A képen Pál Gyula festőművész látható alkotás közben. Pál Gyula festőművész és grafikus tanár Kállósemjénben született 1928. július 26.-án és Nyíregyházán halt meg 1981. április 1.-én fiatalon ragadta el a halál, 52 éves volt. Tanulmányait Diószegi Balázs tanítványaként a nyíregyházi szabadiskolában, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán folytatta. Mesterei: Domanovszky Endre, Bencze László és Hincz Gyula voltak. Kalocsán és Demecserben, majd 1963-tól a nyíregyházi Tanárképző Főiskolán tanított. Alapító tagja volt a hajdúböszörményi és a nyíregyháza-sóstói művésztelepeknek, valamint Lengyelországban a Baltyek Plenernek. Halála után két évvel, 1983-ban Nyíregyháza legrangosabb kiállítótermét nevezték el róla. Tanítványa volt Sipos László fotóművész.
A Demecseri iskola egyik legrégebbi tablója, melyen Pál Gyula festőművész látható. Pál Gyula a magyar művészettörténet azon korszakához tartozik, mely a 40-es évek végén és az 50-es évekelején bontakozott ki, ezzel lehetőséget adva egy osztálynak önmaga megvalósításához. Ezen kultúra bőségétsikerült sokaknak magáévá tenni. A népfőiskolák, népi kollégiumok, szakérettségik hatalmas, előrehaladótempóját csak a legkiválóbbak - köztük Pál Gyula is - tudták követni. 1928. július 26-án született Kálíósemjénben. Szülei földműves napszámosok voltak, 1914-ig éltek a házasságkötelékében - 5 hónapig - amikor is apja Amerikába vándorolt. Anyja, Mosolygó Mária nem ment újra férjhez,hanem vállalva sorsát Budapesten, Nyírbátorban és Nyíregyházán szolgáló lett. Volt egy lánytestvére, aki már 6éves korában meghalt. Anyja, betegsége miatt1931-ben gondozásba adta a debreceni m. kir. áll.gyermekmenhelyre. Miután felépült újra magához vette, majd kis időn belül ismét elváltak egymástól anyjamunkáltatói rendelkezésére. Rokonaihoz került Érpatakra, s ott nevelkedett 1938-ig.10 éves korában anyjával Kállósemjénbe költöztek, ahol mint napszámosok keresték kenyerüket. Itt végezteelemi iskoláit a munkával párhuzamosan. Az összetartozásukért folyó küzdelmek és megpróbáltatásokfájdalmait csak egymáshoz való ragaszkodásuk és egymás iránti szeretetük enyhítette.1941-ben hentesinasként dolgozott. 1942-44 között került a csepeli WM gyárba, majd az országfelszabadulásakor 5 hónapig volt a jászberényi és ceglédi fogolytábor rabja.1946-47-ben tanult kerékgyártó szakmájával tovább kereste kenyerét, s emellett jutó kis idejében rajzolással is foglalkozott. 1947. június 30-án a szabadiskolán a konyhai falvédők hátlapjain lévő színes rajzokkal mutatkozott be, majd a népfőiskolára került, mely megadta neki, mint szegény sorsú fiatalnak a lehetőséget tehetsége kibontakoztatására. Lassan elindult a művésszé válás útján. Az általa készült tanulmányfejekbenbenne rejlik az indulat és a szegényházi modellek sorsával való együttérzés. Mesterei Domanovszki Endre, Bencze László és HinczGyula bonctan, és kockológia tanára pedig Barcsay Jenővolt. Népi államunk nyújtotta ösztöndíj és kollégiumi ellátás segítette tanulmányai során, melyet sikeresen fejezett be az 1954-ben elnyert középiskolai rajztanári diplomájával. Pedagógiai gyakorlatát jó eredménnyel végezte a budapesti Óvónőképzőben. A iskola befejezése után feleségül vette Broda Máriát, aki hasonló környezetben nőtt fel. Kalocsára költöztek, ahol rajztanári állást töltött be az Óvónőképzőben. Itt láttak napvilágot élénk színű akvarelljei, impresszionisztikus pasztelljei a Vajas patakról és a város jellegzetes épületeiről. A realisztikus paraszti életképeket felváltják a festő első korszakára jellemző vörösbarnák, feketék,a kialakuló formavilág szikár asszonyai . Egész életét az alaposság, a lelkiismeretesség jellemezte, melyet nagyodaadással próbált átadni munkája során tanítványainak. 1957-ben a Nyírségbe került és nagy lelkesedéssel látott hozzá a festői és tanári munkához Demercserben. 1959-ben súlyos tbc-s megbetegedése, majd tüdőműtéte megszakította a megye képzőművészeti életébe való bakapcsolódását három éven keresztül. Ezután 1963-ban a nyíregyházi 4.sz. Általános Iskolában folytatta munkáját. Majd 1964-ben a Tanítóképző Intézet tanára lett. Rajzpedagógiai munkásságának alapelve a hallgatókkal való egyenrangú együttműködés, az önkéntes, tanári noszogatástól mentes tanítási módszer volt. Munkássága alapján a Képzőművészeti Alap tagja lett. Aktívan szállt síkra a minőségi festészetért. Időközben nőtt országos elismerése. 1966-ban kiállítást rendezett a Fényes Adolf Teremben. Sajnos festői munkássága nem talált kellő értékelésre. Szegényes körülmények között élt Árpád utcai lakásában négytagú családjával.Fáradhatatlanul munkálkodott, a képzőművészeti élet fellendülésén és a képzőművészeti alkotóközösségek létrehozásán. Részt vett Tokaj és Hajdúböszörmény művésztelepén. Országos tárlatokon mutatták be munkáit,amelyek külföldre is eljutottak. A Kelet-Magyarországi Területi Képzőművészeti Szervezet tagja, majd pedig megyei titkára lett a 60-as évek vége felé. Művészlakások épültek Nyíregyházán az ő közbenjárásával. Ezt követően 1971ben lemondott titkári teendőiről és a Bessenyei György Tanárképző Főiskola rajz tanszékére került, ahol csak 2 évig adhatta át széleskörű ismereteit a rajztanár szakosoknak.Munkahelyi problémái folytán egészségi állapota rohamosan visszaesett. Betegsége alatt is munkálkodott,többek között egy grafikai album elkészítésén a kisvárdai múzeum felkérésére. 1981-ben a megyei művészekközül elsőként rendezhetett gyűjteményes kiállítást a Műcsarnokban. Közben betegsége súlyosabbá vált.Munkáit a Jósa András Múzeum is bemutatta. Elnyerte a Szabolcs-Szatmár Megye Alkotói díját, melyet már csak halála után özvegye vehetett át.„Festettem, mert életemben csak ez hozott megnyugvást. Festettem mindent és mindennel, elfestettem maradék festékeimet, s folytattam szénnel. " {Balogh
István, Papp Tibor, Pál Gyula Nyíregyháza, 1983.)Nagyon jófejű, tehetséges ember volt, de sokszor perben-haragban állt a világgal. Borzasztóan nincstelen sorból jött, és néha haragudott azokra, akiknek volt valamijük. Ezzel egészen odáig ment, hogy a „partiképes” lányokkal szóba sem állt a főiskolán – pedig sokan keresték társaságát –, mert köztük több jómódú volt. Neki inkább egy hozzá hasonló sorsot megélt leány volt az álma, nem pedig egy fővárosi művészpalánta. Később rajztanár lett, hogy rendszeres, állandó fizetése legyen, amivel édesanyján akart segíteni. Pedig önálló alkotóművészként talán még többet is kereshetett volna. Az igaz, hogy az ilyen pénz nem volt biztos, és a művészélet főleg nem hónapról hónapra jövedelmezett.Mi tudtunk, mert Sándor révén, akivel földik voltak, kezdettől fogva barátkoztunk. Sándor és Gyula már együtt jártak a szabadiskolába is. Megmutatta a rajzait, jegyzeteit, önéletrajzát, később pedig – amikor már tanított – leveleket írt. Fiatalkori önéletrajzából szűkszavúsága ellenére is olyan sanyarú sorsot ismerhetünk meg, ami sokak számára, különösen ma elképzelhetetlen. Például az, hogy egy anyának rokonokhoz kell kiadni a gyerekét, mert munkaadója nem engedi meg, hogy vele legyen. Márpedig Gyulával ez történt. Ezt írta: „Szüleim földműves napszámosok voltak. Anyám, született Mosolygó Ilona, csak öt hónapig élt törvényes apámmal, aki 1914-ben kivándorolt Amerikába. Még egyszer nem ment férjhez, inkább vállalta akkori sorsát: Budapesten, Nyírbátorban és Nyíregyházán szolgáló lett. Egyetlen leánytestvérem hatéves korában meghalt. Anyám beteg lett. Sorsomat 1931-ben a debreceni m. kir. áll. gyermekmenhely gondozásába adta. Felépülése után ismét magához vett egy időre, de munkáltatói rendelkezésre újra megvált tőlem: 1938-ig rokonaimnál nevelkedtem Érpatakon. Tízéves koromban Kállósemjénbe költöztünk. Ketten éltünk. Napszámosként kerestük a kenyerünket. Iskolába és napszámosmunkába felváltva jártam.” Később hentesinas lett, majd kerékgyártó, a mérhetetlen szegénységben szóba sem kerülhetett, hogy kibontakoztassa rajzolási tehetségét.étségtelen, hogy az olyan nagy formátumú tanárok, mint Domanovszki Endre, Hincz Gyula, Barcsay Jenő nem azzal foglalkoztak, hogy ki honnan jött, a követelményeknek mindenkinek egyaránt meg kellett felelnie. Ezek között bőven volt lélekölő tanulmányrajz és olvasnivaló egyaránt, mindezek mellett jártasságot kellett szerezni a művészetekben is. Ez nyilván nehéz volt Gyulának, de nagyon akart bizonyítani. Barcsay tanár úr például – aki többek között bonctant tanított – az elismerése jeleként új anatómiaatlaszával ajándékozta meg, pedig az ilyesmi nem nagyon volt szokásban. Érzéke volt a tanításhoz, az ilyen gyakorlatokat mindig nagyon jó eredménnyel teljesítette, a pedagógiavizsgája is jeles volt. Próbálta megtartani saját stílusát, de hát ez a főiskolán elég nehéz, mert ott feladatokat kell teljesíteni, mégpedig úgy, ahogyan a tanár kéri. Emlékszem, az egyik tanára átfestetett vele egy virágcsendéletet. Gyula megtette, de saját változatát utólag is jobbnak tartotta. Domanovszki egyszer azt mondta neki: „Magának külön bejáratú esze van, de csak csinálja…”.A tanárai általában tehetségesnek tartották, de egyik-másik eredeti ötletét nem díjazták úgy, ahogy elvárta, és talán meg is érdemelte volna. Érdemes elmondani róla, hogy a könyveket nagyon szerette. Nemcsak főiskolás korában, hanem később is rengeteget bújta a könyvtárakat, sokat járt antikváriumokba. Ha nem tudta megvenni, ami megtetszett neki, vagy amit értékesnek, újszerűnek tartott a maga számára, akkor ott helyben elolvasta. Jól tájékozott volt a művészeti kérdésekben, és megvolt az a különleges adottsága, hogy tudását át is tudta adni a tanítványainak. A diploma megszerzése nemcsak azért lehetett jelentős fordulópont Pál Gyula életében, mert végre a saját lábára állhatott, önálló keresete lett, hanem a családalapítás miatt is. Ugyanis a főiskola elvégzése után megnősült, és az első munkahelyére már családos emberként ment. A számítása bevált: középiskolai rajztanárként rendszeres jövedelme volt és olyan munkája,amit szeretett. Kétségtelen, a diploma lényeges volt, de a munka java csak ezután kezdődött. Szülőföldjétől jó messzire, Kalocsára került, az ottani óvónőképzőben kapott állást. Leveleiből és ritka személyes találkozásainkból tudtuk: szeretett tanítani, és aránylag sokat festett. Új és érdekes volt számára Kalocsa, sok szép épületét örökítette meg, hangulatosak voltak a patakpartot ábrázoló festményei. Akkori akvarelljei, pasztelljei egy kellemes kisvárost mutatnak. A későbbi munkáit ismerve különösen érdekes, hogy szép és élénk színekkel festett. Már Kalocsán is foglalkoztatta, hogy valami mást, egyénit kellene csinálnia, valami olyasmit, ami kifejezi az ő egyéniségét, megélt életét. Voltak persze paraszti életképei, de azok túl realisták voltak, valami másra vágyott. Akkor kezdte festeni gyermekkori emlékképei alapján az agyondolgozott, szikár asszonyokat, mint amilyen az ő édesanyja is volt. Ekkor azonban még nem annyira a fekete és a szürke volt a színvilága, hanem a vörösbarna. Ami itt, nálunk a lakásban látható, az is egy ilyen korai munkája. Asszonyok a címe, a felesége szülőházában, Bujon festette. A Demecseri Oktatási Centrum: Pál Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény nevet vette fel tiszteletére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése