2013. március 29., péntek

Az eperfa

Az eperfa

A kicsiny Szabolcsi falu semmit sem változott az évtizedek során. Mintha megállt volna az idő kereke. Az udvaron szebbnél szebb virágok termelik a nektárt, a kertben takaros gyümölcsfák pompáznak. A rendezett udvaron álló régi vályogházikó apró ablakaival, - előtte gémeskút mellette egy öreg eperfa - ismerős emlékeket idéz a hazalátogató emberben. Egy hatalmas csillogó fekete autó jelenik meg a poros utcában, feltűnést kelt a szomszédok között, akik az alig elhúzott függöny mögött fürkésző szemükkel igyekeznek kikémlelni a jövevény kilétét. Egyenes tartású úrféle száll ki a limuzinból, hívás nélkül határozottan lép be az udvarba, nyitva hagyva a nyikorgó öreg kaput. Férfiúvá érett érces hangon mondja: "Jó napot" - nem a tisztes köszönés végett inkább, hogy figyelmezzen rá valaki -  Merre bujkálnak? - inkább fitymálóan, mint kérdően -  A hangra a kas felől előtűnik az ősz bajuszú gazda, hajlott gerincű ősz  öreg ember, a disznóólhoz érve leteszi a vellát, illendően köszönve megemeli kopott kalapját és kíváncsian közeledik az ismeretlen felé, csak közelebb lépve ismeri meg az eperfa árnyékában álló rég nem látott fiát, szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp, alig hallhatóan motyogja: "Kisfiam te vagy az?" Fölényes hang válaszol: "Ha látja, minek kérdezi?" Az ellentmondást nem tűrő választól a szomorú csend magas falat emel apa és fia közé. De az atya szeretet felülemelkedik a büszkeségen és szelíden a nyári konyhába invitálja egyetlen fiát, közben elcsukló hangon meséli, hogy a mama két hónapja kórházban van, agyvérzéssel. A fiú nem igen hallja az öreg ember szavait, mert gondolatai messze járnak, homlokát a nagy töprengés sűrű hálója elfedi, és nem enged utattörni holmi alantas érzelemnek. Vonakodva ül le az asztal mellé a hokedlire, ápolt ujjaival előzőleg megérinti, hogy ellenőrizze annak tisztaságát. A szerető atya igyekszik minden jóval kedvében járni rég nem látott fiának, előkerül a tányérra a kolbász és kenyér, mellé paradicsom, paprika, és ki tudja mennyi mindent rakna a csöppnyi asztalkára, ha érkezése lenne. Egyél kisfiam, addig én szívok fel egy korsó finom fehérbort, hogy jobban csússzon az étel. "A fiú belecsíp a kenyérbe és hideg, érces hangjával szakítja meg az apa invitáló szavait. Nem vagyok én éhes! - Sötét van itt, akár a kriptában, miért nem kapcsolja fel a lámpát? Az apa sietve kapcsolja fel a villanyt, s közben mentegetőzik: "Spórolok az árammal, mert kicsi a nyugdíjam kisfiam. Ugyan már, amiben maga a hibás, azt ne kenje másra" - hangzik a könyörtelen válasz. Az atyai szívbe mártott kés sem fájna talán ennyire, mint a fia rideg szavai. A szerető fiúból nagyon fontos ember lett a városban, így könnyen ítél meg másokat. A szülői ház, ahol 18 évig élt, túl földhözragadt és poros viskónak tűnik mára. Fintorogva lép ki az udvarra, krákog, zavartan rágyújt egy cigarettára, megtörli izzadt homlokát és kezét egy illatos kendővel, majd gyorsan határoz. "Na megyek apám, mert sietnem kell" mondja emelt hangon minta az apa nagyot hallana, vagy nehéz felfogása lenne. Villámgyorsan zárja be a kaput, az Apja a kapun belülre szorul, így most a nyikorgó kapu zárja el a szülői ölelés elől az úrfit. Megfordul és akkor veszi észre az eperfát, amin annyit játszott gyerekkorában. Homályos emlékek tűnnek fel előtte, amelyek zavart okoznak a gondolataiban. Az Apja akkor ültette a fát, amikor a gyermek született, és ma már talán égig ér. "Hogy megnőtt ez a fa" - morogja a fiú halkan, de nem az apjának, csak magának. "Meg fiam, látod akármilyen magasra is tör a koronája, azért ebbe a földbe gyökerezett. Az úrfi a kapun át felülről sietősen nyújt kezet az Apának, nem néz rá közben, mert az autó riasztóját babrálja. A hatalmas autó felkavarja a szűk kis utca porát és az apa lelkét, majd ahogy jött, olyan gyorsan tűnik is el benne. A nagyvilág elnyeli az autót és vele együtt a fiát.  A könnyeivel küszködő apa, még áll egy darabig a kapuban, közben megnyugszik az út pora, és vele együtt megnyugszik az öregember is. Lassan komótosan elindul a széna bogja felé, a disznóólnál vállára veszi a vellát közben halkan súgja magának: "A fiam volt!?"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése