A kiadványszerkesztés

A kiadványszerkesztő:

- ismerje a mindennapi életben előforduló kiadványok szerkezetét, szerkesztésének szempontjait és törvényszerűségeit,

- ismerje az írásbeli  kommunikáció kódjait és hatásukat,

- ismerje a kéziratok fajtáit, a korrektúrajeleket,

- ismerje a betű felépítését, alkalmazásának szabályszerűségeit,

- ismerje az illusztráció, a grafika alkalmazásának, beillesztésének szabályait,

- tudja alkalmazni az aranymetszést a kiadványok és alkotóelemeik tervezésében,

- legyen képes a tanultakat egy számítógépes kiadványszerkesztőben meg-valósítani, a dokumentumot szín- és mérethelyesen kinyomtatni, színre bontani.

Előfeltételek:  Oktatásinformatika I.

A közreadás módja: gyakorlat

Tartalom:

A kiadványok

- A könyv

- Időszaki kiadványok

- Alkalmi kiadványok

A kiadványok szerkezete

- A főszöveget megelőző részek

- A főszöveg

- A főszöveget követő részek

- A borító

A kézirat

- Alapkövetelmények

- A kézirat formája

A szerkesztés

- A szerkesztés elvei

- Kézirat-előkészítés és szöveggondozás

- Speciális kiadványok szerkesztése, szöveggondozása

A korrektúra

- A korrektúrajelek

A betűk

- A betűk és csoportosításuk

A szedéstükör

Színek, színrendszerek

- Színelméleti rendszerek

- Színek a számítógépen

Illusztráció, grafika, fotó

- Az illusztrációk aláírása

- Táblázatok

- Ábrák

- Illusztrációs mellékletek

Színrebontás, nyomtatás

- Színrebontás

- Nyomtatás

 A tananyag rövid tartalma

1. A kiadványok
1. 1. A könyv
1. 2. Időszaki kiadványok
1. 3. Alkalmi kiadványok
2. A kiadványok szerkezete
2. 1. A főszöveget megelőző részek
2. 2. A főszöveg
2. 3. A főszöveget követő részek
2. 4. A borító
3. A kézirat
3. 1. Alapkövetelmények
3. 2. A kézirat formája
4. A szerkesztés
4. 1. A szerkesztés elvei
4. 2. Kézirat-előkészítés és szöveggondozás
4. 3. Speciális kiadványok szerkesztése, szöveggondozása
5. A korrektúra
5. 1. A korrektúrajelek
6. Betűk
6. 1. A betűtípusok és csoportosításuk
7. Szedéstükrök
8. Színek, színrendszerek
8. 1. Színelméleti rendszerek
8. 2. Színek a számítógépen

9. Illusztráció, grafika, fotó
9. 1. Az illusztrációk aláírása
9. 2. Táblázatok
9. 3. Ábrák
9. 4. Illusztrációs mellékletek
10. Színrebontás, nyomtatás
10. 1. Színrebontás
10. 2. Nyomtatás

b. A modul célja és követelményei

Az általános célok között szerepel elsősorban az, hogy a tanuló a későbbiekben tudja, hogy minek hol nézhet utána. Ez azért nagyon fontos, mert az agyunk nem káptalan, minden apró adatot nem tudunk eltárolni.
A másik cél, hogy kialakuljon a tanulóban egyfajta szépérzék. Hiszen a tipográ-fia elsajátításának és eredményes használatának alapja lehet egyfajta jó ízlés.
A főiskola elvégzése során számos alkalom adódik, amikor a Kiadványszerkesztés modul során elsajátított ismereteket alkalmazhatják a tanulók, egyik legfontosabb a szakdolgozat megírása. Rendkívül fontos, hogy minden dolgozat tipográfiailag helyes legyen, mert ez nagyban befolyásolhatja az értékelés végeredményét.
A felsőfokú végzettségű szakembereknek is gyakran kell esszéket, dolgozatokat, kiadványokat elkészíteniük, melyek színvonalában nem kis szerepe van a helyes tipográfiának.

Követelmények: 

- Ismerje a mindennapi életben előforduló kiadványok szerkezetét, szerkesztésének szempontjait és törvényszerűségeit.
- ismerje az írásbeli  kommunikáció kódjait és hatásukat,
- ismerje a kéziratok fajtáit, a korrektúrajeleket,
- ismerje a betű felépítését, alkalmazásának szabályszerűségeit,
- ismerje az illusztráció, a grafika alkalmazásának, beillesztésének szabályait,
- tudja alkalmazni az aranymetszést a kiadványok és alkotóeleik terve-zésében,
- legyen képes a tanultakat egy számítógépes kiadványszerkesztőben megvalósítani, a dokumentumot szín- és mérethelyesen kinyomtatni, színre bontani.

2. 3.  Előfeltételek, előismeretek

A Kiadványszerkesztés modul felvételének előfeltétele az Oktatásinformatika I. tantárgy teljesítése.

A modul elsajátításához szükséges előismeretek:
- legalább egy szövegszerkesztő program alapos ismerete
- legalább egy rajzoló program alapos ismerete
- jó helyesírás

A Kiadványszerkesztés modulban az előismeretek kötelező felmérése nem szerepel.

2. 4.  Oktatási módszerek

A modul az elmélet mellett gyakorlati megoldásokat is tartalmaz és kiscsoportos gyakorlatok keretén belül zajlik.
A tanulók a szükséges ismereteket a gyakorlaton sajátíthatják el, melynek láto-gatása kötelező.

A tananyagot a modultankönyv és a kötelező irodalom tartalmazza. Emellett az ajánlott irodalom tanulmányozása is javasolt, mivel szorosan kapcsolódik a mo-dul anyagához.
A tanulók a modultankönyvben szereplő minden egyes fejezet után ellenőrző kérdéseket találnak, melyek megválaszolása nagy segítséget nyújt a felkészülésben.

A hallgatók minden héten határidős, kiadott feladatokat kapnak, melyek leadása kötelező és szükséges a modul sikeres teljesítéséhez.

2. A kiadványok szerkezete

Ez a fejezet négy fő részből, a főszöveget megelőző járulékos részekről (címnegyedív, tartalomjegyzék, ajánlás, mottó, előszó, köszönetnyilvánítás), a főszövegről (folyószöveg és annak tagolása, jegyzetek, hivatkozások), a főszöveget követő járulékos részekről (irodalomjegyzék és bibliográfia, utószó, függelék, kronológia, szakkifejezések, illusztrációk jegyzéke, mutatók, kolofonoldal, információs és kereskedelmi oldalak stb.), és a borítóról (könyvborító) szóló részekből áll.

2. 1.  A főszöveget megelőző részek

Az angolszász országokban a főszöveget megelőző járulékos részek sokkal terjedelmesebbek, mint a magyar könyvkiadói gyakorlatban. Ezekben az országokban a címnegyed, a tartalomjegyzék és az előszó mellett itt található a rövidítések jegyzéke, az illusztrációk jegyzéke is. Ez utóbbi részeket a magyar hagyománya szerint inkább a könyv végén helyezzük el. Az angolszász könyvkiadásban igen gyakran önálló címmel közlik az előszót (Foreword, Preface), a köszönetnyilvánítást (Acknowledgements) és a technikai tudnivalókat közlő előszót (Notes on text, On transliteration), míg nálunk a kiadók inkább az egységes előszót részesítik előnyben.

A főszöveg előtt elhelyezett járulékos részek lehetőleg ne legyenek terjedelmesek (a hosszú, értékelő előszó helyett inkább utószót írjunk), mert elvonják az olvasó figyelmét a sokkal fontosabb főszövegtől. Továbbá szerencsésebb, ha az előszó hármas funkciója (a személyes mondandó közlése, a kiadás technikai részleteinek indoklása, magyarázata, valamint a köszönetnyilvánítás) együtt marad, nem beszélve ennek technikai előnyeiről, ugyanis nem szükséges mindent új oldalon kezdeni.

 Ha úgy érezzük, hogy az előbb felsorolt részeket mégis jobb elválasztani egymástól, akkor ezt valamilyen jellel (pl. csillaggal) is megtehetjük. Akkor járunk el helyesen, ha a főszöveget megelőző járulékos részek terjedelmét inkább csökkentjük, mintsem növeljük.

2. 1. 1. Címnegyedív

A címnegyedív (vagy röviden címnegyed) a járulékos részek talán legfontosabb, tehát soha, semmilyen körülmények között el nem hagyható része. A címnegyedív a könyv első ívének (tizenhat oldalának) negyede, azaz első négy oldala, nevezetesen: a szennycímoldal, a sorozatcímoldal, a címoldal és a copyrightoldal.

A címnegyedívet soha nem paginázzuk (oldalszámozzuk), de ezek az oldalak is beleszámítanak a könyv terjedelmébe. Ha tehát a címnegyedet közvetlenül a tartalomjegyzék követi, akkor az az 5. oldalon kezdődik.
Az utóbbi időben sorra jelennek meg olyan könyvek, amelyeknek hiányzik a címnegyede, vagy az csak kétoldalas, azaz a könyv rögtön a címoldallal kezdődik. Ez a gyakorlat azonban csak a kereskedelmi forgalomba nem kerülő kiadványoknál (pl. vállalati jelentések, brosúrák), valamint időszaki kiadványoknál engedhető meg, de tudományos intézeteknek, múzeumoknak, könyvtáraknak a nagyközönség számára készített kiadványainál már nem.
Egészen különleges esetnek számítanak a kisgyermekek számára készített leporellók, amelyek egyáltalán nem tartalmaznak címnegyedet. Ezeknél a könyveknél csak az a kívánalom, hogy legyenek feltüntetve a mű szerzője és a címe, valamint a kiadvány valamelyik oldala tartalmazza a nélkülözhetetlen adatokat, mint a copyright, kolofon és az ár.

Ha a kiadvány elején szeretnénk elhelyezni a szerző vagy valaki más arcképét, akkor a legjobb megoldás, ha ezt az ötödik oldalra, tehát közvetlenül a címnegyed után tesszük. Így nem bolygatjuk meg a címnegyed hagyományos sorrendjét. A képet elhelyezhetjük még a második, azaz a sorozatcímoldalra is. Ebben az esetben elengedhetetlen, hogy a kép tipográfiai szempontból illeszkedjék a címoldalhoz, és a kép alá a szerző nevén kívül terjedelmes szöveg lehetőleg ne kerüljön.
A harmadik megoldás, hogy a képet a szennycímoldalra helyezzük, ebben az esetben természetesen a szennycímoldal szokásos adatait itt nem közölhetjük.
A két utóbbi megoldást természetesen csak akkor alkalmazhatjuk, ha a papír minősége megfelelő. Ha nem, akkor helyezzük a szerző képét a borítóra vagy a hátsó borítóra. Itt is a fentiekhez hasonló megoldást kell követni.

Szennycímoldal - A címnegyed első oldala, amely eredetileg a címoldalt védte a szennyeződéstől. A könyvborítók megjelenésével ez a funkciója úgyszólván teljesen megszűnt, de hagyománytiszteletből és esztétikai okokból ma sem hiányozhat a könyvből.

A szennycímoldalon a könyv szerzőjét, a főcímét és többkötetes mű esetén a kötet számát tüntetjük fel. A cím után pontot, vagy vesszőt ne tegyünk, a kötetszám után tehetünk pontot. Egyszerzős mű esetén a szerző teljes, tehát vezeték- és keresztnevét is írjuk ki. Két-három szerzős mű esetén a szerzők vezetéknevét nagykötőjellel elválasztva is elég írni. Ha a könyvnek háromnál több szerzője van, akkor ezen az oldalon elég a főcím feltüntetése is.
A szennycímoldalon lehetőleg más adatot ne közöljünk. Ha a főcím túlságosan terjedelmes, akkor rövidíthetjük is.
 

1. ábra. Szennycímoldalak

 Az angolszász könyvkiadásban egészen egyedi megoldással él a Penguin kiadó: a szennycímoldalon közöl (a szövegbetűnél kisebb fokozatú betűkkel és kisebb tükörben) egy rövid szöveget, amely a szerző és a szerkesztő legfontosabb életrajzi adatait, valamint főbb műveit tartalmazza. A magyar hagyományban a szennycím a „várakozás felkeltésére” törekszik, következésképpen fogottnak kell lennie, és csak a szerző nevét és a könyv címét tartalmazhatja.

A szennycímoldal előkészíti a könyv talán legfontosabb oldalát, a címoldalt, ezért tipográfiai szempontból ez az oldal semmiképpen se legyen hivalkodó.

A fogottságot a választott betűfokozattal és a szöveg elhelyezésével érhetjük el. A betű nagysága mindenképpen kisebb legyen, mint a címoldalé, vagy a szövegbetűvel, vagy pedig valamelyik belső cím nagyságával egyezzen meg. A szerzőt és a címet, ha egy sorba kerülnek, valamilyen jellel válasszuk el egymástól (pl. csillag, ferde vonal, díszítés, de lehetőleg nem kettőspont). A szöveget a címoldal választott tengelyének megfelelően helyezzük el. Esztétikai és tipográfiai szempontból nem szerencsés, ha a szennycímet az oldal mértani közepére tesszük.
A szöveg elhelyezésénél arra kell gondolnunk, hogy ezt a lapot az olvasók többsége gyorsan továbbhajtja, s a szem egyenletes mozgását az segíti, ha az első három oldal szövegrészeit, illetve a szövegoldalakat a tipográfus ennek megfelelően összehangolja.

Sorozatcímoldal - A címnegyed második oldala, amely a sorozatba illeszkedő művek esetén a sorozat adatait tartalmazza. A sorozatok tartalmi vagy formai szempontból összetartozó művek, vagy a kiadó által valamilyen sajátos szempont alapján összeállított könyvek. A sorozat egyes darabjai önálló művek. Nem sorozatok tehát a többkötetes művek, következésképpen ezek bibliográfiai adatait nem itt, hanem a címoldalon kell feltüntetni!
 

2. ábra. Sorozatcímoldalak

A második oldalon tüntetjük fel a sorozatcímet, a sorozatszerkesztők nevét és az alsorozatcímet, illetve a sorozatszámot. Csak akkor sorszámozzuk az egyes köteteket, ha biztosak vagyunk a dolgunkban. A sorszámozáshoz arab számokat használjunk. Ugyancsak itt közöljük a sorozatot gondozó intézmény nevét. Megszokott dolog, hogy a sorozatcímoldal ezeken kívül közli a sorozatban eddig megjelent könyvek jegyzékét is. A sorozatcímet a második oldal mellett közölhetjük még a könyvborítón is.
A sorozatcímek helyesírásánál ügyeljünk a kezdőbetűkre. Ha a cím több egyenrangú szóból áll, akkor csak az első szót, vagy minden fontos szót nagybetűvel írunk.
Illusztrált könyvek esetén a sorozatcímoldal gyakran tartalmaz illusztrációt, ilyenkor a tipográfus feladata ennek az oldalnak és a címoldalnak az összehangolása.

A könyv olvasója a második és a harmadik oldalt együtt látja, ezért a sorozatcímoldalnak illeszkednie kell a címoldalhoz. A betűtípusra és betűfokozatra ugyanaz érvényes, mint a szennycímekre. A szöveg és a címnegyed tipográfiáját célszerű összehangolni, azaz, ha a szövegben léniákat, díszítéseket alkalmaztunk, akkor azok itt sem hiányozhatnak.

Címoldal - A címnegyed harmadik oldala, a belső címoldal a címnegyed legfontosabb eleme, mivel itt közöljük az egész műre vonatkozóan a leglényegesebb tartalmi és jogi információkat. Kitüntetett szerepe van tipográfiai szempontból is, hiszen a könyv stílustörténete leginkább a címoldalak változásán tanulmányozható, de mivel a bibliográfiai leírás és a tudományos hivatkozás alapja is ez az oldal, ezért nagyon fontos, hogy az itt szereplő adatok pontosak, hibátlanok legyenek.
 

3. ábra Címoldalak

A címoldalon tüntetjük fel a bibliográfiai hivatkozások öt alapadatát: a szerző nevét, a könyv címét, a kiadó nevét, a kiadás évét és a megjelenés helyét. Ez az öt adat soha semmilyen körülmények között sem hiányozhat a címoldalról.

A címoldal első adata mindig a szerző vagy a szerzők neve. Lehetőleg a szerző(k) teljes nevét szerepeltessük. Idegen nevek írásakor nyugodtan követhetjük az eredeti kiadást.
A magyar hagyomány szerint a szerzők doktori címét, tudományos fokozatát, kitüntetéseit, pozícióját nem szokás feltüntetni, ha mégis megtesszük, tudnunk kell, hogy ez az olvasó szemében egy kissé hivalkodónak fog tűnni. Ez alól csak a tankönyvek, jegyzetek és egyéb segédletek jelentenek kivételt.
Többszerzős művek esetén a neveket gondolatjellel választjuk el egymástól. Ha a könyvnek háromnál több szerzője van, akkor a felsorolás lehetőleg kerüljön át a copyrightoldalra vagy páros címoldal esetén a sorozatcímoldalra.
Külön gondot jelent a női nevek írása. A Magyarországon használatos formával az a probléma, hogy külföldi bibliográfiai leírásokban zavart okoz. Ezért a női szerzők számoljanak ezzel a veszéllyel, s lehetőleg használják, pl. a Szalainé Iglódi Eszter helyett a Sz. Iglódi Eszter formát.

Ha a könyvnek csak szerkesztője, válogatója, sajtó alá rendezője van, akkor kétféle megoldás van. Az első, hogy a szerkesztő, válogató nevét a cím alatt helyezzük el. A második, hogy ezeket az adatokat átvisszük a negyedik oldalra. Nincs szabály arra, hogy mikor kell az első és mikor a második megoldást követni. Ha a szerkesztő, válogató, sajtó alá rendező jelentős, érdemi munkát végzett, akkor inkább az első utat válasszuk, ha azonban munkája inkább technikai jellegű volt, szerencsésebb a második megoldás.

A szerző neve után következik a mű címe, és alcíme. A címet és az alcímet külön sorba szedjük, és ne válasszuk el egymástól kettősponttal, ponttal, vesszővel vagy egyéb más módon. A címnek rövidnek kell lennie, ugyanakkor fednie kell a tartalmat.
A főcím után következik az alcím, melyet akkor adjunk egy könyvnek, ha a főcím úgynevezett beszélő cím, vagy ha úgy érezzük, hogy a főcím nem teljesen fedi a mű tartalmát.

Ezután következik a kötet megjelölése. A kötet szót a címoldalon lehetőleg ne rövidítsük. A régi magyar könyvkiadásban a köteteket mindig római számokkal jelölték, de ma már egyre többször szerepel az arab szám, nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy a könyvtári bibliográfiai leírás ezeket részesíti előnyben. Mindkét megoldás elfogadható, de figyeljünk arra, hogy a könyvben mindig egységesen használjuk vagy az egyik, vagy a másik formát.

A kiadásjelzés a kiadás számára és minőségére vonatkozik. Az első kiadást sohasem tüntetjük fel a könyvön, a további minden kiadást azonban igen. Új kiadásnak számít az a mű, amelyen a szerző jelentős és lényegi változtatást hajtott végre, pl. a szöveg egy részének átírása, új elő- vagy utószó közlése, a bibliográfia, a hivatkozások nagy részének átdolgozása.
A leggyakrabban használt kiadásjelzés-típusok:

Második kiadás (Ha az első kiadáshoz képest jelentős a változtatás)
A második kiadás negyedik utánnyomása (Ha a nyomás a második kiadás alapján, a kisebb hibák javítása után történik)
Negyedik, bővített és javított kiadás (Ha a könyv egyes részeit átdolgoztuk, s újabb fejezettel vagy fejezetekkel egészítettük ki)
Hasonmás kiadás (Valamely már megjelent könyv az eredetivel formailag egyező, betűhív kiadása)
Bibliofil kiadás (A könyvgyűjtők számára kiadott könyv)
Jubileumi kiadás (Valamely eseményre megjelenő kötet)

A kiadásjelzésnek tartalmaznia kell a szerzőségi adatok változását is, pl.:

A második kiadást átdolgozta Fejős Zoltán (Ez az adat kerülhet a negyedik oldalra is)

A címoldalra a kiadás számát lehetőleg betűkkel írjuk (Második kiadás). A kiadás minőségét jelző szavakat (bővített, javított), a kiadás és a kötet szavakat a címoldalon sohasem rövidítjük.

Ezután következik a kiadó, vagy a kiadók nevének, a megjelenés helyének és évszámának feltüntetése. A helyet és az évet vessző választja el egymástól, s az évszám után nem teszünk pontot.

Szépirodalmi Könyvkiadó
Budapest, 1976
 A címoldal megtervezése talán a legfontosabb tipográfiai feladat. A címoldal tervezése művészi munka. A tipográfus itt nagyobb szabadságot élvez, épp ezért nehéz a címoldal tipográfiájáról bármit is mondani, de azért néhány alapszabályt meg kell fogalmazni:

A címoldal semmiképpen se legyen túlzsúfolt, s lehetőleg harmonizáljon a könyv egyéb tipográfiai elemeivel. A címoldal legyen fogott, lehetőleg a szövegbetűvel egyező betűtípusból szedjük, s ne használjunk 3-4 fokozatnál többet.

A szerző neve és a mű címe uralkodjék az oldalon, tehát ezeket a sorokat nagyobb betűfokozatból szedjük, mint a kiadó nevét, valamint a megjelenés helyét és évszámát.

Copyrightoldal - A nemzetközi előírások szerint a címnegyed negyedik oldalára kell kerülniük a szerzői jogokra  vonatkozó, úgynevezett copyrightadatoknak. A régebbi szakirodalomban ezt az oldalt kolofonoldalnak is nevezték, de mivel a kolofon más helyre is kerülhet, ezért célszerűbb arról az adatról elnevezni, amely feltétlenül itt szerepel.

A copyrightoldal kiegészíti a címoldalt, tehát, ha valamilyen adatot nem tudunk a címoldalra elhelyezni, akkor azokat itt sorolhatjuk föl. A copyrightoldalra kerülnek a könyv létrejöttében szerepet játszó személyek és testületek (szerkesztő, fordító, kontrollszerkesztő, sajtó alá rendező, válogató, illusztrátor, lektor, a kötet átdolgozója, az elő- és utószó szerzője, a jegyzetek, a függelék, az irodalomjegyzék, a név- és tárgymutató összeállítója).
Ha ezek az adatok a címoldalon szerepelnek, akkor felesleges itt még egyszer megismételni őket.
Fordítások esetén ugyancsak ezen az oldalon szerepel a mű eredeti címe, alcíme, a fordításhoz felhasznált kiadás száma, a kiadó neve, valamint a megjelenés helye és éve.

A copyrightoldal legfontosabb része a szerzői jogokra vonatkozó adat. A ? jel után következik a jogtulajdonos neve, valamint az első kiadás éve.

A szerzői jog tulajdonosa a szerző, a szerző halála után (70 teljes naptári évig) a rendelkezésre jogosult utód.
 

Későbbi kiadás esetén a jogutód feltüntetése előtt mindig jelezzük az első kiadást is:

Külföldi példák alapján az utóbbi időben kezd elterjedni a magyar könyvkiadásban is, hogy a kiadó rövid szöveggel erősíti meg a jogokra vonatkozó információkat.

Minden jogot fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is
Minden jog fenntartva

Ezt a rövid formulát a következőképpen is elhelyezhetjük:

Ebben az esetben az évszám után pont van, a szöveg végén viszont nincs.

Külön problémát okoz a kötetben szereplő képek, illusztrációk jogainak az ügye. Ha csak egy-két személyről van szó, akkor ezeket az adatokat itt, a copyrightoldalon is feltüntethetjük, illetve a copyrightba is kerüljön be ez az adat. Mindig ügyeljünk a sorrendre, és azt következetesen alkalmazzuk:

A copyrightoldalra kerül még továbbá a szöveggyűjtemények, antológiák jogára, a kiadástörténetre vonatkozó információk, a kiadó postai címe, a könyv ISBN és sorozat esetén ISSN száma is.

A copyrightoldalon célszerű elhelyezni a kötet kiadását támogató személyek, intézmények nevét. Ide kerülhet még a kolofon, de azt célszerűbb az utolsó oldalra tenni.
Az MSZ 3402-80 szabvány szerint a copyrightoldalon kell közölni a kötet katalogizálási adatait, illetve nem szépirodalmi művek esetén az ETO (Egyetemes Tizedes Osztályozás) számát.

Tipográfiai szempontból a copyrightoldal se legyen hivalkodó, lehetőleg 10-12 pontos betűnél nagyobbat ne használjunk. Az adatokat csoportosítva közöljük, így az egyes adatcsoportok jobban elkülönülnek egymástól.

2. 1. 2. Tartalomjegyzék

A tartalomjegyzék, amely a mű belső címrendszerét, a járulékos részek címeit (a címnegyed, az ajánlás, a mottó, a kolofonoldal, valamint az információs és kereskedelmi oldalak kivételével) és kezdő oldalszámait tartalmazza, a könyv fontos, elmaradhatatlan része. A pontosan összeállított és jól szerkesztett tartalomjegyzék könnyen áttekinthetővé teszi a művet.

Rendkívül ritka az az eset, amikor nem kell tartalomjegyzéket mellékelnünk egy könyvhöz.
A tartalomjegyzéknek a magyar könyvkiadási hagyományban nincs szigorúan rögzített helye. Elhelyezik a címnegyed után: Az előszó előtt és után, a mottó előtt és után; a könyv végén: a névmutató előtt és után, a kereskedelmi oldalak előtt és után. Az a gyakorlat alakult ki, hogy a tudományos művekben általában a könyv elejére, míg szépirodalmi művekben a könyv végére kerül.
Ha a könyv elejére helyezzük, akkor közvetlenül a címnegyed után következzen, azaz mindenképpen előzze meg az előszót. Tehát a tartalomjegyzék mindig megelőzi az ajánlást és a mottót.
Ha a jegyzéket a könyv végére tesszük, akkor figyeljünk arra, hogy a tartalomjegyzék után már csak a kolofonoldal következzen. Ellenkező esetben az olvasót a tartalomjegyzék keresésére késztetjük.

Lehetőség szerint minden címet tüntessünk fel a tartalomjegyzékben. Ha azonban a műben negyed-, ötöd-, sőt hatodrangú címek is szerepelnek, akkor ezeket el is hagyhatjuk.
A túlságosan terjedelmes tartalomjegyzék inkább nehezíti, mint megkönnyíti az olvasó dolgát a tájékozódásban.
Az is jó megoldás, ha a könyv elején két tartalomjegyzéket, egy áttekintőt, és egy részleteset is közlünk.
 

4. ábra. Tartalomjegyzékek

Gyakori hiba a könyvekben, hogy a szerkesztés, előkészítés során a szövegben változtatunk egy-egy címen, de ezt a tartalomjegyzékbe már nem vezetjük át. Ezért a tördelt levonaton és az imprimatúrában mindig vessük össze a belső címeket a tartalomjegyzék címeivel, és az oldalszámok összevetéséről se feledkezzünk meg!

A tartalomjegyzékben a különböző címfokozatokat megkülönböztethetjük tipográfiailag, vagy számok, illetve betűk használatával. Mindig a könyv szerkezete határozza meg, mikor melyik módszert kell követnünk. Soha ne keverjük azonban ezeket a módszereket, tehát a címrendszer legyen az egész könyvben egységes.

Mindig adjunk címet a jegyzéknek, ez lehet a megszokott tartalomjegyzék, vagy rövidíthetjük is tartalomra.
A tartalomjegyzék tükre megegyezhet a szövegével, de lehet annál keskenyebb is. Ez esetben mindig a leghosszabb sor szélessége az irányadó.
A tartalomjegyzék betűfoka lehetőleg ne legyen nagyobb a szövegbetűénél, illetve a belső címek nagyságánál (egy-két ponttal lehet kisebb).

2. 1. 3. Ajánlás

A tartalomjegyzék után következik az ajánlás (dedikáció). Ennek szövege mindig új, páratlan oldalra kerüljön, hiszen művünket valakinek vagy valaki emlékének szenteljük, akkor tiszteljük meg őt azzal, hogy nevét kiemelt helyre teszzük.

Szövege és tipográfiája legyen egyszerű és fogott. A dedikáció utáni páros oldal mindig üres, vákát. A szerzőn kívül más közreműködő ne dedikálja a könyvet, ez nem illendő. Maradjon meg ez a szerző kizárólagos jogának.

2. 1. 4. Mottó

Lehetőleg a mottó is kerüljön új, páratlan oldalra, de ha a könyvben már van ajánlás, akkor a mottót ne tegyük új oldalra.
Elhelyezhetjük az előszó, a bevezetés vagy az első fejezet élére, vagy az első szövegoldallal szemben. Ritkán előfordul, hogy a szerző minden fejezetet mottóval lát el, ekkor ne tegyünk minden egyes mottót külön oldalra, inkább a fejezet élére, jobbra zárva, a szövegbetűnél kisebb betűből vagy annak kurzívjából.
A mottót nem szükséges idézőjelbe tenni és az idézet szerzőjén és forrásán kívül felesleges a pontos hivatkozási adatokat megadni.

2. 1. 5. Előszó

A főszöveget megelőző járulékos részek – hacsak nincs külön köszönetnyilvánítás és technikai előszó – utolsó eleme az előszó.

Az előszó írásának elsődleges célja, hogy a szerző az olyan ismereteket, amelyeket a könyv megértéséhez szükségesnek vél, előzetesen közölje az olvasóval. Legtöbbször személyes hangú, eligazító jellegű írás, amely a mű megírásának okairól, születésének körülményeiről, a kiadás nehézségeiről szól.

Az előszó nem szerves része a főszövegnek, hanem annak kiegészítése. A szerző az előszóban kifejtheti a mű megírásának célját, esetleg méltathatja magát a művet, de helyesebb, ha a méltatást másra bízzuk.
Ugyancsak az előszóban fejtheti ki a szerző a mű megértéséhez szükséges szempontokat, a követett módszereket, utalhat a fontosabb előzményekre és szakirodalomra.
Az előszó ne legyen terjedelmes, az olvasó könnyen megriadhat a terjedelmes magyarázkodástól. Tankönyvekben, segédletekben az előszó támpontot adhat az olvasónak a könyv használatához.

Ha nem szerzői előszóról van szó, akkor helyesebb előszó helyett utószót csatolni a könyvhöz. Nem biztos ugyanis, hogy az olvasó kíváncsi a mi véleményünkre, ezért célszerűbb mondanivalónkat a mű után elhelyezni.

Egy könyvnek lehet több előszava is. Az egymást követő kiadásokhoz is új előszavak járulhatnak. Ebben az esetben általában az utolsó kiadás előszavával kezdjünk, tehát ebben a sorrendben: Előszó a harmadik kiadáshoz, Előszó a második kiadáshoz, Előszó az első kiadáshoz stb., de a kronologikus sorrend is elfogadható.

Többkötetes művekben lehetőleg csak egy előszót közöljünk, minden esetben az első kötet élén.

Az előszót rendszerint keltezzük és aláírással látjuk el. A szerző szerkesztő esetében legtöbbször elég a monogram vagy A szerző, A szerzők, A szerkesztő, A szerkesztők aláírás. Az aláírás egyértelművé teszi az előszó szerzőjét, tehát lehetőleg akkor is szerepeljen a név vagy a monogram, ha az előszót a könyv szerzője írta. A keltezést balra, az aláírást pedig jobbra kizárjuk. Az aláírás kerüljön egy sorral lejjebb, mint a keltezés.

Az előszóban mondhatjuk el, az úgynevezett technikai kérdésekkel kapcsolatos mondandónkat is, de ezt a technikai útmutatót – indokolt esetben – önálló előszóként is közölhetjük (Technikai előszó).

2. 1. 6. Köszönetnyilvánítás

A magyar könyvkiadói gyakorlatban az általános köszönetnyilvánítás rendszerint az előszóban történt. Angolszász mintára azonban egyre gyakoribb könyveinkben, hogy az előszó után a szerzők külön részt iktatnak be Köszönetnyilvánítás címmel. Az utószó után is állhat, bár könyvkiadási hagyományainktól idegennek tűnhet.

Az előszó és a köszönetnyilvánítás tipográfiai szempontból lehetőleg ne különbözzön a főszövegtől. Ha az előszót nem a szerző írta, akkor szedhetjük a szövegbetű kurzívjából is.

2. 2.  A főszöveg

A főszöveg a könyv legfontosabb, tartalmi része, amely a szerző érdemi mondanivalóját, gondolatait tartalmazza. A főszövegben a folyószöveget jegyzetek, valamint illusztrációk, azaz táblázatok, ábrák, térképek, képek, kották stb. egészíthetik ki.

2. 2. 1. A folyószöveg

A folyószöveg a könyv lelke. Kiegészíthetjük a könyvet beszédes, szellemes ábrákkal, táblázatokkal, mellékelhetünk hozzá terjedelmes bibliográfiát, ötletes mutatókat, tervezhetünk szép, színes könyvborítót – ha a folyószöveg semmitmondó, üres, unalmas, eredeti gondolatokat nélkülöző, akkor célt nem értünk el, a könyv nem ér semmit. Éppen ezért a könyv írásakor mindig a folyószöveget fogalmazzuk meg először, a mondandó kifejtése mindennél előbbre való, nem előzhetik meg sem könyvészeti újítások, sem másodlagos, járulékos elemek.

Bevezetés - A tudományos művek többségében a folyószöveg bevezető résszel indul, mely leggyakrabban az első fejezet is egyben. A bevezető az előszónál jóval konkrétabban mutatja be a feldolgozott témát és azt az összefüggésrendszert, amelyben a felvetett probléma értelmezhetővé válik.

Ugyancsak itt van helye az eddigi kutatások összefoglalásának, valamint a bevezető foglalkozhat a metodológia (a kutatás módszertana, azaz az alkalmazott módszerek elméleti szintű tárgyalása) és a metodika (az alkalmazott eljárások, technikák bemutatása) tárgykörével. E három tárgykört lehetőleg tagoljuk, válasszuk el egymástól.

Összegzés - A tudományos munkák gyakran tartalmaznak egy összefoglaló részt Összegzés, Összefoglalás, Befejezés címmel, amelyben a szerző összefoglalja könyvének eredményeit, ritkábban hiányosságait, a témakör továbbra is megoldatlanul maradt kérdéseit. Helye a könyv végén van.

2. 2. 2. A folyószöveg tagolása

A könyvet nem magunknak, hanem az olvasónak írjuk és, ha az olvasó elfárad, egyszerűen félreteszi a könyvet. Ezért hagyjunk neki lehetőséget arra, hogy a szöveg olvasása közben kisebb pihenőket, szüneteket tartson.

Nagyon fontos tehát, hogy a folyószöveget helyesen tagoljuk, megfelelő rendszerességgel meg kell törnünk címekkel, bekezdésekkel, kiemelésekkel. Az olvasók többsége ugyanis a többoldalas, ömlesztett, tagolatlan folyószövegben csak a legritkább esetben tájékozódik megfelelően.

Ritkán fordul elő, amikor a szerző túlságosan is tagolja a szöveget, így a textus áttekinthetetlenné válik, s részeire esik szét.

Címrendszer - A tagolás elsődleges eszközei a belső címek. A címek a folyószöveget szövegrészekre, szövegegységekre bontják, segítségükkel feltárul a könyv szerkezete, belső logikája – vagy ellenkezőleg, komplikált, zavaros felépítése.

A terjedelmes címek elkedvetlenítik az olvasót, ezért ügyeljünk a rövid, tömör, lényegre törő címek megválasztására.

A műben az azonos rangú részegységeket azonos fokozatú címekkel látjuk el. A részegységek további tagolására alacsonyabb rendű címeket iktathatunk a szövegbe, a kisebb részeket ismét tovább tagolhatjuk stb. Így jelenik meg, mintegy a részegységek vázlataként a címrendszer.
 A könyvünk a fő- és alcímen kívül csak a legritkább esetben bír el 4-5-nél több címfokozatot. Ha ennél többet használunk, könyvünk szerkezetét túl bonyolulttá tesszük, és ezzel eleve lemondunk az olvasók többségéről.
A belső címeknek csak a legritkább esetben adjunk alcímet, mert ez rendkívül nehézkessé teszi a könyv megértését.
A belső címek mindig hierarchikusak, azaz mindig rangsorba állítjuk őket. A címek hierarchiája egyben a könyv szerkezeti felépítését is mutatja.

A könyv főbb címei:

főcím
alcím
kötetcím

A könyv belső címei

1. rendű cím: részcím
2. rendű cím: fejezetcím
3. rendű cím: alfejezetcím
4. rendű cím: szakaszcím
5. rendű cím: pontcím
6. rendű cím: alpontcím
7. rendű cím: bekezdéses cím (nem azonos a bekezdéssel)
8. rendű cím: marginális vagy mandzsettacím

Mindenekelőtt ügyelnünk kell arra, hogy az azonos fokozatú címeket minden esetben azonos betűfajtából és -fokozatból szedjük.

A különböző fokozatú címeket betűfajtákkal és betűfokozatokkal, valamint a címek elhelyezésével (balra zárt, középre zárt, marginális címek) különítjük el egymástól. A címeket általában külön sorba szedjük. Sohasem teszünk utánuk pontot.
 

5. ábra.

Lipcsei hármas soresési szabály négy alapformája

Ha a bibliográfiát, a függeléket stb. a szövegbetűnél kisebb fokozatból szedjük, akkor a bibliográfia, függelék belső címeit is lehetőleg arányosan kisebb fokozatból szedjük. Ez a tipográfiai gyakorlat különösen az angolszász országokban népszerű, elterjedése nálunk is kívánatos.

Bekezdések - Egy-egy új gondolat általában új bekezdésbe kerül, következésképpen a bekezdéseknek nincs átlagos hosszuk (lehetőleg tartózkodjunk a nagyon hosszú bekezdések írásától). A két oldalnál hosszabb gondolatmenetet, lehetőleg törjük meg valahol.

A bekezdések nagymértékben javítják a könyv áttekinthetőségét.

A bekezdéseket behúzással jelöljük, de a cím utáni első bekezdéseket tompán is hagyhatjuk. A magyar tipográfiai hagyományban általában az első bekezdést is behúzással szedjük.

Kiemelések - A folyószöveg tagolásának harmadik módja a kiemelések használata. Kiemeléseket akkor alkalmazunk, ha a szöveg egyik elemét (neveket, címeket, lényeges kifejezéseket, fogalmakat, szabályokat, törvényszerűségeket, fontosabb mondatokat) hangsúlyozni kívánjuk, és meg akarjuk különböztetni szövegkörnyezetüktől.

A kiemelésekre nincsenek általános szabályok, nyelvterületenként, kiadónként változó gyakorlatról van szó. A legfontosabb tanács, hogy el kell döntenie a szerzőnek, vagy a szerkesztőnek, hogy mit mivel emel ki. Ezt az egész kéziraton végre kell hajtani, a könyvben ugyanis végig egységesnek kell lennie a kiemelés módjának.

A leggyakrabban használatos kiemelési forma a kurziválás (italic, dőlt betűforma). Kurziválhatjuk a neveket, fogalmakat vagy a lényeges gondolatokat.
A fettelés (félkövér vagy kövér betűfajta használata) nagyon erős kiemelést jelent. Lexikonokban címszavak, tankönyvekben fontos kifejezések, kézikönyvekben címek esetén használjuk.
A KAPITÄLCHEN betűfajtát a szövegben leginkább az irodalomjegyzékben szereplő nevek kiemelésére használjuk.
 A régebbi magyar könyvkiadói gyakorlatban VERZÁLból szedték egy szövegben a neveket, továbbá az iniciálék utáni első szót vagy sort. Ma már a verzál betűfajtát lehetőleg ne használjuk kiemelésre. 

Idézőjellel kiemelhetünk terminus technikusokat, egyes szavakat, kifejezéseket, amelyeknek a szerző különös értelmet tulajdonít.

A kiemelések tipografizálásánál a legnagyobb gondot a toldalékok okozzák: kiemeljük-e ezeket is vagy ne. A tipográfusok egy része határozottan ellen van a toldalékok kiemelésének, mások a szavakat toldalékkal együtt kiemelik. Vannak, akik szerint a kurzívból szedett nevekhez és címekhez kötőjellel kapcsoljuk az antikva ragokat (Nemzeti dal-t, Max Weber-t stb.).

Mindhárom módszer követhető, de egy könyvön belül csak az egyik!

 Felsorolások - A főszövegben gyakran használunk felsorolásokat. A felsorolt pontokat, adatokat számozhatjuk vagy betűzhetjük. A könyvkiadói gyakorlatban a számoknak és a betűknek egyfajta hierarchiája alakult ki: római számok, arab számok, nagybetűk, kisbetűk, görög betűk. Ügyeljünk arra, hogy a számok után pontot, míg a nagy és kisbetűk után kerek zárójelet használunk.
Az azonos értékű fogalmak felsorolásakor használhatunk számokat és betűket, de gondolatjelet vagy egyéb tipográfiai jeleket is (pl. csillag, középpont).
A felsorolások általában nem mondatok, tehát utánuk teszünk írásjelet. Azonban ha a felsorolás része egy mondatnak, vagy az egyes felsorolt pontokban mondatot helyezünk el, akkor természetesen a felsorolásra is érvényesek az idevonatkozó helyesírási szabályok.

Idézetek - A folyószövegben gyakran másoktól kölcsönzünk gondolatokat, mondatokat. Általános szabály a civilizált világ könyvkiadásában, hogy nincs idézet idézőjel, valamint forrásmegjelölés nélkül. A tudományos életben az egyik legnagyobb etikai vétséget éppen ennek az alapszabálynak a megsértése jelenti.
Ez alól az általános szabály alól több kivétel van. Ha versekből, drámákból idézünk hosszabb-rövidebb részleteket, és az idézés ténye nyilvánvaló, valamint az eredeti mű szerzője a szövegösszefüggésből világosan kiderül, akkor nem tesszük ki az idézőjeleket.
Ha az idézetből hiányzik valami és oda utólag bármit is beírunk, akkor ezt szögletes zárójellel kell jelölnünk.

A magyar helyesírási szabályzat háromféle idézőjelet javasol. Ügyeljünk arra, hogy csak ezeket a megoldásokat használjuk, s legyünk tekintettel az idézőjelek formájára is.

A magyar idézőjelek formája a következő:

„macskaköröm”
«lúdláb»
’félidézőjel’

Szövegbe ékelt, szó szerinti idézetre úgynevezett macskakörmöt használunk. Lúdlábat használunk akkor, ha idézeten belül szintén idézőjelet kell használnunk. Felső állású, úgynevezett félidézőjelet főleg nyelvészeti, filológiai munkákban használunk az illető kifejezés, mondat jelentésének megadásakor, illetve egyéb szövegekben hármas idézés esetén.

„nnnn«nnnn’nnnn’nnnn»nnnn”

A magyar helyesírási szabályzat szerint szépirodalmi művekben a párbeszédet idézőjelek nélkül, gondolatjelekkel jelöljük.
A magyar könyvkiadói gyakorlatban az idézeteket a szöveg megszakítása nélkül, folyamatosan szoktuk elhelyezni
Főleg angolszász hatásra Magyarországon is terjed az a gyakorlat, hogy a hosszabb idézetet kisebb betűfokozatból, behúzással vagy kisebb sorközzel szedjük.
Mindig csak az idézett szöveget foglaljuk idézőjelbe, tehát ha mondatrészt idézünk, akkor csak azt. Ügyeljünk arra, hogy idézésnél az eredeti szöveg nem sérülhet.
Az idézőjelet mindig a toldalékok után tegyük (pl. „kézi szedést”). Ha egész mondatot idézünk, akkor a mondatvégi írásjel az idézőjel elé kerül.
Ha magyar szövegben idegen nyelvű idézetet helyezünk el, akkor ezt általában kurziváljuk, s jegyzetben megadjuk a magyar fordítását.

2. 2. 3. Jegyzetek, hivatkozások

A jegyzetek a főszöveget kiegészítő rövid megjegyzések, irodalmi hivatkozások. A szerzők akkor használnak jegyzeteket, ha nem akarják megtörni a főszöveg gondolatmenetét, de ahhoz szorosan kapcsolódó információt akarnak az olvasóval közölni. A jegyzeteket minden esetben össze kell hangolni a könyv irodalomjegyzékével vagy bibliográfiájával, mivel ezek szorosan összetartoznak.

Mindig a könyv jellegéhez igazodó jegyzetelési módot válasszunk, de ha már választottunk, akkor egy könyvön belül maradjunk meg ennél. Magyarországon tudományos könyvekben hagyományosan a láb-, fejezet vagy szöveg végi jegyzetet alkalmazunk. Ha kétféle jegyzetelési módszert követünk egy könyvben, akkor az előszóban vagy a jegyzet elején minden esetben az olvasó tudomására kell hozni ezt a tényt.

A jegyzetek legfontosabb típusai ? Szövegközi jegyzeteket akkor alkalmazunk, ha a szövegben csak néhány hivatkozás van, s ezek is kizárólag bibliográfiai hivatkozások. Szövegközi jegyzeteket használhatunk továbbá elő- és utószavakban, de itt is csak akkor, ha a hivatkozások száma nem több fél tucatnál.

Szövegközi, sorszámozott jegyzeteket használhatunk, ha egy-két tucatnál több jegyzet van egy kéziratban, de számuk jóval száz alatt marad, valamint ha ezek kizárólag irodalmi hivatkozások. A szövegben szögletes zárójelben megadjuk a hivatkozott mű bibliográfiai sorszámát (pl. [12], ami azt jelenti, hogy az illető művet a könyvhöz csatolt irodalomjegyzék 12. tételénél kell keresnünk). A sorszámozott bibliográfiai jegyzetet csak sorszámozott bibliográfiával együtt lehet alkalmazni.

Hasonlóan az előző típushoz, a zárójeles jegyzetek is csak irodalmi hivatkozásokhoz használhatók. Ez a módszer Magyarországon is gyorsan terjed. Előnyei, hogy rendkívül gazdaságos, idő- és helykímélő jegyzetelési mód, az évszámkiemelő bibliográfiával párosítva pedig világos, könnyen áttekinthető könyvet eredményez, egyaránt használható természettudományi és társadalomtudományi munkákban. Sajnos hátrányai is vannak: a zárójeles betétek megakasztják a folyamatos olvasást, továbbá, ha a főszöveghez kiegészítéseket akarunk fűzni, akkor ezt már csak lábjegyzetekben mondhatjuk el.
A szövegközi zárójeles jegyzeteknél a főszövegben kerek zárójelben adjuk meg a hivatkozott mű szerzőjének a vezetéknevét, valamint a mű megjelenési évszámát, illetve az oldalszámot, ha meghatározott szöveghelyre hivatkozunk.
A szövegközi zárójeles jegyzetelési és a hagyományos lábjegyzetelési módszereket lehetőleg ne keverjük. De a láb-, fejezet és szöveg végi jegyzetekben alkalmazhatjuk a zárójeles formát.

A magyar tudományos irodalomban a szerzők többsége a hagyományos jegyzetelési módszert követi. A lábjegyzetek, fejezet végi és szöveg végi jegyzetek között formai szempontból semmi különbség nincs.

A lábjegyzetek kétségtelen előnye, hogy az olvasónak nem kell mindig a fejezet végére lapozgatnia, ha el akarja olvasni a szerzőnek a főszöveghez fűzött megjegyzéseit, irodalmi hivatkozásait. Hátránya a nehézkesebb tördelés, bár a számítógép használata valamivel könnyebbé tette ezt a munkát. A kialakult gyakorlat szerint akkor választjuk a lábjegyzeteket, ha azok elengedhetetlenül fontosak a szöveg megértéséhez, másrészt, ha számuk nem túl magas.

Fejezet végi jegyzeteket leggyakrabban gyűjteményes kötetekhez használunk. Jobb, ha egy-egy önálló tanulmányhoz nem a könyv végén, hanem a tanulmány végén helyezzük el a jegyzeteket. Ebben az esetben minden egyes tanulmány végén leírjuk a „jegyzetek” szót, majd sorrendben közöljük őket.

Az angolszász tudományos könyvek nagy része szöveg végi jegyzeteket tartalmaz. Ezeknek nagy előnye, hogy a jegyzetek egy helyen megtalálhatók, bizonyos tipográfiai eszközökkel könnyen áttekinthetővé tehetők. A szöveg végi jegyzeteket még áttekinthetőbbé tehetjük, ha a fejezetcímet (vagy annak rövidítését) is közöljük.

A jegyzetszámokat és a jegyzeteket mindig kisebb betűfokozatból szedjük, mint a szöveget. A magyar könyvkiadói hagyomány a jegyzetszámokat főszövegben felső indexben helyezi el. A számítógép elterjedése még egyszerűbbé tette a felső index használatát, hiszen egy mozdulattal felső indexbe tehetjük a kívánt számot.

Ugyancsak hagyományaink közé tartozik a jegyzetek folyamatos számozása. Lehetőleg ezt kövessük, ha a könyvben a jegyzetek száma száz alatt marad. A háromjegyű jegyzetszámok már töredezetté teszik a szövegképet, ezért mindenképpen kerüljük ezt a gyakorlatot. Ilyenkor fejezetenként újra kell kezdenünk a számozást.

2. 3.  A főszöveget követő részek

A főszöveget követő részeket más néven apparátusnak is szoktuk nevezni. Az apparátus tartalmazhatja a következőket:
- Irodalomjegyzék és bibliográfia
- Utószó
- Függelék
- Kronológia
- Szakkifejezések jegyzéke
- Rövidítések jegyzéke
- Illusztrációk jegyzéke
- Mutatók
- Idegen nyelvű rezümé (kivonat) és tartalomjegyzék
- Kolofonoldal
- Információs és kereskedelmi oldalak

2. 3. 1. Irodalomjegyzék és bibliográfia

A főszöveget követő járulékos részek (tehát apparátus) élén célszerű az irodalomjegyzéket elhelyezni. Ez ugyanis szervesen összefügg a folyószöveggel és a jegyzetekkel.
Az olvasó dolgát nagymértékben megkönnyítjük, ha a jegyzetek és az irodalomjegyzék közvetlenül egymás után következik. A bibliográfiát is lehetőleg itt helyezzük el, de ez következhet a függelék vagy az utószó után is.

A magyar terminológiában különbséget teszünk az irodalomjegyzék (felhasznált irodalom) és bibliográfia között, bár a kettő közötti határvonalak sokszor elmosódottak.

Irodalomjegyzéken a mű írása során ténylegesen áttekintett és felhasznált irodalmat, míg bibliográfián egyrészt az önálló kötetként megjelent irodalmat, valamint egy könyvhöz kapcsolódó, az irodalomjegyzéknél bővebb, rendszerezőbb áttekintést értjük. A bibliográfia tehát egy tudományos mű végén vagy jegyzeteiben elhelyezett rendszeres irodalomjegyzék, amelyben a szerző felsorolja a mű szempontjából releváns irodalmat.

Az irodalomjegyzék és a bibliográfia elengedhetetlen része a tudományos munkáknak, szakkönyveknek, tankönyveknek, enciklopédiáknak.
A magyar hagyomány kedveli a minél terjedelmesebb bibliográfiát. 

A bibliográfiák típusai - A bibliográfiák gyűjtőkör szerint lehetnek nemzetiek vagy egyetemesek; a feldolgozott irodalmat tekintve lehetnek teljesek vagy válogatók, továbbá általánosak vagy szakbibliográfiák (egy-egy tudományágat vagy tudományterületet feldolgozóak); a feldolgozott művek megjelenési időpontját tekintve lehetnek kurrensek (egyidejű anyagot feldolgozóak) vagy retrospektívek (tekintőek).

A könyvhöz mellékelt irodalomjegyzéket nevezhetjük még Felhasznált irodalomnak, esetleg Irodalomnak, de pontosíthatjuk is a címet (Válogatott irodalomjegyzék, További irodalom vagy További olvasmányok, A feldolgozott irodalom, Részletes irodalomjegyzék), a bibliográfia elnevezését is pontosíthatjuk (Életrajzi bibliográfia, Válogatott bibliográfia, Annotált bibliográfia stb.).
Ha szakrendi bibliográfiát készítünk, akkor a főcím mellett további alcímeket is adhatunk (Források, Levéltári források, Feldolgozások, Könyvek, Tanulmányok, Cikkek, Magyar nyelvű irodalom, Külföldi irodalom).
A könyvek – különösen a tankönyvek, szakkönyvek, enciklopédiák – gyakran adnak ajánló bibliográfiát, azaz a szerző a feldolgozott témakörnek csak a legjobb és ajánlásra méltó műveit sorolja fel.

Mind a hivatkozásoknak, jegyzeteknek, mind pedig a bibliográfiáknak alapegysége a bibliográfiai tétel. A bibliográfiai tétel könyvek esetén ez minimálisan öt adatból: a szerző neve, a könyv címe, a megjelenés helye, a megjelenés éve és a kiadó neve. Ez az öt adat soha semmilyen körülmények között nem maradhat ki a bibliográfiákból. Ehhez az öt adathoz járul még többkötetes műveknél a kötetszám, valamint a nem első kiadású könyveknél a kiadásszám.

Vannak olyan – pl. filológiai – munkák, ahol a részletes bibliográfia közlése elengedhetetlen. Részletes bibliográfiai leírást használunk könyvkritikákban, forráskiadványokban is. A részletes bibliográfiában az előbb felsorolt öt adat mellett minden esetben közöljük a könyv teljes terjedelmét, a kiadásszámot, a kötetszámot, a sorozatcímet és –számot, a hiányzó adatokat, valamint megadjuk a fordító, szerkesztő, sajtó alá rendező, illusztrátor nevét s a könyv illusztráltságára vonatkozó adatokat is.

A folyóiratok, hetilapok, napilapok tanulmányainak, cikkeinek közlésénél is alkalmazhatjuk az egyszerűsített és a részletes bibliográfiai leírást. Itt se feledkezzünk meg az egyszerűség elvéről, valamint, hogy egy bibliográfia célja az egyértelmű azonosíthatóság és kereshetőség.
 A könyvek és folyóiratok tanulmányainak leírása mellet gyakran kényszerülünk kéziratokra, szakdolgozatokra, disszertációkra, szakfordításokra, kutatási és fejlesztési jelentésekre, szabadalmakra, szabványokra hivatkozni. Arra figyelnünk kell, hogy csak olyan kéziratra hivatkozhatunk, amely mások számára is hozzáférhető (közkönyvtárakban, egyetemi, intézeti archívumokban).

Az adatok leírásának problémái - Lehetőleg a szerző teljes nevét közöljük, de egyetemi rangokat, tudományos fokozatokat, nemesi előneveket, születési helyeket és egyéb névkiegészítőket ne.
A többszerzős művek esetén a szerzők nevei közé gondolatjelet teszünk. A neveket abban a sorrendben adjuk meg, ahogy a könyv címoldalán szerepelnek.
A magyar szerzők esetén jobb, ha a teljes nevet kiírjuk. A külföldi szerzők esetén a leghelyesebb, ha az illető nyelvterület hagyományaira hagyatkozunk, s azt a névformát használjuk, ami ott megszokott.

A könyv főcímét és alcímét, valamint a többkötetes könyvek kötetcímét mindig emeljük ki. A főcím és alcím közé mindig pontot tegyünk, kerüljük tehát kettőspont, pontosvessző használatát.

Ha többkötetes műről van szó, akkor a kötetszámot is közöljük. A kötetek sorszámát mindig arab számmal adjuk meg.

A kiadás számának jelzésére arab számokat, míg a kiadás minőségének jelzésére rövidítéseket használunk. Ügyeljünk arra, hogy a helyesírási szabályokat betartva rövidítsünk, tehát ahol van vessző, az a rövidítésből sem hiányozhat (pl. Második, javított és bővített kiadás – 2., jav. és bőv. kiad.).

A megjelenés helyét a címoldal (vagy a copyrightoldal) tartalmazza. Ha itt nem találjuk, akkor a kolofonoldal tartalmazza. A megjelenés helyét a kiadó és nem a nyomda határozza meg. Ha közös kiadásról van szó, és a két kiadó más-más városban székel, akkor mindkét városnevet fel kell tüntetni.
 A megjelenés évét általában a címoldal, a copyrightoldal vagy a kolofonoldal tartalmazza. A megjelenés éve mindig a hely és a kiadó neve közé kerül.

A kiadó nevét is a címoldalnak, a copyrightoldalnak vagy a kolofonoldalnak kell tartalmaznia.  Ha a kötetet két-három kiadó adta ki, akkor ezek nevét is vegyük fel a bibliográfiába. A kiadók neve közé nagykötőjel kerül.

A sorozatcím a bibliográfiai címleírás utolsó adata. A sorozatcímet az oldalszám után ferde zárójelben közöljük. A sorozatcímnek csak első betűje verzál, a többi kurrens.

A bibliográfiában kénytelenek vagyunk elég sok rövidítést használni (köt., o., kiad., h. n., é. n. stb.). A sok rövidítés miatt lehetőleg tartózkodjunk a szerző nevének, a mű címének, a sorozatcímnek, a megjelenés helyének, valamint a kiadó nevének rövidítéséről, ugyanis így nem segíteni, hanem elrettenteni fogjuk a gyanútlan olvasót.

A bibliográfiát csak a legritkább esetben olvassák végig az olvasók, inkább keresnek benne valamit. A bibliográfia tipográfiájának az adatok gyors megtalálását kell elősegítenie. Ez tömör szedéssel, de ugyanakkor világos tagolással, a – szövegbetűnél egy-két ponttal kisebb – betűfokozat kiválasztásával érhetjük el.

2. 3. 2. Utószó

Az utószót általában valamely nevesebb pályatárs, esetleg a szerző valamelyik tanítványa, tisztelője, követője írja. Az utószó tartalmazhatja szerző életrajzát, tudományos teljesítményének bemutatását és a mű értékelését. Abban az esetben, ha az utószó írója maga a szerző, akkor az utószót a főszövegben, a jegyzetek előtt is elhelyezhetjük.

2. 3. 3. Függelék

A függeléket (appendix) a főszöveget követő járulékos részekben helyezzük el, közvetlenül az irodalomjegyzék után. A függelékbe kerülnek azok a dokumentumok, oklevelek, levelek, törvényszövegek, pótlólagos statisztikai és egyéb táblázatok, jegyzékek, kérdőívek, amelyek alapvetően nem módosítják, hanem inkább kiegészítik, illusztrálják a főszövegben mondottakat.

A magyar könyvkiadásban gyakori hiba, hogy a függeléket azonosítják a főszöveget követő járulékos részek egészével. A függelék csak ezek egyike!

A függelék tipográfiája illeszkedjék a főszöveghez. Lehetőleg ugyanabból a betűtípusból, a szövegbetűvel azonos vagy egy-két ponttal kisebb fokozatból szedjük. A függeléket mindig páratlan oldalon kezdjük. Ha azonban a függelék több szövegből áll, akkor az elsőt feltétlenül új páratlanra, a többit pedig új oldalra tördeljük.

2. 3. 4. Kronológia

Tudományos, különösen történeti vonatkozású művekhez, életrajzi összefoglalásokhoz, kritikai kiadásokhoz gyakran mellékelünk kronológiát, amely a műben szereplő vagy a műhöz kapcsolódó évszámokat, dátumokat közli időrendi sorrendben. Életrajzi kötetekhez is járul rendszerint egy adattár, amelyben a fontosabb életrajzi adatokat, a szerző legfontosabb műveinek megjelenési évszámait gyűjti össze a könyv szerzője.

A kronológia készítésekor is az egyszerűségre és az áttekinthetőségre törekedjünk, ne bonyolítsuk túl az egyébként is nagy figyelmet igénylő időrendi táblázatot.

 A kronológiát általában a szövegbetűvel egyező típusból és fokozatból szedjük. A dátumokat – a kiemelés kedvéért – szedhetjük félkövérből is. A szövegben előforduló címeket általában kurziváljuk.

2. 3. 5. Szakkifejezések jegyzéke

A jelenlegi magyar könyvkiadásban rendkívül ritkán csatolnak a kiadók a könyvhöz Szakkifejezések jegyzékét, pedig az jelentősen megkönnyíti a szerzők munkáját, hiszen a főszövegben, a szó első előfordulásakor eltekinthet attól, hogy pontos meghatározást adjon. Ha a szöveg sok szakkifejezést tartalmaz, akkor az állandó definiálás rendkívül nehézkessé teszi az olvasást.
Fontos feladat, hogy a munka minden szakaszában (szerkesztés, előkészítés) egyeztessük a főszöveg és a szótár szakkifejezéseit. Kellemetlenül érintheti az olvasót, ha a főszöveg és a szótár másképpen határoz meg egy terminust.

A szakkifejezések jegyzékének tipografizálásakor többféle megoldást követhetünk. A terminust magát szedhetjük antikva, félkövér vagy kapitälchen betűfajtából. A szó után nem kell kettőspontot tennünk.
Tankönyvekben, szakkönyvekben és kézikönyvekben gyakori megoldás, hogy a terminus első előfordulásakor a szót félkövérrel szedjük, így figyelmeztetve az olvasót a szakszótárban található meghatározásra. Tudományos, szépirodalmi művekben lehetőleg kerüljük a kövér, félkövér szedést.

2. 3. 6. Rövidítések jegyzéke

A rövidítések jegyzéke a műben szereplő rövidítéseket tartalmazza alfabetikus sorrendben. Ha csatolunk a műhöz rövidítések jegyzékét, akkor az lehetőleg sorolja fel a mű összes rövidítését. A legtöbb könyvben azonban csak a legáltalánosabb rövidítéseket használják (stb., pl., o.), ezek miatt felesleges rövidítésjegyzéket adni.

A jegyzék mindenekelőtt legyen áttekinthető. Ugyanabból a betűtípusból szedjük, mint a szöveget, a szövegbetűvel egyező vagy egy-két ponttal kisebb betűfokozatból.
 

2. 3. 7. Illusztrációk jegyzéke

A jegyzék összeállításakor háromféle módszert követhetünk.

Az első: az Illusztrációk jegyzéke összefoglaló cím alatt a könyvben szereplő összes illusztrációt felsoroljuk. Ezt persze csak akkor tehetjük meg, ha a könyvben kevés az illusztráció, és ha ezeket folyamatosan számoztuk.
A második: az Illusztrációk jegyzéke összefoglaló cím alatt külön közöljük a képek, térképek, ábrák stb. listáját.
A harmadik módszer: nem használjuk az Illusztrációk jegyzéke összefoglaló nevet, hanem külön közöljük az Ábrák jegyzékét, a Térképek jegyzékét, a Képek jegyzékét és A mellékletek jegyzékét. E két utóbbi módszer tudományos, gazdagon illusztrált művekben használatos.
Az oldalszámokat pontosan adjuk meg, ellenkező esetben felesleges keresésre késztetjük az olvasót. A képmellékletek oldalszámaira egyértelműen utaljunk. A képmellékleteket római számokkal lássuk el.
A lelőhelyeket, forrásokat a jegyzékben, de külön mellékletben is közölhetjük.

2. 3. 8. Mutatók

A tudományos művekhez, szakkönyvekhez, tankönyvekhez gyakran mellékelünk mutatók, azaz egy olyan betűrendes szójegyzéket, amely megkönnyíti az anyagban való eligazodást.

A mutató tartalmazza a könyv főszövegében és a járulékos részek közül a függelékben előforduló neveket, fogalmakat, földrajzi neveket és évszámokat, valamint azt, hogy a keresett személynév, fogalom a mű hányadik oldalán található, vagy melyik paragrafus vonatkozik rá.

A mutatók fontosabb típusai a következők: személynévmutató, tárgymutató, földrajzi nevek mutatója és évmutató. Ezek közül természetesen a név- és tárgymutató szerepel a legtöbb munkában.

2. 3. 9. Idegen nyelvű rezümé (kivonat) és tartalomjegyzék

Tudományos munkákhoz gyakran csatolunk idegen nyelvű rezümét (összefoglalást, kivonatot) és tartalomjegyzéket. A tartalomjegyzék egyezzen meg a magyar tartalomjegyzékkel. A rezümé lehetőleg röviden foglalja össze a könyv legfontosabb állításait, esetleg a követett módszereket. A fordítást minden esetben nézessük át anyanyelvi lektorral.

2. 3. 10. Kolofonoldal

Egyre több könyvből hiányzik manapság a kolofonoldal. A kiadók a kolofont legtöbbször a copyrightoldalra teszik, ezzel is tovább növelve az ezen az oldalon megjelenő információk mennyiségét.

Akkor járunk el helyesen, ha a kolofonoldalt csatoljuk a könyvhöz, és itt helyezzük el a kötet technikai jellegű információit.

Az impresszum és a kolofon eredetileg nem tartozott össze. Az impresszum adatai a negyedik, míg a kolofon adatai a könyv végén, a kolofonoldalon jelentek meg. Az impresszum eredetileg a rendeletileg előírt adatokat tartalmazta, a kolofon viszont a könyv legfontosabb adatait. Mai értelemben a kolofon az a záradék, amely a kiadvány kiadására és előállítására vonatkozó valamennyi lényeges adatot (felelős kiadó, felelős szerkesztő, műszaki szerkesztő, nyomda és annak vezetője stb.) tartalmazza.

A kolofonoldalon, a kolofon fölött helyezhetjük el a könyv lehetséges olvasóira vonatkozó utalást, valamint a borítón elhelyezett festmény, rajz, fotó stb. címét és alkotóját.
 

6. ábra. Kolofonoldalak

A kolofon adatai:

1.   A felelős kiadó neve
2. A felelős (kiadói) szerkesztő neve
3. Műszaki szerkesztő, tipográfus
4. A borító és a kötés tervezője
5. A sorozat tervezője
6. A mutató összeállítója
7. A könyv formátuma
8. A könyv terjedelme
9. A mellékletekre és az ábrákra vonatkozó adatok
10. A könyv példányszáma
11. A papír minősége
12. Betűtípus
13. A könyv elkészülésére vonatkozó adatok
14. A nyomdai előkészítésre vonatkozó adatok
15. A nyomdára vonatkozó adatok
16. Szabvány, amely szerint a könyv készült

2.     

2. 3. 11. Információs és kereskedelmi oldalak

Gyakran előfordul, hogy nem elégséges az a hely, amely rendelkezésre áll, hogy a kiadó a szerzőit, sorozatait vagy egyedi könyveit népszerűsítse. Ekkor úgynevezett kereskedelmi és információs oldalakat iktathatunk a könyvbe, a mutatók és a kolofonoldal után. Ezeken az oldalakon helyezhetjük el a szerző és a könyv ismertetőjét.
Kereskedelmi oldalakon egyéb hirdetéseket is elhelyezhetünk.

2. 4.  A borító

3.   4. 1. Könyvborító

4.     

Könyvborítónak nevezzük összefoglalóan a kötött könyv borítóját, a kötéstáblát, a kartonált könyv borítóját, a fedelet, valamint a kötött könyv tábláit védő védőborítót.

A könyvborítók három részből állnak: a gerincből, az első és a hátsó táblából. Könyvészeti szempontból kiemelt jelentősége van az első tábla rektó, azaz arcoldalának, amelyet borítócímoldalnak, valamint a hátsó tábla rektó, azaz hátoldalának, amelyet borítóhátoldalnak vagy egyszerűen hátsó borítónak nevezünk.
 

7. ábra. A kartonált és kötött könyv szerkezeti elemei

A kartonált könyvek fedelének belső oldalait is használhatjuk, ezekre leggyakrabban, mint a fedél második, illetve harmadik oldalára hivatkozhatunk. Más-más adatok kerülnek a kötéstáblára, a fedélre és a védőborítóra, ezért ezeket az adatokat alább részletezem.

Fedél - A fedél a kartonált könyvek borítójának az elnevezése.

A fedél címoldalán helyezzük el a könyv szerzőjének a nevét, a könyv címét, ide tehetjük a kiadó nevét és emblémáját, valamint a sorozatra vonatkozó adatokat.
 

8. ábra. Fedelek

A fedél hátoldalán feltétlenül szerepeljen a könyv ára és ISBN-száma (ha a könyvön vonalkód van, akkor az tartalmazza az ISBN-számot, így azt nem kell feleslegesen még egyszer feltüntetni).
 

9.ábra Vonalkód

A hátsó fedélre kerülhet a könyv annotációja, a könyv szerzőjének bemutatása, fényképe, esetleg részleteket közölhetünk a könyv recenzióiból is. Az ismertetést írhatja a könyv szerzője, szerkesztője, de kiadója is.
A könyv fogyasztói árát általában a hátsó borító bal felső sarkába helyezzük.

Kötéstábla -  A kötéstábla a kötött könyv borítójának elnevezése, amely két műanyag vagy papírlemezből készült táblalemezből, gerinclemezből és valamilyen (vászon, bőr, papír) táblaborítóból áll.

A kötéstáblát vastagabb papírból készült fehér vagy színes előzéklapok rögzítik a könyvtesthez. Kötött könyvek gerincének fej- és lábrészére általában ragasztanak egy fehér vagy színes vászoncsíkot, ezt oromszegőnek nevezik, melynek elsősorban esztétikai funkciója van, takarja a borítógerinc és a könyvgerinc közötti rést.
Ugyancsak kötött könyvek gerincére gyakran ragasztanak vékony fehér vagy színes textil jelzőszalagot, amelyet azután a könyvbe húznak.

Védőborító - A védőborító általában nehezebb súlyú papírból vagy könnyebb kartonból készült, rendszerint illusztrációt tartalmazó színes borító.

Funkciója kettős: védi a kötéstáblát a szennyeződéstől, másrészt közli a kötéstáblán fel nem tüntetett adatokat.

Fülnek nevezzük a védőborító behajtott széleit, de fül keletkezik akkor is, ha a puhatáblás fedelet szélesebbre hagyjuk, majd hajtjuk.

A fülön rendszerint a könyv ismertetése szerepel, de elhelyezhetünk egy rövid szöveget szerzőről, a szerző eddigi munkáiról, a kiadóiról, a kiadó sorozatairól, idézhetünk a recenzióiból is.

Könyvgerinc - A könyv gerincére a könyv szerzőjének a neve és a mű főcíme kerül. A gerincre tehetjük még a kiadó nevét és emblémáját is. Ha a műnek háromnál több szerzője van, akkor csak a mű főcímét helyezzük el a gerincen. Vannak olyan nagy terjedelmű művek, ahol a gerincszöveg vízszintesen is elfér, így jobban olvasható a cím és a szerző neve, tehát ha megoldható, éljünk ezzel a lehetőséggel.

Könyvtok - A magyar könyvkultúrából szinte teljesen hiányzik a könyvtokok alkalmazása. Ennek elsősorban pénzügyi okai vannak, de a hiánynak szemléleti okai is vannak.

A könyvtok szerepe hármas: 1. Védi a könyvet a szennyeződéstől, 2. Többkötetes művek vagy életműsorozatok esetén összetartja az egyedi könyveket, 3. Esztétikai szerepe sem mellékes.

2. 5.  Ellenőrző kérdések

1. Vázolja a kiadványok szerkezetét!
2. Röviden jellemezze a főszöveget megelőző járulékos részeket!
3. Mit nevezünk címnegyedívnek? Milyen részekből áll a címnegyed?
4. Milyen adatokat tartalmaz a sorozatcímoldal?
5. Milyen sorrendben közöljük a címoldal adatait?
6. Mit nevezünk copyrightoldalnak? Mire kell ügyelni tipográfiailag az oldalak kialakításánál?
7. Írjon röviden a tartalomjegyzékről!
8. Mit nevezünk dedikációnak?
9. Mit kell tudni a mottóról?
10. Mire kell figyelni az előszó megírásánál?
11. Mi a különbség a főszöveg és a folyószöveg között?
12. Melyek a könyv belső és főbb címei?
13. Milyen kiemelési formákat ismer? Mikor melyiket kell használni?
14. Mely szabályok vonatkoznak az idézetekre?
15. Mikor használunk jegyzeteket? Melyek a jegyzetek legfontosabb típusai?
16. Jellemezze a bibliográfiák típusait!
17. Mely adatokat tartalmazza az utószó?
18. Hová célszerű elhelyezni az appendixet?
19. Mit tud a kronológiáról?
20. Mire kell ügyelni a szakkifejezések jegyzékének tipografizálásakor?
21. Mit tartalmaz a rövidítések jegyzéke?
22. Hogyan állíthatjuk össze az illusztrációk jegyzékét?
23. Mi a mutató, melyek a típusai?
24. Melyek a kolofon adatai?
25. Mit nevezünk könyvborítónak és milyen részekből áll a borító?
26. Jellemezze a kötéstáblát!
27. Rajzolja le a kartonált és a kötött könyv szerkezeti elemeit!
28. Mit nevezünk apparátusnak?
29. Mi az ISBN és az ISSN?
30. Mit nevezünk fettelésnek? Mikor használjuk a fettelést?
31. Mi az impresszum?
32. Mit nevezünk copyrightnak?
33. Definiálja a következő kifejezéseket: pagina, marginális, terminus, index, rezümé!


 

3. A kézirat

A kézirattal kapcsolatban három szakkifejezéssel kell megismerkednünk, ez a szerzői, a kiadói és a nyomdai kézirat.

A szerzői kézirat a szerző által a kiadónak átadott és megfelelő formában leírt kézirat első példánya. A szerzői kézirat jelentette a kiindulási pontot, azt az alapanyagot, amelyen a kiadó munkatársai dolgozni kezdtek. A szerkesztő a lektori vélemények figyelembevételével stilárisan javította és megszerkesztette az anyagot, valamint javaslatot tett a szerzőnek esetleges kiegészítések megírására, a kézirat-előkészítő pedig ellenőrizte a címrendszert, egységesítette a bibliográfiát, jegyzeteket stb., valamint javította a művet nyelvhelyességi és helyesírási szempontból. Ezt a javított kéziratot a kiadó újragépeltette, majd az újragépelt kéziratot a kézirat-előkészítő vagy a korrektor összeolvasta a szerzői kézirattal, s azokat az oldalakat, ahol öt hibánál többet talált, ismét legépeltette.
E bonyolult folyamat eredményezte végül a kiadói kéziratot, amelyen tehát a szedési, tördelési munkákra előkészített mű teljes anyagát értették. A kiadói kéziratra a műszaki szerkesztő rávezette a szedésre és tördelésre vonatkozó utasításokat és kiadói követelményeket, valamint szükség esetén forgatókönyvet mellékelt a kézirathoz. Így jött létre a nyomdai kézirat, ezt adták azután át a kiadók a nyomdának. A nyomda kiszedte a kéziratot, és tördelés nélkül juttatta a kiadónak a kefe- vagy hasáblevonatnak nevezett anyagot. A kiadóban a korrektor elvégezte az első olvasást, azaz a hasáblevonatot (első korrektúra). Ebben a fázisban a szerzőnek és a szerkesztőnek is lehetősége volt még kisebb korrekciók végrehajtására. A korrigált hasáblevonatok kerültek a nyomdába, s a nyomda munkatársai javították, majd betördelték az anyagot. Az oldalakra tördelt levonat újra került a kiadóba, ahol a szerkesztő, a korrektor és a műszaki szerkesztő ellenőrizte a tördelt változatot (második korrektúra). A szerző ebben a fázisban már csak ritkán láthatta a kéziratát. A kiadó imprimálta, majd juttatta a nyomdába az anyagot. A nyomda a hibák kijavítása, azok utánnézője és egy belső revízió elvégzése után megkezdhette a könyv nyomtatását.

E rendszer kétségkívüli hátránya a sokszori beírás, ami rendkívül bonyolulttá és hosszadalmassá tette a folyamatot. A számítógép megjelenése ezeket a sokszori beírásokat küszöbölte ki, illetve szüntette meg.

3. 1.  Alapkövetelmények

Közérthetőség - A könyveket mindig az olvasóknak szánjuk! Ezt a trivialitást gyakran sajnos éppen a szerzők felejtik el.

Ha azt szeretnénk, hogy olvasóink megértsék azt, amit mondani akarunk, akkor egy kicsit az ő fejükkel is kell gondolkodnunk. Minden esetben tehát alapkövetelmény az érthető, világos megfogalmazás.
A stílus nehezen tanulható, de egy kis odafigyeléssel, állandó ellenőrzéssel és gyakorlással az egyszerű, világos és közérthető fogalmazásmód elsajátítható.

Nyelvhelyesség - A magyar szerzőket helyesírási és nyelvhelyességi szótárak, kézikönyvek és egyéb segédletek tucatjai segítik, amelyek közül kiemelkedik a Nyelvművelő kézikönyv és a Nyelvművelő kéziszótár.

A szövegközlés legelső követelménye, hogy az írás magyarul szóljon.

Az idegen szavak használata gyakran elkerülhetetlen, de nem mindegy, hogy csak a szakkifejezéseket vagy a magyarul is pontosan adható fogalmakat használjuk.

Logikus felépítés - Törekedjünk a mű logikus felépítésére. A szerkezeti egységeket különítsük el egymástól, s csak indokolt esetben térjünk el ettől a szerkezettől.

A szöveg terjedelme annyi legyen, amennyit a mondandó megkíván.
A könyv tagolása világos és áttekinthető legyen. Mindig teremtsük meg az összefüggést a szöveg és a táblázatok, ábrák között, azaz kerüljük a belemagyarázást vagy a lapos közhelyeket.

A felsorolásoknál ügyeljünk arra, hogy ha a bevezető mondatban azt állítottuk, hogy három érvet fogunk felsorolni, akkor ez ne legyen se négy, se kettő.
Az írást mindig a vázlatkészítéssel kezdjük. A jó vázlat már eleve kirajzolja a könyv tartalmát.

Következetesség - A szöveg egyik alapkövetelménye a következetesség.

A könyvben, tanulmányban ne legyenek egymásnak ellentmondó állítások, de formai szempontból is legyen a mű következetes.

Ezért az írás befejezése után mindig egységesítsük formai szempontból az idézeteket, a kiemeléseket és a jegyzeteket, továbbá a rövidítések, a számok, a nevek és a mértékegységek írását. A számítógép használata jelentős mértékben megkönnyíti mind a keresést, mind pedig a hibák egységes, általános cseréjét.

Megbízhatóság - Törekedjünk arra, hogy a könyvünkben szereplő statisztikai és egyéb adatok, évszámok pontosak legyenek, s ha nem közismert adatokról van szó, akkor legalább két független forrásból ellenőrizzük őket. A táblázatok számadatait külön is ellenőrizzük, egy-egy oszlop összege lehetőleg ne legyen pl. 106 százalék.

Eredetiség - A jó könyv nem nélkülözheti az eredeti gondolatokat és a személyes vonásokat sem. A legsúlyosabb vétség, amit egy szerző elkövethet, ha más gondolatát kisajátítja. Az idézés tehát nemcsak formai, hanem tartalmi és etikai kérdés is.

Nem kell félnünk saját véleményünk kifejtésétől, sőt egy könyv értékét éppen ez a személyesség adja.
A jó könyv nem csak tények leírása, előadása, megvilágítása, hanem meggyőzés is egyben, azaz a szerző kísérlete arra, hogy vélt vagy valós igazáról meggyőzze a kételkedő olvasót.

3. 2.  A kézirat formája

A kiadók néhány éve még ragaszkodtak a kézirat két, illetve három példányban történő leadásához, de ma már a fénymásoló gépek elterjedése miatt megelégszenek az eredeti példánnyal. A szerzők mindenképpen készítsenek maguk számára másolatot – minden eshetőségre felkészülve.
Hogy a kiadónak minél kevesebbszer kelljen a szerzőhöz fordulnia, hogy a hiányzó részeket pótolja, a szerzőnek a kézirat leadása előtt meg kell győződnie arról, hogy teljes a kézirat. Így nem kevés időt és energiát spórolhat meg mind magának, mind a kiadónak.

3. 2. 1. Az elfogadásra benyújtott kézirat részei

Az elfogadásra benyújtott kéziratnak csak a döntéshez szükséges legfontosabb részeket kell tartalmaznia: a címoldalt, a tartalomjegyzéket és a főszöveget (a folyószöveget a jegyzetekkel). A főszöveget követő járulékos részek közül a kézirat tartalmazhatja – de nem kötelező – függeléket, a kronológiát, a szakkifejezések jegyzékét és a bibliográfiát. Legtöbbször a szerző csak a főszöveget nyújtja be elfogadásra, s egy levélben tájékoztatja a kiadót, hogy milyen járulékos részeket tervez a könyvhöz. Ugyanez vonatkozik az illusztrációkra is. A főszöveg pontosan elég a megalapozott döntéshez.

3. 2. 2. A kiadásra elfogadott kézirat részei

A kiadó akkor jár el bölcsen, ha a kézirat elfogadása után a teljes kéziratot kéri a szerzőtől, s szerződést csak ennek birtokában köt.
A kész, teljes kéziratnak a következőket kell tartalmaznia.

Címoldal - A könyv szerzője, a mű pontos címe, alcíme. Fordításoknál a fordítás alapjául szolgáló mű eredeti címe és kiadási adatai (hely, év, kiadó), valamint a fordító neve. A leadott fordításhoz mindig mellékelni kell a könyv eredetijét, hiszen a szerkesztéshez, kézirat-előkészítéshez, de még a műszaki szerkesztéshez is szükséges az eredeti példány.

Tartalomjegyzék - A tartalomjegyzékből egyértelműen ki kell derülnie a címhierarchiának, tehát ne a szövegben jelöljük a címrendet, hanem a tartalomjegyzékben.
A címfokozatokat jelölhetjük behúzással vagy számozással.

Tartalom

A politika rendszere
    Kormányzás
    Politikai szocializáció
    Politikai pártok
        A pártképződés
            A pártok születése
            Az angol példa
        Pártrendszerek
    A politikai kultúra

Tartalom
1. A politika rendszere
1.1. Kormányzás
1.2. Politikai szocializáció
1.3. Politikai pártok
1.3.1. A pártképződés
1.3.1.1. A pártok születése
1.3.1.2. Az angol példa
1.3.2. Pártrendszerek
1.4. A politikai kultúra

A harmadik megoldás, hogy a szerző a tartalomjegyzék margójára bekarikázva kézzel beírja a címfokozatokat.

Járulékos részek - Az ajánlás, a mottó és az elő- vagy utószó, valamint a köszönetnyilvánítás szövegét, valamint ha a kötetet függelék, rövidítések jegyzéke, illusztrációk jegyzéke, kronológia, szakkifejezések jegyzéke, névmagyarázat, irodalomjegyzék vagy bibliográfia, mutatók és mellékletek egészítik ki, akkor ezeket is le kell adni.

Főszöveg - Az elkészült fejezetek, a kinyomtatott oldalak arab számokkal sorszámozva. A főszövegbe kerülő ábrák, táblázatok helyét a szövegben felesleges kihagyni.  A legegyszerűbb megoldás, ha a kinyomtatott szöveg margóján jelöljük az ábrák, táblázatok helyét.
A szerző akkor jár el leghelyesebben, ha a jegyzeteket külön file-ban, hagyományos kézirat esetén a szöveg végéhez csatolva adja le.

Ábrák, táblázatok, illusztrációk - Az ábrákat, táblázatokat és illusztrációkat külön lapokon, illetve külön file-ban, sorszámozva, címekkel ellátva kell a kiadónak leadni. A nemzetközi gyakorlat szerint a más művekből átvett ábrák és illusztrációk közlési engedélyeit a szerzőnek kell beszereznie, és írásban a kiadónak átadnia.

Mutatók - A kiadónak egyezségre kell jutnia a szerzővel abban is, hogy ki állítja össze a név- és tárgymutatót. Az általános gyakorlat azt mutatja, hogy a névmutatót a kiadó is elkészítheti, de a tárgymutatót csak a legritkább esetben bízzuk a kiadói munkatársakra.
A név- és tárgymutató összeállításához még ma is a hagyományos cédulázás a legmegfelelőbb és gyakran a leggyorsabb módszer.

Egyebek - A kézirathoz a legtöbbkiadó kér egy rövid, egy-két oldalas tartalmi összefoglalót a műről, esetleg a szerző életrajzi és tudományos pályájának legfontosabb adataival kiegészítve, melyet a hátsó borítóhoz, a kereskedelmi és információs oldalakhoz, továbbá pályázatokhoz, illetve kereskedelmi katalógusaihoz használ fel. A könyvbe kerülő végső formát azonban a kiadónak mindig meg kell beszélnie a szerzővel. A kézirathoz nem kell teljes címnegyedet csatolni, ezt majd a kiadó elkészíti.

File-jegyzék - A lemezen is leadott műhöz feltétlenül csatolni kell egy file-jegyzéket, amely a file-ok sorrendjét tartalmazza.

01tart.doc
1fejez.doc
2fejez.doc
3fejez.doc
4fejez.doc

A rövidített file-nevekkel a tényleges címekre is utalhatunk. Legszerencsésebb azonban, ha a file-ok számai megegyeznek a fejezetszámokkal.

3. 2. 3. A kézirat hagyományos formája

Azok számára, akik még nem ismerkedtek meg vagy nem barátkoztak meg a számítógépes szövegszerkesztéssel, továbbra is az egyetlen lehetőség, hogy kéziratukat papíron adják le a kiadónak.

A kéziratot legalább 55 grammos, fehér, A/4 méretű (210 x 297 mm) papírra gépeljük.

A szerzői kézirat lapjait folyamatos arab sorszámokkal számozzuk. Az oldalszámot a felső margó közepén kell elhelyezni. Ha a kézirathoz pótlapokat vagyunk kénytelenek mellékelni, akkor ezeket kisbetűkkel jelöljük.
A mellékleteket önálló sorszámozással kell leadni, a táblázatokat, ábrákat, képeket folytatólagosan kell sorszámozni, és helyüket a főszövegben, a margón jelölni kell.
A kiemelésekhez a következő jelöléseket használjuk:
- a kurzívot egyszeres aláhúzással,
- a félkövért kettős aláhúzással,
- a kapitälchent hullámvonallal,
- a ritkított szedést ritkított aláhúzással,
- a verzál kiemelést vörös színű egyszeri aláhúzással.
A kiemelések jelölése előtt lehetőleg konzultáljunk a kiadóval.

A kiadók többsége ma már lemezen és kinyomtatva is kéri az elkészült művet. Kivételes esetnek számít, ha egy kia
dó hagyományos módon is elfogadja a kéziratot.

A szerzők akkor járnak el helyesen, ha megtanulják a szövegszerkesztő használatát, így nemcsak a kiadónak, de maguknak is időt és költséget takarítanak meg.

A kézirat elfogadásáig jobb, ha csak a kinyomtatott művet küldjük el a kiadónak.

3. 3.  Ellenőrző kérdések

1. Milyen kéziratokat ismer?
2. Milyen alapkövetelményeknek kell megfelelnie a kéziratnak?
3. Mit kell tartalmaznia az elfogadásra benyújtott kéziratnak? Jellemezze azokat!
4. Melyek a kiadásra elfogadott kézirat részei?
5. Hogyan kell kinéznie a kézirat hagyományos formájának?
6. Mit nevezünk illusztrációnak?


 

4. A szerkesztés

A kiadó egyik legösszetettebb s talán legfelelősségteljesebb tevékenysége a kézirat megszerkesztése. Ezért részesítik előnyben a belső kiadói szerkesztőket, s ha ilyenek nincsenek, akkor megpróbálnak állandó külső szerkesztői körrel dolgozni.

A szerkesztői munka egyik paradoxona a felelősség kérdése, mivel jogi értelemben a szerkesztő nem felelős a kinyomtatott könyv tartalmi részeiért, - azokért elsősorban maga a szerző a felelős – mégis az átlagos és a jó szerkesztő között éppen az a különbség, hogy az utóbbi igenis beleszól a kézirat tartalmi részébe, következésképpen valamilyen formában mégiscsak felelős a kiadott könyvért.
 

4. 1.  A szerkesztés elvei

A jó szerkesztő nemcsak kéziratban, hanem könyvben is tud gondolkozni. Tehát a kézirat elolvasása után van elképzelése a kész könyvről.
A szerkesztő mintegy közvetítő a szerző és az olvasó között, ugyanis egyszerre kell a szerző és az olvasó fejével gondolkoznia, azaz tisztában kell lennie azzal, mit is akar mondani a szerző, másrészt segítenie kell az olvasót a mondandó megértésében. Mint a kézirat első olvasója, a szerkesztő tolmácsolja a szerzőnek a leendő olvasó óhajait, ezért is elkerülhetetlen, hogy a szerző és a szerkesztő a kiadás fázisaiban szorosan együttműködjön.

A szerkesztés azért nehéz feladat, mert a szerkesztő csak a szerző intencióiból indulhat ki, a változtatásban, javításban nem mehet túl egy bizonyos határon. A könyv struktúrájának kialakításánál a szerzői szándékot kell figyelembe venni, a szerkezeti elemeknek ezt kell szolgálniuk.

A szerkesztőnek tehát a következőkre kell ügyelnie:
1. a kézirat szerkezetére, világos elrendezésére;
2. a konzisztens nyelvhasználatra és a könyv műfajához illő stílusra (terminológia, rövidítések, helyesírás, bibliográfiai leírás);
3. a szerkezeti elemek (pl. címrendszer, tartalomjegyzék) egységesítésére és az ismétlések kizárására;
4. a megfogalmazásban benne maradt logikai hibák, valamint
5. nyelvi és stiláris következetlenségek és hibák kiküszöbölésére (különösen a többszerzős művekben);
6. a hivatkozások, jegyzetek pontosságára és korrektségére;
7. a főszövegben és a bibliográfiában szereplő nevek és címek ellenőrzésére;
8. végül az illusztrációk és a járulékos részek (címnegyed, függelék, névmagyarázatok, szakkifejezések jegyzéke, név- és tárgymutató stb.) meglétére és pontosságára.
A szerkesztőnek nem lehet célja ráerőltetni nézeteit a szerzőre. Előfordulhat ugyanis, hogy mégis a szerzőnek van igaza. S mivel végeredményben a könyv mégiscsak a szerző műve, a végső szót mindig neki kell kimondania.

4. 2.  Kézirat-előkészítés és szöveggondozás

A kézirat-előkészítés hagyományosan önálló szakma volt, ma már azonban az esetek többségében az alább felsorolt munkákat vagy a szerkesztők, vagy a kézirat-előkészítők–korrektorok (szöveggondozók) végzik, vagy pedig – ami a leggyakoribb – a szerkesztő és a szöveggondozó megosztja egymás között a munkát. 

Szerkesztő és szöveggondozó nélkül azonban soha semmilyen körülmények között ne adjuk nyomdába a kéziratot, mert azt minden esetben legalább két embernek látnia kell.

A kézirat előkészítése és gondozása összetett feladat, amely szakmai előképzettséget, széles ismeretanyagot és nagy koncentrációt igényel. A kézirat-előkészítés, szöveggondozás célja, hogy a művet nyelvi, stiláris, helyesírási és könyvtechnikai szempontból egységessé és hibátlanná tegye. A hibátlan szó természetesen úgy értendő, hogy a szerkesztőnek, szöveggondozónak erre kell törekednie, még ha ezt nem is lehet elérni.

Szövegjavítás - A szöveggondozó mindenekelőtt javítja a nyelvtani, helyesírási hibákat. Sokkal problémásabb azonban a stiláris javítások végrehajtása. Természetesen nem a kisebb hibákról van szó, azok ugyanis gond nélkül kiküszöbölhetők. Gyakran azonban a kézirat jelentős stiláris javításra szorul, erre mindig a szerzőt kell felkérni először és csak sikertelen kísérlet után – a szerző engedélyével – láthat neki a szöveggondozó a javításnak.

Akadémiai helyesírás - A szerzők gyakran kérik a szöveggondozótól, hogy bizonyos kifejezéseket ne akadémiai helyesírás szerint írjanak.

A kiadó lehetőleg ragaszkodjon az akadémiai helyesíráshoz. A magyar helyesírás szabályainak megváltoztatása nem a kiadói munkatársak feladata.

Természetesen tekintélyes, köztiszteletben álló írók, és tudósok mindig kivételek, őket lehetőleg ne küldjük el, ha ragaszkodnak saját helyesírási gyakorlatukhoz. Minden más esetben azonban a magyar helyesírási szabályzat a kiindulópont.

Címrendszer - A címrendszer kidolgozása a szerkesztés egyik legnehezebb feladata. A címrendszernek ugyanis tükröznie kell a mű logikai szerkezetét.

Nem feledkezhet meg a szöveggondozó arról sem, hogy a végleges szöveg címrendszerét összevesse a tartalomjegyzék címeivel.

Egységes jelölések, nevek, számok

Ügyelni kell arra, hogy a szövegben előforduló jelölések használata és sorrendje következetes és pontos legyen.

Gyakran vétik azt a hibát a könyvekben, például hogy az évszámok írása egy művön belül az egyik helyen XIX. század, a másik helyen 19. század. A oldalak, jegyzetek és az illusztrációk számozására is oda kell figyelni. A jegyzeteket minden esetben hozzá kell olvasni a szöveghez, ugyanis az elszámozás gyakori hiba a könyvekben.
A kéziratban szereplő neveket is ellenőrizni kell, sokszor csak a névmutató összeállításakor derül, hogy a szerző különbözőképpen írta a neveket.
Ugyancsak a szöveggondozás körébe tartozik az élőfej szövegezése is. Az élőfej rendszerét minden esetben beszéljük meg a szerzővel, akinek lehetnek speciális kívánságai.

Kiemelések - A kiemeléseknél ügyeljünk arra, hogy a szerző mindig következetesen használja a kiemeléseket (mit emel ki, s milyen formában). Óvakodjunk a kiemelések halmozásától, sok kiemelésnél éppen a dolog értelme vész el.

Mutatókészítés - Gyakran előfordul, hogy a könyv szerkesztője vagy szöveggondozója készíti a név- és tárgymutatót. A névmutató elkészítése alkalmanként hosszadalmas, mechanikus feladat, a tárgymutató összeállítása ezzel szemben bonyolult művelet. A szerzők ezért legtöbbször nem bízzák a tárgymutató elkészítését a kiadóra, hanem maguk készítik el, vagy legalábbis irányelveket adnak az összeállításához. Az a tapasztalat, hogy a legegyszerűbb a mutatót ma is hagyományosan készíteni, azaz a neveket és a tárgyszavakat cédulákra írni, majd egységesíteni őket.

4. 3.  Speciális kiadványok szerkesztése, szöveggondozása

Az eddig leírt szerkesztési, szöveggondozási szabályok, javaslatok vonatkoznak a legtöbb kiadványtípusra (lektűr, kortárs szépirodalom, gyerekkönyvek, tudományos és ismeretterjesztő művek stb.). Vannak azonban olyan speciális kiadványok, amelyek közlési elvei kissé eltérnek a fentiektől. Ezek az irodalmi és folklór szövegek kritikai kiadásai, valamint a történeti forráskiadványok. Az irodalmi és folklór alkotások kiadásakor a szerkesztőnek, sajtó alá rendezőnek figyelembe kell vennie ezeket a sajátosságokat.

4. 4.  Ellenőrző kérdések

1. Röviden jellemezze a szerkesztés elveit!
2. Írjon a kézirat-előkészítés és szöveggondozásról!
3. Véleménye szerint milyen a jó szerkesztő?
4. Mire kell ügyelnie a szerkesztőnek (8 pontban)?
5. Ki készíti el általában a mutatókat?


 

5. A korrektúra

A kiadói és a nyomdai munkák közül minden valószínűség szerint a korrektori a leghálátlanabb. Ha ugyanis a korrektor kiválóan dolgozik, s a kinyomtatott könyvben alig marad hiba, akkor ez az ő munkáját dicséri, de a korrektorokra sohasem gondolnak az olvasók, róluk nem emlékeznek meg a kritikák.

A számítógép megjelenése alapjaiban érintette a korrektori munkát is. A hagyományos könyvkiadásban ugyanis a korrektor feladata az volt, hogy a kiszedett szöveget összehasonlítsa a kézirattal, és javítsa a szedő hibáit. A számítógépes szedés megjelenése után közelített egymáshoz az addig két különböző munkakör: a kézirat-előkészítői és a korrektori.

Ettől eltekintve a korrektor munkája jórészt ma is megegyezik XV. századi elődjével, feladata ma is a helyesírási, nyelvhelyességi és tipográfiai hibák kijavítása.

5. 2.  Ellenőrző kérdések

1. Mi a korrektor feladata?
2. Mire használják a korrektúrajeleket?
3. Mely jeleket használjuk a hibásan szedett és sérült betű kicserélésére (példával illusztrálja!)?
4. Milyen jelet használunk, ha összetartozó nagyobb terjedelmű szöveget kell megváltoztatni, javítani?
5. Mely jeleket használjuk, ha a szedésből egy vagy több sor hiányzik?
6. Hogyan jelöljük a szavak felcserélését?
7. Hogyan javítjuk a sorok helytelen sorrendjét?
8. Mely jeleket használjuk helyközök növelésére?
9. Hogyan javítjuk a hiányzó szóközöket?
10. Hogyan jelöljük az új bekezdést?
11. Mit tud a műszaki eredetű hibák javításáról?
12. Hogyan hatálytalanítjuk a téves jelöléseket?
13. Hogyan töröljük a hibás ékezeteket, illetve írásjeleket?
14. Hogyan jelöljük táblázatokban a léniák hiányát, illetve a felesleges léniákat?


 

6. A betűk

Minden szakmának van szaknyelve, hogy bizonyos kifejezéseket használva valamennyi szakember ugyanarra a fogalomra gondoljon. A nyomdászatnak eredetileg német volt a szaknyelve, de mára más az előre törő számítástechnika miatt egyre inkább átveszi a szaknyelv szerepét az angol.

A „kisbetűt” kurrensnek, a „nagyot” verzálnak nevezzük.

Tehát:
 

ez nagybetű: ez pedig kisbetű:

A a

Azt az egyenes vonalat, amelyen a betűk állnak, betűvonalnak nevezzük. Jónéhány betűnek van „lelógó és fellógó” része, ezek segítik az olvasást. A betűk vonallal körülhatárolt elemeit betűszemnek nevezzük.
A betű további fontos tartozéka az ékezet.

A tipográfia egyik paradoxona, hogy a betű az alapegység, ugyanakkor nem betűket, hanem szóképeket olvasunk, így a betűknek egyszerre kell egymástól jól elkülöníthetőeknek, de egyben egymáshoz könnyen kapcsolódóknak is lenniük.
 

10. ábra. A betű alapfogalmai

 A fényszedésben létezett betűtől független ékezet, amelyet az alapbetűre külön elemként vittek fel, és ennek állása változtatható volt. Ezeket repülő ékezetnek nevezték, de ilyenek a ma használatos DTP-rendszerekben (DeskTop Pulishing) nem léteznek.
A sok ékezetet használó nyelvek szedése ugyanolyan betűfokozat és azonos sortávolság esetén zártabb képet ad, ezért helyes az ilyen nyelvek szedésének sortávolságát valamivel nagyobbra választani.
A kurrens és a verzál betűkhöz használatos ékezetek képe természetesen eltérő nemcsak magasságában, de rajzolatában is:
Á     á
A betű megjelenésének egyik jellegzetes eleme a betűtalp, amely azonban egyes betűtípusoknál elmarad. A betűtalp a jellegzetesen változó vonalvastagságú – antikva típusú – írásokra jellemző. Ilyenek pl. a Times és a Courier.
A nagyjából azonos vonalvastagságú betűfajták között gyakoribbak a talp nélküli típusok. Ilyenek pl. az Ariel, és a Tahoma.

A betű nem kizárólag a jel vonalaiból áll, hanem az azt körülvevő, fehéren maradó részből is. Azt mondhatnánk, a betű az információ hordozója, és az azt körülvevő fehér mező segíti az olvasót az információ befogadásában.

A szövegközi fehér mezők közül a legkisebb a betűköz, amely a betűképeket választja el egymástól, de egyben jelzi az egy szón belüli összetartozásukat is. A betűköz alapvetően meghatározza a szedés ritmusát.
Bármilyen gondosan, körültekintően terveznek is meg egy-egy ábécét, a szedésben a különféle jellegű betűtalálkozások miatt nem kaphatunk automatikusan kifogástalan ritmusú sorokat. Ha pl. egy verzál „L” betűt „T” követ, a betűköz a valóságosnál jóval nagyobbnak tűnik, ezért azt az „L”-hez közelebb kell hozni. A betűközök optikai kiegyenlítését egalizálásnak nevezzük. Az egalizálás az érvényben lévő szakmai szabályok szerint címeknél 8 ponttól fölfelé kötelező, azonban semmi akadálya sincs annak, hogy kisebb fokozatoknál is egalizáljunk. Az egalizálást sok programban automatikussá tették, de alkalmazása kikapcsolható. Az automatikus egalizálás alapja, hogy a számítógépnek táblázat segítségével megadják, hogy a különböző betűpárok találkozásakor hány egységet vegyen ki vagy tegyen közéjük az alaptávolsághoz viszonyítva.
A betűvel együtt tervezik a megfelelőnek ítélt betűtörzset, amelyet alapsortávolságnak is nevezzük, ennyiben tehát ez is a betű részének tekinthető.

Jelek - A nyomda minden olyan jelet szed, amit kinyomtatva láthatunk. A nyomdai jelkészlet természetesen sokkal nagyobb, mint amit az írógépnél megszokhattunk.

Amíg az írógépen minden jel azonos szélességű volt, addig a nyomdászatban a betűk típusától és fajtájától függően más és más, de karakterenként mindenképpen különböző szélességértékű jeleket használunk.
Ahhoz, hogy egy munkát kiszedhessünk, számítógépünkben benne kell lennie az előírt betűtípusból a szükséges jelkészletnek. A megfelelő készlet függ a munka jellegétől és nyelvétől is.

