Több mint 30 éve mentem el a faluból, illetve költöztem el Nyíregyházára. Az utca és a házak semmit sem változtak, csak én lettem öregebb. Szép takaros rend van nála a házban, ahogyan az udvaron is. Mindíg szerette a rendet maga körül.
- Mi változott?
- Semmi...Vagyis minden más lett, minden megváltozott, a lakók kicserélődtek.
- Elköltöztek?
- Igen a túlvilágra. -mondta nevetve, sajnos sokan meghaltak!
- Mi történt itt? Pestisjárvány? - montam kicsit cinikusan.
- A bagó meg a pályinka vitte el üket. Te itt még az asszonok is ittak meg bagóztak.
- Buriska él még, meg Katinéni.
- A szomszéd jön át néha beszélgetni.
- Tudod, mi a legnehezebb az öregedésben?
- Itt lakom születésemtül fogva, oszt mégsem ismer senki, és én sem ösmerek senkit.
- Ha megöregszel láthatatlanná válsz.
- Amíg fiatal vagy, ismernek és észrevesznek, még köszönnek is néha.
- Aztán minden megváltozik.
- Egy megsavanyodott, szomorú tekintetű, ősz hajú öreg néni leszel, akit észre se vesznek az úton, úgy mennek el mellettem hogy, majd fellöknek, de nem köszönnek.
- Mintha már nem is léteznél számukra.
- Átlátszóvá válsz. A nyugdíjas már nem ember, csak kolonc.
- Senki nem mondja többé: Szia, Hogy vagy? Mesélj mi fáj?
- Csak annyit hallani: Ki ez? - nem tudom a szélső házba lakik.
- A múltkor keresett valaki, a szomszédok elküldték két utcával odább, mert szerintük itt nem lakik ilyen nevű. Idővel egyre kevesebb ember van, aki igazán tudja, ki is voltál valaha, vagy ki vagy. A barátok már sokan meghaltak vagy elköltöztek mint te, nincs aki megkérdezze; nincs szükséged valamire? Marika van a szembe szomszéd már csak nekem aki még ösmer. Mások otthon vannak bezárkózva, nehezen mozognak, a bótba meg a patikába se bírnak elmenni mint én. A gyerekek mán régóta a saját világukban élnek: munka, család, rohanás.
- Az öreg már gond teher, felesleges kolonc nekik. Néha egy gyors telefon, és ritkán — nagyon ritkán — egy rövid látogatás, hogy letudják a kötelelző kört, oszt mán mennek is. Olyankor megkérdezik hogy vagy, de a választ már nem hallják.
Az utcában sok az új arc: idegen emberek, fiatal családok, babakocsik, bevásárlószatyrok, idegenek autók.
- De hogy én ki vagyok, azt senki sem tudja.
- A kisbót is megszűnt az utcában, az ÁBC meg nekem már messze van.
- Mennyi ember, egyik arc sem ismerős többé.
- Csak meghalunk csendesen és senki sem veszi észre hogy itt voltunk, hogy elmentünk, senkinek se hiányzunk.
- Itt élünk, de hogy mi történik az ajtó mögött... az már senkit sem érdekel.
- Nyomasztó a csend és fojtogató a magány.
- Nem vesszük észre, hogyan keletkezik lassan, észrevétlenül egy űr, ha valaki elmegy.
- A gyerekek nem értik, miért hív fel anya naponta többször „semmiért”, miért kérdez meg újra és újra látszólag jelentéktelen dolgokat. Már nem félek attól hogy elfelejtenek, mert már ez megtörtént. Szeretném még érezni, hogy látható, fontos, vagyok valakinek...Az öregség nem csak ráncokból és fájdalmakból áll, hanem a magányból és a láthatatlanságból, és abból a mély vágyból, hogy valaki még észrevegyen.
- Az utcán már senki sem köszön rám, legfeljebb a csorda.
- Érted te ezt Laci? Nem értheted mert te még csak 62 vagy, te még aktív vagy dógozol.
- De, azt hiszem értem.
- Te is csak egy évbe háromszor nyitod rám az ajtót, persze ezért hálás vagyok, mert mások még ennyit sem törődnek velem. Láttam milyen sokan köszöntöttek a születésnapodon, engem csak a lányom szokott, meg néha az unokák.
Nehéz vigasztaló szót találni.
- Hogy van a lábad?
Melyik amelyik hiányzik vagy a másik? - mondja nevetve.
Gondolom ami megvan, mert ami nincs az már nem fáj. Jót nevetünk!
- Rettenetesen fáj, alig tudok menni, de a derekam is hasogat, ha leesik valami már nem is hajolok le érte, majd ha jön a lányom felveszi nekem.
- Jaj rossz egyedül, amióta Édesanyám, a férjem is elment, csak egy nagy üresség van bennem, itt van ez a nagy ház, de inkább egy nagy hodály. Mindenki a temetőben van akit szerettem, de már oda se bírok kimenni, nem bírok fel menni a cserés hegyre. A mai fiatalok nem járnak a temetőre, nem érnek rá.
- Én már csak kolonc vagyok már a gyerekek számára.
Csak 3 órát voltam nála, a végén édesen nevetett az unokatestvérem, aki csak 3 évvel idősebb nálam, de az élet nagyon megpróbálta, bár nem tudta megtörni.
Amikor felszabadultan nevet olyan mint régen, elfelejtette a magányt az öregséget a betegséget, örült a társaságomnak. Mindig becsülettel élte a nehéz életét. Eltemetett mindenkit, az édesapját, az édesanyját, a férjét. A férjével, aki már elment, házat, otthont építettek, tisztességben, szeretetben felnevelték a gyerekeiket. A mai napig az orromban érzem a vasárnapi- és az ünnepi ebédek illatát, a finom süteményeket amiket sütött. Pár éve még gondtalanul és boldogan élt, a Kékestetőn kirándultak szerető családjával, de hol van már a tavalyi hó?! Szuhárék sincsenek már akik Pestről gyakran látogatták meg. Átfut rajtunk megannyi emlék. Örömteli és fájdalmas egyaránt. Együtt emlékezünk nosztalgiázunk mint két öreg ember, előtörnek a közös emlékek, már nevetünk is persze a saját nyomorúságunkon.A betegségek miatt átvirrasztott éjszakák, az alvás nélkül töltött éjjelek, születésnapok, ballagások. A lekvárfőzés, a disznóölések, a szüret, a hétköznapok a család. Úgy elröpült ez a három óra mintha most jöttem volna. Talán az életünk is ilyen gyorsan repült el, még nem éltünk igazán és már átléptük a hatvanat közeleg a vég a számadás. Repül az idő, felcseperedtek a gyerekei, már az unokái is nagyok. Mindenki a saját útját járja kirepültek mint a madarak. Ahogy sorra születtek az unokák és ő újra érezte az édes babaillatot. Ment, segített, jelen volt. Tehermentesítette a lányát, élvezte a nagymamaság minden percét, újra feltöltődhetett szeretettel és fontosnak hasznosnak érezhette magát. A vidám gyerekzsivajjal és csilingelő kacagással megtelt a régi ház. Aztán lassan, ahogy telt az idő, egyre kevesebbet bírt. Már nem bírt bevásárolni sem. Már nem tudott nagy családi ebédeket főzni és lassan elmaradtak világhíres süteményei is. Törékeny lett és fáradt, de a lelke tele van szép emlékkel. Felszabadultan nevetni látom végre. Gondolta, most majd a gyerekei, unokái jönnek hozzá, így lesz együtt a család. De nem így lett. Sok a dolguk, meg van a maguk élete. Ő pedig teherré vált, akiről gondoskodni kell, legalább is ő úgy gondolja.
- Szeretünk téged, nem mondjuk ki de érezzük és fontos vagy nekünk.
- Én vigasztallak, pedig közel egy korúak vagyunk és nekem még gyerekeim sincsenek rám rosszabb sors vár öregségemre. Örüljünk hogy élünk.
- Dani hogy van?
- Istennek hála jól, szépen együtt él a felségével Csengersimán, Ököritófülpösön a START-nál portás már 25 éve. Rokkant nyugdíjas, de mellette dolgozgat.
- Téged nem kérdezlek mert látom virulsz.
- Bár úgy lenne, ha tudnád, alig bírok menni nekem is fáj a lábam meg a derekam.
- Azt hiszed én nem lettem öreg csak te?
- Velem is az van mint veled, nehéz a munka a mozgás a takarítás, nagy a ház csak lézengünk benne az asszonnyal, aki jövőre nyugdíjba megy, de nekem még 4 év van.
- Eljön az.
- Eljön, persze csak vajon én ott leszek-e amire eljön? Lehet az ördög előbb jön el értem.
- Küzdünk a mindennapokban, a kert, a ház, a hétköznapok egyre nagyobb terhet jelentenek nekünk.
Hosszúra nyúlik a búcsú, mert még a csepergő esőben is beszélgetünk, folyamatosan mosolyog és nevet, sikerült felvidítanom annak örülök ez volt a célom egy kis szeretetet melegséget örömöt vinni a szürke életébe.
- Ígérd meg hogy gyakrabban jössz!
- Megígértem,
- Csak mondod...Mindíg megígéred...
- A régi szomszédaim el se hitték hogy látogatsz olyan ritkán jöttél.
- Nem is miattuk jöttem. Nem érdekel a véleményük.
- Elfelejtettünk csinálni egy fotót, remélem legközelebb...
- Ha Isten engedi pótoljuk, bár nem tudom kinek készült volna fotó.
Most már azért is eljövök legközelebb. mondtam fenyegetőleg...
-Úgy legyen, mondja felszabadult nevetésbe törve ki.
Összepuszilgatjuk egymást és elindulok vissza Nyíregyházára, de a szívem egy darabját otthagytam nála, a tükörben sokáig integetek még amíg be nem fordulok a sarkon, látom a mosolyt és a boldogságot a ráncos arcocskáján. A Jó Isten adjon hosszú életet neki, mert megérdemli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése