Ki ő? Csak egy öreg tarpai EMBER. Szeretném úgy szeretni a feleségemet, ahogy ő tette, olyan őszintén, tisztán, képmutatás nélkül, önfeláldozóan, a felesége halálig és a saját haláláig. Amikor felesége nem volt már képes elhagyni a betegágyat, ő mindent félretolt, mindent veszni hagyott és mindent még az életét is alárendelte annak, hogy élete párjának utolsó éveit megkönnyítse. Hosszú évek szenvedése következett, aminek vége nem volt kérdéses. A férfit ért mértéktelen fájdalom, éveken keresztül gyötörte a testét és a lelkét, de mit sem törődött saját egészségével, csak a felesége sorsa volt fontos számára. A szíve fájdalmát a tehetetlenség csak még elviselhetetlenebbé tette. Amikor nagy nehezen elaludt a felesége, elbujt és kiengedte a fájdalmas könnyeit, titokban, hogy párja meg ne tudja, mert szemében mindig optimista volt és vidám, hogy ne érezze a felesége a mérhetetlen szomorúságát. Büszke ember volt, sosem láttuk sírni vagy imádkozni, de éjszaka imádkozott Istenhez, nem magáért, a feleségéért. A kitartó és türelmes gondoskodás ellenére, 5 év után Isten magához emelte felesége sokat gyötört lelkét. Az öreg feleségét, és vele az életkedvét is elvesztette. Minden héten szombat vasárnap lánya kivitte a temetőre, a sírhoz, ami mellett édesanyja is nyugodott. Hol az egyik, hol a másik fejfára támaszkodva sírt az öreg ember. Nem volt senki és semmi, ami vigaszt tudott volna nyújtani neki. Nem akart már élni, mert nem volt miért, mert elvesztette a szerelmét, akivel 65 éven át éltek együtt. Otthon csak ült némán az asztalnál, maga elé meredve, semmi sem tudta kizökkenteni a fájdalmából. Minden elveszett, ami azelőtt fontos volt számára. Nem érdekelte az almás, a szőlő, a szilva, a bor, a vadászat, a meccs, a világ, az emberek. Semmivel sem tudom kiragadni, abból a mély veremből amibe zuhant. Ha azt mondtam neki igyunk egy pohár bort, régen mindig ivott velem egy pohárkával. Most viszont azt válaszolja: te igyál, de nekem nem kell. Bár csak már meghalnék én is, gyakran mondogatja sírva, a fejfákba kapaszkodva a temetőn. A magány és a fájdalom elviselhetetlen terhe, akkor nyomasztotta igazán, amikor egyedül maradt. Nappal a hűséges vadász kutyájával beszélgetett, de ahogy eljött az éjszaka, belépett a nagyszobába, ahol évekig szenvedett párjával, szólítgatta feleségét de hiába. Nem tudott aludni, csak nappal az asztalon könyökölve, pár percet lopva, mint amikor feleségét gondozta. Napjában többször tisztába tette, fürdette, ápolta erőfelett, - pedíg ő is gondoskodásra szorult. Egész éjjel fogta a kezét, vigyázta az álmát, figyelte minden rezdülését, leste minden kívánságát. Lassan elfogy az ereje, fáj már minden porcikája, de nem panaszkodik, kicsoszog az udvarra, hogy enni adjon hűséges kutyájának, beszélget vele egy kicsit, dob néhány fát a kazánra, majd bánatosan visszamegy a kis konyhába. Minden szombat és vasárnap együtt vagyunk vele, hogy a maradék életkedve megmaradjon. Takarítunk, főzünk mosunk, és beszélgetünk vele, hogy ne érezze magányosnak magát. Persze tudjuk hogy nem pótolhatja semmi és senki a feleségét. Felelőséggel állítom, hogy Ő a hétköznapok hőse, zaklatott korunk méltó ikonja. A mi felelősségünk pedig az, hogy példaértékű élet-útját minél többen megismerhessék. Adjon Isten erőt és kitartást Karcsi bácsi...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése