A régi rétközi pákászok sík víznek nevezték a záporeső után teleszalad az udvar: 'sík víz az udvar!' Átcsap az áradás àz úton is: 'sík víz az út!' Elönti a vadvíz a szántást-is: 'sík víz az egész fődem víz alatt áll!' Ha pedig a Nagy Alföldnek a lecsapolások előtti földrajzával összefüggő néprajzi viszonyait kutatjuk, azt tapasztaljuk, hogy ά sí kvíz az alföldi "régi rétségi élet szava volt, a „rétes emberek" mesterszava. Szabó László István a pusztai vándor volt a Rétköz krónikása, aki először próbálta összegyűjteni és feldolgozni a rétközi emberek hétköznapjainak még élő emlékeit. Az itt élő embereket rétes embereknek hívták, a régi végtelen alföldi lápvilágnak környezetük szabta foglalkozásokat folytató lakóiról beszélvén, azt mondták „A lápon nemcsak sás, gyékény, kolokány és egyéb apró növény vert tanyát, hanem néha még fűz- és rekettyebokrok is. Ha aztán egy nagy szélvihar jött, a lápot elszakította s az a sík vizén úgy úszott, mint egy hajó". Persze a réten a jószágot rendesen sikvízen itatták, de aszály idején sírkutakat ástak a folyások medrében". Ami leginkább megkülönbözteti a szikes tavaktól a turjánokat az, hogy dús sarjazású növényzettel vannak borítva, bozótos, nádas, ingoványos helyeket jelent. Csak a mélyebb helyeken találhatunk síkvizet, melynek színe alatt terem a vízi lófark hosszúra nyúló száraival. A sikvíz szélén a nád képezi a legbelső zöld övet sűrűen, mint a jó vetés, elnyomni igyekezve minden más növényt". Az enyhébb tavaszi napokon már kora februári márciusi időjárással már ott feketedett a sík vizeken a sok szárcsa. Régen kis tarack ágyukkal riasztották ki a halakat a jégből. Semmi kétség, hogy ezeket az apró ágyúkat arra használták, hogy a halakat a láp zugaiból ásikvíz — illetőleg jég — felé kiriasszák, ahol azután a kijegelt tanyákon, csapásokon vagy vonyókon a gyalommal kihalászták a halakat. Az ágyúkat előbb nagy körben állították fel jég hátán a zugok fölé, s jelre egyszerre sütögették el; azután kisebb körben ismételték a lövéseket s így folytatták ezt a központ felé, ahol t. i. csapást jegelni és gyalmot verni lehetett". Hol volt tehát a rétségeken a sík víz és sik jég? Ott, ahol a víz mélye volt, a „központ felé", ahol már halászni lehetett. Még pedig nemcsak nyáron , hanem télen is. Történelem előtti idők óta gyakorolta már a magyar, mint más finnugor nép is, a téli halászatot. Gyakran fontak varsákat vejszét vesszőből a halak csapdába ejtésére. A terület fában és vizekben, bővelkedő, talaja nedves lapályaik vannak,·szénatermő részek. Az Árpád utcán sáros hatalmas tócsák, a vízelvető árkok színültig teltek vízzel, se autó ,se bicikli se gyalogos nem tudott át menni rajta. Lenn az alföld tengersík vidékin. Ott vagyok honn, ott az én világom mondja Petőfi Sándor az Alföld című versében. A sík vízből lesz a síkjég, ami sikamlós. Bizony vizes időbe egyik szigetről a másik szigetre kelletvén a marhákat hajtani, a gazt helyenként megtörték a marháknak, s annak neki verték s ott keresztül hajtották. Hol úszott, hol nehezen egymásután keresztül gázolt s ilyen csapálsokat csinált.
A rétségi ember azt jól meg esmeri. A láp felszíne sokféle volt... Ahol marhacsapás törte le a növényzetet s a helyet sík víz lepte el, ez volt a víz alatt rejtőző út. A lápi szigeteket láthatatlan utak kötötték össze egymással. Akik ismerték a jeleket tudták az utat, aki nem az odaveszett. Ha megnőtt a víz ezek az utak járhatatlanok lettek. Tisztavíznek hívták ha nem vót már benne semmi. A csillogó víztükrű részt, ha hosszabb ideig nem járta a marha, a nád, sás, kolokány, kotú felverte, s ez által 'megvakúlt'. A folytonos használatban levő meg pedig idővel folyásnak indúlt s kimélyült". mert a marhajárás kimélyítette. Ha kiszáradt a marhacsapás, akkor árok út lett belőle. A fátlan részeket is tisztásnak nevezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése