Megjelent TURUL A Magyar Történelmi Társulat, A Magyar Országos Levéltár és a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye HETVENHARMADI K KÖTET 2000/1-2.füzet BUDAPEST
KIADJA A MAGYAR TÖRTÉNELMI TÁRSULAT SZERKESZTŐSÉG: MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR
A pannóniai Savariában született Szent Mártonról, templomi patrocíniumok révén, több mint száz település vette nevét a történelmi Magyarországon.Ezek közül a legelső Szent Márton hegye, a mai Pannonhalma. Érthető módon sok család használta vezetékneveként a Szentmártoni nevet, főképpen akkor, ha azzal származási helyére utalt. A magyar nemes családok közt azonban kevés viselte ezt a nevet. Nagy Ivánnál és Kempelennél csupán néhány Szentmártoni család szerepel, a fennmaradt Királyi Könyvekben viszont egy említés sincs. A 16. században élt egy bizonyos Szentmártoni Farkas, aki mint „Balassi Bálint tiszttartója Zólyomon" 1581. július 5-én levelet írt Selmecbányára, Lentworay Pál ügyében. Akár az ő leszármazottja is lehetett családom első ismert tagja, Pozsonyi Szentmártoni János, hiszen az ő apja a 17. század első felében Magyarországról, valószínűleg Pozsonyból költözött Erdélybe . A családnak a királyi Magyarországról való eredetére az unitárius vallású Iklódi Tholdalagi János, szamosújvári kapitány utal, Apafi Mihály erdélyi fejedelemnek, 1677-ben írt, alázatos supplikációjában: „Kegyelmes Uram, alázatosan jelentem Nagyságodnak, mint kegyelmes Uramnak: Egy Pozsonyi Szent Mártonyi János nevű ifjú legényt tartottam kicsinségitűl fogva, kinek is az atyja, idegeny fiú lévén, ez hazában megtelepedett volt, és míg élt, ez haza szolgálatjában hadakat viselt, mely megnevezett ifjú legénynek jámbor szolgálatját megtekintvén, Nagyságod kegyelmességébül, akarom nobilitálni magát és két ágon levő maradékit. Nagyságodat kérem alázatosan, méltóztassék megnemesíteni mind magát s mind penig két ágon levő maradékit." A fejedelem Fogarasban kapta meg a folyamodványt, s helybenhagyólag ezt jegyezte az iratra: „Fiat lO-o Febr. 1677." Pozsonyi Szentmártoni János, mint ifjú legény, ekkor huszonegynéhány esztendős lehetett. Apja, az idegen fiú, katonaember volt, s Erdély 17. század közepi háborúiban vehetett részt. Árván maradt kiskorú fiát, Jánost, pártfogója, Tholdalagi János a maga udvaránál bizonnyal a saját - unitárius - vallásában nevelte fel. Kolozsvárott ez a felekezet még a 17. században is eléggé népes volt. Pozsonyi Szentmártoni János feleségével, Simon Katalinnal , és két kiskorú fiával, Istvánnal és ifjabb Jánossal együtt, 1677. június 5-én, Gyulafehérvárott valóban elnyerte Apafitól az armálist, amelyet 1678. március 2-án, a fogarasi országgyűlésen hirdettek ki. A ma is meglévő „kutyabőrre" festett címer rövid leírása a következő: Tojásdad alakú pajzs kék mezejében, zöld halomra helyezett koronán nyugvó, szőlőfürtökkel és kalászokkal övezett, fekete ujjasba takart jobbkéz, kivont kardot tart. A sisakdiszként megismételt címerábra fölött e jelmondat olvasható: VIRTUS ALIT ET DEFENDIT, azaz régiesen szólva: A jóságos cselekedet táplál és megoltalmaz. A címer elemei tehát a jelmondatot értelmezik, a tápláló szőlőfürtők és kalászok, illetve a védeimezően kardot markoló kéz képi ábrázolásával. E kor címeres emlékei közt kevés olyan van, ahol a pajzs tojásdad formájú, jelmondatot pedig még ritkábban csatoltak hozzájuk. Apafi Mihály egykorú nemesítéseinél főként az iskolázott emberek esetében párosult jelmondat is a címerhez. így például egy sepsiszentgyörgyi iskolamester bibliai idézetet kapott: „Estote prudentes sicut serpentes et simplices sicut columbae" (azaz: Legyetek okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok. Máté, 10, 16.), a fejedelmi kancellária irnoka pedig a „Sola virtus nobilitat", (azaz: Egyedül a virtus nemesít) jelmondatot érdemelte ki. Az Apafi által adományozott nemesi levelekből a Magyar Országos Levéltár 152 darabot őriz, közülük 101-re soha nem festették rá a címerképet, aminek oka a megadományozottak szűkös anyagi helyzetében keresendő. A Pozsonyi Szentmártoni-armálisról nem hiányzik a ráfestett címer, és az nagyjából megfelel a leírásnak is. Éppen ezért különös, hogy a fejedelem diszes betűkkel írandó nevének kihagyott hely viszont üresen maradt. A címerszerző egyik fia, az ifjabb János, aki szabólegény volt, valamikor az 1690-es évek végén, 22 esztendős korában, mindent hátrahagyva, elmenekült Kolozsvárról. Hogy mi késztette erre, azt nem lehet tudni. Erről száz év múltán, 1791. július 4-én, Kolozsvárott lefolyt bizonyító eljárás egyik tanúja így emlékezett meg: „Azt is tudom valóságoson, hogy az exponens nagyatyja, néhai Szent Mártoni Szabó János, innen Kolozsvárról, a kuruc világ alkalmatosságával származott ki nemes Magyarországra, mintegy húsz, vagy huszonkét esztendős korában, ki is abban az időben a szőlőből nem mervén bejönni a városra, a fejérnéműit is a nénje kiküldötte a endellyi piacra, ahonnan osztán el is ment. Azt peniglen onnan tudom vallani, hogy a néhai édes atyámtól sokszor e szerént lenni ezen dolgot beszéllette." A tanú azt is megerősítette, hogy az ifjú akkor „szabólegényke" volt. A kuruc világot, a régiek, az 1670-es évektől, Thököly Imre idejétől számították, így nem tudni, hogy pontosan mikor történt az elbeszélt menekülés. Szentmártoni János, a Kolozsvárt átszelő Kis-Szamos folyását követve, könnyen eljuthatott a Tiszáig, majd annak kanyargós partjai mentén haladva, érkezhetett el a Rétköz mocsarai közt rejtező, biztonságosnak látszó falvak egyikébe, a Szabolcs vármegyében fekvő Gégénybe. Itt Gégényben, amely kis jobbágyfalu volt, huzamos ideig lakott. Nem volt szokatlan dolog ebben a korban a mesteremberek vándorlása. Szabolcs vármegyében 1734-ben csupán 8 szabómestert regisztráltak, s ezek is céhen kívül működtek. Szentmártoni János új lakhelyén, mestersége után, a Szabó ragadványnevet kapta. Vélhetőleg gégényi születésű feleségének neve ismeretlen. Idegenek házasságkötéséhez akkoriban a szülőhelyről testimoniálist kellett hozni. A távolról jött emberek esetében ugyanis mindig félő volt, hogy már van házastársuk, akit elhagytak; a bigámia pedig halállal büntetendő volt a fennálló törvények szerint. János fia, Ferenc (1720. körül-1788), valamikor az 1740-es évek elején, egy demecseri köznemes lányát, Teremi Annát (1725 körül-1799) vette feleségül. Talán ekkoriban költöztek át apjával együtt a szomszédos, nagyobb községbe, Demecserbe, ahol a jobbágyok mellett néhány köznemesi család is élt. Demecser ekkori társadalmáról csupán egy 1735-ben, Kisvárdán lefolyt boszorkányper szolgáltat adatokat, ahol a fővádlott, Bötykös Ferencné Darvas Erzsébet volt. Az egyik tanú, Balog Ferenc, 18 esztendős jobbágy, vallomásában egy másik vádlott szavait idézte: „Hát, úgymod, miért nem fogják azt meg, azki az urán jár, de bizony, ha mindazokat megfogdoznák, azkik Demecserben boszorkányok, sok özvegyember maradna úgy." A Bötykös család tagjai a későbbiekben is felbukkanak, az asszonyok közül néhány a Szentmártoniak feleségeként. Egy későbbi tanúvallomás szerint, 1752-ben, a már idős korú Szentmártoni János, fiával, Ferenccel együtt Erdélybe ment, hogy nemességét igazolja. Az armális nem lévén a birtokában, Kolozsvár városától hozott testimoniális levelet. Hazatérve Demecserbe, ezt az iratot sokaknak megmutatta. Azok, akik el is elolvasták, kételkedtek annak bizonyító erejében. 1754-ben és 1755-ben országos nemesi összeírást tartottak, s ekkor Szabolcs vármegyében nem jegyeztek fel Szentmártoni nevű személyt. A Szabó néven összeírtak között viszont szerepelt négy János, egy Ferenc, egy Sámuel és öt István. A Jánosok egyike Szentmártoni János lehetett, Ferenc pedig a fia. Ferencnek ekkor már két fia volt, a 10 éves Sámuel és az egy éves István. Szentmártoni János szabómester, az 1750-es évek közepe táján, Demecserben halt meg. Fia, Ferenc, megbecsült tagja lett a demecseri református eklézsiának. A református egyházi szervezet olyan volt,hogy az egyházközségek vezető testületébe, a presbitériumba (consistoriumba), nemeseket és jobbágyokat egyaránt lehetett választani. Ezt a társadalmi összetételt jól tükrözi az 1770. május 20-án, Csengeri József lelkészsége idejében megválasztott consistorium: „Választatott curatornak nemzetes Kecskeméti András úr. Consequenter consistoriumot is állítottunk, melyre választatott nemzetes idősb Berzsenyi József úr, nemzetes Kecskeméti Mihály úr, nemzetes Huszti György úr, nemzetes Karancsi János úr, Hegedűs Ferenc, Hegedűs Bálint, Teremi János, Szabó Ferenc, Hajnal István, Sondor János, Bötkös János, Izsák János és Bötkös István úr." A titulusok jól mutatják a társadalmi hovatartozást. Szabó Ferenc Kolozsvárról hozott testimoniális levele tehát ekkor már nem volt elegendő nemesi származásának bizonyítására. Családját az adózók közé sorolták. A megváltozott helyzetet az is mutatja, hogy Ferenc legidősebb fia, Sámuel, 1772-ben, egy demecseri jobbágycsalád sarját, a falu egyik esküdtjének rokonát, Hajnal Katalint vette feleségül. 1772 augusztusa és decembere közt, Szabolcs vármegyében úrbéri összeíró bizottságok járták a falvakat, amelyek Mária Terézia 1767-es úrbéri rendelete értelmében végezték munkájukat. Demecserben december 10-én jártak, s ekkor 28 örökös és szabad költözésű úrbéres jobbágycsaládot írtak össze. Zsellérek nem voltak. Az iratot a falu képviselőiként: Bribágh Ferenc bíró, valamint három esküdt: Izsák István, Hegedűs Ferenc és Hajnal István látta el kézjegyével. A nemesek összeírására 1774-ben került sor, akkor Demecserben 8 belső birtokos nemes családot, és 9 jobbágytartó külső birtokost írtak össze. Az 1785-ös népszámlálás szerint a falunak 520 lakosa volt. 1774-ben vezették be országosan a nemesség peres formában való vizsgálatát, amelynek latin elnevezése a „causa productionalis" volt. Az alperest az ilyen ügyben producensnek nevezték. A Szentmártoni család nemességigazolási pere közel húsz esztendeig tartott. 1774. május 6-7-én, Szabolcs vármegye Nyírbogdányban tartott részgyűlésén, Szentmártoni Ferenc mellett három demecseri nemes személy tanúskodott: az 50 esztendős Teremi János, a 66 esztendős Kecskeméti András és a 70 esztendős Demeter Erzsébet, Kecskeméti János Özvegye. A feltett kérdésekre egyikőjük a következőket mondta: „Secundus testis: Nobilis Andreas Ketskeméty Demecseriensis, annorum circiter 66. juratus examinatus fatetur, ad 1-um: Esmérte a tanú Tekintetes Nemes Szabolcs vármegyében lévő, Gégény nevű helységben lakott, de Demecserben meghalálozott néhai Szent Mártoni Szabó Jánost. Ad 2-um: A tanú Gégénybe születvén e világra, sok időkig egy faluban lakott néhai Szabó Jánossal, és vallja, hogy ezelőtt mintegy 22 esztendőkkel maga fiával, Ferenccel Nemes Erdély országában nemessége felállítása végett járván, ugyan Nemes Erdély országában situált Kolozsvár városától hozott testimoniális levelet, melyet is a tanú előtt másokkal olvastatván, hallotta akkor a tanú, hogy mondották Szent Mártoni Szabó Jánosnak, hogy semmit nem érne, mivel csak egy várostúl vagyon adva; mely testimonialissal, vallja a tanú, hogy darab ideig nemesi szabadságban is éltek, de egy alkalmatossággal a Tekintetes Nemes vármegye által megvizsgáltatván több nemesekével együtt testimonialisok, akkoron a parasztok közé tétettek, azolta közéjek is fizetett a maradéka. Ad 3-um: Tudja azt is bizonyosan a tanú, hogy a deutralis Szabó János csak mesterségéről hívattatott Szabónak, kinek is igaz neve Szent Mártoni János volt, minthogy magát úgy nevezte, és hogy mostan inquiráltató Szabó Ferenc természet szerint való fia légyen, hiti után vallja a tanú, akinek is édes atyja Nemes Erdély országából, nevezetesen Kolozsvárról szakadt ezen Tekintetes Nemes Szabolcs vármegyében." Szentmártoni Ferenc ezután, Mária Terézia királynőnek 1771. május 10-én kibocsátott rendelkezése alapján, a gyulafehérvári káptalanhoz fordult igazoló iratokért. 1774. június 20-án a káptalan számára transsumptumokban (=másolatokban) kiadta a levéltárában lévő, egy bizonyos Szent Mártoni nevet viselő családra vonatkozó két iratot: Az egyik 1427. január 3-án, a másik 1583. április 25-én kelt. Ezek azonban az 1677-ben nemességet nyert családéi nem lehettek. A család nemesi levelét Szentmártoni Ferenc 1776. október 8-án Kolozsvárott szerezte vissza. Az addig lappangó armális Búni Márton hagyatékából került elő. Az ekkor kiadott bizonyságlevélben Czakó Mihály és Sólymosi János, a kolozsmonostori konvent hites nótáriusai igazolták, hogy Ketskeméti Dániel adta át ezt az armálist a demecseri lakos Szent Mártoni Ferencnek. Az igazoló levélben ez olvasható: „Én, alább is subscribáló kolozsvári lakos, Ketskeméti Dániel, praesentibus adtestálok arról, hogy ennek előtte való üdőkben egy Búni Márton nevezetű atyánkfiának halálával holmi levelek szállván a kezemre, a többi között egy armális levél is tanáltatott közöttök, amely néhai bfoldog] emlékezetű Apaffi fejedelemtől adatott volt Szent Mártoni Jánosnak és két fiainak, Istvánnak és ugyan Jánosnak, Anno 1677, mely armálisnak nálam létéről csak casualiter tudósíttatván itten benn jártában, mostan Nemes Magyarországban, Szabolcs vármegyében, Demecseren lakó Szent Mártoni Ferenc ő kegyelme, és engemet, kezéhez adása végett, becsülettel megkeresvén; én is, hogy következendő dolgai, ennek kezénél nem léte miatt, kárban ne forogjanak, az említett armálist kezében adtam feljebb írt Szent Mártoni Ferenc ő kegyelmének. Kolozsváratt, die 18-a 8-bris Anno 1776. Ketskeméti Dániel mpr. - Hogy a fennírt Szent Mártoni Jánosnak és két fiainak, Istvánnak és Jánosnak adatott armálist kolozsvári becsületes lakos, Ketskeméti Dániel ő kegyelme adta légyen kezében Nemes Magyar országon, Szabolcs vármegyében, Demecseren lakó Nemzetes Szent Mártoni Ferenc ő kegyelmének, presentibus fide nostra mediante recognoscáljuk, Kolozsváratt, Anno dieque praenotatis. Czakó Mihály mpr. és Sóllymosi János mpr. Kolozs Monostori Convent hütös nótáriusa." A Kolozsvárott tartózkodó Szentmártoni Ferenc felkereste az ott élő, s általa rokonnak vélt Szentmártoni nevűeket, vagy azok hozzátartozóit is. így jutott el Ajtai Szabó Mihályhoz, akinek néhai feleségét, Szentmártoni Katának hívták. Az ő hagyatékából került elő egy 1684. november 3-án kelt osztálylevél,
amelyről másolatot készítettek. Ebben arról esik szó, hogy a kolozsvári Belső-Magyar utcában elhúnyt
Szentmártoni Szabó István hátrahagyott javain örökösei: édesanyja, Kőmíves Veres Mihályné; fiatal özvegye, Zeller Kata; valamint korábbi feleségétől való fia, a „szabó míven" lakó Ferkő megosztoztak.31
Az eredeti iratot a kolozsvári aranymívescéh egyik mestere, Rajner Márton, valamint az ottani szabócéh
egyik mestere, Kováts Szabó István készítette és hitelesítette. Ez a dokumentum sehogyan sem illeszthető be a család történetébe, de amúgy érdekes adalék a 17. századi, kolozsvári szabómesterek javairól. Többek közt egy ingatlan pontos címe is olvasható benne: „Vagyon Magyar utcában egy ház az Szamos felől való szeren, kinek félj ül való szomszédja Noács Márton uram háza, másfelől Filep Mártoné." 1778. szeptember 23-án Szabolcs vármegye törvényszéke tovább folytatta a nemesség-igazolási pert „Szabó, alias Szent-Mártonyi Ferenc", demecseri lakos ellen. A producens jogi képviselője nemes Fazekas László volt. A perirat immár tartalmazza az armáiis szövegét, az alperes genealógiai stemmáját és az 1774. május 6-7-én, Nyírbogdányban kelt tanúvallomások jegyzőkönyvét. Az 1677 . február 10-én kelt nemességkérő levél is szerepel a bizonyítékok között, amely az armálisszerző magyarországi eredetét bizonyítja. Szabolcs vármegye a Helytartótanácshoz fordult az ügyben. Az egyházi anyakönyv szerint az 1780-dik esztendőben „a demecseri méltóságos, tekintetes, nemes és nemzetes compossessor földesurak, proportionaliter elosztván vagy osztatván az egész határt..." újrarendezték a közbirtokokat. Szabó Ferenc is már közéjük tartozott. Megnövekedett tekintélyét jelzi, hogy a demecseri református egyházközség egyik kurátorává teszik meg 1781. május 13-án, Miskolci Péter prédikátorsága idején. Ekkorra már legidősebb na révén három unokája is van. 1782. január 20-án keresztelik meg Sámuel negyedik gyermekét, Istvánt (1782-1842). 1782. május 20-július 4. közt, Pozsonyban, a Helytartótanács megtárgyalta és 2884. számú iratában visszaküldte Szabolcs vármegye felterjesztését SzentMártoni Szabó Ferenc ügyében, azzal, hogy mivel a folyamodó erdélyi származású, nemesség igazolási ügyével az ottani Királyi Táblának kell foglalkoznia. A Sedria határozatát Balassa Ferenc gróf írta alá. Tudniilik az volt a gyakorlat, hogy Erdélyben elsőnek a Királyi Tábla ítélt, onnan került a per a Főkormányszékhez (a Guberniurnhoz)1783. február 10-11-én Ferenc két fia a közeli Dombrádon tartotta esküvőjét, ugyanis ottani születésű nemes lányokat vettek feleségül: a 28 éves István a 20 éves Molnár Erzsébetet, a 24 esztendős János pedig 14 esztendős Berencsi Katát. A dombrádi lelkész demecseri lakos nemes Szentmártoni Sz. Istv ánnak és Jánosnak írta a nevüket az anyakönyvbe. Ugyanerről a demecseri anyakönyvben ez áll: „1783. 11. febr. Sz. Mártoni Szabó István és János házassága volt. Istváné dombrádi Molnár Erzsébettel, Jánosé ugyan dombrádi Berentsi Katával." 1784. június 9-én Szent Mártoni Ferenc demecseri lakos alázatos memoriálissal fordult a méltóságos liber báró főbíró és praeses úr őméltóságához és a tekintetes nemes Continua Táblához, gratiosus patrónus uraihoz nemességigazolása ügyében. 1784. július 30-án, Szabolcs vármegye nagykállói közgyűlésén bizonyítványt állítottak ki Szabó, azaz Szent-Mártonyi Ferenc, demecseri lakos, valamint Sámuel, Ferenc, István, János és György nevű fiai részére, amelyben az 1778-as nemességigazolási per adataira hivatkozva a vármegye a folyamodót fiaival együtt nemesnek ismerte el.1786-ban Szentmártoni Ferenc, nemessége végső igazolása érdekében, az erdélyi Királyi Táblához folyamodott; erről, március 8-án, Deáky Filep Sámuelen, Kolozsvár albíráján keresztül, a város magistratusát is értesítette Szentmártoni Ferenc nem érte meg ügyének végső lezárását, mert 1788. január 30-án, Demecserben, meghalt. Teremi Annától (1725 körül-1799) született fiai maradtak utána: Szent Mártoni Sámuel (1745-1831), István (1754-1806), János (1758-1828) és György (1765-1827). A legkisebb fiú éppen apja halála előtt nősült. Az apagyi anyakönyvben 1788. január 22-én ezt írta be a lelkész: „Születésére, s lakására nézve demetseri ifjú legény, Szabó György megeskettetett Apagyon, ugyanott született, s nevelkedett Hegedűs Mihály leányával, Klárával, kik mindketten reformáta vallásban születtek, neveltettek és vágynák."1791. július 1-én a négy fiútestvér alázatos könyörgő levelet küldött az erdélyi státusokhoz nemességigazolásuk érdekében. 1791. július 4-én kihallgatást tartottak Kolozsvárott, ahol Lapka János és Gyergyai László szolgabírák előtt, kérdésekre válaszolva, 3 tanú szólalt meg: a 65 esztendős Szent Mártoni Zsuzsánna, aki Horánszky Mihály kolozsvári polgár özvegye volt; valamint két helybéli polgár, a 38 éves tímármester, Czakó Mihály és a 48 éves Szentmártoni Ferenc. Mindhárman bizonyították, hogy Szentmártoni Szabó János atyja Szentmártoni Ferenc volt, nagyapja pedig Szentmártoni János, aki Kolozsvárról Magyarországba származott el, és akit mestersége után neveztek el Szabónak. Egyikük vallomásának végét, amely Szentmártoni Jánosnak, akuruc világ idején, Kolozsvárról való elmenekülését beszélte el, már idéztem. Itt most ugyanazon vallomás első része következik: „3-dik valló: Becsületes kolozsvári polgár, Szent Mártoni Ferenc, mintegy 48 esztendős, aki is vall az 1-sőre: Én mostanában az exponens Nemes Magyar Országban, Szabolcs vármegyében, Demecseren lakó Szent Mártoni Szabó Jánost jól esmérem, s az édesatyja házánál is voltam Demecseren, az írt vármegyében, s jól tudom, kicsoda. Az 2-dikra: Tudom azt is nyilván és bizonyoson, hogy az exponens ő kegyelmének édesatyját Szent Mártoni Ferencnek hívták, ki is az exponenssel, Szent Mártoni Szabó Jánossal, háromszor is voltanak itten Kolozsváratt a házamnál, s az a Szabó név az néhai, Kolozsvárról Magyar országra származott Szent Mártoni Szabó Jánosról ragadott volt reájok, azért, hogy midőn innen ki származott volna, akkor szabó legényke volt, de különben Szent Mártoni volt az igaz neve az eleinek. Az 3- dikra: Azt is tudom valóságoson..." 1791. július 15-én, Kolozsvárott, az erdélyi Királyi Tábla kedvező ítéletet hozott a nemesség-igazolási perben. A kérelmezőknek az armálisszerző idősb Szent Mártoni Jánostól való leszármazását bebizonyítottnak látva, őket valóságos armalista nemesnek elismerte. Ezt követően, 1791. szeptember 16-án, Szabolcs vármegye nyíregyházi közgyűlése, az erdélyi Királyi Tábla ítéletét is figyelembe véve, „Szabó a Szent Mártoni" János valamint Sámuel, István és György nevű testvéreinek nemességét elismerte s részükre erről bizonyságlevelet adott ki. A 17. század végétől egészen az 1820-as évekig a demecseri egyházi anyakönyvek igen részletesek, tele vannak a prédikátorok személyes megjegyzéseivel. Ezután azonban, hivatalos rendeletre, át kellett térniük a rubrikázásra, amely ennek a gyakorlanak sajnos véget vetett. Volt, hogy még a temetési textust is feljegyezték, mint például Solymosi Sámuel prédikátor, 1815. augusztus 19-én: „Szent Mártoni Szabó György fiacskája, János, eltemettetett. Praed. Text. Zsolt. 39:6. ímé, egy tenyérnyivé tetted [napjaimat]." Általános szokás volt, hogy a fiatalon elhalt gyermek keresztnevét adták a következő azonos nemű újszülöttnek is. Tették ezt mindaddig, amíg valamelyik felnőtt kort nem ért. A házastárs halála esetén sem várták ki mindig a gyászévet. 1798. március 14-én, tíz esztendei házasság után, meghalt Szabó György felesége. A férfi ugyanezen év május 8-án újranősült: „Nemes Szent-Mártoni György, Sondor András hajadon leányával, Sárával, itt helyben copuláltatott, Hegedűs János, nemes Szent-Mártoni Sámuel is jelenlettekben, Szőke István prédikátor által." Az új asszony később fehérmázas cserépkorsót adományozott, ilyen felirattal: „Szabó Györgyné ajánlotta a Demecseri református egyháznak." Van példa a válásra is. 1845. március 24-én vette feleségül az adózó özv. Hajnal Annát „középső Nemes Szentmártonyi Szabó János, ki is törvényesen elválasztatott előbbi nőjétől." A református vallású, köznemesi jogállapotú Szentmártoni Szabó család a 19. század során, kiterjedt rokonságával, folyamatosan Demecserben, illetve kisebb részt a szomszédos Kéken élt. Az 1828-ban 911 lelket számláló Demecserben 125 ház állt, az 556 lelkes Kéken pedig 70 házat számláltak meg. Mindkét falu a régi Rétköz jellegzetes települése volt. Határuknak csak a felét tette ki a száraz, homokos terület, a többi a Tisza halban gazdag morotvákkal övezett árterében feküdt. Járhatatlan és soha ki nem száradó mocsár húzódott Demecser nyugati határán, keleten viszont domb magasodott a falu fölé (azon volt a temető). A homokos talajon lévő utak mégis járhatók voltak. A nagy réteket hordozó, vándorló lápok, szeles időben, ide-oda úszkáltak a magaslatokon lévő szomszédos falvak között. A folyó későbbi szabályozása ezt a lápvilágot, s vele együtt a pákász életet teljesen eltüntette. Úgy lett, ahogy azt Petőfi 1847-ben előre megírta: „És ez az átkozott szabályozás majd mind e regényességnek véget fog vetni: lesz rend és prózaiság. Bizony nem szeretnék mostanában a Tiszának lenni!" Ez a vadregényes világ a nép körében élő mesékben is tükröződött, hiszen a 20. század elején éppen a rétközi parasztoktói sikerült összegyűjteni legősibb gyökerű népmeséink egy részét, mint például a Fehérlő Péterről szólót. Ezen a folyójárta környéken akkoriban káposztából, lenből, kenderből és dohányból termett a legtöbb, ám a kalászosok, a kukorica és a krumpli hozama is jó volt, főként, ha trágyázták is a földet. Az ártereken nagymennyiségű salétromot (káliumnitrátot) söpörtek, így a fő ipari tevékenység a salétromfőzés volt, amellyel a puskaporgyártáshoz szükséges alapanyagot állították elő. A falunak külső füldesurai és belső birtokosai egyaránt voltak. A belső birtokos armalista nemesek időnként újraosztották maguk között a „két bő nyomásra" tagolt határt. Ekkor már ebbe a közbirtokos (compossessor) rétegbe tartoztak a Szentmártoniak is. A két falu lakosai, eleinte kevés kivétellel, mind reformátusok voltak, s önálló parókus lelkészük volt. Az egyházközségben a család tekintélyének növekedését jelezte az, hogy 1792. májusától, éveken keresztül, a négy testvér közül három a consistorium tagja lett. A nemességigazolási eljárás kedvező lezárása után a demecseri református egyházközség anyakönyveiben a család látszólagos előneve többféleképpen is szerepel: Szent Mártoni, Szentmártonyi, Sz. Mártonyi. A család tagjainak anyagi helyzetéről is maradt egy-két dokumentum. Az egyik egy nyugta, amelyet a belső birtokos Elek János 1804. október 7-én írt alá. Ebben elismeri, hogy a Demecserben, Szabolcs vármegyében lakozó Szent Mártonyi Szabó Mihály és Bötykös István nevezetű emberektől megvett százhúsz darab öreg juhot. A másik dokumentum pedig egy végrendelet. 1828. október 29-én, a demecseri református pap, Solymosi Sámuel a következőket jegyezte be a halotti anyakönyvbe: „Néhai nemes Sz.Mártonyi Szabó János becsületes compossessor, és vallását szerető jó keresztyén, hosszas nyomorúságai után meghalván, életének 70-dik, hetvenedik, házasságának 46-dik, negyvenhatodik esztendejében, eltakaríttatott tanítással a szomorú háznál." Máig megvan ennek az „öreg Szent Mártoni Szabó Jánosnak" a végrendelete, amelyet nem sokkal a halála előtt írt. Ebben, János fiának (1797-1849) és „elnyomorodott" Ferenc fiának, valamint két lányának és feleségének örökségéről rendelkezve, zálogba adott telkéről, ökrökről, lovakról, szekerekről és szerszámokról esik szó. A testámentum végén ez olvasható: „Mely utolsó rendelés tételemet, annak nagyobb erősségére, kezem kereszt vonásával erősítek, az alább írt bizonyságok előtt. Demecserben, September 7-kén, 1828. esztendőben. Öreg Szentmártoni Szabó János keze vonása - Mi előttünk: idősb Hegedűs Nagy János kereszt vonása - Hajnal György keze kereszt vonása - Pap László keze kereszt vonása - Szondi János keze kereszt vonása - Nótárius ifjabb Sondor András előtt és által." Az aláíró személyek többnyire rokonok. Egy 1830. április 17-én kelt egyházi jegyzőkönyv aláíróinak egyike a végrendeletben említett fiú: „Nemes Szentmartonyi Szabó János, a fent írt nemes ekklézsia fő kurátora keze X vonása." A kézvonás nem mindig az analfabétizmus jele volt, hanem pecsét helyett szolgált, illetőleg a valóban írástudatlanok kézjegyeihez illeszkedett. Ezekből az időkből való egy érdekes dokumentum a nemesi kiváltságok gyakorlati hasznáról, amely ugyanezé a Jánosé (1797- 1849) volt: „Passualis levelemet mutató nemes Szent Mártoni Szabó János, mintegy 35 esztendős, magoss termetű, szökés ábrázatú, barna hajú, ezen tekintetes nemes Szabolcs vármegyében helyheztetett Demetser helysége lakosa, amidőn dolgai folytatása végett, ezen vagy más, szomszéd tekintetes, nemes vármegyében lévő helyekre néha két szekerével utazánd, hogy mindenütt, mint igaz magyar nemes, minden vám és egyéb adózások nélkül, szabadon menni, jönni, mulatni engedtessen, általam azoknak, akiket ezen dolog illet, ajánltatik. Kelt Napkoron, julius 5. napján, 1834. Tekintetes Nemes Szabolcs vármegye szolgabírája, Bégányi Antal." A jobbágyfelszabadítást megelőző időkben az anyakönyvi bejegyzések mindig nemes állapotúaknak nevezik a család tagjait s házastársaik is többnyire nemesek. (A jobbágyok neve mellé ugyanis azt írták, hogy adózó.) Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően, az 1850-es években megszűnik a különbségtétel, sőt a nemesi előnévként használt Szentmártonit is fokozatosan elfelejtik bejegyezni, így egyazon családon belül is előfordul az, hogy a korábban született gyermekek még „Nemes Szentmártonyi Szabók", míg a későbbiek egyszerűen csak a Szabó nevet viselik az anyakönyvben. Foglalkozásként pedig a „reformáta földmíves" és a „ref. iparos" a leggyakoribb mesterségük. Az armálista nemeseket csak az adómentesség és néhány előjog választotta el a volt jobbágyoktól, a különbség megszűntével, maguk is közönséges falusiakká, földmívesekké, iparosokká váltak. A sikeresebbek tanítók, vagy papok lettek. Volt olyan is, akit nemzetgyűlési képviselővé választottak. A család egyes tagjait Fényes Elek 1851-es geográfiai szótára is megelíti. Demecsernél: „...Belső birtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, s többek ezen családból." Kék község belső birtokosai sorában Szabó Istvánt említi. Nagy Iván családtörténeti munkája tizedik kötetében, tévesen, a Csíkszentmártoni Szabó család történetébe keveri a Szabó, azaz Pozsonyi Szentmártoni családra vonatkozó adatokat.„Czímeres nemes levelét 1677-ben Apaffy Mihály fejedelemtől nyerte és azt 1678-ban a fogarasi országgyűlésen kihirdettette. ...A múlt században [Nota bene! a 18-adikban] János Kolozsvárról Szabolcs megyébe Demecserre költözött, és a következő családfát alkotott: János I Ferenc Sámuel István János György 1791. évben éltek Ferencnek fiai, a négy testvér 1791-ben az erdélyi országgyűléstől kérték, hogy nekik Apaffy Mihálytól 1677-ben adott és az 1678. Évi fogarasi országgyűlésen kihirdetett nemes levelöknél fogva nemességi bizonyítvány adassék." Nagy Iván tévedése, azzal magyarázható, hogy a csíkszentmártoni előnevű Szabó család, amely Udvarhelyszékben volt honos, ugyanakkor kapta nemesi levelét, amikor a Pozsonyi Szentmártoniak. A két család címerének különböző volta az azonosságot kizárja.A Nagy Iván által is megnevezett, 1791-ben nemességüket igazoló testvéreknek, több ágon, igen sok leszármazottja lett a 19. század során; így közülök
csupán azok családi vonalát tudom nyomon követni a továbbiakban, akiknek utódai a 20. században is számon tartották eredetüket. A négy testvér közül, az ügyeket intéző János (1758-1828) tartotta magánál
az armálist, amely, a többi igazoló irattal együtt, a továbbiakban is az ő leszármazottai birtokában maradt.
Berencsi Katalintól született fiától, Jánostól (1797- 1849) annak Némethi Erzsébettől született András
fia (1827-1888) örökölte, aki a Demecserrel szomszédos Kéken, a Farkas Eszterrel (1833-1900) kötött
házasság révén, vagyonos ember lett. Ő már csak a Szabó nevet használta. Szabó András legidősebb fia, József (1856-1937), a debreceni Református Kollégiumban tanult, s 1882-től a Bihar vármegyei Bárándon előbb káplán, majd lelkész lett. Itt ismerkedett meg a helytörénész Osváth Pállal, aki a családi armálist meglátva, arra buzdította, hogy nézzen utána nemesi származásának. Később Osváth Pál fia, Osváth Lajos, Bihar vármegye főlevéltárosa segítségével, összegyűjtötték a többi családi iratot, majd 1907. december 18-án, Nagyváradon, Bihar vármegye rendes évnegyedes közgyűlése, a bemutatott armális alapján, igazolta
Szabó József nemességét. Szabó József az első világháború utáni első nemzetgyűlésben a biharnagybajomi kerület képviselője lett. Az 1920-as évek végén Szabó József, bárándi református lelkész, Szabó Zoltán záhonyi országgyűlési képviselő és Szabó Ernő Béla gödöllői jegyző fontosnak érezték, hogy ismét felszínre hozzák nemesi származásukat. Nem elégedtek meg a nemesség anyakönyvekből is bizonyítható tényével, hanem az eredeti „kutyabőrös" nemességet is kinyomozták. Az Országos Levéltár munkatársai 1929. december 17 - 1932. március 12. közti időben vizsgálták Szabó József, bárándi református lelkész és Szabó Ernő Béla, gödöllői jegyző nemességigazolási és névváltoztatási kérelmét. E vizsgálat jól dokumentált ügy iratai a Magyar Országos Levéltár Y-szekciójában ma is megvannak az 1408/1929, 893/1930 és 590/1931 iktatószámokon, Szentkirályi, Föglein, Varga, Ányos és ki nem betűzhető szignatúrákkal. A vizsgálók egyike, Ányos Lajos főlevéltárnok, az egyik legjobb szakember volt, aki 1936-ban, a „Turul"-ban, irányadó cikket jelentetett meg a nemesség-igazolásához.A nemességigazolás eredményeként a Szabó-rokonság nagyobbik része, addigi nevét elhagyva, a régieskedő Szent-Martoni vezetéknevet vette fel, bár igazából a Szentmártoni Szabó kettős nevet szerették volna választani, hiszen az ősök hosszabb időn át valójában így használták. Az Országos Levéltár genealógusai azonban ezt a megoldást elutasítva, azt javasolták, hogy a nemesi levélben szereplő eredeti nevet állítsák vissza. Erről egy Varga nevű szakértő, az 1932. március 9-i keletű pro domo-ban, így vélekedett: „Szabó József, bárándi ref. lelkésznek és Szabó Zoltán országgyűlési képviselőnek a Kormányzó Úr ő főméltóságához benyújtott kérvényeikben (196,585/1930 és 6460/1931 b. ü. min. sz.) a Szentmártoni Szabó kettős név viselhetése iránt előterjesztett kérelmét, az idézett 1408/1929 OL sz. jelentésemben kifejtett okoknál fogva, nem vélem pártolhatónak." 1932. május 19-én a Magyar Királyi Belügyminiszter bizonyítványt adott ki a kérelmezőknek régi magyar nemességük igazolásáról és a Szent-Martoni név használatának jogosultságáról, Csupor miniszteri tanácsos aláírásával. 1932. október 11-én, Nyíregyházán, Szabolcs és Ung Közigazgatásilag Egyelőre Egyesített vármegyék Közönségének őszi rendes közgyűlése hozott helybenhagyó véghatározatot Szabó Zoltán főszolgabíró, gazdasági tanácsos; Szabó Ernő Béla községi jegyző, gödöllői; Szabó Géza kir. tanfelügyelő, szombathelyi; Szabó Sándor birtokos; Szabó Kálmán birtokos, demecseri; dr. Szabó József orvos, kenézlői és Szabó József birtokos, demecseri lakosok nemessége meghirdetése és lajstromozása tárgyában.1938-ban megjelent M. Kir. Belügyminisztérium
által igazolt nemesek 1867-1937. című kiadvány, amely immár tartalmazta, a nevüket (Posoni) SzentMartonira visszaállító Szabó családbeliek közül lónak az adatait. A megnevezett személyek, az 1791-
ben nemességét igazoló négy testvér közül kettőnek, Sámulnek és Jánosnak a leszármazottai.Szabó József bárándi református lelkész 1892-ben a mikepércsi református pap lányát, Nagy Kornéliát (1871-1945) vette feleségül. Az ő egyik lányuknak, Editnek (1895-1988) a fia, Balassa Iván (*1917), a neves néprajzkutató . Itt hadd álljak meg egy kitérőre, amelyből látható lesz, hogy a kutatásban néha a véletlennek is nagy szerepe van. Az „Irodalomismeret" című folyóirat tematikus számába cikket írtam a
Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról. Ugyanebben a folyóiratszámban, Kovács Sándor Iván főszerkesztő felkérésére, az irodalmi élet reprezentánsai közül sokan írtak első, emlékezetes Petőfi-élményükről, köztük
Balassa Iván is. Az ő írását olvasva figyeltem fel a következő mondatokra: „Egyszer nagyapám (református pap Bárándon;...) lévén kiváltságos ,első onoka', magával vitt rokonlátogatni szülőföldjére, a Tiszamellékére. Dombrádnál meg Balsánál többször is komppal (ott hidas a neve) átszeltük a sárgás vizű folyót..." Az addig összegyűjtött családi adatokra emlékezve, és a látva anyja nevét, ekkor arra gondoltam,
hogy Balassa Iván valószínűleg Szabó József bárándi lelkész unokája. Ezt a gyanúmat az is megerősítette,
hogy a Ki kicsodát fellapozva, láttam, hogy anyja neve Szabó Edit. 1998. júniusában tehát felkerestem
Balassa Ivánt. Sejtésemből bizonyosság lett, s így az ő segítségével sikerült az armálist jelenleg birtokló távoli rokont megtalálnom. Szabó József Nagy Kornéliától született fia, ifjabb József (1893-1936), a Bodrogközben, Cigándon magánorvos, majd Kenézlőn volt körorvos. Róla Balassa Iván kéziratos önéletírásából tudtam meg a következőket : Budapesten végzett az orvosi karon, s az I.világháborúban császárvadászként szolgált. Az egyetemi zászlóalj katonájaként részt vett a IV. Károly király restaurációs kísérletét kísérő csatározásokban. Cigándon a zsidó kocsmáros lányát, Rosenfeld Erzsébetet vette feleségül, akitől egy Vera nevű lánya (1924-1944) is született. Tőle azonban 1925-ben elvált. Másodjára a makói református kántor lányával, Nagy Irénnel házasodott össze, de lányuk, Edit (*1927) születése után, tőle is elvált. Ekkor az a családi mondás járta: „Józsi kétszer házasodott, egyszer Makóról, egyszer Jeruzsálemből." Ifjabb József az ivásban és a morfiumban keresett vigasztalást, s végül ezek miatt, fiatalon meghalt. így, örökös híján, a bárándi lelkész öccsének, a rétközi Balsán lakó, Szabó Antalnak (1873-1962) adta át az armálist és a családi iratokat. Ez a Szabó Antal a szomszédos Szabolcs faluban, még a híres földvárat is magában foglaló, 109 katasztrális holdnyi földet birtokló, 1050 arany koronát érő tiszta jövedelemmel rendelkező, nagygazda volt. Tőle örökölte a kutyabőrt, a verestoronyi és enyedi előnevű Veres Máriától (1880-1966) született, nagyobbik fia, az ugyancsak gazdálkodó, Ferenc (1905-1982); községi hivatalnok kisebb fia, András (1908-1991) nőtlen maradt. Jelenleg ennek a Ferencnek Sajgó Erzsébettől (* 1919) született fia, a Szerencsen lakó ifjabb Ferenc (*1938) őrzi az armálist és a családi iratok nagyobb részét. Szabó Ferencnek és öccsének Lászlónak (*1943) azonban nincs férfi leszármazottja, így velük a család ezen ága megszakad. Az armálist és a többi iratot Ferenc egyik lánya, Edit (*1968) vette át és mutatta meg e sorok írójának. Az idősebb Ferenc húgának, Máriának (1911-1985) a fia, a Debrecenben élő Marsalkó Endre (*1939) is segítségemre volt a családtörténeti dokumentumok feltárásában, amelyekből ő is őriz egyet. Szentmártoni Szabó Sámuel (1745-1831) ágán azonban több fiú leszármazott akad ma is. Neki Hajnal Katalintól (1749-1827) született fia, István (1782- 1842), akinek Sondor (vagy Zsondor) Erzsébettől (1783-1854) született fiai, János (1812-1853 után) és Mihály (1817-1882) azok, akiktől a további leszármazás nyomon követhető. Jánosnak Szétsi Esztertől született fia Menyhárt (1853-1883 után), akinek Bötykös Johankától (1862- 1889) való fia, az 1932-es nyíregyházi igazoló iratban említett demecseri birtokos, Sándor (1883-1937 után). Mihály ágazata a legkiterjedtebb. Alább ezt követjük. Szabó Mihály 1840-ben kötött házasságot Bötykös Zsuzsannával (1822-1868). Egyik fiuk, Szabó Albert (1854-1917 után), Sárospatakon, a Református Kollégiumban tanult, majd Záhonyban lett tanító. Itt Göőz József helybéli református lelkész lányát, Esztert (18?? -1903 előtt) vette feleségül. 1903- ban „Mezei virágok" címmel verseskötete jelent meg Ungvárott. „Századvégi szerelem" című versének harmadik strófáját idézem: „Nap vagy Te, fénylő nap az ég azúrján / És én örök, sötét bolygód vagyok! / Óh! egy súgárt csak, melynél megláthasssam: - Szerelmem-é, avagy tárczád nagyobb. ~" Szabó Albert későbbi sorsáról leszármazottai sem tudtak semmi bizonyosat. Göőz Esztertől született fiai voltak a nevüket 1932-ben Szent-Martonira változtató Zoltán, Ernő Béla és Géza. Pozsonyi Szent-Martoni Zoltán
(1877-1939) Záhonyban született, Sárospatakon tanult, majd Budapesten jogot végzett. Ő vitte a legtöbbre a család történetében, hiszen 1916-ban az ungvári járás főszolgabírája lett, a Károlyi-kormány idején pedig Ung vármegye főispán-kormánybiztosa volt. A háború után m. kir. gazdasági főtanácsosnak nevezték ki, majd két ízben is, 1920-1922 és 1927- 1931 közt, országgyűlési képviselő lett. Testvérei is felelős állásokat viseltek: Ernő Béla (1879-1959) Gödöllőn lett községi jegyző, Géza (1881-1943) Kassán volt tanító, majd Szombathelyre kerülve, királyi tanfelügyelő lett. Szent-Martoni Zoltánnak egyik, Árvay Etelkától született fiáról, ifjabb Zoltánról (1904-1941) a kor ismert festője, Rottman Mozart készített festményt, amelynek reprodukciója egy képes hetilap, az „Újság vasárnapja", címlapján is megjelent, 1929-ben. A festményt egyik húga, Minay Lajosné Szent-Martoni Etelka (*1906) őrzi Sárospatakon, amelyet 1993-ban, a nála tett látogatásomkor, magam is láttam. Az idősb Zoltán másik fia, Aladár (1908-1966) és másik lánya, Márta (*1915) az Ohio állambeli Clevelandban telepedtek le. Ott született Aladár fia, Zoltán
(*1959). Márta lánya, Martha Pereszlényi Pintér (*1949) pedig Colombusban él, és a Granville-ben lévő Denison Egyetemen modern nyelvészetet tanít.A gödöllői jegyző, Ernő Béla, felesége Bogár Jolán (1882-1958) által, Révész Imre debreceni református püspökkel került rokonságba. Fia, László (*1913) bár nős, nincsenek gyermekei. Kutatásaim során először őt kerestem meg gödöllői lakásán. Az ő segítségével jutottam zalaegerszegi rokonának a címéhez. A tanfelügyelő Géza még Kassán vette feleségül a katolikus Reigl Ilonát (1894-1970), s tőle született fiát, Ernőt (1914-1997), is katolikusnak keresztelték. Ernő eredetileg csendőrszázados volt, s 1944-ig a M. Kir. Belügyminisztériumban dolgozott. Később Zalaegerszegen telepedett le. Tőle 1992-ben sok családi dokumentumot és adatot sikerült gyűjtenem. Ernő
Herteleny Évától (1912-1997) születt fiának, Balázsnak (1943-1988) egy Bolf Máriától született fia maradt: Szent-Martoni Balázs (*1975). Ernő egyik lánya, Frank Péterné Szent-Martoni Mária Magdolna
(*1945) Budapesten él, így az ő segítségét is igénybe vehettem a kutatásban. Visszalépek a 19. századi Szabó Mihályhoz, akinek Bötykös Zsuzsannától született másik fia, Kálmán (1859-1909), iparos volt Demecserben. A nyírbogdányi születésű, majd nagyhalászi lakos Sinka Rozáliától (1862-1902) született fiai közül Géza (1886-1924) asztalosmester lett a Demecser melletti Gégényben. Ő a jelen sorok írójának a nagyapja. Neki még hat testvére volt. IQabb Kálmán (1889-1952), aki az orosz fronton háromszor megsebesülve, világháborús kitüntetéseket kapott, kocsigyártó, József (1896-1950 után) pedig asztalos volt Demecserben, Budapesten élt az agglegény Béla (1893-1945), aki ott, a VII. ker., Bethlen utca 6-ban volt cukrász. Ők 1932-től a Szabó helyett már a Szent-Martoni nevet viselték. A lánytestvérek, Ilona (1887-19??) és Irma (1891-1964) voltak, illetve Berta (1899-1973), akit a gégényi jegyző örökbe fogadott, házassága révén pedig 40 hold birtokosa lett. Józsefnek két lánya, Anna (1928-1990) és Mária után született fia, Zoltán, nőtlen maradt. Tehát csupán ifjabb Kálmánnak van fiú leszármazottja: Tibor (1937-1990), akinek fia, ifjabb Tibor, de róla semmit nem tudok. (Irma lányának, Seres Béláné Kovács Erzsébetnek köszönhetem, hogy 1991-ben megtaláltam a néhai gödöllői jegyző fiát, Szent-Martoni Lászlót.) A családnév körüli ügyekből gégényi nagyapám, Szabó Géza, kimaradt, mert már korábban meghalt. Szociális érzékenysége miatt, 1919-ben, szerepet vállalt a falusi direktóriumban; a román megszállók ezért, büntetésből, összeverték. Az akkori sérülések következtében halt meg 1924-ben. Nagyapám gyermekei tehát mind Szabó nevűek maradtak. Felesége a Székelyben született, Kovács Rozália (1887-1931), gégényi anyja, Bálint Zsófia (1862-1937) után, református lett, de apja, a napkori molnár, Kovács Ferenc (1861-1920), katolikus volt. Nagyapám feleségének adatai egyben azt is mutatják, hogy a 20. század elején már jóval nagyobb volt a népmozgás a falvak között, mint az előző század során. A Tisza szabályozása és a vasútépítés után, a Rétköz korábbi zártsága megszűnt, s más vidékek lakosai is beáramlottak. A korábban teljesen református lakosságú falvakban megjelentek a római és görög katolikusok, valamint az izrelita vallásúak, majd számarányuk is egyre növekedett. A vegyesházasságokban adott reverzálisok a reformátusok számát nagyban csökkentették. Szabó Gézának Kovács Rozáliától született hat gyermeke közül kettő volt fiú: Aladár (1913-1974) és apám, ifjabb Géza (1920-1990), négy pedig lány: Gizella (1910-1959), Margit (1912-1982), Aranka (1917-1965) és Ilona (*1923). A Demecserben asztaloskodó Aladárnak Kerekes Juliannától (* 1913) született hat gyermeke közül kettő a fiú: Géza (1943- 1993) és Béla (1951), és négy a lány: Rózsa (*1937), Irén (*1940), Erzsébet (*1947) és Juliánná (*1956). Gézának Teremi Ilonától (*1947) született fia, ifjabb Géza (*1967). Apám, Szabó Géza élete Magyarország két sorsfordulója közé esett: a trianoni békeszerződés aláírása után néhány héttel, 1920. június 28-án, született Gégényben, s nem sokkal a rendszerváltoztató választások előtt, 1990. február 17-én, Békéscsabán halt meg. Mivel 11 éves korára teljesen árva lett, anyai nagyanyja és nőtestvérei gondoskodtak róla. A kisvárdai Bessenyei György Gimnáziumban való továbbtanulását, a helybéli tanító kérésére, nagynénje, az előbbiekben említett, 40 hold bérbeadásával gazdálkodó, özv. Angyal Gyuláné Szabó Berta támogatta. Ezt követően a debreceni Gróf Tisza István Tudományegyetem Hittudományi Karán tanult. A háború alatt, 1944-1945 közt, Kenderesre, majd Balatonkenesére exmittálták. Diplomáját 1945 nyarán kapta meg. Nagyhalászi és tiszaeszlári segédlelkészkedés után, 1947-ben választották meg Tiszanagyfaluban parókus lelkésszé, ahol ugyanakkor feleségül vette anyámat, a Pesterzsébetről való Gönczi Erzsébetet (*1924). Én 1950-ben születtem, László öcsém pedig 1952-ben, mindketten Tiszanagyfaluban, a parókián. Apámat 1956 tavaszán Békéscsabára helyezték, ahol nyugdíjba meneteléig, 1989 nyaráig szolgált. Tőle már gyermekkoromban hallottam családnevünk érdekes történetéről, de csak az ő halálát követően, 1990 tavaszán kezdtem foglalkozni a kérdéssel. Ekkor ugyanis apám egyik unokahúgától, Vass Miklósné Szent-Martoni Annától (1928-1990), aki a feljebb említett Szent-Martoni József demecseri asztalosnak a lánya volt, bővebb ismeretekhez és dokumentumokhoz jutottam a család származását illetően. Vassné, halála előtt néhány hónappal, elküldte az armális magyar fordítását, amelyet apjának iratai között talált. Ekkor elhatároztam, hogy utánajárok a kutyabőr eredeti latin szövegének és egyúttal a család történetének is. Mivel irodalomtörténész vagyok, egyszersmind úgy döntöttem, hogy - megkölönböztetés végett - publikációimban a Szentmártoni Szabó Géza nevet fogom használni. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán, 1978-ban, történelem-latin szakon végeztem s szerzetem diplomát. Jelenleg az ELTE Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén vagyok adjunktus. Ami a további leszármazást illeti, feleségem Makay Terézia (*1952), akitől két lányom, Emese (*1984), Fruzsina (*1987), és egy fiam, Levente (*1988) született. Villamosmérnök öcsém lánya, Ágnes (*1990), fia pedig László (*1993), akik Gyene Máriától (*1954) születtek. Hosszas kutatásokkal sok mindent sikerült feltárnom a család történetéből, s ennek révén ismertem meg néhány távoli rokonomat, köztük olyanokat is, akik az eredeti dokumentumokat és magát az armálist is őrzik. Ám hátra van még egy kérdés, vajon mi lett a címerszerző Pozsonyi Szentmártoni János másik fiának, a Kolozsvárott maradt Istvánnak a leszármazottaival? Nagy Iván a Szent-Mártonyi család címszóban a következőket írta: „Erdélyben szintén van hasonló nevű család Alsó Fejér megyében, hol Gergely 1825. körül adóíró biztos, Györgynek özvegye Brínyi Anna birtokos ott Maros Szent-Imrén. Régebben eléfordul e néven Bálint, tordai unitária iskolai igazgató, 1596- ban Kolozsvárra tétetett. 1678-ban János (v. József) Toroczkón ugyan az." Utóbbiaknál a jegyzet Székely Sándor unitárius egyháztörténetére utal.Mindössze annyival tudom ezt kiegészíteni, hogy az erdélyi Gubernium iratai 1714-ben említenek egy Stephanus Szent Martonit. Ezt a vonalat, adatok híján, nem tudtam feltárni, de egy erdélyi unitárius papi család tagja, Pozsonyi Szentmártoni Kálmán (1879-1968) a székelykeresztúri unitárius főgimnázium egykori igazgatója, 1946-os önéletrajzában, ugyancsak innen vezeti le magát. Ezt írja: „Apám posoni Szentmártoni Kálmán unitárius lelkész, anyám marosjárai Rozsnyai Vilma volt, marosjárai Rosnyai Dávidnak, Apafi Mihály török tolmácsának családjából. A Szentmártoni család a nemességet 1678-ban Apafi Mihálytól kapta. Atyai nagyapám, Szentmártoni Sámuel lelkész, tudománykedvelő, íróember volt. Megírta az unitáriusok történetét. Torockó bányaváros történetét ő írta meg legelsőnek..."Szentmártoni Kálmánnak csak lányai voltak, akik hajadonok maradtak. Rokona Szentmártoni István Torockon élt. Ennek fia, József, 1944-ben, Kolozsvárról Gödöllőre menekült, ahol őt és családját, a fentiekben már említett Szent-Martoni Béla jegyző, mint távoli rokonait vette pártfogásba. Ennek a Józsefnek Budapesten élő lánya, Szentmártoni Judit, nem tudott családja történetéről tájékoztatni. Végighaladva közel negyedfélszáz esztendőn, amelyet egy vékony fonalként húzódó leszármazási vonalon, a történelem egy csöppnyi részletét vizsgálva, tettem meg, jól kirajzolódnak a mindenkori emberi törekvések. Az armális megszerzése a 17. századi szabómester számára a személyi szabadságot, az adómentességet és a további előrelépés lehetőségét jelentette, az akkor még prosperáló, erdélyi társadalomban. A kuruc idők veszedelmei és a Habsburgfennhatóság kereteibe záródó, hanyatló fejedelemség zavaros időszaka új helyzetet teremtett. Az egyik fiú vándorlásra kényszerült, majd egy új közösségbe kellett beilleszkednie. A 18. század konszolidálódó Magyarországán az állam csak a hitelesen dokumentált jogokat ismerte el; előbb csak a törökötől visszaszerzett nemesi birtokok tulajdonjogán perlekedett, később már maga a nemesség hitelessége is vizsgálat tárgya lett. Nagy erőfeszítést jelentett ekkor a szerzett jogok megtartása is. Az armalista nemesek megpróbáltatásainak tipikus esetét mutatja mindaz, ami a Szentmártoni családdal történt. A sors úgy hozta , hogy e 18. század végi nemességigazolási per okiratai nemcsak a megyei és az országos hatóságok levéltáraiban, hanem magánál a családnál is megmaradtak. Ezekhez párosulnak a nem nagy lélekszámú Demecser református egyházi anyakönyveinek jól tanulmányozható feljegyzései, amelyek segítségével egészen pontos életadatokat lehet megállapítani. A család fél évszázadra kivívta függetlenségét, s egyúttal a falu társadalmában is előrelépett. 1848 után a feudális kiváltságok odavesztek, s új utakat kellett keresni a további emelkedéshez. Ezt az emelkedést a család egy része birtokgyarapítással, más része iskolázással érte el. A 19. század végén egy megbecsült mesterség, vagy a papi és a tanítói pálya volt a kitűzött cél, a 20. század elején már a hivatali előrelépés sem volt lehetetlen, hiszen lett köztük jegyző, főtanácsos, sőt országgyűlési képviselő is. Ekkor a nemesi cím már csupán sallangnak kellett, a korszak kelléke gyanánt. Mindez azonban rövidéletűnek bizonyult. A földbirtokos földjét a II. világháború után elvették, az asztalosmester falusi úrból egyszerű iparos lett, a hivatalnokot elbocsátották, sőt gyanússá vált az úri hangzású Szent-Martoni név viselése miatt. Ekkor már jobb is volt nem emlegetni a kutyabőrt, amely rejtve maradt az újra egyszerű falusiakká váló leszármazottaknál. E sorok írója, gyermekként, mint érdekes mesét, sokszor elbeszéltette a Szabó név történetét szüleivel. Felnőttként, történész diplomával, szakmai ártalomként is érdekelt e történet valóságtartalma. Az elmúlt rendszer genealogia-ellenessége olyan akadályokat gördített tervezett kutatásaim elé, hogy mindig halogatnom kellett a munka elkezdését. A kilencvenes évek elején, szinte az utolsó pillanatban sikerült elérnem azokat a távoli rokonaimat, akik még sok mindent elmondhattak a család történetéről. (Szerencsére e családban sok magast kort megérő személy
akad.) Valójában meglepődtem, amikor kiderült, hogy a mesének vélt történet igaz. Az ősök törekvésének eredménye viszont már csak annyi gyakorlati haszonnal jár számomra, hogy a publikáló Szabó Géza nevűek között, a Szentmártoni Szabó Géza elnevezés, a maga egyediségével, védjegyül szolgáljon.
Szentmártoni Szabó Géza
Belterjes sertéstartás: A rétközi (Szabolcs m.) Demecserben, Kéken és Beszterecen, a Bodrogközben és Mezőtúr környékén szárított halat, csíkot és madártojást is adtak a disznónak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése