Újra kezembe került egy régi könyv amit Gilles Perrault írt, 1990-ben adták ki. A könyv a második világháború leghíresebb szovjet kémszervezetének, a Vörös Zenekarnak a történetét meséli el, a hálózat vezetője a „Nagy Főnök” nevet kapta. Helyettesei nem más mint Antolij Gurevics, a II. világháború ismert orosz hírszerzője aki nem rég 95 éves korában elhunyt Szentpéterváron. Gurevics a háború idején a Németországban - továbbá Svájcban és Franciaországban - Rote Kapelle (Vörös zenekar) fedőnéven működő ellenálló szervezet helyettes vezetője volt. Németországban 1942 nyarától a Rote Kapelle több mint 120 tagját tartóztatták le, s közülük 45-öt kivégeztek. Mai német források szerint a Rote Kapelle tagjai a náci rezsimet ócsárló plakátokat ragasztottak ki, röplapokat küldtek szét részben postai úton, zsidókat bújtattak, dokumentálták a nácik bűntetteit, segítettek a hadifoglyoknak, veszélyes körülmények között egyebek mellett ételt, szappant, más hasonló létfontosságú cikkeket adva nekik, és lehetőség szerint tájékoztatták a hadifogságba kerültek hozzátartozóit rokonaik sorsáról. A Rote Kapelle kapcsolatban állt az orosz NKVD titkosszolgálattal is, és egyebek között figyelmeztetett Hitler várható támadására a Szovjetunió ellen, amiről Gurevics saját honlapja szerint a Svájcban dolgozó magyar kémtől, Radó Sándortól értesült. A hidegháború idején az akkori Nyugat-Németországban tovább ápolták a legendát, film is készült a szervezet tevékenységéről. Gurevics azok között volt, akiket 1942-ben letartóztattak, de túlélte a háborút. 1945-ben sikerült hazatérnie. Egy Sonderkommando vezetőjét vitte magával fogolyként, de hazájában 20 évi, a Gulagon eltöltendő fogságra ítélték. Sztálin halála után kiszabadult, de nem rehabilitálták, majd a hruscsovi enyhülés idején újra börtönbe került. Rehabilitálására csak 1991-ben került sor. 1942. december 22-én megkezdődött a kommunista nézeteket valló „Rote Kapelle” (Vörös Zenekar) nevezetű ellenállócsoport tagjainak kivégzése. A Nyugat-Európában működő náciellenes szervezet létezésére először Brüsszelben derült fény. 77 vádlottból 45 embert ítéltek halálra, akik között 19 nő volt. 1933-ban egymástól függetlenül Arvid Harnack és Harro Schulzen-Boysen, a légierő egyik katonatisztje körül egy-egy művészekből, valamint tudósokból álló ellenállási csoport szerveződött. A két „baráti kör” 1935-ben forrt egybe, és a legfontosabb céljaik között szerepelt a szabad véleménynyilvánítás kivívása. Miután Hitler hatalma kizárólagossá vált, a csoport tagjai egyre nagyobb erők bevetésével küzdöttek a fasiszta diktatúra ellen. Náciellenes röplapokat osztogattak, röpiratokat ragaszgattak, zsidókat bújtattak, hamis papírokat szereztek számukra. Arvid Harnack és Harro Schulzen-Boysen, a „Vörös Zenekar” nevű szervezet két vezetője egyaránt baloldali politikai nézeteket vallott. Hittek a német-szovjet barátság megkötésének lehetőségében és a szovjet tervgazdálkodás németországi sikerében. 1942 nyarán azonban a szervezet lebukott, rendszerellenes tevékenységükre fény derült. A „Vörös Zenekar” tagjaival szemben a hatóságok letartóztatási hullámot indítottak. A hadbíróság elé állított vádlottaknak szinte semmi esélyük sem volt megvédeni magukat. 1942. december 22-én Berlin-Plötzensee-ben a 77 letartóztatottból 45 embert ítéltek halálra, akik között 19 nő volt. Egyeseket lefejeztek, míg másokat kötél általi halállal büntettek. A „Vörös Zenekar” azonban még 1942 után is tovább működött, hiszen nem tudták minden tagját bíróság elé állítani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése