Túlélés a természetben

Nyíregyháza könyve 2016

Tekintettel arra, hogy egy-egy családban 4-6-8-10 gyerek is volt, ami nem is volt ritkaság, tehát a nagyszülők gondozták az unokákat vagy netán a nagyobb testvér a kisebbeket. A szülések otthon zajlottak le, jobb esetben bábák segítségével, de a tapasztalt szülők, nagyszülők bába nélkül is levezették a szülést. Nagy volt a csecsemőhalálozás, de nemcsak a szülésből adódóan, hanem később is, betegségekből adódóan. A kisgyermeknek a szülők megrágták a kenyeret és úgy etették, vagy tört burgonyát, míg nem jött ki a foguk. Beteg gyermekhez nem mindig hívtak orvost, inkább ráimádkoztak, voltak ilyen asszonyok, akik ezt nagyon értették. Az én nagynénémet is többször hívták ráimádkozni beteg gyermekre. Persze, ha csak hasfájás volt, az elmúlt imádkozás nélkül is.

Télen a jószágot etették, beszélgetni jártak a szomszédba, netán kártyázni. Nagy családoknál, ahol 8-10 személy is volt, esetleges kártyaparti esetén már 18-20 személy is volt a szobában, ilyenkor már szinte a petróleumlámpa is kezdett elaludni, ki kellett nyitni az ajtót, hogy kapjon levegőt. A család maga szőtte-fonta a gyapjút, kötöttek kabátot, zoknit, harisnyát. Seprűt, kast, kosarat, sőt szőnyeget, szatyrot. A nagymama padkán ülve hosszú madzaggal rángatta a babát a bölcsőben. Télen még a kuckóban is aludt a kisebb gyerek, minden ágyban párosával, dunnával takarózva. Disznóvágáskor összejött a család, a rokonság, majd vacsora után elosztották a kóstolót, bizony nem sok valami maradt a családnak. Oldalas, sonka, esetleg pár szál kolbász, meg kevés szalonna, hiszen nem nagy disznókat vágtak. Az emberek jobban hittek az Istenben, általában megtartották a vasárnapokat és ünnepnapokat. Szerényen éltek, sajnos a nagy családok az idősebb gyerekeket elállították a nagyobb gazdákhoz béresnek vagy kanásznak. Két-három osztály elvégzése után vagy netán ma az egyik, holnap a másik gyerek ment iskolába, mert nem volt annyi cipő, hogy mindnek jutott volna. Úgy az első, mint a második Világháború óriási szenvedéseket hozott a családokra, szinte nem volt olyan család, ahonnét valaki el nem esett a frontokon, vagy fogságban halt volna meg. Esetleg örök életre nyomorék maradt. Mégis küzdöttek, aggódtak egymásért az emberek. Gürcöltek napkeltétől napnyugtáig, hogy a betevő falatjuk meglegyen. Úgy a fiú, mint a leánygyerekek nyáron egy-két alsónadrágban átvészelték a nyarat. Mikor kezdett melegedni, mezítláb egészen a gyenge fagyok beálltáig. Iskolába, templomba is mezítláb. Esetleg kirepedezett a láb; "pisilj rá kisfiam, majd begyógyul." Akinek kevés földje volt, napszámba járt, vagy azért dolgozott, hogy majd  igával az illető visszadolgozza a napszámot. Nagy szorgalommal volt ősszel a búzavetés, a kenyérnek való. Általában kukoricatarlóba vetették a gabonát, tavasszal csutkatőverés, ami hosszú időn át biztosította a  főzéshez a tűzrevalót. Tavasszal a kukoricavetés, akinek volt lova, az lóval vetett, akinek nem, az megutalta a földet, és kapával fészkelte a kukoricát. Az 1900-as évek elejétől foglalkoztak a vöröshagyma termesztéssel, amit sokan termeltek. Az úgynevezett apró hagymát november elején felrakták a kemence fölött  felszerelt rácsra, és ott száradt március közepéig, akkor leszedték és duggatásra előkészítették Fokhagymát  keveset termeltek abban az időben. Mindig nagyon figyelték, milyen is lesz a búzatermés, vajon hány kereszt búza lesz és mennyit terem. Nagy készülődés előzte meg az aratást. A nagygazdáknál részibe és szalonnáért arattak, kialakultak az aratópárok, (kaszás, marokverő). Majd a nagygazdák aratógéppel arattak, de volt, amikor mégis az uraság kézi aratásra adta a gabonát, hogy a parasztoknak legyen munkájuk. Keresztelés-gereblyézés következett A gabonát kocsikkal behordták és asztagokba rakták. Korábban lóval nyomtatták (taposták ki a szemet), majd cséplőgéppel csépelték az 1900-as évek elejétől.  Sok-sok embernek adott munkát a cséplőgép, főleg azoknak, akiknek kevés földjük volt. Igen nehéz fizikai munka volt, látástól vakulásig ment a cséplés. Majd hagymaszedés, cukorrépaszedés, szállítás, mind kézi erővel, nagy fizikai munkát  igényelt, főleg a vagonokba rakás. Az elcsépelt búza szalmáját aztán a szérűből hazahordták, és avval fűtötték a kemencét. Ősszel törték a kukoricát, csomókba hányták össze, ki tisztítva, ki hajasan. Szedték a napraforgót, otthon csépelték (bottal verték), szárították. A héjas kukoricát fosztották este az idősebbek is, ment a nótázás, mesélés a gyerekek a csuhéban jót játszottak késő estig. Ősszel megint kezdődött elölről a búzavetés, szárvágás, általában éjjel a holdvilágnál, hajnalban kötés, a harmaton levelében kúpolás. Ekkorra már a jószágtartók hazahordták a töreket, takarmányrépát. Leveles szárat otthon nagy kúpban összerakták. A takarmányrépát lereszelték és törekkel keverve etették az állatokkal. Kezdődött a fűtési idény, rövidültek a nappalok. Lámpát egész későn gyújtottak, hogy ne fogyjon a petróleum. Kezdődtek a hajnali misék, bizony sokan jártak a hajnali misére. Készülődés a karácsonyra, este a padkán rengeteg karácsonyi ének hangzott el lámpagyújtásig. A karácsony eljöttét nagy-nagy várakozás előzte meg. Végre kellemes karácsonyi ünnepeket kívánhattak egymásnak az emberek. Rokonlátogatások, családi összejövetelek, rétestészták, szármák, egyéb ételkülönlegességek várták a vendégeket. Majd az ünnepek elmúltával némi pihenés után boldog új évet kívántak egymásnak az emberek.

Berele Kohn háborús bűnös

A hivatalos oktatási anyagokban, a történelem könyvekben, a hatalomnak köszönhetően Kun Bélaként vált ismertté. Több mint 30.000 orosz narodnyik és 20.000 magyar ember kivégzésért felelős háborúsbűnös. Szilágycsehen  született 1886. február 20.-án és állítólag Moszkvában halt meg 1939. november 30.-án. A Magyar Tanácsköztársaság vezetője volt az Oroszországban jól ismert vagy inkább hírhedt tömeggyilkos, aki később mint orosz kém lépett hazánk területére, mert ha magyar akkor hazaáruló, ha orosz akkor kém. Korosztályok nőttek fel ezen a meghamisított történelmi anyagon. Köztisztviselői családban született az erdélyi Szilágycsehen, ahol apja és anyja is renegát zsidó, apja, a falu jegyzője, kitért zsidó, anyja pedig kitért protestáns volt. Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában végezte középfokú tanulmányait, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett.”Kós Károly így emlékezik rá:"Emlékszem, okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú volt, osztálytársai átlag minden héten kegyetlenül elverték, de nem használt. Tanáraink sem szerették a kolozsvári Református Főgimnáziumban, mert konfidens arcátlan bizalmaskodó spicli volt..." (Kós Károly: Hármaskönyv. Bukarest, 1969. 222.)1904-ben félbeszakítva tanulmányait, újságírásra adta a fejét Kolozsváron és Nagyváradon. Még kolozsvári tanulóévei alatt Ady Endre ismertette meg a budapesti baloldali értelmiségi körökkel, és vélhetően a szabadkőművességgel is.1906-ban magyarosította a nevét Kunra.Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben féléves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi Csillagbörtönben töltött le. Ezután a publikálás helyett a tisztviselőséget választotta: a kolozsvári Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőjeként alkalmazták, ahol később jelentős összegeket sikkasztott.Az immár Kun Béla néven ismert személy a háború előtt, mint az erdélyi szociáldemokrata pártszervezet baloldali szárnyának egyik vezetője is tevékenykedett. Kolozsvárról azért kellett eltűnnie, mert meglopta a munkásbiztosító betegsegélyező pénztárát. Ellopta Kós Károly egyik Móricz-illusztrációját is, amikor meglátogatta Sztánán. A felelősségre vonást azért kerülhette el, mert az első világháború kitörésekor behívták katonának, 1916-ban orosz fogságba esett.„Forradalmi” indíttatása folytán már az 1917. februári orosz forradalom után Tomszkban belépett az egységes szociáldemokrata, majd az önálló bolsevik pártszervezetbe. 1918. március 24-én az ő elnökletével alakult meg az Oroszországi Kommunista Párt magyar csoportja. Ekkor építette ki személyes kapcsolatait Leninnel és más bolsevik vezetőkkel. 1918. májustól a szocialista hadifoglyok nemzetközi föderációjának elnöke volt.Részt vett a moszkvai eszer lázadás leverésében, majd harcolt a permi fronton. A Szovjet-Oroszországban szerzett tapasztalatait és ismereteit a permanens forradalomról, a szovjetrendszerről és a terrorról megkísérelte alkalmazni a magyar viszonyokra a „Mit akarnak a kommunisták?” című programjában.1918. november 17-én tért haza, november 24-én Kelen József Városmajor utcai lakásában a magyar baloldal különböző csoportjaiból megalapította a Kommunisták Magyarországi Pártját, és a párt első Központi Bizottságának elnökévé választották.Ekkor Oroszországból a hadifoglyok tízezreivel több bolsevik agitátor is hazatért, bőven ellátva orosz pénzzel és moszkvai utasítással. Vezérük Kun Béla lett, ez a háború előtt jelentéktelen vidéki újságíró, majd csalások miatt degradált biztosítópénztári tisztviselő.1919. február 21-én utcai zavargások és gyilkosságok szervezése miatt a KMP több vezetőjével együtt letartóztatták, de a börtönből is ő irányította pártot és a tárgyalásokat a szociáldemokratákkal való egyesülésről.1919. március 21-én, az elfogadhatatlan területi feltételeket tartalmazó Vix-jegyzék átnyújtása utáni napon Berinkey Dénes miniszterelnök és Károlyi Mihály köztársasági elnök lemondott. Ugyanaznap a két munkáspárt Magyarországi Szocialista Párt néven, kommunista platform alapján egyesült és a legfőbb végrehajtó szervet megalakítva kikiáltották a Forradalmi Kormányzótanácsot, kikiáltották a Tanácsköztársaságot.A 133 napos kommün tényleges vezetője, - a hivatalosan csak a külügyi (március 21.-augusztus 1.) és a hadügyi (április 3.-június 24.) népbiztosságot irányító Kun volt.Az augusztus 1-jei összeomlás után Bécsbe menekült, ahol internálták. 1920 nyarán Szovjet-Oroszországban telepedett le. 1922-1923-ban a kommunista párt uráli irodájának egyik vezetője, s egyben a bolsevik párt képviselője volt a Komszomol Központi Bizottságában. Ő irányította a krími bolsevik vérengzéseket.A környezetében lévő kommunisták írták meg róla, hogy a magyarországi proletárdiktatúra alatt a sorsdöntő fordulatoknál hisztériás rohamok lepték meg, elveszítette fejét, rinyált mint egy vénlány és félelmében sírt, mint egy gyermek; mindig azon jajgatott, hogy fel fogják akasztani, mert minden felelősséget magára kell vállalnia.Ez a gyáva, folyton saját életéért rettegő ember a krími félsziget polgári biztosaként 1920 végén ismét úrnak, parancsolónak érezte magát , aki végre bármit tehet, senki számadásra nem vonhatja.Megbízható becslés szerint Kun Theodosiában 7500, Szimferopolban 12 ezer, Szevasztopolban 10 ezer, Kercsben 6000, Jaltában 5000 embert végeztetett ki, ez utóbbi helyen a vöröskeresztes kórház tizenhét betegápolónõjét és három orvosát is. Alupkában a kórház udvarán lövetett agyon 272 háborús rokkantat, akiket hordágyakon cipeltek le a kórtermekbõl.Kun áldásos tevékenységét Magyarország ellen az emigrációban is folytatta a kisantant érdekében. A moszkvai Vörös Újságban Területi integritás címen írott cikkében (1921. febr. 5. és 12.) például így ír:"Nem szabad követelni, hogy a magyarság az elszakított területeken a népszavazást, az önrendelkezési jogot érvényesítse.Hasonlóképpen nincs szükség a kulturális önkormányzatra sem. A magyar nyelvû kommunistáknak kötelességük tiszteletben tartani a volt Magyarország területén alakult államok antant-imperializmus által megszabott határainak integritását..."1921-től 1936-ig a Komintern Végrehajtó Bizottságának tagja, 1928-1935 között az elnökség munkájában is részt vett. 1924-es kibékülésükig rendszeresen támadta a moszkvai Vörös Újságban a Landler Jenő vezette bécsi emigráns csoportot, mert annak más véleménye volt egy lehetséges forradalomról és a párt szervezeti felépítéséről. 1925-től 1936-ig a KMP KB és a Külföldi Bizottság tagja volt.Szembekerülése a sztálini vonallal ellenséggé változtatta; 1936-ban a magyar párt helyzetének Komintern-vizsgálata kapcsán megfosztották orosz párttisztségeitől. Az év végén kinevezték a moszkvai Társadalomtudományi és Közgazdasági Könyvkiadó igazgatójává.1937. június 29-én letartóztatták.Haláláról két hivatalos adat is született: a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma rehabilitációs irata szerint 1939. november 30-án egy moszkvai börtönben hunyt el, más forrás szerint 1938. augusztus 29-én kivégezték.Politikai rehabilitációja csak 1956-ban következett be, amikor az SZKP XX. kongresszusa alatt a Pravda és a Szabad Nép cikket közölt róla.Utóéletéhez tartozik, hogy Borsányi György 1979-ben kiadott Kun Béláról írott életrajzát, a szovjet követség tiltakozására a szovjet koncepciós eljárások és viszonyok ismertetése miatt, még a 80-as években is betiltották.

Az igazság Radó Sándorról

A hevenes években a kedvenc könyvem volt a Dóra jelenti című könyv. A fedőneve nyomán Dóraként emlegetett Radó (nyugaton: Alexander Rado), a nagytekintélyű földrajztudós emlékiratai először 1971-ben jelentek meg, s a sikerre jellemző, hogy mű négy magyar, illetve 17 külföldi kiadást ért meg. Radó Sándor, akit állítólag Hitler első számú közellenségnek nevezett, Svájcban szervezte meg a Szovjetuniót információkkal ellátó csoportját és a legelsők között figyelmeztette a szovjet vezérkart arra, hogy Hitler a Szovjetunió megtámadására készül. Az akkori cenzura sok dolgot kihúzott a könyvből, de még így is rendkívül érdekes és szórakoztató olvasmány maradt. Radó Sándor húsz országra kiterjedő, antifasisztákból álló hálózatot működtetett, még Horthy szárnysegédjével  is kapcsolatban állt. A küldött hítszerzési anyagoknak köszönhetően lett eredményes a kurszki csata. Sokan nem tudják, hogy Lavrentyij Berija  tíz évig tartotta a gulág fogolytáboraiban Radót. Radó 1945-ben Kairón keresztül került vissza a Szovjetunióba, öngyilkosságot kísérelt meg (óraüvegével felvágta a csuklóereit), de megmentették. Hazakerülésében szerepet játszott Münnich Ferenc akkori moszkvai nagykövet is. Idehaza "szakmailag abszolút kiteljesítette pályáját, bár fájt neki, hogy az Akadémia elzárkózó volt vele szemben, s csalódott volt amiatt is, hogy végül nem kapta meg az egyébként még 1942-ben odaítélt Lenin-rendet. Közel 50 évig tartó tevékenységével rászolgált, hogy a hírszerzés legnagyobb alakjainak Panteonjában legyen a helye.” Ezt a CIA tanulmánya írta Radó Sándorról, a GRU legendás ügynökéről,a térképészről és földrajztudósról. „Micsoda személyiség!” – írta Yves Lacoste, 1968-ban az Hérodote, a legtekintélyesebb francia térképészeti és geopolitikai szaklap szerkesztője. „Magyar származású, Svájcban élő hontalan térképész, számtalan nyelven megjelent atlasz és térkép szerkesztője, a Kommunista Internacionálé sok nyelvet beszélő titkos megbízottja, a Vörös Hadsereg katonai hírszerző szolgálatának (GRU) egyik leghatékonyabb ügynöke.  A földrajztudós-térképész Radó 1924 és 1926 között körbeutazta a Szovjetuniót (melyet ő nevezett el így), amikor ez még belföldinek sem adatott meg, nemhogy külföldinek. A szovjetköztársaságokról az első, Szovjetunión kívül megjelent közigazgatási térképet is ő készítette, csakúgy, mint az első idegen nyelvű szovjet útikönyvet. A világ első polgári légi térképei is ő nevéhez fűződnek. A múlt század húszas éveiben repülővel körbeutazta Európát. 1938-ban megjelent geopolitikai atlasza, a The Atlas of To-day and To-morrow már előrevetítette a második világháború elkerülhetetlenségét. 1940-ben pedig, Richard Sorge-t is megelőzve jelezte, hogy Hitler a Szovjetunió megtámadására készül. Földrajzi ismeretei felbecsülhetetlen segítséget jelentettek a második világháború idején, amikor a keleti fronttal kapcsolatos német vezérkari tervekről, a várható harcászati és hadszíntéri fejleményekről küldte jelentéseit Genfből Moszkvába.

Radó hihetetlenül gazdag életét és munkásságát, valamint a nácizmus elleni küzdelmét „Dóra jelenti” című memoárkötetéből ismerhette meg a világ. A könyv 50 évvel ezelőtt jelent meg magyarul, és óriási szenzációnak számított, mivel Radó volt az első szovjet hírszerző, aki a nyilvánosság előtt megszólalt. Természetesen az aparatcsikok engedéllyével. Emlékiratainak megírását 1967-ben a GRU („a legilletékesebb vezető állású elvtárs”) kezdeményezte, Moszkvában – derül ki Radó feljegyzéséből, amelyet a pártközpont részére írt. A „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 50. évfordulójára készülő Szovjetuniónak ugyanis érdekében állt, hogy egyrészt cáfolja a Nyugaton akkoriban egyre jobban terjedő véleményt arról, hogy a háború nem a fronton dőlt el, hanem kimenetele a hírszerzésnek köszönhető, illetve a német belső árulás következménye, másrészt, hogy bemutassa a Szovjetunió felderítő szolgálatait segítő nemzetközi antifasiszta csoport harcát a hitleri Németország ellen. 1971-ben csak egy erősen cenzúrázott könyv jelenhetett meg. Az önéletrajzi műből nem derülhetett ki, miként alakult Radó személyes sorsa 1945 és 1955 között. Érthető módon, nem fedhette fel 80 fős hálózata munkatársainak nevét, hiszen a többségük akkor még élt. A szovjet hírszerző hálózat munkájának számos fontos részlete konspirációs okokból titok maradt. Számos információ, amely a hírszerző csoport feladataira vonatkozott nem kerülhetett a könyvbe, és kimaradtak azok a részek is, amelyek a Központtal folytatott vitákat érzékeltették. Az akkori politikai légkör öncenzúrára ösztönzött. Radó például csak otthon, szűk családi körben mondta el a véleményét Kun Béláról az orosz kémről, akit csak „krími mészárosként” emlegetett. Ma már közismert, miért. A 2006-ban megjelent cenzurázatlan memoár már eredeti nevén szerepelteti, illetve beazonosíthatóvá teszi az informátorok és a svájci csoportot segítők döntő többségét. És megismerhető, mindezért milyen „jutalom” lett Radó osztályrésze.

A  2009-es nmezetközi radókonferencián derült fény sok érdekességre a CIA, NBH és a KGB archívum megismerésével. Reich (1909-től Radó) Sándor Kálmán 1899. november 5.-én látta meg a napvilágot, zsidó család gyermekeként, Újpesten. Nem volt vallásos és a zsidó hagyományokat sem követte. Párizsban, még a német megszállás előtt kitért, de csak azért, mert magyar állampolgárként, magyar útlevéllel a zsidótörvények értelmében nem utazhatott volna, márpedig ez térképészi és hírszerzői tevékenységéhez elengedhetetlen volt. Radó csaknem egész családja és rokona Auschwitzban pusztult el. Amikor ezt 1944 végén Párizsban megtudta, kérte a moszkvai Központot, hogy engedélyezzék visszatérését Magyarországra, ahol fegyverrel akart harcolni hazája felszabadításáért. „De ezt a tervemet nem sikerült megvalósítanom, életem más fordulatot vett” – olvasható a Dóra jelenti 2006-os kiadásában (az 1971-esben még nem). A „fordulatról” még lesz szó. Radó azt írta könyvében, hogy 1935-től állt a szovjet katonai hírszerzés (GRU) szolgálatában. Sok a találgatás e körül. Bernd Rainer-Barth német történész – akinek nagyon sokat köszönhetek kutatási tanácsaiért és a Radó-konferencia megvalósításában játszott szerepéért – hivatkozik az NDK Állambiztonsági Minisztériuma (MfS) egyik főosztályának 1968-ban készült elemzésére, amely szerint Radó hírszerző karrierjének kezdete 1919-re tehető. Az MfS dokumentum saját operatív adatokra és szovjet információkra hivatkozva azt állítja, hogy Radó azt a feladatot kapta, hogy Haparandában, a svéd-finn határon alapítsa meg a Roszta (a szovjet hírügynökség, a TASZSZ elődje) helyi irodáját. Ezt követte a bécsi Roszta létrehozása 1920-ban, azzal a céllal, hogy nyugaton terjessze a szovjet híreket, kommunista eszméket. Ennek a munkának köszönhetően szerezhette Radó az első tapasztalatait a dezinformációs és befolyásolási technikák területén – áll a dokumentumban. Rainer-Barth a moszkvai Komintern-aktákra is hivatkozik, melyek szerint Radó már 1922-1923-tól időszakosan dolgozott a Németországi Kommunista Párt (KPD) hírszerző szolgálatának (katonapolitikai osztályának). Radó 1966-ban készített önéletrajzában azt írta, hogy 1922 és 1924 között a német kommunista párt megbízásából, mint a szászországi proletár századok vezetője (vezérkari főnöke) illegális tevékenységet folytatott. Letartóztatták, de sikerült megszöknie, és a párt felszólítására a Szovjetunióba emigrált. A szovjet katonai hírszerzés titkos munkatársa 1929-ben lett. Ez egyebek között abból a levélből derül ki, amelyet Ny. Sz. Hruscsovnak, az SZKP főtitkárának írt 1961-ben, kérvényezve, hogy az 1942-ben neki ítélt Lenin-rendet végre megkaphassa. Erre azonban sohasem került sor. Élete végéig abban a tévhitben élt, hogy elszabotálták a Lenin-rend átadását, és „kiszúrták a szemét” a Honvédő Háború Érdemrend I. fokozatával, a Németország felett aratott győzelemért Érdeméremmel és az 1941-1945. évi Nagy Honvédő Háború résztvevőjének a győzelem 30. évfordulója alkalmából adományozott Emlékéremmel. Valójában csak felterjesztették a Lenin-rendre, de azt nem ítélték neki. Ezt csak 2008-ban tudtam meg, Oroszország Honvédelmi Minisztériumának válaszából. Radóról a Nagy Honvédő Háború Enciklopédiájának 1985-ös kiadásában azt írták, hogy „…részt vett a német nácizmus és olasz fasizmus elleni harcban. Svájcban irányította azt  a hírszerző csoportot, amely (térképészeti ügynökségnek álcázva) olyan fontos információkat közölt a szovjet vezetéssel, amelyek rendkívül hasznosnak bizonyultak a moszkvai és sztálingrádi, valamint a kurszki csata idején.” Nem tettek említést a német atomkutatásokra vonatkozó megbízásáról. Radó is csak fél mondat erejéig utalt erre memoárjaiban. Rainer Karlsch német történész kutatásai nyomán azonban ma már tudható, hogy „Dóra” a GRU számára információkat gyűjtött a Német Birodalomban folytatott atomfizikai kutatások aktuális állapotáról is. A németországi információk bizonytalanok voltak. A Szovjetunióban abból indultak ki, hogy az atombomba kifejlesztéséhez nélkülözhetetlen tudományos és anyagi források a németeknek elvben a rendelkezésére álltak. Itt jött a képbe „Dóra”, aki a források szerint először 1942. május 15-én informált a németek atomkutatási tevékenységéről. A GRU számára a Radótól kért és kapott információk nagyon értékeseknek bizonyultak. A svájci csoport nemcsak műszaki adatokhoz jutott, hanem a német kutató laboratóriumokban végzett kutatásokról szerzett információkat svájci fizikusokkal értelmeztette is, így viszonylag pontos képet sikerült nyerni arról, hol tarthat a német atomprojekt, és az mekkora veszély forrása. A Radó csoport atom-jelentéseiről csak 1942 nyaráig állnak rendelkezésre adatok. Ezeknek az információknak a jelentőségét Karlsch a szovjet atombomba építési program szempontjából vizsgálta. Eszerint: „Még ha a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján a legjobb esetben is csak mellékszerepet tulajdonítunk Radónak a szovjet atombomba építésére vonatkozó döntéshozatalban, (…) valószínűleg akkor is az ő jelentései voltak az utolsó cseppek a pohárban. (…) A szovjet vezetés (…) 1942 őszén hozott határozatot az ipari méreteket öltő atomprojekt beindításáról.” A Radó csoport keleti frontra vonatkozó információinak harcászati jelentőségét tudományos igénnyel még senki sem elemezte. Erre mindaddig nem is lesz lehetőség, amíg a mintegy 6000 jelentésből mindössze 440 hozzáférhető svájci, egyesült államokbeli és németországi archívumokban. A többi, valamint a GRU-ügynökök és a vezető káderek személyes anyagai, továbbá a svájci csoport hírszerző műveleteinek aktái Oroszországban zároltak. Az elsődleges orosz források egyelőre megismerhetetlenek. Ennek fő okát Bernd Rainer-Barth abban látja, hogy az üzenetváltásokban a Központ minden súlyos hibája nyilván dokumentálva van: azok, amelyek a szovjet hírszerzőcsoportok munkáját Nyugat-Európában megnehezítették, és amelyek számos ellenálló életébe kerültek. Újabb kutatások bizonyítják például, hogy a GRU-központ meggondolatlan kapcsolattartása a Hitlerrel szemben álló németekkel a berlini csoport 120 tagjának őrizetbe vételéhez vezetett, akik közül több mint 60-at kivégeztek. Az Oroszországi Föderáció Szövetségi Biztonsági Szolgálatának archívumában őrzött Radó dosszié 400 oldalából 392 ma is államtitok. Mindössze Radó letartóztatás utáni kihallgatási jegyzőkönyveinek néhány oldala tanulmányozható. Itt érünk el ahhoz a fordulathoz, amelyre Radó utalt. Radó Sándort és több GRU ügynököt 1945 januárjában Párizsból visszarendeltek Moszkvába. (Az előzményekhez tartozik, hogy a svájci csoport 1943 őszén lebukott, a Radó házaspár bujkált, majd 1944 augusztusában sikerült Franciaországba menekülnie.) A repülőúton – Kairó felé – Radót rádöbbentik, hogy Moszkva őt teszi felelőssé a csoport lebukásáért. Kairóban megszökik, az angolok segítségét kéri, hogy visszatérhessen Európába (Párizsba vagy Londonba), de ezt megtagadják tőle és az egyiptomi hatóságok augusztus elején kiadják az oroszoknak. Az Állambiztonsági Népbiztosság alatt működő Kémelhárító Igazgatóság (SZMERS – halál a kémekre!) letartóztatja, Moszkvában a hírhedt Lubjankára viszik, ahol kihallgatása egy évig tart. A SZMERS egyik kihallgatási jegyzőkönyve szerint Radó elmondta, hogy többszöri kérése ellenére a Központ nem változtatott a rádióadások frekvenciáján, így két éven keresztül ugyanazon a frekvencián folytatták az adásokat, és a rádiós tevékenység a központ parancsára naponta megszakítás nélkül akár hat órán át is tartott, rendkívül megkönnyítve a svájci rádiólokátorok bemérő munkáját. A központ gyakran követelte a már egyszer leadott rádiótáviratok ismétlését is, és sokszor visszakérdezett. Ez vezetett ahhoz, hogy a rádiósok saját archívum létrehozására kényszerültek, amely a letartóztatáskor az ellenség kezébe került.

Radó hiába érvelt, azzal vádolták, hogy külföldi hírszerző ügynökökkel épített ki bűnös kapcsolatot, akiktől félrevezető információt kapott, és azt a Vörös Hadsereg Hírszerzési Főigazgatóságához továbbította. Azt is a fejére olvasták, hogy a konspirációs munkát megsértve a rádiósának megőrzésre átadta a titkos kódot és más dokumentumokat, és ezzel veszélyeztette a Svájcban működő szovjet hírszerző szervezetet. Tíz év szabadságvesztésre ítélték kémkedésért. Sóbánya a messzi északon, Moszkva környéki zárt katonai kutatóintézet, alekszandrovi házi őrizet a következő kilenc év főbb állomásai. Ezek közül a kucsinói geofizikai kutatóintézet érdemel említést, ahol szigorúan titkos munkán dolgozott. Lakatos Ernő, az MTI egykori vezérigazgatója visszaemlékezése szerint Radó elmesélte neki: a tudóscsoport, amelyet irányított, a szovjet interkontinentális és védelmi rakétarendszer telepítésének megtervezésével foglalkozott.  A többi GRU ügynök sem járt jobban: letartóztatás, kegyetlen kihallgatás, börtön, száműzetés volt az osztályrészük. Mert az igazi „bűnük” az volt, hogy ők minden információt megadtak a Szovjetunió ellen készülődő német támadásról. Rainer-Barth Radó tanulmányában hangsúlyozza is: „Történészek között nem képezi vita tárgyát, hogy az 1941. június 22. utáni katasztrófa fő oka Sztálinnak a hírszerzési anyagok, valamint az európai politika és katonai stratégia döntő kérdései megítélésében mutatott hozzá nem értése. Ezáltal ő a felelős a szovjet lakosság és a Vörös Hadsereg mérhetetlen nagy áldozataiért.” Radó 1954 novemberében szabadult. Ezt az akkori moszkvai magyar nagykövetnek, Münnich Ferencnek köszönhette, aki 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején a 6. hadosztály törzskarának politikai biztosa volt, és Radó alatta szolgált. Radó Sándor harminchat év után, 1955 júniusában térhetett vissza hazájába. Hamarosan a magyar térképészet vezetője lett, és azt nemzetközi színvonalúra fejlesztette. Ehhez minden kapcsolatát és tekintélyét felhasználta. Szovjet kapcsolatait egyébként 1956-ban is szerette volna latba vetni a nemzeti tragédia megakadályozására. Erről Vályi Gábor, a Corvina kiadó egykori igazgatója (akinél Radó első felesége, Helene lektorként dolgozott) számolt be a Történeti Interjúk Videótára számára készült interjúban. Elmondta, hogy november elsején összefutott Radóval, aki kérte, hogy hozza össze Nagy Imrével, mert ő nem ismeri, de beszélni szeretne vele. „Meg szeretném mondani neki, hogy tárgyalni kell az oroszokkal, mert 300 pesti gimnazista nem fogja innen kiverni a Vörös Hadsereget, és kő kövön nem fog maradni, ha ezek itt tovább lődöznek.” Radó azt közölte, hogy elvállalja: kapcsolatba lép Zsukov marsallal és megpróbál közvetíteni, de ezt saját szakállára nem teszi, csak akkor, ha Nagy Imre megbízza. Vályi azonban nem tudott segíteni a kapcsolat létrejöttében. Radó, habár könyve megjelenése és megfilmesítése nyomán hallatlan népszerűség övezte, a politikától elfordult, a Szovjetunióból kiábrándult, végtelenül csalódott emberként a munkájába menekült, és haláláig dolgozott. A hírszerzést csak epizódként emlegette otthon. Bár sosem beszélt katonai, hírszerzési, szakszolgálati kapcsolatairól, a véleményét jól mutatja az a tanács, amit egy alkalommal nekem adott: „Fiacskám, tartsd magad olyan távol a fegyveres testületektől, amennyire csak lehet!”