zekul ) nevű birtokuk határait lerontva újakat emelt, s ez által birtokuk egy részét Magyar Pál demecseri ( Deuecher ) birtokához csatolta. A következő hónap végén Gilétfi Miklós nádor – a kunok bírája – elrendeli, hogy Magyar Dénes nevű officiálisa ura nevében november 18-án a királyi kúriában mutassa be annak Demecser birtokra vonatkozó oklevelét, annak bizonyítására, hogy nem történt jogtalan foglalás. Egy másik ugyanezen napon keltezett oklevélben Miklós nádor tanúsítja a Szabolcs megye szolgabírái és esküdtei által bizonyított vádat. A helyiség neve egy 1261-1267 körüli oklevélben tűnt fel először, amely szerint Kárászi Sándor bán megvásárolta a Kékkel határos Kendemecher nevű birtokot. Más források szerint 1270-1272 táján bukkan fel először Kemény Demecser néven abban az adományozó levélben, amelyben V. István király a területet Kárászi Sándornak adományozta. A birtok egy részét Kárászi Sándor fia, Miklós 1331-ben nádori ítélettel elveszítette, másik részét egy évre rá testvére, Miklós egy Magyar Pál nevű mesternek szándékozott eladni. Ez ellen a Balogh-Semjén nemzetség Kállay-ágából való István tiltakozást jelentett be és magának mondja a települést. Ennek ellenére bizonyított, hogy a falut Magyar Pál a Rétben lévő szigetekkel és harminc, névvel jelölt halastóval együtt 400 ezüstért megvásárolta. Ekkor már állott benne a Szent György patrónussága alatt lévő kőtemplom. Demecsert 1354-ben úgynevezett lyánynegyed fejében Erzsébet, Magyar Pál lyánya, kapja meg. A XV. Század fordulatot hoz Demecser történetébe: ettől az időtől rendelkezik vásártartási joggal és lesz mezőváros. A település és környéke 1415-ben a Czudarok birtokába jut. Mezőváros 1460-tól 1886-ig. Vásártartási jogáról 1466-tól Mátyás királytól kapott.

 

Jegyzőkönyv Demecser, 1772. dec. 10.

 

 Sem úrbarioma, sem contractusa nincsen ezen helységnek, hanem emlékezetektül fogvást csak csupa szokásbul, az örökös jobbágyok minden második hetet az uraságnak szolgálylyák, a szabad menetelűek pedig esztendőnként csak bizonyos summa pénzt fizetnek.

 

Haszonvételei

 

Ezen helységnek és határjának következendő haszon vételei vágynak :

 

1/ A határa két bő nyomásra lévén fel osztva ezen helységnek. Meg termi a búzát, rost, zabot, lent, kendert, kukoricát minden trágyázás nélkül.

2/ Vannak alkalmas széna termő réttyei, melyeken a marha tartásra alkalmatos széna terem, és ha árvíz sokáig rajtok nem hever, sarjút is rajtok lehet kaszálni.

3/ Az hegy allyai vásáros városok négy és öt mérföldnyire, Kisvárda és Mada kettőre, Szálka háromra és Debrecen hatra lévén ez helységtül helyheztetve. Mindazokra adás-vevés véget alkalmas utakon járhatnak, és el adandó jószágokat el adni, szükségeseket pedig venni könnyen szoktak.

4/ Minden féle marhájoknak elegendő legelő mezeje vagyon, mind kaezállás után, úgy az előtt is.

5/ Itató vizek is marhajoknak alkalmatos és elegendő vagyon.

6/ Alkalmatos házi kertyek vagyon az lakosoknak, melyekben némelyek salétromot sepernek, némelyek pedig káposztát bőven termesztenek, és szokott árán el is adják.

7/ Nád elegendő terem az határban, mind épüllet fedésre, mind tűzre alkalmatos.

8/ Nagy halas tók levén az határban, kivált jó télen, az helység lakossaival szokott az uraság halásztatni, és fáradcságokért bizonyos részt adni, melyet helyben is jó pénzen el adhatnak.

9/ A hegyallyai szőllős várasokra, napi szám keresése véget, a szőllő munkára el járhatnak a lakosok.

10/ Szent Mihály napjátul fogva új esztendeig a korcsma béli áruitatással élni szokott ezen helység.

11/ Kender és len ásztato vizek alkalmatosuk vágynak az határban.

12/ Vagyon a faluban egy szárazmalom, a végin pedig egy köre vízimalom, a kin is árvíznek idején őröltethetnek.

 

Hátrányai

 

Ellenben pedig következendő fogyatkozásai vannak ezen helységnek és határának:

1/ Nagy árvíz idején a Tisza árja az allyas búza földeket szokta vesztegetni.

2/ Ha a réteken sokáig hever az árvíz, alkalmatlanab szénát kaszálhatnak, és későbben eshetvén meg az első kaszállás. Sarjút az után nem lehet kaszálni.

3/ Fájok sem épülletre, sem tűzre való nincsen.

4/ Királyi dézma adással terheltetik ezen helység.

5/ A midőn az hegyallyai városokra járnak, a tokai hídon nagy vámot kenteiének fizetni, még pedig árvíznek idején a rakamazi töltésekre való nézve kéccerest.

6/ Néha a len és kender ásztato vizek annyira el apadnak, hogy az távolyabb való tokhoz, a semlyékes és lapos föl dek miá nem férhetvén, mint egy és fél mérföldnyire lévő szomszéd határokra kenteiének ásztatás végre az lent és kendert hordani.

V. A szántó földekben és rétekben semmi egyenlőség nem lévén, azokban a lakosoknál; birodalma csak a conscriptióbül techetik ki. Sarjút pedig, a midőn az árvíz eleve el megyén, kaszálhatnak.

VI. Amint fellyebb fel van jegyezve, az örökös jobbágyok minden második hetet rendszerint kötelesek az úr dolgában tölteni, az uraság parancsolattyához keppest hol gyalog, hol marhával. Még pedig akinek vagyon, négygyei is. Járásoknak és keléseknek ideje mindazonáltal a napi számba bé számláltatik. A szabad menetelűek pedig, robotázás helyett, külömb-külömb féle képpen, a telekek mi  vótához képpest, esztendőnként eszerint fizetnek: a tekintetes Melczer Pál úré hat-hat rhenes forintokat, a méltóságos gróf Klobusiczky István úré nyólc-nyólc vonás forintot. A tekintetes Sághi Mihály úré csak hét márjást, a tekintetes Jármi Imre úré kilenc rhenes forintot, a Tatár István uramé hat márjást és egy petákot.

VII. Az itt való lakosok seminémű termésbűi, a telekek után való földekbűi kilencedet nem adnak, sem más adózás fejében semmire nem kénszeríttetnek, a felyeb meg írtakon kívül. Hallyák mindazonáltal, hogy ezen nemes vármegyében némely földes urak az ilyenekbűi is meg veszik a kilencedet.

VIII. Nincsen puszta hely ezen helységben, melyet a helység közönségesen bírna.

IX. Ezen helységnek lakossi rész szerint örökös, rész szerint szabad menetelű jobbágyok.

 

Kelt; Demecser, 1772.  dec.  10.

Bíró: Bribógh Ferenc +

Esküdtek: Isák István + Hegedűs Ferenc + Hajnal István +  Összeírok:  Bessenyei László  ifjú csicseri Ormós Miklós Nagy József

 

Forrás:

https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZSM_Kozl_03_Takacs/?pg=99&layout=s&query=demecser

 

 

Odescalchi Miklós élete

 

Lónyay Pálma 1901. június 8-án ment férjhez szerémi herceg Odescalchi Jenő Zoárdhoz (Bolhás, Somogy vármegye, 1876. október 10–Demecser, 1917. április 3.). E házasságból 1902 május 6-án született meg Miklós, 1903. december 8-án pedig Margit. Rangjuknak megfelelő neveltetésükről a nagymama és a szülők gondoskodtak. Nevelők és házitanítók segítségével sajátították el az arisztokrata társasági élet szabályait. Miklóst három tanító oktatta: Dietrich Gyula, Egyedy László (korábban katolikus pap, később a herceg titkára) és Bay Jeromos torna- és vívómester. A fiú Tuzséron tanult meg lovagolni, már gyermekkorában is nyitott társasági ember  vót, szeretett és tudott táncolni. Példaképe egyrészt apja  vót, aki bátorságra, edzettségre, a fizikai fájdalom tűrésére, határozott és férfias viselkedésre nevelte, másrészt II. Rákóczi Ferenc, akinek emlékét nagy tekintély övezte a családban, hiszen a nagymama egyenes ági leszármazottja  vót a nagy fejedelem generálisának, gróf Forgách Simonnak.

1917. április 3-án Odescalchi Zoárd Demecserben öngyilkos lett. Április 6-án Tuzséron temették el. Az előzmények: miután a szerb harctérről hazatért, a hadügyminisztérium megbízásából hadiüzemeket létesített Szabolcs vármegyében, Nagyhalászon burgonyafeldolgozót, zöldségszárító telepet, sertésfiaztatót és hizlaldát, Demecserben káposztasavanyítót. Ott lett öngyilkos, miután április elején vizsgálóbizottság jelent meg a gyárban. A halál okai, körülményei nem tisztázottak, panamáról suttogtak, amiből a hercegnek sok millió korona haszna származott. Búcsúlevele csak ennyit tartalmazott: „Szeretteim, bocsássatok meg! Becsületembe gázolnak, nem bírom tovább, Zoárd.” Ugyanakkor lett öngyilkos a demecseri üzem egyik magasabb beosztású vezetője is, többeket pedig letartóztattak. A vizsgálati jegyzőkönyv elveszett. Lónyay Pálma második férje sédeni Ambrózy György (Sátoraljaújhely, 1885 március 7–Budapest, 1970. január 18.), jogászdoktor, történész, huszárkapitány, a katonai Mária Terézia rend lovagja.

Odescalchi Miklós – Niki herceg, ahogy becézték – 1920 júniusában érettségizett a nyíregyházi evangélikus főgimnáziumban. Franciául, németül, angolul és csehül tudott, szerette a sportot, szépirodalmat is szívesen olvasott. Vidám, jókedvű társasági ember, amellett a vakmerőségig bátor, önfejű és makacs. 1922–23-ban töltötte le egyéves önkéntesi évét a nyíregyházi huszárezredben. Nem igazán kedvelte a szabályokat, a kötöttségeket, s ez is az oka annak, hogy karpaszományos tizedesként szerelt le, amiért sokszor  vót kénytelen eltűrni barátai ugratásait.

Leszerelése után rendszeresen sportolt, külföldön is ért el helyezéseket. 1928–29-ben két országos bajnokságon is első lett díjugratásban. Az 1930-as években ő is az akkor az úri társaság egyik kedvenc sportjával, a repüléssel barátkozott. A budaörsi repülőtéren, magánúton letett vizsgái után vett egy kétüléses Junkers Junior sportrepülőgépet, melyet a tuzséri Nagyerdőn épített hangárban tartott.

A bohém, szertelen ifjú hajmeresztő mutatványairól országszerte beszéltek. Vele egykorú falusi játszótársai mesélték: Miklósnak  vót egy piros kocsija. Ha jött és hallották, az országút közelébe sem mertek menni. A legelőn  vót repülőtér, s ha leszállt, összecsukta a gép szárnyait, és két nagy ökör behúzta a gépet a hangárba. Olyan alacsonyan szállt a géppel, hogy levitte a kéményeket, szétszalasztotta az aratókat, felborította a kévéket. Nem haragudtak rá az emberek, megszokták a szeszélyeit. Ezekhez a ma már szépre színezett történetekhez azonban az is hozzátartozik, hogy 1938. október 10-én Nyíregyháza és Debrecen között halálra gázolta Varga Gábor 45 éves cipészt. A bíróság kimondta bűnösségét, és kétezer pengő büntetésre ítélték.

Háromszor nősült. Első felesége, Lüttwitz Irma bárónő híres szépség  vót, de vagyontalan és kilenc évvel idősebb az akkor még csak a húszas éveit taposó hercegnél. A romantikusnak induló házasság válással végződött. A második feleségtől, a német-amerikai Gordon Tietgens Virginiától, Gini hercegnőtől két gyermeke született, Margit (Baby) 1929. április 25-én és Pál Gábor 1932. február 20-án. Harmadik felesége bonyhádi Perczel Erzsébet, aki 1947-ben elhagyta az országot, és Ausztrián keresztül Új-Zélandba, Aucklandba ment. Niki herceg hasonlóképpen lett tartalékos repülőtiszt, mint vitéz nagybányai Horthy István, a kormányzóhelyettes. Viszonylag sokat repült könnyű, egymotoros gépeken, gyakorlóidejét vadászgépeken töltötte, de nem  vót a rossz időjárási viszonyok közepette is repülni tudó, többmotoros gépekre is kiképzett pilóta. 1940-ben behívták a légierőhöz, és mint tartalékos, további repülőkiképzésen vett részt. Ekkor kapta tartalékos hadnagyi rendfokozatát Nyíregyházán. A légierő azonban nem vette át a hivatásos állományba, a parancsnokság kereken elutasította, hogy frontszolgálatot teljesítsen, ezt életkorával és kevés harctéri tapasztalatával indokolták. 1944 elején a pilótahiány miatt aztán mégis behívták, és Ferihegyen átképezték a Messerschmidt Me–210 gyorsbombázó vezetésére. Májusban Nyíregyházára vezényelték a felállítandó 102/1. gyorsbombázó repülő századhoz. Május 6-án az alakulat a hajdúböszörményi tábori repülőtérre települt át. Nem szerette a németeket, gyűlölte és megvetette az SS-t. 1944 májusában szerzett egy Budapest–Milánó útvonalat ábrázoló légiforgalmi térképet. 1944 június elején Budapesten közölte a térkép tulajdonosával, hogy korábban már át akart menni a szövetségesekhez, de Pécs környékén felhőbe került, és hazatért. Annyira provokáló jellegűnek tűntek kijelentései, hogy társai ezeket jelentették Háry Lászlónak, a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap elnökének, aki viszont már régen kapcsolatban állt Tost Gyula repülő vezérkari őrnaggyal, a kormányzó szárnysegédjével, illetve rajta keresztül a Kiugrási Irodával. Társai és barátai mindent megtettek, hogy biztonsági okokból megakadályozzák az átrepülést, mert ez fenyegetni látszott gróf Bethlen István tervezett kirepülését a szövetségesekhez. Háry László nyugállományú vezérőrnagy azon a napon már nem tudott intézkedni, másnap reggel akarta a kormányzó Katonai Irodáján keresztül elérni, hogy Odescalchit leszereljék és földi beosztásba helyezzék. A herceg még aznap visszarepült Nyíregyházára, este vacsorát adott, reggel (június 4-én, vagy 13-án – a dátum a mai napig nem biztos – B. J.) pedig gyakorlórepülésre indult a böszörményi repülőtérről a 102/1. (Sas) gyorsbombázó század egyik ME–210 Ca–1-es kétüléses gépével. Társának, Bajusz (Bajsz) Ferenc szakaszvezető, rádiós-lövésznek is csak a levegőben árulta el a tervét, hogy a szövetségesekhez mennek. Mivel nem tért vissza, balesetre gyanakodva kiadták a körözést. Június 14-én a VKF–2, a katonai elhárítás emberei letartóztatták a vacsora résztvevőit, házkutatások során megtalálták a térképet is. Húgát június 14-én, Jobbágyiban tartóztatták le, Debrecenben  vót őrizetben kereken száz napig. A többieket Budapestre, a Sváb-hegyi Gestapo-központba vitték. Odescalchi Miklos és társa téves navigáció és némi ellenszél miatt ezerhatszáz kilométeres repülőút után Itáliában, a német zónában landol. Ott azt adták elő, hogy amerikaiakat üldöztek, és a Balkán felett sűrű felhőbe kerültek, majd eltévedtek. Ezt a magyarázatot a repülőtér személyzete elfogadta, és meghívta őket ebédre, ahol viszont ott ült a repülők meteorológusa is, aki sehogy sem értette, hogy hogyan lehet a Balkán fölött olyan esőfront, amelyről ő nem tud. Távirati kérdést intézett a német Luftflotte–4 törzséhez, onnan viszont már a szökésről tudósító távirat érkezett. A Gestapo azonnal letartóztatta őket. Sokáig Bécsben  vótak őrizetben, majd 1945. január 17-én Sopronkőhidára szállították a két férfit. Január 20-án állt Dominich Vilmos hadbíró őrnagy tanácsa elé Odescalchi, ahol útjáról semmilyen információt nem  vót hajlandó adni. Másnap reggel fél nyolckor hirdették ki a halálos ítéletet, és minden régi szokást felrúgva még aznap délelőtt tíz órakor felakasztották. Szemtanúk szerint utolsó szavai ezek  vótak: „Nem fogtok szégyent vallani velem!” Azt rótták fel bűnéül, hogy repülésével előkészítette volna a későbbi, már a kiugrást szolgáló repülőutakat. Német nyomásra a bíróság a legsúlyosabb ítéletet mondta ki, és azt azonnal végrehajtották. „Célja az  vót, hogy kivonja magát a hadra kelt seregnél való szolgálat teljesítése alól. A hadviselés érdekeit már előző magatartásával is nagymértékben veszélyeztette. Környezetében állandóan megrendíteni igyekezett a győzelmünkbe vetett hitet és minden alkalommal hangsúlyozta ellenségeink biztos győzelmét. Az ítélettel és kivégzéssel az arisztokráciának egy súlyosan megtévedt tagja vette el méltó büntetését” – kommentálta a történéseket a nyilas sajtó. Harmadik feleségét 1944. július 7-én tartóztatták le, és Budapestre, a Fő utcai katonai fogházba vitték, innen a börtönök kiürítésekor Bécsbe, onnan Sopronkőhidára, ahol végül szabadlábra helyezték. Ekkor még – az ítélethozatal előtt – két őr jelenlétében tízperces beszélgetést engedélyeztek számára férjével. A kivégzésről a börtön plébánosa értesítette az egyik közeli faluban tartózkodó asszonyt. Bajusz Ferencet felmentették.

A háború után Vörös János honvédelmi miniszter Odescalchi Miklóst post mortem őrnaggyá léptette elő, átvették hivatásos állományba, hogy özvegye nyugdíjat, Pál fia árvaellátást kapjon. 1945. december közepén Budapesten a ferencesek templomában gyászszertartást tartottak a vértanú emlékére, 1946. március 20-án pedig holttestét a menetrend szerinti vonattal, külön kocsiban hozták Tuzsérra, s még aznap délután két órakor katonai pompával temették el a kastélykertben lévő családi sírkertben. A honvédelmi miniszter képviseletében Czebe Jenő vezérkari alezredes jelent meg, a debreceni VI. honvédkerülettől Nagy Gyula ezredes, a nyíregyházi honvéd kiegészítő parancsnokság parancsnoka vett részt a szertartáson. 1944. február 10-én, hosszas betegség után meghalt Gini hercegnő, május 29-én pedig szerelmi bánatában öngyilkos lett a lánya, Baby is. A front közeledtével Pestre költözött a család, csak jóval később tértek haza. Az amerikai nagyszülők Pált aztán Amerikába vitték, most is ott él, hajóskapitány. Tuzséron egyedül Lónyay Pálma maradt. A kastélyt elvették tőle. Először  vót inasa költözött be, aztán mások is. A bútorokat és az értékeket széthordták. Jutott belőlük a pártszervezeteknek, megyei és állami intézményeknek. Pálma néni, az egykori tulajdonos, a falu jótevője a kastély északi szárnyépületében kapott mint bérlő egy szobát kamrával és egy konyhát, melyet Székely Ilona tuzséri lakossal kellett közösen használnia. 1952-től haláláig dr. Török Dezső körzeti orvos felesége pártfogolta és hordta neki az ebédet. 1967. július 17-én, 87 éves korában halt meg. Tuzséron, a kastély parkjában lévő sírkertben temették el. Másik gyermeke, Odescalchi Margit fiatalkorában azzal tűnt ki, hogy hajnalban kelt, és együtt dolgozott a parasztlányokkal. Első férje gróf Apponyi György (Eberhardt, 1898. június 30–Saarbrücken, 1970. augusztus 7.) országgyűlési képviselő, a főrendiház örökös tagja  vót. Esküvőjüket 1923. május 17-én, Budapesten tartották. A házasságból két gyermek: Éva Mária (Szurdokpüspöki, 1928. május 15. – ma Németországban él) és Albert György Jenő Zoárd (Budapest, 1926. április 13. – ma Belgiumban újságíró) született. 1934-ben elváltak, második férje Giuseppe Lancia olasz királyi százados, de 1936-ban tőle is elvált.

Első férjét, aki németellenes  vót, a német megszállás első napjaiban koncentrációs táborba hurcolták. Őt is Debrecenben tartotta fogva a Gestapo. Kiszabadulása után Salgótarjánban bujkált s csak 1945-ben tért haza birtokára, Jobbágyiba. Földjeiről önként lemondott, dolgozott a helyi Nemzeti Bizottságban, majd segédmunkásként a Mátravidéki Hőerőműben és a Ganz Hajógyárban. A „vörös hercegnőt” innen emelték ki, 1946–47-ben már a Ganz Hajógyár üzemi pártszervezetének nőtitkára. 1947 augusztusában a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége vezetőségi tagja, szeptembertől az MNDSZ budapesti elnöke. Francia, német és angol nyelvtudása, széles körű irodalmi és politikai műveltsége révén az 1947-es választások után a Külügyminisztérium Sajtóirodájának helyettes vezetőjévé nevezték ki. 1949-ben a washingtoni magyar követség tanácsosa lett, de jó fél év múlva minden indoklás nélkül hazarendelték, állását megszüntették. Előbb a Hírlapterjesztő Vállalatnál, majd a Szőlészeti Kutatóintézetben helyezkedett el. 1956. október végén gyermekeivel együtt elhagyta az országot, és Ausztriában, a burgenlandi Mittendorfban telepedett le. Soha nem érezte jól magát ott, Tuzsérra, gyermekkora falujába vágyott vissza. Az emigrációban segítséget nem fogadott el, nappal újságot árult Bécsben, egy közeli baromfitelepen csirkéket őrzött. 1982. március 4-én, hosszas betegség után halt meg egy eisenstadti kórházban. Mittendorfban van a sírja.

 

 

 

Virágvasárnap a temetőn

 

Eljöttem megnézni a régi házat, a régi utcát ahol éltem. Mintha itt gyorsabban peregne az idő homokja. Lassan megnyílnak az emlékek kapui. Hol vagytok barátok, szomszédok, cimborák? Dolgos becsületes emberek lakták ezt a falut. Látszólag nem változott semmi, a házak ugyanazok, de akik építették már a temetőben nyugszanak. Az udvar átalakult, az öreg eperfa, kipusztult, vele együtt a hernyók is eltűntek, nincsenek már szőlőlugasok a ház előtt, mint ahogy a gémeskut, az istálló, az ól, a góré is a múltba veszett, mint a nyári konyha, a csűr, és a kemence és az öreg tornác is eltűnt. A kapuk előtt nincsenek már padok, így nem beszélgetnek már a szomszédok. A poros út helyett kövesút lett, nem játszanak kint a gyerekek az utcán. Olyan sár  vót, hogy eső után még gyalog sem tudtunk kimenni az utcából, pedig muszály  vót egy héten egyszer a templomba és a presszóba elmenni. Ezt a betonjárdát még mi öntöttük. Milyen nagy a csend. Nem hallik ki a házakból a magyar nóta és a cigányzene. Akkoriban az  utcának lelke  vót, az otthonnak hangulata, a családi fészeknek melege. Élettel teli  vót a falu, szegény emberek laktak benne. Nem járnak már a varjak se erre, mert a nagy diófa is eltűnt. Nincsenek verebek, vadgerlék, igaz nem vadásznak már a macskák. Nem kergetőznek az utcán a kutyák. Nem gyönnek már a fecskék sem, mert lebontották a szalma illatú istállókat. A cseresznyefát is kivágták, így nem járnak a seregélyek sem. Egyáltalán nem  vót tökéletes világ, de mi szerettük. Itt nőttünk fel e falak között. A kerítés akácfából  vót, rengetek veréb lakta. Már csak néhányan élnek a régi öregek közül, Katinéni, Mariskanéni, Etanéni, Ibolyanéni. Beleborzongok a ténybe, hogy sok családban már a gyerekek sem élnek. Azt mondják a szőlődombot se műveli már senki. A fárasztó és kilátástalan élet kísérője a házipálinka és a mezitlábas cigaretta  vót, ami húsz évet vett el az emberek életéből. Gyermekeik talán megőrzik a régi korok emlékét. 

 

 

 

 

Az öreg zsidó korcsmáros titka

 

Elősször koccintsunk mindig, arra az emberre, aki verejtékes munkájával gondozta a szőlőt, majd igyunk arra, aki gondoskodott, arról hogy jó bor legyen belőle. Nagyapám 88 évesen mesélte, hogy gyerek korában, vót a faluban egy zsidó korcsmáros. Az mindenkitől megvette a legsavanyúbb legvirágosabb, legdohosabb bort is. Pajesz tincset és kaftánt hordott. Minden évben eladott kétezer liter bort, pedig nem vót annak egy lugas szőlője se. Nem  vót olyan rossz bor a világon, amit ne tudott volna megbuherálni, addig kisérletezgetett vele, amíg eladható állapotba nem hozta. Mindig azt mondogatta a nagyorrú, nagybajuszú öreg zsidó, huncut mosollyal, hogy a jó bor titka a tiszta pince és a tiszta hordó. Ismérve a vén lator pincéjét én nem mernék esküdni reája. Arra persze nem gondolt, hogy a én megjegyezek mindent amit mond, sőt még azt is amit csak gondol. Lássuk hát milyen bor hibák vannak; Feketetörés: , Fehértörés:  ,Zavarosodás: , Seprőíz: , Dugóíz:,Zöldíz: ,Faíz: ,Szorbátíz:   tejsavas erjedés, a virágosodás, az egéríz, a nyúlósodás, a barnatörés stb. és még száz. Persze lehet hogy mégse vitte a sírba a titkokat, de én nem írom le ezeket most nektek, legyen elég annyi, hogy vót olyan betegség, amikor nyers húst kellett a borba mártani. A trükköket amiket ellestem tüle, nem oszthatom meg , mert még most is anyagi előnyökker jár na. Derités, desztillálás, szűrés, csapadék képzés, tükrözés, fejtés, festés, levegőztetés, hűtés. Azt hogy milyen a rossz bor azt nagyon tudta a vén kupec. Vót avas, pirkadt, hosszú, poros, bróding (kenyérhéj)  húzós, rókaízű, diszharmonikus,  karamellízű, rövid, dugóízű, karcos, savas, egérízű, kemény,    seprőízű, kesernyés, szentjánoskenyér-ízű, éles, szúrós, faízű, kövér, fődízű, fanyar, fáradt, levegőízű, fátyolos, törött, nehéz, főttízű, nyers, nyújtott, ízetlen, üres, galléros, nyúzott, vékony, óízű, ződízű, olajos,  zsíros, opálos...A borivás előnyeit ösmertem meg. Az alábbi tanácsokat érdemes megfogadni mert az öreg tudta mire jó és mire rossz a bor. Aki nem ésszel issza a bort annak "fejlövés" lesz a nagy vidámság vége!  Azér hogy az ünnep minden percében jól érezhessük magunkat! Először: ágyazzunk meg a bornak! Azaz ivás előtt feltétlenül együnk valamit, és ne éhgyomorra poharazzunk! Továbbá készítsünk az asztalra olyan harapnivalót, sajtot vagy zsiroskenyeret, szalonnát, ami késlelteti a felszívódását az alkoholnak.. (A fogyókúrázók se iddogáljanak harapnivaló nélkül! A bor plusz kalóriát jelent, tehát aki evés nélkül iszik, az is felfüggeszti a fogyókúráját.) Másodszor: ne egyszerre döntsük magunkba a pohár tartalmát, hanem kortyonként élvezzük a finom zamatú italokat!  Háromszor: válasszuk ki az ételhez illő italt, s ne igyunk összevissza! Negyedszer: a legjobb bor is csak akkor ízlik igazán, ha megfelelő körülmények között, szépen terített asztalnál, gusztusos pohárból kortyolgatjuk ráérősen. És soha ne "hajítsuk be" rohanva az italt! Ötödször: a legfinomabb bor sem esik jól, ha nem illik a feltálalt ételhez. Hatodszor: csak a megfelelő hőfokon kínált ital okoz igazi gasztronómiai élvezetet, ezért a fehérbort mindig hűtőből kínáljuk! A vörösbor pedig legyen szobahőmérsékletű, akkor adja ki az igazi zamatát. A pezsgő viszont legyen jéghideg! Hetedszer: ahhoz, hogy ember maradj, ne feledjük az alábbi mondatot "sörre a bort idd eccörre, sört a borra hagyd máskorra!". Tehát bor után soha ne igyunk sört, mert a szénsav és vele az alkohol rendkívül gyorsan felszívódik, ezért percek alatt berúghatunk! Végül a legfontosabb: a gyerekek egy csepp alkoholt sem ihatnak! Ha fröccsöt iszunk, vigyázzunk a szódával, mert meggyorsítja az alkohol felszívódását. A mértékleteeség bölcsesség. A bor nemcsak jó, de egészséges is - feltéve, hogy élvezete nem lépi túl a napi egy-két pohárnyi mértéket. Este a vörösbor álmatlanságot okoz, de jót tesz a szerelemnek, monja cinkos mosollyal az öreg. Elsősorban a vörösbor pusztítja hatékonyan a baktériumokat, így véd bizonyos fertőzésektől és a fogszuvasodástól. Napi negyed liter bor fogyasztása a vesekő kialakulásának és  halálos kimenetelű szív- és érrendszeri megbetegedéseknek a valószínűségét csökkenti. Napi egy pohár bor elfogyasztása felére kisebbíti az elhízás esélyét. A borkóstolás íratlan szabálya, hogy a jó vörösbort legalább egy órán keresztül nyitott palackban szellőztetni kell. Kelyhes, szája felé szűkülő borospoharat használjunk. A vörösbort nagyobb, a fehérbort kisebb pohárból fogyasszuk. A bort a pohárba csak harmadáig töltsük. A borospoharat mindig a száránál tartsuk, hogy ne piszkolódjon be a pohár kelyhe, és hogy ujjunkkal ne melegítsük a bort. Töltéskor a bort ne haboztassuk föl. A kitöltött bort tartsuk a fény felé. A folyadéknak tisztának és egyenletesnek kell lennie. Vizsgáljuk meg az illatát. Próbáljuk meg az illat egyes elemeit meghatározni. Ítéljük meg, hogy harmonikus csokorba illeszkednek-e azok. Hintáztassuk meg kissé a poharat. A glicerintartalom olajos nyomot hagy a pohár falán, s ez a bor természetes alkohol és szárazanyag-tartalmára utal. Kortyoljunk egy kicsit. A kortyot mozgassuk a szánkban, vezessük a nyelvünk körül. Minden ízt a nyelv más-más részén érzünk! Nyeljük le a bort. Az ízét még érezzük egy darabig. Minél tovább, annál jobb minőségű a megkóstolt bor. Két bor között együnk egy falat almát, kenyeret vagy sajtot. Nagyapa képes vót megkülömböztetni egymástul a borokat. Nézzünk néhány jellegzetességet. Olaszrizling: száraz bor, színe zöldessárga, utóíze a keserűmandulára emlékeztet. Chardonnay: színe az olaszrizlinghez hasonlatos, erősebb savtartalmú. Muskotály: színe aranysárga, illata a parfümhöz hasonlatos, kevésbé savas, enyhén édeskés.

Zweigelt: félédes, mélyvörös színű bor.  A bor az ételek élvezetének is fontos alkotórésze. Marha- és birkahúshoz: merlot vagy kékfrankos Sertéshúshoz: olaszrizling, chardonnay vagy kékfrankos Vadakhoz: csak vörösbor; kékfrankos vagy merlot

Sajtokhoz: zweigelt vagy merlot Tésztákhoz, süteményekhez: muskotály, szürkebarát vagy zweigelt.

 

Nagyapa figyelmeztetései;

 

1. Bort sose igyál éhgyomorra!

2. Borivás előtt ne egyél édes ételeket!

3. Ügyelj a borfajták hőmérsékletére!

4. Bort mindig megfontoltan, lassan igyál!

5. Apró kortyokban élvezd a bor zamatát!

6. A nemes borokat csak tisztán idd!

7. Tarts mértéket a borivásban!

8. Jobban ízlik a bor, ha közben eszel is.

9. Szeresd, de légy erősebb a bornál, maradj ember!

10. Borivás közben gondolj arra, mennyi verejtékes, nehéz munka van egy pohárnyi magyar borban.

 

Homokhalmok a Rétközben

 

Porondnak nevezték vagy dombnak azt a magaslatot ahova építik a kunyhótóikat a Rétközi emberek. A nagyobb homokhalmokat szigetnek hívták, ezeken tartósabb kunyhókat építettek maguknak, ezeknek vesszőből fonott falai  vótak és czölöpökhöz  vótak kötve. Agyaggal tapasztották ki, kívül belül, teteje náddal  vót fedve. A Tiszának évenkénti áradása gyakran elmosta ezeket a homok halmok egy-egy részét,  Halászok, vadászok madarászok éltek ezeken a szigeteken.  A átlyukasztott csontok  agyagkorongok, hol hálósulyozókúl, hol a fonalak nehezékeűl szolgáltak a szövésnél, mutatják, hogy a nők ösmerték a fonás, szövés és hálókötés mesterségét. Agyag-kláris és átfúrt szarvas- és vadkan-fogak díszítették nyakukat. A halmok magasságát a konyhai hulladékok is növelték. Később ezek a halmok sírdombok lettek. Az őskori erődítések, melyekre sok helyütt akad a földmívelő, mutatják, hogy különböző népségek laktak itt, melyek egymással gyakran háborúban éltek; ugyanazért határaikat egymás ellen biztosítani akarták. Azon messzire terjedő árkokat és sánczokat értjük, melyek az Alföldet különböző irányban átszeldelik s melyeket a föld népe hol egyszerűen nagy ároknak, hol sáncznak, hol ároknak nevez. Mind ezen erődítéseket az jellemzi, hogy egy oldalról sok helyütt hét-tíz méter magas a feltöltésük, ezek alatt pedig árok van, mely itt-ott gyakran kilencz méter széles. Helyenként kapuk nyilnak a töltésen, a sarkokon őrtornyok, a barbárok ellen. A rétköz mindig szegény  vót építészeti emlékekben, se kelta, sem római se hun, se civilizáció, nem állott itten; a vándornépek pedig, melyek a népvándorlás korában itt tanyáztak, nádsátorban és faépületekben laktak.

 

Amikor nagy vót a szükség

 

Villany nem vót, petróleumlámpával világítottunk, a vizet a gémeskútból húztuk fel. Kemence melegített, ott sütötte néném a finom rozskenyeret, havonta 2-3 alkalommal, amikor 7-8 kenyeret készített el. A következõ sütésig kitartott és nem száradt meg.Az udvaron több eperfa  vót, sok idõt töltöttem a fákon, ráztam az állatoknak a finom, érett faepret, etettem az állatokat, legeltettem a tarlón a birkákat, összeszedtem a tojásokat, szóval éltem a tanyai emberek életét. Délután csendes pihenõ  vót, befészkelõdtem a nagy szalmakazalba és olvastam.Ez  vót az igazi biogazdálkodás, hiszen nem  vótak vegyszerek, nem  vót mûanyag, a papírt nagy becsben tartották, nem  vót szemét, mindent "újra hasznosítottak". Az udvaron és a házban is mindig tisztaság és rend  vót.  A parasztember vasárnap nem dolgozott, az  vót a pihenõnapja. Hétköznap, kora hajnalban már  a földeken  vótak, reggeli után vissza, ebéd utána pihenés és délután 4-5 órától estig tovább dolgoztak. Közben az állatokat is ellátták, hát ezért kellett a sok dolgos kéz.Mégis nehéz  vót az élet, mert nem sokkal  vótunk a háború után, jött a beszolgáltatás, amit megtermeltek, azt be kellett szolgáltatni, és csak annyit hagytak, hogy éhen ne haljunk. Gyerekként a tanya a béke, a nyugalom világát jelentette. Szívesen emlékszem vissza azokra a régi nyarakra. Anyám pénteken elkészítette a kovászt. Hajnali három órakor kezdett dagasztani közben egyik gyerek befûtött a kemencébe. Mikor megdagasztotta a dagasztóteknõben hagyta megkelni. Utána kiszakajtotta. Ez szó szerint értendõ mert szakajtóba tette és ott tovább kelt a kenyértészta. Mire megkelt kész  vót a kemence. A kenyér 3 kilós vót, de készült cipó is, vakaró is, lángos is. A lángos  vót a reggeli.a kis cipókat még úgy melegen kettévágtuk megzsíroztuk sóval és pirospaprikával hintettük be. Azt vittük uzsonnára. Régen azsaggal(hosszú bot) harizsálták (elegyengeték) a tüzet a kemencében.

A régi öregek úgy mondták; Kiszi(zabkása) a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig! Vagyis akárki nem ehetett búza kenyeret. A nyesnikék is a kemencébe kerül, azzal fűtik fel a kemence tetejét. A tekenyőből összekapart tészta a lepény vagy vakarék, vakaró lesz, a többit félreteszik kovásznak, a következő sütéshez, így nem vész el egy újhegynyi se belüle. A rozshoz kevertünk mindenféle lisztet, ami vót, mert a rozskenyér önmagában nagyon morzsálódott.Nálunk sok vót az éhes száj, de így sok vót a dógos kéz is, a dohánhoz kellet is. Estére hazaértünk oszt vártuk a tehenek érkezését. Mindegyik hazatalált, majd a vályúhoz mentek, ahol szomjúságukat olthatták a friss, hideg vízzel, majd egy-egy bõgéssel jelezték érkezésüket a gazdaasszony felé. Az istállóba tartottak, ahol még nyaltak egyet a kosárban trónoló, óriás, kemény, sós rögbõl és beálltak megszokott helyükre. Várták a fejést, már nagyon húzta a tőgyüket a sok tej. Előkerült a kis szék és a fejõ edény a rocska, fehér, ritka szövésû kendõvel letakart edénybe spriccelt a kifejt tej.  Elõzõleg langyos vizzel alaposan megmosták mindkét tehén tõgyét, hogy tisztán várjanak a fejésre. Mi végignéztük ezt a mûveletet, s alig vártuk, hogy végetérjen. Füligérő szájjal üres bögrécskékkel sorakoztunk fel az istálló ajtajában. A friss tej habos  vót és meleg.   Ha érett a szőlő, mosatlanul ettük kenyérrel. Ha nagy  vót a szegénység, azt mondták;  Ne búsuljatok gyerekek, lesz még szõlõ, lesz még lágy kenyér! Mindig olyan ételeket fõzött, aminek alapanyaga éppen megérett. A leves a legfontosabb vót mert vízbűl vót oszt azt mondták  a leves ott lepi be, ahol üres!  Akkor is ettünk salátát ha nem  vót szezonja, mert készítettünk tyúkhúr, rózsavirág, Százszorszép virága,pitypang virága,nagyútifű,kövér porcsin, ledecia mag, fehérhere, pásztortáska, repkény, csalán,libatop,papsajt, kerekrepkény, cickafark, madársóska, katáng,lándzsás utifű, ánizs kapor, csicsóka. Kora tavasszal a sóska igyekezett sürgõsen kibújni, leveleket ereszteni, amibõl sóskalevest készítettünk finom meleg tehén tejével, kis cukorral, és egyéb ízesítõkkel, hogy abból ráadást is kértünk. A saláta hasonló szolgálatot tett, nem csak levesként, hanem nyersen is.  Ledecia magot is felhasználtuk, száritva őrölve lisz helyett, főzve olyan vót mint a tarhonya. Csodás íze  vót az ánizsnak, fõleg a teába téve. Sokféle fûszernövényt használtunk. A lebbencslevesrõl sem feledkezhetek meg, valamint az egyszerû, paprikás krumpliról, melyben csak petrezselyemlevél  vót, sem hús, sem kolbász nem dúsította, esetleg egy kis libazsír vagy tepertő, mégis mennyei ízzel szolgált. A paszulylevesbe belefőztük a szalonnabőrt, nagyon finom vót tűle.  A fõtt tészták közül a nudli és a derelye vitte a pálmát, amelyeket tejföllel és prézlis cukorral fogyasztottunk. Szerettük a palacsintát, a lapcsánkát. Nokedlit, csirásgaluskát. A sült tészták körében a szilvalekváros papucs  vót a legkelendõbb, ami úgy fogyott el még melegen, vagy langyosan, hogy nem  vót szükség másnapra félretenni. Amit Isten adott, azt kellett beosztaniuk olyan módon, hogy az mindig kitartson az új termés megjelenéséig és a vágásra kész állat felneveléséig. Meg kellett tanulniuk, hogyan kell az -alig valamibõl-  valami finomat elkészíteni. Más  vót a saját tehénbõl nyert tej, túró, tejföl, más ízük  vót a maguk termelte zöldségeknek. A permetszert nem ismertük.Talán ez az oka, hogy azok az ízek visszahozhatatlanok. Visszagondolva rá, az akkoriban ízesített ételek olyan másak, olyan finomak  vótak, mert dolgoztunk sokat és mindig megéheztünk, ezért izlett annyira, még a gerlehús is meg a kisvarjú. A kolbászzsírját elraktuk mert az kellett a galuskákra. Szerettük a dinnyét, a tököt minden formában. Ha nem vót más, hát krumplikása vagy dödöle, akkor is vót, rá egy kis hagymás kolbászos zsír, meg tejfel.  Savanyú tojás leves, rántott leves, köménymag leves, nokedli salátával mindig vót. Mivel vót tej, így túró is, sajt is, tejfel, aludt tej is vót. Máléval vót igazán finom az aludttej. A finom puszikáról se feljtkezzünk el. Gyerekkoromban a szõlõt és a dinnyét is kennyérrel ettem. Ha nem vót más lisztes stercet kaptunk vacsorára tejfellel.

 

Szappanfőzés és gyertyakészítés

 

A használhatatlan zsiradékot (avas zsírt, faggyút és nyesedéket ) üstbe(kotlába) főzzük sűrűre, nátronlugot (zsírszóda), fenyőgyantát adunk hozzá. Kelt kalács sűrűségüre kell forralni,  ricinus, repce, pálmamag, és kendermagolajjal krémes kellemes habzást idézhetünk elő vele. Az olajok típusa és aránya nagyban befolyásolja az elkészült szappan minőségét. Ideális esetben a szappannak jó a tisztító hatása, kellemesen krémesen habzik és az állaga, keménysége is megfelelő. Ez úgy érhetjük el, ha a recept összes összetevője egy  kiegyensúlyozott kombinációt ad, vagyis megfelelő arányban tartalmaz kemény és lágyabb zsírokat, olajokat. Kezdő szappankészítők legfeljebb 3-5 olajat válasszanak ki egy recepthez.Kimerjük edényekbe, vagy mintákba. A szappanokat szinezték is, például aranyvessző virágával zöldre, vagy dohánylevéllel sárgásbarnára. A nátronlúgot a kukoricaszár hamujából nyerték. az a lúg  vót a legerősebb. Ecettel semlegesithető  vót a hatása. Forró nátronlúgos lemosással a szu  ellen is védték vele a bútort. A régi öregek a lúg erősségét úgy ellenőrizték, hogy a lúgos folyadékba egy tojást tettek, ha a tojás elmerült, akkor kb. 20 %-os töménységű a lúgos folyadékunk, ami már jónak számított. A nátronszappan szilárd  vót, míg a kálium szappan kenőcsszerű. Létezik még két módszer a sziksó módszer és a meszes módszer amiket most nem írok le.

A gyertya szilárd éghető anyag, faggyú vagy paraffin felhasználásával készült, kanóccal ellátott világító eszköz. Az emberiség az ókor óta használja. Manapság beltérre a viasz, míg kültérre a paraffin gyertyákat ajánlatos használni.Alapja a  faggyú a zsír és a méhviasz, parafin, a szilárdságért sztearint(gliceridet) adtak hozzá ami növényi és állati zsíradékban is van. Szalmiáksóval, bórsavval és paraffinnal kezelt pamut anyagú, fonott kanócot használnak, amely a gyertya egyenletes, és szinte korommentes égését biztosítja.

 

 

Oszt mi a hosszú élet titka?

 

Mit tudjam én… A jó dohán, a jó bor, meg a jó asszon.  1932-ben születtem trágyahordáskor. Sokat dógoztam pulyaként, meg mán emberként is, de én mindég szegény vótam. Kinn éltünk mink mindég a tanyán, ott nem vót villany csak petróleum. Én csak azt mondom, aki nem ért a növényekhöz, annak nem  hosszú lesz az élete, hanem tán még rövidebb, ezt tartsuk észben! „Fűben, fában az orvosság” mondták ükapáink, és ennek megfelelően tudatosan táplálékként is fogyasztották a növényeket. Öregapám sokat ment a juhászokkal vándorlegelőkre, ahun másoktul sokat hallot a növényekrül. Nem tudtak a pásztorok se írni se olvasni, de se éhen se szomjan nem haltak sehunse. Mindenre kitaláltak valamit, a legyengült, szopni nem tudó csecsemőt csalánnal etették, a pásztorok fogaik, szájuk tisztítása, fertőtlenítése végett rágták az útifű levelét vagy a fák megszilárdult nedvét, a mézgát, gyantát. Útifű aprított levelével gyógyvajat kevertek  étvágygerjesztőként ezerjófű levelet rágtak. A mérgező növényeket kis mennyiségben hashajtónak adták.  A kálmos, tárnics és kömény fűszerezésű pálinka egyben emésztést serkentő is vót. Persze gyógyításra is használták a bodzafajok, somfajok terméséből, ill. fenyőrügyből és fiatal fenyőtobozból készült szirupot, lekvárt, de másbul is csináltak lekvárt csipkebogyó, galagonya- és kökény bodza, nehéz lenne mindent felsorolni. A földi bodza neve csete vót, a csipkebogyót hecsedlinek” híjták. A fenyőből pálinkát főztek, a juharszirup közismert, kálmos likör fűszer vót, vadgesztenye kávépótló, a harmatfű saláta, a medvehagyma kolbászba főzelékbe, turbolya levesfűszer vót, még a bojtorjánt is meghámozva megették.  A fehérüröm meg a szagosmüge, kömény pálinka és bor fűszer vót. A vadcseresznye, vadmeggy, som, erdei szamóca pálinka finom vót. A galagonyábul még lekvárt is főztek.A tormábul, labodábul, rákányécbül, vizitorma, macskatövis levest. Apám a hadifogságban is ezt ette, az élte túl a fogságot, aki ezeknek az ösmereteknek a birtokában vót. A lelkemre kötötte, hogy tanuljam meg. Vigyázni kell a növényekkel, mert a népszerű, és lassan a kiirtás szélére juttatott medvehagyma leveleinek összekeverése  a gyöngyvirág leveleivel, már számos halálos mérgezést okozott, ami figyelmeztető példa kell, hogy legyen mindenkinek – mert ahogy öregapám mondta, nem csak a medve, a medvehagyma is lehet halálos! 100 éve még ükapáink idejiben a táplálékozásában egykor alapvető, ínséges időkben fontos, máskor csak kiegészítő  vót, a vadon élő növények felhasználása étkezéskiegészítésre, kenyér alapanyagok mellé, zöldségek, gyümölcsök, saláták mellé, fűszerezésre, valamint ital alapanyagok és ízesítők helyett. Ezek hagyományos felhasználásának felelevenítése ökológia, gazdasági és táplálkozásbiológiai szempontból is időszerű. A rétközi emberek mindent megettek ami nem  vót mérgező, az egykori mocsárvilágában jellemző, vadászó-halászó-gyűjtögető „pákász” életmódot gazdasági okokból is, sok esetben jól őrzött hagyománytiszteletből, megőrizve elkészítésük azok archaikus vonásait. A vadon élő növények gyűjtésének jelentősége, szokásai együtt alakult a természetes növényzet területi csökkenésével és a gazdasági-társadalmi körülmények változásával.  A világháborúk alatti és utáni gazdasági helyzet miatt, valamint a nehéz gazdasági körülmények között élőknél  vót jelentősége. Saját felhasználásra vagy eladásra gyűjtöttek vad növényeket, főképp gyümölcsöket. Tovább fennmaradtak a gyűjtögetés hagyományai a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan, a vízben szegény, vagy túl gazdag, valamint az erdős tájakon, ahol a természetes növényzet aránya nagyobb  vót, és azzal összefüggésben a megélhetési nehézségek is jobban fennálltak. A vadgyümölcsök, a nektártartalmú virágok, nyersen ehető vadzöldségek, édesgyökerek alkalmi csemegézése a pásztorok és a gyerekek körében maradt fenn legtovább. A zöld növényi részeket, leggyakrabban a fiatal tavaszi hajtást vagy a fiatal leveleket nyersen, salátának készítik, vagy levest, szószt főznek belőle. Mindig mondta öregapám, amikor a krompét gyomláltuk, hogy ez is ehető, ez is finom, ezt így ezt úgy kell elkészíteni, vagy amikor a tengerit, vagy a szőlőt kapáltuk, hogy ez finom porcsin, ez disznóparéj, ez laboda, ez meg a tyúkhúr, ez meg a. porkolvar fű. Így nevelt bennünket az életre.

A Rétköz (b)irodalma

 

A Zempléntől délre és Szabolcstól északra  vót egy hatalmas tenger, és végeláthatatlan lápvidék, melynek terjedelme századokig ismeretlen  vót a világ előtt. Az öreg Tisza vette birodalmába a katlanszerű tájat még a magyarok bejövetele előtt, és azóta is bitorolja igazolják ezt az ős homoktorlaszok, mikre földvárak épültek a tatárjárás előtt. Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor, nádasok ingoványos rétek feküsznek közöttök,távolabb kákás dágványok, zsombékok csigatörmeléknek, fűlepte részein , s meleg porondjában teknősök rakják le féltőn tojásaikat. Az ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, lombos árnyban tartják a nyír-, nyár- és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs. A nád rejtekében csikvarsák vannak a zsombékfészkek közt a gyékény buzogánya éktelenkedik. A nyilt vizen a béka-lencse tömött pázsítja lebeg a tószin alatt,  bokros tátrány, nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a víz alatt.  A viz birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél, csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá költ. Az itteni lápvidéki népek cseretnek nevezik ezt a mostoha vidéket. Náddal benőtt helyet jelentett régen a cse-ret kifjezés. Sás- és kákatövek szövik össze a vizfelszinét. A rejtelmes vizivilág, a nád rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával még az ég is megsiratja, s hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz reá. A Koldbárdon hajdan véradó vezérek őrzék e határon szilaj barmaikat. E terület úra  vót régen Deme (vezér) cser (éje),  úgy éltek itt a szegény emberek mint az ég madarai. Vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e magára hagyott nép mégis életben maradt. Ha estve búcsút vesz a merengő vándor e világtól, alíg várja majd a reggelt hogy újra gyönyörködhessen ebben a mesebeli világban. Sok könyv és tanulmány illetve útleirás született a Rétközről. Sokféle képpen nevezték,  vót nagyrét, nagyláp rétség, rétköz, de ember emlékezet óta a vizek birodalma  vót, és a Tisza mentén elterülő nagyobb kiterjedésű vízjárta mocsaras, lápos, füves területet értettek rajta. Ahol a települések a rétek, mocsarak környezetéből kiemelkedő magaslatokon, dombokon jöttek létre. A kistáj részben vagy egészben 30 település (7 város, 23 közepes nagyságú község) határát foglalja magába A Rétköz tengerszint feletti magassága 94-103 méter között változik, 100 méter fölé csak a keleti, déli és a nyugati határvonalak mentén emelkedik a homokbuckás felszín. A legmagasabb pontja Szabolcsveresmartnál a 127,8 m Messzelátó-hegy, tájképileg a Rétköz legszebb része.

A Rétköz nagyrésze ártéri síkság holtmedrekkel, öntésképződményekkel, tőzeges síkláppal, löszös homokhátakkal, illetve futóhomokos hordalékkúpokkal. A tektonikai mozgások, és a folyók munkája és a szél meg az erózió alakította ilyenné. Aa Bereg-szatmári síkság, a Bodrogköz és a Rétköz területe erőteljes süllyedés eredménye.  A legtöbb agyag-, iszap-, homoküledék a folyó mentén felhalmozódott, s ennek következtében folyóhátak képződtek. A Tisza medre kevésbé  vót állandó, a folyó gyakran feltöltötte medrét, s emiatt szeszélyesen változtatta futási irányát. Erről az elhagyott folyómedrek tanúskodnak, amelyek 10-15 kilométeres sávban fordulnak elő. A Tisza elfoglalta ugyan az új medrét, de árvizeivel évről-évre hatalmas víztömeget juttatott a Rétköz területére, nagy mennyiségű iszapot, agyagot és homokot rakott le.  A vízgyűjtő medencévé alakult Rétköz nagyrésze elmocsarasodott, elláposodott A láposodáshoz az is hozzájárult, hogy a folyó mellett fokozatosan épülő folyóhátak között rossz lefolyású területek alakultak ki, mivel a homokhátak megakadályozták az áradások után a vizek visszaáramlását a mederbe. A Tisza ismétlődő áradásai, a rossz lefolyási viszonyok csak növelték és állandósították a vízzel borított területeket. Az elöntések alól csak a homok-szigetek mentesültek, amelyeken az ember ősidők óta megtelepedett.

A Rétköz ősidők óta a XIX. század közepéig őrizte az ősi táj képét. Kuthy Lajos Hazai rejtelmek című munkájában egy óriási tengervíznek nevezi. A roppant nádasok gazdag növényzetben díszlenek, mint annyi zöld tartomány." Ő az utolsó szemtanú egyike, az ősi táj képét, pontos megfigyeléseit írói képességei jó vótából az utókorra hagyta. Kiss Lajos A Rétköz c. tanulmányában" ezt olvashatjuk: „A Rétköz ... Hajdan 30, most részben, vagy egészben 28 község határát foglalja magába ez a mélyen fekvő terület, mely a Tisza évenkénti elöntésének helye  vót, hova nemcsak a Tisza öntötte évezredek óta áradó vizét, de ide folyt a közel 50 méterrel magasabban fekvő Nyírség csapadékvize is hét völgyületen, miket még a talajvíz is táplált. Ez a sok víz annyira elárasztotta ezt a 142 444 holdnyi lapályt, hogy abból csak a többnyire a széleken keletkezett köz-ségek belterülete és határainak kisebb-nagyobb szigetei látszanak ki. A többi egy nagy láp, azaz náddal, kákával, gyékénnyel, sással benőtt lassan mozgó víz, helyi néven rétség. Feneketlen mélységnek tartották ezt az óriási ősrétet. ... Nyáron, ha itt-ott visszahúzódott, elapadt a víz, tavasszal ismét kicsapott, a Rétköz olyan lett, mint a tenger. ... A vizeket mérföldekre kiterjedő nádrengetegek választották el egymástól, hellyel-közzel erdőkkel, bokrokkal tarkítva. A szárazföld az ún. szigetek egyharmadát sem tették ki a roppant rét birodalmának.

 

 Jókai Mór is írt a Demecseri vándorló szigetekről, a Török világ Magyarországon című regényében; "Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy úszó lápot, s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfújja a szél a túlsó partra..."

 

  Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek című munkájában; ...akármerre mentünk, csak nádat és vizet láthattunk, meg az eget." „

 

A rétségben csak az idevaló pákász nép ismerte a járáskelést, más ember halálfia lett ha ide bemerészkedett. A katonaszökevényeknek, meg a betyároknak itt  vót biztos búvóhelyük. ... Száraz lábbal ritkán lehetett járni, még nagy szárazságban is. Csolnakon vagy ladikon közlekedtek a csillogó vízű ereken és más vízi utakon. ... Árvízkor a lakodalmas menet is csol-nakokban húzódott egyik faluból a másikba, így vitték a keresztelendőket a templomba, sőt még a halottakat is nyugvóhelyére. Érthető így a csónak formáju fejfa is." A rétközi ember a Tisza áradásakor 60-70 kilométerre is elcsónakázott, leggyakrabban Hegyaljáig, sőt le Szegedig szállíthatta az árulnivalóit. A mai ember el sem tudja képzelni, milyen élet  vót itt. Hihetetlennek látszik manapság, hogy ilyen mostoha környezetben éltek emberek. Édesapám azt mondta egyszer; nem  vót időnk siránkozni olyan sok  vót a tennivaló, vagyis nem vettek tudomást a környező világról, élték a hétköznapokat. A mocsárból szigetként kiemelkedő települések lakóinak életét a mostoha környezet szabta meg. A szántóföld nagyon kevés  vót, csupán a tavak, mocsarak között kisebb elszigetelt homokhátakat, maradékgerinceket, valamint a Nyírség területéről félszigetszerűen benyúló homokbuckákat, homokhátakat művelték. A rét és a legelő viszont jelentős területeket foglalt el, ezért az állattartás nagyobb szerepet játszott, mint a földművelés, s ezen kívül a halászat, vadászat is megélhetési forrást jelentett. Nyomokban fellelhetők ma is a mélyebb területeken a Rétközi táj utolsó nyomai.

 

 

A Rétség titkai

 

A Rétséget mamár Rétköznek nevezik, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyik  máig feltáratlan tája, a Tisza felső szakaszának szabolcsi mélyártere. Helyi neve Rétség  vót, amin elsősorban a Tisza közelében fekvő leginkább mocsaras területet értették. A láp növényzetét nagyrészt nád, sás, gyékény alkotja, mely növényeknek erős, jól sarjadó és rhizómákat növesztő gyökérzete van. Ez a gyökérrendszer az évről évre termelődő és elszáradó növényi részeket megköti és behálózza, egy vízen lebegő, korhadó növénytakarót hozva létre. Ilyen módon a vízben lebegő szerves és ásványi eredetű tápanyagokat előbb növényi anyagokká, majd lebegő, korhadó, lassan érő úszóláp-talajjá, lebegő tőzeggé alakítja a gyökérzet, és hosszú időre kivonja a tápanyag-körforgásból. A lebegő gyepszőnyeg gyökérrendszere nem rögzül a folyó medréhez, így a növényszőnyeg egészen nagy darabja is megváltoztathatja helyét a víz áramlási viszonyainak módosulása miatt. Mivel az úszólápok növényzete képes megkötni a vízben oldott tápanyagot, víztisztító szerepe is jelentős. Amennyiben azonban túl sok szennyező anyag és lebegő, ülepedő hordalék és iszap kerül a vízbe, fennáll a veszélye annak, hogy az úszólápok gyökérzete a meder aljához rögzül, és az iszapba, majd a mederfenék kavicsos agyagjához rögzülve végleg lehorgonyozza az úszó növénytakarót. Ilyenkor az úszólápot jellemző természetes folyamatok módosulnak, és a rögzült növénytömegben különböző rothadási folyamatok indulhatnak el. A kavicszátony belső felén részben még úszó, részben azonban már lehorgonyzott, mederfenékhez rögzülő úszólápdarabok találhatók. Ezeknek gyökérzete vastag iszaprétegbe ágyazódik, a nádasban látható csónakázó utakban a vízmélység nem több fél méternél. Az eredeti úszólápok növényzetének nagyobb részét elsősorban nád alkotja. Amennyiben az úszóláp lehorgonyoz a mederhez és feliszapolódása is elkezdődik, csökken a vízborítás mélysége. Ilyenkor előtör a gyékény, és hosszabb idő alatt fokozatosan háttérbe szorítja a nádat. A feltöltődés előrehaladottabb fázisában lévő, iszaposabb területeken már zsombékosok is láthatók, amelyek szilárdabb talajt sejtetnek, mint a nádasok, de ez nincs így. A zsombékok között mély, rothadó iszapréteg található, csak becsülhető mélységgel, amely nem bírna megtartani egy embert, azonban a nádi élőlényeknek, fiókáikat itt nevelő fészkelő madaraknak pont ezért nyújt biztonságos élőhelyet. A láprétek olyan fátlan növénytársulások, amelyek gyökérszintjében a gyakori vízelöntés miatt reduktív körülmények alakulnak ki. A lápoktól főleg abban különböznek, hogy növényzetük uralkodó fajai nem a tőzegmohák, hanem különböző palkafélék, így a láprétek alatt sástőzeg képződik. Mikroklímájuk a szokásosnál általában hűvösebb és kiegyenlítettebb, így a Kárpát-medencében számos jégkorszaki maradványfajnak nyújtanak utolsó menedéket. Az ún. "lábas" fák: a fatő, a gyökértő és a törzs alsó részére mohás bevonat települ sással, páfránnyal. Jellemző fajai: enyves éger , magyar kőris , magas kőris , hamvas fűz , kutyabenge , nyúlánk sás, szálkás pajzsika , tőzegpáfrány . A rendszerint 50–70 cm-es, ritkán cserélődő víz nyár végére leapad, ilyenkor látszik, hogy a kiszélesedett tövű fák a gyökérzetükön("lábas égerek"). A mocsár növényekkel sűrűn benőtt állóvíz, amelyet néhol egybefüggő, mozdulatlan víztükör borít. Sík vidéken, a felszín teknőszerű mélyedéseiben keletkezik, amelyekben a csapadékvíz meggyűlik, és sem lefolyni, sem a vízzáró talajba beszivárogni nem tud. Az alföldek és a széles folyóvölgyek, különösen a kis esésű torkolati szakaszok jellegzetes állóvize.Néhol éles határt vonni a tó és a mocsár közt alig lehet, a tavak szélein gyakoriak a mocsarak, amelyeknek a kiterjedése a tó vízállásával változik. Hasonlóképpen a szabályozatlan folyók vize is mocsarakat hozhat létre. Leginkább a folyók deltavidékét lepi el a víz, mely sós, ha a tenger dagálya visszaduzzasztja, és édes, ha csak a folyó árvizéből táplálkozik. Az Alföldön a folyók szabályozása előtt igen nagy területeket borítottak el a mocsarak, melyeket mezőgazdasági célokból, az ökológiai szempontok mellőzésével jórészt lecsapoltak. A sekély mocsarat gyakran teljesen belepi a növényzet.Ugyancsak folyamatos a mocsár és a láp átmenete, amit jelez, hogy a népnyelvben mindkettőt berek, turjány, hany és örjeg néven is említik. A „mocsár” szó a köznyelvben általában jelent mindenféle kiterjedt, állandó nyílt víztükör nélküli vizenyős területet (így a lápokat is). Tudományos jelentése ennél szűkebb: a geobotanikában a láp olyan vizes élőhely, ahol tőzeg képződik és rakódik le. A mocsárban nem képződik tőzeg ― vagy ha igen, az rendszeresen el is bomlik. A köznyelv gyakran mocsárnak nevez mindenféle olyan vizenyős területet, (így a lápokat is), amelyben nincs kiterjedt, összefüggő, állandó nyílt víztükör.  Nehéz elképzelni, hogy a jégkorszak végén a Rétköz felszínét is a nyírségihez hasonló délceg buckák uralták. Ezt követően azonban a terület (a Bodrogközzel együtt) környezetéhez képest jelentősen (15-25 méterrel) süllyedni kezdett. Ennek következtében jelent meg a területen a Tisza, amely kanyargózó mozgásával a magasabb felszíneket letarolta, szigetekké tagolta, az alacsonyabbakat pedig a hegyekből hozott hatalmas mennyiségű hordalékával töltötte fel. Így alakult ki az a hatalmas medence, mely ma a Rétköz központi részét alkotja. Bár az egykori megsüllyedt buckák emlékeként a felszín máig enyhén hullámos, komolyabb homokhegyek csak a tájegység peremi részein (a déli, Nyírség felőli oldalon, és északon, Dombrád és Döge között) találhatók. Sokan úgy képzelik, hogy a Tisza, (a szabályozások előtt) a Rétközt mint egy lavórt feltöltötte, elmocsarasította, majd a tokaji kapu irányában távozott. Korántsem így működött a dolog. Az enyhén hullámos felszínű medencébe a folyó vize több kisebb, sajátos hálózatba szerveződő mederrel rendelkező ágon, éren (Szebecse, Kis-Tisza, stb.) át érkezett, fokozatosan töltve fel az itt található tavakat, lápokat, réteket, ám szárazon hagyva a kisebb kiemelkedéseket. Apadáskor aztán ugyanezek a medrek vezették vissza a fölös vizeket a Tiszába. Sőt, a Nyírség felől, a buckavölgyek időszakos „folyásaiban” érkező vizek is ezeken át távoztak a területről. Ebben az időszakban még kiterjedt erdőségek, úszólápok, nádasok, zsombékosok, és sekély tavak uralták a tájat. A Rétköz ősi vízivilága tehát egy bonyolult, de jól szabályozott ökoszisztémába szerveződött. Olyanba, amibe az ember is jól be tudott illeszkedni. Az Alföld ártéri régióiban - így a Rétközben is - a zabolátlan áradások, a pusztító vizek, a levegőt is mérgező visszamaradó posványok szinte élhetetlenné tették a tájat. Vajon mi az oka annak mégis, hogy régészeti kutatások alapján a kőkorszak óta gyakorlatilag minden megjelenő nép, kultúra (így a honfoglaló magyarok is) legnagyobb előszeretettel az ártereken telepedett meg? Valószínűleg nem ők tévedtek. A közelmúlt kutatásai arra utalnak, hogy őseink tudatosan, okszerű finom beavatkozásokon alapuló tájhasználattal termékennyé és lakhatóvá tették a nem is olyan szeszélyes folyók árterét. E szerint a koncepció szerint az úgynevezett ártéri-, vagy fokgazdálkodás a Kárpát-medence nagy síksági folyói mentén általánosan elterjedt  vót a középkorban. Ennek elve - nagyon leegyszerűsítve - az  vót, hogy az ártér természetes ereit, medreit, laposait (illetve magát a folyót) ásott erekkel (ún. fokokkal) kapcsolták össze, így kormányozva a vizek folyását áradás és apadás idején. A víz ezáltal szabályozottan, kiegyenlített módon jutott az ártér különböző térszínű részeibe, s a visszavezetés is a megfelelő időben és mértékben történt. A fokok működtetése, valamint az alkalmazkodó tájgazdálkodás révén biztosították, hogy a vizek egy-egy területen csak a szükséges időszakban és mennyiségben legyenek jelen. A települések, szántók szárazon maradtak, a kaszálók, legelők, gyümölcsösök, erdők rövidebb idejű megtermékenyítő elöntést kaptak, a nádasokban és a halak ívását szolgáló tavakban pedig huzamosabban megmaradhatott a víz. Különösen hatékony és fenntartható gazdálkodást jelentett ez a halászat terén. A további ártéri haszonvételek (csíkászat, méhészet, sulyomszedés, nádvágás, nadály- és teknősbékafogás, stb.) a hagyományos mezőgazdálkodás mellett kiegyensúlyozott megélhetést nyújthattak az itt lakóknak. Sokan hajlamosak egyfajta földi paradicsomnak tekinteni ezt az időszakot. Meglehet, ez túlzás, és sok a kérdőjel a fokgazdálkodás valós jelentőségével kapcsolatban, mégis biztosak lehetünk abban, hogy őseink nem véletlenül szerettek az ártereken megtelepedni. A nagyfokú együttműködésen, a rétek és vizek közös használatán, a jobbágyság jelentős önállóságán alapuló ártéri gazdálkodás szükségszerűen tűnt el az egyre mohóbb nemesség XVIII. századi „öntudatra ébredésével”, a jobbágyság terheinek növelésével, A Rétköz mentén a Tisza ma is mozgásban van: építi és bontja partjait. A vízben még szép számmal élnek olyan ritka, érzékeny bennszülött halfajok, mint a fokozottan védett magyar és német bucó. A folyamatosan épülő, lassan vándorló és feltöltődő homokpadokon a füzes-nyaras galériaerdők spontán módon születnek újjá, míg a meredek szakadópartok számos ritka élőlény, köztük a hungarikumnak számító tiszavirág, vagy a világszerte megritkult partifecske jelentős állományai számára nyújtanak otthont. A még megmaradt vadregényes füzesek, nyarasok idős állományaiban költ a fekete gólya és a nagy fülemüle. A szórványosan előforduló tölgyeskőrises-gyertyános erdőfoltok azoknak a rengetegeknek a leszármazottai, melyek még a XVIII. század végén is nagy kiterjedésben borították a Rétköz területét. Az erdők és a rétek védett ékessége a nyári tőzike és az ősszel virágzó tiszaparti margitvirág. A hullámtér változatosságához és természetes működéséhez nélkülözhetetlenek a halak ívásában is jelentős szerepet játszó tündérrózsás-sulymos holtágak, és a nyárra kiszáradó sekély tavacskák. Az alkalmazkodó tájhasználat hírmondói a hullámtéri gyümölcsösök. Vidékünkön főként almát, diót, körtét, szilvát termesztenek az áradások által rendszeresen megtermékenyített, kiegyenlített klímájú területen. A sajnos egyre inkább elhanyagolt „dzsungelgyümölcsösökben” sokfelé találkozhatunk elfeledett tájfajták idős, egészséges példányaival. A Rétköz valaha hazánk egyik legnagyobb lápvidéke  vót. A tartós vízborításban a nád, sás, gyékény szerves anyagai nem bomlanak le, hanem vastag tőzegrétegként halmozódnak fel. Az így keletkező láp sokszor a víz tetejére emelkedik: ezeken az úszólápokon egykor legeltetés és kaszálás is folyt. A Rétközben nem egyszer előfordult, hogy a lápon legelésző gulyát átfújta a szél a szomszéd falu határába! Mára alig pár száz hektárnyi hírmondója maradt az egykori lápoknak, úszó változatukkal pedig csak egyetlen helyen találkozhatunk. Pedig a lápi tőzeg a légköri szén-dioxid egyik legfontosabb megkötője (a most kibányászott kőszénmezők is lápi körülmények között képződtek évmilliókkal ezelőtt), így fontos tényezője a klímaegyensúlynak. A Rétköz lecsapolása után kiszáradó, levegőre jutott tőzegből sok ezer év megkötött szén-dioxidja jutott a légkörbe, és sokfelé ma is rendszeresen leégetik a területeket. Emellett a lápok a talajvíz természetes tárolói, befogadói. A tőzeges talajú lápmedencék szivacsos tőzegrétegükben nagy mennyiségű vizet raktároznak el, s száraz időben mérséklik környezetük víz- és párahiányát. De a lápok élővilága is igazán egyedülálló. Hatalmas élményt nyújtanak az emberes méretű zsombékosok, „rakottyával”, füzesekkel tarkított nádas-gyékényesek (régi

elnevezéssel: a cseret). Számos ritka, védett fajunk kizárólag a tartós vízborítású lápokban él. Közéjük tartozik a fehér virágú hínárszőnyeget alkotó békaliliom, a kúszó tövű lápi csalán, a zsombékokra föltekergőző mocsári lednek. A legháborítatlanabb lápok belseje pedig olyan ritka madarak menedéke és fészkelőhelye, mint a fokozottan védett vörösgém. S vajon mi maradt a Rétköz területét egykor behálózó erekből, a Tisza vizét elosztó mellékágakból? Sajnos igen kevés: a Szebecse, Sebesdek, Zovány, Járat, Csenger, KisTisza úgy eltűntek, hogy szinte még a nevük is feledésbe merült. A legtöbb mederszakasz megsemmisült, legfeljebb a szántók kisebb árkai jelzik az egykori folyás helyét. Sajátos módon az egykori erek világából a tájegység legnagyobb belvízelvezető „műtárgya”, a Belfőcsatorna őrizte meg a legtöbbet. Ezt a csatornát az 1860-as években ásták meg, azonban - szerencsénkre - néhol kilométeres, máshol pár száz méteres szakaszon a Kis-Tisza és a Szebecse természetes medrét vették igénybe. Ezeken a természetes kanyargósságukról megismerhető helyeken csodálatos módon az élővilág is sokat megőrzött ősi arculatából: nyárra a sárga vízitök, a védett (s egykor a rétközi ember mindennapi étkezésében is fontos szerepet játszó) sulyom, a tüskés levelű kolokán, a békatutaj, a nyílfű, s számos más, a láptavi hínárnövényzetet idéző ritkaság lepi el a felszínt. Ezek a szakaszok remek búvóhelyet jelentenek a mocsári teknős és a vidra számára, a madarak közül pedig a vízitök kiterülő levelein taposó vízityúkfélékkel találkozhatunk nagy tömegben. Jobb sorsra érdemes holt medrek többfelé is akadnak. Többnyire keskeny nádas sávként kanyarognak rétek, rosszabb esetben a szántók mélyedéseiben. Mint zöld folyosók, jelentős szerepük lehet, s nem egy esetben bizonyos szakaszaik önmagukban is értékes, ritka élőhelyeknek (hínarasok, fűzlápok) adnak otthont A Rétköz nevét adó „rét” szavunk egykor vízzel borított nádas, lápos rengeteget jelentett. Mára a tájegység neve új értelmet nyert. A Rétköz legjellemzőbb élőhelyei ugyanis a füzes ligetekkel tarkított füves-sásos legelők, kaszálók: a mai értelemben vett rétek. Jelenleg több ezer hektárt borítanak ezek a tavasszal sekély vízzel borított, nyárra kiszáradó területek. Az ármentesítést megelőző időkben hasonló élőhelyek biztosították a Rétközben a megélhetés egyik fő forrását, a szarvasmarha- és lótenyésztést. Az akkori ridegebb tartáshoz alkalmazkodott fajták jól hasznosították a savanyúfüvű, lápos, zsombékos, nádas foltokkal tarkított réteket. Ez a területhasznosítás biztosította és biztosítja a mai napig a Rétköz három védett orchideafajának fennmaradását is. Közülük leggyakoribb a - kizárólag a Kárpát-medencében élő - pompás kosbor, de egy-egy helyen a hússzínű ujjaskosbor illetve a mocsári nőszőfű is fellelhető. A Rétköz különleges sajátossága, hogy - alföldi viszonyok között meglepő módon - hegyvidéki elterjedésű növények is élnek a réteken. Ilyen faj az erdeikáka, a védett bánsági sás és az óriási termetű mocsári csorbóka. A vadon élő állatfajok közül ezeken a réteken keresi élelmét a minden településen fészket rakó fehér gólya. Mára az országos tendenciának megfelelően a Rétközben is egyre kevesebb a jószág, s a jelenlegi kényesebb fajták számára sem igazán kedvezőek az itteni feltételek. Amennyiben növekszik az igény a szívósabb hazai fajtákból előállított minőségi élelmiszerre, úgy a jövőbe irányuló befektetés lehet a Rétköz természeti értékekben gazdag legelőinek, kaszálóinak megőrzése Az Alföld sajátos (tőlünk nyugatra már elő sem forduló) természetes élőhelyei a szikesek. Olyan területeken alakulnak ki, ahol a talajvíz sajátos mozgása és a nagyfokú párologtatás miatt a sók felhalmozódnak a talaj felső rétegében. A szikeseken igen különleges és gazdag élővilág fordul elő (gondoljunk csak a Hortobágyra!), ezért hazánkban ma minden szikes tó védett területnek minősül. A szikesek a ritka élőhelyek közé tartoznak a Rétközben, mégis érthetetlen módon - hisz művelésre nem alkalmasak - gyakran esnek beszántás áldozatává. Főként a Nyírséghez közeli, nyugati-déli peremterületeken fordulnak elő szikes tavak, rétek, legelők. A jellemző tavaszi vízborítás után az ilyen területek legsósabb részei nyárra „kivirágoznak”, azaz felszínre kerül a fehér sziksó. A vonuló madarak - elsősorban tavasszal - előszeretettel keresik fel a tocsogós felszíneket. Az itt élő különleges növények között említendő az aprócska egérfarkfű, a megyénkben csak a rétközi szikesekről ismert árpasás, illetve a kárpát-medencei bennszülött sziki őszirózsa. Őseink nagyra becsülték a szikes tavakat. 1772-ben így nyilatkoztak a helybeli jobbágyok: „Itató vizek bővségesen vannak, mégpedig oly sós tók is találtatnak, melyek mía az marhának só nem kívántatik”. Nyáron a kiszáradt mederből a sziksót összesöpörték, és szappant főztek belőle. A természeti és kulturális örökség sokszor nem választható el egymástól. Ennek legékesebb példái a kunhalmok. A Kárpát-medencében, valamint a tőlünk keletre eső eurázsiai sztyeppéken a történelem előtti időkben (Kr. e. 2-3000 éve) élő lovas népek sajátos mementókat hagytak maguk után. Temetkezési szokásaiknak megfelelően a sír fölé (kivált magas rangú elhunytak esetében) szabályos földhalmot emeltek. Ennek magassága több esetben meghaladta a tíz métert, átmérője akár 100 méter is lehetett. Ezeket a sírhalmokat - szaknyelven kurgánokat - hazai szóhasználatban némileg félrevezetően kunhalomnak hívjuk. A Nagyalföldön történeti adatokon alapuló becslések szerint több tízezer lehetett belőlük; mára sajnos csupán néhány ezret ismerünk. Az elmúlt évezredek (de főként az utolsó száz év) többségüket elpusztította. A ma ismert kunhalmok többsége - jóllehet a törvény kivétel nélkül természetvédelmi oltalmat biztosít számukra - is csupán néhány méter magas, a folyamatos szántás, elhordás miatt alig felismerhető. A Rétköz területén (a tájegység nyugati felén) tucatnyi kurgán található. Közéjük tartozik hazánk egyik legszebb, legépebb kurgánja, a 12 méter magas ibrányi Fekete-halom, melynek régészeti feltárását a megye nemzetközi hírű polihisztora, Jósa András kezdte meg. Különlegessége, hogy egy olyan védett növény - a macskahere - él rajta, amely a Rétközben egyetlen más helyen sem található meg. Sajnos a többi kunhalmunk rosszabb állapotban van, de például a közeli Balota-halom, vagy a vasmegyeri Apáti-hegy nevű (valaha Árpád-kori templomnak is helyt adó) kurgán szintén jelentős tájképi élményt nyújt.  A Rétközben nem is oly régen még kiterjedt erdőségek  vótak. A XVIII. század végén az itt  lakók még nagy tölgyes, kőrises, sziles, gyertyános erdőkről számoltak be. Mára hírmondó sem maradt ezekből, csupán a hullámtér őriz néhány kis foltot belőlük. Bár a belvízzel érintett területek sok helyen alkalmasak volnának őshonos fafajú erdőtelepítésre napjainkban is, ilyesmivel mégis ritkán találkozni. Az ármentesített területen a fás növényzetet (a telepített tájidegen ültetvények: akácosok, hibrid nyarasok mellett) a réteken, legelőkön, lápokban, útszéleken, árokparton álló füzek és nyarak jelentik. Szerencsére ezekből még elég sok van, s nem egy tiszteletet érdemlő korú és méretű példányt is találunk közöttük. A legnagyobb faóriások suhanc korukban minden bizonnyal még látták a „régi Rétközt”, a vizek világát. A Rétköz fűzfái, nyárfái nem csupán a szemnek szépek. Az idős fák odvai, lombkoronájuk ága-boga sok madárnak, kisemlősnek ad otthont. Árnyékuk a legelő jószágnak és gazdájuknak is enyhet ad. Éppen ezért fájó, hogy egyre többet vágnak ki közülük, s pótlásukról csak ritkán gondoskodnak. A cserjés-bokros növényzet sok helyen felüti fejét. A nedves, lápos területeken legjellemzőbb a rekettyefűz (a „rakottya”), amely gömbölyded, hamvaszöld bokorcsoportjaival a rétközi táj egyik jellemző eleme. Az ártéri méhészetben jelentős szerepe  vót, mert barkáit szívesen látogatják a méhek, s vastag vesszőit kas fonására használták. Őstermészetről a Rétközben ma már sehol sem beszélhetünk, mégis jól felismerhetők azok az élőhelyek, amelyek a táj valódi arculatát őrzik. Mellettük azonban nagy arányban találhatók olyan területek is, ahol az erőteljesebb emberi beavatkozás miatt lényegesen szegényesebb, a táj eredeti jellegzetességeit sokkal kevésbé tükröző életközösséget találunk. Ilyenek a mesterségesen létrehozott halastavak, víztározók élőhelyei. A térség legnagyobb vízteste, a belvízvédelmi és horgászati célokat szolgáló Rétközi-tó helyén húsz éve még nagy kiterjedésű láp  vót. Most a mesterségesen szabályozott mennyiségű, olykor szennyezéssel is terhelt víztestben ugyan élnek védett fajok (sulyom, vidra), és az eldugott öblökben a madárvilág is jelentős, sok évtized kell még a természeteshez közel álló biológiai sokféleség kialakulásához. A szegényes élőhelyek közé tartozik a Rétköz másodlagosan újjáéledt mocsarainak egy része is. Nagy kiterjedésben találunk ugyanis olyan nádasokat, melyek helyén akár még 5-10 éve is szántóföld díszlett. A nagy költséggel létrehozott alagcsöves lecsapolórendszer, a szivattyúk, árkok, átereszek működtetése és karbantartása egyre kevésbé éri meg a gazdálkodóknak. Néhány év alatt ezeket a helyeket újra birtokba veszi a víz és az élővilág. A parlag-mocsarakon azonban csak szegényes nádasok gyönnek létre. Ennek ellenére ezek jelentőségét így sem szabad alábecsülni, hiszen sokfelé ezek a természet utolsó megmaradt szigetei. Ha hagyjuk érvényesülni a természetes folyamatokat, idővel gazdag madárvilág alakul ki a másodlagos mocsarakban, védett növényeink közül pedig a bennszülött kisfészkű aszat talál otthonra ezeken a területeken Jelenleg a természeti erőforrások túlzott használata jellemző a Rétközben, de már láthatók ennek korlátai. Az elmúlt másfél évszázad - érthető - küzdelme a kenyértermő földért, s a ma sem könnyű megélhetés kényszerei a táj lételemét adó víz egyoldalú és túlzott elvezetését eredményezték. Újabb fenyegetést jelentenek a klímaváltozással járó időjárási szélsőségek, a rekordokat döntő árhullámok, és az agresszíven terjedő tájidegen gyomok (az Amerikából származó magas aranyvessző és a gyalogakác több száz hektáron hódít a réteken, parlagokon, erdőtelepítésekben). Meggyőződésünk, hogy a természeti erőforrásokkal - mindenekelőtt a vízzel - való okszerűbb, fenntartható gazdálkodás együttesen szolgálná mind az itt élő emberek jólétét, mind a természeti értékek fennmaradását. Sokhelyütt már ma sincs elegendő gazdasági erőforrás a belvízelvezető rendszerek fenntartására: egyre többfelé tapasztalható a visszamocsarasodás, az egykori tófenekek, lápok művelésének felhagyása. A természet védelme a Rétközben tehát nem öncél, hanem szükségszerűség és egyben új lehetőség. Milyen előrelépési irányok vázolhatók fel ennek szellemében? ! A tájegység természeti kincsei lehetőséget nyújthatnak munkahelyteremtő, megélhetést segítő ökoturisztikai fejlesztésekre. Természeti területek helyi védetté nyilvánításával (ami a települési önkormányzatok jogköre) növelhető a település vonzereje. ! Bizonyos természeti területek, vizes élőhelyek fenntartására (különösen védett, és Natura 2000-es területeken) támogatások vehetők igénybe. ! A helyi adottságokra épülő, a természeti erőforrásokkal összhangban levő (bio)gazdálkodással tájjellegű és minőségi, újabb piaci szegmenst kihasználó termékeket lehet előállítani. ! Belvizes területeken a szántóművelésnek ésszerű alternatívája az őshonos fafajú erdőtelepítés, amely hosszú távú gazdálkodásra és megélhetésre nyújt lehetőséget.

 

 

Borsava (Borsóvá) várispánság

 

Kék, Beszterec, Demecser, Gégény, Berkesz, Székely, Lack-teleke történelmi múltja összeforrot a közös sorsuk a Rétság és a Borsava várispánság révén. Berkeszről már 1341. jun. 14.-én találunk említést.  A ma Beregnek nevezett, régen Rétségnek, majd Rétságnak nevezett területet Borsava vármegyének nevezték a tatárjárás korában. Írásos emlékek 1241előtt emlitik. Az Árpád-kori Borsóvá határmegye (marchia) a Kárpát-medence északkeleti részén feküdt. Területére, kiterjedésére nézve már kezdetben sem  vót egységes álláspont. (Botka Tivadar 1870, Györffy György 1958)  „A XIII. századig fennálló Borsóvá megye területét a megye megjelölésekből, a borsovai várbirtok elterjedéséből és a borsovai esperesség kiterjedéséből pontosan megállajuthatjuk. "u  A felsorolt forrásokból egyértelműen kiderül, hogy Borsóvá megye nemcsak a későbbi Bereg megyét foglalta magába, de a Tiszától nyugatra és délre elterülő Felső-Szabolcsot, a későbbi kisvárdai alesperesség területét is, ebben a Borsovai esperesség iratai az irányadók. Érdekesség, hogy Myrgusd vagy Mérgesd eltűnt a térklépről örökös híján. A Tiszának és vízgyűjtőinek áradásakor a szétterülő víztömeg csak a gorondokat, homokhátakat kímélte meg, az ár levonulása után halászásra is alkalmas tavak, mocsaras vízfelületek, berkek maradtak vissza. Az árpádkori Rétköz területén tavak és szigetek sokasága tarkított a a tájat, közöttük száraz¬  szigetek és félszigetek, úgynevezett gorondok, továbbá közök, a folyó kanyarulatokban szegek  húzódtak meg. A vízparti emelkedettebb helyeket tetőnek , főnek hívták. A Tisz a és a vele összefüggő vizek apadásakor szigetkaszálók bukkantak ki a víztengerből, morotvák mocsarak, vizes berkek, fertők és dagonyák maradtak vissza. A Tiszától távoleső hátasabb részeken lefolyástalan erek, tavak keletkeztek a határjárásokban pedig egyre gyakrabban fordulnak elő homokdombok, halmok, hátak  ligetek, és szárazvölgyek. A megye fafajtáiból legtöbbször a tölgyet említik, nemcsak kereszttel jelzett határjelként, de irtott erdőként is. A vizes helyeket kedvelő fűz, nyír, nyár, éger és szil,határozta meg területünk erdőtakaróját. Az erdők mellett rengeteg bokros, tövises hely, lénia valamint rekettyés  található egy-egy falu határában, s feltűnik a som, a vadkomló neve, itt-ott gyümölcsfa, legtöbbször körte  gazdagította a növénytakarót. Sok árulkodó név bújik meg az évezredes dokumentumokban; kolobar, humukzug, moluntaua malomtava, Ticia, fyezes, 1329 laktelek, vereshid, bokroshid, eleuthow előtó, kyraltoua, koldbard, daganas dagonyás, stb.

 

Rétközi krónika

 

Az Úr megtestesülésének kilencszáz harmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vezettette. Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették. Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán vezér futva elmenekült embereitől meghallotta, kezet nem merészelt emelni. Hanem bolgár szokás szerint követeket küldve elkezdett fenyegetőzni: Árpádot csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte...(ANONYMUS (12. - 13. sz.) GESTA HUNGARORUM) Ekőcs vitéz gyámhatósága alá került a honfoglaláskor a terület. A Borsva birtok a 13. században szünt meg, hála a Gut Keledek prédálásának. Az 1333 5. pápai tized jegyzékben még fellelhetők a kiváltságok nyomai. A főesperességnek 33 plébániája van a Borsva birtokon, köztük Demetser, Téth. A földvárak  vótak az ország legutolsó védvárai, azontúl már csak figyelő őrök kémlelték a  messzeséget, erre utal a koldbárd hely a Demecseri földvár közelében. A bárd nem az angolból átvett kifejezés, inkább a magyar baltából származtatják. A földvárak mint síkvárak a tatárok által könnyen bevehetők  vótak ezért pusztulásra lettek ítélve. Rengeteg falu vált névtelenné a tatárjárás után ami a várispánság vesztét okozta. Szlávok besenyők népesítették be az elhagyott és a király általelajándékozott szellemfalvakat. A hírhedt Gut-Keled német vagy szász Hohenstauf vitézek(István országbíró). Péter főispán (1067 Aba nemzettég 1267)korában, akik ajándékba kapták, teljesen leribolták a várispánságot, Tas és Szabolcs tétlenül nézte végig. Az Ubul nemzetségből nőtt ki a Kállay család vagy Bolok-Simán nemzettség és a Semjén család. Meg kell említenünk még a Karászi  nemzetséget is, akik Kemendevecser (1269 Pud Simon fia Demeter, talán róla nevezik át Demetsernek), Keek, Tas, pap, Laktelek. Karászi Sándor Szabolcsi főispán 1210-ben. Jákő nemzetség Székely.

Demecser: Földesúri allódium, állatállományban: juh, sertés, cenzus(becslés) a töröké.  A 14. század után, a késő középkorban az allódium jelentette a saját kezelésben maradt földesúri birtokot. A cenzus mint vagyonbecslés, adóbecslés, adó a jövedelem után. A választáshoz vagy választhatósághoz szükséges bizonyos meghatározott vagyon vagy jövedelem megléte szükségeltetik. Bona Valentini Putnoky confiscata" (Összeírás: kúria és gazdasági épületei, postfunduália, erdő, szőlő, subditusok száma, neve, állataik.) Készítette: Kiszel Márton uradalmi provisor. Demecseren kúria, nagysága, leírása. Istálló 8 lóra, hosszúsága. Kúria előtt két új ház. Szántók, magyar nevekkel, befogadóképességük. – Káposztáskert, hozama. Másik kert alma, szilva és más gyümölcsfákkal. Kaszáló, szénahozama. – Makkos erdők, jó időben sok disznó hízlalható. Szabad kocsma. – Jobbágyok névvel, fiak neve. Állatállományuk: ökrök, tehenek, borjak, disznók. Telkük nagysága. Elhagyott ház, telek névvel. Censust nem adnak; szolgálni parancs szerint tartoznak. Liszkán két szőlő, magyar névvel. Többi helyeken 1 jobbágy (Lusankán 2), Demecserre robotolnak, vagy elhagyottak. – Demecseren jobbágyok névvel. fiak neve. Állatállományuk: csak ökreik, teheneik, méheik vannak. Mindenki egésztelkes. Majorsági földek három határban, nagyságuk. Rétek. Szentandrási pusztán egy sessio, rét, szénahozama. Liszkai hegyen két szőlő, magyar névvel, hozamuk. Putnoky Bálint konfiskált javai. (Szabolcs, Gömör m.): Demetzer

 

 

Források;

 

1280: p. Budutou, ifi C-u de Bursua . . . iuxta Tysciam F. V/3. 60. 20

 1282: t. Kuskyrch, .. . in C-u de Borsua W. IX. 333., Reg. Arp. II/2-3 . 3153. reg. 21

 1268/366: t. dicta Kaak erat iob-um Gastri de Bursua, . . . in provincia de Zabouch W. VIII. 199. 22

 1284: t. . . . pozdum castrensium de Burzua vacuas et habitatoribus destitutax H. Vlí. 185.,

Reg. Arp. I.t/2 ― 3. 3307. reg.; 1282/319: t-m Gastri nostri Borsua adiacentem in G-u

de Zotmar existentem Myrgusd W. IX. 329.

1409: t. Borsowa Zs. II/2. 0892. reg. 1410: p. Borsuus Z. VI. 395.

1325/332:pise. Humukzug A. IT. 230., 1333: Z. I. 412. Laktelek, Kék ;

 

Csak egy fürtszőlő

 

 

Jókai Mór örök igazsága; „Aki szőlőt ültet, nagyurat vesz magának.” Dédnagyapám mint Jókai egy istent imádott Dionüszosz  vót a neve, aki a szőlő a bor és a mámor görög istene, akit gyakran ábrázolták fején szőlő leveleiből font koszorúval, kezében boros pohárral. Száz éve már hogy dédnagyapa az öreg homokos Demecseri szőlődombra telepítette ezeket a ma már divatja múlt régi szőlőfajtákat. Feri, Otelló, Noah, Izabella, Delavári. Nagyapa folytatta öregapja munkáját, és művelte gondozta a szőlőt, kapálta a forró homokot a tűző napon, cipelte fel a dombra a permetezőt, mert a kút mindig kiszáradt, metszegette, kötözte, babusgatta. Az élete  vót a szőlő. Úgy nevelkedett, hogy a földet tisztelni, becsülni kell és művelni, csodát tett minden éven a forró homokkal. Míg nekünk, gyerekeknek csak nyűg  vót és fáradtságosan unalmas munka, kevés eredménnyel, ő sosem csüggedt el. Persze a ház tornáca előtt is  vót otthon szőlőlugas, szeretett ott üldögélni, citerázni, borozgatni.  Halála után Édesapám vette át a terhet, rengeteget dolgozott a szőlőben. Hajnal 4 kor kibiciklizett, és mire felkelt a nap és a falu népe ő kikapálta magát. 11-órakor lefeküdt a kis bodegában lévő dikóra és pihent 4-óráig, majd este kilencig tovább csiszolta a kapát. Azt mondta, a jó gazda meg tud borotválkozni a kapájában, úgy csillog. Csak a lusta gazda kapája rozsdás. Édesapám korán meghalt, már kisgyermekként megtanította hogyan kell metszeni a szőlőt, kocsozni, hogyan kell  permetezni, tükrözni, deríteni, házasítani, ülepíteni, kénezni vagy javítani a hordót, lefejteni a bort az ágyáról, levegőztetni, hogyan kell elindítani a forrást, vagy leállítani. Amikor először ittam vele egy fél pohár vörösbort, még nem  vótam 16 éves, emlékszem akkor permeteztem vele először, az jelentette, hogy az ő szemében felnőtt lettem. Édesapám váratlan halála után én lettem 17 évesen a szőlő gazdája, a szomszéd szőlősgazdák úgy viselkedtek velem, mint egy felnőttel, becsülték bennem a szőlősgazdát. Büszke  vótam rá. Édesapám emléke kötelez, szeretettel és jó lelkiismerettel műveltem tovább. Miután Nyíregyházára sodort az élet egy családtag vette át a szerepet, aki nagy műgonddal ápolta tovább dédapám örökségét, de az idő ahogyan a szőlőt, őt is kikezdte. Sok-sok évig nem is jártam aztán arra. Néhány évvel ezelőtt elmentem oda, és a bejáratnál hatalmas égig érő nyárfa állta utamat, amit még gyermekként ültettem. A valaha szebb időket látott lugasokat megtépázta szél, elöregedtek a tőkék, vad indák szőtték be a gazt. A kis diófa azóta óriásira nőtt. Megöregedtem, már könnyen elpityergem magam, úgy sírtam ott, az elhagyott szőlőben, mint egy ott felejtett árva gyerek,  az őseim féltett kincseit elnézve, mintha a lelkem egy darabját marta volna ki egy keselyű a szívemből. Gyászoltam a szőlőt, a Dédapámat, a Nagyapámat és Édesapámat, meg némi önsajnálattal magamat is. A metszetlen gondozatlan szőlő elburjánzott, de felfedeztem a gazban egy rejtőző kék szőlőfürtöt. Óvatosan téptem le, nehogy akár csak egy szem is leessen róla. A közelben lévő temetőre visszamentem a családi sírhoz, hogy megmutassam az öregeknek, íme egy fürt a birtokról. Óvatosan megmostam a temető kúton és megkóstoltam. A különleges, legalább száz éves szőlőnek nem édes íze  vót, hanem sós és savanyú, mert a könnyeimmel áztattam meg. Ennél a savanykás kissé sós szőlőnél finomabb szőlő számomra nincs a világon.

 

A Demecseri akácerdő varázsa

 

Amikor a szőlőben, a nagy melegtől már nem bírok tovább kapálni, az árnyas akácerdőben találok menedéket. Keresek nagy őzlábgombát, jó lesz vacsorára. Az akácosban, irtásos erdőszéleken, többnyire seregesen vagy boszorkánykörökben található. Nyár elejétől késő őszig terem, különösen kora ősszel igen gyakori. Levesnek, rántva, sütve vagy más gombás ételnek egyaránt jó. Fiatalon egyike a legjobb csemegegombáknak, eléggé állóképes és ritkán kukacos. Kirántva a gombakalapok halhúsra emlékeztető ízűek. Leszedve tovább fejlődik. Tönkje rostos, rágós, ezért azt megdarálva használjuk fel. Szárításra alkalmas, világosszürkés színűre szárad. Az idősebb gomba szárítva is rágós, a fiatal gomba nyersen is ehető. Ha sokat viszek haza, beásom a földbe egy árnyas párás helyen az udvaron ahol napokig eláll. Sztárai Karcsi bácsival és Schmercz Pista bácsival sokat barangoltunk az erdőben gombákat keresve. Most megint céltalanul barangolok a Demecseri erdőben, mert menni kell, vonz a természet, az erdő zenéje. Amikor legszebb nászruháját felölti az erdő, megtelik madárhanggal a sűrű lombkorona, a természet sok millió kis hangból megszövi láthatatlan fátyolát, ez az erdő zenéje. Minden nap új csodára talál az aki beleveti magát ebbe a mesebeli világba. Eső után az akácerdő olyan illatot áraszt, amit nem lehet szavakba önteni. A vén erdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, ha felébrednek az énekesmadarak. Csatlakoznak a koncerthez a rét muzsikusai a szöcskék és a tücskök is. Ahogy gyön a hajnal ébred a természet, minden madár előbújik, szeretne részese lenni ennek a csodálatos szimfóniának. A felkelő nap sugaraira nagyot nyújtóznak a fák, majd ásítanak egyet és a mókusok újra kezdik a futkározást a lombok között. A szél lágyan megfésüli az erdő fáit, megáldja a fészkeket, megszárítja a madarak tollát, az ijedt őzek hátát, a csillagszemű nyulak bundáját. Lassan felébred a természet, a ragyogó napsugár átmelegíti az erdő lakóit. Reggelre pókhálók szövik be a fákat. Hajnalban a vadvirágok illata úgy árad szét az erdőben, mint a pásztortüzek füstje a szélben. A ragyogó nap fénye bevilágít a lombok közé, mint ezernyi apró szentjános bogár csillognak a harmatcseppek, a hajnali pára belepi a leveleket. A fák levelei lágyan susognak, hogy elrejtsék a lábaim alatt elpattanó száraz ágak hangját. Öreg távcsövemmel gyönyörködöm a látványban, a magas fűben fácánok foglyok őrzik fészküket, a vizes területen feketególyák keresik a békákat, a száraz mezőn üregében alszik a borz,  a barázdákban falánk pockok gyűjtik a magvakat,  kackiásan szemléli a prédát az egerészölyv egy oszlopról. Mesebeli világ ez, a korhadt fán serénykedik a fakopáncs, sűrű erdő rejtekében vakaródzik egy ünő, a csenderesben áthalad egy vaddisznó csürhe, váratlanul a toportyán üvöltése zengi be az erdőt, minden állat megriad,  a tisztáson bogarásznak a varjak, felettük a kíváncsi héja köröz,  a bokor mélyén ijedt nyulak hűsölnek, a kakukk hosszú életet jósol valakinek, a szemtelen kék szárnyú szajkó elárulja az erdő lakóinak hogy megérkeztem. Az öreg fák titkokat suttognak fülembe. Ahhoz, hogy ti is érthessétek mit mondanak, ismerni kell az erdő minden fáját, minden lakóját, a mező minden bokrát és vadvirágát. Aki veszi a fáradságot és megismeri az állatok mozgását, hétköznapjait, természetét, az erdő törvényeit, azt az ismeret közel hozza a természethez.  Ismerek itt minden odvas megrepedt fát, minden bokrot, minden kotorékot, minden csapást, tudom hol teremnek a legszebb őzláb gombák, hol van vadméz, hol nő a vadmálna, hol fészkel a halálmadár. Az erdő nem a miénk, csupán örököltük és tovább adjuk gyermekeinknek. Édesapám mesélte, hogy régen olyan tiszta  vót az erdő, hogy még a keréknyomból is lehetett inni. Cserkelő vadászokkal találkozom, rég nem látott barátként üdvözölnek. Lemegy a nap, elcsendesednek a fákon a  mókusok, puha köd lepi be az erdőt, csak a pókok nem pihennek. Álomba szunnyad a természet, hogy reggel újra kitárja ölelő karjait. Estére az árnyékok elnyújtózkodnak lustán, a virágok szemérmesen összezárják köpenyüket, csak a szél sejtelmes susogása hallatszik. Óvatosan lépkedek, az öreg akácfa tetején száraz ágakból rakott fészekből néz le a büszke rétisas, keresve a talajon a sűrű szagosmüge aljnövényzetében bújkáló cickányt. A sűrű bozótban  béka rejtőzik, a korhadt fán szarvasbogár, a fűben kárpáti sáfrány és a kockásliliom bújik meg. Csak az erdő királynője az erdei szalonka, villyogó hangja hallatszik, nehéz felfedezni, rejtélyes erdei madár. Az erdő rejtekében rengeteg elhalt fatörzs, tuskó található, melyeken csérek és szerkők költenek. Mint anya gyemekét úgy öleli át simogató karjaival az erdőt a reggeli napsugár. A mozdulatlan csendben meg áll az idő, megpihen benne az erdő a lombos óriás. A kócos bozontos ágasbogas rejtekadó templom, mindig más ékszert díszítést ölt magára, más dallamu csengettyűt köt koronájára, más és más hangokat hallat a karzaton. A türelmetlen madarak énekükkel egymás szavába vágnak szüntelen. Ez a madárdaltól zengő templom ezer meg ezer énekest rejt, akik kórusban dalolnak szüntelen, őznek mókusnak egérnek és az egész világnak. Férgek, lepkék, bogarak, millióit fogadja be és nyújt menedéket és terített asztalt, mint egy gondoskodó jó anya, az erdő. Születnek, élnek, szeretnek, szaporodnak, és eltünnek nyomtalanul, hogy helyükre újak jöhessenek. Az erdő lakói életközösségben élnek, együtt egymás mellett egymástól függve, egymára utalva, életük minden szála kötődik a másikéhoz. A fák a madarakhoz, a madarak a rovarokhoz, a rovarok az avarhoz, az avar a gombákhoz, a gombák a kórhadt fákhoz. Az erdeitalaj takarója puha szőnyeg, milliónyi élőlény lakhelye, a humusz a növényi és állati maradványok keveréke. A baktériumok és a gombák alakítják át az erdő lakói számára. Elfáradtam estére, szememre úgy száll az álom, mint fészkére a fáradt madár. Két kosár  nagy özlábgombával térek haza és ezernyi szép emlékkel szívemben...

 

Régen az aratás

 

Ha a feje üres vagy a zsebe üres egyformán rossz, de ha ráülök az ábrándozás tündérszekerére, szilaj táltos lesz a képzelet amit befogunk elibe,  osztán bátran neki vágok a nagy végtelennek, amerre a csillagok vezetnek,  csillagoknak fénye mellet, semmi sem hozhat rám bajt, egy kettőre oda érek ahová a vágy hajt, megismérek minden gyönyört, ringat a káprázat, boldog ki az ábrándozás szekerére szállhat.

Dédapáink életében az aratás, az élet behordása a legfontosabb mezőgazdasági munka vót. Az aratás az egyik legnehezebb paraszti munka vót, azt mondták a régi öregek, a kiszi (zabkása )a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig is kitart. Egy arató férfihöz kellett egy ügyes marokszedő asszony is. Az aratást mindig „Isten nevében végezték és Isten áldásával fejezték be. A férfi vágta a rendet, a nő sarlóval összeszedte, a soron visszafelé haladva a nő vitte a férfi kaszáját, a férfi pedig összekötötte a kévéket. Aratáskor dédnagyapám a gabonakévék kötését még bű gatyában, házi szövésű ingbe végezte. A kévébe két nagyobb, vagy három kisebb marok került. Az egymásra rakott markokat hónaljig fel kellett szedni, lenyomni, majd rátérdelve azt szalmakötéllel kötni meg.

Nyári forróságban a hónaljig felszedett termés különösen melegített a kalászok szúrták az ember bűrit, így házi szövésű, nyakig begombolható ruhát viseltek. A kévék összehordásának is megvót a szabálya. A kévékbe rakott gabonát keresztekbe rakták, kalásszal befelé." A kévéket úgy kellett csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a kévecsomókat meg lehessen számolni. Ügyelni kell rá, hogy a kalász ne érjen a födre. Különös rendeltetése  vót a legfelső kévének (papkéve, papsapka). A kévék számát, a termény fajtája befolyásolta: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet (7-9) raktak egy kévébe, míg a kisebb és könnyebb kévékből többet raktak a kötő kaszás aratók. Vót egy aratógazda, az irányította az aratást. Ő vágta mindig az első rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. Hogy ne szúrja a levágott tarló a tapunkat, nem lépni kellett hanem csoszogni.

De ugyanígy ügyesnek, pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája. Nehéz embert próbáló munka vót ez, ezért a gróf úr ilyenkor aratási szalonnát, a munka végeztével bort pálinkát adott az arató embereknek.

Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza, rozs, vagy árpatáblára,  általában a nagyobb lyányok vagy a feleség, vagy az édesanya gondoskodott az arató emberrül. Ha valakinek már az evésen járt az esze, arra azt mondták oda áll ahol a tarisznya fel van akarsztva. Ilyenkor mindenki laktató ételt vitt a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek. Az aratás mindig nagy esemény vót a falu életében, de a háború alatt sokat nélkülöztek az emberek. Se élelem se ember nem vót az aratáshoz. A megrakott szekér nehezen boldogult a barázdákkal határolt hepehupás dűlőútakon. Vót hogy a rosszul megrakott szekér az egyenetlen főduton felborult, ami nagy szégyen vót a kocsisnak. A szállításhoz a szekeret át kellett alakítani, mindkét ódalára hosszú létrát erősítettek, és így rakták a szekérre a kévéket. Miután megrakták, lekötötték oszt hazavitték. Otthon történt a cséplés, a lakóház mögött vagy kint a szérűn.

 

 

Ahun a Tisza vót az úr!

 

A múlt század derekán még a Tisza  vót az úr a Rétságban, hatalmas területeket öntött el a víz, sőt sok helyen esztendőn át megmaradt. Az utak oly rosszak  vótak, hogy az öregek állításait mesének gondolnánk, ha egykorú útleírások nem örökítették volna meg az akkori siralmas állapotokat. Ha száraz  vót az időjárás, a réteken átvonuló utak pora majd megfojtott embert, állatot, sőt nem egyszer megesett, hogy a tőzeges talajból rakott út meg is gyulladt és elégett. Ha azonban esőre fordult az idő, akkor valóságos istenkísértés  vót útnak indulni. Ma már múzeumban mutogatják az akkori idők járóművét, a sárhajtót, melyet a latyakká vált út tetején húzott a ló. De sok helyen csónakon közlekedett egyik község, egyik ember a másikkal. Az évről-évre megújuló árvizek elöntötték a legelőket, megállapodtak a laposokon. A jószágtenyésztésnek, halászatnak, nádvágásnak kedvezett ez az állapot, de a földművelésnek annál kevésbbé. Csak annyit termelt minden gazda, amennyi egyik évről a másikra elegendő  vót a háztartásra. Ha valamivel több termett, akkor az udvaron, vagy az utcán ásott földalatti vermekben várta a következő rosszabb esztendőket. A határnak emiatt csak egy kis részét szántották fel, azt is csak a községhez közel eső részeken, hogy a föld minden munkálatát a faluból végezhessék. Mivel az egész határ közbirtok  vót, a szántóföldet is a falu osztotta ki a közösből az egyes lakosoknak. Ki-ki akkora darabot kapott, amennyit jónak látott a tanács adni. A földet aztán addig szántották, vetették, amíg csak teljesen ki nem élték, ami négy-nyolc esztendő alatt bekövetkezett, ekkor aztán parlagon hagyták legelőnek, s másutt fogtak fel helyette gyepföldet a legelőből. Nem kellett tehát tanyai gazdálkodást folytatni, mert a szántóföld többnyire a falu közelében feküdt, s nem lehetett építeni, mert hiszen a gazda csak ideig-óráig  vót ura földjének, s a pár esztendőre kár lett volna építkezni. Aki mégis építeni merészelt, tanyáját a tanács széthányatta, vagy felgyújtotta, úgy okoskodván, hogy nem jó, ha a gazda nagyon hozzá nő a közös földhöz. Minden gyökerestől megváltozott azótaA rakoncátlan vizeket szabályozták; a nagy rétségeket, mocsarakat csatornák szeldelik keresztül. A lápok úszó szigetei leragadnak, a nádvágás, gyékényfonás, csíkászat, pákászat mindinkább ismeretlenebb foglalkozások lesznek. S Az egykor vízjárta területeket, a legelőket, ma már majdnem mindenütt felszántották, s a gazda, hogy a határ legtávolabbi zugában lévő földjére is minden erejét idejét ráfordíthassa, tanyát épít. Ma is úgy vándorol a magyar ember, mint hajdan. Korán tavasszal elhagyja téli szállását, a falut, s nyári szállására, a tanyára költözik ki. Szentgyörgynap táján fog a tavaszi szántáshoz, s ettől kezdve már nem sok dolga van a faluban. Ha hűvös idő jár, a jószágot beköti a tanyába, vagy ahogy sok helyen nevezik, az ólba, mert a tanyák legrégibb formája tulajdonképpen az ól. A magyar ember ugyanis inkább a jószágával gondol, mint magával, s először a jószág számára épít fedelet. Az ilyen ólszerű tanyában nincs is szoba, a gazda az egyik végében lévő jászolhoz beköti a jószágot, az ól másik végébe meg a szénatartót és a tüzelőt építi. A tüzelő sárpatkákkal körülvett hely, egyik sarkában van a főzőfa, amelyen a bogrács lóg, itt főzi a gazda a megszokott ételét: a lebbencset, tarhonyát, kását. A patkákon szokott estenden tanyázni a tanya népe, vagy a látogatóba jövő szomszédok, s szalma, csutka tüzénél beszélgetnek a termésről, időjárásról, a mindennapi élet örömeiről, bajairól. Nincs mécs, a tűz világít, már annyira, amennyire. Nem kell a beszélgetéshez nagy világosság. Ha kissé nedves a tüzelő szalma, gyakran olyan füst van az ólban, hogy nadrágos ember nem bírná ki. Néha a pislogó tüzet is alig lehet látni. Sőt a lovak is gyakori prüszköléssel tiltakoznak ellene, de a magyar ember egy kis füsttől nem ijed meg, azt tartja, hogy ettől tisztul a szem. Az efféle kis tanyáknak ablaka, kéménye nincs, a füst az ajtón tódul ki. A jobbmódú gazdaembernek tanyása is van, aki télen-nyáron künn lakik s a nagyjószágot telelteti. De hovatovább egyre több magyar ember mond búcsút a falunak, s végleg kiköltözik a határba, a földjére. Az ilyen ember azonban már rangos házat épít magának, olyat, mint amilyet a faluban szoktak. A jószág számára külön épít istállókat. A tanya mögött gyümölcsöskert, köröskörül kisebb-nagyobb melléképületek, kazlak, boglyák, akácfák vannak. Itt-ott sugár jegenyék nyúlnak ki az akácok közül. De ha közelebb megyünk a tanyákhoz, sokkal zajosabbnak, élénkebbnek látjuk, mint ahogy távolról hittük. A tanya udvarán baromfiak, apró jószágok nyüzsgő serege teszi kellemessé a kis majorság képét. De akkor mozgalmas az élet igazán a tanyán, mikor az aratási munkák megkezdődnek. Nincs a világon olyan munkásember, ki a magyar aratóval felvehetné a versenyt. Hajnali két órától éjjel tizenegyig is képes dolgozni, mégpedig hétszámra. De a lyány is megmutatja a marokszedésnél, hogy méltó párja a magyar legénynek.

 

A demecseri pásztorok élete

 

Forró nyári estén ha megállok a vályogvetőnél  előttem a hatalmas rét, ami el tudná nyelni az egész világot ha akarná. A látóhatár a kárpátok büszke bérce, mintha óriások állnának őrt a távolban. A lágy Kassai szél füstöt és nyárson sült szalonna illatát sodorja felém, amottan  a bokroshídon túl apró pici rubinként pislogó pásztortűz fénye töri meg az éj sötétjét, az emberek alakja és hangja a homályba vész, csak a finom illat csapja meg az orromat.. A Demecseri juhászok körbeülik a tüzet, amit fa hijján gyakran árvaganéval táplálnak, ami a juhok kiszáradt ürüléke. Az öreg bacsó akinek zsebében metszőkés, csípőolló (emaszkulátor) és borotválókés meg varró tű meg cérna mindég vót, ő vót a számadó, történeteket mesélt a fiataloknak, ezzel múlatva az időt, míg el nem álmosodnak a többiek, egész éjjel fenn marad az öreg, őrzi a tüzet és a nyájat, majd alszik nappal, ha többiek már felkeltek, hosszú tajtékpipájával pöfékel néha néha, közben csipegetnek a sült szalonnából a bakóból előkerül néhány vereshagyma is meg a kűsó, no meg egy kis borocska hogy színesítse a lakomát és könnyítse az elalvást.  Ahogy lemegy a tűzokádó nap a sötét éj lágy hűs takarót terít a kitikkadt tájra, a komondorok és a pulik kinyújtott nyelvvel lihegve hűtik magukat így pihennek, türelmesen várnak sorukra, jóllakottan pihen a nyáj is, a sok fürtös, hosszú fedőszőrű racka is megpihen a hideg földön és végre megpihennek a fáradt pásztorok is a fűre terített subájukon, gondosan kezük ügyében tartva a hosszú támaszkodó kosfejes kampós botot, amit hívtak birkafogó botnak is. A nyári és téli legelők közti vándorlás meghatározta életüket, ha elfogy a legelő elvándorolnak a nyájjal messzi dús legelőkre, olyankor fedél nélkül még a telet is a pusztán töltötték ha kell. Hónapokig nem látják a családot, de ez adja a megélhetést, tejet, húst, faggyút, bőrt, prémet, gyapjút, kenyeret. Nagy úr a muszáj szokták mondani az öregek. A rét vagy puszta kopár rideg és kietlen zord, hol a fagy hol a tűző nap gyötri a pásztorokat kitéve őket az időjárás kénye kedvének, ez a sorsuk, szélben esőben is menni kell, nem beszélve a nyájat tizedelő farkasokról a rablókról, martalócokról. A nomád vagy szilaj életformát nehezen viseli az ember és az állat is, aki nyájával a végtelennek látszó pusztán ide-oda vándorol, messzi szeretteitől. Sokat tanultak a vándorlás során, megismertek olyan életformákat amik megkönnyítették hétköznapjaikat. Ösmerték az ehető növényeket, és a gyógyító teákat. Többnyire Szent György napjától Szent mihály napjáig vótak kint az állatok.  Büszkék  vótak a juhászok a munkájukra, azt mondta nagyapám olyan büszke, hogy szaros bottal nem lehet felütni az orrát. Azt énekelték; „A juhásznak jól megy dolga, egyik dombról a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját bú nélkül éli világát.” Akinek apja juhász vót, az hamar kisbojtár lett már 10-12 évesen így korán véget ért a gyerekkoruk.  Ahogy megtanultak írni-olvasni, meg számolni kemény munkára fogták őket. Korán keltek, segítettek az állatok őrzésében, tisztán tartásában itatásában, megtanították nekik a mesterség minden csínját-bínját. A kisbojtárok pásztorcsaládba születtek, ez az élet számukra természetes és elfogadott  vót. Ha a pásztorokról szólunk, nem feledkezhetünk el hűséges segítőikről a pulikutyákról. Egy jó puli kincset ért a pásztornak. Már kölyökkorában szeretettel bánt vele, elkezdte a tanítását, amit a puli meg is szolgált, lelkesen terelte a nyájat, és ragaszkodott a gazdájához. Az őrzésért felelős komondort is tanították, nyakába vastag szegekkel ellátott övet raktak a farkasok ellen. Ha zápor zivatar  vót azt mondták ítéletidő van, ”Isten markában” vagyunk. Először a megvadult állatokat kellett megzabolázni, összeterelni, csak azután gondolhattak magukra. Az időjárás-változást meg tudták jósolni az állatok hangulatából, a felhők szinéből, a madarak viselkedéséből.  Fekete kalapjuk 5cm-es karimával, hatalmas subával, ami 4 juhbőrből készült és télen meleg  vót nyáron hűsített, esőben-sárban kifelé fordítva hordták. Sokféle készült belüle. Ez vót a derék alj az asztal, a dikón takaró, az esőkabát, az árnyat adó sátor. Ünnepi alkalmakra cifra szűrt készíttetek magunknak, a gallér két alsó sarkára posztóból kerek formájú úgynevezett „csücsköt” varrtak: esős időben így alakították át csuklyává. Fehér vászonból, majd gyolcsból varrt bő gatyát és inget viseltek. Minden juhásznak két fehér és két zsíros gatya tartozott a ruhatárához. Az utóbbit hamuval és faggyúval kenték, hogy az eső ne áztassa át. Ezt főleg piszkos munkához hordták. Nagyméretű ezüstgombokkal bőven kivarrt lajbit (mellényt) viseltek, e fölé mándlit (kabátot) húztak. A juhászok nadrágja (rajthuzli) bőrből vagy posztóból készült, térden alul bővült, sárgaréz gombok díszítették; az alsó szárát ki is lehetett gombolni. Hegyes orrú és magas sarkú pásztorcsizmát viseltek lábbeliként. Magas tetejű kalapjuk jellegzetes formájú  vót, zsírozták, hogy ne ázzon be, a régi süvegre emlékeztetett. Itt is használták a szűrt, amelyek rövidebb fajtáját szűrdolmánynak nevezték. A ködmön díszes rövid bunda  vót templomba vették fel. A juhászok értettek a gyógyításhoz meg a műtéthez is. Körmözés, kergeség gyógyítása trepanációval, kasztrálás vagy ivartalanítás eredménye vót az ürükos. Keresztanyám is dolgozott a juhászokkal a tsz.-ben, még ő is körmözött. Híres vándorjuhász  vót Juhász István 220 juhval vándorolt.

 

A földbe sülyesztett házak

 

A tanyán félig földbe süllyesztett házak  vótak, melynek tetőzetét ágasokra fektetett szelemen hordta. A veremház egyik sarkában kőből rakott, sárból készített, vagy földbe vájt kemence  vót.  Az Árpád-kor folyamán a veremházak használata általános  vót.A kezdetleges házaknak, amelyek építési anyaga részben fa, részben föld (vertföld, rakott sár, vályog)  vót. Az első föld fölé épített vagy földbe vájt, egy helységből álló, négyszögletes vagy kerek alaprajzú házak valószínűleg még a sátrak helyhez rögzített másai  vótak. Ezeket követték a két vagy három helyiségből álló, alaprajzi elrendezéseik a mai alföldi lakóházakkal szinte teljesen megegyező házak. A török hódoltsági területeken a házkultúra idővel visszaesett, az egy és kéthelyiséges, jórészt földbevájt kunyhók ismét elszaporodtak. A paraszti építkezés megújulása a XVIII¬    XIX. század fordulójára tehető, amikor elterjedtek a fejlettebb alaprajzok, a jobb építőanyagok, az időt állóbb szerkezeti megoldások.  A táj építkezését elsősorban vert- és vályogfalak jellemzik. Vázszerkezetessövény falú házat is csináltak. Itt is az Alföldre jellemző földfalú építkezés dominált. A korai vályogfalú épületek mind nagyméretű vályogtéglából készültek. A vályog aprószalmás, törekes, pelyvás, sásos sárból vagy agyagból készült, megszárított, de ki nem égetett tégla, amihez a földet a vályogvetőből szerezték be. A vertfalú házaknál két deszka közé rakták a sarat,(csúszókaloda) majd erre a célra készült bunkóval alaposan beleverték. A sár közé időnként fagallyakat tettek. Ezt a munkát folyamatosan végezték egészen addig, amíg a tervezett magasság el nem készült. A tetőt zsúppal vagy náddal fedték le, szelement vagy mestergerendát használtak, oromzata többnyire tapasztott sövény  vót, míg padozata jórészt vertföld. Adott  vót föld, szalma, sás, sár, zsúp, fa és nád, így érthető módon ezeket használták fel. Konty is van a tető búbján, ahol csomóba kötötték a zsuptető szálait. A ház részei; tisztaszoba konyha(pitvar) kamra és tornác, az ablakok roppant kicsinyek, a falak roppant vastagok. A ház előtt gémeskút, eperfa. A tüzelőt falból rakták, bogjakemencének vagy búboskemencének hívták. E célból levertek néhány karót a dikó vagy priccs szalmazsákkal és a szalmatartó mintájára, amiket sárral körültapasztottak, s készítettek hozzá néhány ülést, tőciket, amivel a tüzelőnek máig használatos alapformáját megalkották. A legrégebbi tüzelők sárral tapasztottak  vótak. A konyhában vagy a szobában kemencével fűtöttek. Az ajtó kemencével átellenes oldalán almárium  vót a falon. A kemence padkáját rongypokróccal takarták le. A kemencéhez rendszerint vályogból sparhetet is építettek platnival, a vályogot olykor tégla helyettesítette. A konyhában a kemence szája előtt padka, bal oldalán a fal mellett tűzhely: nyári kandalló  vót, amin főztek. Hátul a kemence szájával szemben lóca állt, a nyári kosztoláshoz kisasztal, almárium meg kredenc, oldalán subick. Nem vót még ámbitus ház akkoriban.

 

A Demecseri vándorló juhászok élete

 

A nomád állattartás a honfoglalás óta népszerű foglalkozás  vót. A Rétközi víz jelentősen korlátozta a legeltetési lehetőségeket. A pásztorvándorlás a XV. században a török időkben is tovább folytatódik, később a nomád hegyi pásztorok az Alföldet is kezdik ellepni, főként téli legeltetés, teleltetés céljából. Az Alföldről még a sertéseket is kihajtották makkoltatni. Ez az ide-oda vándorlás a történelem folyamán néha olyan méreteket öltött, hogy egész faluk ebből éltek, sőt a kincstár is jelentős hasznot húzott a vándor pásztorok különféle taksáiból, béreiből. Néha még főurak is elhajtották nyájaikat távoli vidékekre nyári vagy téli legelőre.  A vándorló pásztorok nagyon sok műveltségi elemet közvetítettek a népek között.  A XVI. majd a XVIII. sz.-ban igen fontos formája  vót az, amikor az állatokat vásározás céljából hajtották távoli vidékekre. A pásztorvándorlás alapvető sajátosságai: a téli, nyári szállás, őszi és tavaszi legelők közötti folytonos vándorlás, az ezzel járó rideg életmód hagyománya.

A magyarországi belső pásztorvándorlás a különböző történelmi korokban, különböző kulturális hatások és keveredések következtében más és más formát mutat.  A pásztorvándorlás sajátságos formájával találkozunk a Rétsági községek juhászai körében.  Egyes Szabolcs megyei községekben, ahol a juhtenyésztésnek az emlékezeten túli időkbe visszamenő hagyománya  vót, a szántóföldi művelés nagyarányú kiterjesztése után a legelőket a XIX. sz. folyamán fokozatosan feltörték, így a juhok számára a tarlók felszabadulása előtt szinte semmi legelő nem állt rendelkezésre. Nálunk a „német juhot" tenyésztették, ami tulajdonképpen a közönséges fésűs merinót jelenti. Így a község juhtartó lakosainak két dolog közt kellett választani: vagy felhagytak a juhtenyésztéssel, vagy elindultak juhaik számára megfelelő nyári legelőt keresni.  A lakosság zöme az előbbit választotta, azonban  vótak olyan pásztorok, akik inkább távoli vidékeken béreltek legelőt, ahova juhaikat tavasszal, április végén elhajtották és talló-szabaduláskor, július végén hazahajtották.

A Demecseri juhászok is, nyaraltatták juhaikat. Kora tavasszal, mindjárt hóolvadás után a juhokat a környező falvak erdeibe hajtják, ahol néhány héten át a juh az avar alól kibújó zsenge füvön él. Április végén megindulnak a falkák „nyaralni" valami távoli vidékre. A nyaralásra való legelőt a juhász még tél folyamán kibéreli és ide kb. május közepén ér el juhaival. A réten Július végén befejeződik a nyaralás és a juhász a falkával hazatér a falu határába őszölésre. Itt aratás után a tarlók felszabadulnak és a juhok ezekben őszölnek. Nehezíti a tarlón való legeltetést, hogy legtöbb faluban nincs tagosítás, sem fordulórendszer, így a juhok őrzése a keskeny, szétszórt tarlókon nehéz és veszélyes, mert a juhok a szomszédos krumpli, tengeri, répa táblákon sok kárt tehetnek.

Erre felé nem alakulhatnak nagyobb nyájak, sőt néha még a 40-60-a falkákat is kétfelé vette a pásztor és családtagjai segítségével bujkált a kis csapattal a keskeny tarlókon. A juhász bojtárt sohasem tart, csak jól betanított pulijával tartja kordában a falkát. Őszöléskor a juh hazajár, de van rá példa, hogy a juhász a falu melletti tarlókon építi fel a léckáját. Ebben az esetben maga is kint alszik a juhok mellett. A léckát kb. kéthetenként felszedi, és valamivel távolabb állítja fel, így tulajdonképpen egyúttal kosarazik is. Ha nem a saját maga tarlóján van a lécka felállítva, a föld tulajdonosa a hálatásért áldomást fizet, ami a földet trágyázza.

A teleltetés ma már leginkább odahaza az akolban takarmányozással történik. De még a közelmúltban is szokás  vót, hogy a nyájakat a demecseri, kéki, besztercei káposztaföldekre hajtották telelni. Ha nagyon hideg tél  vót, az idevalósi gazdák udvarára kérezkedtek be, ahol a szalmakazlak tövében a szabadban kapott a juh szállást. Ha nem  vót kegyetlen az idő, a pásztor a juhokkal együtt éjjel-nappal a szabadban tartózkodott minden védelem és szárnyék nélkül A hajtás iránya Pátrohától kiindulva a következő  vót: Demecser, Kék, Nyírbogdány, Sényő, Napkor, Nagykálló, Balkány, Vámospércs, Nagyléta, Pocsaj, Kismarja. Általában reggel és este a hűvösön hajtottak, napközben pihentek. Néha éjjel is hajtottak. Természetesen, csak olyan lassan, hogy a juh mindig legelhessen. A juhok „szép nyájasan mentek egymás után". Az út két oldalán, az árokban hajtottak. A juhász egyedül ment a juhval, csak a puli segített a hajtásban. Egy falubeliek rendszerint egyszerre indultak el, de falkáikat nem keverték össze, hanem 1-2 km-es távolságot hagytak mindig egymás közt.

Este, vagy deleléskor az út mellett üres földeken, kutak mellett szálltak meg, bár azt mondták a marha vagy a ló vályújából nem szabad itatni, mert a juh után nem iszik a ló se a tehén. Tereléskor a juhász a kutyát így küldi: „Nye Bogár, bocsáss csak oda űket, ne!" Mikor jól van, akkor a botjával int a kutyának, vagy odakiált: „Jó van má, na!" A kutya szinte minden szavát érti a pásztornak, így pontosan meg tudja a kutyának magyarázni a szándékát, és a jó puli azt azonnal végre is hajtja. A juhászok minden esetben csak a saját juhaikat hajtják nyaralni. Bojtárt sem fogadnak, legfeljebb a saját 10-12 éves gyereküket viszik el, hogy hadd tanuljon. Felszerelésük természetszerűen igen egyszerű, mivel semmiféle járművet, vagy teherhordó állatot nem visznek  magukkal. Minden juhásznak elengedhetetlen eszköze a bot. Kampót általában nem használnak. A kampó használata az Alföldön is csak később terjedt el. A bot elsősorban nem is terelésre szolgál, hanem menet közben a juhász ráakasztja a tarisznyát, a batyut, ha megáll, rátámaszkodik, int vele a pulinak, esetleg önvédelemre jó, vagy egy nyulat leütni vele, ha erre alkalom adódik, bár a nakossal fát is tudok vágni. Tereléskor ott van szerepe, ahol vízen, sáron, hídon kell áthajtania a juhot, vagy ha szét akarja választani a falkát, vagy elkapni egy bárányt. A pásztor vándorlás közben az útra való összes élelmét magával viszi. Ezért egyik legfontosabb eszköze a szőr- vagy bőrtarisznya. Ma inkább szőrtarisznyát, sőt legújabban vászontarisznyát használnak, benne 2-3 napi kenyér, 1-2 kg szalonna, száraz tészta, fűszerféle, mert kenyérszükségletét általában útközben szerzi meg. Az úton fedél alatt sohasem hál, ezért visz magával megfelelő ruhaneműt. Minden juhász magával viszi a bundáját, ha nagyon esős a tavasz, akkor a szűrét. A bunda hidegben meleget tart, melegben árnyékol. Felesleges ruhaneműt nem cipel, mert úgyis nehéz az út. Legfeljebb egy könnyű esőköpenyt visz még magával. Az evőeszközön, késen, kanálon kívül magával viszi még a bográcsot és a szolgafát. A szolgafát Kéken vasból csináltatják a helybeli kováccsal, mert ez kisebb helyet foglal, nem ég el, könnyebben szállítható, mint a fa. Az összes felszerelését a tarisznyában, zsebben, vállon, esetleg a botra akasztva és vállra véve szállítja. A nyárára való élelmet, krumplit, lisztet, vastag ruhát, fehérneműt, a léckát vonaton küldi a helyszínre. Útközben deleléskor - este rendszerint szalonnát sütnek a juhászok, vagy a bográcsban főznek tísztalevest, öhömöt. A nyári legelőn tulajdonképpen egész nyáron ilyen egyhangú táplálékon élnek. Mindig csak maguk főznek, újabban a bogrács helyett a szálláshelyen téglából, kis vaslemezből egyszerű tűzhelyet készítenek, amelyen már fazékban is főznek. Tüzelőről maguk gondoskodtak. Az út mellett száraz gallyat, kórót szedtek össze, a nyaralón fát vettek, vagy ahol azt nem lehetett kapni, ott juhtrágyából vályogot vetettek, ezt megszárították, és ezzel főztek. A léckában összegyűlt trágyát formákba taposták, és ezt nevezték vályognak. A juhászok a kutak mellett a száraz szarvasmarhatrágyát is összeszedték és vele főztek.

Télen akolban hált a juh. Itt is összegyűlt a tárgya, ezt baltával téglalap alakú kockákra szétdarabolták, megszárították és az akol mellett boglyába rakták. Régen úgyis vetettek tőzeget, hogy a trágyát az udvaron nagy területen lapáttal szétlapogatták, majd utólag ásóval, baltával a megfelelő nagyságú kockákra szétdarabolták. Egyes juhászok a szárított marhatrágyából való tüzelőt is használták. A juhászok tápláléka egész nyáron át igen egyoldalú  vót. Egy kis változatosságot a folytonos tésztaleves és öhöm után az jelentett, hogy egy kis tejet tudtak venni valahol, vagy ha a fejés megkezdődött, s gomolyát, zsendicét is ehettek. A nyári legelőn a juhász első dolga, hogy elkészíti szálláshelyét.

Más legelőkön azonban ilyen fedeles hely nem  vót, ezért hazulról vonaton odaszállították a léckát, és a juh egész nyáron ebben hált. A lécka vagy juhkarám 12x8 m alapterületű 1 méter magas karám, mely kb. 4-5 cm átmérőjű kerek lécekből készült 4-4 m hosszú szárnyakból van összeállítva. Az egyes szárnyak nem szedhetők szét, ezeknél a lécek szeggel vannak a lá bakhoz és az összekötő pántokhoz erősítve. Az egész lécka hosszabb oldala így három, a rövidebb két szárnyból van. Kéken a szárnyakat külön-külön is léckának nevezik. Valószínűleg ez a kifejezés a régebb és az egész karám is innen kapta a lécka elnevezést, ti. léckákból épített karám.

A szárnyakat az érintkezésnél kívül-belül karó tartja a ki- és bedűlés ellen, a karókat felülről ráhúzható, drótból, vaslemezből készült gúzs szorítja össze. Az egyik sarkon levő szárnyat hosszanti irányban el lehet húzni, így tetszés szerinti nagyságú ajtót képez. Ha a bejárat egész szűkre van állítva, ez képezi a. fejőt. A fejőnyílás mellett van a fejőszék. Kismarjában általában az akolból fejtek. Ilyen esetben az akol előtt készítették el a fejőnyílást, bár néha az akol elé készítettek egy kisebb léckát, amit a helybeli juhászok arankának neveznek.

A juhásznak azonban gondoskodni kell arról, hogy a nyári élelme, ruhája és egyéb felszerelése fedél alá kerülgyön. Más legelőkön azonban a juhászok földkunyhót építettek maguknak. Ma, amikor az urasági cselédházat lebontották, a kismarjai juhászok is a szabolcsihoz teljesen hasonló földkunyhót készítenek. A kunyhó kb. 180x250 cm-es, 60-80 cm mély gödör fölé (egymásnak véggel összeállított fákból készített) nyerges tetővel van fedve. A tetőt kóróval, gizgazzal, szalmával fedik, és végül leföldelik. A kunyhó hátsó része félkör alakú vagy egyenes patics fal elől tapasztott napraforgó patics. Az ajtó deszkából készült, lakattal zárható vót. Két lépcsőfokon lehet lemenni a kunyhóba. Bent mindig jó hűvös van, mert a leföldelt tető nem melegszik át. Az ajtóval szemben 40-50 cm-es földpatkán van a gúnyával letakart ágy. A bogrács és egyéb felszerelés a tető korcába van felakasztva vagy feltűzve. Itt csüng a hazulról hozott szalonna, zacskóban a száraz tészta, melyet, ha a hazai elfogyott, helybeli asszonyokkal gyúratnak. Körül a fal mellett egyéb apróságok, mint zsákban krumpli, tartalék bot, száraz tűzgyújtó stb. A kunyhóban tűz nem ég sohasem.

A juhász maga is igen ritkán tartózkodik bent, rendszerint éjjel-nappal a juhok mellett tanyázik. A juhot nem lehet éjjelre se magukban hagyni a léckában, mert könnyen kár eshetik bennükHa fejős juhokat nyaraltatnak, akkor a juhász nem földkunyhót csinál, hanem föld fölé épített ún. kalyibát. Ez sokkal szellősebb, mint a földkunyhó, így alkalmas gomolya szárítására. A kalyiba felépítése csak annyiban különbözik a földkunyhóétól, hogy vessző- vagy nádpaticsból oldala van. A paticsfalat néha nem tapasztják, hanem gyeptéglával rakják körül. A tető alatt azonban a vesszőt vagy nádat egy kis helyen nem tapasztják be, hogy a kunyhó jobban szellőzzék. A tetőt alkotó szarufáról, lécekről csüngenek le fehér vászonkendőben a frissen készített gomolyák. Egy-két napi csepegés után a kalyiba mellett levő sajtszárító vagy ahogy itt mondják gomoly aszárító állványon keresztbe tett botra akasztják fel a gomolyát további száradás, érlelés végett. A gomolyaszárító itt két, kb. 1,5 m magas ágas karó, melyre keresztbe egy botot tesznek seggen ülő hodályt. Ez semmiben sem különbözik a szabolcsi faluk teleltető akoljától. Építése primitív: 5-6 m hosszú gerendákat véggel összeállítanak úgy, hogy felső végük keresztezi egymást. A gerendavégek 50-60 cm-re kiállnak a tetőből. Ezek a szarufák, melyeket felül dróttal kötnek meg. A szarufákat belül a kokasüllő tartja össze, hogy szét ne csússzanak, a szarufasort pedig kétoldalt egy-egy keresztbe, haránt irányába rájuk szegezett léc rögzíti, hogy hosszában el ne dűljenek. A nyáj számától függően tetszés szerinti hosszúra építik. Az első részen van a bejárat, melyre azonban ajtót nem igen csinálnak, csak egy rekesztéket, hogy a juhok ki ne jöjjenek. A hátsó részük kerek. Ha azonban 300-nál juh számára készítik, akkor az ajtó nem a végén, hanem a közepén lesz. A szarufákat kívül kb. 50-50 cm-ként körüllécezik, ezt napraforgó kóróval körül állogatják, végül az egészet leszalmázzák. A hodályt végül körülárkolják, kb. 20 cm mély árokkal. Ennél igényesebb épületet juhok számára nem építenek. A szálláshelyen itatóhelyről is kell gondoskodni. kutakból itattak.  vót itt nagyobb gonddal készített, téglával kirakott kút is, de ennek vize nem tudta ellátni az itt nyaraló összes juhokat. Ezért több pásztor ideiglenes kutat ásott magának a léckája körül. Az ilyen kút tulajdonképpen a talajvíz magasságáig leásott (2-3 m) kerek gödör, fölé diribdarab fákból ún. gárgyát ácsolnak, felállítják az ágast a kútgémmel és az ostorral. Mellé deszkából összeszegeznek egy vályút és kész a kút. Az ilyen kutat minden évben újra kell tisztítani és a farészeket elkészíteni, mert ezek olyan gyengén vannak összekötve, hogy tél folyamán széthullanak. A kútostorra bádogvedret dróttal kötik fel.

A juhász a nyári legelőn készíti ekő a fejő léckáját. A fejés, gomolyakészítés az Alföldről ismert módon történik.  A gomolyát a helybeli piacon értékesítik. Tej oltáshoz ma kizárólag gyári oltót használnak, amit a patikában szereznek be. Régen disznó- vagy borjúgyomorból készítették az oltót, az ismert módon.  A gomolyán kívül egyéb tejterméket nem készítenek, legfeljebb néha saját szükségletükre főznek zsendicét.  A birkanyirás fontos haszonvételi forrás vót, amely szintén a nyaralón történik. Nem minden falubeliek nyírnak maguk. így pl. a demecseriek, nyírbogdányiak, kékiek, gégényiek nem nyírnak, hanem nyírókat fogadnak. A nyírtasiak maguk nyírnak. Ezek még másnak is nyírnak, ha a magukét elvégzik. Régen a palóc asszonyok járnak le nyírni. A pásztorok szerint az asszonyok sokkal gyorsabban és ügyesebben nyírnak, mint a férfiak.

Egyes szabolcsi falukból is jöttek (pl. Nyirtasról, Nyíracsádról), maguknak nem  vót birkájuk, de a nyíráshoz jól értettek. A nyírásért kb. 20-30 fillért fizettek darabonként. Egy ügyes nyíró 50 darabot is megnyírt egy nap alatt. Nyíráskor birkát vágtak, bort, pálinkát szereztek és a nyírás befejezésekor nagy mulatságot rendeztek.  Régi időkben a nyírást a fürösztés előzte meg. A szabolcsiak nem elégedtek meg az egyszerű úsztatással, hanem asszonyokat fogadtak, akik a vízben állva, egyenként ölbe fogva, szappannal megmosták a birka gyapját. A juhok nyári gondozása, gyógyítása semmiben sem mutat különbséget az Alföldről általában ismert módszerektől. Nyaralás közben egy-két alkalommal a juhász hazamegy a falujába. Egyrészt azért, hogy utána nézzen az otthoni dolgoknak, másrészt, hogy élelmet, száraz tésztát, szalonnát stb. hozzon magával. Míg a férfiak a távolban juhaikkal nyaralnak, addig otthon a mezőgazdasági munkát az asszonyok, vagy az otthon hagyott nagyobb gyerekek végzik. Kaszálásra napszámosokat fogadnak, aratásra viszont még a juhász is hazamegy, oszt a juhokat a nyaralón addig a gyerekre bízza.

 

 

Míg a juhász tekergett a kapálás, trágyahordás azonban kizárólag az asszonyok dolga vót. Szükségből a férfiak távollétében az asszonyok szántanak is, bár ezt inkább a férfiak szokták. Aratáskor vagy más alkalomra való hazautazáskor a juhász már nem gyalog, hanem vonaton vagy autóbuszon utazik. A vándorló Szabolcs megyei pásztorok tehát az év nagyobb részét otthonuktól távol, a tavaszi, nyári, némely esetben a téli legelőkön töltik. Egyedül az őszölés 2-3 hónapjában laknak otthon, máskor csak legfeljebb hazajárnak a földmunkák elvégzésére. Őszöléskor is azonban leginkább a falu szélén tarlókon állítják fel a léckájukat, tehát akkor se mennek haza, hanem a juhok mellett éjszakáznak. A vándorlás, a sok küzdelem a legelő meg szerzéséért, a juhaiért való aggódás ügyes, furfangos, élelmes emberekké neveli őket. Bár saját vallomásuk szerint már unják a vándor pásztorok „ezt a cigányéletet", de a létért való harc évről évre az országútra kényszeríti őket, mivel szűkös, gyenge minőségű szántóföldjeiken nem képesek a juhok számára elegendő takarmányt termelni.

A jobb földeket pedig értékesebb növényekkel hasznosítják (káposzta, zöldségféle). A vándorlás tehát számukra nem romantikus kalandvágy, nem is bizonyos ősi formák közvetlen maradványa, hanem sajátságos gazdasági viszonyukból adódó természetes szükségszerűség.   Természetesen, ez tartalmában egészen más, mint a szabolcsi vándorpásztorkodás, akár a vlach(román), purzsás ami a magyar borzas juhfajtát jelenti, kosarazó tartásmód, vagy más eddig ismertetett forma, mint a racka vagy a havasi. Demecserben inkább a magatarti juhtartás terjedt el, ezek a juhászgazdák rendszerint a vállalkozó szellemű, föld nélküli vagy a kevés földű népességből kerültek ki, akik családjukat nem tudták a földből eltartani, s valamiképpen szerettek volna többre jutni. Más a tartási cél (meddő juhok gyapjú-, esetleg húshozamának növelése), más a juhtartó uraság és pásztor közötti viszony, általában az egésznek a tartalma. A számadó (bacsó), aki csak kellő szakismerettel és vagyonnal rendelkező idősebb juhász lehetett, bojtárjait maga fogadta. Ma is élnek Bacsó nevűek a faluban. A Demecseri juhászok, kanászok pásztorok bakosnak nevezték a rövid nyelű vékony vasú szerszámukat, ami a fokos és a balta elegye  vót. Innen terjedt el az országban a többi juhász segítségével. A másik fotón egy több darabból készített juhász szűr látható, ami módosabb juhászember számára készült.

 

Az öreg suszter próféciái

 

Az öreg suszter azt jósolta, hogy egy emberöltő múlva rengeteg ember fog éhezni és vándorolni, sokan fognak meghalni. Nem kell majd petróleummal világítani, a kipusztult fáról fog világítani a sok nap. Még a víz is magátúl gyön fel a kútbul. Nem kell majd fát vágni tüzelni, mert nem lesz fa, se szén, de a tűz magátúl fog égni. Olyan szekér lesz, ami előtt nem lesz se lú se ökör, oszt mégis menni fog. Dobozokat fogtok bámulni bambán. A fényért az ételért a levegőért, a melegért meg a vízért is fizetni fogtok, minden utcasarkon kocsma lesz, meg bót, sok sok örömlány, mert szabad lesz a szerelem. Testvér a testvérre, jány az anyjára, fiú az apjára támad, nincs kegyelem, nincs irgalom. A tanyák és a falvak kihalnak, szemérmetlenek lesznek az asszonyok, fajtalankodni fognak, szörnyű betegségben meg fognak halni. Nem lehet mögismerni a férfit az asszontul, mert egyformák lesznek.  Nem kell senkinek a gyerek, az öregek 100 évig élnek majd, de se gondolkodni se menni nem tudnak majd, senki se fog gondoskodni róluk, saját szennyükbe fognak belefulni. Olyan kór fog terjedni, amitűl milliók hallnak majd meg. Szabad szemmel nem látható bogarakkal írtják ki majd az öregeket, elpusztítva milliókat. Vasmadarak fognak repkedni, olyan tojást tojnak majd amitül majd összedűlnek a házak, az emberek a föd alá bújnak félelmükben. Nem fegyverrel fognak harcolni hanem fertővel, még az unokáik is betegei lesznek. Annyi ember marad hogy el fér egy diófa alatt. Huncut tanulatlan emberek irányítják majd a világot, lesznek pokoli háborúk, keletrül jövő feketesereg dúlja fel az uccákat, mindenkit lekaszabolnak.  Vihart támasztanak, gyorsan tesznek meg hosszú utakat. A tenger fekete lesz a sok kosztul, a folyók olyan forrók lesznek, hogy megfőnek benne a halak. Nagyon ritka és drága lesz az ivóvíz. Elfogy a fődbűl is a víz, mindenütt csak homok lesz meg kű, nem fog teremni a főd és éhen halnak az emberek. Özvegyeket és árvákat csinálnak az emberekbül. Először az öregeket mérgezik meg, hogy a fiataloknak legyen étel. A szerencsések gyorsan meghalnak, a maradéknak setétség lesz a fődön, a porba és a hamuba fúlnak bele, az a kevés aki a fődalatt túléli az a világméretű éhínségben hal majd meg, az emberek egymást eszik majd meg.

 

Hogyan tárolták a régi öregek a zöldséget?

 

Édesapám veremben, nagyapám prizmában tárolta a zöldségeket. A földbe ásott vermet  száraz tengeri csutkával fedtük le, szellőzőnyílást hagytunk a közepén, száraz homokkal takartuk megvédve a fonnyadástól. A kertünk homokdomb  vót, így a krumplit csak beleöntöttük egy 1m 1m-es 1,5m-es gödörbe és befedtük tengeri kévével. Javaslom száraz időben szedjük a zöldségeket és tisztítsuk meg a felesleges levelektől és hajszálgyökerektől. Figyeljünk rá, hogy ne érje ütés nyomás vagy sérülés.  A tárolóban 2–5 fok legyen. Időnként ellenőrizzük nem rothad-e valamelyik és mielőbb távolítsuk el, még mielőtt a betegség átterjedne a többire.

A hőmérséklet nulla fok feletti legyen, a páratartalom pedig magas, 85–90 százalékos. Az elején a páratartalom alacsonyabb legyen, hogy kissé szikkadjanak a fejek, de ne fonnyadjanak meg. Szinte minden zöldségfélénél a teljesen érett termés alkalmas a téli tárolásra, de vannak kivételek is, mint például a karfiol vagy a bimbóskel. Karalábé még novemberben is a kertben maradhatott. Nem árt, ha kicsit megcsípi a dér. Ilyen esetben szedés után megtisztítva a mélyhűtőbe kerül. Tárolásra a kék színű fajták alkalmasak. A fehérek közül csak a Gigant fajta alkalmas rá.  A karalábét a lehető legkésőbb novemberben szedjük.

Jól bírja a gyenge fagyokat. A szedéskor vágjuk le a leveleit és a gyökerét is. A téli karalábé veremben, pincében és nem hűtött tárolóban tartható el. Homokban kevésbé fonnyad és friss marad. Ládába is tehetünk homokot, majd abba állítsuk a karalábéfejeket. A tárolási hőmérséklet 0–5 fok körüli, a páratartalom pedig 85–90 százalékos legyen. A karfiol esetén hosszabb tárolásra a nem teljesen kifejlett rózsákat kell szedni. Reggel vágjuk le őket. A fagyok beállta előtt kell szedni azt a karfiolfejet, amelyet tárolóba szánunk. Ha kissé megcsípte a dér, akkor ne kísérletezzünk vele, inkább tegyük mélyhűtőbe. A karfiolrózsákon hagyjunk meg 2 bontólevelet és a torzsa egy részét.

Ha mégsem marad rajta borítólevél, akkor csak egy rétegbe rakjuk a ládába, fejjel lefelé. A ládákat ilyenkor fonnyadás elleni védelem céljából béleljük ki. A karfiol kényes zöldségféle, ezért tárolására fagypont alatti hőmérséklet kell, a mínusz 1-2 fok a legalkalmasabb. A páratartalom 90 százalékos legyen. Közben fontos az állandó légáramlás  biztosítása: ilyenformán 3–10 hétig eltartható. A sárgarépa és a petrezselyem a hidegre érzékeny, akárcsak a befülledésre. A tavaszi felmelegedéskor nagyobb a veszteség, azaz a rothadás veszélye. A megfagyástól kevesebb a kár. Az eltarthatóságot nagyban befolyásolják a termesztési feltételek: a sokat öntözött, a túlműtrágyázott, a hűvös és nedves, kötött talajban nevelt sárgarépa rosszul viseli a raktározási feltételeket. A közvetlenül istállótrágyázott parcellából szedett répa szintén rövid ideig tárolható. A fagyok előtt kell felszedni, mert a kissé fagyos répa repedezik, és hajlamos a rothadásra. A szedés után kissé szikkasszuk az ágyás tetején, majd tisztítsuk meg és csavarjuk le a levélzetét és ne vágjuk. A pincében is lehet tárolni, de lehet homokban, veremben is. Egyenletes hőmérsékletű helyen fél évig, akár tavaszig tárolható. A legkedvezőbb a 0–1 fok. A páratartalom 90–95 százalék. Ha ezeket a feltételeket nem biztosítjuk, lényegesen csökken a tárolási ideje. A gyökérpetrezselyem (nálunk csak zöldségnek nevezik) hasonlóképp tárolható, mint a sárgarépa. A különbség csak annyi, hogy a petrezselyem jobban tűri a hideget. Akár mínusz 1–2 fokon sem károsodik, de érzékenyebb a fertőzésre. A levegő páratartalmára is érzékeny, 80–85 százaléknál ne legyen magasabb. A pasztinák, cékla, retek esetén a különbség csak annyi, hogy a pasztinák sokáig, a nagy fagyokig maradhat a kertben. Vidékünkön ritkán viszik tárolóba, mert jelentős mértékben fagyálló, és a termőhelyen is áttelel. Az ágyásban is hagyható a mínusz 10 fokig. A cékla és a retek szintén a gyökérzöldségekre jellemző feltételeket szereti a tárolóban, tehát a pasztinákkal egy tárolóban tartható. A fagyokig a céklát és a retket (a téli retken kívül) fel kell szedni. A gyökeréről szedjük le a földet, a levélzetet és a gyökeret pedig törjük le. A termés héja ne sérülgyön meg.

Jól tárolhatók a kései vetésűek. Mindhárom esetében – ha tárolni akarjuk – igyekezzünk tartani a nulla fok körüli hőmérsékletet, és ezzel együtt a magas páratartalmat is, a 90–95 százalékot. Ha felszedtük, akkor mindegyiket homokban a legjobb tárolni.

A krumplit sötét és hűvös helyen tárolni, pincében veremben fagymentes helyen, esetleg szellős ládákban is tárolhatjuk. A csírázott krumpli szolantint termel ami mérgező, jobb ha kidobjuk. A mérgezés tünetei: hányás, hasmenés, hasi görcsök , torokégés, fejfájás és szédülés. Tartózkodjunk a zöld, éretlen krumplitól is, illetve attól, amelyik már ráncos, esetleg csírázik - ezekben ugyanis sok a szolanin, egy mérgező vegyület, amely lokálisan a nyálkahártyát izgathatja, de ha felszívódik, megtámadhatja a központi idegrendszert is, és agyödémát, kómát, görcsöket okozhat. Amint fagypont alá süllyed a hőmérséklet, vigyük tárolóba a ládákat. Pincében és prizmában egyaránt jól tárolható. Tavaszig a veszteség akár 20 százalékos is lehet, mert fonnyad és rothad, ha nincsenek meg a tárolási feltételek. A szellőztetett tárolóban kisebb a veszteség, egészen 5 százalékig csökkenthető. Ezért sikeresebb a tárolás az épületben. A prizmában jobban oda kell figyelni, gyakrabban ellenőrizni a páratartalmat és a hőfokot. Érett és ép héjú, száraz burgonya kerülgyön a raktárba. A szedés után szikkadni hagyjuk (ami eddig már megtörtént), ekkor a sebek is behegednek. A tárolás előtt mindenképpen válogassuk át: a sebzett, foltos, a féregrágott és zöld példányokat szedjük ki. A túl korán felszedetteket is hagyjuk a szabadban, szellős helyen száradni legalább 10-15 napig. A krumpli 3–7 fokot igényel. A páratartalom 85–95 fok közötti. Akár fél évig is raktározható, még zsákban is csak sokat kell csirátlanítani.  A káposztafélék legtöbbje tárolható tavaszig. Lehetőleg későn, de a fagyok előtt mindenképpen szedjük fel a káposztát és a kelkáposztát. A mínusz fokokat is bírja, de ilyen esetben csak a fagy felengedése után vágjuk le a gyökértörzsről. Tárolóban, rekeszekben raktározható. A legjobb a nulla fok körüli hőmérséklet. A páratartalom 85–95 fok közötti legyen, úgy, hogy a tárolás elején alacsonyabb legyen, mert akkor kell száradnia. A bimbóskel sajnos nehezen tárolható, mert könnyen sárgul és megpuhul. Tanácsos úgy leszedni, hogy a szárával, vagyis torzsával együtt vágjuk le a gyökérről. A legalsó bimbó alatt 3-4 centire vágjuk le, a felső bimbó felett pedig 2 centit hagyjunk meg. A tárolási hőmérséklet mínusz 1-2 fok. Mivel a fagypont alatti fokokat is bírja, az első fagyok idején is a kertben maradhat. Ha fóliával takarható, akkor tovább, fagyos időben is kint maradhat az ágyásban. A zeller is bírja a hideget. A tárolhatósága is jó, de hajlamos a penészedésre. A meszes talajon termesztettek eltarthatósága gyengébb. A tárolásra szántakat a lehető legkésőbb szedjük fel, és hagyjuk a kertben szikkadni. A gyökérzeller levelét törjük le. A gyökerekből 3 centit hagyjunk meg, de az oldalgyökereket szintén távolítsuk el. A csicsóka a fagyos földben is áttelel, csak akkor ássuk ki ha rögtön el is fogyasztjuk. A prizma körülbelül 2-3 méter széles és 1,5 méter magas, hossza tetszőleges. Fontos a jó vízelvezetés és a szellőzés, ezért legyen mellette vizes árok és a közepén egy szellőző csatorna, ha nagyon hosszú, pl. 10 méternél hosszabb, akkor függőleges kürtőket is tegyünk bele. A benne tárolt zöldséget (például káposzta, kelkáposzta, karalábé, brokkoli) szalmával bélelve vagy nyirkos homokkal középen helyezzünk el. Erre tegyünk szalmát és földet több rétegben szendvicsszerűen, felül újra földdel fedjük be. Káposzta tárolása is megoldható a prizmában. Kicsit biztosabbra mehetünk egy földfelszín alatti verem készítésével, mert meleg őszi vagy kora tavaszi napokon nem melegszik fel. Fontos hogy a talajvíz ne legyen magasan, ugyanis a vermet le kell ásni 50-60cm-re. Szélessége legyen 1m, a hossza szintén tetszőleges. Az így kialakított árokban tárolhatunk rétegző közeggel vagy anélkül. Rétegző közegnek használjunk itt is nyirkos homokot, felül földet, de ha el kívánjuk hagyni, akkor a zöldségre 20-30cm vastag szalmát tegyünk, rá pedig 20-30cm vastag föld réteget. Ezzel a módszerrel sikerrel tárolhatjuk a gyökérzöldségeket (sárgarépa, petrezselyem, pasztinák, zeller, téli retek). A sárgarépánál ne használjunk szalmát, mert fusarium fertőzést kap!

 

Bethemezés a Rétközben

 

 

Régen karácsonykor házról házra jártak a betlehemezők, nyitott ajtóval fogadták őket, és az előadás után együtt falatoztak a vendéglátó családdal. Szabad az Istent dicsérni? kérdezték a gazdát, aki szívvel beinvitálta a hívatlan vendégeket. Nem is olyan régen az embereket még tényleg közelebb hozták az ünnepek. A betlehemezés vidéken még ma is élő hagyomány, igaz, ma már nem házról házra járnak, inkább a templomokban, közösségi házakban adják elő Jézus születéstörténetét. De milyen  vót anno, dédanyánk idejében a betlehemezés? A betlehemezés természetesen Betlehem után kapta a nevét, ahol a kis Jézus a világra jött. A betlehemezés azonban nem színtiszta keresztény eredetű, hanem egy pogány népszokással keveredve nyerte el a ma ismert formáját. Persze, a pogányok nem Jézus születését ünnepelték a téli nap-éj egyenlőség körüli napokban, hanem a fény győzedelmeskedését a sötét fölött – amit egyébként a karácsony is jelképez –, és házról házra jártak, jelmezeikkel, hangoskodásukkal a gonosz, ártó szellemeket hivatottak elűzni.A hagyományos betlehemezés főszereplői a kisded Jézus, Szűz Mária és Szent József, az újszülöttet meglátogatni induló háromkirályok és az őket útba igazító angyal. Ezen kívül a betlehemezésben részt vesznek még a pásztorok és a jászol körül álló állatok. A betlehemezést Magyarországon is régi hagyományként tartunk számon, igaz, nem a középkor óta él nálunk ez a szokás. Az első írásos emlékek az 1600-as évekből maradtak ránk, amikor még iskolai előadásként emlékeznek meg a szokásról. Amikortól viszont igazán beépült a népi kultúránkba, mint ünnepi hagyomány az a 19. század  vót. A betlehemezést énekes párbeszéd kíséri, aminek során megelevenítik Jézus születését. A szereplők jelmezt húznak, és házról házra járnak. Ahány tájegység, annyiféle betlehemezés létezik, A pásztorokat alakítók álarcot is viselnek, a pásztortáncot is előadnak, és bábokat is használnak, a Rétközben. Sok helyen még ma is él ez a szép hagyomány, de jellemzően már nem házhoz mennek a betlehemezők, hanem a helyi közösség iskoláiban, templomaiban adják elő a játékot. A paraszti betlehemezés az, ami itthon a leginkább elterjedt, és kifejezetten szórakoztató. A főszereplő a három pásztor, a nagyothalló öreggel, aki folyton félreérti azt, amit a társai mondanak neki. Magukkal viszik a templom alakú betlehemi jászolt is, amit két angyalnak öltözött szereplő hordoz. A betlehemezők humoros párbeszédekkel elmesélik Jézus születését, majd megajándékozzák a háziakat, akik az előadásért és az ajándékokért cserébe megvendégelik őket.

 

A híres cigány betlehem

 

Demecser meg Borzsova közt vót a cigánytelep (Elizabet telep) bal oldalt a kanálison túl, ott lakott 5 jóbarát, akik a faluba eccer cigány betlehemezést csináltak. Próbáltak dógozni de nem ment, próbáltak csorelni de mindig elkapták üket, próbáltak zenélni, de nem igen tudtak bazseválni, csak döfölni, meg cikornyálni, cincogni „Düvő düvő lyukas fedő". Amennyire rühelték a munkát, annyira szerették az asszonyt meg a bort, meg szerettek mulatni táncolni. Egyiket úgy híjták Ugorka, prezuros vót az arca, kicsit sápadt vót, bű beszédü, na az kiimátkozta tehénbül a bornyut, még ha vemhess se vót, kicsit limáló, ü vót művész úr,  mert a padláson tanált egy öreg hegedüt, (padlása se vót) amit naphosszat cincogtatott, mert bazseválni azt nem tudott rajta, de olyan szive vót, vele madarat lehetett fogatni, főleg tyukot libát kacsát, pulykát. (csorélt). Ha az egyik faluba az unokatestvir lopott egy biciglit, a másik faluban a másik egy hegedűt, oszt azt elcsilték, sose kapták el üket. A másik a minden hájjal megkent Kukucs, akinek nagy file vót, de hozzá  nőtt idővel a fejihez,  mint  a  kis  csacsi a  fűlihez, ü nagyon szerette a potyát, cigije sose vót, mindig azt mondta azér mert le akar szokni a bagórul, mondjuk a sajátjárul már leszokott, de a többiektül mindig kunyerált, neki vót egy kopott lyukas kupája, amit a szeméttelepen guberált, azon szertett dobolni, nem tudott, de szeretett. Vót még a  Susa, aki kermó, elég göthös vót, kicsit dilinós, sánta is vót, alkalmanként, meg vak is, az attól függött hol kódult, na ü cserélte a komájátul egy mosógépér egy nagy bőgőt, amin húr se vót, azon nyirvákolt meg dobolt állandóan. Hogy a mosógép minek kellett a putriba, ahun áram se vót ez előttem máig rejtély, bár szerintem beszerzési áron juthatott hozzá. Vót még a Guszti, aki mindég jajgatott ha dógozni kellet, rühelte a munkát, na az elment vóna a munka temetisire, oszt az első sorban zokogott vóna végig, neki vót két kopott aluminyium kanala, még az apja lopta egy lakodalobul, azt pörgette az újjai között. Vót még az öreg  Gazsi, neki vót egy kopott fa furulyája, amit a szemétben talált, na annak a szeme se állt jól, mert hogy kicsit kancsal vót, szerette nagyon a piját, ha neki fizették, de nem nagyon bírta, szépen tudott nótázni, úgy nyújtotta néha a nótát mint a hájastésztát. Mivel nem tudtak játszani, de a kezük az ragadt, nem igen híjták üket sehova. Nem is besziltik valami szipen a magyar ember nyelvét, mert sok szó vót, aminek nem igen tudták a jelentését, mint becsületesség, munka, tisztesség, nem vótak ismertek előttük. Vasárnapi iskolába se jártak, így a tíz parancsolatot se ösmerték, így néha (minden nap) loptak, öltek, csaltak, hazudtak is. A Guszti kezibe eccer vót kapa, amikor a szőlőben a szerszámost feltörte, mert bort keresett, de a vassát a kutba dobta a nyelét hazavitte gyújtósnak. A Kukucsanak eccer vót munkahelye, de délre onnan is kirúgták, mert ellopta a művezető óráját a karjárul. Kleptomániás betegsige vót, amit a szeme meglátott azt a keze mán nem hadta ott, érdeke módon mikor elkapták meg se kórházba zárták. A Susának vót egy rossz szokása, ha valahova elment tévedésbül napszámba dógozni, oda icaka visszament mert mindég ott felejtett valamit. Szóval ezek az emberek sose látták a börtön ablakát kivülől csak belülről. Ugorka kicsit féleszü vót, mire eldadokta mit akar a bótos bezárt, de addigra a Susa mán mindent a gelebibe dugott.

A Gazsinak a kocska Piskóta mesilte, hogy űk tavaly betlehemezni vótak, osz ott kóbászt ettek, meg bort ittak táncoltak énekeltek, még otthonra a pulyáknak is csomagoltak. Aszongya Guszti, persze biztos dógozni kellett érte. Dehogy te csálé, mondom hogy csak játszani énekelni kell. Na szóval ük öten kifundálták, hogy kántálni fognak, oszt faricskáltak otthon maradék fábul szép betlehemet, nem vót túl csicsás, de hát ugyi a szándék a fontos nem a látvány, a gádzsik(asszonyok) csináltak hozzá kis Jézust jászolba, hozzá bárányokat, angyelot(angyalokat), Máriát is fátyoba meg Józsefet kalapba. A phuró Ugorkát, beőtöztették a (kasuko)süket juhásznak kucsmába, a sukár Kukucsot meg bundába, a dzsukel Susát lajbiba csilingelő nagy bottal, csengettyűvel, nagybajusszal őszszakállal, Gazsi vót a kráj, magyarul király palásttal, koronával, oszt elindult a díszes társaság a faluba betlehemezni. Az első két helyen szívesen látták űket, asztalhoz ültették, megkínálták étellel itallal, miután átmelegettek még énekeltek egy kicsit, bazseváltak, áldást kértek a ház népére, oszt búcsúzóul, a tarisznyába kaptak egy kis pogácsát, szalonnyát egy kis kenyeret, egy üveg bort, oszt továbbálltak.  De a harmadik cifra háznál rlfogyott a bátorságuk, mert tudták hogy egy fukar benga bacsó (gádzsió raj) lakik, ott bizony nagy furfangra lesz szükség, örülhetnek ha egy pohár vizet kapnak. Nehéz  ott  lopni,  a,  hol  a  gazda  is  tolvaj, mondta Ugorka. Már  ott  is  félek  a  hol  nem  vétek mondta Susa. Inkább  czigány  lakodalomba  vónék, oszt  evés-ivás  nélkül  egész  nap  tánczolnék, mondta Gazsi, mint hogx ide be menjek.. Csak elsinkófálunk valamit, mondta  Guszti. Ravasz spiller az öreg Gazsi, összekötik a csépet, meg vannak kenve kutyahájjal.  Tudjuk hogy a fösvény mindég többet költ. Ez a  vanbúl  se  tud  megélni,  nekünk  a  nincsbül  is  muszáj... Mingyá bekiáltott a kapun az ősz szakállú öreg Gazsi, hogy szabad az Istent dícsérni gazduram? A gazda kinézett az ablakon azt morogta, évődve tudtam, hajnalban csörögött  a  szarka,  vendig  gyün, a nyű egye meg üköt, minek gyünnének ezek ide dologidőbe, sok éhenkórász potyaleső, szerncsére szabadon van a kutya. Hogy  a  patkótok  vessen    szikrát... A gubások farkába törölközne ez a sok rázsaféreg. Ütött  vóna  még  a  ménkű,  benneteket mikor  még  mákszem  vótatok. A gazda úgy tartotta, aki 20 éves koráig meg nem nősül, 30 éves koráig nem erős, negyven éves koráig nem okos, az ötven éves korára nem lészön gazdag se, mert ugyi ü az lett. A bölcs feleség csitította, na de drága uram, hát Istent gyönnek dicsérni, nekünk is szükségünk van az Úr áldására. Bár tudjuk nem  sokat  ér:  a  beteg  ember  böjtje  és  a  részeg ember  imádsága, meg a cigán jókívánsága. Na nem bánom, morogta a gazda, hagy gyüjjenek, engedd be üket, de előre megmondom, hogy itten  ugyan nem esznek nem isznak semmit, adjon a tikász nekik, oszt punk tum. Na gyüjjenek be  mer megeszi a szél magukat, foga van künn a hidegnek... A csávók regvest rágyújtottak egy nótára már a kaputól, énekelve léptek be  házba, a gazda csak hüledezett, meresztette a nagy guvadt szemeit, egy hatalmas nagy fénylő csillagot hozott elől ez egyikük, ami mutatja az utat a kis Jézushoz, ezek oszt dicsérték az Urat, a a Kisjézust, Máriát, már a végén a gazdát is, a háznépére áldást és bőséget kívánva, legyen tele a kamra , a maktár, a tarisznya, a buksza, az istálló, a kút borral...

Majd iccaka visszajövünk…

Énekeltek;

 Üdvözlégy kis Jézus, Szeretet Királya, Hozz békét és áldást e családra!

 Szent Karácsony napján ne sírjon itt senki, Töröld le a könnyet, szent szíved tárd ki!

 Mi is téged kérünk, Békesség Királya, Epedve vár most Rád híveidnek nyája.

Térdrehullva kérünk, ím előtted esdve, Boldogabb Karácsonyt hozz ez emberekre!

Na meg azt énekelték hogy  Menybűl az angyal eljött hozzátok pásztorok... szépen énekelve begyüttek a betlehemesek, botjaikkal kopogtatták a fődet,  nagy kucsmába, csimmába fekete kalapba, csengettyűvel, furulyával, tánccal énekkel. Elküldte Isten az Ő egyszülött Fiát önhöz gazduram!  A kis Jézus megszületett, örvendjünk!...   ősz szakállal, bajusszal, ködmönbe, palástba koronával. Szent Karácsony éjjelén... De a dumás öreget kinn felejtették(szovel), hátú  jár  mind  az  ámmén. alszik a hideg hóba, megártott neki a bor, aki bekötötte a fejét fehér gyolccsal, mintha sérült lenne, ugy híjták be utólag, ne fagyoskodjon ott künn a hideg hóba. Az asszonynépnek meg a pulyáknak tetszett a műsor megnézték a betlehemes istállót a jászollal a kis Jézussal, Józseffel és Máriával. Már a harmadik szép zsoltárt énekelték, 

Karácsonynak éjszakáján,

Jézus születése napján

Örüljetek, örvendjetek,

A kis Jézus megszületett!

Adjon Isten Jézusunk Jézusunk, Három király mi vagyunk…

De még mindig nem jött elő a gazdasszony az étellel a gazda meg a borral, amikor a bekötött fejű spekulátor Kukucs hirtelen fejéhez kapott, rosszul létet tettetett, szédülés jött rám mondta, amire a gazda megkérdezte hát neköd meg miér van a fejed bekötve? Jaj nagy az én bajom, többet  szenvedtem,  mint  Krisztus  urunk, ha szédül hát ülgyön má le az asztalhoz monta a gazda könnyelműen. Csak azér ülök le, el ne vigyem a gazda álmát. Jár a légykapója az öregnek megállás nélkül. A királynak öltözött vakerálni kezdett, megverték, a nagy szakállú öreg monta hogy ki is dobták a kolocsmábú. Há miér, mhá mi csináltál. Én ugyan semmit gazduram, csak megvédtem a maga jóhírét. Mi én miattam hogy hogy...Az ugy vót, hogy -egy nagyot sillentett-.....a szomszéd falubul idetévedt lócsiszár (a devla egye meg a vogyit) szivit, nem általlotta hercehurcálni, hogy a gazduram....én ezt ki nem mondom.... na mondja má kend....az mondta az az akasztófavirág, hogy (praszályo) a kegyelmed klajbássza sajtalan(sótlan).....Jaj Istenem  kapott a szívéhez a gazda, elvörösödött a feje, mentem megüti tán a guta is, ha nem nyugtatgatja felesége. Hogy az én.......... klajbászom sajtalan.......Micsoda Isten káromlás ezz....... Ugyi? monta a juhász, ezt mán nem hagyhattam annyiba így megvertek oszt kidobtak a kolocsmábu... Pedig én nem is kóstoltam a gazda klajbászát, csak hallottam hogy finom, de hát igazolni nem tudom. Asszon menten hozzál ide nekem egy kis szál klajbászt meg egy bicskát, hagy vágjak egy kis karikát ennek a jó embernek hogy igazolhassa hogy nem sajttalan... Ennek... mindenbe beleakad a szeme, rögvest kikapja a gazda kezébül a klajbászt gyorsan összefogdossa, már hogy agyjam vissza ha megfogdostam mondta sunyin, Megköstolta mint cigány lovát a farkas. Nem lesz ez így jó gazduram hát egy embernek nem hisznek, de a többiek is tanusithatják akkor már öt manusnak csak elhiszik...inkább hozzasson még egy kis szálat gazduram ez nem elég 5 embernek, meg mán össze is fogdostam. Hozzál ki öt fél karé kenyeret, gondolta a gazda háttha nem fogyik úgya klajbász ha kenyérrel eszik. Na de gazduram nem vagyunk mi csoro kódusok, betlehemesek vagyunk a kisJézust jöttünk dícsérni, nem a gazduram kenyerét pusztitani. Hát nem ugy vannak ötözve... A kigyelmed búzája akigyelmed lisztje a kigyelmed kenyere szeretett családjáé, hogy vennénk miaszt el, még ha szívesen is látjuk hogy kínálja. Így oszt kenyir nélkül ették meg a kolbászt. De jó hogy ilyen becsületem emberök vagytok monta a gazda elégedetten, persze úgy bízik a cigánba,  mint  kutyába  a  nyúl.  Amikor elfogyot a klajbász, köhögni kezdett a király, mert hogy a torkán akadt egy falat, a gazda szót is a pulyának hozzá má neki egy pohár vizet meg ne fujon itt nekem. So keres? Susa oda súgta Gusztinak, he te ne  sijess  olyan  nagyon,  Ülj  le,  tán  főzik  a  kapczádat. A Gazsi rávágta; igen  igen, csak vizet, ne bort(molt) az nem kérünk mert annak rossz híre vagyon. Mi mit mondasz te? elvörösödött a nagy kusló feje, félő vót, hogy menten megüti a gita, hát csak az igazat amit dumalnak a kolocsmába...(guvadjon ki a jákuk). oszt mit beszélnek.... én azt meg nem mondom, inkább harpjam el a nyelvemet, mint gazduramat megsértsem. - Na mosmán elég, mond meg mit hallottál....csak azt hogy (baro lázsávó) a gazduram bora savanyú....miiiiiiiiiii................. az én borom, én nem tudtam megvédeni mert én ugyi sose kóstáltam.....asszon mánazonnal hozzál ki egy butélia bort egy poharat, várj asszon! - hat poharat, mert mentem megveszek, de hát mivel öt embernek jobban hisznek a többieknek is töltött. Milen bölcs a gazda erre magátul jött rá, dicsérte Gazsi. Igen ám de hamar kiürült a butélia oszt fogcsikorgatva bár, mert nem  fűlik  hozzá  a  foga, csak hozatott még egyet az asszonnyal a fukar gazda. Hanem minek utána átmelegtek, jót ettek jót ittak jót vakereltek, énekeltek táncoltak, mer viszketett  a  talpuk, de hamar véget ért a cécó, lassan felálltak illendően elköszöntek és ahogyan gyüttek énekelve szépen elvonultak a következő ház felé. A gazda elégedeten virityeli a maradik bort, látod asszon! csak nem maradtam szigyenbe  a falu előtt,  még hogy az én kolbászom sajtalan,(sótlan) meg a borom savanyú motyogta magába, most osztán megmutattam a falunak...Az asszon meg csak mosolygott a pettyes fejkendője alatt, oszt azt ismételte, amit az embere mondott neki; megmuttata kend, meg bizony milyen okos az én uram...Gyakran a  káros  többet  vétkezik,  mint  a  kártevő, tartja  mondás. Aznap még  öt helyre kellett menniük, mert hogy a szomszéd meglátta, hogy a gazdagtul gyönnek kifele, menten behíjta ü is üket, ne hogy má lemaradjon. A többi szomszid is igy gondolkodott, így a betlehemezésbül tömött tarisznyával bizonytalanul dülöngéltek haza, mintha messzebb lenne a faluhoz a cigánytelep, mint reggel amikor jöttünk, mert hogy igen elfáradtak míg hazaértek. Vót a tarisznyába klajbász, szalonnya, tepertő, pogácsa, kenyír, kalács, szaloncukor, a csóró purdék nagy örömíre, így aztán nekik is szép karácsonyuk lett az Elizabet telepen a kis putriba.

 

 

Amikor én még pulya  vótam

 

Nem  vót ennyi autó, ami   vót az is inkább benzin zabáló, lélekvesztő vaskoporsó  vót a mai autókhoz képest, nem  vót benne biztonsági öv, légzsák, gyerekülés nem  vót olyan hogy törésteszt,  gyalogos kímélő, kipörgés gátló, hogy a többi úri huncutságról ne is beszéljünk. Mindent zsírral főztünk, gémeskútból talajvizet ittunk, az  vót a hűtő is. Tisztább  vót a levegő, pedig mindenki szénnel és fával fűtött. Nem ösmerték az asztmát, az irritábilis bélszindrómát.  A tetőn lévő hullámpala, , a festékek rákkeltő anyagokat hordoztak, higany  vót a lázmérőben. A permetszereknél a gyógyszerek veszélyesebbek  vótak, Nem  vót hőszigetelés, napelem, még gáz se. Nem  vót könyökvédő, térdvédő, fejvédő, mountain bike, csak egy összetákolt rozsdás bicigli férfivázzal. Nem  vót telefon csak egy a faluban a postán de fél napot kellett várni ha valaki telefonálni kart. Állandóan tele vótunk sebekkel, a térdünk , az orrunk, a könyökünk. Állandóan hangoskodtunk ricsajoztunk az udvaron, ha csend  vót az gyanús lett a szüleinknek. Nem tudtuk mi az allergia, a parlagfű, a pollen, a szénanátha. Néha verekedtünk utána meg a legjobb barátok lettünk. A környezetvédelmet nem ismertük, mi a mérgező nem tudtuk, az ételek tartalmazták a halálos dózis többszörösét. A változatos étrendet a zsíros kenyér, a cukroskenyér, a pirítóskenyér, és az olajoskenyér, lekváros kenyér, mézeskenyér jelentette. Túlcukrozott italok és mosatlan gyümölcsök, és a kertibudik kora  vót ez az időszak. Nem  vót fürdőszoba, nem fürödtünk, csak lavorban tisztálkodtunk szappannal.  vót egy fekete fehér tévénk rajta egy csatorna, Forsyte Saga  Ben Quick, Belphégor, Angyal, Templár, Guszlik, Stirlitz, Kloss, a tenkes kapitánya stb. A kertben cowboyok és indiánok csatáztak fa puskákkal éveken át. Régen az esővízben mostunk. Nem  vót más csak lecsókolbász. Nem ismertük a déligyümölcsöket. Vagy teát vagy cikóriakávét ittunk. Vagy köménymaglevest, vagy lebbencs levest ettünk hétközben, hétvégén  vót csak húsleves. Rengeteg szalonnát ettünk, nyárson sütve, főzve, paprikásan, nyersen, tojással, cinkével (puliszka)  tengeri kásás töltött káposzta,  gersli, tarhonya, cibere tengeri kása puliszka, nokedli, barátfüle, mákosguma, főzelékek, raguk, reszelttészta, nudli vagy pucuka, törtkrumpli, törtpaszuly, tócsi, lapcsánka, sóskamártás, spenót, sülttök, galuska, barátfüle, gombóc, fánk, hájastészta, bukta, csőröge, fánk, palacsinta rétes, tepertős pogácsa, káposzta, krumpli, hagyma, lecsó, dödöle, kaszásleves, fuszulyka vagy paszuly leves...

 

Dr . Nagy Dezső Demecser szülötte

 

A demecseri ortodox izraelita hitközség iskolájában 1932 január 3-án díszközgyűlés keretében leplezték le s Demecseri születésű néhai dr. Nagy Dezső, a Budapesti Lipótmezei Elmegyógyintézet elhunyt nagynevű igazgatóhelyettes főorvosának arcképét. A díszközgyülésen megjelentek Ehren reich Gyula, a hitközség és az iskolaszék elnöke, a hitközség _képviselőtestülete és az iskolaszék élén, Demecser község képviseletében Széli Sándor főjegyző és László Albert föbíró, Nagy Béla, az elhunyt testvéröccse Debrecenből, Krausz Jakab tanító vezetésével az iskolába járó gyermekek, valamint a hitközség számos tagja . Az ülésen Ehrenreich Gyula elnök méltatta dr . Nagy Dezső érdemeit : emberi nemességének , hazafiasságának és zsidó szívének egyik legszebb bizonysága épp az iskola, melynek felépítését még életében telek adományozásával tette lehetővé . Utána Krausz Jakab tanító, hitközségi jegyző ismertette Nagy Dezső életét , aki mint „ a beteg lelkek orvosa , segített hajlékot emelni az apró emberek egészséges lelkének nevelésére. Végűl Széli Sándor községi főjegyző emlékezett meg Nagy Dezső emberbaráti munkásságáról és jótékony cselekedeteiről szívhez szóló szavakkal . Az ünnepség alkalmából a megboldogult hozzátartozói , Kaufmann Ignác és Nagy Béla pénzjutalmat ajánlottak fel szegény tanulók részére.

 

Forrás: Egyenlőség Zsidó élet a vidéken 11 oldal

 

Néhai Dr. Nagy Dezső, a lipótmezei elmegyógyintézet  vót főorvosa , sírkövének avatása 1929 szeptember hó 24-én d. e. lesz a demecseri izr. temetőben. Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám ... Vasárnapi Ujság 51. évf. 44. sz. (1904. október 30.)

 

 

A Demecseri Weisz Tódor élete 1931-2020

 

 

Dr. Theodore(Tódor) Z. Weiss, a Holokauszt Oktatási Alapítvány alapítója és  igazgatója. Demecserben, született egy hagyományos zsidó családban. 1944 júniusában Őt és családját deportálták Auschwitz-Birkenauba. 12 éves  vót; szüleit és húgát azonnal meggyilkolták, néhány nappal később a testvérét is. Túlélte Auschwitzot túlélte a halálos menetelést Glevitz-től Sachsenhausenig. Az amerikai hadsereg 1945. május 8-án szabadították fel Gunskirchenben, nem messze Mauthausentől. Családjának egyetlen túlélőjeként hazatért, de a házukba idegenek költöztek és elkergették őt, ezért Palesztínába, Haifa kikötőjébe utazott, majd 1947-ben, Kanadába érkezett, és Montrealba, ahol a McGill Egyetemen és a héber tanárok szemináriumán tanult. 1956-ban Zev a New York-i Rochesterbe költözött, és egy zsinagóga iskolájában tanított. Sok helyen tanított a keleti parttól a középnyugatiig, végül pedig az Illinoisi Wilmette-be került. 22 évig oktatási igazgatóként szolgált a Wilmette-i Beth Hillel Akadémián. Tódor találkozott Alice-l élete szerelmével, akivel összeházasodtak. Híres mondása  vót: „A tanulás továbbra is a legjobb ellenszere az emberiség leginkább embertelen impulzusainak.” 1976-ban létrehozzák a Holokauszt Oktatási Alapítványt. Céja  vót a holokauszt tanfolyamokat bevinni a felsőoktatási intézményekbe. Az első ilyen tanfolyamot, a holokauszt történetét, 1988-ban indították a Northwestern Egyetemen, majd ezt követte a többi a Egyesült Államok Légierő Akadémiája stb. Több mint 400 főiskolán jelent meg oktatásával egyetemeken az Egyesült Államokban és Kanadában. Több száz oktatót szervezett be a holokauszt oktatásba, de tanítottak történelmet, politológiát, vallást,  filozófiát, pszichológiát és az irodalmat. Nagyon fontos  vót az oktatók megfelelő felkészítése is, hogy tudatosan és hatékonyan tanítsák a történelem e sötét fejezetét. Ennek érdekében finanszírozást és forrásokat ajánlott fel az oktatók és a tanfolyamok fejlesztése érdekében. És - 1989-től kezdve - kétévenkénti konferenciát is szervezett,ahol a világ tudósait hozta össze, hogy megvitassák a holokauszt pedagógiájának gyakorlati megközelítéseit. Ezt követően az Alapítvány világszínvonalú éves oktatási intézetet fejlesztett ki Northwesternben, a Holokauszt és a Zsidó Civilizáció Nyári Intézetét. A Nyári Intézetben az új kurzusfejlesztést kezdeményező oktatók, valamint a holokauszt-tanulmányok karrierjét kezdő haladó végzős hallgatók megismerhetik a holokauszt előtti judaizmus és a zsidó élet történetét, és mélyebben belemerülhetnek a holokauszt-tanulmányok interdiszciplináris megközelítésébe. Erőfeszítései valódi közösséget hoztak létre, amelyet mély kölcsönös tisztelet és a közös cél súlyossága kötött össze, de sok esetben a barátságok megtartása is.

 

A Rétségi síkvíz története

 

 A régi rétközi pákászok sík víznek nevezték a záporeső után teleszalad az udvar: 'sík víz az udvar!' Átcsap az áradás àz úton is: 'sík víz az út!' Elönti a vadvíz a szántást-is: 'sík víz az egész fődem víz alatt áll!' Ha pedig a Nagy Alföldnek a lecsapolások előtti földrajzával összefüggő néprajzi viszonyait kutatjuk, azt tapasztaljuk, hogy ά sí kvíz az alföldi "régi rétségi élet szava  vót, a „rétes emberek" mesterszava.  Szabó László István a pusztai vándor  vót a Rétköz krónikása, aki először próbálta összegyűjteni és feldolgozni a rétközi emberek hétköznapjainak még élő emlékeit. Az itt élő embereket rétes embereknek hívták, a régi végtelen alföldi lápvilágnak környezetük szabta foglalkozásokat folytató lakóiról beszélvén, azt mondták „A lápon nemcsak sás, gyékény, kolokány és egyéb apró növény vert tanyát, hanem néha még fűz- és rekettyebokrok is. Ha aztán egy nagy szélvihar jött, a lápot elszakította s az a sík vizén úgy úszott, mint egy hajó". Persze a réten a jószágot rendesen sikvízen itatták, de aszály idején sírkutakat ástak a folyások medrében". Ami leginkább megkülönbözteti a szikes tavaktól a turjánokat az, hogy dús sarjazású növényzettel vannak borítva, bozótos, nádas, ingoványos helyeket jelent. Csak a mélyebb helyeken találhatunk síkvizet, melynek színe alatt terem a vízi lófark hosszúra nyúló száraival. A sikvíz szélén a nád képezi a legbelső zöld övet sűrűen, mint a jó vetés, elnyomni igyekezve minden más növényt". Az enyhébb tavaszi napokon már  kora februári márciusi időjárással már ott feketedett a sík vizeken a sok szárcsa. Régen kis tarack ágyukkal riasztották ki a halakat a jégből. Semmi kétség, hogy ezeket az apró ágyúkat arra használták, hogy a halakat a láp zugaiból ásikvíz ― illetőleg jég ― felé kiriasszák, ahol azután a kijegelt tanyákon, csapásokon vagy vonyókon a gyalommal kihalászták  a halakat. Az ágyúkat előbb nagy körben állították fel jég hátán a zugok fölé, s jelre egyszerre sütögették el; azután kisebb körben ismételték a lövéseket s így folytatták ezt a központ felé, ahol t. i. csapást jegelni és gyalmot verni lehetett". Hol  vót tehát a rétségeken a sík víz és sik jég? Ott, ahol a víz mélye  vót, a „központ felé", ahol már halászni lehetett. Még pedig nemcsak nyáron , hanem télen is. Történelem előtti idők óta gyakorolta már a magyar, mint más finnugor nép is, a téli halászatot. Gyakran fontak varsákat vejszét vesszőből a halak csapdába ejtésére.  A  terület fában és vizekben, bővelkedő, talaja nedves lapályaik vannak,•szénatermő részek. Az Árpád utcán sáros  hatalmas tócsák, a vízelvető árkok színültig teltek vízzel, se autó ,se bicikli se gyalogos nem tudott át menni rajta. Lenn az alföld tengersík vidékin. Ott vagyok honn, ott az én világom mondja  Petőfi Sándor az Alföld című versében. A  sík vízből lesz a síkjég, ami sikamlós. Bizony  vizes időbe egyik szigetről a másik szigetre kelletvén a marhákat hajtani, a gazt helyenként megtörték a marháknak, s annak neki verték s ott keresztül hajtották. Hol úszott, hol nehezen egymásután keresztül gázolt s ilyen csapálsokat csinált.

A rétségi ember azt jól meg esmeri. A láp felszíne sokféle  vót... Ahol marhacsapás törte le a növényzetet s a helyet sík víz lepte el, ez  vót a víz alatt rejtőző út. A lápi szigeteket láthatatlan utak kötötték össze egymással. Akik ösmerték a jeleket tudták az utat, aki nem az odaveszett. Ha megnőtt a víz ezek az utak járhatatlanok lettek. Tisztavíznek hívták ha nem vót már benne semmi. A csillogó víztükrű részt, ha hosszabb ideig nem járta a marha, a nád, sás, kolokány, kotú felverte, s ez által 'megvakúlt'. A folytonos használatban levő meg pedig idővel folyásnak indúlt s kimélyült". mert a marhajárás kimélyítette. Ha kiszáradt a marhacsapás, akkor árok út lett belőle. A fátlan részeket is tisztásnak nevezték.

 

Szabó György a Nyíregyházi egyetem rektora

 

Február 15-én Novák Katalin köztársasági elnök államtitkári és rektori kinevezéseket adott át a Sándor-palotában. a Demecseri származású Szabó György egyetemi docenst a Nyíregyházi Egyetem rektori feladatainak ellátásával bízta meg a köztársasági elnök.

Szabó György (Demecser, 1958 –) magyar térinformatikus, a Magyar Térinformatikai Társaság (HUNAGI) főtitkára, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem egyetemi docense. Kutatási területe a térinformatika építőmérnöki, környezetvédelmi, létesítmény gazdálkodási, urbanisztikai alkalmazása.1973 és 1977 között folytatott erdészeti tanulmányai után 1978-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán, ahol 1983-ban szerzett okleveles építőmérnök diplomát. A diploma megszerzése után a BME Építőmérnöki Kar Geodéziai Intézetének dolgozója lett, majd az Építőmérnöki Kar Fotogrammetria és Térinformatika tanszékének oktatójaként folytatta tevékenységét. 2006-ban szerzett PhD fokozatot a földtudományok területén. 2009-2011 között urbanisztikai tanulmányokat folytatott a BME Építészmérnöki Karán. Oktatási, kutatási tevékenysége mellett, 1991-től a Geomatik Geoinformatikai és Mérnöki Tanácsadó Kft. ügyvezetőjeként, mint szakértő, számos hazai és nemzetközi térinformatikai feladat megvalósításában vett részt a földügy, környezetvédelem, vízügy, településüzemeltetés, urbanisztika, vezetékes-, vezeték nélküli hírközlés, energetika területén.Főtitkára a Magyar Térinformatikai Társaságnak (HUNAGI), elnöke a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság (MFTTT) Térinformatikai Bizottságának, tagja a Magyar Szabványügyi Testület Térinformatikai Műszaki Szakbizottságának, a Neuman János Számítógép-tudományi Társaságnak, az MTA Geoinformatikai Tudományos albizottságának, az Európai Téradat Infrastruktúra Szervezet (EUROGI) végrehajtó bizottságának, a Globális Téradat Infrastruktúra Világszervezet (GSDI) végrehajtó bizottságának.

A Demecseri pellengér

 

A Demecseri pellengér vagy, szégyenfa régen a falu közepén, a piactéren, a községháza előtt állt. Egyszerű oszlop vót, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval, ami az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz  vót. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére  vót szabad alkalmazni amit szégyenoszlop, szégyenkő, bitófa, cégér, pelengér, pilinger, pillinger, perrengér, pölöngér néven is illettek.  – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az  vót, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése  vót; az elítélt jogvesztetté vált, nem  vót többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek. Mellékbüntetésnek tekintették, ha a testfenyítő vagy testcsonkító büntetést a pellengér mellett hajtották végre, pl. megvesszőzést (→ vesszőzés) vagy a fül levágását. – A pellengérhez állított személyt rendszerint „kidíszített”-ék a helyi szokás szerint. Verekedőt és részegest arra ítéltek, hogy vasárnap istentisztelet után a pellengér mellé álljon és kést, átszúrt kalapot, valamint az áldozat véres ingét tették mellé. A „dísz” sok helyen jelképes értelmű is  vót. Pl. a feslett nő fejére szalmakoszorút tettek, tyúktollat a fejére, seprűt a karjába, amivel majd a városból kiseprűzték (→ szégyentábla, → kicsapás). Néha kardot tettek az elítélt kezébe, ami azt szimbolizálta, hogy halált érdemelne és csak kegyelemből nem vették el az életét. Előfordult, hogy a megesett lány sárga ruhában, sárga gyertyával a kezében  vót köteles a pellengér mellett állni. Sok helyen az elítéltet arra is kötelezték, hogy időnként fennhangon mondja el azokat az okokat, amelyek miatt a pellengér mellett kellett állania.

 

Demecseri salétromfőzés

 

A  tiszamenti Rétköz és Hosszúrét mélyen fekvő térség, holt medrektől átszeldelve. A  Demecseriek már három emberöltőnyi idő óta nem űzik ezt a mesterséget. Régen itt mindenki (azaz minden paraszti sorban élő ember) főzött salétromot. A községben különös módon csak egyetlen egy dolgozót, Hegedűs József nevűt, találtam, aki részletesen tudott beszélni a salétromfőzésről. Az illető 74 éves  vót. Anyai nagyapja, Tóth László nevű gazdálkodó  vót : ő főzött salétromot. Egykori belsősége a mai Arany János utcában fekszik. Ennek a belsőségnek a kertje termetté számára a salétromot. Anyai nagyapjával ugyanegy utcában, sőt ugyanegy sorban lakott a másik (az apai) nagyapja. De ő már nem tudott salétromot főzni. Hogy mi  vót ennek az oka, azon nem gondolkodott. Hegedűs József az apai nagyapja egykori belsőségén lakik, mely az Arany János utca 22. száma alatt fekszik. Attól nyugatra esik az anyai nagyapja-féle belsőség. A két belsőséget három belsőség választja el egymástól.

A nagyapák belsőségeinek udvarai közt nem  vót lényeges különbség. Egyformán estek (lejtettek) észak felé. Egyformán homokosak  vótak. A belsőségekhez tartozó kertek azonban a felszínük tekintetében különböztek egymástól. Anyai nagyapjáé ugyanis lentes (mély) és teknő alakú  vót. Vizes (csapadékos) időjárás esetén a közepén megállt a víz. A Tisza árteréhez tartozó demecseri Rétnek a túláradó vize is belefutott. Ilyenkor a tőle nyugatra eső kerteken át csónakon is beeveztek. Azért Csónakkiállónak is mondogatták. Hegedűs József apai nagyapja kertrésze azonban már „fentes" (víz által nem járt) és sima  vót. A kerteket mindkét nagyapjánál nádkerítés választotta el az udvaroktól. A „kertek" maguk nem  vótak körülkerítve. Hogyan munkálta anyai nagyapja a salétromos kertjét, azt Hegedűs József nem tudja. De arra nagyon jól emlékszik, hogy szülei következőket mondták róla : A salétrom fehér színű  vót. Olyanforma, mint a „zuzmóra". Alakja is olyanforma  vót. Belőle olyan sok jött ki a földből, hogy gereblyefejjel tolták össze. Ahol több jobbágy főzött salétromot, ott a salétromofficium (salétromhivatal) egy karámbírót bízott meg a hivatalos teendők ellátásával. Ezért mázsánként 7 krajcárt kapott. Ilyen megbízott  vót Demecserben az 1810. évben Szabó György. 1807-ben Demecser, Pátroha, Tass, Ibrony és Apagy lakosainak három évvel meghosszabbították salétromfőzési kedvezményüket. 1808-ban a magánosan álló salétromfőző kalyibák feltörése miatt kellett intézkedniök a hatóságoknak.

Ugyanakkor a salétromukat a Tiszán át csempésző sziléziták ellen hoztak szigorú határozatokat. Aki egy ilyen csempészt feljelent, mondották, 100 Ft-ot nyer. Sőt az is ebben a jutalomban részesül, aki jelenti, hogy őt egyik vagy másik csempész csempész-útra szekeresnek meg akarta fogadni. 1809-ben a salétromosokat a hadsereg részére assentálták (jóváhagyták), de mesterségük folytatására visszaeresztették otthonukba.

 

Kemenesi Tibor emlékére

 

Demecserben  vót lelkipásztor 1962 és 1983 között, 1926. I. 16-án született Ózdon. Miskolcon érettségizett az Evangélikus Líceumban. Latin kiegészítőt lett Sárospatakon. Házasságot kötött 1952. XI. 8-án dr. Bírta Katalin agrármérnökkel. Két lányuk van. Segédlelkész: Ózdon (1951-53) Lelkipásztor: Cégénydányádon (1953-62), majd Nyírbátorban  vót, 1983 és 1989 között, ahonnan nyugdíjazását kéri. Miskolcra költözik, helyettesítő szolgálatokat szívesen végez. Egyházmegyei számvevő (1957-62), egyházmegyei tanácsbíró (1970-83), levéltári előadó (1963-68 között). Svájcban, Finnorszagban, Kanadában tett utazásai alkalmával igehirdetéssel, előadással is szolgált. Legyetek szelídek, mint a galamb, okosak mint a kígyó" (Máté 10,16).'

 

Méhészkedés a tanyán

 

A méznek és viasznak nálunk a tanyán igen nagy szerepe vót. A falusi emberek sok mézet használtak étel készítésére. Sütemények, mézeskalácsok, méz sör, üdítő, vagy gyógytea, a viaszt gyertyakészítésre, a patikusok kenőcsöket készítettek sebgyógyításra stb. Persze sokat zsákmányoltak is, aki vadméheket talált be is fogta magának egy kasba ha tudta, mert elterjedt vót a köpűs-kasos tartás is már akkoriban, ha nem akkor is kifosztotta azt, persze úgy hogy nem pusztította el a méheket, mert alkalmanként visszatért újra a dézsmáért. Régen sok mézet használtak fel üdítőitalok, méz sör készítésére, meg évszázadokon át használták gyógyszernek, mert hogy antibiotikum is  vót, nem csak csemege. A parasztok ma is azt tartják, „ a jó akácméz minden betegséget gyógyít." Évszázadok óta virágzó mézeskalácsipar  vót az országban, a vásárokon elmaradhatatlan csemegének számított, sokszor vásárfiaként vitték haza a gyerekeknek, na de a szerelmes legény is mézeskalács szívet vett a mátkájának. Régen a kolostorokban dolgoztak mézeskalácssütők. A törökök kedvenc csemegéje vót a magyar mézeskalács. A mézet, a viaszt és a propoliszt, és a méhészet egyéb hozadékát is felhasználták. Sok viasz kellett a gyertyakészítéshez Az egyházak, a céhek gyakran viaszban szabták ki a kisebb vétségek elkövetőire a büntetést. Az istentiszteletek látogatásának elmulasztásáért bizonyos mennyiségű viaszgyertya beszolgáltatásával tettek eleget a római katolikus hívek. Mesterré avatás alkalmával a céh új tagjai a céhnek viaszgyertyákat ajándékoztak. A faluban a papnak a járandóságai között is Akinek fődje vót vagy kertje az oda rakta a kasokat, akinek kaptárja vót de nem vót hozzá erdeje, az vándorméhészkedéssel próbálkozott. Paraszti közösségekben leggyakrabban más okszerű méhészetek tevékenységével való hosszabb ismerkedés szolgáltatta ezt az alapot. Erre leginkább a falun belül a lelkészek, tanítók vagy más okszerű méhészek üzemei  vótak a legalkalmasabbak. Igen sok feljegyzés tanúskodik arról, hogy a falusi lelkészek, tanítók nagy gondot fordítottak arra, hogy a parasztgazdákat ellássák szakszerű méhészeti ismeretekkel. Emellett arra is találunk példát, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazda társának szolgáltatás fejében adja át ismereteit. Ennél jóval gyakoribb  vót azonban, hogy a jó ismerős vagy rokon adta át a legszükségesebb ismereteket.  Nyilvánvalóan ennek következménye az, hogy az okszerűen méhészkedő parasztgazdaságokban a kaptárak az esetek többségében saját készítésűek. A tőketakarékos megoldások keresésére kényszerített paraszti üzemekben ezért általánosak a drága deszkakaptár helyett a szalmából préselt kaptárak, de előfordulnak vályogból készítettek is. Ezzel áll összefüggésben az is, hogy a kaptáras méhészek jelentős része olyanok köréből került ki, akik legalább barkácsszinten értettek a famunkához, s ehhez a legszükségesebb eszközökkel felszerelt műhellyel is rendelkeztek. Bár olyan példa is hozható, amikor a kaptárkészítést tanfolyamon elsajátító méhész társainak jutányos áron készít kaptárakat. A nagy termést adó évet eredmény nélküli időszakok követhetik. Több év átlagában ugyan a méhészet mindenképpen jövedelmező foglalkozás, de éves vonatkozásban, esetleg egymást követő években is nemcsak kevéssé kifizetődő, hanem kimondottan veszteséges is lehet. Ha a méhész nem rendelkezik ilyenkor elegendő anyagi fedezettel, épp akkor nem tudja méheit átsegíteni a rossz esztendőn, amikor arra a legnagyobb szükség van. A kasos méhészetnél a vizsgált időszakban kívülről igénybe vett tevékenységek nem jellemzőek, azonban ez a kaptáras méhészetnél, különösen, ha vándorlással is egybekapcsolódik, már igen gyakori. Bár a fő törekvés ennek kiküszöbölésére irányul, a kaptáras méhészet esetében mégis gyakoribbnak tekinthető. A leggyakrabban csak vészhelyzetekben fordul elő, például hadifogság ideje alatt, hogy felesben vagy harmadában kezelik a méheket, de vannak példák arra is, hogy a gazda nem tudja kezelni méheit, ezért valakit szerződtet arra. Ha az okszerű méhészet nagyarányú és többszöri vándoroltatással is egybekapcsolódik, akkor ott a szállításnál már szükséges a családi munkaerőn kívül idegen munkaerőt is igénybe venni. Bár ez igen gyakran úgy oldódik meg, hogy több méhész társul a vándorlásra, s egymásnak visszasegítik az elvégzett munkákat. Miután a vándorlási időszak a mezőgazdaság legintenzívebb kihasználtságú időszakára esik, a vándortanyára szállított méhcsaládok kezelésére és figyelemmel kísérésére mindig külső munkaerőt kell igénybe venni. Egy méhcsalád egész évi kezelése 10 családosnál nagyobb méhészetben vándorlás nélkül körülbelül 6–7 órát igényel, vándorlással is egybekapcsolódva azonban ez az idő jelentősen megnövekszik. A legnagyobb elfoglaltság ideje május és június, de ha a méhész vándorol vagy nyár végi gyűjtés is van helyben, augusztus is. Ez az időszak teljesen egybeesik a legfontosabb mezőgazdasági munkacsúcsokkal. A tanyasiak a hagyományos kasokat használták, míg a falusiak kaptárakat. A kaptárral méhészkedő parasztok körében a vándorlás igen ritka. Ennek több oka van. A legfőbb az, hogy a múlt század utolsó éveiben elterjedt, apró keretekkel felszerelt, kisméretű állókaptárak nem  vótak alkalmasak a vándorlásra. Az első világháború alatti években ugyan megszületett az igazi vándorkaptár a nagyboczonádi féle, ami már megfelelt a biztonság és a gazdaságosság követelményének, azonban ezek a parasztméhészek körében igen lassan terjedtek el. Több adat utal azonban arra, hogy a többlettermelésre törekvő méhészek a vándorlásra alkalmatlan kaptáraikkal is sikeresen oldották meg a felmerülő nehézségeket. A kísérletezés, újításra való törekvés mégsem jellemző paraszt-méhészek körében. Bár méhlakásaikat maguk a méhészek készítik el, azok tökéletesítésének nem érzik szükségét, azok mindig külső hatásra jelennek meg közöttük. A parasztgazdaságok, miután különböző jelekből a rajzás várható időpontját viszonylag pontosan meg tudták határozni, az ebből adódó nehézséget a családi munkamegosztás keretében könnyen feloldották. A család azon tagjainak feladatává tették a méhek rajzásának figyelemmel kísérését, akik nem vettek részt az akkor esedékes mezőgazdasági munkafolyamatokban (elsősorban a csökkent munkaképességű öregek, valamint a gyerekek). Látszólag akadályát jelenthette a méhészet paraszti gazdálkodásba való beépülésének, hogy a kasos méhészettel kapcsolatos tudás mindig konkrét személyek egyedi tudása, így ez nem épül be a közösségi tudás általános rendszerébe. Ebben az esetben olyan speciális tudásról van szó, amely nem minden elemében, különösen nem a maga teljességében része a paraszti tudásnak. A kasos méhészet azonban több ponton {92.} kapcsolódik a paraszti ismeretekhez, s a meglévő paraszti tapasztalati anyag folyamatos aktivizálásával már lehetett a kasos méhészettel foglalkozni. Ahhoz, hogy a kasos tartás integrálódni tudott a paraszti gazdálkodás rendszerébe, nagymértékben hozzájárult az is, hogy az ezen gazdálkodási ág űzéséhez szükséges eszközök minden paraszti háztartásban megtalálhatók. Speciális eszközigénye a kasos tartásnak nincsen. Az eszközök beszerzése nem igényelt számottevő befektetést. A méhes, a kas és a többi eszköz beszerzésében a legteljesebb önellátás mutatkozik. Igen elterjedtek az alkalmi megoldások, illetve ezeknek az eszközöknek nagy részét más tevékenységek során alkalmazták elsődlegesen, itteni felhasználásuk másodlagos. A parasztgazdaságok majd mindegyike rendelkezett a méhlakások elő-állításához szükséges alapanyaggal, eszközökkel. Az erre vonatkozó gyakorlati ismeret is általánosnak mondható. Amennyiben ezek elkészítéséhez mégsem értettek, a paraszti közösségek specialistái gondoskodtak előállításukról, ellátva ezekkel a termékekkel a paraszti gazdaságokat. A legfőbb ok azonban, ami a méhészet paraszti közösségekben való nagyobb méretű elterjedtségének útjában állt az, hogy a termelés adott körülményei között nem  vót komoly jövedelmet hozó foglalkozási ágA paraszti közösségekben leggyakrabban a család legidősebb férfi tagja vagy a felnőtt fiúk között a legkevésbé munkabíró, vagy a sok mindenhez értő, barkácsoló hajlamú, megfelelő érdeklődést mutató családtagok foglalkoztak a méhészettel. Ez egyértelműen a férfiakhoz köthető foglalkozás, nők csak igen kivételes esetekben méhészkednek.A paraszti közösségekben leggyakrabban a család legidősebb férfi tagja vagy a felnőtt fiúk között a legkevésbé munkabíró, vagy a sok mindenhez értő, barkácsoló hajlamú, megfelelő érdeklődést mutató családtagok foglalkoztak a méhészettel. Ez egyértelműen a férfiakhoz köthető foglalkozás, nők csak igen kivételes esetekben méhészkednek.A paraszti közösségekben leggyakrabban a család legidősebb férfi tagja vagy a felnőtt fiúk között a legkevésbé munkabíró, vagy a sok mindenhez értő, barkácsoló hajlamú, megfelelő érdeklődést mutató családtagok foglalkoztak a méhészettel. Ez egyértelműen a férfiakhoz köthető foglalkozás, nők csak igen kivételes esetekben méhészkednek.Nyilvánvalóan ezzel függ össze, hogy az idősebbek foglalkoztak leginkább méhészettel. Ha nem ők foglalkoztak méhészettel, akkor szerepük (a gyerekekkel együtt) a rajzás figyelemmel kísérésére korlátozódott. Arra a paraszti gyakorlatban csak elvétve találunk példát, hogy idegen munkaerőt alkalmaztak volna a raj befogására, azt legtöbb esetben a méhész maga végezte el. A virágok közül egynéhány (különösen nagy tömegénél fogva) főhordást is adott. Így nem  vót gond a méhcsaládok tavaszi fejlesztése, mert a méhek állandó legelő mellett maguk is fejlődtek. A méhészkedés ebben az időszakban inkább csak a méhekkel való foglalatosságot, a rajbefogásokat és az ismétlődő mézelszedést jelentette. A méhlegelő kiválósága következtében mégis igen gazdaságosak  vótak ezek a méhészetek. A nyomásos rendszerben az ugar hosszabb időre biztosított főhordási időszakot a méhcsaládoknak.Az említett esetek mindegyikében a nagyobb volumenű méhtenyésztést az árterek és rétek kitűnő méhlegelője tette lehetővé tavasztól őszig viszik ki a kasokat a jó méhlegelő területre, ahol állandóan mellettük van valaki, a teleltetésre azonban újra a ház körül kerül sor.Az önálló gazdaságot alapító fiú az apjától kap néhány rajt, és azt a kívánt mértékre szaporítja, vagy apja halála után továbbviszi a méhészeti üzemágat.A befogott rajjal történt a szaporitás. A parasztgazdaságok munkarendje és munkaszervezete is változatlanul hagyományőrző  vót. A kaptárral méhészkedő parasztok körében a vándorlás igen ritka. A kasos méhészet fejlettségét a tagolatlan, egy osztású méhlakás szabja meg. Másfelől a méhészethez szükséges eszközök készítése és javítása is megoldható a paraszti tudás aktivizálásával. Emellett ezeknek az eszközöknek a készítését és javítását a szezonális munkacsúcsok elmúltával, a kevésbé intenzív kihasználtságú téli időszakban is el tudták végezni. A méhészet hagyományos formája a fentiek alapján összeegyeztethető  vót a paraszti termeléssel. Ennek ellenére a parasztgazdaságok számottevő része a vizsgált periódusban nem hozott létre gazdaságán belül méhészeti melléküzemágat. Bár a Rétközt kutató néprajzi gyűjtők (etnográfusok) dolga az archaikumok felkutatása, de én is segítek nekik a hatalmas munkában.

 

Na igyunk egy pohárkával fiam...

 

A Rétközben vagyunk, körbevesznek minket az erdõk, a rétek és a természet ezer csodája. A flóra és a fauna elválaszthatatlan egységet képez ezen a vidéken. Álljatok meg egy percre, maradjatok csöndben és csak némán figyeljetek a hangokra és az illatokra. Érzitek ezt a falusi levegõt? Az istálló szagot, a trágya szagot?  Halljátok a természet hangjait, a fák susogását, a madarak énekét?  Élvezzétek ezt a nyugalmat! E táj kincseki és gazdagsága az erdõk, a növények,az állatok. Nem igen érthetik meg ezt a világot az elkorcsosult városi uraságok.

Na még egy kupicával egészségedre fiam...

 

A tanyán élő embernek mindég terem elég abrakja az állatokhoz, és elég gabonája mindennapi kenyérhöz, ha mégse, akkor megesszük a kisvarnyut is, meg a dudvákból is főzünk finom levest, A hétköznapok tudásást analfabéta ükapáinktól tudjuk, aki minden házkörüli tudománynak ösmerője vót. Erre felé piros orcája vagyon a lyányoknak meg a pulyáknak,Erőt Isten ád a mindennapi munkákhoz, szívünket a szőlők bora vidámítja, ruháinkat az állatok adják, a kenderbül kötél, a fábul meleg a kemencébe, házunknak alapját a hegyek kűi, a falát a sár, a tetőt aztat a nagy erdő adja, a folyók a finom halat a halászlébe. A föld madarai vadai terítik meg asztalunkat, az istálónk állatjai hordozzák a terhet, cserébe kaszálunk nekik finom füvet.

 

Igyunk egy pohárkával, a parasztra is aki kapálta ezt a finom szőlőt..

A teheneink adják  a gyermekeinknek a tejet, a disznó a jó fajta kóbászt, a liba a meleg tallut a dunyhába,  a kacsa a finom tepertőt, a tyúkok a tojást, a nyulak a jóféle paprikást, a galambok a finom levest. Az állatainknak vetünk tengerit, magunknak búzát, unokáinknak gyümölcsfát ültetünk, magunknak szőlőt, abbul lesz a jó bor, ami kitartást ad akkor is, ha már fogy az erőnk. Itt megetanulhatod hogy kell ganajozni, kapálni, permetezni, dógozni. Na érted mán miér jó itt élni? Két kezeddel teremted meg a világodat, a szerszámaidat, a bútoraidat, a házadat, az ételeidet. Amikor meghalsz, gyermekeid viszik tovább amit elkezdtél. Minden munka előtt Istentől kérünk áldást a munkánkra. Neki köszönjük meg a jó termést.

 

Na akkor erre iszunk egy pohárral...

 

Összeszedtem a megőrzött visszaemlékezéseket egy könyvbe. Az írásom azonban szinte magától nőtt, szökkent egyre nagyobbra mint a mag, ami termékeny talajra hullott, amit a rétközi ember vére verejtékével öntözött évezredeken át.

 

A szőlőlugasban

 

Kényeskednek meg siránkoznak az emberek hogy nincs elég termés, meg nem vót elég eső, szárasság van. Nyomas sincs már azoknak a szőlőfajtáknak amiket öregapáink műveltek évezredeken keresztül. Olya szőlőfajtákat telepitettek ide, ami nem erre a vidékre való, ami kényes mint a gazdája. Annyi permetszert fujnak ki hogy a méhek a galambok a kismadarak is elpusztulnak. A gyomírtők tovább károsítják a növényzetet, kiölik a fődbül az erőt. Össze vissza ótanak szemeznek mindent mindennel.

Öregapáink  régi ellenálló szőlői, mint a rókaszőlők; izabella, vagy az otello, a  noah, a delavári mamár nem jó, mert nem elégnagy a terméshozam nem elég nagy a cukorfok stb.

 

Nusi néni mondta…

 

Ha hamarabb gyön a kánikula, gyorsabban érik minden. Ameddig a szem ellát, mindenütt már „a tarló lyukába fúj a szél”...

Azt mondták a régi öregek, hogy a paraszt furfangját, Isten bölcseségét nincs ki kitanulja. Rövid prédikáció és hosszu kolbász tetszik a parasztnak. Vén rókát, vén verebet, vén parasztot nehéz megcsalni. A suska jelentése csuhéj pénz. A józan paraszti ész egyszerű és nagyszerű...úgy őtözött mint a lulóca, pityóka krompé szedd a sátorfádat, új legelőre megyünk tovább Az új szálláshely kiépítése azzal járt, hogy egy másik gazdag legelő közelében „tanyát vertek”, vagy „felütötték a sátorfájukat”, vagyis ismét megtelepedtek valahol.a „szedi a sátorfáját” kifejezésünk. Amikor ugyanis állattartással foglalkozó nomád őseink egy-egy szép füves területet lelegeltettek, és a közelében lévő szálláshelyüket felszámolták, akkor szedték a sátorfájukat, vagyis a sátor szerkezetének fából készült tartórúdjait, és másik legelőt kerestek. Manapság a szólást ’útra készül, felszedelőzködik’ értelemben használjuk.

 

Rétközi szólások mondások a szegénységrűl..

 

Mivel írni olvasni nem igen tudtak, ismereteiket empirikusan szerezték és szájról szájra adták tovább tapasztalataikat a fiatal nemzedéknek. Számtalan szólás és közmondás foglalkozik a gazdálkodás mikéntjével. „A földet a gazda lába nyoma hizlalja”: akkor boldogul a gazda, ha gyakran jár kint a földjein, és maga is utánanéz a mezei munkáknak. „Gazda szeme hizlalja a jószágot” – mondjuk ma is, csak nem gondolunk rá, hogy a jószágot eredetileg itt sem ’állat’, hanem ’birtok’ jelentésével értették. Ugyanezt fogalmazza meg az a mondás is, amelyik szerint „nincs annál jobb ganéj, mint amit a gazda a maga csizmáján visz ki a földjére”. Egy rétközi szólás szerint „a szőlőt pipahamuval kell trágyázni”, ami viszont egyenesen azt jelenti, hogy az eredményes szőlőművelés állandó jelenlétet kíván. Pázsitos udvaron lakik a szegénység. Jól kapált kiskert második mészárszék. Ha valaki nem műveli a földjét, az „parlagon hever”. Az ilyen birtokra mondták, hogy „Parlag Péteré lett a föld”, Muhar Maris gyomlálja. Minden szekér dudva egy köböl búza”. Ha nincs ami legeljen az udvaron nagy a szegénység. Ha valakinek gondozatlan  vót a birtoka, arra egyik-másik vidéken azt mondták, hogy „a nyulak trágyázzák a földjét”gyepü mezsgye ne bolygazsd a gyepüt kígyó gyön ki belüle, vagy más tinóján szánt élőskodik. A parasztok tapsztalatait tartalmazzák a mondások.Vízkereszt vizet ereszt, kövér lesz a szőlőgerezd”, vagy „hogyha csordul Vince, teli lesz a pince”. Ezek azt a tapasztalatot fogalmazzák meg, hogy abban az évben, amikor Vízkeresztkor, január 6-án, meg Vince napján, január 22-én enyhe idő van, jó szőlőtermés várható. A január 25-ei Pál nap is nevezetes fordulópont, mert ha ilyenkor ködös az időjárás, akkor abban az évben járvány fog pusztítani: „Ha Pál fordul köddel, ember elvész döggel”; viszont „Ha Pál fordulása tiszta, bőven terem mező, puszta”. Ha később, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, február 2-án süt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor még hosszú és hideg tél várható, ezért „ha fénylik gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő. Szegény helyen téli takarmányként a kukoricaszár szolgált. A tehén lerágta róla az elszáradt leveleket, s az így visszamaradt csupasz kukoricakóró  vót az ízík, ami tüzelőnek is jó. Mindenki tudja, hogy jégtörő Mátyás napja február 24-én van. Ha ilyenkor fagyos az idő, akkor utána megenyhül, de ha langyos az időjárás, akkor Mátyás nap után még hideg és havazás várható. A jéggel tehát úgy áll a helyzet, hogy „Mátyás tör, ha talál, ha nem talál, csinál”. Később azután „Sándor, József, Benedek, zsákkal hoznak meleget”, vagyis március közepén már enyhe, tavaszias időjárás szokott lenni. „Eljött Márton szürke lovon”– mondták, ha november 11-én havazott. Úgy tartották, nem jó a gabonának, ha már november végén hó takarja a vetést: „András napi hó vetésnek nem jó”.A föld megmunkálásával kapcsolatos a „dűlőre jut valakivel”, a „dűlőre jut valami” és a „dűlőre visz valamit” szólásunk is. Az elsőt akkor mondjuk, ha sikerül valakit meggyőznünk valamiről, ha megegyeztünk vele valamilyen ügyben. A másodikat akkor használjuk, amikor – többnyire hosszabb, kellemetlen huzavona után – végre megoldódik valami. A harmadik arról szól, hogy valakinek – nehézségek legyőzése árán – sikerült valamit elintéznie. A szólás eredetére több magyarázat is létezik. Az egyik szerint a ’dűlő’ itt ’dűlőút’ jelentéssel értendő, s az a gazda jutott dűlőre, aki a szántással a földje végén húzódó dűlőútra kiérve a barázdának vagy az egész szántásnak is a végére jutott. A másik magyarázat szerint is a dűlőút szerepel a szólásban, a kifejezés azonban nem a szántással, hanem a termények behordásával kapcsolatos. A megrakott szekérrel közlekedő gazda ugyanis addig nemigen érezhette magát biztonságban, amíg a süppedő szántóföldön haladt; csak akkor sóhajthatott fel, amikor a lovak vagy ökrök a szilárdabb dűlőútra értek, más szóval ’dűlőre jutottak’ a teherrel. A harmadik magyarázat egészen másutt, az erdőművelés, közelebbről a favágás körül keresi az igazságot: a művelet akkor fejeződik be, amikor a fa eldűl vagy eldől. Ha valami elintéződik, megszűnik kérdés lenni, valóban szoktuk mondani, hogy „eldőlt az ügy”, „eldőlt a kérdés”. Még talányosabb a „kőhöz legyen mérve” szólás. Az ország több táján, még Székelyföldön is használták. Három jelentését is számon tartják. Mondták olyankor, amikor azt akarták kifejezni, hogy valakinek a hetvenkedő beszédét hiszik is, meg nem is. Mondták bocsánatkérésként egy nem egészen illendő kifejezés használatakor; de leginkább babonás, védő erejű mondásként használták olyankor, amikor másnak a sebe helyét mutatta meg valaki sajátmagán, s úgy gondolta, hogy ez a varázsige megmenti őt attól, hogy neki magának is ilyen seb, fekély, szemölcs, kiütés, daganat keletkezzék a testén. Ilyenkor úgy is mondták, hogy „neki legyen mérve”. Az ezektől többé-kevésbé eltérő egyéb változatok és a teljesen különböző jelentések arra utalnak, hogy a szólás eredete és eredeti értelme meglehetősen homályba veszett. Szerintünk elképzelhető, hogy a magyarázat az ókortól használatos határkövekhez kötődik. Amint tudjuk, a birtokhatárokat már a rómaiak is kőhasábokkal jelölték meg. Az ilyen maradandóan rögzített helyektől, kövektől végzett méréseket bizonyosan mindig pontosabbnak tartották, mert ami ’kőhöz  vót mérve’ az mindig ugyanazt az eredményt adta. A ’kőhöz mérve’ tehát eredetileg azt jelenthette, hogy ’pontosan ugyanolyan’; ’éppen ott van’ a másik testén is a seb, ahol az enyémen mutatom. (Erre a mérnöktől jövő magyarázatra természetesen a nyelvészek nyugodtan válaszolhatják azt, hogy „aki minek nem mestere, gyilkosa az annak”…) Egészen másról szólt az, hogy „kimérik a helyét valakinek”. Ezt fenyegetésként használták; azt jelentette, hogy ’eltávolítják’, ’kiteszik a szűrét’. Ha pedig „kimérték neki a ház hosszát”, az annyit tett, hogy elcsapták a munkahelyéről. Aki „lemondott a házhelyről”, az bizony elköltözött ebből az árnyékvilágból, aki ellenben „eladta a szőlőföldet”, az csupán elszelelt, meglépett. Akinek nagyon kevés földje  vót, arra azt mondták, hogy „annyi a földje, hogy keresztül ugorhatja”. De a föld sosem  vót elég: a magyar paraszt földszeretete és a föld utáni vágyakozása nevezetes  vót. Ezt fejezte ki ez a közmondás is: „A holt embernek elegendő földje van, de az élőnek nincsen”, vagyis ’sok embernek csak akkor elégül ki a földéhsége, amikor már be kell érnie annyi földdel, amennyit a sírja elfoglal’. Ennyi a legszegényebb embernek is jut: „egy öl földje mindenkinek van.” Aki fennhéjázó módon viselkedett, és azt akarták érzékeltetni, hogy azért ő sem különb ember, mint a többi, azaz ő is ugyanolyan sírba kerül majd, mint a másik, arra azt mondták, hogy „ő is megéri három sing földdel”. Még ennél is kisebb terület egy „talpalatnyi föld” vagy egy „talpalatnyi hely”. A ’sing’ más szólásokban is meg-megjelenik. A sing régi hosszmérték  vót; egyharmad ölnyi. Egy öl 1896 milliméter, egy sing tehát valamivel több, mint 63 centiméter. Ennél hosszabb  vót a – különösen textíliák mérésére alkalmazott – másik mérték, a rőf, amely az ország különböző vidékein más és más hosszúságú  vót, legtöbbször azonban 78 centiméter. Nem csak magát a mértékegységet hívták singnek és rőfnek, hanem az ilyen hosszúságú mérőeszközt is; innen származott aztán a textilkereskedők ’rőfös’ elnevezése is, hiszen a rőffel mérték az árút. „Nem singgel mérik az embert”– mondták; azaz nem az a döntő az emberek megítélésében, hogy mekkorára nőttek. „Ha elhúzta a singet, húzza ki az araszt”– hangzott a következő szólás, vagyis aki hosszú ideig kibírta, bírja ki még a hátralevő kis időt is. Hasonló a szerkezete, mégis más a jelentése a következő, de szintén mértékegységekre épülő mondásnak: „Ha elhúztad az ölet, húzd el az araszt is”. Ez arra buzdít, hogyha valaki egy munkának a nagyját már elvégezte, ne hagyja elvégezetlenül a hátralévő apraját se. „Ki a singet ellopta, a rőföt is nála keresik”. Ez a közmondás arról példálózik, hogy akire valamilyen vétek egyszer már rábizonyult, azt máskor is meg fogják gyanúsítani hasonló bűn elkövetésével. „Rossz rőffel mér”– mondták arra, aki hibásan, tévesen ítélt meg valakit; aki pedig részrehajlóan alkot ítéletet valakiről vagy valamiről, arról ma is azt mondjuk, hogy „nem egyforma mértékkel mér” vagy „különböző mértékkel mér”. Már pedig „amilyen mértékkel te mérsz, oly mértékkel kapod vissza”– mondták a régiek, figyelmeztetve arra, hogy velünk is úgy bánnak majd, amiként mi bántunk másokkal. Ide sorolható a mai politikai újságírásban különösen elterjedt kifejezés is, a „kettős mérce”. A „zsinórmérték” viszont nem mértékegység, hanem eredeti jelentésében ’valaminek az irányát megszabó kifeszített zsinór’. Amikor ez a szó manapság a választékos beszédben megjelenik, olyankor ’a helyes magatartás elfogadott szabályait’ értik rajta. Aki azonban túlzásba megy, elveti a sulykot, az „túllépi a mértéket”, „túlmegy minden mértéken”, „nem ismer mértéket”. Az idősebb földmérők még tanulták, hogyan kell nagyobb hosszat három-, négy-, ötméteres mérőlécekkel megmérni. A mérés előkészítéséül meg kellett jelölni a távolság kezdő- és végpontját összekötő egyenest. Ehhez egy bekrétázott zsinórt, úgynevezett csapózsinórt használtak, amelyet a végpontok között kifeszítettek, és aztán – mint a húrt – megpattantották, hogy a krétapor egyenes nyomot hagyjon a mérőpályán, kijelölve így a mérőeszköz helyét. Ez a csapózsinór két régi szólásban is szerepel. „Eljár a csapózsinór mellett”– mondták arra, aki rendetlenül, kicsapongó módon élt. Más vidéken éppen azt jellemezték vele, aki szófogadó, rendszerető ember hírében állott. „Néha a csapózsinór is kijjebb üt” – ezt olyankor mondták, ha az is eltért az előírásoktól, akinek épp az lett volna a dolga, hogy a rendre ügyeljen. Olyan értelme is  vót, hogy ’semmi sem működik tökéletesen.’ Az is megszegi a szabályokat, eltér a kijelölt rendtől, aki „a líneán kívül hág”, hiszen átlép egy kijelölt vonalat. A mérőszalagok megjelenése előtt az említett mérőléceken kívül mérőláncot és mérőkötelet is használtak a távolságok meghatározására. Ennek emlékét örökítik meg „az ördög mérte, elszakadt a lánca” és „az ördög mérte azt a mérföldet, akkor is kötele elszakadt” szólások. Olyankor mondták ezeket, ha valami a kelleténél hosszabbnak bizonyult, illetve ha valaki mérföldnyinek mondott egy távolságot, amiről aztán kiderült, hogy sokkal több annál. „Még a leghosszabb országútnak is van vége”, vigasztalta a közmondás azokat, akik úgy gondolták, hogy valaminek sosem fog vége szakadni. Ami aztán igen-nagyon messze van, az a „hetedhét határon is túlra” esik (ahol már a kurta farkú malac túr; legalábbis a magyar népmesékben). Az is messze földön él, aki „a harmadik határban” lakik. A ’határ’ több olyan szólásban megjelenik, amelyet ma is használunk, és magyarázat nélkül is értünk: „mindennek van határa”, „határt szab valaminek”, „túlmegy minden határon”, „nem ismer határt”, „túllépi a határt”, „a határ a csillagos ég”. És ki az, aki „meghúzza a határt”? Nos, éppen a földmérő latin nevén a ’finítor’. (A ’finis’ latin szó jelentése ugyanis ’határ’.) A térképek széléről költözött be a szólások világába a ’szélrózsa’, az égtájak irányát mutató, négy vagy nyolcágú csillag alakú ábra. „A szélrózsa minden irányába”, illetve „a szélrózsa minden irányából” – mondjuk ahelyett, hogy ’mindenfelé’, illetve ’mindenfelől’. Aki eltéveszti a helyes irányt, téved, félreért valamit, az mai nyelvünkön „el van tájolódva”. A másik azonban, aki kiismeri magát valamiben, az „tudja, hogy merre hány méter” vagy „tudja, merre hány lépés”. Manapság használt szókapcsolattal „mélypontra süllyedt”, vagy „mélyponton van” az, aki vagy ami ’nagyon alacsony szintre jutott’. Vele ellentétben „csúcson van”, akinek igen jól megy. Az is elérte valaminek a legmagasabb fokát, aki vagy ami „a tetőfokára hágott”, „tetőpontjára érkezett”. De mert „hegyet völgy nélkül az Isten sem teremtett”, ezért aztán „minden hegynek van egy völgye” vagy másként „minden hegynek szokott lejtője is lenni”, így hát senki sem emelkedhet fel olyan magasra, hogy onnan egyszer le ne bukhatna. Aki „a lejtőt járja”, annak rosszra fordult a sorsa. Aki pedig egyszer rossz útra tért, az aligha javul meg, vagyis „a lejtőn nehéz megállni”. E könyv célja, felidézni őseink tapasztalásait, épülésünkre, okulásunkra, és megőrizni elődeink dicső emlékét. Tanuljunk a múlt hibáiból és adjuk tovább gyermekeinknek e jó tapasztalásokat. Múltunk ismerete, az egyetlen forrása lelkesedésünknek, merítsünk erőt őseink sikeréből és tudásából. Ki ne emlékezne szülei nagyszülei visszaemlékezéseire, amiket gyermekként hallhatott, merítsünk erőt a bölcs tanítóink szavaiból. Minden malom a maga kerekére hajtja a vizet”, és „Minden molnár a maga malmára hajtja a vizet Négy vájja mindennap az erszény fenekét: rossz óra, rossz malom, ó kocsi, vén szőlő”.„Nekidülleszkedik, mint az egész telkes paraszt” egy füst alatt, egy füstadót vót, ahol csak egy kémény vót a róvó rója a falut adót vet ki a botra rója be van táblázva, adóval terhelt főd jelzálog na mes mást vetni bele, csak bukfencet”, azaz hogy kár belé a vetőmag. Az se lehet dicséret, hogy „olyan rossz föld, hogy a szarka is éhen veszne rajta”, és az sem, ha egy földről azt mondják, hogy „fiskálist kellene vetni bele”. (Úgy látszik, ügyvédből kevéssel is beérné a magyar nép…) A homok talajok silány termőképességéről szól az a rigmus, hogy „ha csak a homokföld terem, szűken telik meg a verem”. A terméketlen, semmi hasznot nem hozó terület „csak azért van,     hogy lyukas ne legyen a föld”. A „sovány földön silány az aratás” régi közmondásunk ellenben már képes beszéd: jelentése az, hogy ’ahol a szükséges feltételek hiányoznak, ott a munkának nem sok eredménye lesz’. Ugyancsak átvitt értelme van annak a közmondásnak, hogy „a homok is elissza az esőt, de azért nem terem”. Jelentése: ’a naplopók is éppen annyit fogyasztanak, mint a dolgos emberek, csak éppen semmi hasznot nem hajtanak’. Ezzel szemben viszont „aaz a föld jó, amelyik hallja a kakasszót”, vagyis a faluhoz vagy a tanyához közelebbi föld jobban terem, mert valószínűleg különb művelést, több trágyát kap, mint a távoli határban fekvő. Nagyon termékeny, igen jó föld az, amelyik „az Isten hóna alatt van”. A látszat ellenére nem a földről szól, hanem a sötét hajú lányokat, menyecskéket dicséri az a közmondás, amelyik úgy tartja, hogy „fekete föld termi a jó búzát”. A „termékeny talajra hull a mag” kifejezést sem akkor szoktuk ma már használni, amikor a föld termőképességéről akarunk beszélni, hanem amikor arról van szó, hogy egy ismeretet a tanulók, egy gondolatot a közönség könnyen     befogad, szívesen magáévá tesz. Egy régi közmondás szerint „nyugodt föld jobban termi a búzát”, ami annyit jelentett, hogy a nyugalmas, békés körülmények között végzett munka eredményesebbnek fog bizonyulni. Úgy szánts, hogy boronálni lehessen” „Aki a madártól fél, az ne vessen kölest!”

 

 

 

Családunk története

 

Vitéz Szentmártoni család, Simon Katalinnal , és két kiskorú fiával, Istvánnal és ifjabb Jánossal együtt, 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott valóban elnyerte Apafitól az armálist, amelyet 1678. március 2-án, a fogarasi országgyűlésen hirdettek ki.  A ma is meglévő „kutyabőrre" festett címer rövid leírása a következő:  Tojásdad alakú pajzs kék mezejében, zöld halomra helyezett koronán nyugvó, szőlőfürtökkel és kalászokkal övezett, fekete ujjasba takart jobbkéz, kivont kardot tart. A sisakdiszként megismételt címerábra fölött e jelmondat olvasható: VIRTUS ALIT ET DEFENDIT, azaz régiesen szólva: A jóságos cselekedet táplál és megoltalmaz. A címer elemei tehát a jelmondatot értelmezik, a tápláló szőlőfürtők és kalászok, illetve a védeimezően kardot markoló kéz képi ábrázolásával. Febr.10. 1677." Pozsonyi Szentmártoni János, Fogarason!

 

Birtokosok a faluba

 

 Nagybirtokosok; Burger György, Dávid István, Éhrenreit Adolf, özv. Pazonyi Elek Dezsóné és utódai, Elek Emil, Elek Endre, Grósz Soma, Orosz Sándor, gr. Vay Ádám.

Kisbirtokosok: Gyóry György és utódai, Teremy János és utódai József, Gusztáv, Sándor, Gyula, Kálmán, Szabó Béla és fia, Béla, Csepei Zoltán, a Hegdüs és a Molnár család. Elek Pál, Mezőfegyveresi Teremy János, Szabó János, Győry György,  gr. Barkóczy család, Vay Dénes

Hét szilvafások; Szabó Dániel, Répásy János, Józsa család, Ignác és László, Zoltán Miklós.

Demecserből kivándorlók: Szotólicz János, Teremy Béla, Ősz Sándor, Ősz Antal, Ősz Gyula.

 

 

 

 

 

A parasztember orvossága

 

Egy salabakter mesélte, hogy szász évvel ezelőtt a szegény emberek úgy védekeztek a betegségek ellen, hogy nem is tudtak róla. Elmondható: a táplálkozáson keresztül a gondviselés  vót az orvosuk. A mindennapi megélhetéssel küszköve rá kényszerültek, hogy azt egyék, amit a kiskertjükben meg tudtak termelni. Így  vót ez a szegény városi lakókkal is, csak ők a piacon szerezték be az élelmüket. Fő eledelnek számított, különösen télen; a bab, burgonya, kelkáposzta, savanyított káposzta. A magyar háztartásokban a háziasszonyok nem spórolták ki az ételből az őrölt piros paprikát. Sőt a férfiak, még evés közben is megpaprikázták a levesüket, sokan a bort is, s ezzel hozzájutottak a létfontosságú C-vitaminhoz. Az őrölt piros paprika tartalmazza a legtöbb C-vitamint. Kitűnő étel-kiegészítőnek, immunerősítőnek számított a tök, a sütőtök és főleg a tökmag (A férfiak egészségének védő katonája). A menüben gyakran szerepelt, a kukorica, diós tészta, mákos tészta. és még lehetne sorolni. Reggelire; magyar mangalica-disznó szalonnát fogyasztottak, melyről ma már köztudott, hogy a koleszterin szintet nem emeli, de biztosítja a napi kalória szükségletet. Sőt, a napi, nélkülözhetetlen enzimet is biztosították a szervezetüknek.  Mi magunk tudjuk, legalábbis módunkban áll megtanulni, hogyan védekezzünk a betegségek ellen, mégis kevesen élnek vele. Vót mák, azt is gyógyitásra használták. A betegség gyorsan gyön, a gyógyulás pedig csak cammog.  Gyógyító hatása miatt a burgonya megérdemli a figyelmet. A következő a nyers cékla hatására a szervezet védekezésében vezető szerepet játszik. A paszuly fontosságáról se feledkezzünk meg! Szerencsés, aki szereti a babot, mert a gyógyító hatása elengedhetetlen: Serkenti a sejtek fehérje anyagcseréjét, regenerálódnak a sejtek, sőt szabályozza az anyagcserét. A vöröshagyma a fokhagyma tisztitó hatása közismert. Ma már tudjuk, a sárgarépa fogyasztása gyógyító hatással van a szem és bőrproblémákra, feljavítja a szem vérkeringését és működését.  A búzacsíra jelentős élettani funkciót tölthet be; gyógyító ereje, a magas vitamin és ásványi anyagoknak köszönhetően. A daganatos, a szív, az érrendszeri betegségek megelőzésében játszik nagy szerepet.  A paradicsomnak négy kamrája van és piros. A szívnek négy kamrája van és piros.  A csipkebogyó nagas c vitamin forrás.

A szőlők fürtökben lógnak, formájuk, mint egy szív. A szőlőszem olyan, mint egy vérsejt, a mai kutatások szerint a szőlő élénkíti a szívet és a vért.  A dió olyan, mint az agy, jobb és bal félteke, a kisagy és a nagyagy. A gyűrődések és a behajtások olyanok, mint az agykéreg Tudjuk, hogy a dió jelentősen segíti az agyműködést, az mellett féregölő vértisztító, az emésztő szervek munkáját serkenti. A sóska A sóska (Rumex acetosa) kiváló C-vitamin-, vas-, magnézium- és kalciumforrás, amely serkenti az emésztést, vizelethajtó, vérképző és immunerősítő hatású. A zeller, a kínai kel és a kelkáposzta kalciumot tartalmaznak, és erősítik a csontokat. A spenót (sajnos a gyermekek körében nagyon népszerűtlen), az mellett, hogy K-vitaminban gazdag étkezési zöldségféleség, elősegíti a bélmozgást, és a gyomor működését, és vastagbélre tisztító hatása van. A fekvő betegek számára különösen javasolt a fogyasztása.

 

Öregapám mesilte

 

Öregapám gyerekkorában sok mesét hallgatott egy öreg borzsovasi kocsistul. Az egyik ilyen vót, a két koma esete. A nagy verekedés idejin vót, hogy égy szip fiatal pár élt a faluba, akik úgy vótak mint, mint két gerlice. Az embernek vót egy jó komája, de oan jó pajtások vótak űk, hogy éggyik a másik nékül soha égy pohár pálinkát se ivott vóna meg. Az embert elvitték a háborúba, de a másik hogy hogy nem otthun maradt. Sirt az asszonka éjjel nappal, nem mént az sehuvase, csak otthun vót, gyászóta az urát. A komájának a felesége méghót oszt egyedül maradt. Mán esztendő is eltelt hogy méghót a komaasszon, akkor hazajött ennek a menyecskének is az ura a háborubul. Jaj, de ott vót ám öröm, mikor meglátták egymást. Panaszkodott, az asszon, hogy csak ithon búslakodtam, met nagyon sajnálta az urát, csak az egy templomba mént, s akkor és mindig érte imádkozott. Szerette és ám az ura, örvendett neki, met sok asszonnak mént a híre, hogy rosszul viselte magát a háború alatt, míg az ember odavót.. De az ő asszonyára senki nem tudott rosszat mondani, csak dicsérték, hogy milen hüségés megtartotta a tisztésségit. Hát bizon az embér mindig dicsérte, akárhová mént, mindenütt a feleségit hozta elé, hogy méen becsületes asszonya van neki, hogy a más asszonyoknak elment a hirik, még a harctéren és, hogy méen  rosszul viselkednek, hogy kirúgtak a hámbul, de az ő asszonya bécsületit megtartotta. Eccér elmentek ők a templomba a komájával, mert hogy nagyon vallásos embér vót. mindén nap elment a misére. Visszagyönnek a témplombul s azt mondja neki a komája: ― Menjünk bé a kolocsmába igyunk egy pohárkával― aszondja ez a fiatal embér ― menjünk, komám, hál Istennek van mibül végyek, ingém se ront még, oszt bementek. Ott köszöntgetik éggyik a másikat, beszélgetnek. Eccér aszondja ez a fiatal embér: ― Az Isten éltesse komám, de még az én asszonyom es belétészém, őt és, nincsen itt szegén, hogy az Úristen éltesse, met az égy tisztességes asszon. Mán unta a mások a sok tömjénezést, az ü felesige is vót olyan szip meg hűsiges még se magosztrolja az égig. Aszondja a komája neki: Jaj ilen nincs tán hét üres faluba se mint a kend párja ― Ne higyjen ojan erőset az asszonnak, komám uram, met az asszonnak nem jó hinni, mert az asszon csalafinta . ― Nem lehet hinni, akiknek nem lehet, de az enyémnek lehet. ― Hát, komám, ne higyjen úgy, met nem tudom kiállni, hogy annyit dicsérje, hiszén másnak és van oan szép felesége, mint a magáé. ― Komám, itt nem szépségrül van szó, hanem a tisztességrül. ― Nahát, komám ― aszondja ― ha úgy hiszen az asszonnak, csinájjunk égy próbát, egy fogadást kötöttek! ― Hát mibe fogadjunk? ― Abba fogadjunk, komám, hogy kend méghal, s kend még a ravatalon lesz, s a felesége imán eligérkezik  egy másik embörnek. ― Jaj, komám ― aszondja ― csak jobb, ha nem fáraszná avval a száját. Mikor az én asszonyom megfogadta, hogyha én meghalok, soha férjhez nem mén senkihez. ― Hát fogadjunk, komám ― aszondja ― hogy férjhez menyén, de maga még a ravatalon lesz, s imán eligérkézik. ― Jó, hát hogy? Ha én meghalok, én mit tudok? Akkor igérkézhetik, én mit tudok? ― De megtudja, komám uram, csak hallgasson még ingemet. Ha most kend hazamegyen - aszondja - tegye magát, hogy nagyon beteg, hogy egészen halálnak való, tégye magát, s akkor ― aszondja ― a komámasszon megjed, mikor elment egészséges vót, mi lelte kendet, s ― aszondja  ― akkor maga mondja azt neki: ― Sokat ne kérdezgess ingem, met én érzem hogy most meghalok, nem kell nékem semmi. - S akkor aszondja, hogy: ― idesuram, hát mi lelte? Kel orvosságétt szaladni, hátha meggyógyul.  Nem, feleség, nem ne ménj orvoshoz, met én érzém. ― Hát futok a papétt, hozom, gyónjék meg. Nézze ― aszondja ― jó teát főztem, kávét, vaj mit iszik, jó férjuram. ― Ne kénájj ingém semmivel, hanem hamar vesd meg az ágyat, hogy feküdjem le, s húzd le a csizmát a lábamrul met nem birom lehúzni. Jaj, mégijed az asszon, hogy a szive meghasadjon, hogy kifogy a drágaura. Nahát, lehúzza a csizmáját, megvette az ágyát, az ura lefeküdt, igy tanyitotta. Akkor mondja csak azt, hogy: ― Feleség, ne étéivel kinájj, hanem szaladj csak komám uram után, s hidd ide ― aszondja ― hogy csinájjak végrendeletet, met gyermekünk nincsen, s ha én meghalok, elmaradsz tülem, s a rókonyok még a vagyont és elveszik tüled. S hidd ide a komámat, hogy légyén tanú, met ő legigazságosabb hozzánk, s akkor ― aszondja ― amig komámasszon utánnam jő, addig kend tegye magát, úgy, mintha méghót vóna, a többit aztán bizza reám. ― Hát mibe lessz a fogadás, mondja mibe? ― Hogyha komámasszon férhéz nem Ígérkezik, kend a ravatalon lesz, s kend méghajja, met kend csak tétthalott léssz. Akkor én kimenyek a házambul eggy ingbe s gagyába s mezitláb, s odaadom fődjeimet s marháimat s házaimat s mindent kendnek. Aszondja ez a fiatal ember: ― Hát, komám uram, én es kiményék az én házambul, tiszta ingbe s gagyába, s a földjeimet s marháimat s mindent átadok. így meglett a fogadság, kezet adtak egymásnak, s a korcsmáros elvágta. Nohát, igy lett a fogadság, s a két ember elindut hazafelé. De ez a fiatal menyecske úgy várta az urát, met imán látta hogy meg van késve, csudáta, hogy hol késik, met máccor hamarább hazajött a témplombul. Hát ő többször kimént a kapuba, s leste, hogy jő-é az ura, készén vót az ebéd, csak várta, hogy érkezzék haza. Heába leste, nem jött. Kiment másodszor es, kiment harmadikszor és, hát lássa, hogy gyön az ura, oan lassan, hogy alig tud lépegetni. ― Jaj ― gondója magába a menyecske ― mi van vele? Máskor úgy jött, mint égy huszár, lehet bé van rúgva. De nem szokása, hogy bérugjon, hanem inkább beteg. Hát imán nem tudta várni, hogy odaérjen, hát elment elejibe, valami harmadik házig. ― Jaj, mi van veled ― aszondja ― mét jősz éen lassan? ― Hadd el, feleség, megmondom, csak hazaérjünk, de imán nem hiszem, hogy hazaérjek. Megjedétt a menyecske: ― Hát mi van kendvei? Bémén a házba, aszondja a felesége: ― Mit adjak, mit iszik? ― Nem kell nekem semmi ― aszondja. ― Hát akkor égyék jó kávét, főztem teát, amelyik kell, egyék. ― Ne kinájj ingemet ételvel, italval, vesd még az ágyam, hogy feküdjem belé, s húzd le a csizmámat. Lehúzta szegén asszon a csizmáit, de úgy sirt, hogy nem  tudta, mit csinájjon. ― Jaj, mondd még, kedves társam, hová szaladjak, papétt vaj orvosétt, mit hozzak nekéd hamarább? ― Nem kell nekém se pap, se orvos, met én érzem, hogy most még kell hajjak. Hanem hamarább szaladjál komám után, s hidd ide! -- Jaj, hát ő mit segit kendén? Az orvos segittene valamit. ― Nézd, kedves feleségem ― aszondja ― végréndéletét akarok hagyni, s ő legyén a tanú. ― Jaj ― sir az asszon ― jaj, kend itt akar hagyni, akkor kend nem viccel velem, jaj, jaj -- erőst jajgatott az aszszon. ― Kedves feleség, ne sirj, hanem szaladj hamar, met amig a szóló nyelvemen vagyok, hogy tudok beszélni, addig hagyjak végrendeletet ― aszondja ― met gyermekeink nincsenek, s ha meghalok, még téged kitesznek a gazdaságbul, az életbül a rokonok. Jaj, fut az asszon sir keservessen az utcán végig, s fut a komájához. Hát mikor béért a kapun, a komája jött vele szembe. ― Mi a baj, komámasszon, mét sir oan nagyon, mi van magával? Aszondja: ― Jaj, ne és kérdezzen, komám, csak jöjgyön, szaladjon hamar nálunk, ― aszondja ― met az uram hivassa! ― Hát métt hivat, hát most jöttünk az elébb haza a templombul. ― Jaj, lehet, hogy még se éri hazaérjünk életbe. Végrendeletet akar hanni ― aszondja ― s magát hivja, hogy maga legigazságosabb hézzánk, hát maga légyén tanú. Aszondja: ― Jaj, szegén komám uram, hát nem és hiszem, most jöttünk haza, s nem vót semmi baja. Aszondja a menyecske: ― Én nem várom kendet, én futok, hogy lássam, hogy mi van vele. Hazaszalad az asszon, bélépik a szobába, hát az ura fekszik hanyatt az ágyon, s a szeme lehunyva. Odafut az ágyhoz : ― Édes jó emberem, nyitsa fél a szemeit, jő komám uram! Hát nem szól. ― Mi lölte kendet, tán csak nem hót még?  aszondja ―métt nem beszélget? Hát bizon nem nyitotta ki a szemit az embér. Tapintsa a mejjit, hát nem szuszog. ― Jaj, Istenem, méghót a drága emberem! Sir úgy szüve szakadtába: ― Métt es küdött el hazulról, hogy én ne lássam a halálát, mikor hal meg? Hát éccér lépik bé a komája az ajtón. ― Jaj, jaj, nyitsa ki a szemeit, szójjon komám uramnak! Hogy szerette kendet, most mégse akar beszégetni. Odalépik a komája az ágyhoz, s: ― Hát mi van kendvei, komám uram, szójjon csak vala mit, hát métt hivatott, idejöttem. De bizon nem szóllot sémmit. Elveszi a komája kézit, tapintsa ide s tova azt az élő inacskát. Eccér éggyet int a kézivel a komája. Aszondja az asszon: ― Mi a, komám uram, talán még van halva? ― Hát bizon, komámasszon, ez bizon nem szól nekünk többet ezen a világon. Jaj, az asszon réabutt az urára, kőtte sirta, heába, nem kél fél. Eccér aszondja a komája: ― Komámasszon, ne sirjón oan erőst, met az fél nem kel, aki éccér még van halva, az még van halva. Hanem adja ide a borotvát, hogy borotvájjam még, kend még tegyen tüzet, s férédővizet tégyén fél, s meg kéll fereszteni. De az asszon úgy sir, hogy nem akar az urátu féreménni, hogy most mi lesz vele ezután. ― Métt tudott itt hagyni, mikor vót miből éjjünk, s vót mivel dolgozzunk, s métt keresett magának oan különös házat, ahova én nem tudok béménni? Hát mindig sirassa, hogy, hogy, hogy csak úgy cseng a ház. Eccér aszondja a komája: ― Komámasszon ne sirjon, mig meleg a halott séessén felöltöztetni, met ha éccér mégmered, akkor nem léhet vele dógozni ― aszondja ― lásson csak utánna tüzet tenni, s vizet ténni, hogy feresszem még, s kend addig csinájja a ravatalt. Hát szégén asszon kimént, s béhozta a ládábul a lepédőket, innaplő pámákot, de csak sirt mindig. A komája még borotváta, de az asszon kezdett kiabálni, hogy ne borotvájja oan vigyázatlan, ne tépje a szakállát. ― Héj, édés komámasszon, annak imán nem fáj ― aszondja. Nohát, imán készén van a ravatal, félférésztétték, félőtöztették, s elnyújtották. De sir az asszon: ― Kedves szép emberem, hogy éen szép nem vót a világon, s éen jó, hogy vaj égy pufot adott vóna, vaj éccér, nem tudnám igy sajnálni ― aszondja ― de soha még még se szidott. ünneplő  Éccer aszondja a komája: ― Komámasszon, ne sirjon, met minnyár itthagyom, el kell éggyezni, hogy s mint légyén a temetés, né, kéll szaladni harangoztatni s gödörásókat keresni, s a városba be kéll menni vásárolni a halott mellé, mindén gond, de csak sir, sir, itthagyom kendet, s akkor mit csinál? ― Jaj, ne hagyjon itt, édes komám uram, hát ki segit rejtam? ― Hát azt beszélem kendnek. Hirt kell adni a papnak, hogy méghótt, s harangoztatni, hát ki ménjén, ha én nem? Éggyezzük el, hogy ki ménjén a városba vásárolni, koporsó kéll, s szemfödel kéll, s gyértyák kéllnek, kit biz még kend, hogy a pénzt a kezire bizza valakinek, ha kend nekem nem adja. ― Hát ezt mondta az uram és ― aszondja a menyecske ― hogy kend a legigazságosabb hézzánk. ― De komámasszon ― aszondja az embér ― vóna nekem egypár szavam kendvei, amig valaki ide nem jő. Négyszemközt akarok én kendvei beszélni. ― Hát mondja, komám uram , mit akar mondani? ― Hát én azt, komámasszon, hogy mü imán rég üsmerjük égymást. Mikor az én asszonyom élt, akkor és jól vótunk égygyiitt, maga és tudja, hogy égy pohár pálinkát egymás nékül nem költöttünk el, de ― aszondja― akkor és sokszor elgondótam, Istenem, hogy szeretem ezt a komámasszont, pedig az én asszonyom és jó vót, s szép vöt, met szerettem, de sokszor arra gondótam, ha az Isten és úgy adná, ha méghana komám uram, s az én asszonyom, nekém sénki se kéne, csak kend. De ezt sénki se tudta, csak igy magamba gondótam ― aszondja ― . S lássa, mit értünk, méghót az enyim és, méghót a kendé és. Hát én mégmondom kendnek, hogy kend gyön el hézzám férhéz, imán esztendeje, hogy ögyvez vagyok. Mintha látta vóna a szüvem, hogy kend és igy marad egyedül. Hát csak kend nem marad igy, muszáj férhéz ménjén, met itt nagy gazdaság van, s ide ember kéll. Aszondja az asszon: ― Jaj, édes komámuram, ne mondjon éenéket, hogy én még férjhöz menjek, az én drága emberemet eltemessem avval, hogy én még férjhez menjek. Nem én, soha, met én sose kapok oat, mint az én emberem, aki oan jó, az a világ nincs, hogy oan jó légyén valaki. ― Jaj, dehogy nincs ― aszondja ― az én asszonyom és élég jó vót, de el kellett felejtsem, met aki éccer meghót, az többé fél nem kel. S nem mondom kennek, hogy most helytől de illik bár három hónapig méggyászojja az urát, mivel oan jó ember vót, s én megvárom kendet - aszondja - csak hajjam még, hogy eljő hézzám azután, hogy feleségem lesz. Mennyivel jobb szüvel ménnyék akkor, hogy segéjjek kendnek, met lássaé, városba kell menni vásáróni -aszondja - kell, kinek adja kend a pénzit a kezire, hogy oan mégbizott légyén, mint én. Aszondja: ― Ételt kéll venni s gyertyát szémféledet temetésre, hát be kéll vásárolni ― aszondja ― nekem adhat háromezer forintot és a kezembe, nincs métt féjjén, hogy én eldugom, de ― aszondja ― csak úgy, hogy bár égy szóval mondja, hogy kend eljő hézzám férjhez, met fiatal, igy nem tölti a világját. Éccér aszondja az asszon, méggondolkozott: ― Hát komám uram, hát úgy és birom, ameddig birom, de éccer én és legyengülök, s muszáj, hogy valakit magamhoz ve gyek. Hát élmények ― aszondja ― de most még nem, hát három hónapig  éggyászolom. ― Hát én és aszondom ― mondja az ember. Hát méglétt a szent éggyezség, eligérkézett, hogy élményén . Éccer aszondja az embér: ― Komámasszon, de akkor biztos lész, hogy eljo hézzám? ― Hogyne ― aszondja ― ha mégmondtam, elményék.  Akkor nagyot nevetett a komája: ― Na lássa, komám uram ― aszondja ― kié az igaz? Felült a halott a ravatalon, oszt aszondja a komája: milen asszon vad te?― Komám uram, ne veszekédjenek, Isten őrizzen, semmi harag, csak jusson eszibe, mit mondtam kennek, hogy az aszszonnak nem kéll hinni oan erőst. ― Hát komám uram, ezt hogy léhét tűrni ― mondja a halott. ― Látod, feleség, mit csinátál, hogy ki kéll hurcókodjunk a házunkbul, semmi sem a méenk. Aszondja a komája: ― Nem komám uram, nem kéll nekem a kendé, maradjanak, ahogy eddig vótak, csak még akartam mutatni, hogy nem jó az asszonnak oan erőst hinni, s oan nagyon kimutatni, met erőst felkap. Aztán é"s megmaradtak, megengedtek egymásnak, éltek tovább előre, de soha többet oan jó életjik nem vót...

 

Csikászok a Rétközben

.

 

A Rétköz nemcsak búvóhelyet jelentett, a bújdosóknak betyároknak, de a háborúk idején a szegény embernek, állatnak egyaránt, hanem a réti-lápi életmódot ismerők számára élelmet, egész éves megélhetést is jelentett. Mára feledésbe merült, eltűnt az egykori réti mesterségek nagy része, ma már nem tudjuk hogyan élt s mivel foglalkozott a csíkász, a pákász, a teknősbékagyűjtő vagy a piócás.A csíkászat a 19. század közepéig évszázadokon keresztül a halászat egyik legjelentősebb ágát képezte. Az oxigénben szegény vizekhez a réticsík egy sajátos kiegészítő légzési formával – a lápi póchoz hasonlóan – jól tudott alkalmazkodni, ugyanis hajszálerekkel sűrűn behálózott utóbele lehetővé teszi, hogy kopoltyúja mellett béllégzés segítségével a levegőből is vegyen fel oxigént. A leleményes csíkász megfigyelte, hogy az oxigénhiány időként rákényszeríti a halat búvóhelye elhagyására. A süppedős, növényzettel benőtt láprészeken, úszó szigeteken a csíkász a lápmetszővel léket vágott, s a kör alakban kivágott csíkkút oxigénben gazdagabb vize messziről odacsalogatta a halakat, amelyeket egy vesszővarsa, a csíkvarsa ejtett foglyul. A varsa egyik felén tölcsérszerű nyílású, vesszőből font, a végén kúposan végződő, öblös halfogó eszköz, amelynek a vizek járása, a megfogni kívánt halak tulajdonságai szerint sok változata ismeretes. Működése azon alapul, hogy a varsa befelé szűkülő terelőrészén a hal be tud úszni, de visszafelé a szűk nyíláson már nem tud szabadulni. Az alföldi csíkvarsák sűrű fonásúak  vótak, a ritkább fonású varsákkal pedig sebes vízben nagyobb halakat fogtak. A varsát gyakran terelőszárnyakkal készítették, hogy a halak könnyebben beletévedjenek. A csíkszüret ideje igazán a tél végi, farsangi időszakra esett, ekkor a csíkász léket vágott a jégbe, belehelyezte varsáját, majd azt náddal és gyékénnyel fedte be, hogy ne fagyjon be a lék. A léket szívesen fogadó, levegőért felszínre jövő csíkoknak be kellett úszniuk a varsába, amiből ezután már nem tudtak szabadulni. Az emberek több dolog miatt is jobban kedvelték a „téli csíkot”. Egyrészt a mezei munka szünetében ilyenkor jobban ráértek, másrészt az ilyenkor fogott csíkokkal rákészültek a böjti időre, hiszen a nagyböjt idején nagyon fontos étel, fehérjeforrás  vót az, harmadjára pedig az ilyenkor fogott csík „kifürdi a mocsárízét”. nem lesz büdös    „A rétgazdaság idejében, jelesen téli időben, legsűrűbben a nagy bőjt idején, a mezei munka szünetében csikász, pákász mellett a környék népe is a csíkászatnak él, mindenféle léket vagdos s megrakja csíkkasokkal. A nagy hidegekben a csapásokon a csík nem hagyja vizet befagyni, mennél hidegebb van annál inkább bolyong, »lihogót fürdik« A csíkkast ilyenkor a kifördésekben a fenékre fektetik, másnap felnézik. A csíkszüret idején jelesül, hogy ilyenkor felesleg is akad, s ez belekerül hordókba, csíklajtokba s ebből készül a finom bőjti eledel a csíkoskáposzta. Ha kisebb a fogás, ritkán adják el, otthon olajban megsütik, még szívesebben ajándékozzák rokonnak, szomszédnak, aztán »hozunk egy üveg bort haza, ott jóllakunk és iszunk is rá...     „S mikor a csikászok hordói megjelentek a halaspiaczon, hírök, szájról-szájra járva, bekalandozta a várost, kiszólította a szegény feleségét valami füstös bögrével, a gazdag szakácsnéját öblös, mázos fazékkal; mert a csík akkoron közétel számban ment: úrnak, zsellérnek kedves eledele  vót. A piaczon hosszú sorban állott a nagy kád, a melybe a hordóból, lajtból a csikot bedöntötték s e kádakban, kevés vízben megnyüzsgött a síkos, barna halak töméntelen sokasága.A fagyban, hóban vízbe nyúló csíkászok, pákászok portéka nélkül is megismerhetők  vótak a piacokon, hiszen fagy- és szélmarta piros kezükről, de arcukról is látszott, hogy mivel foglalkoznak.A réticsík fogását, fogyasztását még szüleink generációja is ismerte, sőt gyakorolta is.  Az edényben kígyózó, vonagló halakra egy jó marok sót dobtunk, s megtisztították azok egymást, már csak öblíteni kellett! Az egymáshoz dörgölődző halak testéről a só lemarta a kültakarójuk nyálkás, síkos nedveit, s közben a vonagló csíkok fájdalmukban még egy-egy nyikkanó hangot is adtak.”  A réticsíkból készült hagyományos magyar ételek, például a csíkos káposzta, a dézsmajegyzékben is szerepeltek, s jelentős, ízletes böjti táplálékként tartották őket számon.Csíkos káposzta: Egy kiló savanyúkáposztára egy liter csíkot számítunk. A vöröshagymát zsíron megpirítjuk, utána ebben a káposztát rendesen megfőzzük, paprikás rántással berántjuk. Amikor jól forr, beletesszük a megtisztított, lefejezett csíkokat. Fél óra hosszat főzzük így, majd tálaláskor pár kanál tejföllel ízesítjük.A z egykori vízjárta mocsárrendszer, élőhelye  vót a réticsíknak és lápi pócnak egyaránt. „Fogtak még vészekkel, gátakkal is csíkot. A gátakba nagyjából három méterenként, vízszintesen helyeztek el egy-egy csíkvarsát” Egy csíkgát, az egykori rekesztő halászat egy fennmaradt emléke lehet.  Az is lehet azonban, hogy a parti lerakódásokkal egyébként is egy idő után lefűződő sekély vizű részhez ívni érkező halak fogásához alakították át, egészítették ki a parti lerakódásokból képződött „gátat” „Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, kövér televényt; az eke vasa néha zökken egyet – beléütődött valami levert cövek, karó földalatti maradványába Itt-ott kitúrja az eke a karózatok egész sorait, melyek szépen kettősben, úgy egy derék macskajárónyira vonulnak egymás mellett, erre arra kanyarogva s a kanyarodások öbleiben lépésnyi közöket hagyva: ezek a csíkgátak vagy lábók maradványai vótak a fődbe. A Vártanyán sok mondában, legendában  vót főszerepló a varjú és a holló. Mindkettőt az istenek hírnökének tartották, melyeknek köze van az időjáráshoz és a hosszú élethez, de mint rossz ómen, előre jelzik a szerencsétlenségeket és a halált is. Alattomossága és ármánykodása, ravaszsága miatt a boszorkányok is varjú képében  repdesnek éjfélkor a tanya felett.

A csizma lehúzásához használatos fakutyát segédeszközt lovagláshoz is használták az uraságok, meg vadászat alkalmával. Általában valamilyen kemény fábul faragták, cseresznye fábul vagy almafábul, néha még díszítették is. A felhúzás se vót egyszerű, a csizma szárán a belső részen, mindkét oldalon odavarrt, bőr vót valamilyen. erős vászonból, azt megragadták amelynek segítségével a csizmát felhúzták.

 

Inzsellér a tanyán

 

 

A Rétközben járunk Demecsertől északra, úgy négy fertáj órányira a falutól,  itt még a madár se jár ilyen tikkasztó melegben. Valamikor a némáék tanyájának nevezték ezt a földet, a tanya még megvan. A szántóföldön egy öreg bácsi kapál a tűző napon, talán észre se venném, ha messziről nem csillogna a nap fénye a kapájában, bizony meg lehetne borotválkozni vele olyan éles és benne, olyan fényes mint a tükör... Fekete priccses nadrágba, csizmába, hosszú ujju fehér ing felgyűrve könyökig, sötét nagykarimáju kalapba.  Nem igen vesz tudomást a 40 fokos déli melegről.

Hangosan ráköszönök.

Adjon Isten jó napot jó egészséget! Gazduram!

Rám néz, nem tudja hova tegyen.

Magának is! mondja

Szép a kukoricája...

Az, de a tengeri se kutya...

Tartózkodóan megemeli a kalapját, de fordul is vissza a munkához, nem igen van kedve beszélgetni.

Kérdezhetek valamit?

Már kérdezett, mondja nem túl barátságosan.

Hamá ide ette magát a nyű... nem bánom kérdezzön...

Közvéleménykutatást végzünk!

Mi a nyavajatörést?

Itt ne ásson nekem kutat.

Azt szeretnénk tudni;

Mennyi kommunális hulladék keletkezik a háztartásban maguknál?

Mi a rosseb?

Mennyi szemét gyűlik össze naponta?

Szemét?

Ha kérdést teszek fel neki mindig kérdéssel felel, úgy hogy nem vagyunk előbbre vele..

Hátra veti a kalapját vakarja a homlokát.

Az meg mi a fészkes fene?

Tudja... Olyan dolgok amik összegyűlnek a házkörül, és nem tudják hasznosítani...

Mivan?

Na várhon segítek, megtisztítják a gyümölcsöket, a zöldséget, falevelek, gallyak, műanyagedények, flakon, kiürült üvegek, kidobott ruhák, romlott ételmaradék, száraz kenyér, amiket a boltban vesznek, nylonzacskó, műanyag tasak, stb.

eSTéBé...?

Hosszú csend következik az öreg próbálja összerakni, amiket mondtam, de láthatón kevés sikerrel.

 Itt nincs bót. Nekünk nem is kell. Mi sütjük a kenyeret, nem dobjuk ki,

A krompét héjába sütjük vagy ha meghámozzuk megy a trágyába, a falevél is, a venyigével fűtjük fel a kemencét, ha kiürül az üveg újra megtőtjük borral. Ruhát nem dobunk ki, megvarjuk ha elszakad. Ételt csak annyit csinálunk ami kell.

Úgy hogy én nem tudom mit akar jóember azzal a estébével, mert az nekünk nincsen, ahogy szemét sincs, legfeljebb szemét ember...

Na Isten áldja, nekem menni kell, mert mingyán itt a déli haragszó.

És tényleg, amikor megszólal a távolban a falu harangja, a lénia felől megjelenik egy fekete ruhás fejkendős asszony kosárral batyuval a kezében, a közeli tanya irányából.

Lekuporodnak egy vékonyka nyárfa tövébe és batyuból elővesz egy kockáskendőbe tekert valamit.

Oda kuporodok mellé,

Nem bánja kend, ha egy kicsit megpihenek itt maga mellet a hűvösben?

Hát még mindíg ittvan?

Szokás szerint megint visszakérdezett...

A kendőt ölébe teríti,

Vizes korsó és boros demizson pihen az árnyékban.

A vizzel megmossa a kezét meg a bicskáját.

Keresztet vet a kenyér végére amit hozott, majd kikanyarítja a legvégén a farát, azt használja kanál helyett, azzal meri ki a bablevest. Megkínál engem is étellel, majd borral de egyiket sem fogadom el, mert a fatányérból, csak úgy kifujta a morzsát, a  tarisznyából előkerülő pohár meg olyan máncsos  vót, mintha már meg lenne töltve valamivel. A kenyér többi részére teszi a füstölt szalonnát, vág hozzá hagymát a aminek a külső héját a garádba dogja.

Na itt tényleg nem keletkezik szemét, vontam le a tanulságot csak úgy magamban.

Közben befejezte az evést, előveszi a demizsont, a szájához emeli és úgy hörpint három kortyot a finom testes vörösborból.

Na ez majd erőt ad, mondja az öreg.

Az asszony nem igen beszél.

Meg várja míg elmegyek.

Illedelmesen elköszönök,

Szép napot és jó munkát, bő termést kívánok.

Még hallom hogy megszólal az asszony;

Kiféle miféle vót ez?

Mit tudom én

Valami városi népség.

Az ördög vigye...

Oszt mit akart?

A fene tudja...

Valamit világolt itt, valami estébét keresett rajtam, meg kutat akart ásni.

Mondjad mán asszon, milen bolond emberek vannak a fődön, láttad hogy folyt rula a víz pedig semmit se csinált.

Jót nevetnek rajtam, és élték tovább az idiki szép hétköznapokat.

 

Hétköznapok a Demecseri Vártanyán 30. Nemzetközi Levéltári Konferencia Nyíregyháza, 2023. 09.18.-án  díjazott  tanulmány!

 

Itt mindenütt a víz vót az úr…

 

   Akkoriban a Rétség egy hatalmas összefüggő mocsár  vót, benne apró szigetekkel, ahova a járást csak a beavatottak ösmerték. Az öregek mesélték, hogy a török világban a Kacsavár ás a Vártanya között  vót egy titkos ösvény a mocsárban. A kisebb területeket szigetek0nek nevezték, a legnagyobb neve  vót a Matyi sziget, a szigetek között csak rejtett utakon, a nádasok és lápok között, az itt lakók által ismert útvonalon lehetett közlekedni. A Lyányvártól csak négy km-re  vót a Vártanya, de a rejtett útvonalon 7 km hosszú  vót az út. A Rétközt a Tisza árvize évenként többször elöntötte. A többi településhez hasonlóan a közeli falu Demecser is kiemelkedésre épült. Az ínségesebb időkben a lakosság madártojás gyűjtögetéssel és halászattal foglalkozott, az áradás levonulása után a kisebb mélyedésekben a sekély vízből kézzel szedték a halat az emberek. A Kolbárd tóban sok  vót a hal, de a Róka kút laposából is sok csíkot fogtak az emberek.

 

Kocsisok, béresek, dohányosok fődje vót…

 

  

Édesapám mesélte, hogy a Vártanya azért jött létre, hogy az embereknek ne kelljen annyit gyalogolni a földekre. Eredetileg a kocsisok, béresek, dohányosok részére az uraságok építették a cselédlakásokat. Ezek a lakások sárfalból készültek, nyitott, szabad kéményes, közös konyhás, nyitott tűzhelyes, egy helyiségből álló, többgenerációs lakások  vótak. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. Az árokparton szedett gizgazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött szárakkal fűtöttek. Az emberek szalmán, a földön és a dikón aludtak. A kornak megfelelően vertfalu, szalmával kevert föld, agyag, állatokkal járatott, dagasztott sárból rakott, földes padlójú házak  vótak. Nád, szalma, sás fedés  vót a teteje. Benne nyitott tűzhely, szabad kéménnyel. Egy helyiséget kemencével, hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással, meszeléssel történt. Az ablakok kicsik  vótak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A lakásban 5-11 tagból álló három nemzedék lakott, a kutyával, macskával, káposztás hordóval egy fedél alatt. A házakat részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás alkalmazását, és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére a sok tűzeset miatt. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény  vót a gyümölcs. Gyerekek szerették a mályva kenyér alakú termését. A betegeket kuruzslással, gyógyfüvekkel gyógyították. Az idősek elmondásából és tapasztalatból jól ösmerték a gyógyító füveket, a piócák gyógyító alkalmazását. Sok  vót a kuruzsló, akik a különféle eljárásokkal gyógyítottak. A családok nyáron gyűjtötték a gyógyfüveket, szárították, majd a padláson tárolták. A ház legtitokzatosabb része a padlás  vót. Tömör faajtó zárta el, rajta régi lakat lógott. Még kisgyerekek vótunk Danival a testvéremmel, amikor egyszer nyitvafelejtették, na nekünk se kellett több. A feljáró falába nagy szögeket vertek, és ezeken sarlók, szárvágók, kulcsok, fűrészek lógtak, a másik oldalon pedig, a lépcsőkön végignyújtva, egy hosszú, kétágú létra feküdt, amiről a gyümölcsöt szedték. Tele vót számomra értéktelen lomokkal. Egy faládában felfedeztük a 3 forintos könyveket, amikbül még édesapám tanult. Hamar rászoktam az olvasásra.Hatévesen a tornácon olvastam nagymamámnak a bibliát. Mellesleg sok fecskefészek vót a tornácon, meg sok veréb amik szünet nélkül csiviteltek. Vót galamduc, még én is ettem finom sült kisgalambot. Vót itt itatóvályu, reggel a tisztavizébe megmosakodtunk, vót még tengerikas is. Apám betonbul csinált a kacsáknak kistavat. Vót még fészer, kertibudi,

 

 A Ticce a Tisza holtága       

 

    Édesapámmal sokat jártunk a Ticcére horgászni, ami pár kilométerre  vót a tanyától. Nyáron a rudasokba rakott szénát, amit a szigeten kaszáltak és csónakon nem érkeztek elszállítani, a víz megemelte és a víztetején a szél arrébb fújta a goroncot, így az úszó szigetet más aratta le. A mocsaras területen, a mocsár, a láp védelme alatt álló rétköziek sok rosszat vészeltek át. Régen itt földvár  vót, földsáncok  vótak, amik öt méter magasak  vótak. A legismertebbek a Vártanya, a Lyányvár, a Tündérvár. A madarak részére a nádasok, gyékényesek, kákások, füzesek rengeteg búvóhelyet, kiváló fészkelő helyet biztosítottak. A vándormadarak pihenőhelye, a gémek, ludak, vadkacsák és sok-sok vízimadár élőhelye  vót a rétköz. Ragadozó csak a róka  vót, de télen, amikor befagytak a vizek, a hegyekből idáig portyáztak a farkasok. A rétköziek nagytestű komondor kutyákat tartottak erre az esetre. A kutya nyakába szöges nyakörvet tettek, hogy a farkas ne tudja elharapni, ha harcra kerül a sor. A háborúk alatt vagy járványok idején a Rétköz lakói a tengernyi víz nádasaiban, a szigetekre, a földvárakba menekültek. Állataikat is titkos járatokon, csapásokon, a biztonságos úsztatókon a kisebb szigetekre menekítették. A határ nagy részét a Tisza árja borította, az árterületeket jobbára kaszálással és a bőven tenyésző nád vágásával hasznosították marhatartásra alkalmas széna termett itt. Ha az árvíz sokáig rajta nem hevert, sarjút lehetett kaszálni. Az ökörcsorda is a lápokon legelt, az itatás kávás kútból és lápos kútból történt.

A disznókat kivitték a (tölgyesbe)makkos erdőre makkoltatásnak híjtuk a legeltetést, vót ahon ingyér, máshun meg 6 krajcár pázsitpénzt kellet fizetni a grófnak. A láposok partján meg a teheneket legeltettük az aljnövényzetbül. Az erdők a folyóvizek lápok mentén, áradáskor (részlegesen) víz alá kerültek, így nem vót hun legeltetni. A zsíros réti széna is jó szolgálatot tett a téli időszakban. A kaszálóra engedték üket a sarjura. Ha nem vót más hát a lápiszéna is megtette vagy a  fűzfagally. A láposon jó marha hízlaló szénát csinálhatnak ha kiszárad. A sarjút Szent János nap elött  kaszálták. „Kaszáloréttyein jó füvek teremnek, ezeken alkalmatos esztendök jártával, az marhájok téli legelésére alkalmatos szenát takarhatnak abbúl.”

 

Disznóvágás falun

 

A disznóvágások késő ősszel vagy télen  vótak, mikor már kevesebb légy  vót az udvaron, és a hideg miatt nem romlott meg olyan gyorsan a hús. Egy hízóból nagyon sokféle élelmiszert készítettek. A frissen sült húsokat zsírral leöntve egy lábosban tárolták. A feldolgozott, füstölt élelmiszereket pedig a kamrában, vagy a nádtetejes padlásokon függesztették fel. De vót itt lópokróc, régi suba, lódenkabát is. A szalonnát sóban tartósították, abálták, vagy kisütötték töpörtyűnek. A kolbászt, szalámit, bélbe töltötték, és füstölték. A fölfüstölt kolbászt az éléskamrában rudakra aggatva, vagy a kemencéből kiszedett hamu között tárolták, tartósították. A füstölés célja nem  vót más, mint a tartósítás. Az elégetett fa füstjének a szaga távol tartotta a legyeket és egyéb kártevőket a kamrában vagy padláson tárolt húsokról. A hurka és a sült vér a disznóvágások friss csemegéje  vót. „A sonka sokáig, kukoricaszedésig kitartott. A sonkát, úgy tartották, „még nem zeng az ég, addig nem szabad megkezdeni” (március-április). Legtöbben húsvétkor kezdték meg a sonkát. „A szalonna akkor ért meg, ha avas vót, és még a tüdőt is kitisztította .

 

Önellátás a tanyán

 

Nagyapám mesélte, hogy a Demecseri vártanyán a falusi emberek önellátók  vótak. Mivel  vót föld, így mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Az ételekhez a ruhákhoz a tüzeléshez, az építkezéshez mindent maguk állítottak elő. Kevés olyan dolog  vót, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be, de még ott is  vót úgy hogy cseréltek árut. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága tükrözte minden napjukat. Krumpli, paszuly, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig  vót a ügyes gazdasszony kamrájában, aki egészséges és változatos ételeket készített. A sót a cukrot kellett megvenni a piacon, a ruhát és a lábbelit. Minden időszakban  vót valamilyen gyümölcs a kertben.  A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírásgaluskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták. Tálalhatták túróval is. Ebből az anyagból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki. A krumpli puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá. Ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel  vót még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, és ha valakinek nem  vót tehene, annak a szomszédok ingyen adtak tejet. Nagymama mesélte, hogy vetőmagot sosem vettek, nem is  vót hol, mindig megszedték a vetőmagot hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Kedvelt étel  vót az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. A káposztás laska meg a laskaleves vót a gyakori étel. Ha szikrázik az azsag,  majd harazsál a és újabb tüzet rak belé a boltozatot is ki kell hevíteni. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret házilag készítették. A gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét. Amikor már bemelegedett, de még nem  vót elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte A hamar megsült lángost ették kaprosan, cukorral, de zsírosan is. „ Mikor szikrázott a tégla akkor be  vót fűtve a kemence". Ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetette a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomta, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is. Hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta De ekkor készítették édességként a köttestésztákat is. Mivel  vót tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződgyön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Az udvaron mindenkinek  vót egy szérű ahol a paszuly cséplés történt. Ez az udvar egy tiszta része  vót, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Minden tanyatelken ástak egy gémeskutat. Az udvaron  vót egy kecskeláb fafűrészeléshez, egy tőke favágáshoz, hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották.  vót még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. A csinkánti tengeri vót az aprószemü. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele  vót, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes (sós) legelőkön tartották, a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret. Szokás  vót a szántás első fordulójánál az olvasót az eke szarvára akasztani és Isten áldását kérni a munkához. A ház nádtetős, vert falú  vót, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. a házhoz istállók, csűr csatlakoztak, a gazdasági udvart s a zöldséges- és gyümölcsöskertet kerítés, gyakran élő sövény vette körül. A szalmafödeles ház szobája ablakkal az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. Nem messze a házak együttesétől terültek el a kender és káposztaföldek, távolabb a dűlőkre osztott szántóföldek és rétek, azután a szőlő s esetenként az irtásföldek. Pálinkát főzettek mindenféle gyümölcsből, melyet vesszővel bekötött üvegekben tároltak.

 

 

Gabona tárolás

 

A gabonákat régen nem vitték szárító üzemekbe, a szemekben lévő nedvesség a napon kiterítve elpárolgott belőlük. A kukoricát például a csutkán hagyták, és górékban tárolták. Mindig a szükségletnek megfelelő mennyiséget morzsoltak csak le belőle, és adták oda az állatoknak. A kukoricagóréban a csövek kiszáradtak anélkül, hogy összepenészedtek volna. Kukoricagóré A kenyérgabonát mindig frissen őröltették a malomban. A gazda elvitt egy zsák szemes búzát a molnárnak, aki cserébe lisztet, grízt, korpát adott. A lisztből aztán minden héten kenyeret, lángost sütöttek, a gyerekeknek kis cipókat készítettek, amit megkentek tejföllel, liba- vagy disznózsírral. Öregapám azt mondta;  Kiszi (zabkása )a küszöbig, kása(árpa) a kapuig, puliszka a határig(kaszáláshoz), kenyér a világ végéig kitart...

 

A kenyér szelés rituáléja

 

A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Mai is követem ezt a rituálét. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része  vót a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. Amikor hazamentünk a templomból, úgy kellett köszönni, dícsértesség a Jézus Krisztus. A válasz; Mindörökké Ámen. A reformátusoknál Áldás Békesség! A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok  vót a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem  vót más, hozzá egy pohár tejet ittak, arról dolgoztak délig. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd szegényes  vót, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. Vacsora lekváros kenyér  vót, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje  vót, a húsvétra birkahús. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más könyv nem igen  vót a háznál.

 

A kenyérsütés a kemecében

 

A kenyérsütés  vót a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették.  Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg  vót a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos  vót a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A fakanalakat is nagyapa faragta téli estéken. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka  vót ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem  vót, a hajában sült krumplit ettek vagy lángost csináltak.

 

A munka télen

 

Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. Fontos  vót még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze  vót.

 

Eszközök a tanyán

 

Rengetek olyan szót tanultam meg nagyszüleimtől, aminek jelentését, már alig ismeri valaki. Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, még én is dikón aludtam kiskoromban, az asztal mögött  vót a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot.  A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott  vót a padlásfeljáró is. Az ajtó mögött, jobbra a falon cigányfogas függött, rajta ruhadarabok lógtak, amiket a mai kor rongyoknak nevezne, akkor pedig a dólgozó parasztember fontos, hétköznapi öltözködési kellékei vótak. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Később kikerült a krosláda a tornácra, nagyapa nyáron ott aludt kint. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A tulipántos ládát és a toliágyat régi öregek maguk csinálták, A lécvázas vackokat, valamint a konyhában levő asztalszéket és gyalogszékeket a család barkácsolta, míg a többi használati bútordarab a századforduló táján elterjedő, a nép által használt, barnára festett, egyszerű kisipari munka vót. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó. Nagyapa a falba rejtette a háborús kitünteséit, mert félt a megtorlástúl. Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Az erejüket kitartással pótolták. Pácolt deszka  vót a plafon és sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa  vót, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak  vót szüksége rá. nem  vótak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények.

 

A hétköznapok egyhangusága

 

A tanyasi emberek mondása  vót, hogy majd alszunk, ha meghalunk, este, ha sokáig dolgoztak, kukoricát fosztottak, fontak-szőttek, vagy paszulyt válogattak vagy bármi egyebet, és valaki azt mondta: Ideje lenne már lefeküdni - akkor arra ezt válaszolt a gazda. Ha álmodozott a legény a lyány lyukáról, azt mondták neki gúnyosan; ne aludj, nem álmodsz. Az ábrándozónak, a nem elérhető dolgok után vágyakozónak mondták régen, persze, nem azt jelenti, hogy valóban ne aludjon, hanem hogy ne járjon másutt az esze, ne álmodozzon napközben is, mert belesik a cséplőgépbe. A mamlasz legény olyan, mint egy tál aludttej. Az anyja szoknyáján ül, a mindig otthon ülő legényre mondják, aki önállótlan, nem mer vagy nem akar a lányokhoz járni, udvarolni, de aki nem megy társaságba se a legénybarátokhoz, a szomszédba beszélgetni, hazulról csak ritkán mozdul ki: Nem jár ez a mamlasz sehova, mindig az anyja szoknyáján ül. Anyámasszony katonája, a gyáva legényekre mondják. Többnyire azonban a fiatalabb fiúval kapcsolatban hangzik el, pl. ha este fél egyedül kimenni az udvarra pisilni, vagy hátramenni a csűrbe, vagy ha rábíznak egy feladatot, de nem meri elkezdeni: Mitől félsz? Ne légy már olyan anyámasszony katonája! Ganajban terem az arany, ha a gazda jól megtrágyázza a földet, akkor jól terem, folyékony arany régen a tanyasi ember ezt tartotta a trágyaléről. Ki korán kel, aranyat lel, többre ér a munkában, aki korán kel.  vótak olyan szorgalmas emberek, akik mire a nap feljött, már lekaszáltak egy tábla lucernát, vagy megkapálták a káposztát, ezek jó eredményre, termésre számíthattak. Három asszony egy országos vásár, ha összeáll néhány asszony beszélgetni, pletykálni, olyan lármásak, hangoskodók, egymás szavába karattyolnak, mintha csak vásár lenne. A pulya akkor látott vizet, mikor a bába megmosta, a piszkos, szurtos gyermekről szokás mondani. Felnőttel kapcsolatban, ha valaki részeges, mert az nem iszik vizet. Mosolyog a bajusza alól, mert nem tartja érdemesnek a többieket, hogy véleményt nyilvánítson. Na hogy áll a bajusz? Megnősült-e a legény? Szegények vótunk, de ha a szomszéd kért valamit, akkor odaadtuk az utolsó tojást is, mert az élet nagy igazsága, hogy sok mindent elvehetnek tőled, de azt amit másoknak adtál soha...

Nagyapa is szerette a bort!

 

Azt mondta nagyapám egyszer, hogy a bor nem az üvegben terem! Rossz bor nincs, csak rossz borívó! Amikor felbontod az üveget kiöntöd a pohárba, az első pohár bort Mátyás király óta mindig a szőlőt gondozó gazda egészségére illik elfogyasztani, aki kapálta, permetezte, kötözte, metszette, kacsozta és szüretelte préselte, kénezte, tükrözte kotyogózta, dekantálta és gondozta a bort. Csak az ihatja jóízűen, aki kapálni, permetezni, kötözni, kacsozni is szereti, mert ha más megy le a pincébe bort inni, akkor a pincébe, a termésköveket benövő fekete penész gyászolja a bort amit megiszik, a kő oldalán apró cseppekben pereg a pince könnye, elsiratja a bort, sőt a pohár oldalán kicsapódott pára opálossá teszi a poharat, mert még a pohár is sajnálja azt a finom nedűt attól aki nem tesz érte egy kapavágást sem. A szüretre összegyön a család, őzpörkölt vagy vaddisznó pörköpt dukál ilyen jeles napra. A szüret ideje, ha közeledik, előtte egy hónappal már nem szabad permetezni, elő kell készíteni a pincét, a hordókat az ászokfákat, a kádakat, prést, puttonyokat.

 

A kislábujunktúl a fejünk búbjáig...

 

Sok munka van az előkészületekkel. Nagyapa másik bölcsessége; A sok áltudományos városi fanyalogva minősíti a bort, egyiknek savas, másiknak testes, csak affektálnak, nem értenek hozzá. betanulnak három mondatot és előadják, hogy milyen iskolázottak, pózolnak kényeskednek, fényezik magukat a bort pedig lehuzzák. Mert nem lögybölni, szagolgatni, nyalogatni, kóstolgatni kell, hanem lehunyni a szemünket és átadni magunkat a pohár vörösbor lelket és testet melengető hatásának. Amikor megisszuk a bort a kislábújunktúl a fejünk búbjáig végig szalad egy áramütés és erős bizsergést érzünk még a hajszállainkban is. Azt mondja nagyapám, ezeket felvinném a szőlőhegyre oszt fentről lefelé kapáltatnám őket a legnagyobb melegben, osztán megkínálnám űket abból a borból amit leminősítettek. A kapáláshoz is érteni kell, meg kell tanulni. Mert ez nem csupán egyszerű földmozgatás, vagy gyomtalanítás. A talaj lazítással elősegítjük az esővíz elnyeletését, így nem okoz talajeróziót és táplálja a szőlőnket. A százaz talaj megrepedhet és elszakíthatja gyökereket, ezért kell gyakran talajlazítást végezni, nem beszélve a légcserélésről.  A bakművelés lényege, hogy egy gödör vagy inkább tányér öleli körbe a tőkét. Ezek a tányérok a meredek hegyoldalon összeérnek, teraszosan, így elnyelik el az esővizet. Télen a tányért megfordították és fedést csináltak belőle. Mindezt a célszerszámmal, a kapával. Izzadtságos aprólékossággal. ezzel védték a fagy ellen a szőlőtőkét. Nem kevésbé fontos célja még a kapálásnak a gyom természetes úton történő eltávolítása, de gyökerestül. Tehát, hogy lehet eltávolítani a szőlőtőke körül tartósan a gyomot? Kapálással, de a közvetlen közelében csak kihúzni szabad. Mert a kapa is komoly sérülést okozhat a növénynek! Nagyapám azt mondta, a szorgalmas gazda meg tud borotválkozni a kapájával és közben tükörnek is használja. Lusta gazdának nem csillog a kapája. Aki a bort szereti, rossz ember nem lehet, de aki szereti a bort, az szeresse kapálni is.

 

Betegségek a tanyán

 

Nagymama mesélte, hogy a nyavajákat ük gyógyították meg, mert a Vártanyán nem vót orvos, Demecserben ugyan vót, de mire szekérrel behozták a tanyára, ami 8 kilóméter már el is temették a beteget. A tanyákon élő embereknek sokszor az egyetlen gyógyulási lehetősége a javasasszony  vót, aki kicsit habókos  vót, de nem vót más. A javasasszonyok évszázadokon át adta át tapasztalataikat a következő nemzedéknek.  A gyógyhatású füveket a lápon szedte, út mellett, erdőn, mezőn, legelőn, a falu határában, de az udvaron is  vót neki mindig vetve a gyakrabban használatos gyógynövényekből. A ritka vízi vagy lápi növényeket a környék folyóinak morotváiból, vagy a lápi tavakból vagy környékéről gyűjtötte. Az év bizonyos szakaiban május, június, július hosszabb gyűjtőútra indult. Felpakolt kétkerekű szamárfogatos talyigájára és nyakába vette a vidéket. Vitt magával a maga készítette gyógyszerekből, gondosan kezelt füvekből, növényekből  útközben, ahol megszállt, kerülőknél, csőszöknél, gyakran gyógyítgatott. Így kutatta fel azokat a helyeket, ahol a számára szükséges növényeket, füvek megtalálhatók. A gyógyulás fontos helyszínei a búcsújáró helyek  vótak, melyek a hagyományos falusi életformában jelentős szerepet játszottak, nemcsak mint a vallási élet színterei, de mint a társadalmi kapcsolatok kiszélesítésének egyik módja is.  A búcsújáró helyeken szerezte be a nép azokat a tárgyakat, amelyeknek aztán gyógyító erőt tulajdonított, szentelt vizet, Szűz Mária képet, feszületet. A tanyáról gyakran jártak a Pócsi búcsúba az emberek, vagy azért mert betegek  vótak, vagy azért hogy megköszönjék a Boldogságos Szűz Máriának, hogy meggyógyultak.  A gyógyításban rendkívül fontos tényező a javasasszony iránti feltétlen bizalom, mert a beteg számára a gyógyulásba vetett hitet képes erősíteni. Bennük és működésük eredményességében feltétlenül hittek, ami erősítette ezt a bizalmat, hogy a javasasszonyok a közösség tagjaiból kerültek ki, értettek a nép nyelvén, vagyis tevékenységük során ugyanazokra a hiedelmekre hivatkozhattak, amelyeket mindenki ismert és elfogadott környezetükben. Hírnevüket elsősorban nem a néha valóban sikeres gyógyításaiknak köszönhették, hanem a tanyasi nép között elterjedt mély hitnek. Apám szerint a javasasszony az ördöggel cimborál, ezért természetfölötti képességekkel rendelkezik, s ezt a képességét, tudását tudja gyógyításra felhasználni. Azt mondták hogy addig nem tudott meghalni, míg kézfogással át nem adta a tudást a gyermekének. A tanyasiak ösmerték a javasasszonyok rontó erejét is, így ha valamelyik háznál bent járt, sót dobtak utána, hogy bajt ne okozhasson. Egyszer a szomszédban a baba nem akart szopni, csak sírt egész nap. A javasasszony azt mondta, nem jól szülte meg a lyány. Újra meg kell szülni. Az udvaron  vót egy meggyfa ami még nem termett. Hajnalban odavitték a babát, az apja egy baltával ketté vágta a fa törzsét a tetejétől a fődig, oszt át húzták rajta a babát előre meg hátra háromszor. Érdekes módon a baba abba hagyta a sírást oszt onnan kezdve rendesen szopott. Ez a kis történet is megmutatja milyen fontos  vót hogy higgyenek az emberek a hiedelmekben.  Egyszer nagyapámhoz hívták ki a javasasszonyt mert nagyon fájt a háta, az meg átforrósított kővel mulasztotta el a reumatikus panaszokat. Amikor édesapám kisöccse himlős  vót, a javasasszony kilenc féle fűből kilenc helyről kilenc napon át este kilenc órakor feketére főzött fűrdővízben fűrdetve gyógyította meg a kisöccsét. Máskor meg a szomszédot elöntötte a Szent Antal tüze. A javasasszony azt javasolta, válogassák át a rozst a fekete varjú körmöket szedjék ki belőle, mert az okozza a nyavaját, és tényleg az okozta. A szomszédasszony nem tudott teherbe esni, a javasasszony szerint rontás igézés szemmel verés vagy átok miatt. A baksából kivett vékony faszenet főzték bele vízbe és abba fürdették meg az asszonyt, aki pár hét múlva teherbe esett. A gőzölés mellett a füstölés  vót egy másik ismert és gyakran alkalmazott eljárásmód a magyar népi gyógyításban. Ismert, hogy a füstölés a legtöbb népnél kultikus célokat szolgált, s ezt a szerepét valószínűleg a javasasszony szokásokban is megtartotta, amikor ott a betegség megelőzésére, majd pedig a betegség vélt eltávolítására használták, embernél és állatnál egyaránt (ez utóbbit azért hangsúlyozzuk, mert a régi állatorvoslásban sokszor olyan hiedelemelemek maradtak meg, amelyek az embergyógyításban már nem találhatók Ezekben az eljárásokban a vízzel való gyógyítás (hidroterápia) ősi módja, az a régi gyökerű tapasztalás ölt testet, hogy a fürdőzés, a forró és a hideg is, a hajszálereken keresztül szabályozza, felgyorsítja a vérkeringést, s ezáltal megkönnyíti a betegség, a felgyülemlett mérgek kiizzadását, kiürítését a szervezetből. Elterjedt gyógymód  vót, hogy a szem által megrontott, megvert kisgyermeket megfüstölték, oly módon, hogy kis darabokat vágtak annak a ruhájából vagy hajából, aki a kérdéses napon megnézte, és ezeket a darabokat elégették. Füstöltek „félés” vagy ijedtség ellen is. Füstölték ezenkívül a beteget seprűből vett hét cirokdarabbal, gatyamadzaggal, az édesanyja hajszálaival, szemfedő sarkával és szentelt tömjéndarabokkal, persze a füstölés kivette belőle a rontást. A munka végeztével azt mondta mindig, hogy neki nem kell semmi, látja hogy szegény ember a gazda. Ilyenkor vírtusból még többet adtak neki, olyankor hagyott ott a gazdánál kis ruhába kötve gyógyfüvet, amit be kellett áztatni és megitatni a beteggel.  A derékfájás vagy köszvény esetén a legkisebb kisfiúnak kellett megtaposni a beteg hátát. A fájós hát esetén a dömöckölés, dögönyözés is használt. Vajjal kenegették az égett sebet, fájós fülbe megolvasztva csepegtették, és viszkető kiütésekre Szent Antal-füvet vajban megpirítva kentek. Más, állati eredetű zsiradékot is gyakran használtak, így nyúl-, medve-, sőt gémhájat is különféle célokra, és szalonnával puhították a bőrkeményedéseket. Az állati zsiradékból készített szappant a kelések érlelésére használták régen. A  kenderolaj hatékonynak bizonyult súlyos fájdalmak, leukémia, ízületi gyulladás, cukorbetegség, asztma, fertőzések, gyulladások, égési sérülések, krónikus fájdalom, pikkelysömör, fekélyek, anyajegyek, szemölcsök és hasonló problémák kezelésében is. A javasasszony magas vérnyomásra, fejfájása, sűrűvérűségre nadályt (pióca) használt. A pióca a marásakor érgörcsoldó hatású, fájdalomcsillapító és értágító, véralvadásgátló anyagot juttat a szervezetbe, azonkívül a fertőzés veszélye is minimális. A javasasszony a vágott sebre sós kenyeret, forrázott sebre sót tett, vagy kis zsákban melegített sót tett, de a fájós fülre, gyomorra is ez került. Azt mondta egyszer a javasasszony nagyapámnak, hogy a közel háromezer gyógynövény minden nyavajára nyújt gyógymódot, de nem ismerjük még mindet. A javasasszony petróleumot, terpentint, rézgálicot, tömjént, jódot, kámfort, szeszt, szurkot és szalicilt még trágyát is használt gyógyításra.  A különféle betegségek racionális, ésszerű megfigyelésen és kipróbált hatásokon alapuló gyógyítására, ilyen  vót például a nyírfalevél teája, ami kiváló vizelethajtó, vértisztító és gyulladáscsökkentő, de ismert görcsoldó és fertőtlenítőhatása is, amit jól tudott a javasasszony is, aki alkalmazta enyhébb fertőzéses húgyúti megbetegedésekben, vesekő és vesehomok kialakulásának megelőzésére, reuma ellen is. A népi gyógyászatban a fiatal fák nedvét vizelethajtásra használták. Nagyapám sose látott orvost se patikust, se kórházat, még is 87 évet élt. Két orvossága  vót a bora meg a pálinkája, ezeket kombinálta. Esténként megivott egy pohár fehér bort, reggel egy kis pohár saját pálinkát ivott, reggeli után egy pohár vörösbort melegített meg a spórvégében, amibe rengeteg csípős paprikát szórt, ami attól olyan erős lett mint a méreg és azt megitta, délben egy pohár piros bort ivott. Ha megcsípte egy rovar, akkor egy fű darabot a kezei közt elmorzsolt és azzal dörzsölte be a csípés helyét. A rigmus szerint fűben fában orvosság.  A tanyasi emberek a természettel együtt éltek, ösmerték és tisztelték a természet alaptörvényeit. Tavasztól a tél beálltáig nagyon sokat dolgoztak (ebből adódtak olyan betegségek, mint a megerőltetés és az elhasználódás miatti időskori fájdalmak). Hittek a teremtő Istenben, a természet gyógyító erejében. Hittek az ima, a kimondott szó és rítusaik erejében. Ezért tartották eredményes gyógymódnak a ráolvasást és az eközben végzett rítusokat például rontás, szemmel verés esetén. „A leleményesség, a természetszeretet és a természetismeret hozzásegítette, a hagyományos tudás arra ösztönözte a parasztembert, hogy környezetében mindenütt a legkönnyebben megszerezhető, legalkalmasabb orvosságot keresse és találja meg.” A falusi ember számára így vált „patikává” az őt körülvevő világ. A javasasszonyok a testet és a lelket egyaránt gyógyították. A nép véleménye szerint is bölcs, jólelkű, okos, nagy tudománnyal bíró emberek, akik hatékonyan, sikeresen gyógyítanak. A „táltos”-nak tekintett javasasszony természetfeletti hatalom és erő birtokosának tartották. A jó javasasszony részvétet, szeretetet érez betege iránt, és egyenrangú félként bánik vele. Egy nyelvet beszél a beteggel, nem használ idegen szavakat. Nem ismer reménytelen esetet, alázatosan tudomásul veszi a természet rendjét, áhítatos magatartást tanúsít vele szemben. „Ha az Isten úgy akarja, megfog gyógyulni. A javasasszony a beteg szellemi részét sámánként gondozza. Úgy hatékony a gyógyítás, ha a beteg hisz az orvosló személyében. Maga a gyógyszer, a javasasszony szava, aktusa szakralizálódik, nemcsak tartalma miatt, hanem mert a javasasszony más tudatállapotba képes hozni magát és betegét, túlemelkedve a gyógyítás tér- és időbeliségén. „Mikor mennyei orvosra van szükség, akkor földi orvos nem gyógyítja meg, olyankor csak imával lehet segíteni. A tanyasi embereket a mértékletesség jellemezte az egész életvitelben; a táplálkozás és a böjt, fizikai terhelés, megfelelő védelem a hideg ellen, vigyázzon, hogy ne emeljen nagyot, és ne fázzon meg, mert mindig jó gazdája legyél a testnek, italból, munkából mértékletesen élj. Fontos  vót a lelki béke, hit; derűs, reménykedő, bizakodó lelkiállapot fenntartása, még a nehéz időkben is. A bosszúság, az idegesség, a harag rontja az egészséget. A derűs, bölcs magatartás a csendes és nyugodt élet alapköve. Akkoriban a betegség oka lehetett a megerőltetés, amit kenéssel maszírozással – a hűlés, amit mentateával és öblögetéssel a csömör, amit diófalevél teával és koplalással gyógyítottak, de a böjt is az emésztőrendszer tisztulását szolgálta.  vótak lelki betegségek is, ha a gyerek megijedt, akkor ráolvasás, depresszióra, rontásra ima. Régen a tanyán sok zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottak, cukor helyett mézet, olaj helyett zsírt használtak. Reumára ficfa teát és borogatást, pakolást, fürdőt, köpölyözést, vagy házilag készített kenőcsöt használtak. Rontás ellen füstölés, a rossz szellemek ellen a népszokásokban, a hagyományokban az ördögűzés. A tanyasiak sokat tanultak a javasasszonytól, több betegséget már ők is tudtak gyógyítani. A vérszegénységre hagymás tojást májjal és fokhagymával sütöttek és csalán teával öblítették. Nátha ellen hársfateát használtak, este lefekvés előtt forró lábvíz fűrdőt kell venni, olyat, amilyet csak elbír az ember, aztán forralt bort inni és bebújni a téglával felmelegített dunna alá. Torokfájásra langyos állott vizes ruhát tettünk a nyakunkra és reszelt hagymát, kifacsarni cukrozva inni, de a reszelt torma is segített. Vesekőre nyírfa tea, köptetőnek pálinka, vízhajtónak zöldség tea. A javasasszony még pipafüsttel is gyógyított, találékony  vót és mindent a hasznára tudott fordítani ami a környezetében  vót.

 

A Rétközi iskola

 

Nagymama szerint; a mi időnkben az iskola más  vót, az értékek mások  vótak, az emberek mások  vótak, az élet más  vót. Mindannyian magunkban hordozzuk iskolánk hangulatát. Az épületet, a kaput, melyen annyiszor átléptünk, tanáraink–diáktársaink emlékét. Sok olyan ember tanulta ebben az iskolában az abc-t, az egyszeregyet, akik ma anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, netán dédszülők.  vót aki orvos lett,  vót aki pap, én középiskolai tanár lettem, és szembesülnöm kellett a mai ifjúság viselkedésével. Ha a tanár nyakon vág egy gyereket, mert az tiszteletlenül beszélt vele, akkor szadistának bélyegzik, ha megsimogatja a buksiját a jól felelő gyereknek, akkor pedofil, mindenféle bélyeget nyomnak rá csak a tisztelet hiányzik a szülők és a gyerekek és a társadalom részéről. Amikor én jártam iskolába, még tisztelet és erkölcsi megbecsülés illette meg a tanárokat, az oktatásnak nagyobb értéke  vót és mi még megbecsültük, hogy az a tanár bejött az órára tanítani, a jogainknál fontosabbak  vótak a kötelezettségeink, szüleink és tanáraink iránti tisztelet. Ha csúnyán írtunk kaptunk egy körmöst, ha rosszul viselkedtünk, kaptunk egy nyakast, szüleink azt mondták a tanítóbácsinak, nyugodtan vágja nyakon a gyereket, ha nem fogad szót. Ha rosszalkodtunk az iskolában és otthon megtudták a szüleink még otthon is kaptunk egy alapos verést. A faluban az orvos, a pap és a tanár  vót az értelmiség, minden szülő azt szerette volna, ha gyereke orvos, pap, vagy tanár lesz.  Akkor még a tanárnak  vót tekintélye a diák pedig tudta, hogy hol a helye. Mindenki megsüvegelte a tanítót, ha találkozott vele az utcán. Sokat köszönhetek tanáraimnak, mert megtanítottak, írni és olvasni, számolni és gondolkodni, becsülni a munkát és tisztelni a dolgozó embereket. Megismertették velem a szépet és a jót, a becsületességet és a mások iránti tiszteletet. Az osztály harmada cigány  vót és nem tettünk különbséget egymás között, sem a diákok, sem a tanárok nem  vótak kirekesztőek.  Akkoriban kötelező  vót az iskolaköpeny, ami egyenlőséget sugallt, eltakarta, hogy egyikünk - másikunk kicsit szegényebb anyagi körülmények között élt. A tornacipő orra ki  vót vágva mindenkinek, mindenki szegény  vót és mégis mérhetetlenül gazdag. Generációk nőttek fel egy liberális oktatáspolitikának köszönhetően, így a mai felnőttek és gyerekek csak az árát tudják a dolgoknak, de nem ismerik az értékét. Ha a másiknak nem  vót tízóraija, elfeleztük vele. Szegényebbek  vótunk az biztos, de fegyelmezettebbek is és talán a szívünk is nagyobb  vót. Kopott összefirkált padok, középen a kalamáris tartó lyuk, a plajbász, a penna vagy a kalamáris,  rozoga székek, öreg tanári asztal, a tábla kockás és vonalas  vót és fekete, a kréta fehér, szorzótábla, abakusz, katedra, ami egy dobogó  vót azon állt a tanár ócska asztala és rozoga széke, ennyi  vót az iskola eszközkészlete, de a tanárok szeretete és fantáziája, mégis megtöltötte minden jóval a fejünket, ami az élethez kell. Az iskolatáska tartalma fa-tolltartó, ceruzák, radír, füzetek és könyvek kékbe öltöztetve, órarend, vonalzók, körző, mártós toll, tinta, itatós, korongok, ecsetek vízfesték, gyúrma, piros tubusos  technokol rapid ragasztó,  és uzsonna, egészségügyi csomag, tornafelszerelés, ellenőrzőkönyv. A templom mellett  vót az iskola, pontosabban a paplak mellett, olajos hajópadlója  vót, cserépkályhával fűtötték fel az osztályokat. Az egyik templomnál "kéki józska", a másiknál "csuta" koldult minden nap. Karizmatikus tanárok tanítottak minket a munkára és az életre. Hatalmas szakadék húzódik a két iskolarendszer  között térben és időben, gondolkodásban és szemléletben. Elképesztő fejlődésen ment át az oktatás az elmúlt évtizedekben, hogy hova tart az más kérdés. A tízórai kakaó  vót egy kiflivel. Pajtást olvastunk és kék kisdobosok  vótunk. Gyűjtöttük, az iskolai takarékbélyegeket. A tornacipő kék  vót, a kis gatya fekete, és hozzá fehér atléta. Úttörőként, piros nyakkendő és síp, majd ifjú gárda egyenruha. A tanítóbácsi folyton arra emlékeztetett, hogy egyenes háttal üljünk az asztalnál, a csípőnket nyomjuk hátra, a könyökünket támasszuk meg a padon, így egyrészt rendesebben kapunk levegőt tanulás közben, másrészt nem kapunk gerincferdülést, akkoriban kötelező  vót az órán a hátunk mögött összekulcsolt kézzel ülni, ami szintén az egyenes testtartás miatt  vót fontos.  vót gyakorlati óra, ahol a kertészkedést tanultuk meg. A gyerekek fegyelmezetten ültek a padsorokban, és odaadó figyelemmel hallgatják a tanárt. Akkoriban már a puszta közbeszólás is rendbontásnak, fegyelmezetlenségnek számított. Mit akartunk mi gyerekek? Azt, hogy hagyjanak minket játszani. Mit akartak az akkori szülők? A szülők szerették volna, hogy a gyerekünk boldoguljon az életben, hogy olyan, munkája legyen, amit szívesen csinál, hogy rendes ember váljon belőle. Ezt az antagonisztikus ellentmondást, csak szelíd erőszakkal lehetett orvosolni. Mi nem tudhattuk még akkor, hogy mi az, ami a mi épülésünket szolgálja, de szüleink, akik megtapasztalták a saját bőrükön, hogy milyen az, ha nem tanul az ember, görcsösen ragaszkodtak ahhoz hogy tanuljunk.  "Tanulj fiam, hogy könnyebb életed legyen mint nekem  vót" gyakran hangzott el ez a mondat otthon. Felnőttként rágyön az ember, arra, hogy szülei bölcs tanácsokkal látták el, és hálás érte, hogy erőltették a tanulást, mert most azért könnyebb az élete. Mamár felnőttként a bölcs tanácsok hozadékaként, valóban könnyebben élek. Az imádott csemete királyfiként éli életét, egész nap lődörög hasonló korú társaival, bagózik, iszik, drogozik, lustálkodik, heverészik abban a disznóólban amit a szobájának tartanak, vagy játszik azon a számítógépen, amit állítólag tanulásra vettek e drága szülők. A szülő nem ér rá nevelni, ezért az elkényeztetett királyfi úgy viselkedik mint a majom, ami éppen most jött le a fáról, megeszi a kapott banánt és a héját maga alá termeli, mint mindent. A szülő 6 éven át az árokparton legelteti, nem szocializálja, nem tanítja meg közlekedni, enni, tisztálkodni, takarítani, beszélni, köszönni, a házimunkáról nem is brszélve, vagy felelősséget vállalni, mert a szülőnek nincs rá ideje. A szülő drága iskolatáskát, drága mobiltelefont vesz a királyfinak és elindítja az iskolába. Csoda hogy életben maradnak ezek a lények, hogy nem üti el őket az első busz, mert rohangálnak a járművek között, egész nap jár a szájuk, hangoskodnak, ordítoznak mint a majmok a lombok között. A tanárnak lelkiismeret-furdalása van a szülőnek nincs, a tanárnak felelőssége van a szülőnek nincs. A szülő saját álmait szeretné valóra váltani a gyermeke segítségével olyan terheket rak rá, amit inkább csak ő szeretne nem a gyerek, zene, sport. Ha a szülő nem venné meg  a királyfinak az a sok értelmetlen kütyüt, akkor nem lenne annyi csábítás, ami elvonja a figyelmet a tanulástól és nem lenne annyi szenvedélybeteg tizenéves gyerek. Kora gyermekkortól kell kialakítani a szokásokat a gyerekben, hogy rakja el a dolgait, tartsa tisztán a környezetét, terítés mosogatás, takarítás tisztálkodás stb. A gyerek 15 évesen bekerül egy kollégiumba és mint a disznó az ólban maga alá szór mindent. A szobatársai nem bírják a mocskot a bűzt, a szét dobált ruha és ételmaradékokat, de a nevelők is tehetetlenül álnak az évekig árokparton legeltetett királyfival. A kamasz királyfinak az anyukája pakol be még mindig, megtörli a száját, ha méltóztatott elfogyasztani a vacsorát; anyuka kiválogatja a padlóra ledobott szennyest, kimossa, kivasalja, berakja tisztán a szekrénybe; a szülő elfogadja, hogy sosincs meg az ellenőrző, hogy nincs lecke; az iskolába hozza gyermeke asztalon felejtett uzsonnáját, füzetét vagy kulcsát; megveszi a telefont, mert már mindenkinek ilyen van, és elhiszi, hogy szívéről szakasztott magzatát direkt piszkálják a gonosz tanárok. A tanár hozott anyagból dolgozik, de a nyers megmunkálatlan kamasszal már nem tud mit kezdeni, ha nem képes szocializálódni. Ha megéri a 18 évet, akkor vagy a börtön vagy az elmegyógyintézet marad neki, mert nem képes szocializálódni már ebben a korban, és ezt a drága szüleinek köszönheti. Mintha a Tajgetoszról taszítaná le gyermekét a szülő olyan, ha csak legelteti és nem neveli. Ha a tanár, javasolja a szülőnek, hogy gyermekét pszichológushoz kellene vinni, felháborodik és feljelenti a tanárt, pedig lehet hogy a szülőt is meg kellene vizsgáltatni. "A míveletlen föld csak gazt terem... "

 

Felkészülés a télre

 

Télen a legfontosabb a fűtés  vót, egész évben erre készültek. Száraz fa gyújtósnak, amit vékonyra kell vágni gerjesztőnek. Ha este későig még abajgattuk a tűzet, akkor a parázsból marad reggelre és másnap lehet táplálni tovább. Az eresz alatt álló kecskebak jó szolgálatot tett, ha fűrészelni akartuk a fát, persze tudni kellett hogyan. A felhasogatása a rönknek sem egyszerű feladat, tudni kellett hova kell ütni és mekkorát, mert ha a közepébe ütöttük, a fejszét három ember se vette ki belőle, mindig a széléből kell lehasítani egy darabot, és lassan elfogyott a rönk. A tornácon hajnalra jégcsapok, az ablakokon jégvirágok díszítették a házat. Aki nem próbált még hideg falusi házban spórt begyújtani, az nem becsüli meg igazán a tűz melegét. Nyakig jártunk a sárba. Itt a gumicsizma nem népviselet, mert ha a sarat dagonyázod, vagy az ólat takarítod, vagy csak eső után a kerti munkát végeztük, elengedhetetlen és szükségszerű. Sáros csizmával nem mentünk be a házba, megbecsültük a tisztaságot, a rendet, amit a háziasszony tartott fenn. Este beszedtük a tojást, reggel korán ellenőriztük, hogy mennyit nőtt a palánta. Tavasszal, a palántázás idején fontos ceremónia a palánták cserélgetése, akinek több van valamiből, elcseréli más palántákra, így a felesleg soha nem ment a szemétbe, hanem gazdát cserélt. Itt a fiúk fára másztak, bicikliztek, a sárban tapicskoltak, a ház körül segítettek, fociztak. Aki itt él, nem tudja mi az asztma, vagy az allergia. Itt a fákon a gyümölcs bio- és natúr, bár ezeket a szavakat senki nem használja, mint ahogy a házi kifejezést sem. Mentát, sóskát, körömvirágot, árvacsalánt minden udvaron találni, így van gyógynövény a családnak, vagy friss zöldség.

 

Mit ettek az emberek?

 

A tanyán élő embernek mindig  vót kenyér, köles paszuly, málé, burgonya, káposzta, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, csócsa vagy csalamádé, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj a kamrájában. Minden időszakban  vót valamilyen gyümölcs a kertben. A krumpli sosem fogyhatott ki. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírásgaluskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták, vagy tálalhatták túróval is. Krumpliból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki, a puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá, ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel  vót még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, még a gulásztát is megették a tehén összecsomósodott tejét, és ha valakinek nem  vót tehene, az kecskét tartott. Mindenkinek  vót az udvarán ribizli, eper és paradicsom vagy paprika, hagyma vagy uborka, nem kellett a piacra menni érte. A zsíros kupában tepertő a padláson vagy padmalyon füstölt szalonna  vót, ami főételnek is jó egy kis zsenge hagymaszárral. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. A hétköznapokon krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves  vót, húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon.

 

A kenyérsütés tudománya

 

     A kenyeret is házilag készítették, a gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. Amíg kélt a tészta, venyigével, csutkával és szalmával befűtötték a kemencét, amikor már bemelegedett, de még nem  vót elég forró a kenyérsütéshez, addig kiszakítottak néhány darabot a tésztából, kilapították és a parázs felett lángosnak megsütötték, amit ehettek kaprosan, cukorral, de zsírosan is. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos  vót a reggeli a gyerekeknek. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg  vót a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomták, hogy fel ne essen a haja. A kenyeret káposztalevelekben sütötték. A letördelt káposztaleveleket a padláson lerakták, ahol megfonnyadt, megszáradt. Kenyérsütésnél lehoztak annyi levelet, ahány kenyeret sütöttek. A sütőlapátra téve ráborították a megkelt kenyeret és úgy vetették be a kemencébe.  A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá, étkezés előtt imát mondtak, megköszönték Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" A kemence tetején vászon zsákocskában száradt a kovászból kivett morzsóka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is, hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka  vót ezért tisztelték a tanyasi emberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg”.

Ünnepi ebéd a tanyán…

 

     Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta, és ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is, amiket mákkal vagy dióval töltöttek. Mivel  vót tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején, abroszon szárították. Télen szánkó helyett elég  vót egy láda alá két fa szegelése. Disznóvágáskor hordták az ismerősöknek rokonoknak a kóstolót az emberek. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát.  Az ablak előtt megjelentek és beszóltak „szabad az Istent dicsérni?” Ha kiszóltak, hogy igen, felcsendült a karácsonyi egyházi ének. A háziak behívták a kántálókat, süteménnyel és borral kínálták őket. Az ünnep alatt betlehemes gyermekcsoportok járták a tanyát, általuk készített betlehemi házzal, benne a kis Jézuskával és a báránnyal. A csoport tagja  vót az öreg vándor, bundába öltözve, láncos botjával, amit azsagnak vagy istápnak is hívtak. Mókás jeleneteivel tette életszerűvé a pásztorok énekeit és köszöntését. Szilveszterkor tréfás jelenetektől  vót hangos a tanyasi utca. Ostorcsattogás, kolompolás, üstök verése, zajos játékok „riasztgatták” az embereket. Aztán boldog újévet kívántak a lakóknak. Karácsonykor elmaradhatatlan étel  vót a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri  vót.  Húsvétkor szokás  vót a locsolkodás, a gyerekek rózsavízzel, a szegény gyermekek gyakran csak színezett vízzel locsolkodtak, vászontarisznyába gyűjtve a hímes tojást. A legények a lányokat a kútnál locsolták. Az év utolsó napján aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok  vótak, zenés, táncos mulatságok. Fontos  vót a farsang, az egyházi ünnepek, a Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze  vót. A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Az ifjú pár részére nagy feladat  vót a pohártörés. Az anyaggal betekert poharat a földön a vőlegénynek kellett a sarkával összetörni. Az esküvőt jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a lyánykérés. A lyánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A lyány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. A vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő dukált. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel. A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek. A házasság a tanyán egy életre szólt. Minden család életében jeles esemény  vót a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak.

 

Milyen vót az udvar?

 

A tanyán szép nagy kertek  vótak, benne konyhakert, udvar, gyümölcsfák. Az udvar elején eperfa, aminek termését a kacsák szívesen csipegették fel, a végén diófa állt, a ház előtt gémeskút. A tornác előtt szőlőlugas díszelgett, amit metszeni kellett, permetezni, kacsolni és kötözni. A fákon énekesmadarak énekeltek egész nap. Itt természetes, ha bőg a tehén, ha nyerít a ló, mekeg a kecske, visítanak a malacok, a kakasok kukorékolnak, a kutyák ugatnak a macskák bangurolnak, vagy  a gólya kelepel az előttünk lévő villanyoszlopon, vagy a kocsmából hazafelé tartó részegek énekelnek. Itt minden tojás és tyúk vagy a szalonna, vagy a sonka vagy a tészta házi, nem kell annak hazudni, mint a városi piacokon. Egy tyúk évente száz tojást tojt, ha annak a felét eladták, meg vót a tyúk ára, és még az a tyúk tojt jövőre is, és ha még kotlik is, megültették és csibéket is költött. Senki sem vágja le az aranytojást tojó tyúkot. A csend itt ismeretlen fogalom. A hátsóudvaron csirkék, kacsák, libák, pulykák, malacok kecskék és galambok osztozkodnak a gazda kukoricáján, elégedetten beszélgetve egymással. A tyúkól alatt  vót a kutyaól, hogy védje az állatokat a rókától. A plútó kutya is mindig a tyúkól alatt érezte jól magát, de ez majd egy másik történet lesz. Az udvaron mindenkinek  vót egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés vagy adjusztálás történt. Ez az udvar egy tiszta része  vót, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Az udvaron  vót egy hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották.  vót még tengeri kas, ami vesszőfonatú, zsúppal vagy náddal, gyékénnyel fedelezett kukoricagórénak is neveztek, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. Az udvarban csirkék és tyúkok szaladgálnak, míg el nem hangzott a „pipipipipi” akkor aztán minden felől rohantak a szárnyasok. A tyúkok szárnytollát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződgyön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben manőverezni, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele  vót, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket tartottak, a legelő állatokat néhol a kopár szikes legelőkön tartották, míg a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret tárolták.

 

Mi az a kotu?

 

Az erős napsütéstől meggyulladt a fekete lápi tőzeg a kotu, ami vízi növények összefonódásából gyön létre, az elhalt növényekre mindig újabbak települnek. A megnőtt termőterületen zöldségtermelés, cukor- és takarmányrépa  vót, a korábban zsombékos területeken káposztát, kendert termeltek. Szegény családoknál az útfélen, udvaron ültetett eperfák termése, az árokparton termő kökény  vót a gyümölcs. A gyomirtó a kapa  vót, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok.

 

A házat is maguk építették…

 

     A falusi emberek azt mondták a hozzáértő ember kezében a sár is arannyá válik. Az itt élő emberek sárból képesek  vótak házat építeni, mivel nem  vót más kénytelenek  vótak az anyaföld adományaira, nevezetesen sárra, szalmára, vízre, megfelelő tájolásra és a Jó Isten áldására támaszkodni. Amikor az ember elfogadta magát a természet részeként, s nem akarta uralni a világot, akkor elfogadta azt is, hogy háza a földből nő ki, és évtizedek múlva a lakója és a lakhelye is oda tér majd vissza a jó anyaföldbe. A szalmafödeles ház szobája apró ablakaival az utcára nézett, melegét télen a konyhára nyíló kemence adta, mely elsősorban főzésre-sütésre szolgált. A konyhához, melybe a pitvaron át jutott az ember, egy-két kamra csatlakozott. Ezekben kaptak helyet a szerszámok, a gabonatartó szuszék, liszt, kása, káposztás hordó, gyümölcs, ott függött rúdon szalonna, sódar, kolbász. A szálas gabonát a csűrbe rakták, ott a cséphadaróval végzett munkának is jutott hely. A nyitott konyhából nyíltak a lakóhelyiségek, a kemencék fűtését szintén a konyhából oldották meg. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok  vót a munka. Az árokparton szedett gizgazzal, gallyal, szalmával, a földeken gyűjtött venyigével vagy napraforgó szárakkal fűtöttek, szalmán, a földön vagy dikón aludtak. Ha éhesek vótunk még a kender bélit is megettük, arra mondták hogy ízetlen vót mint a kender bél… A kornak megfelelően vertfalu, szalmával kevert agyagból dagasztott sárból rakott, földes padlójú házak  vótak, nád, szalma, sás fedése  vót a tetőnek. Benne nyitott tűzhely,  vót szabadkéménnyel, amit hulladékkal fűtöttek. A házak tisztán tartása meszeléssel, földje mázolással történt. Az ablakok kicsik  vótak, télen mohával, kitömve, hogy ne menjen ki a meleg. A házban nem ritkán tucatnyi ember lakott, többnyire három nemzedék egy fedél alatt. A házakat részben süllyesztve építették. A küszöbnél a házban nem fel, hanem le kellett lépni. Egy idő után megtiltották a tető fedésére a szalma és a sás alkalmazását, és egyre többen használtak agyagból égetett cserepet a házak fedésére a sok tűzeset miatt. Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött  vót a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot.  A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott  vót a padlásfeljáró is. A falon csíkmák szűrő, cseréptálak, tányérok, faragott evőeszköztartó, a konyha különféle használati eszközei sorakoztak, olyan pontos rendben, hogy dédanyám sötétben is azt emelte le közülük, amelyikre szüksége  vót.  A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. A fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó.   Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Pácolt deszka  vót a plafon és sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A kertben  vót még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor  vót a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott. A vályogot tiszta agyagból, szemcsés adalékból (homok) és rostos adalékból szalma, pelyva, szecska, esetleg nádból készítették. A kövérebb agyagnál több szemcsés és szálas adalékot használtak, de minél több az adalék, a fal, a vályog teherbíró képessége annál kisebb - ezzel szemben nagyobb  vót a hőszigetelő képessége.  A vályog mivel nem éghető és jó hőszigetelő ezért kedvelt  vót a tanyán. A vályogtégla mellett a lapított sárgömbökből rakott ún. csömpölyeg fal vagy petics  vót a jellemző. A vertfal zsalu közzé került. A vályogfalak nedvesség és fagyérzékenysége miatt vízálló és fagyálló alapra kell helyezni. A külső nedvesség elleni védekezés: az esővíz megfelelő elvezetése - széles tetővel, tornáccal, és jó állapotú csapadékvíz-elvezetéssel történt. A gyors kiszáradás miatt fontos  vót, hogy a vályogfalakat csak száraz időszakban készítsék főleg a nyári hónapokban. A gömbölyegek vagy gombócok formája lapított gömb alak, esetleg egészen nagy ívben lekerekített sarkú s élű téglatest  vót. A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz, ez nem csak a két egymás fölötti elem egymáshoz tömörödését  vót hivatott szolgálni.

Hogy készült a vályog

 

A vályogtégla úgy készült, hogy a megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagot faformákba töltötték, és abban fával csömöszölték. A formákból kivett téglákat napon szárítják meg, de a száradó téglákat védeni kell az esőtől és a kiszáradástól. A tornácot culáp vagy támasztóoszlop tartotta, de a falba is beépítették. A sarat állatokkal járatták meg, járatás közben keverték bele a pelyvát, töreket, esetleg nádat. A vályogot villával, esetleg kapával rakták fel. Vigyáztak rá, hogy ki ne száradjon a fal építés közben, de óvni kell az esőtől is. A rakott falat miután elkészült egyesre vágták ásóval. A vert fal zsaluját pántolták, oszlopokat vertek le, és a deszkázatot, zsaluzatot ehhez rögzítették, döngölőkkel tömörré verték, esetleg botok végével megszurkálják a levegő kiszorítása céljából. A csúsztatható deszkát feljebb húzzák és felrakták a következő sort. A falsarkokat, kereszteződéseket, a nyílászárók falkáváit általában megerősítik nádcsomók, égetett tégladarabok beépítésével oldották meg. A paticsfal olyan fal, melyben a fő "tartószerkezet" oszlopok közé font vessző, vagy nádfonat  vót. A földbe szúrták a sasfákat, oszlopokat erre kerültek a varrófák vagy gerendák, így alakult ki a ház vázszerkezete. Az álló oszlopok közé függőlegesen vékonyabb karókat állítottak sorban egymás mellé. A karók közé vízszintesen vékony ágakat fontak. Végül a fonott sövényt két oldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. A vályogházak élettartamát száz években mérték. Nádtető  vót a házon, sárból  vót tapasztva a fal, a plafonon a gerendák látszottak, a lábuk alatt sárral  vót felmosva a döngölt föld.

 

A kemenceépítés…

 

     Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést.  A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része  vót a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, az alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan  vót, mint egy kiégetett szilke.

 

A kézművesség…

 

     A kézművesség igen fejlett  vót, a nád, a gyékény és a fűzfavessző jó alapanyag  vót a tanyán. Az elkészített kosarakat, szőnyegeket és egyéb terméket a Demecseri piacra vitték eladni. A zabot is eladták a gabonakereskedőknek, akik érte jöttek. A gyékényt eladták a Berencsieknek meg a Cigándiaknak, azok szőttek belőle ponyvát. Keresett  vót a lábtörlő, a szakajtó, a kosár, az udvarseprű, a méhkas, a szekerekbe vesszőből készített kas. A len és a kender áztatása után a feldolgozás a fonás, szövés, ruhakészítés  vót a téli foglalkozásuk az asszonyoknak. A gyapjú és a bőr kidolgozása és feldolgozása biztosította a meleg ruházatot a parasztoknak. A férfiak téli elfoglaltsága  vót még a nád vágása és értékesítése, míg a nők részére a fonás, a szövés, a család ellátása és az állatok gondozása adta a legtöbb feladatot. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. A dörzsölő a kender feldolgozásának egy fontos része  vót. Ahhoz, hogy a kender a törés, tilolás után puhább legyen, könnyebb legyen fonni, lábbal meg kell taposni, dörzsölni. A fiatalok a közös munkákon ismerkedtek, a fonó estéken, dohánycsomózáskor, vagy tollfosztáskor, persze az estét követte a kislány hazakísérése is. Sok esetben a legény ott felejtette a kabátját, a szűrét a lányos háznál szándékosan. Ha másnap nem tették ki a szűrét, legközelebb már bemehetett a házhoz és udvarolhatott a lánynak. Innen ered a kitették a szűrét mondás. A folyóban sulykolással mosták a ruhákat, az emberek. Aratás idején és a behordás alatt a lakóknak tűzőrséget kellett tartani.

 

A tanyasi iskola

 

 A gyerekek közül, különösen a szegény gyerekek ritkán jártak iskolába. Télen a ruházat, nyáron a pásztorkodás, az állatok őrzése miatt nem mehettek iskolába. A tanítás összevontan történt, egy teremben több osztály tanult, nagy létszámmal. Az iskolában hosszú deszkából készült, festett padok  vótak. Új ruhát, új cipőt először a templomban, ünnepnapokon viselték . A templomnál találkoztak a rokonok és az ifjúság. Itt beszélték meg a családi eseményeket. A fiatalok itt találkozhattak egymással. Az egyház megpróbálta az ifjúságot kulturális eseményekkel összefogni. Ilyen események  vótak a színi előadások, templomi szereplések teaesték, egyéb rendezvények. Az élet része  vót a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. Szégyen  vót , ha valaki nem ment el a templomba. Olvasni a kalendáriumot és a bibliát lehetett, mert más könyv nem igen  vót a háznál. A híreket a templomból hazafelé, vagy a kocsmában vagy a piacon lehetett beszerezni. A történetek mesék a családban élő öregek által szájhagyomány útján terjedtek és szálltak át apáról fiúra. A gyerekeket korán megtanították a keresztény értékekre, mint a becsületesség, a jólelkűség, az igazmondás, a szolgálatkészség, az engedelmesség és a tisztelet és a munka szeretetre. Három fontos keresztény ünnep  vót; karácsony, húsvét pünkösd.

 

Rétközi játékok

 

Keresztapám mesélte, hogy a gyerekeknek nem  vótak játékaik, a hokedli  vót a kis asztal, a sámli a szék, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. A gyerekek vagy pulyák vasárnap reggel elgereblyélték az utcát, elseperték az udvart, enni adtak a jószágnak. A kilenc órai misére mindig fehér ingben tisztán mentek a gyerekek, pedig csak lavór  vót otthon és gémeskút, meg szappan. Kötelességre és munkára nevelték a gyerekeket apró koruktól. Ha jött a nyári szünet, mentek a mezőre kapálni, ha jött a tél mentek erdőt ritkítani vagy fát vágni. Sosem unatkoztak. Munka közben játszottak nem nagyon unatkoztak. Hajnal 4 kor indultak a szőlőbe kapálni, mert akkor még nem  vót meleg. Amíg fiatalok és gyengék  vótak addig a kanálisra jártak forgatni szénát, az udvaron  vót a tragács vagy talicska, amivel a szénát szállították. Gyerekkoromban ősszel az akácerdőbe gombászni jártunk, állandóan sebek  vótak a lábunkon és a fejünkön, a kezünkön, könyökünkön nem fertőtlenítette senki nem kötötte be senki mégis túléltük. Ha egyik gyerek verekedett a másikkal, a szülők szétválasztották őket és ki-ki a sajátját még otthon is jól elverte. A zsíros kenyér, a zsírban pirított kenyér a hagyma és a szalonna mindennapi étel  vót. Az ételek zsírosak  vótak fűszeresek, a forralt tejhez cikóriakávét öntöttek, de az több  vót, mint a tej. Mosatlanul ették a gyümölcsöt a fáról. Ha leeset a kenyér meg kellett enni szentségtörés lett volna kidobni.  A poros utca  vót a focipálya, kótya  vót a labda. A padláson 3 forintos könyvek  vótak, ezeket olvasták, a kalendáriumot és a bibliát. Ha berepültek a legyek a házba vágtak egy-egy akác ágat mindenkinek és azzal kergették ki az udvarra. Ha a cipőt kinőtte a gyerek, kivágták az orrát, inget, gatyát sosem vettek nekik, mindig a nagyobbakét hordták.  Az emberek nem  vótak irigyek, mert mindenkinek ugyanannyija  vót. Ha kért valaki egy kanál zsírt kölcsön biztos megadta, mert a becsületükre kényesek  vótak. Ha a szomszédban tengerit törtek, beálltak a gyerekek is segíteni. Munkára  vótak nevelve. Nem  vótak játékaik, de  vót fantáziájuk, nem  vót zsebpénzük, de meg  vót mindenük. Megtanultak, úgy élni, hogy tudják, mit jelent a kötelesség, a bűn, a jó, a felelősség, becsület, munka. Ezek az emberek névtelen hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül állnak. Mire a gyerekek felnőttek a pulya batyuja megtelt minden jóval, amit a szülői szeretet csak bele tudott tenni. A falusi életet sokszínűség jellemzi. A faluban nincs nyüzsgés, nincs rohanás, se szmog, mindenki mindenkit ismer, az emberek köszönnek egymásnak, mindenki ráérősen járkál, mégis minden hova odaérnek az emberek. A városon nem lehet csak úgy kimenni, focizni az utca kellős közepére, mint a tanyán. A szülők mindenre megtanították a gyerekeiket, ami kell a falusi élethez. A családban munkamegosztás  vót, mindenkinek meg  vót a feladata. Egy családban sok megosztásra váró dolog van, s a munka gyümölcse is akkor élvezetes és ízletes igazán, ha meg lehet osztani másokkal. A falun vagy tanyán az ember nem más, mint a természet egy parányi alkotóeleme. Se több, se kevesebb az udvarban hajladozó gyümölcsfáknál, a fűben ciripelő tücsöknél, a tornác előtt nyíló kardvirágnál. Mi mellettük, és ők mellettünk és így együtt a természettel. Lassan pirkad, az idő ködös, a zöld fűszálak hajladoznak a leszálló harmat súlya alatt, a tájat mintha finom, nedves lepel borítaná, s a felkelő nap sugarait madárének, kutyaugatás és kakaskukorékolás köszönti. Ilyenkor, hajnali négy óra tájban már ébredezik az udvar apraja nagyja, hisz itt jól tudják: aki korán kel, aranyat lel, de legalábbis nem alszik sokat.

 

Sokan vótunk kis házba

 

Drága Nagymamám azt mondta; Minél kisebb a ház annál nagyobb benne a szeretet. A szülő készítette a világon a legfinomabb ételeket. A cikóriakávéval ízesített tej, vagy a citromos tea, a fokhagymás pirítós, vagy a bundás kenyér illata ma is kísért, ha megéhezem. Hiába készítünk mindent úgy, mint ő, mégsem olyan az íze, mert nincs benne az a gondoskodó szeretet, amit hozzáadott, ahogy mondani szokták benne  vót szíve-lelke. Édesanyámnak nehéz élete  vót ezért gyermekeinek igyekezett élete során mindazt a szeretetet, törődést és gyengédséget megadni, amiben neki talán soha nem  vót része. Hetente egyszer vasárnap került hús az asztalra, de nem is hiányzott, mert nem válogattunk. Vannak kincsek, amiket sosem dobok ki, ilyen Édesanyám imakönyve, bibliája, vagy receptfüzetje, amit maga írt, vagy imádságainak füzete, a régi kopott krajszony, egy repedt öreg porcelán tányér, a régi evőeszközök, szentképek, kenyérvető lapát. Ha eddig nem  vót mennyország a jó Isten biztos létrehozta, mert ezek az emberek megérdemelték, hogy a tiszta önzetlen lelkük miatt odakerüljenek. Kéthavonta látogatok el a Demecseri temetőbe, hogy friss virágot vigyek a nyolc sírra. Isten nyugosztalja őket békében!

 

A Rétközi erdő mező szépsége

 

Gyerekkoromban sokat barangoltunk a környező erdőn és a mezőn, ismertünk minden rejtett zugot. Sokat jártam a természetet itt szabad vagyok mint a könnyű röptű madár. Hajnal 4-kor keltünk akkor még nem  vót meleg, kimentünk a szőlőbe kapálni vagy a Koldbárdra a tengeribe. Hét órakor  vót egy gyors früstök és egy óráig nem  vót megállás. Itt az ember tücsök ciripelésre hajtja álomra a fejét és madárcsicsergésre ébred. A nagy melegben háromig pihenő  vót, akkor ismerkedtünk a természettel. Édesapám azt mondta ne csak nézz láss is, vedd észre a természet rejtett szépségét, csak hallgass, mert felesleges ide a sok beszéd és tárd ki a szíved, és figyeld ahogy ébred a természet, sok sok új élet fakad, és üde csókja reményt önt szívünkbe. Az erdő csendje nem a hangok hiánya, hanem az élet háttérzaja, apró nesz, lágy suhogás erős kopogás sejtelmes suttogás és sok sok madárhang, végtelen kavalkádja. Amikor legszebb nászruháját felölti az erdő, megtelik madárhanggal a sűrű lombkorona, a természet sok millió kis hangból megszövi láthatatlan fátylát, ez az erdő zenéje. A fák az ég felé törnek mint a katedrálisok, eső után az akácerdő olyan illatot áraszt, amit nem lehet szavakba önteni, Isten óriási szivárvánnyal koronázza meg a világot, a virtuóz pacsirta végtelen hosszú zsoltárral köszönti az égi tüneményt. Árnyak, hangok fények illatok, talán ilyen  vót a paradicsom? A vén erdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, ha felébrednek az énekesmadarak. Csatlakoznak a koncerthez a rét muzsikusai a szöcskék és a tücskök is. A hajnali nap első erőtlen sugarai csókot lehelnek a világra, a madarak kitárják gémberedett szárnyaikat, ahogy ébred a természet, minden madár előbújik, szeretne részese lenni ennek a szimfóniának. A felkelő nap sugarainak gyöngéd melegsége beragyogja az erdőt, nagyot nyújtóznak a fák, majd ásítanak egyet és a mókusok újra kezdik a futkározást a lombok között. Idővel rá fogsz gyönni, micsoda hatalmas, felülmúlhatatlan élmény az erdő, nem beszél, de meghálálja gondoskodó bizalmadat: új hajtást hoz, tündököl, neked. A leveleket lapozgatja unottan a szél, lágyan megfésüli az erdő fáit, megáldja a fészkeket, megszárítja a madarak tollát, az ijedt őzek hátát, a csillagszemű nyulak bundáját. Lassan felébred a természet, a ragyogó napsugár átmelegíti az erdő lakóit. Reggelre pókhálók szövik be a fákat. Hajnalban a vadvirágok illata úgy árad szét az erdőben, mint a pásztortüzek füstje a szélben. A hajnali pára belepi a leveleket, de a ragyogó nap fénye bevilágít a lombok közé, mint a csillagok fénylenek a harmatcseppek. Lenyűgöző látvány, a magas fűben fácánok foglyok őrzik fészküket, a vizes területen gólyák daruk keresnek eleséget kicsinyeiknek, a tilosban őzek legelnek, a barázdákban falánk pockok lopják serényen a magvakat, kackiásan szemléli egy darabig a prédát a szigorú csősz az egerészölyv egy oszlopról, majd lecsap, nincs kegyelem a zsiványoknak. A korhadt fán serénykedik a fakopáncs, sűrű erdő rejtekében vakaródzik egy ünő, a csenderesben áthalad egy vaddisznó csürhe, váratlanul szarvas bőgése zengi be az erdőt, minden állat megriad, a tisztáson bogarásznak a varjak, felettük a kíváncsi héja köröz, a bokor mélyén ijedt kisnyulak hűsölnek, a kakukk hosszú életet jósol valakinek, a szemtelen kék szárnyú szajkó éles hangjával elárulja az erdő lakóinak hogy megérkeztem. Az erdő lakói suttogva kérdezik egymástól; “ki ez? mit akar itt? barát vagy ellenség? A titokzatos természet a szépség kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre. Az öreg fák titkokat suttognak fülembe. Ahhoz, hogy ti is érthessétek mit mondanak, ismerni kell az erdő minden fáját, minden lakóját, a mező minden bokrát és vadvirágát. A fák levelei lágyan susognak hogy elrejtsék a lábaim alatt elpattanó száraz ágak hangját. Néha cserkelő vadászokkal találkozom, akik szénát, tengerit visznek a szórókra etetőkre, ezzel segítve a vadállományt a túlélésben. A legjobban ők ismerik az állatok mozgását, hétköznapjait, természetét, az erdő törvényeit, ez az ismeret hozza közel az embert a természethez. Nincs is varázslatosabb egy hófehérbe burkolózó erdő káprázatos látványánál, a havas táj meghittségénél. Nyáron a nagy melegben itatókat alakítanak ki, zabot vetnek, tengerit a vadaknak, a sárban az itató körül aranysakál nyomaira lelünk. Én ismerek itt minden odvas megrepedt fát, minden bokrot, minden kotorékot, minden csapást, tudom hol teremnek a legszebb őzláb gombák, hol van vadméz, hol nő a vadmálna, hol fészkel a halálmadár. Estére hűvösen megérkezik a Kassai szél, és lassan az erdei világ újra nyugovóra tér. Lemegy a nap, elcsendesednek a fákon a mókusok, puha köd lepi be a tisztást, álomba szunnyad a természet, hogy reggel újra kitárja ölelő karjait. Nehéz felhők vándoroltak az égen, hajlongva fürdésre készülnek a fák. Estére az árnyékok elnyújtózkodnak lustán, a virágok szemérmesen összezárják köpenyüket, csak a szél zúgása hallatszik. Céltalanul óvatosan lépkedek, az öreg fa tetején száraz ágakból rakott fészekből néz le a büszke rétisas, keresve a talajon a sűrű szagosmüge aljnövényzetében bujkáló prédát. A természetjáró is elfárad estére, szemére úgy száll az álom, mint fészkére a fáradt madár. A Demecseri flóra és a fauna tökéletes és teljes harmóniát alkotott számunkra, gyönyörködjünk együtt benne! Nincs más dolgunk, mint megőrizni az utókornak az erdőt, a mezőt, a napfényt, a hűs levegőt, a tisztán csillogó víztükröt harmóniában élve a környezettel.

 

Az én szép falum

 

Talán érti valaki, talán emlékszik még valaki, talán él még valaki…Ismerős házak ismeretlen emberek az utcákon. 25 éve kerültem el innen, alig él már valaki a régiek közül. Én ilyennek láttam a régi kis falut. Egy szelet múlt, ami örökségünk féltett gyöngyszeme. A szép új világ a nagyvárosok, mind a picike falvakból nőttek ki, lakói a falusiakból születtek, a múlt emlékei dicsősége és bizonyítéka a falvak mélyén lakozik, a régi vályogházakban, a frissen meszelt falakban, a poros utcákon, a nyikorgó templomajtón, a kopott padokon, a takaros udvaron, a disznóól szalmájának szagában, az istállóban illatozó szénában, a gémeskút büszke zsiráfnyakában, ez az igazi csoda, a vödör vizének csillogásában meglátni a fénylő napot és felfedezni újra világot. Ne csak nézz, láss is, tudom nem könnyű, felismerni az értéket az igazat és a tisztát de ha jól figyelsz a részletekre, észre veszed a fűben ciripelő tücsköt, a sötétben pislákoló szentjános bogarat, az apró ablakból kiszűrődő gyertyafényt. Amikor a rocskából kapod a tejet, a méhkasból a mézet, a kútból a vizet, édesapától a mesét, édesanyám kezéből a kenyeret. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést, azt mondják a tudálékosok, hogy lokálpatrióta, szerintem csak egy álmodozó időutazó vagyok, akit egy régmúlt időből itt felejtettek, visszatértem mert nem lettem városi, de már ide sem tartozom, földönfutó lettem hazátlan árva, akit ide oda fúj az őszi szél, mint az ördögszekeret a homokbuckákon. Amikor itt éltem mindenki köszönt nekem, most hogy visszajöttem, csak néznek rám kérdőn, ki lehet ez az idegen. A temetőben már többen vannak akik ismernek, én is emlékszem minden sírhantra, minden benne nyugvó halottra. Valaha nevető szorgalmas emberek  vótak, nem gondoltak a halálra, éltek békésen csendesen a faluban. Most minden házban idegenek laknak, nekem idegenek és én is idegen vagyok nekik. A diófán károgó varjú még a régi, talán ő ismer meg egyesül. A szomszédban álló vén eperfa szomorúan néz rám, megismer de már ő is a végét járja. Gyerekkoromban a diófa oldalába beütöttünk három szeget, azon másztunk fel a vastag törzsön, benőtte már a fa, de a három szegnek még jól látszik a rozsdás feje. Szemben az akácoszlopok a kerítésben még mindig élnek és minden tavasszal kihajtanak, hogy valaki levágja őket. Tulajdonképpen minden megmaradt, csak az emberek cserélődnek. Más kongatja a harangot, más prédikál a szószékről, mások hallgatják, más vágja le az akácágat. A régi bokros híd, öreg köveivel, száz éve már hogy szolgálja az itt lakó embereket. Az út melletti gödör a vályogvető  vót 40 éve még, most kacsaúsztató. A templom oszlopaiba bevésett emberek monogramja több száz éve hirdeti, hogy itt jártam valaha. A temetőben a névtelen hősök megkopott sírja 75 év után is hirdeti, hogy éltek és meghaltak. Nagyapám több mint 100 éves vályogháza, ma is áll, vele szemben egy még régebbi ház, "Gubner Simon Szikvíz gyára" sajnos a táblát már leverték, de a ház már 4 emberöltő óta áll és hirdeti, hogy itt becsületes szorgalmas emberek laktak. Az emberiség története szorosan összefonódik a falvak és települések létrejöttével. A falu,  ahol az emberek nem csupán laknak, hanem közösséget alkotnak és életüket építik. A falvak olyan helyek, ahol a múlt, a jelen és a jövő találkoznak, és ahol az emberek megtalálják identitásukat és életük értelmét.  A falvak történelmi szerepe szinte felbecsülhetetlen. Az emberiség kezdeti időkben vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, majd a mezőgazdaság megjelenésével születtek az első települések. Ezek a települések később váltak falukká, és az emberek itt kezdték megosztani a teret, az erőforrásokat és a munkát. A falvak lehetővé tették a mezőgazdaság fejlődését és az élelmiszertermelés növekedését, ami az emberiség számára alapvető  vót a túléléshez és a civilizáció kialakulásához. Az élet a falvakban sokszínű és gazdag tapasztalatokat kínál. Itt él az agrárkultúra, az állattenyésztés és a kézművesség hagyománya, amelyek generációról generációra örökölődnek. A falvakban az emberek még mindig képesek közelebbi kapcsolatot kialakítani az évszakokkal, a természettel és az élelmiszerrel. A kis közösségekben az emberek ismerik egymást, és segítenek egymásnak a nehéz időkben. A falvak olyan helyek, ahol az emberi kapcsolatok és az emberiesség értékét még mindig nagyra becsülik. A falvak az identitás és a kultúra őrzői is. Sok faluban megőrződnek az ősi hagyományok, a helyi zene, a tánc és a kézművesség, amelyek az emberek identitását és kultúráját formálják. Az évszázadok során a falvakban kialakult hagyományok és néprajzi sajátosságok gazdag és sokszínű kulturális örökséget hoztak létre. A falvak a természetvédelem és a fenntarthatóság szempontjából is kulcsfontosságúak. Az itt élő emberek gyakran szoros kapcsolatban állnak a környezettel, és értik annak fontosságát. A fenntartható mezőgazdaság és az erőforrások hatékony felhasználása a falvakban elengedhetetlenek ahhoz, hogy az emberiség továbbra is fenntartható módon éljen a Földön. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a falvaknak is számos kihívással kell szembenézniük. A városokba való elvándorlás, az iparosodás és a globalizáció hatására sok falu népessége csökken, és az életminőség csökkenhet. Az infrastruktúra és a szolgáltatások hiánya problémákat okozhat. Az élet a falvakban gyakran nehezebb lehet, de a mezőgazdaság az élelmezés alapja. Az emberi közösség, a kultúra, a természet és a fenntarthatóság központi szerepet játszanak a falvakban. Ezek a helyek az élet bölcsőjévé válnak, ahol az emberek találkoznak a múlttal, élnek a jelenben és készülnek a jövőre. Az emberiség jövőjének megőrzése érdekében fontos, hogy megőrizzük és támogassuk a falvakat, mint az élet alapvető és értékes részét.

 

A tanulás fontosságáról

 

Az iskola más vót, az értékek mások  vótak, az emberek mások  vótak, az élet más  vót. Mindannyian magunkban hordozzuk iskolánk hangulatát. Az épületet, a kaput, melyen annyiszor átléptünk, tanáraink és diáktársaink emlékét. Sok olyan ember tanulta ebben az iskolában az abc-t, az egyszeregyet, akik ma anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, netán dédszülők.  vót aki orvos lett,  vót aki pap, én középiskolai tanár lettem, és szembesülnöm kellett a mai ifjúság viselkedésével. Ha a tanár nyakon vág egy gyereket, mert az tiszteletlenül beszélt vele, akkor szadistának bélyegzik, ha megsimogatja a buksiját a jól felelő gyereknek, akkor pedofil, mindenféle bélyeget nyomnak rá csak a tisztelet hiányzik a szülők és a gyerekek és a társadalom részéről. Amikor én jártam iskolába, még tisztelet és erkölcsi megbecsülés illette meg a tanárokat, az oktatásnak nagyobb értéke  vót és mi még megbecsültük, hogy az a tanár bejött az órára tanítani, a jogainknál fontosabbak  vótak a kötelezettségeink, szüleink és tanáraink iránti tisztelet. Ha csúnyán írtunk kaptunk egy körmöst, ha rosszul viselkedtünk, kaptunk egy nyakast, szüleink azt mondták a tanítóbácsinak, nyugodtan vágja nyakon a gyereket, ha nem fogad szót. Ha rosszalkodtunk az iskolában és otthon megtudták a szüleink még otthon is kaptunk egy alapos verést. A faluban az orvos, a pap és a tanár  vót az értelmiség, minden szülő azt szerette volna, ha gyereke orvos, pap, vagy tanár lesz. Akkor még a tanárnak  vót tekintélye a diák pedig tudta, hogy hol a helye. Mindenki megsüvegelte a tanítót, ha találkozott vele az utcán. Sokat köszönhetek tanáraimnak, mert megtanítottak, írni és olvasni, számolni és gondolkodni, becsülni a munkát és tisztelni a dolgozó embereket. Megismertették velem a szépet és a jót, a becsületességet és a mások iránti tiszteletet. Az osztály harmada cigány  vót és nem tettünk különbséget egymás között, sem a diákok, sem a tanárok nem  vótak kirekesztőek. Akkoriban kötelező  vót az iskolaköpeny, ami egyenlőséget sugallt, eltakarta, hogy egyikünk – másikunk kicsit szegényebb anyagi körülmények között élt. A tornacipő orra ki  vót vágva mindenkinek, mindenki szegény  vót és mégis mérhetetlenül gazdag. Generációk nőttek fel egy liberális oktatáspolitikának köszönhetően, így a mai felnőttek és gyerekek csak az árát tudják a dolgoknak, de nem ismerik az értékét. Ha a másiknak nem  vót tízóraija, elfeleztük vele. Szegényebbek  vótunk az biztos, de fegyelmezettebbek is és talán a szívünk is nagyobb  vót. Kopott összefirkált padok, középen a kalamáris tartó lyuk, a plajbász, a penna vagy a kalamáris, rozoga székek, öreg tanári asztal, a tábla kockás és vonalas  vót és fekete, a kréta fehér, szorzótábla, abakusz, katedra, ami egy dobogó  vót azon állt a tanár ócska asztala és rozoga széke, ennyi  vót az iskola eszközkészlete, de a tanárok szeretete és fantáziája, mégis megtöltötte minden jóval a fejünket, ami az élethez kell. Az iskolatáska tartalma fa-tolltartó, ceruzák, radír, füzetek és könyvek kékbe öltöztetve, órarend, vonalzók, körző, mártós toll, tinta, itatós, korongok, ecsetek vízfesték, gyúrma, piros tubusos technokol rapid ragasztó, és uzsonna, egészségügyi csomag, tornafelszerelés, ellenőrzőkönyv. A templom mellett  vót az iskola, pontosabban a paplak mellett, olajos hajópadlója  vót, cserépkályhával fűtötték fel az osztályokat. Az egyik templomnál ;kéki józska;, a másiknál ;csuta; koldult minden nap. Karizmatikus tanárok tanítottak minket a munkára és az életre. Hatalmas szakadék húzódik a két iskolarendszer között térben és időben, gondolkodásban és szemléletben. Elképesztő fejlődésen ment át az oktatás az elmúlt évtizedekben, hogy hova tart az más kérdés. A tízórai kakaó  vót egy kiflivel. Pajtást olvastunk és kék kisdobosok  vótunk. Gyűjtöttük, az iskolai takarékbélyegeket. A tornacipő kék  vót, a kis gatya fekete, és hozzá fehér atléta. Úttörőként, piros nyakkendő és síp, majd ifjú gárda egyenruha.

A tanítóbácsi folyton arra emlékeztetett, hogy egyenes háttal üljünk az asztalnál, a csípőnket nyomjuk hátra, a könyökünket támasszuk meg a padon, így egyrészt rendesebben kapunk levegőt tanulás közben, másrészt nem kapunk gerincferdülést, akkoriban kötelező  vót az órán a hátunk mögött összekulcsolt kézzel ülni, ami szintén az egyenes testtartás miatt  vót fontos.  vót gyakorlati óra, ahol a kertészkedést tanultuk meg. A gyerekek fegyelmezetten ültek a padsorokban, és odaadó figyelemmel hallgatják a tanárt. Akkoriban már a puszta közbeszólás is rendbontásnak, fegyelmezetlenségnek számított. Mit akartunk mi gyerekek? Azt, hogy hagyjanak minket játszani. Mit akartak az akkori szülők? A szülők szerették volna, hogy a gyerekünk boldoguljon az életben, hogy olyan, munkája legyen, amit szívesen csinál, hogy rendes ember váljon belőle. Ezt az antagonisztikus ellentmondást, csak szelíd erőszakkal lehetett orvosolni. Mi nem tudhattuk még akkor, hogy mi az, ami a mi épülésünket szolgálja, de szüleink, akik megtapasztalták a saját bőrükön, hogy milyen az, ha nem tanul az ember, görcsösen ragaszkodtak ahhoz hogy tanuljunk. Felnőttként rágyön az ember, arra, hogy szülei bölcs tanácsokkal látták el, és hálás érte, hogy erőltették a tanulást, mert most azért könnyebb az élete.

 

Kántor  voltam a református templomban

 

Nem könnyű szavakba önteni azt a varázslatos harmóniát, amit hallhatunk a templomban. Így jártam én is, 15 éves  vótam hét közben a gimnáziumba tanultam, de minden vasárnap a református templomba jártam. A mi templomunk elég puritán  vót, télen nagyon hideg  vót, de nyáron kellemes  vót, mert falai felfogták a meleget. Az előző kántor, aki a harangozó lánya  vót egyetemre ment, Kemenesi Tibor tiszteletes Úr, az Istentiszteleten kiprédikálta hogy új kántort keres a templomba. Amikor meghallottam, felcsillant a két szemem, és otthon elmeséltem szüleimnek, akik nagyon meglepődtek. Szép de igen nehéz hivatás, nem gyereknek való mondta Édesapám, de én kitartottam elhatározásom mellett. Mindig vonzódtam a zenéhez,  vót egy kis harmónikám, azt nyúztam naphosszat, de az orgona hangja a szívemig hatolt, nagyon vágytam rá, hogy megtanuljak rajta játszani. Több jelentkező is  vót erre a megtisztelő feladatra, de az elhatározásukhoz a kitartásuk nem  vót elég. Isten segítségével, lassan megtanultam játszani, bár eleinte csak suszterbasszusban, de később, mikor már átláttam az összefüggéseket egyre kifinomultabban és árnyaltabban játszottam. Az orgona elég régi  vót és nem  vót felhangolva szerintem már évtizedek óta, de nekem akkor is földöntúli  vót az a harmónia amit ki lehetett csalni belőle. A kántorizálás persze több, mint eljátszani egy zsoltárt, meg van a liturgiája az istentiszteletnek, amit szintén meg kellet tanulnom. A koráll tartalmazta az énekek és zsoltárok kottáit, külön a bal és a jobb kéz által lefogható billentyűket és a lábpedál játékát. Nem  vót könnyű összehangolni a kezek és a lábak munkáját. A mi orgonánk aerophon típusú levegővel megszólaltatott hangszer  vót, amit elektromos áram működtetett. A parókián  vót egy faragott ütött kopott öreg harmónium, azon gyakoroltam délutánonként, amit lábban kellet taposni, amitől estére olyan izomlázam  vót, hogy alig bírtam haza biciklizni. A templomi orgona végén is  vótak a taposók, vagy fújtatók, amiket akkor használtak, ha nem  vót áram. A játszó asztal a játszó szekrénnyel egybe  vót építve. A sípok a szélládán mögöttem helyezkedtek el, amik horganyzott orgonalemezből készültek. Régi ütött kopott manuálja meg  vót sárgulva már a napsütéstől. A manuál 4,5 oktávos  vót és ehhez jött még a két oktáv a pedálokban. A billentyűket a szélládával a traktúra kötötte össze, amin a kántor foglalt helyet. A fújtató csatornát és a szélládát a szélcsatorna kötötte össze, ami olyan  vót mint egy kovácsfújtató régen. Mögöttem a korpus hatalmas  vót és széles, alacsony  vótam nem is látszottam ki belőle csak a hangokból lehetett következtetni, hogy alighanem ül ott valaki. Az orgonaszekrény rezonanciája felerősítette a sípok hangját. A prospekt sípok olyan hosszúak  vótak hogy majdnem a plafonig értek. A klaviatúra fölött  vótak a regiszterek. Más orgonákon több manuál található ezen csak egy  vót. A lábfújtató deszkából  vót és bőrrel  vót összekötve és amikor ráléptünk levegőt préseltünk a szélcsatornába. Nekem elektromos ventilátor biztosította a megfelelő légnyomást, aminek visszaáramlását egy beépített fojtószelep  vót hivatott megakadályozni. A játék során fontos az összhangzás, amit regiszterek segítségével oldottam meg. Bár nem  vót felhangolva az orgona, mégis csodálatos harmóniát lehetett teremteni, ha kellő gonddal válogattam össze hangokat. A billentyűrekeszes ládánál a regiszterek hatására jól a összeolvad, és pontosan egymáshoz hangolódnak a tercek. Minden egyes hang tehát tiszta hangolású és hangszínben egységes. A hallgató a három egyidejűleg megadott hangot világosan felismerheti. A játék folyamán az összes szólam tisztán és érthetően hallatszik. Akusztikai szempontból az elektromos traktúra tisztább polifonikus hangzást biztosít. Az orgonán az egyes sípsorok saját hangszínén túl különböző hangszíneket úgy tudunk előállítani, hogy különböző magasságú felhangokat kapcsolunk az alaphanghoz. Tulajdonképpen mesterségesen állítunk elő különféle hangszíneket. Egy orgonista így nemcsak a kész alapregiszterekkel tud más-más hangot megszólaltatni, hanem a felhangok keverésével is, mint a kvintregiszterek, tercek és szeptimek, a nónák segítenek. Az orgonán található kopulál segítségével a manuál regiszterei a pedálon is megszólaltathatók, azonos hangfekvésben vagy oktávnyi eltolódással is. természetesen egy kapcsolóval valamennyi regiszter és kopula egyszerre iktatható be, amikor is az orgona maximális hangerővel szól, ilyenkor még a szomszéd utcán is hallani lehetett az orgona földöntúli hangját, míg a ;Pleno; segítségével az összes regisztert ki lehetett kapcsolni, a kopulák nélkül. A templom akusztikája kiváló  vót, a felerősített és visszaverődött hangok megtöltötték a hajót és a kupolát. Amikor, nagyon ritkán a tiszteletes úr megajándékozott egy kis Bach muzsikával, szégyenkeztem, hogy milyen messze is vagyok a nagyoktól. 30 éve nem jártam, abban a templomban, talán már meg sincs az a régi orgona, persze, aki egyszer beleszerelmesedik az orgona polifonikus földöntúli hangjába, az egy életen át rabja lesz, mert ő a hangszerek királynője...

 

A föld szeretete a művelés szépsége

 

Sokat kell dolgoznunk, a föld nem adja ingyen a jó termést. Az élet patináját az elvégzett munka csiszolja fényesre. Az élet legszebb pillanatai azok, amikor megküzdünk a kihívásokkal. Augusztus 20.-a van, megérett a nem tudom szilva, nagyon fúj a szél, le kell szedni, amíg le nem veri a fáról. Minden kornak megvannak az uralkodó eszméi, divatos talmi ideái. Mi olyan korban élünk, ahol a tudás bűn, a munka szégyen, és akik nem tanultak azoknak sérti legjobban a büszkeségét. Ingyen tízórai, ingyen ebéd, ingyen uzsonna az iskolákban a gyerekeiknek, ingyen ebéd az önkormányzattól, ingyen iskolaszer, ingyen gyógyszer, igazuk van, minek dolgozzanak érte, ha ingyen is megkapják. Közmunkások sepregetést imitálnak a hivatal előtt. Mi többdiplomásként dolgozunk helyettük a munkahelyen, és a földeken is, hogy az élősködőknek legyen miből lumpolni. Csak panaszkodnak, hogy nincs munka, de amikor van, akkor csak kifogásokat keresnek, hogy miért nem gyönnek dolgozni. Inkább nélkülöznek, és várják a segélyt. Ez a mai magyar valóság. Megint elérkezett a szilvaszedés ideje. 39 fok van árnyékban. A rekkenő augusztusi hőség próbára teszi az erőnket és a kitartásunkat. Az emberek repülőnapra, falunapra mennek mulatni, este tűzijátékot néznek, isznak, esznek, dorbézolnak, de vajon miből, ha nem dolgoznak? míg mi hajnal négytől este kilencig húzzuk az igát, hogy a sok here megélhessen. Próbálunk némi enyhülést keresni a fák árnyékában, a pillanatnyi szellőben, ami alig lebbenti meg a fák ágait, ami nem  vót több mint egy felrebbenő galamb szárnycsapása. Mire a vizet a kúttól beviszem a fák közé, már meleg élvezhetetlen és nem oltja a szomjat. A széltől lehullott szilvát összeszedjük a fa alól és kihúzzuk a fóliát és lerázzuk a szilvát a fáról. A rigmus szerint; a szilvaszedéshez meg kell alázkodni az embernek, vagyis csak térden csúszva lehet dolgozni, mert nincs több hely az ágak alatt. Ami fennmarad azt egy hosszú azsaggal verjük le. A nap végére a fájdalomtól leszakad a karunk. A levert szilvát még csúszdázzuk és megmossuk, csak ágak és levelek nélkül tisztán használhatók fel. Csak az egészséges ép szilvát szedjük (fel) le, abból lesz a kóser pálinka. A többször átfőzetett és finomított pálinkát eperfahordóban érleljük, így végül egy finom selymes szilvapálinkát kapunk. Otthon van aszaló is és persze főzünk belőle lekvárt is, de ez mind sok munkát jelent. A lekvárhoz kimagvazzuk a szilvát, újra megmossuk, és még egyszer átválogatjuk. Amikor meg akarják venni a lekvárt vagy az aszalt gyümölcsöt drágállják az árát, de nem gyönnek el napszámba dolgozni, hogy megismerjék, mennyi munka van vele. A szilvalekvár főzése is hajnaltól késő estik tart, a nap végére olyan fáradt az ember, hogy már éjszaka aludni sem bír. Az aszalóhoz vesszőből fonott széles kosarakat használunk, amibe csak a legnagyobb szilvák kerülnek. Persze ezeket a fákat egész évben gondozni kell, sok munka van vele. Ősszel megtrágyázni, Tavasszal a földjét tárcsázni, permetezni, a tövét felkapálni és fűnyírózni a fa alját szedés előtt. Amikor az ember megvesz egy hintaágyat vagy egy árnyékolót az erkélyre, mindenki irigykedve mondja, honnan van ennek rá pénze? De amikor dolgozni megyek, amíg a többiek csak lumpolnak, akkor nem gondolnak rá, hogy most keresi meg az árát. Gyerekkoromban azt mondták szüleim, tanulj fiam, ne kelljen a földet túrnod, mert a föld nehezen adja vissza a belé fektetett munka gyümölcsét. Én tanultam, mégis azok élősködnek rajtam, akik nem. Az élet legcsodásabb ajándékai általában viszontagságokba csomagolva érkeznek. Sajnálom azokat az embereket, akik kerülik az élet nehéz pillanatait, mert ők nem élnek igazán, túl sok időt veszítenek a kikerüléssel. Ezek az emberek unatkoznak, néznek ki a fejükből, lődörögnek céltalanul mint egy zombi. A dolgozó embernek sosem hosszú az élet, mert nem ér rá unatkozni. Scott Jurek ultramaraton futó írta, hogy a nehézségek legyőzése maga az élet. Aki az életben helyt akar állni, annak meg kell küzdenie a nehézségekkel. Az emberek szeretik a gyors, egyszerű megoldásokat, azokat, amelyek belátható időn belül hoznak eredményt, amelyekért semmit sem kell tenniük. Hálás vagyok Istennek, hogy nem tartozom közéjük.

 

Az én Nagyapám

 

Nagyapám egy különleges ember  vót, aki élete során hihetetlen tapasztalatokat gyűjtött és olyan értékeket hozott át a családjába, amelyeket sosem felejtünk el. Ő egyike  vót azoknak az embereknek, akiknek az élettörténete nem csupán egyéni, hanem az egész család számára inspiráló példát jelentett, tanulságokat és értékeket, amelyeket tőle kaptam, és azt, hogyan hatott rám és a családomra. Nagyapám túlélte a tanácsköztársaságot, az első világháborút, a második világháborút, az ellenforradalmat. Nehéz élete  vót, kevés jó jutott neki az életből, mégsem panaszkodott soha. Elfogadta a körülötte lévő világot olyannak amilyen. Olyan időszakban született, amikor a technológia és a társadalmi struktúra jelentős változásokon ment keresztül. Paraszt családból származott, és életét kemény fizikai munkában élte le. Az egyik legfontosabb tanulság, amit nagyapámtól tanultam, az a kemény munka értékének megbecsülése. Mindig elkötelezett  vót a munkája iránt. Az ő szorgalma és elszántsága inspirált engem is arra, hogy sosem adjam fel a harcot, bármilyen nehézséggel is találkozom az életben. Nagyapám emellett olyan értékeket is közvetített, mint az alázat és az önfegyelem, türelem és megbocsátás. Soha nem  vót hivalkodó vagy önhitt, hanem mindig alázatosan és tisztelettel viselkedett másokkal. Az önfegyelem példáját mutatta meg nekem, hiszen mindig mértékletes  vót az élvezetekkel és gondosan gazdálkodott az erőforrásaival. Az élet nem csak munkából állt nagyapám számára. Ő egy igazi természetkedvelő  vót, és a szabadban eltöltött időt mindig fontosnak tartotta. Gyakran mesélt nekünk gyerekkoráról, a Vártanyáról, az ott élő emberekről, a hétköznapjaikról, az örömökről és a bánatokról. Arra nevelt, hogy becsüljük meg a munkát és értékeljük annak gyümölcsét. Ez az értékrend segített nekem az élet egyensúlyának megtalálásában, hogy ne csak a munkára koncentráljak, hanem éljem az életet és élvezzem az apró örömöket is. Egy másik fontos tanulság, amit nagyapámtól kaptam, az a család értékének megbecsülése. Mindig fontosnak tartotta az összetartást és a családi kötelékeket. A családi összejövetelek mindig vidám események  vótak nála, és az értékeink és hagyományaink átadása mindig fontos  vót számára. Nagyapám élete során sok nehézséggel is szembe kellett néznie, de sosem adta fel. Az ő kitartása és rugalmassága példaértékű  vót számomra. Nagyapám emellett egy rendkívül szorgalmas és eltökélt ember  vót. Élete során sokféle munkát végzett, és sosem félt a kemény fizikai munkától. Az ő kitartása és munkabírása mindig inspirált engem, és megtanította, hogy nincs olyan cél, amit ne érhetünk el, ha keményen dolgozunk érte. A család mindig az első helyen számított nagyapám számára. Ő  vót az a személy, aki mindig összehozta a családot ünnepeken és eseményeken. Ő tanította meg nekem a család fontosságát és azt, hogy mindig támogassuk egymást a nehéz időkben. Nagyapám emellett egy rendkívül szorgalmas és eltökélt ember  vót. Élete során sokféle munkát végzett, és sosem félt a kemény fizikai munkától. Az ő kitartása és munkabírása mindig inspirált engem, és megtanította, hogy nincs olyan cél, amit ne érhetünk el, ha keményen dolgozunk érte.   Még a nehéz időkben is megtalálta a módját annak, hogy mosolyogjon és pozitív legyen. Sajnos, nagyapám már nincs velünk, de örökké emlékezetünkben él és az életünk része marad. Az ő életútja és tanulságai meghatározóak  vótak számomra, és mindig hálás leszek érte. Az egyik legmeghatározóbb tanulság, amit nagyapámtól tanultam, az a hála és az egyszerű értékek megbecsülése. Ő sosem panaszkodott az élet nehézségei miatt, hanem mindig hálás  vót azokért a dolgokért, amikkel rendelkezett. Ő tanította meg nekem, hogy az igazi gazdagság nem anyagi javakban, hanem a családi szeretetben, az egészségben és az egyszerű örömökben rejlik Az ő példáját követve próbálok minden nap jobb ember lenni, és továbbadni azokat az értékeket és tanulságokat, amelyeket tőle kaptam. Tőle tanultam meg a legfontosabb dolgokat: az egyszerű értékek megbecsülését, a hála fontosságát, a család szeretetét és a kemény munka értékét. Az ő öröksége tovább él bennem és a családomban, és mindig emlékezni fogok rá mint egy különleges emberre, aki mélyen befolyásolta az életemet. Nagyapám egy életre szóló tanítómester  vót, és hálás vagyok neki mindenért, amit tőle kaptam. Nagyapám az én szememben, a hétköznapok hőse.

Gyula bácsi meséje

 

A Rétköz akkora vót mint a tenger, itt minden falu vízben állt. Az építőanyag a sár a nád a vessző, és a fa, mivel csak ez vót. A sövény- vagy paticsfalú ház, bevált mert árvíz esetén nem dűlt össze az ágasok által tartott ház, csak a sárt vitte le róla az ár. A mereglye fal abban különbözött a paticstól, hogy a sövényfonás helyett vékonyabb hasogatott karók vótak 8–10 cm-re és azokat verték be szalmával kevert, vagy törekes sárral. A sövényfal mellett a szalmás sárból való rakott fal  vót elterjedve legjobban, mely télen meleg, nyáron hűvös. A vályogfalat kevésbé kedvelték a Rétközön, csak a tehetősebbek építkeztek abból. A vert fal az 1880-as években kezdődött. Nekünk még most is van szilvaaszaló. Egy méter magas, 40 cm széles, három oldalon göngyölt sárból való fallal, bekerített tüzelő  vót ez, elől 60 cm széles, 40 cm magas, íves szája  vót. Tetejére fűzfavesszőből fonott sövényt tettek, körül szélét csináltak, hogy a szilva le ne guruljon. A sövény alatt boltívesre tapasztották a szilvaaszalót, hogy a fonás meg ne gyulladjon az alatta égő tűztől. A bolthajtáson lyukak  vótak a meleg járására. Ha mégis megégett a fonás, újjal cserélték ki.  vót olyan hogy az aszalójának hátul kéménye vót a sövény tetején aszalódott a szilva az alatta égő tűztől, a nap melegsége pedig elpárologtatta a keletkezett gőzt. A szilvaaszalót napos helyen készítették mindig. Egy-két véka szilvát öntöttek az aszalóra egyszerre. Aki tüzelt, annak nem  vót szabad elaludni, különben a kutyák megették, a legények ellopták a szilvát. Három-négy nap alatt aszalódott meg a szilva az alatta pislákoló tűztől. Meleg nyári napokon nem fűtjük be az aszalót a tűtő napon ingyér aszalunk. A régi vályog ház két helyiségből állott; egyik a pitvar meg a konyha, a másik a szoba. Híjják nyári konyhának is a pitvart, mivel csak nyáron főztek itt, mégis inkább kéményaljának mondják a pitvar hátulsó részét. A Rétközben konyhának a pendelykémény alatt szabadtűzhelyet nevezik, szabad konyhának is mondják, mely a pitvar hátuljában 1 m széles, 1½ m hosszú, 80 cm magas, vályogból rakott, asztalszerű tákolmány vót. Gazdag helyen ez a konyha nem a hátulsó falnál, hanem előbb  vót, egészen a kémény alatt, úgyhogy kerül lehetett járni. Összejövetelkor, lakodalom, disznótor, temetés alkalmával használták. Ha keskeny vót, kipótolták szélesebbre deszkábúl, betapasztották meg karóval alátámasztották. A szabadtűzhelyen közepén égett a tűz, amit körülraktak cserépfazekakkal, így szállt fel a szabadkéménybe a füst, pendelykéménynek is híjták, négy árbuc vagy sátorfa tartotta, azonkívül, hogy a ház hátulsó falán, a pitvart elválasztó közfalakon és a füstgerendán is nyugodott. A sátorfára gúlaalakban vastagabb karókat helyeztek, vesszővel befonták, sárral betapasztották. Ebből folytatódott az egyenes kéménysíp nádból, deszkából, mely a füstöt kivezette és amelyet belől kitapasztottak. Vót úgy hogy kemence is készület a konyhába. A kémény csúcsát, sípját azonban mindig téglából kell készíteni. A kemence szája előtt 50 cm magas tüzelőpadka vót. A tüzelőpadkán vasháromlábon főznek, innen fűtik a kemencét is. E padka hátulján a kéményláb előtt olyan tűzhely van, mely kétoldalú, mintha két élére állított tégla vagy vályog volna egymáshoz közel téve, de az sárbúl van ez a kiskatlan. Magassága se nagyobb a vályognál, ezen van a krajszony oszt tüzelnek alá. A nagyobb huzat céljából kályhacsődarabot alkalmaznak a kis katlan hátuljába, a kéményláb mellé. A legtöbb helyen, öntöttvas főzőlapot raktak rá. Vót ahun nagy lapos követ tettek rá, azt hájjal, zsírral megkenve palacsintát, lapcsánkát, krumplilángost és halat sütöttek rajta. A szabadkényt felváltotta a zárt kemence és a sípkémény. A pitvarból a szobába lépve, az ajtó mellett találjuk a boglya-kemencét. Csonkakúpalakú. Más formájút a múltban sem ismertek. Alapját úgy készítették, hogy csak a kemencét körülvevő padkát rakták vályogból, a közepét földdel hordták meg. A tetejére hordott cserépdarabokkal, majd később a torockával együtt. A torocka fölé pelyvás sárt tapasztottak, ruhaverő súlyokkal lepüfölték, szinte fényes  vót. Olyan simára kiégett, mint a vastégla. A meleget a cserépréteg és a torocka tartotta. A kemence fenekét négyszögletes cserépből rakták ki. A régi boglyakemencének nádlészából  vót a váza, melyben három erős fűzfaabroncs  vót. A nádvázat a padkára ráállították, a tövénél kis cövekek tartják az abroncsot; a torok irányában  vót a második, amit a suttorok fájához kötnek; a harmadik fönt a tetején, rajta fadarabok. Erre jött a sár. A legtöbb sár a suttorkon, meg a kemence tetején van. Pelyvás, agyagos simább sárral kívül 5 ujjnyi vastagon, belül törekes sárból 5 ujjnyi vékonyan bekenik, amit pálcával két nap múlva körülvernek, hogy a sár megálljon rajta. A kemence falának 15 cm vastagnak kell lenni. Cigány vagy cigányasszony készített sokat. Régen a napraforgó górébul csinálták a kemence vázát, vagy venyigébül, fickavesszőbül. Három kéve kellett hozzá. Ha kész vót a megszikkadt, tüzeltek bele és bemázolták kívül. A tüzelés mindig a pitvarból történik, füstje a szabadkéménybe kerül s az viszi ki. A kemence száját kellő magasra kell hagyni, szebb kenyér sül benne, az alacsony szájú kemence felhúzza a kenyér haját. A kemencében először krumplit sütnek, meg lapcsánát. A kemencét télen melegítésre, azonkívül egész évben kenyérsütésre használják. Melegítés céljából naponként kétszer fűtötték be a kemencét náddal: jókor reggel meg estére. Kenyérsütéskor tudták mennyi venyige fűti fel a kemencét. Megkaparták a kemence fenekét végighúzogatják és szikráik, akkor már lehet vetni a kenyeret. Kalácssütéskor pedig félmarék búzakorpát vetnek be, mely ha lángra lobban, tovább nem fűtik. Sütnek még benne lángost, lepényt (=kis kenyér), vakarót, pogácsát, kalácsot, kásás bélest, bobájkát, görhe málét káposztalevélben, tököt, hurkát, kolbászt, pecsenyét és halat tepsiben, krompét. A lapcsánka úgy készül: lisztet, kevesebb reszelt krumplival összekevernek sóval megpergetve, ahol telik, zsírt is tesznek bele, tetejére is szírt  csorgatnak. Akkoriban a lovakat sült krumplival hizlalták ki eladásra, abrak nélkül, meg tavaszi szántásra. Két ló egy vékát evett meg és gabonaszalmát. De adták azt sertésnek is, sőt az ember is jóízűen fogyasztotta. Aztán pergeltek a kemencében káposztát; itt főzték töltött káposztát; paszulyt, borsót. Vizes tűzrevalót és őrölni való tengerit is a kemencében szokták szárítani. A kemence tetején szárad a gerjesztő, vizes ruha, ide teszik fel a sült tököt, meg éjszakára a málét. A kemence ajtajánál lustálkodott a macska, itt szárad a lábbeli, a kapca és régen itt állott kis faskatulyában a kénes gyufa. Mondják, hogy  vót olyan széles sut is, ahol a kisgyermek aludt. Az ajtónál  vót a padka végén két vályogmagas kis padka: a tőc, tőcike, hol a kősó állott, meg a morzsolkás (liszttel feldörzsölt kovászdarab, mit a korpaélesztő helyett használnak) kosár. A padka vót az öregek ülőhelye is hátul, a tüzelőfa és a kotlós csirkének is ez  vót a helye. Vót úgy hogy dücskő (fatő) égett, néha egész éjjel pislákolt, de tüzeltek benne zsombékkal, lápi tőzeggel (pozsnyik, zsidóbőr), kukoricacsutkával, góróval, gallyal, sőt  vót olyan, aki náddal, szalmával is főzött, szárított tehénszarral. A tűz köré rakták a laposfenekű cserépfazekakat, melyeket új korukban előre megdrótoztak, hogy a fenekük le ne váljon. Sütöttek főztek cserép lábasban bádog edényben, háromlábú cserépserpenyőben rántás, melegítés történt; cserépfazekakban a leves főtt; öntött vasfazékban tészta-, galuskafélék, fedelén, mely három kis lábbal ellátott, kecsege sült; roston a borjúhús és a nagy, kövér hal sült; nyárson halat, szalonnát, sódarhúst, újévi kopasztott malacot sütöttek. Jobb módú helyen vasmacska  vót, erre tették a fát, hogy jobban s könnyebben égjen, ágain forgatták a nyársat. Tepsiben sütöttek apró halat, pecsenyét, vas háromlábra tették, úgy tüzeltek alá. Bádogvilla, fakanál egészítette ki az idetartozó eszközöket. A mindennapi ételek ezek  vótak: leves, köleskása, puliszka, tengerikása, tört paszuly, aprókáposzta, ritkás galuska (= minden főtt tészta, a levestészták kivételével), lencse, krumpli, gulyáshús, túrós és diós laska. Ha megfőztek, dücskőt tettek alá, meleget is adott, világosságot is. A kemence szája előtt ülve, tüze világánál fontak, varrtak az asszonyok, olvastak, pipáltak, komáztak a férfiak lócán ülve éjfélig is. Nagyapám kemencéjét 1980-ban bontotta el. A földházak legtöbbjében csak kandalló  vót. Amikor még kemence nem  vót, kenyeret is a kandallóban sütöttek. Tányérnagyságú kovásztalan kenyér  vót ez és nem domború alakú, hanem kétujjnyi, lapos, lepényszerű. A kis kenyeret (az alföldi cipót), mely itt lapos, ma is lepénynek mondják. A lapos kenyeret úgy készítették, hogy a lisztet begyúrták vízzel és megsütötték hamuban, vagy vaslábra tették és parazsat kapartak alá. Nem fordították meg a másik oldalára. Gabonalisztből készült ez a kenyér, de mivel gabona kevés vagy alig termett, többnyire tengerilisztből sütötték. Egy taksás kettőt kapott egy hétre. A Rétközben van, vagyis  vót egy helyiség kandallóval, melyhez később a kemence került. Ez a ház, tehát lakóház és konyha egyszerre. A kandallót a házból fűtötték. Aztán van egy pitvar is, ami még nem konyha, hanem legfeljebb nyári konyha. Innen fűtik a kemencét. Itt  vót a konyhának nevezett szabadtűzhely, továbbá a tüzelőpadka, melynek közepén vasháromláb alá tüzeltek; hátulsó végén a kiskatlan, nyílt tűzhely, az ajtó felőli végén a katlan, zártabb tűzhely. A szoba és a pitvar tűzhelyeinek füstje a pendelykéménybe kerül és az viszi ki. A kandallót a spór szorította ki a házból, a pitvarban levő kiskatlan és katlan pedig átalakult, öntöttvas főzőlap kerülvén a tetejére, de legtöbb helyen, a szabadtűzhellyel együtt, a takaréktűzhely, rétközi nevén a vaskonyha szorította ki.

 

A pletyka falun

 

Az idő könyörtelenül elveszi azt ami őt megilleti. A kis ház kertjét belepte a gaz,  a bedőlt kerítés lécein szomorú zenét pengetett a szél, elkórhadt a pad az utcán. Hol vannak már a kontyosrádiók, a pletyakfészkek. Már a pletyka sem a régi. Mégis ártalmas a szóbeszéd, a pletyka, mert hírbe hozza a becsületes embert, oszt ha szájára veszi a falu, akkor arrúl senki nem mossa le többet a rágalmat. Az ember még a saját tapasztalatával szemben is képes hitelt adni a mendemondának, akár igaz, akár nem, ha sokat hallja. A paraszti összeesküvés,  megszója a falu, azt mondják rá, a rágalomhadjárat szép lassan végig vonul a falun, a kolocsmátul a templomig, a  vászonnép a fonótól a csigacsinálóig, ahun kaláka vót ott pletyka is.. Közösség formáló kapcsolat erősítő szerepe révén összehoz és kirekeszt egyszerre. A pletyka terjesztője, a középpontba szeretne kerülni. Szégyellje magát, az aki  a másikról rosszat gondol..  "Honi soit qui mal y pense" Buriska sokbeszidü pletykás lyán vót, egész nap be nem állt a szája, nem kellett az senkinek.  A kocsma előtt,  diskuráltak, politizáltak a férfiak, meg koholt vádakat híreszteltek rossz dógokat a másikrul. A templombúl hazafelé tartó fekete ruhás pletykaéhes vénlányoknak be nem állt a szája a kapuig. Én még csak rosszindulatú pletykát hallottam. Pedig a biblia óvatosságra inti az embert, “Kigúnyolja embertársát az esztelen, az értelmes ember pedig hallgat.A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot.” Példabeszédek 11,12-13 A szomszéd Marcsa, fél az urátul ezért a kerítéshez inti a Terkát oszt ott adja át az utcai padon szerzett friss híreket. Mindég hozzá kell tenni, de ez titok, tegyil lakatot a szádra, senki meg ne tudja, hát csak ez kell a Terkának, menten beköti a fejit oszt viszi a falu másik végire, a paphoz. A pletyka célpontja a pap  vót. A pletykás fekete svábbogarak ellepték a templomot és a paplakot. Ők hozták a misebort, a mintás terítőket, a poharakat, a butellát, még krajszonyt is hoztak neki, mosták a szennyesét és a függönyét, sikálták a vécéjét, mosták a gatyáját, felváltva főztek rá, telehordták a pincéjét borral, a fejét pedig telibeszélték a falu bűneivel, azt remélve, kiprédikálja majd azokat vasárnaponként. Vártam mikor kergeti ki őket, mint Krisztus a kufárokat, de ez nem történt meg. A sok álszent kriptaszökevény a templom előtt cserélt pletykát.  Fekete fejkendő, fekete pruszlik, fekete szoknya fekete lélek, töpörödött fekete alakok, a legbuzgóbb templomba járók, igazi szentfazekak, csupa ránc, odvas fogak, gyanakvó, fekete, csillogó bogárszemek, sárga pergamenbőr és éles kígyónyelv. Gyakran csak ülnek a padokban és pletykálnak, végigveszik az egész falut a Felvégtől az Alvégig, és elmondják mindenkiről a legrosszabbat. Aznap estefelé a bogarak a templom előtt pusmogtak, a havat sepertem a kereszt tövéről, nem hallottam jól őket, de aztán, mikor bementek, kíváncsiságból utánuk somfordáltam, és az előtérből hallgattam, hogy elkezdenek imádkozni, halkan, de azért ki lehetett venni, mit akarnak. Hallgattunk egy kicsit, nekem már nem  vót mit mondanom erről a gonoszságról, ami a falunkban felütötte a fejét, ő meg a gondolataiba mélyedt, eztán felállt, lesimította ruháját, vállamra tette kezét, és azt mondta, megkérdi a másik felet is, A templom tetejének felújításáról beszélnek majd, de akkor megkérdi, mi a helyzet ezekkel a közös imádkozásokkal, mi ezeknek a célja. Kiugrasztjuk a nyulat a bokorból, nem kell aggódnia, mosolygott az ifjú pap, de nem tetszett ez a mosoly, se a tekintete, ezért  vót az, hogy amikor megjött az a vén kígyó, a kétágú nyelvű, hátul, a paplak mögött, a cefréshordóra állva bemásztam a vécé ablakán, így a folyosón keresztül, a nyitva hagyott ajtón át mindent hallottam, mindent, amit beszélnek, még azt is, amit nem kellett volna. Eleinte persze valóban a pénzügyekről és építési cégekről tereferéltek, aztán a vége felé az ifjú pap elővette a témát, akkor, amikor már azt hittem, csak engem hiteget ezzel a nagy bátorsággal. Csönd telepedett a szobára, és én is visszafojtottam a lélegzetem, de aztán már nem bírtam, mert nem jött válasz, és az ifjú pap se bírta, mert megszólalt, folytatta, és ekkor megfordult velem a világ, hisz azt mondta, hogy ha így van, akkor neki segítségre lenne szüksége, egy ügyet el kellene simítani, hisz Marcsáék talán észrevették, milyen gondterhelt, és hogy mennyiszer van távol, mondta óvatosan, szép lassan, de az öregasszony a szavába vágott, hogy a fattyúról van szó, ugye, atyám. Na, erre lett csak igazán csönd, még a szú percegését is hallottuk, aztán az ifjú pap csak hebegett-habogott, hogy a test bűne, az ördögi kísértése, és ő gyenge  vót, mit lehet tenni, megesik, de a Marcsát nem érdekelte  a szabadkozása, közbevágott, nagy dölyfösen és hidegen, mert most már nyeregben érezte magát, mondván, régóta tudják, hogy szeretője van az ifjú papnak a városban, de azt csak pár hete hallották, hogy a lány vagy asszony megesett. Már csak azt kell tudniuk, hány hónapos terhes, mire az ifjú pap megmondta, hogy három, mire a Marcsa rávágta, akkor még megoldható, el lesz intézve atyám, nem kell aggódnia. Csak a gyerek, kérdezte az ifjú pap, mire Marcsa jóváhagyta nagy kegyesen, csak a gyerek, és ekkor az ifjú pap egy nagyot sóhajtott, szinte még én is éreztem a fürdőben, a vécékagylóba kapaszkodva a szelét, és csak bámultam a csempét, ami tükörsima  vót, és makulátlan fehér, majdhogynem tökéletes, és alig hallottam, hogy a Marcsa még megkérdi, ki  vót az, aki beszélt rólunk, de mielőtt elhangzott a nevem, már mozdultam, másztam, így odafenn, az ablakból, épp hogy elcsíptem az ifjú pap válaszát, aztán lehuppantam a földre a paplak mögött, és futni kezdtem, ki a mezőre, fel a dombra, át a tarlón, be az kiserdőbe, keresztül bozóton, patakon ki a világbul...

 

 

 

 

Boszorkányok a faluban

 

 

Olyan nagy falu vót Demecser, hogy még vármegye gyűlést is tartottak benne eccer. Vótak bizony sokan, boszorkány-égetések meg karóba huzások is, de azok olyan régen vótak, hogy emlékük is alig maradt fenn, Kisvárdán vótak a perek, megyeszerte ma is emlegetett büdi boszorkányt és annak esetét kivéve, a kiről ma is röpked a szálló ige, amennyiben a szabolcsvármegyei ember vagy asszony, akire megharagszik és nagyon házsártosnak tartja, ma is elég gyakran használja azt a hasonlatot, hogy olyan, mint a büdi boszorkány, vagy hogy égessék el, mint a büdi boszorkányt. Eta néni mesélte, hogy ükapáink idejibe vótak még boszorkányok, azt mondták rájuk az ördöggel cimborálnak. Sokféle fehérnéppel találkoztam, aki biztos boszorkány vót.élőholt tá vótatása, átok rontás levétele, delejezés, lidérc űzés. Persze vótak boszorkányok is. Vót aki az ártó mágiát használta rontásra, igézésre, vót aki a varázslásban vót jó, szemfényvesztő, ártó, gonosz asszon, meg vótak a méregkeverők, akik 100 féle gyilkos növényt ismertek annak főzetét adták embernek állatnak, más vót a javasasszony, aki ráolvasást gyógyítást meg jóslást végzett. Strigának nevezték azokat az asszonyokat, akik éjszaka állatalakot öltöttek, és nyomasztó látomásokat okoztak. Vót akit addig kínoztak amíg mindent be nem valott vagy abbul meg nem hótt. Vót olyan is aki holló képében az ablakon bényerétettél, hol fejedet ruhával betakargatván az föllebb vett Asszont jésztegette, meg rontotta, úgy hogy tíz hétigh Sínlődött miátta. Szemmel elrontván az Gyermeket az meg is holt,  midőn a pandúrok megfogattak, hogy ha ütet elvisznek áristomra, utána még hárman gyönnek. A másik meg edénbe összve timporált Búza, Korpa, Soó, Tégla és Foghajma átal, melyet a Csorda járásban elröjtött 16 darabbul álló marhák azonnal a sok járások és étlenségek után el vesztenek, azon tétemény föl vételével pedigh, és vízben vettetésével az marhák Szemlátomást meg jobbultak. Szerencsére Mária Terézia betiltotta, 1756-ban a boszorkányüldözést. Amúgy a rendzavarási ügyben a vizsgálattal János ajaki parochus bizatott meg, aki egyszersmind borsovai alesperes  vót.

 

A Rétköz emlékei

 

    A vízzel körülvett 30 rétközi faluban nem vót más csak sár, meg nád. A sarat, nádat, vesszőt, fát a roppant rétség bőven szolgáltatott. Az egyszerűbb házak fala nádból készült. Legáltalánosabb  vót a sövény- vagy paticsfalú ház, mert árvíz esetén nem dűlt össze az ágasok által tartott ház, csak a sárt vitte le róla az ár. A mereglye fal abban különbözött a paticstól, hogy a sövényfonás helyett vékonyabb hasígatott karók  vótak 8–10 cm-re és azokat verték be szalmával kevert, vagy törekes sárral. A sövényfal mellett a szalmás sárból való rakott fal  vót elterjedve legjobban, mely télen meleg, nyáron hűvös. A vályogfalat kevésbé kedvelték a Rétközön, csak a tehetősebbek építkeztek abból. A vert fal az 1880-as években kezdődött. Mielőtt a ház tűzhelyeiről szólnék, megemlítem azt a legkezdetlegesebb tüzelőt, mely régen a padlás nélküli istállóban annak földjén  vót. Az istálló piacán, a jószág és az ajtó közötti üres helyen, téli estéken fával tüzeltek az ott tanyázók, amit körülültek a földön gubában, vagy az aljazáshoz használt sásból tettek magok alá ülőkét. A szárazmalom házában is így tüzeltek egész éjjel, különösen ünnep előtt, a szeresek, míg rájok került a szer, hogy meg ne fázzanak.

    Ezelőtt majd minden kertben  vót szilvaaszaló. Egy méter magas, 40 cm széles, három oldalon göngyölt sárból való fallal, bekerített tüzelő  vót ez, elől 60 cm széles, 40 cm magas, íves szája  vót. Tetejére fűzfavesszőből fonott sövényt tettek, körül szélét csináltak, hogy a szilva le ne guruljon. A sövény alatt boltívesre tapasztották a szilvaaszalót, hogy a fonás meg ne gyulladjon az alatta égő tűztől. Retkoz regi tuzhelyei 1 abraA bolthajtáson lyukak  vótak a meleg járására. Ha mégis megégett a fonás, újjal cserélték ki. Paszabon Bíró Lajos aszalójának hátul kéménye  vót. a sövény tetején aszalódott a szilva az alatta égő tűztől, a nap melegsége pedig elpárologtatta a keletkezett gőzt. A szilvaaszalót napos helyen készítették mindig. Egy-két véka szilvát öntöttek az aszalóra egyszerre. Aki tüzelt, annak nem  vót szabad elaludni, különben a kutyák megették, a legények ellopták a szilvát. Három-négy nap alatt aszalódott meg a szilva az alatta pislákoló tűztől.

 

Rétközi házak

 

A legegyszerűbb ház két helyiségből állott; egyik a pitvar, másik a ház. Az ilyent egyvégű háznak hívták. Míg az Alföldön a pitvar a tornác a konyha eleje, első része, itt a Rétközön az egész konyhát értik alatta. Az igaz, hogy hívják nyári konyhának is a pitvart, mivel csak nyáron főztek itt, mégis inkább kéményaljának mondják a pitvar hátulsó részét. A Rétközben konyhának a pendelykémény alatt szabadtűzhelyet nevezik, szabad konyhának is mondják, mely a pitvar hátuljában 1 m széles, 1½ m hosszú, 80 cm magas, vályogból rakott, asztalszerű alkotmány  vót. Gazdag helyen ez a konyha nem a hátulsó falnál, hanem előbb  vót, egészen a kémény alatt, úgyhogy kerül lehetett járni. Összejövetelkor, lakodalom, disznótor, temetés alkalmával használták. Ha keskeny  vót, kipótolták szélesebbre deszkával, mit betapasztottak és karóval alátámasztották. A konyhának nevezett szabadtűzhelyen nem alátüzeltek az edénynek, hanem a közepén égett a tűz, amit körülraktak cserépfazekakkal, tehát oldalát járta a láng, füstje egyenesen szállott fel a szabadkéménybe. Ha esett az eső, teknőt tettek a konyhára, hogy fel ne ázzon. A konyha alja üres  vót, a tűzifa helyéül szolgált, de az egy-két hetes csirke is ott hált. Olyan öregek is élnek még, akik tudják, hogy a konyha alját kemencének is használták.

    A konyha (szabadtűzhely) fölött szabadkéményt, vagy ahogy kiszélesedő aljáról nevezik, pendelykéményt, négy árbuc vagy sátorfa tartotta, azonkívül, hogy a ház hátulsó falán, a pitvart elválasztó közfalakon és a füstgerendán is nyugodott. A sátorfára gúlaalakban vastagabb karókat helyeztek, vesszővel befonták, sárral betapasztották. Ebből folytatódott az egyenes kéménysíp nádból, deszkából, mely a füstöt kivezette és amelyet belől kitapasztottak. A 70-es években kezdődött a vályogból vagy téglából rakott bolthajtásos kémény, melynél a sátorfákat a félméteres oldalú kéménylábak helyettesítették. A kémény sípját azonban mindig téglából kell készíteni.  A kemence szája előtt, rendesen a kéménylábak szélességében húzódik a 35–45–50 cm magas tüzelőpadka . A tüzelőpadkán vasháromlábon főznek, innen fűtik a kemencét is. E padka hátulján a kéményláb előtt olyan tűzhely van, mely kétoldalú, mintha két élére állított tégla vagy vályog volna egymáshoz közel téve, de ami sárból van. Magassága se nagyobb a vályognál. Erre a két sároldalra teszik a főzőedényt és tüzelnek alá, ezt kiskatlannak mondják , talán azért, mivel ennek a 12–15 cm magas oldalnak növekedéséből áll elő a katlan, amely már zártabb tűzhely. Sok helyen két vasrudat tesznek keresztül a két oldalra, hogy kisebb főzőedényt is helyezhessenek rá. Újabban boltban vásárolt öntöttvas főzőlapot tesznek a kis katlan alacsony falára és azon főznek. Nagyobb huzat céljából kályhacsődarabot alkalmaznak a kis katlan hátuljába, a kéményláb mellé. Ez a kezdetleges tüzelőhely ma már nem sok háznál van meg, a kifejlődött katlan váltotta fel.  már a katlant is átalakították legtöbb helyen, öntöttvas főzőlapot tettek rá A mai öregek még emlékeznek arra, hogy gyermekkorukban sok háznál vót a hegyekbül hozott lapos kő, amit rátettek a kiskatlanra, felmelegítették és hájjal, zsírral megkenve palacsintát, lapcsánkát, krumplilángost és halat sütöttek rajta. A szabadkényét legtöbb helyen elbontották (1908 óta szabály-rendeletileg tilos az építése), a pitvart lepadlásolták, a tüzelőpadkát pedig bekerítették fallal, annyi nyílást hagytak rajta, ahonnan a kemencét tudják fűteni és a bekerített padka fölé, a kemence szája irányában rakták az úgynevezett egyenes vagy sípkéményt. A füst tehát most egyenesen száll fel a kemence szájából a keskeny sípkéménybe. A bekerített padkára húzzák a tüzes pernyét, ott hűl ki. A kemence szája előtt most is szoktak főzni két élére állíott téglán, melyre ha távolabb vannak egymástól, vasrudat, legtöbbször kerékráfdarabot tesznek keresztben s ráhelyezvén a főzőedényt, tüzelnek alá; vagy pedig vas háromlábra teszik az edényt, használják a háromlábú öntöttvas fazekat is. Ha a pitvart a füstgerendánál, az átellenes kéménylábak között elrekesztették fallal, úgyhogy a kémény alá csak a falban kihagyott ajtón lehetett bemenni, akkor a pitvar elkerített hátulsó részét füstháznak nevezték.

    A pitvarból a szobába lépve, az ajtó mellett találjuk a boglya-kemencét. Csonkakúpalakú. Más formájút a múltban sem ismertek. Alapját úgy készítették, hogy csak a kemencét körülvevő padkát rakták vályogból, a közepét földdel hordták meg és lebunkózták. A Tiszarádon nyert értesülés szerint a padka sokszor nem vályogból rakott, hanem rövid oszlopok vannak leütve a földbe és befonva vesszővel, amit aztán betapasztottak. Ezután hordták bele a földet, amit lebukóztak a tetejére hordott cserépdarabokkal, majd később a torockával együtt. A torocka fölé pelyvás sárt tapasztottak, ruhaverő súlyokkal lepüfölték, szinte fényes  vót. Olyan simára kiégett, mint a vastégla. A meleget a cserépréteg és a torocka tartotta. A kemence fenekét négyszögletes cserépből (32 darab kell hozzá) 1885-től kezdve rakják.     A boglyakemencének nádlészából  vót a váza, melyben három erős fűzfaabroncs  vót. A nádvázat a padkára ráállították, a tövénél kis cövekek tartják az abroncsot; a torok irányában  vót a második, amit a suttorok fájához kötnek; a harmadik fönt a tetején, rajta fadarabok. Erre jött a sár. A legtöbb sár a suttorkon, meg a kemence tetején van. Pelyvás, agyagos simább sárral kívül 4 ujjnyi vastagon, belül törekes sárból 3 ujjnyi vékonyan bekenik, amit pálcával két nap múlva körülvernek, hogy a sár megálljon rajta. A kemence falának 12–15 cm vastagnak kell lenni. Cigány vagy cigányasszony készített sokat. A jó készítésű kemence 10 évig eltart, a rossz, mihamarabb megrepedezik. A 60-as évek után napraforgó góróból csinálták a kemence vázát. Három kéve kellett hozzá. Ha kész  vót a megszikkadt, tüzeltek bele és bemázolták kívül. A tüzelés mindig a pitvarból történik, füstje a szabadkéménybe kerül s az viszi ki. A siket kemencét, mely nem melegít, mivel nem jó földből való, és ha az egér belefészkel, elbontják. A kemence száján levő előtő venyigéből, fickavesszőből fonott, amit sárral betapasztanak. A kemence száját kellő magasra kell hagyni, szebb kenyér sül benne, az alacsony szájú kemence felhúzza a kenyér haját. A kemencében először krumplit sütnek, meg lapcsánát.     A kemencét télen melegítésre, azonkívül egész évben kenyérsütésre használják. Melegítés céljából naponként kétszer fűtötték be a kemencét náddal: jókor reggel és délután. Kenyérsütéskor tudni kell, hány dugat (egy dugat: fél ölecske) égjen el benne, válogatva hol egyik, hol másik oldalában, amikor már jó tüzes. Ha a pemetvízből kivett szivanóval a kemence fenekét végighúzogatják és szikráik, akkor már lehet vetni a kenyeret. Kalácssütéskor pedig félmarék búzakorpát vetnek be, mely ha lángra lobban, tovább nem fűtik. A kemencék nagysága a család és cselédség száma szerint változik s ahhoz képest sütnek benne 4, 6, 9, 11, 13 kenyeret. Sütnek még benne lángost, lepényt (=kis kenyér), vakarót, pogácsát, kalácsot, kásás bélest, bobájkát, görhe málét káposztalevélben, tököt, hurkát, kolbászt, pecsenyét és halat tepsiben hasurára (egymás mellé kötözött nádszálak) téve. És amit először kellett volna említenem, krumplit. Ezelőtt a lovakat sült krumplival hizlalták ki eladásra, abrak nélkül, meg tavaszi szántásra. Két ló egy vékát evett meg és gabonaszalmát. De adták azt sertésnek is, sőt az ember is jóízűen fogyasztotta. Aztán pergeltek a kemencében káposztát; itt főzték töltöttkáposztát; paszulyt, borsót. Vizes tűzrevalót és őrölni való tengerit is a kemencében szokták szárítani.

    A kemence tetején szárad a gerjesztő, vizes ruha, ide teszik fel a sült tököt, meg éjszakára a málét. A kemence torkán, vagyis a suttorkon van a macska pihenőhelye, itt szárad a lábbeli, a kapca és régen itt állott kis faskatulyában a kénes gyufa. Mondják, hogy  vót olyan széles torok is, ahol a gyermek meghált. Az ajtónál  vót a padka végén két vályogmagas kis padka: a tőc, tőcike, hol a kősó állott, meg a morzsolkás (liszttel feldörzsölt kovászdarab, mit a korpaélesztő helyett használnak) kosár. Hívják dunogónak, vagy dohogónak is, mert az öregek ülőhelye ez itt hátul. És mondják piszegőnek is, mert a rossz gyereket büntetésből ide állítják.  A rétközi háznak nevezetes és kiemelésre méltó tartozéka a kandalló, mely az alföldi szobákból hiányzik. A kemence megett a sarokban  vót a helye. Minden háznál  vót. Ma már nincs meg a Rétközön, de a helye könnyen felismerhető, ahol a kemence és a ház fala között nagyobb helyet találunk (10. ábra). Nagy szobában nagy kandalló, kis szobában kisebbszerű  vót. Tüzelőhelye magasságban és szélességben a mai kemence padkájával egyezett, néha alacsonyabb  vót, némely esetben a földtől 15–20 cm-re. A kovácsműhelyek szikra fogójához hasonló füstfogó sátorát, mely a padlásig ért, két karó tartotta, nagyobb kandallónál vályog, kő, vagy vasoszlop. A sátor sövényből fonott, amit betapasztottak iszapos sárral alul, fölül. A kandalló eleje és a kemencefelőli oldala nyitott  vót, ritkább esetben a kemence felől jó tenyérnyi magas oldalt raktak. A sátor alatt a falban vágott kürtőlyuk szívta ki a füstöt a pitvarba és a pendelykéményen ment ki a szabadba. Ha nem jó huzatja  vót a kandallónak, füstfellegben állott a szoba, úgyhogy szellőztetni kellett. Éjszakára bedugták a kürtőlyukat szakajtókosárral, vagy szalmával, mit rongyba, szákdarabba tettek. Sárdugó is  vót erre a célra. Minden héten kiseperték a kürtőt. Vót ahon parazsat éjszakára nagy hidegben a szoba közepére, a földre kaparták ki. Ez nem a ház hátulsó falánál a sarokban, hanem a kemence mellett van, úgyhogy a falnál levő zugolyba oda lehet állani vagy ülni melegedés céljából. E kandallónak csak egyik oldala nyugszik a padkán, a másikat padkamagasságú (65 cm) karók tartják; alja tehát üres. De ha a padka egészen a hátulsó falig ért is, a kandalló alatt akkor is hagytak lyukat a tüzelőfa részére. A kotlós csirkének is ez  vót a helye, míg ki nem eresztették. A kandalló tüzelő főzőhelye 57 x 46 cm méretű. Sátora 1 m magas.  Nagy szobában néha két kandalló is  vót, egyik a szokott helyen, a kemence megetti sarokban, a másik a szoba elején. Ez utóbbinak a füstje a szabadba ment ki az utcára, vagy az udvarra. Egyszerre tüzeltek mind a kettőbe, mert az erős télben az egyszárnyú egyes ablakon jött a hideg befele. A nagy kandalló hosszú (2–3 m), ereszes sátorát a tetején egyenesre pótolták ki és fekvésre használták éjszakára, napközben ruhát, napraforgót stb. szárítottak rajta. Az ilyen nagysátrú kandallóban két helyen is tüzeltek néha, ha sok  vót a falék. Ha a parazsat széjjel szirtolták, teregették és a kürtőt bedugták, a gyerekek beültek a sátor alá a vályogpadkára, melynek tulajdonképpeni rendeltetése az  vót, hogy arra tették keresztbe a tűzifa egyik végét a könnyebb égés okából. Ugyanezt szolgálta a vasmacska is. A füstfogó nemcsak ereszes sátorú, hanem kockaalakú is  vót, tetején nagy sárgomb, azon egy kisebb  vót a dísz. A gombnélküli sima tetőn panyéron (gyékény élesztőszárító) száradt a komlós pár, ott állott üvegben a savó, ecet. A sütőkemence felső részéhez hasonló kereksátorú kandallót is készítettek.

    A kandallóban dücskő (fatő) égett, néha egész éjjel pislákolt, de tüzeltek benne zsombékkal, lápi tőzeggel (pozsnyik, zsidóbőr), kukoricacsutkával, góróval, gallyal, sőt  vót olyan, aki náddal, szalmával is főzött. A tűz köré rakták a laposfenekű cserépfazekakat, melyeket új korukban előre megdrótoztak, hogy a fenekük le ne váljon. A kandallóban főztek a nyár kivételével egész évben. A kandallóban való sütés-főzésnél használták a gömörmegyei (Gice, Rimaszombat) cseréplábast, azt tartották, hogy jobb ízű a benne sült hús, mint amit vas-, vagy bádogedényben sütnek; a háromlábú cserépserpenyőben rántás, melegítés történt; cserépfazekakban a leves főtt; öntött vasfazékban tészta-, galuskafélék, fedelén, mely három kis lábbal ellátott, kecsege sült; roston a borjúhús és a nagy, kövér hal sült; nyárson halat, szalonnát, sódarhúst, újévi kopasztott malacot sütöttek. Jobb módú helyen vasmacska  vót, erre tették a fát, hogy jobban s könnyebben égjen, ágain forgatták a nyársat. Tepsiben sütöttek apró halat, pecsenyét, vas háromlábra tették, úgy tüzeltek alá. Bádogvilla, fakanál egészítette ki az idetartozó eszközöket.  A mindennapi ételek ezek  vótak: leves, köleskása, puliszka, tengerikása, tört paszuly, aprókáposzta, ritkás galuska (= minden főtt tészta, a levestészták kivételével), lencse, krumpli, gulyáshús, túrós és diós laska.

    Ha megfőztek, dücskőt tettek alá, meleget is adott, világosságot is. A kandalló szája előtt ülve, tüze világánál fontak, varrtak az asszonyok, olvastak, pipáltak, komáztak a férfiak lócán ülve éjfélig is. A kandalló sátorának prémjén ugyan mécses pislogott, de annak csak olyan fénye  vót, mint a szentjánosbogárnak. A kandallót, kiszorította a spór, vagy sparhelt, a kemencét a ler. Nagyapám kemencéje  vót az utolsó a faluban ami még álott az udvaron 1982-ben. A tanyán még ladikunk is vót. A faluban meg kocsink. A háznak régen egyedüli tűzhelye a kandalló  vót, mely főző, melegítő és világítóhely is  vót egyúttal. Később került a házba a kandalló mellé a csonkakúpalakú kemence. Emlékezetre is  vót olyan ház, melyben csak kandalló  vót kemence nélkül. A földházak legtöbbjében csak kandalló  vót. Amikor még kemence nem  vót, kenyeret is a kandallóban sütöttek. Tányérnagyságú kovásztalan kenyér  vót ez és nem domború alakú, hanem kétujjnyi, lapos, lepényszerű. A kis kenyeret (az alföldi cipót), mely itt lapos, ma is lepénynek mondják. A lapos kenyeret úgy készítették, hogy a lisztet begyúrták vízzel és megsütötték hamuban, vagy vaslábra tették és parazsat kapartak alá. Nem fordították meg a másik oldalára. Gabonalisztből készült ez a kenyér, de mivel gabona kevés vagy alig termett, többnyire tengerilisztből sütötték. Egy taksás kettőt kapott egy hétre. Míg a kétszobás, kétpitvaros ház a kamrával együtt egymás végében egy fedél alatt  vót,  jobbmódu helyen, különösen nemesi háznál nem egymásután hosszában helyezték el az egyes helyiségeket, hanem ellenkezőleg, szélességében bővült az épület, tehát a két szoba mellé keskenyebb, ú. n. oldalszobák kerültek. Erre az elhelyezkedésre a nemesembert a szálas tűzrevalóval, szalmával, náddal való fűtés vezette. Mind a négy szoba a füstházból fűtődött akként, hogy a nagyobb szobában levő kemence egy része padkástól együtt átért az oldalszobába is, a két szobát elválasztó közfalat a kemence, illetve a padka szélességében nyitva hagyták. A kandalló külön padkán az oldalszobában  vót. Röviden összegezve az elmondottakat: a Rétközben van, vagyis  vót egy helyiség kandallóval, melyhez később a kemence került. Ez a ház, tehát lakóház és konyha egyszerre. A kandallót a házból fűtötték. Aztán van egy pitvar is, ami még nem konyha, hanem legfeljebb nyári konyha. Innen fűtik a kemencét. Itt  vót a konyhának nevezett szabadtűzhely, továbbá a tüzelőpadka, melynek közepén vasháromláb alá tüzeltek; hátulsó végén a kiskatlan, nyílt tűzhely, az ajtó felőli végén a katlan, zártabb tűzhely. A szoba és a pitvar tűzhelyeinek füstje a pendelykéménybe kerül és az viszi ki. A kandallót a spór szorította ki a házból, a pitvarban levő kiskatlan és katlan pedig átalakult, öntöttvas főzőlap kerülvén a tetejére, de legtöbb helyen, a szabadtűzhellyel együtt, a takaréktűzhely, rétközi nevén a vaskonyha szorította ki.

 

Ópium a vártanyán

 

 

A tanyán mi a mákot leginkább sütemény hozzávalójaként ösmertük, vagy mákos galuskának, vagy mákos kiflinek, mákos bejglinek, bobajkának, gubának, használtuk a mákolajat köhögés csillapítóként, fájdalom csíllapítóként, de nem tudtuk hogy ezenkívül másképp is felhasználható. A világ nagy részén azonban pont fordítva van. A mák a morfin alapanyaga, amelyből a heroint készítik. A mák termesztése magánembernek a legtöbb országban szigorúan tilos. Magyarországon étkezési mákot 500 négyzetméter alatti területen bárki termeszthet, de csak élelmiszerként használhatja fel azt. Na ezt mink nem tudtuk, így a mi mák fődünk kicsikét nagyobbacska vót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a paraszti hagyományokban ne lett volna ismert a növény bódító hatása.

Ha sírós vót a gyerek főztünk a mák szárábul vagy virágábul neki teát, kapott egy kiskanállal oszt egész nap alutt tüle. Ha fájt az embör dereka hát ivott egy pohárkával oszt dógozott vígan egésznap. A képen a máktejet, nyers ópiumot nyernek ki egy mákgubó bemetszésével. A gyanta finomításához nitróhigító és szódabikarbóna kell. A heroin a mákból származó morfin egy módosított vegyülete, aminek bódító ereje sokszorosa a mákteáénak és használni is jóval egyszerűbb.  A mezőn mákot termesztettünk, a gyógyszerész fizetett érte, ha  megkarcolhatta az éretlen gubót, és a kifolyó máktejet vagy mákonyt a mák levegőn megalvadt nedvét összegyűjthette. A háború után az állam felvásárolta a mákgubót szintén jó pinzér. Mi nem tudtuk, hogy a kommunista elvtársak az amerikai piacot látja el heroinnal. A néphagyomány szerint  aki szilveszterkor mákot vet, az egész évben bő termést, gazdagságot várhat. A szokás során általában egy tányér vagy egy kis edénybe mákot tesznek, majd azokat elhelyezik a lakás különböző részein, például a szekrényeken vagy az asztalokon. A vetéshez néha egy érme is társul, mivel az azt szimbolizálja, hogy egész évben pénzhozó tevékenységekkel foglalkozunk. A mák ugyan hidegtűrő növény, a magját minél korábban kell a finoman elmunkált talajba elvetni. Mégis érdemes a vetéssel megvárni a kora tavaszt a fagyok miatt. Az optimális vetésidő február vége, március eleje. A vetési mélység 1-2 cm között optimális. A mélyebb vetés a talajfelszín cserepesedését követően az állomány teljes kipusztulásával járhat. Rosszul előkészített területen pedig gyomosodás léphet fel. Mákot karcolni macerás munka, ki kell várnia a június-július közepét, hogy érett gubókat találjunk. Először csak karcolni tudja a gubókat, utána fél nap múlva vissza kell mennie, hogy begyűjtse a kifolyó és beszáradt máknedvet, na ez az ópium. Ráadásul egyszerre csak nagyon kis mennyiséget tudna így "szüretelni".

 

Pulveri Magda énekesnő Demecser szülötte

 

Városunk szülöttét, Pulveri Magdát, az Állami Operaház nyugalomba vonult neves énekesnőjét mutatom be. 1959-ben Pécsen indult művészi karrierje. A szerény visszahúzódó jellem kimagasló tehetséget takar. 1936. július 10.-én született Blaner Ida és Pulveri Antal szülőktől. Húga Pulveri Katalin, öccse Pulveri Antal. Sorsa nehézséggel indult. A TSZ-ben marokszedő  vót, fizikai és lelki nehézségek között. Az akkori református kántor ajánlotta édesapjának, taníttassa a Debreceni Zeneművészeti Szakiskolában, ahová fel is vették. Debreceni tanárnője Papp Árpádné Pécsre költözött és hívta magával, biztatta, támogatta az ígéretes tehetséget. A Pécsi Zeneművészeti Szakiskola a mindenki által nagyon tisztelt Antal igazgató úr vezetésével egy életre szóló élmény, szakmai műhely  vót. A Pécsi Nemzeti Színház operastátuszt kapott és Pulveri Magda oda felvételizett. Az énekkarba felvételt is nyert. Felvételije kimagaslóan sikerült. A szakiskolai végzős növendékek hangversenyén a színház karnagya is részt vett, akinek rögtön feltűnt Pulveri Magda kiemelkedő énektudása. 1959-1966 között operaénekes a Pécsi Nemzeti Színházban. Verdi: Don Carlos című operájában Simándi Józseffel szerepelt, kiváló karnagyai  vótak dr. Győri Miklós, Paulusz Elemér. 1966-ban Huszár Klára az Állami Operaház rendezője hívta felvételire, támogatta, biztatta. A sikeres felvételi után 1966-tól 1999-ig 33 éven át  vót az Állami Operaház énekese, megbecsült művésze.

Hősök emlékműve

 

Kállay Miklós miniszterelnök avatta fel a szobrot. A magyar politikus, 1932-től 1935-ig földművelésügyi miniszter, majd 1942–44 között Magyarország miniszterelnöke, emellett 1943-ig a külügyminiszteri pozíciót is betöltötte. 1944 márciusában a német megszállás mozdította el tisztségéből. Kállay Miklós ny. miniszter mondott Demecserben ünnepi beszédet. Demecser községben 1936 október 11 -én, vasárnap délelőtt avatják fel ünnepi keretek között a hősök szobrát és a frontharcosok új zászlaját. A szoboravató beszédet Kállay Miklós dr. nv. földművelésügyi miniszter, országgyűlési képviselő mondja. A szobor a nyíregyházi Osváthi műterem alkotása. Osváth Antal szobrász faragta ki művészi kivitelben. Kállay Miklós dr. beszédét megilletődve hallgatták meg, majd a felekezetek izzó hazafisággal áthatott szavakban adják áldásukat az emlékműre. Sorra jelennek meg a szónoki emelvényen Deér Gyula r. kat., Rakovszky István nyirtassi g. kat. lelkész, Kiss Lajos kisvárdai ref. esperes, Bernstcin Béla dr. főrabbi. A lelkészek megiható szózata után a község főjegyzője, Széli Sándor mondott gyújtó hatású beszédet, amelynek keretében fogadalomtétel lel veszi a község gondozásába az emlékművet. A hősök emléke fáklya fényével fog itt lobogni és ez a fény átvilágít a határokon túlra .Zakor Mária, egy hadiárva Berde Károly megható versét adta elő, az énekkar a magyar szív zsolozsmájával emeli az ünnep áhítatát, majd a koszorúzások következnek. Kállay Miklósné és kísérete virágcsokrot helyez a szoborra. A vármegye törvényhatóságának nevében Mikecz László dr. főjegyző koszorúzza meg a szobrot. Az önfeláldozó hazafiság, amely ebből a szobor ból tündöklik, bennünket is harcosokká nevel, hogy a magyar igazságért, a nagy magyar életcélokért küzdjünk. Majd sorra jöttek a vitéz katonák, Nemes József ezredes a nyíregyházi 12. honvédgvalogezred, vitéz Béldy Alajos ezredes a Hadik huszárok, vitéz Penczy Gyula a tüzérek hódoló tiszteletének virágait hozzák nagy tapssal fogadott szavaik kíséretében. Vitéz Hunfalvy a Vitéz Szorgalmas, munkás füszerkereskedő segédet felveszünk. ― Nagykereskedésben jár'as előnyben. ― Ajánlatokat saját kézírással a kiadóhivatalba kérünk. Vitéz Putnoky István a frontharcosok, László Ferenc főbíró Demeser község koszorúját helyezi el, Lipkay Alfréd alezredes a testnevelés, a leventék nevében helyez el virágokat, a jegyzők szabolcsi egyesületének szónoka és még számos követ jelenik meg virággal a tiszta magyar érzés üzenetét hozva. A Pazonyi Elek család hatalmas babérkoszorúját Pazonyi Elek Emil ezredes helyezi el. A koszorúzást a hősi halottak hozzátartozóinak a küldöttei fejezik be. Egész virágeirdő van már a szobor körül. Most az ünnep újabb fejezete következik, felavatják a demecseri frontharcosok zászlóját, amelyet hatalmas selyemszallagok ékesítenek. A Pazonyi Elekcsalád színei, a család címerével hímzett szalIagok pompás ékességei a zászlónak, amelyet vitéz Putnoky István lendületes beszéd keretébein avat fel. Sír felé zuhant a nemzet, de őrt állt a frontharcosok serege és a magyar frontharcos zászló mindénütt a magyar feltámadást hirdeti. Majd Pintér Lőrinc demecseri szervező tiszt átveszi a zászlót.  Minden frontharcos bajtárs tudja, mit mond ez a lobogó: Isten segítségével NagyMagyarországért ... Ezután a zászlószegek beverése következik. Kállay Miklós dr. a Kállay család jelmondatával: Asperis et  Prosperis helyezi el a szöget a zászlórúdban. Az ünnepség a Himnusszal ért véget. Utána kétszáz terítések bankett  vót. a legszebb demecseri lányok szolgáltak fel a község vendégszeretetét és ízlését dicsérő társasebéden, amelyen bonyhádi Perczel Olivér tábornok a kormányzót köszöntötte nagyhatású szavakban. Kállay Miklós dr. ékesszólásának egyik remekét mondotta el a banketten, amikor a vendégeket, az üinc népség rendezőit, a község áldozatkészségét, kiváltképpen pedig a hadseréget köszöntötte. Majd megemlékőzett itt is a nagy halottról, akitől kerületében ― úgymond ― itt búcsúzik... E szavakra a közönség felállva áldozott Gömbös Gyula hősi emlékének ...  ― mondotta Kállay dr. ― belefújt a lelkesítés kürtjébe s most nekünk a reális élet szükséglete szerint végre kell hajtani eszméit. Rendet és jobb megélhetést kell biztosítanunk minden polgár számára. El kell érnünk, hogy minden murukát érdeme szerint jutalmazzanak. Végül Demecser közönségét köszöntötte a szánok. Deér Gyula r. kat. lelkész Kállay Miklóst aposztrofálta, akire az országnak .nagy szüksége lesz csakhamar újra. Rakovszky István g. kat. lelkész pedig a magyar testvériség igéit hirdette. Janásch Ernő frontharcos tiszt a nyíregyházi vendégek érzését tolmácsolva, gyújtóhatású szavakban hirdette, hogy a frontharcos erő minden vörös megmozdulást féken tart és diadalra viszi a nemzeti zászlót.

Nyírvidék - Szabolcsi Hirlap, 1936 (4. évfolyam, 225-251. szám)1936-10-14 / 236. szám

 

Kemen Deuecher elnevezés

 

Sándor bánnak érdemes szolgálataiért visszaadja Kemendeuecher (Demecser, Szabolcs vm.) földet, melyet Sándor bán vétel útján szerzett  vót, de az tőle utóbb el idegenítetett, s őt annak birtokába a Guthkeled-nemzetségből való Tiba ispán, Tiba fia és megbízott társai által beiktattatta. Tartalmilag a nagyváradi káptalan 1333. jún. 27-i oklevelében. (Orsz.Ltr., gr. Zichy-ltr. 2. II. A. 125.) Tartalmilag: Zichy-okmt. I. 414. A Gutkeled (Guthkeled, Gút-Keled, Gut-Keled, Cletgud) nemzetség leszármazottai évszázadokon át vezérlő férfiakat, sőt fejedelmeket adtak Magyarországnak. Kézai Simon állítása szerint a Gutkeled nemzetség ősei Péter király idejében jöttek hazánkba a Sváb Hercegségből, Stof, azaz Stauf várából származtak A Gúth-Keled nemzetség három ősi magyar nemzetség mellett még a külföldről származott Gúth-Keledeket tekinthetjük a vármegye egyik legrégibb birtokosainak. E nemzetség ősei, a Kézay-féle és a „Képes-Krónika” előadása szerint, még a Péter király uralkodása alatt jöttek hazánkba, s először a Dunántúl, a mai Fejér vármegyében telepedtek le, de mivel itt már nem terjeszkedhettek, mert e vidék sűrűn lakott  vót, a nemzetség egyik ága a Nyirségben, Nyir-Adony környékén talált új otthonra. A nemzetség két főága (majádi és a sárvármonostori) közül, a sárvármonostori már a XII. században nagy kiterjedésű birtokok ura  vót Szatmár vármegye területén. Ennek az ágnak törzshelye az ecsedi lápi Sárvármonostora  vót, a melyről 1217-ben találunk említést. A monostor számos birtokot nyert a nemzetségi javakból. Így hozzátartozott Szent-Márton (ma puszta, Ecsedtől délre), továbbá Vállaj és Kálmánd falvak. A sárvármonostori főág – Karácsonyi jeles műve szerint – a következő ágakra szakadt. I. Az Apaj-István ág, mely az I. István bán országbíró fiai között 1281-ben történt osztály adatai alapján Börvejt és Tót-Börvejt bírta. István bán országbíró fiai közül, Miklós országbíró fiaitól a Majádyak, Pál utódaitól pedig a Csatáryak, a Ráskayak, a Buttykayak, a Málczayak és a Márkyak származnak. II. Farkas ága Petén, Gelényesen, Sárváron és Érkörtvélyesen  vót birtokos. Farkasnak két fia  vót: Nándor és Elek. Ezekről nincsenek közelebbi adataink. Nándor fiai Pál és János. Pál fia Lőrincz (1289–1301) a Balkányi család őse; Jánostól a Daróczy család származik. Elek másodunokája Gúthi János (1335–49), a kitől a Gúthy és a Guthi Országh család ered. III. A Várdai ág, mely a sárvármonostori főág egyik leggazdagabb s legelőkelőbb hajtása  vót. Ehhez az ághoz tartozott I. Pelbált fia Pelbárt, a ki 1250-ben Sárvármonostor kegyurai között foglal helyet; 1264-ben Gacsályon lakott. I. Pelbárt unokatestvére  vót Mihály, a Várday-család őse. Fiai Aladár és László 1250-ben Sárvármonostor helyreállításán fáradoztak. Aladár unokája János, 1330-ban Szamosbecset nyerte Druget Vilmos szepesi és abaújvári főispántól, de ezt 1334-ben vissza kellett neki adni. 1333-ban megvette Pete helység negyedét a Balkányiaktól, ettől kezdve a Várdai család mindegyre több birtokot szerez a vármegyében. IV. A Tiba-ág, melynek ősi birtokai a Tisza és a Szamos jobbpartján feküdtek. Őse Tiba fia, II. Tiba comes (1250–80), a ki szintén Sárvármonostor kegyúrai között említtetik. Fiai Miklós (1270–95), III. Tiba mester (1280–88) és Gergely, Miklós, a Várdai-ág egyik tagjától Gacsályt nyeri; fia Ellös (Achilles 1310–41), Szatmár vármegye alispánja, a Gacsályi család őse. III. Tiba mester fia Péter (1341–57), a ki Pusztadarócz éjszaki részét vette meg, Atya helységben lakott; tőle származik az Atyay család. A fenti Gergely fia György, 1341-ben Vámos-Atya megszerzésénél szerepel első ízben; 1348-ban megveszi Pusztadarócz déli részét; 1357-ben Szatmár vármegye alispánja, a Rozsályi Kún család őse. A majádi főág sarjai csak a XIII. század második felében tünnek fel a Tiszántúl. Ennek a főágnak a törzshelye a Sopron-vármegyei Majád  vót; e főágból veszi eredetét a Báthory család, mely évszázadokon át elsőrendű szerepet játszott a vármegye történetében. Őse I. Kopasz András. Fiai Bereczk (1276–1321), György (1276–1307) és Vörös Benedek (1276–1321). Bereczk 1280-ban már vásárjogot szerez Nyir-Bátor számára; 1299-ben a szatmári választott bírák között foglal helyet. Fiai András, János, Lőkös és Miklós, 1317-ben megszerzik Vak Dorog hűtlen fiainak ecsedi birtokát. Ettől kezdve mindegyre jobban terjeszkednek Szatmár vármegyében. 1325-ben várépítési engedélyt nyernek I. 571Károly királytól Ecseden, mely köré rövid idő alatt hatalmas uradalom csoportosúl. 1338-ban csere útján megszerzik Szaniszlót, 1341-ben megveszik Fábiánházát, 1318-ban nyerik a királytól Mérket, 1335-ben megszerzik ugyane nemzetség Farkas ágától a sárvármonostori kegyúraságot, melylyel Szentmárton, Vállaj és Kálmánd helységek haszonélvezete járt. Bereczk fiai magas állásokat töltöttek be. II. András váradi püspök (1322–45) János (1312–50) szatmári főispán, ennek fia László (1350–53) a Somlyai Báthory család őse. Miklós (1325–57) csongrádi főispán. A negyedik testvértől, Lőkös fiától Pétertől (1334–57), az Ecsedi Báthory család veszi eredetét. A Báthoryak ősének, I. Kopasz Andrásnak ismeretlen nevű testvéreitől származnak a Szakolyi és a Zeleméry családok. A Szakolyi család első ismert őse Hódos, kinek fia Lőrincz, 1314-ben az akkor Szatmár vármegyéhez tartozó Szakolyt nyerte a királytól. Kisdersen is  vótak részbirtokai. Utódai Szabolcs vármegyében terjeszkedtek. A nemzetségnek a mai Szilágy vármegyében letelepedett egyik ágából, mely az aranyosvári uradalmat bírta, Miklós fia Pál (1246–72) unokája II. Lothárd szerepel Szatmár vármegyében. 1299-ben a vármegye szolgabírája  vót, később bán lett; de 1316-ban a Barsa-nembeli Kopasz lázadásában történt részvétele következtében, összes jószágait elveszítvén, földönfutóvá lett. E hatalmas, kiterjedt nemzetségnek még az egyedi ága, – mely Bihar és a régi Szabolcs vármegyében terjedt el –  vót birtokos a vármegyében. Ez ág sarja I. Dorog, a kinek unokái 1338-ban osztoztak meg az ősi nemzetségi javakon. Ez osztály alkalmával Székelyhídi Péter fiai Románd felét, Miklós fiai pedig annak másik felét nyerték. Ettől a Miklóstól ered a Diószeghy család.

 

Iparosok a faluban meg a tanyán

 

Meséljen nekünk Dezső bácsi, milyen iparosok  vótak a faluban?

Se vége se hossza a régi iparosoknak akik részesei  vótak a falu életének. Nem tudnám felsorolni mindet, vót a  gabonakereskedő nagy magtárral, szárítóval rendelkezett, gyakran a malmot is megvette, a tengeri meg a sok gabona hogy be ne fülgyön forgatni kellett, szellőztetni, mozgatni. Már kora tavasztól a rászorulóknak jelentős kamatra gabonát, pénzt kőcsönzött, vagy lekötötte a termést nyomott áron. Általában mindenféle gabonát vásárolt, és azt igyekezett tavaszig tartani, amikor is akár helyben, akár a nagyobb kereskedőknek jelentős nyereséggel adhatta tovább. A kupec vagy lócsiszár elsősorban az állatokat szedte össze és továbbította a vásárokra, esetleg adta el a mészárosnak és hentesnek. Sumák vót, aki lóval kereskedő kupec, aki az eladó lovat kifésüli, esetleg megfesti, hogy tetszetősebb, kelendőbb legyen, ha makrancos megitatja egy kis pálesszel hogy nyugodt legyen az alku alatt. Gyakran jómódú nagybajuszú cigány ember vót. A bótos még a legkisebb faluból sem hiányzott. A falusi bótok többsége olyan vegyeskereskedés  vót, ahol sót, fűszert, cukrot, ecetet, petróleumot és általában olyan cikkeket lehetett vásárolni, amelyek mindennap kellettek a paraszti háztartásokban, de azokat maguk nem tudták előállítani. Ruhaneműek, gazdasági eszközök, szerszám, kasza, fenkű, petró stb. csak ritka kivételként fordultak elő, mert ezeket nagyvásárokon szerezték be. Az üzletekben nemcsak pénzzel, hanem terméssel is lehetett fizetni, főleg tojással, liszttel, dohánnyal stb. A boltos persze úgy számította be hogy ű jól járjon. Minden szentnek maga felé hajlik a keze. ezt a folyó árnál mindig alacsonyabban számította, így kétszeresen nyerhetett rajta. A faluban vótak olyan parasztok akik kaptak pénzt, eladtak terményt a vásáron, vagy  részesek, summások, cselédek vótak, a többi aligha látott olyat, néha felírásra előlegezett valamék pénzesebb, de az után nagy kamatot számított. A vásár Demecserben vót, a vásárfia a mézeskalács szív vót, vagy egy kendő.

 

 Oszt vótak a tanyán is bótok, meg mesterek?

 

Korcsmáros több is vót, a faluban is, meg a tanyákon is. Mindig ott nyitottak csárdát ahun a jövő-menő emberek útjába estek. A kocsma rendszerint egy nagyobb ivóból állott, sarkában a lécekből összeállított kármentővel, ahol az üvegek még verekedés esetén is biztonságban maradtak. A falusi kocsmákban enni csak ritkán lehetett, mert elsősorban ivásra rendezkedtek be. Bort és pálinkát árultak. A kocsmáros, akárcsak a boltos, adott hitelre is, de jól megszámította a kamatot. A legények, sokszor apjukat meglopva, zsákban vitték a búzát, dohányt ha nem  vót elég pénzük az ital kifizetésére. Én is loptam sokszor apámtul dohánt, oszt vittem a kolocsmába, az a férfiemberek tanálkozási helye vót, ahova asszony csak abban az esetben lépett be, ha férjét haza akarta tolni a furikba. Kovács is vót a faluban, mert sok szekér vót, meg a lovakat is kellett patkóni, szán is vót azzal jártak a nagy hóba.

Vót olyan mester akinek inasa is vót. Az inast 10-12 éves korban fogadták fel minimum 4-8 évi tanulásra, de az utolsó évet pénzen megválthatta. Mielőtt felvették, két-három hét próbaidőt kellett kitöltenie a mesternél. Az inasévek keserveire jellemző, hogy a tanulóval, aki gyakran a mester házában lakott, évekig cselédmunkát végeztettek látástól vakulásig, úgymint: állatok gondozása, kertgondozás, takarítás stb. A felavatandó legény keresztapát és keresztanyát választott magának, akiknek a legényavatáskor  vót szerepük. Az inasév leteltével valaki legény lehessen, meghatározott mennyiségű pénzt, bort stb. kellett fizetnie. Felszabadításkor az inas szabadulóruhát kapott a mestertől.

Kádár is kellett, mert sok parasztnak vót bora, kellet a hordó. Vágóhíd is vót, böllér meg hentes is vót a faluban, külön kóser zsidó böllér. A bognár A bognár kerekek és szekerek készítésével foglalkozó kisipari kézműves vót, más néven kerékgyártó, szekérgyártó, vagy kerekes, aki a kerekek készítésével foglalkozó kisipari kézműves javította a szekereket. más néven kerekes vagy kocsigyártó, olyan fából készült járművekkel dolgozik, mint például a targoncák, talicskák, kézikocsik, kordélyok, talyigák, szekerek, hintók, kocsik, szánkók, mezőgazdasági faeszközök, létrák, persze értenie kell a vas alakításához és megmunkálásához is, ugyanis a kerekek abroncsozása, a kocsik vasalatainak elkészítése is a munkájához tartozott. Borbély is vót a faluba, aki megtehette borotváltatta magát, oda jártak a férfiak pletykálni, az asszonnép meg a templomba.  Vót ugyi akkor asztalos, ács, bádogos aki a régi bádog edényeket pohárt, plébögrét fazikat, krajszonyt javított.

A bodnár, edényeket készített fábul. A bodnár, más néven kádár vagy pintér, főleg használati tárgyakat, edényeket állított elő fából, de emellett készített vedért, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádat és vékát, valamint permetezőkannákat – szintén fából. kádár  vagy pintér A kádár fából készült olyan edényeket, eszközöket készít, mint például: hordók, kádak, dézsák, puttonyok, szüreti edények, borászati, műszaki és ipari edények. Ezeknek a típusú edényeknek nemcsak az elkészítésével, de a javításával, tisztításával, és karbantartásával is foglalkozik. Gépek nem nagyon vótak, inkább kézműves vót mindenki. A bőrdíszműves táskát, csikós díszeket, nadrágszíjat csinált. A cipész suszter csizmadia javította a csimmákat, cipótalpat. A csapó, gubacsapó a gyapjú tisztításával, előkészítésével foglalkozó mesterember vót. A csapás szó eredeti jelentése: gyapjúfinomítás fonás előtt. A drótos, drótostót czinelte a lyukas lábasokat bögréket, többnyire vagy tótok vagy vándoriparos cigányok végezték. A meszes is cigány szakma vót. A fazekas agyagedényeket csinált, másik neve vót a gerencsér (gerencsér, gölöncsér) mester keze alól kikerülő tálak, korsók, fazekak képlékeny állagú agyagból készülnek, amely a szárítást követő égetés során szilárd, időtálló anyaggá égtek. Vót még gombkötő, gyékényszövő, gyertyamártó, halász, hangszerkészítő aki citerákat csinált meg hegedűt. a kalapos, vagy süveges, a kalmár, kályhás, kárpitos, kefekötő, kékfestő, kelmefestő kesztyűs, kolompáros Vas- és rézlemezből különféle eszközöket, edényeket (üstöt, bográcsot, kolompot) készítő, ill. ilyen tárgyak javításával foglalkozó kézműves, rendszerint. cigány csinálta. A patkókovács, kosárfonó cigány szakma, kőfaragó, köszörűs, késes, kőműves, teknőkaparó, vályogvető cigányok kötélverő Kötél készítésével, kötélveréssel foglalkozó ; kötélgyártó; köteles. A lakatos hagyományos mesterség illetve foglalkozás. A lakatos eredetileg zárak, lakatok, kulcsok illetve épület- vagy bútorvasalások készítésével illetve javításával foglalkozó szakember  vót. Vót még a grófnál kocsis, lovász, kertész szakács vincellér is. Vót molnár a malomban ő őrölte a gabonát, nemezkészítő kelmekészítő mesterség bőrkikészítés. Olajütő olajkészítés: olajos növényi magyvak étolajjá, világítóolajjá való feldolgozása. régebbiek közül leggyakrabban takarmánytök magját használták; kendert, lent ritkábban, diót, mákot kivételesen, erdőn gyűjtött bükkmakkot a napraforgó és a → repce elterjedésekor a paraszti házilagos olajkészítés vót a szokás.

Az összesajtolt pogácsa az vót a finom csemege, de a disznót is etették vele. A földibodza magjából ütött olajat orvosságként használták. A magvak törmelékéből, lisztjéből főzéssel vagy hideg sajtolással nyerték az olajat. Előfordult még az egyszerűbb házi olajfőzés, amelynél a megtört magot vízbe keverve felforralták. A kioldódó könnyebb olaj felgyön a víz tetejére és a folyadék lehűlése után elkülöníthető. Begyűjtötte a környezetében található ehető vízinövényeket, mint például a sulymot, a gyékény buzogányát; a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna- és dunnatölteléknek dolgozták fel. A ruhát is maguk csinálták, Vászonból készített ing, meg gatya és a nadrág, pendely, szoknya, kötényfélék, övek, a juh szőrös bőréből készített elejbűr, kacagány, bűrmellény, ködmön, subák, bundák, nadrágok, a gyapjúszövetből készített szűr, zeke, darócbul az a gyapjúposztó kabát vagy nadrág. Vótak pruszlikok, ujjasok sokféle változata  vót litya, leves, bujka, untercikk, ingbáttya, rékli meg dolmány és a köpeny. Fejfedő vót a rétközi kalap, süveg, báránybűr sipka, lyányoknak koszorú, párta, főkötők, fejkendők, a kendők, a lábbelik, valamint az ékszerek, kalapdíszek, szalagok. Köznapokon számos mester melles kötényt viselt kékfestőből, egyes mesterek (kovács, tímár, kádár stb.) bűr mellényt. A népviselet keményszárú, fekete lakkcsizma, kemény fekete kalap hófehér, bőgatya, vagy priccses nadrág, bőszájú, hímzett ing, amit erős vászonból szőttek.

 

Orvosságot hun vettek?

 

Sehon, a tanyán nem vót gyógyszertár. Összegyűjtötték a gyógynövényeket, a piócát (orvosi felhasználásra), vagyis mindent begyűjtöttek, amit a láp adott. A lápi ember a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is gyűjtött, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon gyűjtötte, mivel a lápvilágban ismeretlen  vót a patika és a kórház is. A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett gyógyhatású növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, s szükség esetén faggyúval, hájjal kenőccsé keverte. Ők gyűjtötték be a piócát is, ugyancsak gyógyászati célból. Ezt úgy gyűjtötte, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázolt a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábára, majd mikor a vízből kilépett, a lábaszárát sóval beszórta, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolta, úgy vitte eladni. A lápréteken gyűjtötték be a fehér mályvát (Orvosi ziliz), melyet sebgyógyításra, toroköblögetésre használtak. Ebből a gyűjtögető tevékenységből ered a pákász elnevezés is, vagyis a halász, vadász, madarász foglalkozások gyűjtőneve. A vincellér, vinclér régebben a szőlők kezelésével és megőrzésével, illetve nagyobb szőlőknél az azokban előforduló munkák felügyelésével megbízott személy  vót. égen az állandó cselédek sorába tartozott, és szabad lakáson kívül rendes éves fizetést kapott, amely vagy kizárólag készpénzből, vagy készpénzből és terménybeli járandóságokból tevődött össze. A vincellérnek értenie kellett a szőlőműveléshez; bor készítéshez. Gyógyítást a javasasszony, szülést a bába, rontást a boszorkány meg a vajákos, vérnyomást a pijócás egyéb bajokat a kuruzsló végzett. Népszerű gyógyító a bába és még nemrégen is az  vót a borbély, a ki sebész  vót s köpölyözött, tyúkszemet és eret vágott. A nagy tanyavilág elzárt életével különösen kedvez a kuruzslóknak, a kik egy-egy esetet gyógyítanak sikerrel, öregapjuktól tanult módon. A tanyai nép maga a saját orvosa. Ha megvágja a kezét, meszet kapar rá a falról, vagy ha babonás, sötét kamarából szed rá pókhálót. Ha a gyermek az orrába gombot dug, paprikát tesznek az orra alá, attól addig prüszköl, míg ki nem fújja. Ha valakit összemar a szúnyog, petroleummal keni be a testét. Rándulást, ficzamodást eczetes korpával gyógyítanak, de borogatásra, sebek mosására használják a fehérmályva, papsajtmályva, ökörfarkkóró, cziczfarkkóró főzeteit is. A vöröshagymát friss sebre tisztítónak. A parasztok  háromszáz gyógynövényt ismertek. A gyógyításban rendkívül fontos tényező a gyógyító személye. A beteg számára ugyanis a gyógyító egyénisége közvetíti a gyógyulásba vetett hitet, egyáltalán a gyógymód hatásosságába helyezett bizalmat, mely nélkül nincs javulás. Természetesen  vótak olyan gyógymódok, amelyhez nem kellett specialista, szinte minden családban  vót egy idősebb asszony, aki értett a gyógyfüvekhez, a sebek vagy más gyakori betegségek gyógyításához, vagy éppen a mágikus erejű szenesvíz elkészítéséhez igézés esetén. a régi javasasszonyok, öntőasszonyok , kenőasszonyok, csontrakók, falusi foghúzók  veszett doktorok és füvesasszonyok utódai. Népünk különbséget tett tehát a különféle gyógyítók között. Bennük és működésük eredményességében feltétlenül hittek. Erősítette ezt a bizalmat, hogy a népi gyógyítók a közösség tagjaiból kerültek ki, értettek a nép nyelvén, vagyis tevékenységük során ugyanazokra a hiedelmekre hivatkozhattak, amelyeket mindenki ismert és elfogadott környezetükben. A néphagyomány őt magát halottlátói és tudósemberi működése folytán felruházta a táltos-mondakör jó néhány elemével (foggal született, az ellenségeivel viaskodott) A gyógyító személyét leggyakrabban a tudó (vagy tudós, tudományos, tudákos, javasember vagy -asszony) elnevezéssel illették. Gyógynövények ismerete. csontkovács csontrakó. A népi gyógyításban használt különféle anyagok, köztük a gyógynövények napjainkig tartó használatát a hagyományon és a tényleges hatásukon kívül fenntartotta az a tény is, hogy kéznél  vótak. A mindennapi használat során a sikeres gyógyulások ténye újra meg újra megerősítette a gyógyító tudásnak ezt a részletét. Nem véletlen, hogy ily módon évszázadokon keresztül megőrizte népi gyógyításunk azokat az elemeket, amelyeket a hivatalos orvoslástól vett át századokkal korábban.

Milyen állatokat tartottak?

 

Sok állatot tartottunk; mangalica, házikecske, juhok gyapjúért birkanyírás húsért, szamár ,öszvér, bivaly, szürkemarha, ezekhez kellett szakember is; lovász, csikós, állatápoló, tehenész, fejőnő, nyulász, vót itt csiga, fürj, pulyka gyöngytyúk pézsmakacsa, páva fürj, galamb, liba, kacsa, angoranyúl,csincsilla, pézsmapocok, nyérc,nutria, ezüstróka. A méhézset, haltenyésztés, lótenyésztés állatartás működött. Sok őshonos magyar állatot tartottak kutyákat : Kuvasz, Komondor, Puli, Pumi, Mudi, Rövidszőrű magyar vizsla, Drótszőrű magyar vizsla, Magyar agár, Erdélyi kopó a lovak :Nóniusz, Gidrán, Furioso, Kisbéri félvér, Magyar lipicai, Shagya-arab, Hucul, Magyar hidegvérű a juhok: Magyar /hortobágyi/ rackajuh, Gyimesi racka, Cikta juh, Cigája vagy berke a magyar bivaly  a szarvasmarhák: Magyar szürke marha, Magyar tarka  a sertések: Szőke mangalica, Fecskehasú mangalica, Vörös mangalica a magyar parlagi kecske a magyar óriás nyúl  a magyar tyúkfajták: Fehér magyar, Fehér kopasznyakú, Sárga magyar, Kendermagos magyar, Kopasznyakú kendermagos, Fogolyszínű magyar tyúk, Erdélyi kopasznyakú  a libák fodros tollú magyar lúd, Pulykák: Bronzpulyka, Rézpulyka. néma kacsa galambok sokféle galamb  vót itt őshonos fajta. magyar galambfajták : bíbic,   keringő, buga, csirkegalamb,  tyúktarka, óriás, stb.

 

 

Mariska néni meséje

 

Olyan sokan vótunk hogy mán az asztalho se fértünk. Öregapám vót a gazda. Ű parancsolt, míg csak meg nem hótt. Amit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem beszélt neki senki vissza. Ű mondta meg, hogy ki, hol és mit dolgozzon aznap. én ismerem a a paraszt élet ezer csínját- bínját, Az alvásnál vót még csak zsúfoltság. A közös étkezések emlékét eleveníti fel.  Az öreggazda képviselte a családot a különféle hivatalos ügyekben; ő birtokolta a vagyont Amit kereset valaki azt, apámuram kezibe adta. Oda kellett adni, mert másképpen elmúlt vóna a világ. Az emlékezet szerint étkezéskor az asztalfőn, az ajtóval szemben foglalt helyet (jobbján és balján az őt követő legidősebb testvérek, bárkit megbüntethetett(eccer láttam hogy a felnőtt apámat nyakonvágta mert csúnyán beszélt az asztalnál"nem vagy te kocsis hogy úgy beszilj") és nyilvánosan megfedhetett („Nagyapám szeretett a kemence tetején ülni. Egy vessző  vót a kezében, s ha valamelyik gyerek nem jól cselekedett, hát odasuhintott neki.”), sőt a legfiatalabb menyecske a lábát is megmosta, igaz, ez nem „közvetlen”, hanem az előző generációktól áthagyományozódó ismeret.  („Édesanyám mesélte, hogy mikor ő menyecske  vót, akkor még a lábukat is meg kellett mosni az öregeknek.”) E rítusok közé tartozott, hogy a gyerekek hosszú haját fésülgették és tetvészték, míg a gazdával való kommunikációban, az átélt helyzetekben ugyancsak az egyoldalúság, az alázat és a szorongás  idéződik fel: „A gazdától félt a menyecske. Lesütöttük a szemünket, rá se mertünk nézni.”; „Ha ott  vót apámuram, hallgattunk. Nagyon féltünk tőle, még nevetni sem mertünk, ha jólesett volna. Vót egy deszkahombár a kamrába, ahun árpát és kukoricát, néha lucernamagot, kevés napraforgót rejtettek. Olyan  vót akkor a szokás: apóssal komolynak kellett lenni.” E hatalommal való rejtett szembeszegülés pedig a gazdától, mint a búzás kamra őrzőjétől az éberségét kijátszó furfangos  terménylopás lehetett. a családfőt mitikus vagy bibliai (pátriárkai) alakként jeleníti meg, akit attribútumai, a felidézett rítusok és történetek alapján szakrális tisztelet övez. Halála pedig ily módon nemritkán a nagycsalád bomlását, az együtt élő testvérek különválását idézi elő. A nagybiblia hátsó, üres-, és a fedél belső borítólapján családi eseményeket jegyeztek föl hajdani elődeim; szűkszavúan sorolva fel egy-egy nevet, a születés, az esküvő és a halál dátumát. Másfél évszázadon keresztül vezették ezt a krónikát. Még az ükapám ükapja is ott szerepelt a biblia végén. Az eleje hiányzott, ezért ma sem tudom mikori a könyv. Nagyapám még bűgatyába járt, de Édesapám, aki katonai főiskolára járt már elszakadt a hagyományoktól. Nagymama 1972-ben meghalt. A falakon díszes óarany és egyszerű, barna keretekben esküvői képek függtek. A férfiak arc-képéről huszármentés, katonasapkás alakok tekintettek rám, akikre csak annyira emlékszem, hogy mondogatták róluk kik vótak az őseim. Testvérem Dániel, egyszer azt mondta, szegények vótunk, de nem tudtunk róla. Találó megfogalmazás. Megkérdezte Nagymamától, hogy a puff amit Sándor báttyánktól kapott az övé lesz-e mald meghal. Nagymama nevetve mondta, hogy a tied lesz fiam. A kutyánkat Plútónak hívták, komondor vót, még Nagyapa szerezte a tanyárul, neki vótak a híres csibéi. Dabival sokat játszottunk vele. A lugas alatt fekütt egésznap, oda ásott magának egy teknőt, mert a kutyaól meleg vót neki a nagy bundája miatt. A cirmos odabújt hozzá, együtt nőtek fel így nem bántotta. A kert végibe vót sok vadnövény, csalán, csicsóka, sóska, citromfű, csipke, vackor. stb. A tsz elvette a fődümket, kiszolgáltatottak lettünk a hatalomnak. Szegények vótunk, ha kölcsönkértünk egy kanálzsírt, azt mindég megadtuk.

Eta nénitől hallottam

 

Egyszer egy fiatal legény  vót nálam. Ki akarták verni az utcabeliek. Bejött az egész banda a pitvarba. Még idejében kijött öregapám, és kiparancsolta űket: Pusztuljatok fiaim, enyim házamnál nem ölitek egymást! Menjetek a falu piacára! Nem akarta, hogy nálunk essen baja a legénynek. Mikor már nem  vót ott senki, kikísértem a legényt. Csak annyit mondtam neki a töltésen: nincs itt már senki. „Mikor már odajut az a legíny, hogy kiszemelt magának egy jányt, hát járt hozzá. Én ha mán este kászálódtam, mer ugyi egy kicsit csak máskípp őtöztem, anyám mán mondta nekem is, hogy – na mán főzik a kapcádat. – Na, ha főzik, hadd főzzik. Hogy főztik vagy nem főztik, nem tudom, de húzott az a jány. El kellett menni. Inkább összevesztem a szüleimmel, de elmentem. Sokszor meg úgy tettem, hogy az ólba háltam, mer persze én ágyon nem háltam addig, míg meg nem nősültem, csak az ólba a vackon. Hogy anyám ne motyogjon, odatettem a vacokra a bundát, meg a sipkát, még a csizmát  is, hogy ne kopogjak, oszt mezítláb mentem a jányhoz. Így ha kimentek az istállóba, azt hitték anyámék, hogy én ott hálok. Nem tudtunk mi mán akkor otthon maradni. Olyan vót akkor az ember, mint a töketlen kutya, mindig ment. Azír mondták, hogy biztos főzik mán a kapcáját, nem tud megülni a seggin.  Ahogy  nőtt a legíny is vágyott mán a jányra ugyi. Ha egy lyány elbírt egy vider vizet, meg felvette az anyja othonkáját, aszonták rá erbírja mán az anyja kinyját.  Ígértünk oszt a jánynak mindent. csak sétájon el vele a bogjához. Hátha mindnek igazat mondtam vóna, ahány nekem vót, akkor mi az isten lett vóna velem? Mennyi felesígem lett vóna. Muszáj vót ígérni, mer nem álltak vóna még szóba se velünk, nem hogy adtak vóna valamit. Nősülésre meg nem gondolhattunk, csak miután kiszógáltuk a császárt, csak a katonaság után. Hát csak legínyek vótunk, hát azír tudtuk, hogy hun lehet, meg megpróbálta az ember.” „Engem igen ösztönöztek a szüleim. Én fiatal  vótam, nyolc évvel  vót öregebb az uram. Mindig ríttam, pedig de szép legény  vót, gazdák is  vótak. Katonaság után nősült, huszonkét éves  vót már. Szeretett, elvitt sokat táncolni, szem előtt tartott. Előbb jött egy asszony, az uram testvéri. Kezdte mondani, hogy mijük van, meg a legény is szép. Édesanyámmal beszélt. Felgyűjjék-e este a legény? Engem is kérdezett édesanyám, én csak azt feleltem: mit bánom én! A szeretőmet szerettem, kivel a töltésen összeültünk. Édesanyámnak nem tetszett. Este feljött az uram. Mikor kikísértem, megkérdezte, hogy elmegyek-e hozzá? Majd meggondolom még. A legény háromszor is feljött egy héten. Behívták, az apámmal beszélt, velem nem sokat. Az anyja meg egyszer elhozott egy szép kasmírkendőt. Még kendőlakás után is el akartam válni, kihirdetés után is. Agyon akartak verni. Öreg, beteg gazdasszony  vót, ahova kerültem. Nekem kellett sokat dolgoznom. Aztán jött még három menyecske. Tizenegy gyerekem  vót. Mind kiszoptattam tisztességgel. Buták  vótak még azelőtt, sok gyerek  vót. Meg vótunk az urammal. Nem  vót rossz ember. Fiatalok  vótunk, nem  vót semmi bajunk. A gyerekeket szerettem. a férjenet kibirtam ha  vót kenyér elég a háznál.” „Az élet rangadó alapja  vót a földkérdés, vagyonosabbak nem vettek el szegényt, kikerülték a szegény lányt a módosabbak. Mindenki ahhoz akart menni, akinek  vót földje, azt mondták: a többhö több kell.” „Akinek  vót földje, nem vett volna el zsellérlányt, még ha gyöngyvirág lett volna is, csak azt nézte, mi lesz a vagyona utána „mindenki ahhoz akart menni, akinek  vót földje”, „többhö több kell”)Nagyon cudar világ vót azír rígen, mer nem mindenki választhatta meg magának a párját. A vagyon vót az úr. Még az is, akinek csak egy kicsije vót, az is azt nízte, hogy itt is egy kis csomó, meg ott is egy kis csomó, oszt abbul lesz egy nagy csomó. A vagyon vót a legelső. Az én anyámék is ellenezték az én uramat abba az időbe, mer azt szerették vóna, ha gazdagabb férfiho megyek, mert egyedüli gyerek vótam. Az én apám abba az időbe vitéz vót. Vót néki vitéztelke, úgy hogy 15 hód fődet dógozott, az én uram pediglen juhász ember vót, nem vót fődje, birkája vót 73 darab. De én csak hozzámentem. Egy kicsit az anyám éreztette velem, de később csak megbékélt. De a legtöbb esetbe nem vehette el a szegényebb fiú a lyányt. Azt mondták a szülők: ócsó a mi lyányunk oda. Hát a csúnya gazda lyányok vagy testi hibások hozzámentek a szegényebb kérőhöz is, mert a nóta is azt mondja: »Leszedik az ibolyát a szagájér, Elveszik a csúnya lyányt a jussáér Nagyapa 10 hódas vót meg vitézi címe is vót szóval nem jobbács nem cséd, a maga ura, ű vót a jó parti A másik apja juhász vót 80 birkával az nem semmi. „földet földdel” vagyont vagyonnal házasítottak, a szülők döntötték el ki lesz a fiú felesége meg forditva. A beszélgetések során aratásról, cséplésről, kemencecsinálásról, tanyákról, birtokviszonyokról, állatlegeltetésről, méhészetről és hasonlókról sokszor esett szó. 

A Sanyi bácsi bora

 

Gyakran mondogatta; "Jaj! nem úgy van az szegény embernél."

 Ha kiforrt a borom, egy butellával a mezsgyére álltam, oszt vártam hogy kigyűjgyön a gazdasszon oszt szótam neki kügyje ki az urát, mert beszédem van vele. míg a borbúl tartott a beszéd is kitartott, sokáig  dícsérte a boromat. Amikor kifőzte a szilváját ü is oda gyütt a mezsgyére oszt szót a lyányomnak küldd ki apádat beszédem van vele, megiszogattuk a páleszt, jól megdicsértem jó erős ízletes jó az illata, na ez vót jó szomszédság Amikor megörehedtünk kiültünk a lócára oszt ott pöfékeltük a jófajta kapadohánt. büdös vót, jó se vót, de a szépjét eladtuk nékünk e maradt meg.

 „Én sem jártam ki a nyolc osztályt ... annyira szerettem a földet, gazdálkodtam édesapámékkal. Mondom, olyan gyönyörű élményem  vót  ez a főd nekem olyan vót, mint a Paradicsom. Az élő legöregebb generációt képviselik, de mint látjuk a paraszti életbe, munkába belenevelték őket: mindegyikük vallomása határtalan földszeretetről tanúskodik ..Megcseperedtünk, az anyai nagyszülők segítettek, szép emlékeim vannak róluk. Apám öröksége semmi más csak a ház. ...Elmentem kapálni napszámba, ebből vettem magamnak szoknyát. ... Nehéz  vót az életünk, de szép.” Bár azt sem hallgatják el, hogy nehéz Mitül vót szép ez az élet, attul hogy nehiz vót. munka  vót, mégis nekik az életet jelentette. Tiszteletben kellett tartani a földet, a másét is „egész más vót a gondolkodás. A táj is szebb  vót mint ma, nem vót ennyi parlag főd. Minden földbe más  vót vetve. Szent  vót a családoknak, hogy a másik földjére rá sem  vót szabad lépni. Még a gyerek is, ha félre lépett, rászóltak. Nem szabad a szomszéd földjére lépni, mert azt hiszik, valamit leveszel. Akkor nem vett le senki semmit, ezt be kellett tartani, most meg az egész határ zsivány, nem is mer az ember kimenni, annyi az idegen. Akkor termelhettünk bármit, a gyümölcsöt sem vette le senki a máséról, de most. ...” Mariska nénéd azér élt meg ilyen szép kort, mert olyan tüzre való vót, hogy még az ördögnek se kellett. mondta apám...  „...Ebbe bele kell születni, akit nem visznek pici korától, az nem bírja. A szüleink mesélték, hogy őket is egész pici koruktól vitték magukkal, vagy ha nagyobb gyerek  vót, arra hagyták. Szóval teljesen benne  vótak a kellős közepében, nem lehetett másképp.” A földszeretet a gyerekkel együtt nőtt. A munkákba fokozatosan bekapcsolódó gyerek épp ilyen fokozatossággal kellett hogy lemondjon az iskoláról. Felváltva jártak iskolába, mert nem vót egy pár csimma, de tizenkét éves korában már egyikük sem járt tovább iskolába, kellet a dógos kéz a fődekre. A szülők életmódja és munka erőszükséglete megkívánta a segítséget. „Benne  vótunk a kellős közepében” - ahogy egyikük mondta. „Legnagyobb súlyban  krompét termeltem, meg termelek ma is. Mikor megvót a 20 hódam, 12 hódon krompét termeltem, l kataszteri hold paradicsomot, lucernát kb. 3 hódon, tengerit 2 hódon, a többin rozsot. Búzát nem termeltem soha, mer a jó fődet inkább krompéval űltettem be, a rozsot is a hitvány fődbe vetettem inkább.”A  zöldséget eladásra, a rozsot csak saját részre termeltek. Maguk dagasztották a kenyértésztát míg meg nem jelent a pékség.  „.A minél több föd vót a jómód alapja, akinek nem vót elég, de ügyesen dolgozott, tudta gyarapítani, és a közösség ezt jó szemmel nézte . De aki elherdálta a meglévő birtokot, annak azt nem bocsátották meg soha, számontartották és alkalomadtán előhozakodtak vele. „Sajnos édesapám édesapja olyan  vót, hogy elitta a földet. Úgy hívták ‘pusztító’. Akkor így mondták, eladta, elherdálta. Nagyon nehéz  vót nekik ez így. Az édesanyjával maradt, mert az meg özvegy lett.” „A dédimet annyira megviselte, hogy az egyetlen lánya rosszul ment férjhez.   A dédi kedélybeteg lett, szívbeteg és nemsokára meg is halt emiatt. Fájt a szíve a lyányáért.”

 Nősüléskor is szem előtt tartották, meg a vallást is, de a vagyon az fontosabb  vót.”  „Az anyósom apja pedig olyan  vót, hogy mindennap az asztalunkra tette, hogy az enyémben laktok. Ez a régi bikkfa fejűség, nem? A magyaros kemény fejnek a csúnya oldala. Akkor lehet, hogy jobban el is tűrték.”  „Ugyanúgy kell venni az életet, ha rossz is  vót. A paraszt élete az  vót, hogy több legyen a föld... Egyrészt jó, hogy  vót a kolhoz, mert mindig  vót egy határ köztünk, akinek több  vót és az akinek kevesebb. ...Én olyan megalkuvó vagyok, mondja mindig az unokám ...Egyszer mondta a sógornőm, mikor kapáltunk, hogy nekem kevesebb földem  vót a tsz-ig, mint neki, én azt mondtam hogy, hála Istennek akkor, hogy egyformák leszünk most...” 

Tejhordás is vót. Az asszony tehenet fejt, csomagolt, állatokat etetett, majd ment ki a határba és hazament főzni este.” A tejtermék-készítés nem terjedt el, hiszen annyi tejet el lehetett itt adni, amennyit csak akartak. Jó jövedelemkiegészítés  vót a tejkereskedelem, de az asszonyoknak igen kemény munkát jelentett ugyanakkor: a napi munkaidőt meghosszabbította és a családra fordítható időt lerövidítette. A tejhordással foglalkozó nőt ez nem mentette fel a mezőgazdasági munka terhe alól, éppúgy kiment a földekre dolgozni, amint reggel széthordta a tejet, mint a férje. A tej árából vették meg a takarmányt, meg vásároltak a gazdaságba eszközöket vagy állatot.A tejhordás nemcsak az asszonyoknak, hanem a lányoknak is mindennapi feladata  vót. „... lánykoromban hordtuk a tejet édesanyámmal ... - a beszolgáltatásos időben is, mikor télen kifogyott a pénzünk - ... saját tejet, de vettünk is hozzá.

A munka dandárja pedig épp nyárra esik. Senkisem ér rá szópocsékolásra, este meg a kemény napi munka után ki-ki alig várja, hogy eltegye magát másnapra. Hiszen α déli pihenőre is úgy eltikkad némelyik, hogy azt mondja: „adok mán egy kicsit a szememnek“, azzal a szemire húzza a kalapot vagy kendőt és elszunnyad.   Bármily sok időt fordíthattam erre a munkára, lassan a szétszórt lapok elég tekintélyes rendezetlen anyaggá halmozódtak. Egy ilyen anyag némi rendezésre, s rendezettsége közlésre kínálkozik.

 A magyar néprajzi térképeken sokáig mint fehér folt szerepelt a Rétköz, amíg hebehurgyán összedobott könyveim meg nem jelentek. Sok értékes népi anyagot dolgoztak már fel innen, de kimerítve ez a terület ma sincs. Ami népi gyűjtés onnan eszköz, szokás, nóta, babona, mese vagy szókincsben előkerül, az a szakemberek számára ma is jó, részben új, részben kiegészítő anyag.

Régen a kis falvak elszigeteltebbek  vótak, köszönhető ez a lápnak, a járhatatlan utaknak, a gyakori áradásoknak, a ritka vasúti hálózatnak meg a kövesutak hiányának. Ez az elszigeteltség magyarázza részben „elmaradottságunkat“, s ez megbecsülhetetlen értéket jelent ma az etnográfusnak, mert sok régiséget és jellegzetességet megőrzött népünk, más kulturáltabb területekkel szemben, a maga tiszta egyszerűségében. A rétköz egész önálló népi életet élő falvainak néprajzi feldolgozása a legsürgősebben elvégzendő etnográfiai feladatok egyike lenne, mert az utolsó órában vagyunk , mindenki meghal aki még mesélhetne róla..  Demecser  két tájegység határán van, a rétköz fekete födje itt találkozik a nyírség sárga homokjával, közben meg van egy kis agyagos rész is. A rétség földje prehisztorikus emlékeket rejt. erre felé kevés régészeti ásatás történt de azok eredményesek  vótak. Rendszeres ásatásokat nem végzett itt senki, csak amit a szántó ekevas felvet, ami vízszabályozáskor a kubikgödrökből előkerül, az mutatja, 'hogy pár ezer év óta lakott  vót ez a terület. Az ide települő Kende törzset őrzéssel bízta meg a fejedelem. . Folyóban, halászható és vadászható lápban nem  vót itt hiány.

 

A nagy árvíz Demecserben

 

Az 1940. március 28-án, szerdán reggel 7 órakor Demecser határában bekövetkezett árvíz a Lónyai-főcsatorna (vagy korabeli említésekben Gyüjtő Főcsatorna) gátjának átszakadása miatt történt. A katasztrófa részletei: Időpont: 1940. március 28. (szerda), kora reggel. Helyszín: Demecser és környéke, a Lónyai-csatorna gátja. Előzmények: Az 1939/1940-es tél rendkívül zord  vót, sok hóval, amelyet hirtelen olvadás követett, ami az egész Tiszántúlon katasztrofális jeges áradásokat okozott. Helyzet: A csatorna gátjának átszakadása után a víz elöntötte a környékbeli területeket, súlyos károkat okozva a húsvéti ünnepek körüli időszakban.Az 1940-es tavaszi árvíz az akkori Szabolcs vármegye egyik legsúlyosabb természeti csapása  vót. A csatornán pusztító áradat hömpölyög, amely áttörve a gátat, elsöpört mindent, ami útjába akad. És hogy a vész pusztítása nem öltött olyan veszedelmes mérveket, mint azt az első percekben hinni lőhetett, csak a jól megszervezett hatósági 'felkészültségnek és ármentesítő társulataink hathatós beavatkozásának köszönhetjük. A rendkívüli időjárás magában rejtette az elkövetkezendő veszedelmet. A Nyírségen végigvonuló Lónyai-csatorna vizét Berkesztől Ven- csellőig, hatvan centiméteres vastag jégkéreg borította. De különösen nagyi veszedelmet jelentett, hogy Demecser és Kemecse között 4 kilométer hosszú jégtorlasz állta el a csatorna útját, ami annyira fel duzzasztotta a vizet, hogy az a gátkorona színe fölé emelkedett, ami azt jelenti, hogy a vízszintemelkedés 47 centiméterrel haladta túl az eddigi, 1888- ban mért legmagasabb vízmagasságot.  A hatóságok a veszély elhárítására megtették .a szükséges intézkedéseket. A környék lakosságát gáterősítési munkálatokra rendelték ki és éjjel-nappal folyt a nyúlgátak építése.

A víz azonban egyre nagyobb tömegekben hömpölygött és pontosan hét órakor bekövetkezett, amitől félni lehetett: a Lónyai-csatorna áttörte a gátat és kilépett a medréből. A víztömeg percről percre hatalmasabb területet öntött el s valósággal tengerré változott az egész környék. Szerencsére a hömpölygő áradatnak nem akadt útjába akadály, amit könnyű kártyavárként sepert volna el. A veszedelem nőttön nőtt, de résen  vót minden épkézláb ember és szakadatlan munkával védték a falut.

 

Negyven napig a koporsóba

 

A történetet Nagymamám Fehér Mária mesélte, hogy egy távoli rokona Fehér Ferenc Demecseri szatócs Negyven napig feküdt a koporsóban. Azér vót távoli mer gazdag vót oszt, nem keveredett a szeginy rokonokkal. 1931. július végén történt az eset, hogy  a demecseri kereskedő Fehér Ferenc, egy borzalmas öngyilkosságot követte el, Állítólag az  vót az oka, hogy a felesége elhagyta ütet. Díszes szép fekete koporsóban tökéletesen fel ravatalozta magát és tőrrel a saját szivébe szúrta a bicskáját. Amikor felöntött a garatra azt hangoztatta, hogy ű nemesi származásu, ezen a kolocsmába az emberek jót mulattak. Mint ez később kiderült tényleg nemesi származású a fehér család. Akik látták azt mondták valósággal színpadra illő hátteret rendezettbe magának díszes világítással, sok virággal, koszorűval. A tettét afölötti bánatában követte el, mert felesíge elhagyta, már hetek óta szóbeszéd tárgya  vót ű a faluban. Azt mondták megtébolyodott. Lépten-nyomon azt híresztelte, hogy elemészti a bánat, meg megöli magát. Olyan sokáig mesélte, hogy már sennki nem vette komolyan a fenyegetőzését. Aszongyák a rossz nyelvek egyszer még méreggel próbálkozott sikertelenül. A szomszédokat sokszor híjta, jöjjenek át a házába, éjfélkor, ha hótton akarják ütet látni. Híjta a vénasszonyokat is jöjjenek virrasztolni hozzá. Tréfára vették eleinte, majd később, mikor már sirkövet, sírhelyet is megválzozza magának, na meg koporsót is vásárolt szép díszes fekete színben. Deér Gyula demecseri plébánost is értesítették a különös dologról. Fehér Ferenc már annyira a halott szerepébe képzelte magát, hogy esténként koporsójában is aludt. Negyven éjszakát töltött a felvirágozott és gyertyákkal körülvett díszes szép koporsóban. A plébános felkereste Fehér Ferencet, hogy megtudja különös viselkedésének okát. Eleinte kitért a válasz elől, később — feltünően világos feleleteivel — elárulta, hogy felesége utáni bánkódása miatt menekül a halálba. A plébános erre rávette az asszont, térjen vissza az urához. Az asszony fel is kereste a plébános és egy rokona kíséretében a férjét és kérte, bocsásson meg neki és fogadja vissza magához. Fehér, akit ekkor is koporsóban fekve, égő gyertyák között találtak, kinyújtotta jobbját a koporsóból, felesége felé oszt ezt mondotta; — Megbocsátok neked, nem haragszom rád, de nem kívánom, hogy maradj. Ezzel a falnak fordult és többet nem szólt. Az asszony ilyen körülmények között nem maradhatott férje házában. Fehér tovább is hangoztatta öngyilkos szándékát, de már senki sem vette komolyan. Az öngyilkosság előtt pár nappal a kis fanyelű bicskáját a falu kovácsával kétélű formájúra köszörültetett. A kovácsnak nem tűnt fel a furcsa megrendelés; megszokták már azt, hogy Fehér furcsaságokat tesz. — Öngyilkossága estéjén sokáig beszélgetett szomszédaival, majd mindegyiktől elbúcsúzott, mint minden este ismételve, hogy reggelre már átköltözik egy jobb világba .Negyven nap után beváltotta igéretét : hazatérve. újra elrendezte, megtervezte halotti pompáját; száz szál gyertyát gyújtott koporsója körül, állványon virágokat rakott a feje köré, ünneplő feketébe öltözött, kezére fehér kesztyüt húzott és hanyatfekve a koporsóban, szivébe szúrta a kétélüre fenetett bicskáját.

 

 

 

 

Az öreg bácsi emlékezése szerint

 

 Akkoriban még három nyomásra vót felosztva a szántófőd. Termett itt búzát, rozsot, zabot, kölest, lent, kendert, kukoricát, káposztát, kendert meg dohánt. Minden tenyérnyi hely, sziget, domb bevót vetve. A Matyi-sziget még buzát is termett. Többnyire tengerit meg krompét vetettünk. Aki tudta ladikon hazavitte, aki nem az halmozta, oszt amikor megfagyott a víz, hazahúzta szánon. Féltucat malom vót a faluba. Több nádvágó hely is vót, a Beketó, a Csónakkert, a Gellértláp meg a Borostános. Mink a hátunkon cipeltük ki a nádat. Ha sok vót a víz, akkor halásztunk.   Legjobb halászó tó a Kolbárd tó vót, meg a Nagytó, ott vót öregapám fődje is. Azt meséltlk hogy a régi szép időkbe mázsa szám fogták a halat. A Rókákút laposa meg a Nagylésza ér is jó hely vót. Mivel nem vót tengeri, hallal etettük a disznót. Még télen is gyalmolták. Használták varsát, vészt, vétert, húzó­hálót, tapogatót, szigonyt és a horgot. Sok halászkunyhó vót, akkoriba a Berseny-, Dombóc-, Kolbárd-, Üllő- és Váralatti szigeteken, a Kuszton dombon. Rengeteg csik meg potyka vót a Kecskerttóba meg a Beke tóba, a Székelyi Csíkgátréten. Vótak akik rákásztak a Berseny- és a Nagyfába. Vót aki nadályt gyűjtött, teknősbékát. Mellette folyt a salétrom seprés, kaparás is, termeléssel, főzéssel. A mező szénatermő rétjein az újra növő sarjú is le lett kaszálva. Májusban kiöntött a Tisza oszt juniusba visszavonult.  Mindenki legeltett, vót lú, marha, bivaly, ökör, juh, kecske, disznó, liba. A szigetekre József nap előtt hajtották fel a jószágot és június közepéig ott is maradt. Ösmerték a vízi utakat, úszókat sírkútakat, Rókalaposon, Kerekrét szélén és Mácsiszeg előtt pedig káváskút vót. Az ökörcsorda a lápokon legelt, ahun jó széna vót. De a lápkút veszélyes vót a jószágra a laposféreg miatt, a fodorságba meg felfuvódott a jószág a ferő miatt. Kevés helyen vót fa, ilyen vót a Füzfásszeg, Cseréssziget, Körtvélyfásreke, Nyírfás, a nyírségi részen Csonkanyár sziget, Erdőföld, Feketerakottyás, Paperdeje, Szilfáskert, Tölgyes, Vad­meggyes. Lent és kendert termesztettek, amit  a Paptóra vitték áztatni. Dohánytermesztéssel is foglalkoztak például Szabó Dánielék a Vártanyárul. Sokan foglalkoztak káposztával, de vót itt lencse, paszuly, krompé, sáfrány. Vót itt sasmasár, gém, vízibika (búvár), csória, csüllög, vadlúd, vadkacsa, szárcsa, bíbic, gödény, daru.Inséges időben még a varjú tojást is kiloptuk a fészekbül. A sok vizimadár tojását mindég dzsmáltuk. Vót még ugyi aranysakál, róka, nyúl, vidra, menetke, göringy, hörcsög, gözü, pocok, meg sok vadméh. Ahogy a víz visszahuzódott, a zsombékos terü­leteket kiirtották. A fenteshelyeket trágyázni kezdték. Rozs, búza, árpa, zab került a helyire. A kiszárat mederbe káposzta került, az első világháborúban a káposzta­gyárat is azért állították itt fel.

 

Hát akkoriba betyárvilág vót.

 

A rétközi betyárok a XIX. századi Szabolcs vármegyei mocsárvilág, a Rétköz törvényen kívüli szegénylegényei  vótak. A mocsarak, nádasok és ártéri erdők szövevényes világa tökéletes búvóhelyet nyújtott számukra a pandúrok elől. A legismertebb, ezen a vidéken is portyázó betyár a hírhedt nyírségi útonálló, Geszten Jóska vót. A helyi betyárok nem csupán raboltak, de a szegények védelmezőiként is éltek a népi emlékezetben. A mocsaras terep miatt a Rétközben a betyárok gyakran ladikkal (csónakkal) közlekedtek a nehezen megközelíthető tanyák és falvak között. Geszten Jóska: A nyírségi és rétközi erdők rettegett alakja az 1840-es években öt vármegyét tartott rettegésben. Alakját számtalan helyi monda és betyárdal őrzi.Vótak itt betyárok meg betyárnők is, ilyen vót  Kun Mári is, vótak szegénylegények, bujdosók, katona szökevények, jók is rosszak is. a nyíri homokföldekrül, apusztábul, a szatmári Erdőhátrul, a Rétközbül. A lábuk alatt fütyül a szél, mert lovon jártak, . meg mer felakasztották üket. Ha baj vót, viknyába vágták  alovat. A véknyába vágja a sarkantyút) egy régi magyar kifejezés, amely azt jelenti: hirtelen nagyon gyors vágtára ösztökéli a lovat, sarkantyúval vagy ostorral megüti az állat lágyékát.  Azt mesélik a régiek, amikor mindenfelől szorították már üket a zsandárok, gyakran bujkáltak erre az alföld legnagyobb betyárjai is,  Dobos Gábor, Kis Víg Miska, Víg Mátyás,  Sós Pista, Angyal Bandi, Fábián Pista, Geszten Jóska, Patkó Bandi, Sobri Jóska, Ződ Marci, meg a többi kevésbé ismert pusztázók, betyárok, kinnálló szegénylegények híre-neve a népi tudatban tovább él, s nem fújja el, mint egykor lábuk nyomát, az őszi szél. Elnyomott igazságukat a nép nem semmiért pártolta. A felzaklatott nép vére  vót a betyár. S ha rabolt, csak urat rabolt, nem vérre szomjazott. Bár szigorúan megtiltották a pásztoroknak, nyájőrzőknek, hogy ezeket befogadják, mégis helyet, menedéket találtak itt legtöbbször, s a tanyai emberek is segítségükre  vótak, mint ahogy a korcsmárosok kovácsok, gulyások, pásztorok is. Hírös alföldi betyárok vótak, itt mindenki ösmerte; Bogár Miskát, Szörnyű Jóskát, Jóni Bélát, Liki Pétert, Fazekas Mihályt, Bardi Lászlót, Víró Kálmánt, Bukobinszki Józsit, Enyedi Jóskát, Elek Józsefet, Fintor Mihályt, Fodor Nándort, Gaga Albertet, Hajnal Imrét, Kaszás Józsit, vagy Kádár Pétert, Geszten Jóska, Avar Jani, Józsa Gyurkát,  Fábián Pistát, Nyéki Pistát.

 

Általam ismert Demecseri írók költők

 

Pályuk Anna (Veresmart, 1858–Tiszabökény, Demecserben  vót cseléd híres mesemondó. Kárpátaljáról származó, 1890-ben magyar környezetbe, Tiszabökénybe ment férjhez, s haláláig magyarul mesélő parasztasszony  vót. Meséit édesanyjától tanulta. Fiatal korában cselédeskedett, gazdája gyermekeit gondozta, és nekik mesélt; negyvenévesen férjhez ment a falu egyik legmódosabb gazdájához, itt mostoha gyermekei, s még inkább unokái  vótak leghűségesebb hallgatói.

 

Kocsisné Szirmai Fóris Mária 1910–18 között 100 meséjét jegyezte fel. Repertoárjának nagyobbik része a hiedelemmondák és a tündérmesék határán álló nyitott szerkezetű tündérmesékből áll, ezek tündérekről, ördögökről, szélről, hajnalcsillagról szólnak. A demecseri és borzsovai (Szabolcs megye) tájegységhez kapcsolódó legismertebb mesemondó Pályuk Anna (más forrásokban: Pályuk Anna), akinek népmeséit Kocsisné Szirmai Fóris Mária gyűjtötte. A gyűjtés jelentős részét az 1956-os, Felsőtiszai népmesék című kiadvány tette ismertté.  Pályuk Anna: A demecseri (Borzsova a településhez tartozik) népmesekincs kiemelkedő képviselője, a magyar népmesekutatás egyik forrása a régióból. A "Szélanyó keresztlánya": Pályuk Anna egyik ismert meséje, amely a Felsőtiszai népmesék kötetben jelent meg. Gyűjtés: Kocsisné Szirmai Fóris Mária 1950-es évekbeli munkája.  A terület folklórja, beleértve a meséket is, szorosan kötődik a nyírségi és felső-tiszai hagyományokhoz. Meséit édesanyjától tanulta. Fiatal korában cselédeskedett, gazdája gyermekeit gondozta, és nekik mesélt; negyvenévesen férjhez ment a falu egyik legmódosabb gazdájához, itt mostoha gyermekei, s még inkább unokái  vótak leghűségesebb hallgatói. Kocsisné Szirmai Fóris Mária 1910–18 között 100 meséjét jegyezte fel. Repertoárjának nagyobbik része a hiedelemmondák és a tündérmesék határán álló nyitott szerkezetű tündérmesékből áll, ezek tündérekről, ördögökről, szélről, hajnalcsillagról szólnak.

 

Ruszkovics István Borzsovai fuvaros mesemondó. Hetvenhét mesét jegyeztek le tőle, ezek között minden mesei műfaj megtalálható, részben szlovák származású, magyar anyanyelvű mesemondó. Meséinek nagy részét egy szomszédjuktól tanulta Gálocson, ahonnan tizenkilenc éves korában Szabolcsba költözött. Meséiben szülőfalujának nyelvjárása jól érződik. Ruszkovics István született Gálocson meghalt 1958-ban Baktalórántházán, a híres meseíró is élt demecserben, "forró vizet a kopaszra" ki ne ismerné mondását. Borzsován  vót szekérhajtó kocsis. A tizenötödik év vége felé mégis csak felmondott Ruszkovics István Borzsován a szolgálattal. Terhesnek találta az őszi sok szekerezést. Gondolta, hogy Nyírbe (Nyírségbe) megy, ott nem lesz annyi szállítani való. Erkölcsi kötelességének tartotta a meséket „szóról szóra” úgy továbbadni, ahogy hallotta. A valóságban, mint ahogyan ezt két és fél éves időközzel ismételten hangszalagra vett szövegei tanúsítják – Ruszkovics István meséiben csak a cselekmény, a mesemondó és a hallgatók lelki szemei előtt megjelenő képsor, a mesealakok külseje és jelleme állandó, a szövegezés azonban nem. A mesemondó művészi képessége abban rejlik, hogy könnyen, gyorsan, úgyszólván gondolkodás nélkül fogalmazott meséit maga kialakította, de a szájhagyományhoz erősen kötődő stílusában. Hőseit szavaikkal és cselekedeteikkel jellemezte. Az erkölcsi tanulság levonását is hallgatóira bízta. Szépen kidolgozott meséi nyelvén egy népköltészeti szempontból kevéssé ismert Árpád-kori település, az Ung völgye meseanyagába nyújt jó betekintést. mesemondó, csordás, gulyás, béres, majd kondás és juhász. Meséinek nagy részét ifjúkorában egy szomszédjuktól tanulta. Csak 19 éves koráig lakott szülőfalujában, később Szabolcs megyében cselédeskedett, meséiben gyermekkorának nyelvjárását haláláig megőrizte. Erkölcsi kötelességének tartotta a meséket „szóról szóra” úgy továbbadni, ahogy hallotta. A valóságban, mint ahogyan ezt két és fél éves időközzel ismételten hangszalagra vett szövegei tanúsítják – Ruszkovics István meséiben csak a cselekmény, a mesemondó és a hallgatók lelki szemei előtt megjelenő képsor, a mesealakok külseje és jelleme állandó, a szövegezés azonban nem. A mesemondó művészi képessége abban rejlik, hogy könnyen, gyorsan, úgyszólván gondolkodás nélkül fogalmazott meséit maga kialakította, de a szájhagyományhoz erősen kötődő stílusában. Hőseit szavaikkal és cselekedeteikkel jellemezte. Az erkölcsi tanulság levonását is hallgatóira bízta. Szépen kidolgozott meséi nyelvén egy népköltészeti szempontból kevéssé ismert Árpád-kori település, az Ung völgye meseanyagába nyújt jó betekintést.

Ruszkovics István, 1968. 217-218 p. 72. sz. A molnár a lakodalomban. /Gálocs, Ung m.; Bakta- lórándháza, Szabolcs-Szatmár m . , 1956./

 

 Bodnár Bálint, Mesegyűjtő, mesemondó. A Magyar néprajzi lexikon szerint ő azok közé tartozott, akik a néprajzi gyűjtők hatására és részben azok módszereivel gyűjtötték össze anyagukat. Gyűjtőmunkája során csiszolódott ki mesemondó stílusa is. 1958-tól 400-nál több mesét gyűjtött magnetofonnal Kisvárdán és környékén. Bodnár Bálint repertoárját és gyűjteményeit a nyíregyházi Jósa András Múzeum és a budapesti Néprajzi Múzeum őrzi. Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőpályázatokon 1958-ban és 1959-ben is felemelt II. díjat kapott pályamunkáiért. Ettől kezdve évente szerepelt gyűjteményeivel megyei és országos pályázatokon. Legfontosabb pályamunkái: tiszalöki szólásmondások, tiszalöki gyermekjátékok, kisvárdai jeles napok, pátrohai népmesék, rét- és takarmánygazdálkodás Ajakon, a nád hasznosítása a szabolcsveresmarti füzesekben, állattenyésztés és a velejáró szokások Pátroha községben, ajaki népmesék stb. Meséit gyerekkorában és a katonaságnál tanulta, Boccaccio típusú tréfás történeteit Erdész Sándor bíztatására kezdte el megírni. 1971-ben 102 db katonameséjével országos II. díjat nyert, 1972-ben Bodnár Bálint meséi című gyűjteményével (2000 oldalon 425 tréfa) országos I. díjat, 1974-ben 95 tréfájával országos III. díjat, 1975-ben Bodnár Bálint tréfái gyűjteményéért országos II. díjat nyert. Az Erdész Sándor által 1980-ban kiadott válogatásban 13 tündérmeséje, 2 legendameséje, 3 novellameséje, 2 ostoba ördög meséje, 1 rátótiádája, 4 tréfás meséje szerepel. 1966-ban megkapta a szocialista kultúráért kitüntetést. A Népművészet Mestere díjat 1975-ben kapta. Borsszem Jankó. AaTh 312D . Váradi Gábor. Demecser. Szabolcs vm. Bodnár Péter meg a felesége. AaTh 1360C. Sipos Ferencné. Demecser. Szabolcs vm.

 

Deér Gyula költő (esperes)  Két verses kötete jelent meg. Reggel és Lombhullás címmel. Másik könyve a Lombhullás címet kapta. Költemények. (8-r. 102 1.) Nyíregyháza, 1912. Borbély Sámuel biz. 2 kor. 80 fill. Deér Gyula született Szendrőn, 1870. márc. 21.-én meghalt Demecserben. 1945. máj. 15. előtt: lelkipásztor. – 1895. IV. 24 : egri egyhm-s pappá szent., Harsányban és Füzesabonyban 1896: Egerszalókon, 1897: Polgáron, 1901: Jászladányban, 1903: Hevesen kp. és Görömbölyön admin., Egyeken kp., 1904: Egerben kp., Demecseren admin., 1906–40: nyugdíjazásáig Demecseren lelkész. – Írásai: Egri Egyhm. Közl. (1893:65. „Lumen de coelo” [Vers XIII. Leó p. jubil-ára]; 268. Trifolium charitatis [Vers Samassa Józsefhez]; 1897:207. Iskolasztelés Tiszapolgáron; 1899:101. Bérmálás a polgári alesperesi ker-ben; 1900:56. Bányász Sándor 1838–1900 [Nekrol.]; 1904:65. Egy szál ibolya [Vers Párvy Sándor szepesi pp-höz]; 1924:81. Magunk között. Prot. vidéken; 1934:2. Levél falusi paptól falusi papnak) – Álneve: Deér Gy. (Egri Egyhm. Közl. 1897) – M: Reggel. Elbeszélések, rajzok, költemények. Eger, 1897. – Lombhullás. Költemények. Nyíregyháza, 1912. 88

 

Löwy Ferenc 1921-ben született Magyarországon, egy Demecserben a falu rabbijának fiaként, akit Demetcher rov (rabbi) néven ismertek. Nagyapja, Elimelech, rabbiként szolgált a cseh határ közelében, Nirtash városában. Egy haszid szerint a nagyapa annyira lenyűgözve  vót az unokájától, hogy azt mondta: „Ez a kisfiú valami nagy cádik [igaz ember] lesz a maga idejében.” Egy haszid megjegyzi: „És ez a kis unoka mindig a nagyapjával  vót. És mindig látta, hogy a nagyapja hogyan  vót a rebbe, hogyan gondoskodott az emberekről, és hogyan segített nekik...” Egy másik követő: „Már gyerekként is azt mondták, hogy rebbe lesz. Ahogy felnőtt, ahogy áldást [brookheh] adott, ahogy az emberekkel bánt.”A Toser Rebbe számos beszédét egy öt könyvből álló sorozatban jegyezték fel, melynek címe „Avodas Avodah”. Dibros Kodesh. Kettő közülük jiddis nyelvű könyv, amelyek a heti Tóra-részeket, valamint a zsidó ünnepeket magyarázzák el, gyakorlati betekintést nyújtva az istentiszteletbe, és az Imros Kodesh címet viselik. Egy másik, többnyire héberül írt, de jiddis részeket is tartalmaz. Ez a Toser Rebbe beszédeinek gyűjteménye, amelyeket számos zsidó szent ember halálnapján (Yahrzeit) tartott, a zsidó naptár szerint rendezve.

 

A rétköz flórája és faunája

 

A vizes területnek köszönhetően változatos és rendkívül gazdag a flóra és a fauna. Ha nyitott szemmel járjuk a határt gyönyörködhetünk benne. A növények közül máig él itt a védett békaliliom , a lápi csalán , a mocsári lednek , a tőzegpáfrány , a mocsári kocsord, mocsári csillaghúr , a ritka villás sás , valamint a békalencsemoha  is, melynek több eddig nem ismert állományát fedezték itt fel. A nagyrészt a régi patakmedrek maradványait felhasználló, a lecsapolás után épített Belvízcsatorna gazdag élővilágához tartozik a védett sulyom , rucaöröm , valamint a ritka kolokán  és a vízitök és a békatutaj, a fehér tündérrózsa, békaliliom, nyílfű is. Három védett orchideafaj is él e területen; a pompás kosbor, a hússzínű ujjaskosbor, és a mocsári nőszőfű, valamint a hatalmasra növő védett mocsári csorbóka, és a nemrégiben felfedezett védett hólyagos here is, melyet sokáig kipusztult fajnak hittek. A kistáj ritkább, de igen értékes élőhelyei közé tartoznak a szikesek, sajátos élővilágú szikes tavak, rétek is, melyek a felszín mélyedéseiben egyes helyeken a talajvíz mozgása és az erős kipárolgás miatt felhalmozódó só miatt alakultak ki. A szikes helyeket a tavaszi vízborítás idején rendkívül kedvelik a vonuló madarak, növényvilága is sótűrő fajokból áll. Több ritka faj, mint a sziki őszirózsa, az egérfarkfű és az árpasás, valamint a kisfészkű aszat is megtalálható itt. A Rétköz legelőin, rétjein máig él a rekettyefűz, nyári tőzike, macskahere is. Ezenkívül él itt: hegyi pajzsika, gumós macskahere, valamint bársonyos görvélyfű is. Rengeteg vad található a területen, vaddisznó, róka, nyest, vadmacska, nádifarkas, őz, vidra, egerészölyv, rétisas, nagy fülemüle, partifecske, fehér gólya, fekete gólya, kanalasgém, szürke gém, vörösgém, nagy kócsag, réti cankó, búbosvöcsök, vízityúk, több denevérfaj, teknős, pillangó, szitakötő, négyfoltos acsa, a pattanóbogár.

 

 

Utószó

 

Fontosak a néphagyományaink, mert aki nem ismeri a múltját, nem értheti a jelent és nem lesz jövője sem. A hagyományon az elődeinktől reánk maradt bölcs tapasztalatokat és szellemi javakat értjük, ami népibölcsesség erkölcsi hagyaték, őseink öröksége fiainak. Írni olvasni aligha tudtak, így a hagyomány nemzedékeken át szájról-szájra terjed. A nagyapák elmesélték az unokáknak a tűz mellett amiket tapasztaltak. Az élet iskolája példákon keresztül fájdalmasan tanította meg nekik mit hogyan kell ésszerüen elvégezni. Hiszem hogy Isten azért adta nekem a tálentumot, hogy az emberiséget szolgáljam. Aligha tudtam volna szebben megköszönni Istennek azt a hatalmas tudást amit ajándékba kaptam tőle, mint hogy átmentem a Rétközi emberek bölcsességeit az utókornak. Becsüljétek meg ezt a tudást, mert sok száz emberöltő bölcsessége rejtőzik benne. A népszokások ezáltal tovább élhetnek, megőrizve a rétközi emberek bölcsességét és a tájszólás megmentésével a nemzeti összetartozást erősíthetjük meg gyermekeinkben. Ne feledjétel el soha, honnan indultatok, a közös anyanyelv, nemzetmegtartó szerepe, a közös történelem, és a közös hagyományok kovácsolnak bennünket egy nemzetté, ez a kultúrkincs időtlen idők óta halmozódik. A paraszt emberek életét mentalitását, viselkedési attitűdjeit a szociológia, a szocio-antropológia, az etnográfia, etnológia, demográfia is kutatja. Én nem kutatom csak kikapok belőle egy egy szeletet hogy láthassuk szépségét és összetettségét. Feladatom  vót a Rétközi emberek múltjának, megmentése az utókornak. Az implicit premisszákat leírom de a konklúzió az olvasó feladata.