A jeleket a számítógépben úgynevezett fontok tárolják. Ezek betűtípusonként tartalmazzák az egyes kódokhoz tartozó karakterek képét.

A fontokat megfelelő program birtokában módosíthatjuk is, ám ennek hiányában egy munka megkezdése előtt meg kell bizonyosodnunk, hogy rendelkezünk a hozzá szükséges jelkészlettel.
Most a magyar nyelvű szedésben használatos jelkészlettel kezdjük.
Ha olyan fontokkal rendelkezünk, amelyeket még nem „magyarítottak” meg, akkor könnyen meglepetés érhet bennünket, ugyanis valószínűleg hiányozni fog fontunkból az ű,ő,ű,ő betű.
Mindig gondolnunk kell arra, hogy más file vezérli a képernyőn történő megjelenítést, és másik a nyomtatást. Tehát csak a akkor lehetünk biztosak a helyes végeredményben, ha kísérleteinket ki is nyomtatjuk.
 Az idézőjel szedésben „így” néz ki, nem pedig két vessző és egy aposztróf, mert annak más a képe: ,,ilyen’’ (a vesszők távolabb vannak egymástól).
A szövegszedés szabályai szerint a : ; ! ? elé egyhatod négyzetnyi beosztást kell szedni, ám ennek megoldása DTP-rendszeren nehézkes.
A zárójeleket nem szedhetjük perjellel (/), mert annak a szedésben más a funkciója. Ha szedésünkben a ( ) zárójelen belül is zárójelet kell szednünk, akkor a külső zárójel [ ]az úgynevezett ácsklammer. Ha még kell egy zárójelpár, akkor a bajuszklammert szedjük: { }. Tehát: { [ ( ) ] }.
Angol nyelv - Az angol nyelvben ékezetes betű nincsen (az i és j kivételével). Pénzegységük jele különleges: £
A fok- és százalékjel ragad a számhoz (14°, 15%).
Francia - Ékezetes betűk: à â æ ç ë é è ê ï î ő œ ü ù ű À Â Æ Ç Ë É È Ï Î ő Œ Ü Ù ű.
Verzál szövegben a jobbra dőlő ékezés (É; aigu) és a kétpontos Ë mindig kell, a bal felé dőlő ékezés (È; grave) és a háztető alakú mellékjel (ˆ; circonflexe) nem. 

A francia szövegben kerüljük a tompa bekezdéseket!
Német - Ékezetes betűk: ä ö ü Ä Ö Ü. Különleges betű még a ß, amely kurrens betű. Verzál szövegben dupla S-t szedünk helyette. A zárójeleket a magyarhoz viszonyítva fordítva használjuk.
Spanyol - Ékezetes betűk: á é í ñ ó ü ú Á É Í Ñ Ó Ü Ú.
Egyéb jelek ? Egy általában használatos fontban vannak olyan jelek is, amelyeket itt nem említettünk meg, és nem tartoznak az ismert, rendszeresen használt karakterek közé.
Különleges jelek - Természetesen léteznek még különleges jeleket tartalmazó fontok is, szemléltetve:
 

Budapest  Budapest  Budapest

6. 1.  A betűtípusok és csoportosításuk

A betűtörténet több mint kétezer betűtípust tart számon. Betűtípusnak nevezzük az azonos tipográfiai elv alapján készített, azonos formajegyekkel rendelkező, általában a betűtípus alkotójának nevét viselő betűsort és a hozzá tartozó írásjeleket.

Egy-egy kiadóban azonban gyakorlatilag maximum egy tucat betűt használnak.

Az egyes országokban kialakult betűtípus-csoportosítások kissé eltérnek egymástól. A 60-as években megszületett az Association Typographique International által elfogadott tipológia, amely tizenegy betűcsaládot különböztet meg. A betűcsaládok kialakításánál figyelembe vették a betűtípusok születésének idejét és a betűk grafikai jellegzetességeit. A mindennapi könyvkiadói gyakorlatban inkább a betűtípusok és nem a betűcsaládok neveit használják.

1. Velencei reneszánsz antikva (pl. Centaur, Poliphilus)
2. Francia reneszánsz antikva (pl. Garamond, Bembo)
3. Barokk antikva (pl. Fournier, Caslon, Baskerville, Van Dyck)
4. Klasszicista antikvák (pl. Didot, Bodoni)
5. Betűtalpas lineáris antikvák (pl. Figaro, Memphis)
6. Betűtalp nélküli lineáris antikvák (pl. Helvetica, Gill, Univers)
7. Egyéb antikvák (pl. Optima, Pascal, Post)
8. Írott betűk (pl. Mistral, Signal, Ariston)
9. Dísz- és reklámbetűk (pl. Misztótfalusi, Saphir)
10. Törtvonalú betűk (ebbe a csoportba tartoznak a német nyelvterületen honos gót, schwabachi és fruktúr jellegű betűtípusok)
11. Idegen betűtípusok (ebbe a csoportba a nem római eredetű – görög, cirill, héber, arab stb. – betűtípusok tartoznak)

Betűfajtáknak nevezzük egy-egy betűtípus módosított alakjait.
A betűfajták formájuk szerint lehetnek: antikva (álló), kurzív (dőlt), kurrens (kisbetű), verzál vagy verzális (nagybetű), kapitälchen vagy kiskapitális (a kisbetűk helyett a kisbetűk méretével azonos nagybetűket szedünk).
Vastagságuk szerint lehetnek: normál, félkövér, kövér.
Szélességük szerint lehetnek: keskeny, normál, széles, egészen széles.

A betűfokozatok méreteit tipográfiai pontban adjuk meg (lásd betűfokozat - Szakkifejezések).

Egy-egy betűtípus kiválasztásánál elsődleges szempont az olvashatóság.
A jól olvasható típusok dinamikusak és ritmikusak. A kísérletek azt bizonyítják, hogy  9 (borgisz) és a 10 (garamond) pontos betűk a legolvashatóbbak, s hogy a sorok legideálisabb szélessége 18-22 ciceró.
Az olvashatóságot befolyásolja továbbá a tipográfiai és nyomdai eszközök helyes használata.
Az olvasást más tényezők is befolyásolják, pl. az olvasó kulturális és fiziológiai adottságai (műveltség, nevelés, szókincs, fáradtság stb.), a szöveg tulajdonságai (a mondatok hosszúsága, a szerző stílusa, a szöveg nehézkessége stb.), valamint külső tényezők (világítás, zaj stb.). 

6. 2.  Ellenőrző kérdések

1. Mit nevezünk kurrens és verzál betűnek?
2. Szemléltesse a betű részeit!
3. Mit tud a talpas és talpatlan betűtípusokról?
4. Mit nevezünk egalizálásnak?
5. Milyen jeleket szed a nyomda?
6. Mit nevezünk fontnak?
7. Mit nevezünk betűtípusnak?
8. Jellemezze a betűcsaládokat!
9. Jellemezze a betűfajtákat!
10. Mit tud a betűfokozatokról?
11. Mi befolyásolja az olvashatóságot?


 

7. Szedéstükrök

A szedéstükör meghatározása: A könyv oldalaira megállapított szedési felület, amelynek magasságát és szélességét ciceróban (1 ciceró = 12 tipográfiai pont = 4,51 mm) adjuk meg.

Az élőfej a szedéstükrön belül, míg az oldalszámok azon kívül vannak. Széljegyzetek, kifutó képek is kerülhetnek a szedéstükrön kívülre.

A szedéstükör az oldal nyomóelemekkel telenyomott része. A szedéstükörbe nem számít bele az oldalszám (pagina), az élőláb és a marginális.

Természetesen a szedéstükörnek a kiválasztott papírmérethez kell alkalmazkodnia, miközben mérete függ a tipográfia számos további elemétől is (pl. a MÁV menetrendjének alakját a kalauz táskájának mérete döntötte el).
Könyv esetén a tartalom és forma összehangoltságának egyik fontos eleme a formátum, amely függ a mű funkciójától, a könyv majdani felhasználási területétől. A könyv alakjának meghatározásakor figyelembe kell venni a könyv várható terjedelmét is.

Az oldaltükör kiválasztásánál fontos szempont, hogy az alkalmazható betűfokozatok könnyen, kellemesen olvashatók legyenek. Figyelemmel kell lennünk a papír felületének lehető legjobb kihasználására is, hiszen a feleslegesen felhasznált papír csak a költségeket növeli.

A következő táblázat tartalmazza a leggyakrabban használatos szedéstükröket.
 

A könyv alakja	A könyv körülvá- gott mérete, mm-ben	Nyersív alakja	Szedéstükör mérete ciceróban
A/4	202x285	A/0	35-38x48-53
AN/20	202x226	A/0
A/5	142x197	A/0	22-24x31-36
AK/40	112x197	A/0
Ak/24	99x195	A/0
A/6	98x137	A/0	15-17x21-25
B/4	243x336	B/1	40-44x56-62
BN/12	224x238	B/1
B/5	168x238	B/1	26-28x38-42
BN/20	16x188	B/1
BN/24	167x157	B/1
B/6	94x163	B/1
Fr/4	188x248	Fr/0	31-34x39-43
Fr/5	124x248	Fr/0	19-21x29-32
FrK/40	98x183	Fr/0
Fr/6	92x122	Fr/0
RO11	125x185
RO12	138x196
RO13	150x220
RO13/2	107x146
RO13/3	107x194

A könyv alakja címmel ellátott rovatban az N négyzetes, a K keskeny alakot jelent, az utána következő szám pedig azt, hogy egy alap-papírívből hány lapot kapunk az adott méretből. (Az A/0-ból az AN/20-as méret választásánál 20 lapot kapunk.)

Meg kell jegyeznünk, hogy a táblázatba foglalt méretektől – indokolt esetben - el lehet térni, azonban vigyáznunk kell, hogy a kinyomott oldalakon megfelelő méretű margó maradjon.
 

11. ábra. A margók aránya I.

Az AN, AK, BN, BK és az FrK nem új papírméretekből indulnak ki, csak a megszokott papírfelületet használják ki másféleképpen, így a könyv alakja is megváltozik, és több lehetőséget kapunk tipográfiai fantáziánk szabadon engedéséhez.
Azoknál a méreteknél, ahol a táblázat nem tartalmaz általánosan használt tükör-méret-adatot, a tervező dönthet a szedéstükör méretéről.
Feltűnhet, hogy a B papírméret-sorozat kiinduló ívmérete nem a B/0, hanem a B/1, aminek oka a széles körben elterjedt és alkalmazott nyomógépek mérete.
A régi szakembereknek szokatlan, hogy a szedéstükör beállítása DTP-rendszerek használatakor a papírméret kiválasztásával kezdődik. A kiválasztott méret, képzeletbeli papír. Ami azon nem fér el, az hiába látható a képernyőn, a tényleges nyomatról lemarad.
A szedéstükör után kell megadni a margókat, amelyeket a számítógép levon a papírméretből, és a maradék lesz a szedéstükre. Arra azonban nekünk kell gondolnunk, hogy a számítógép mindig a nyers papírméreteket kínálja választási lehetőségként, a nyers és a körülvágott méret közötti különbséget azonban számításba kell vennünk.
 

11.ábra. A margók aránya II.

A margók nagysága a kötéstől kiindulva növekszik, miközben általában a vízszintes és függőleges margók arányai az aranymetszést követik.
Az így kialakított szedéstükörbe tördelik majd az oldal alkotóelemeit.

Az aranymetszés szabálya szerint a kisebbik oldal hosszának úgy kell aránylania a nagyobbik oldal hosszához, mint a nagyobbik oldal hosszának a két oldalhossz összegéhez.

Az aranymetszésnek eleget tevő legegyszerűbb téglalap 3 cm és 5 cm  oldalhosszúságú. Ekkor ugyanis 3/5=0,6 és 5/(5+3)=0,625 két közeli érték. Ezért pl. a 210 mm széles és 297 mm magas álló A4-es formátumú oldalon a tükör lehet pl. 144 mm széles és 233 mm magas, mert 144/233=0,618 és 233/377=0,618.

7. 1.  Ellenőrző kérdések

1. Mit nevezünk szedéstükörnek?
2. Írjon le legalább négy gyakran használatos szedéstükröt (táblázatosan, a táblázat fejlécében szerepeljen: A könyv alakja, A könyv körülvágott mérete mm-ben, A szedéstükör mérete ciceróban, A nyersív alakja)!
3. Mit nevezünk DTP-rendszernek?
4. Mit nevezünk aranymetszésnek, mik a szabályai?


 

8. Színek, színrendszerek

A szín és alak viszonya mind a verbális és nem verbális művészetek és a rájuk irányuló fiziológiai, pszichológiai, szociológiai kutatások örök érvényű tárgya.
Minden vizuális jelenség a tónusnak és a színnek köszönheti létezését. Azok a határvonalak, amelyek a tárgyak vonalát megszabják, a szem azon képességéből származnak, hogy különbséget tud tenni az eltérő világosságú és színű területek között.
A látás fiziológiai mechanizmusának köszönhetően képesek vagyunk alap- és mellékszínek, valamint ezek számtalan árnyalatának megkülönböztetésére, és a bennük rejlő hangulati és szimbolikus hatás érzékelésére.

8. 1.  Színelméleti rendszerek

A színelmélet témakörében megkülönböztetünk alap-, illetve mellékszíneket. Az alapszínek azok a színek, amelyek nem keverhetők ki más színekből. Elméletileg ezekből bármilyen más színt előállíthatunk, amik a mellékszínek.

Komplementáris színeknek nevezzük az alap- és mellékszíneket.
Arnheim szerint az alapszínek lehetnek generatív vagy elemi alapszínek.
Generatív alapszínek: amelyekből fizikai vagy pszichológiai úton a színek széles sorozatát lehet létrehozni, ezek a kék, a vörös és a zöld. 

http://www.brandrops.com/design/szinelmelet-a-szinterek-2-resz/
Elemi alapszínek: alapvető tiszta színek, amelyekre a látóérzék építi fel perceptuálisan a maga színösszeállításainak szervezetét, ezek a sárga, a kék és a vörös.

A generatív alapszíneket az additív vagy összeadó színkeverésnél (ahogy a fény keveredik pl. projektor) értjük, míg az elemi alapszíneket a szubtraktív vagy kivonó színkeverésnél (ahogy a festék színeit kapjuk).

 Additív (összeadó) színkeverés: egy helyen összegyűlő fényenergiák összessége.
Szubtraktív (kivonó) színkeverés: a fényelnyelés után fennmaradó fény okozta színérzékelés.

Az előző részben olvashattatok a színelmélet alapfogalmairól, még egy ideig maradunk az alapoknál és a színterekkel fogunk megismerkedni. A színtér (color space) a színek ábrázolására használható virtuális térbeli koordinátarendszer, ahol az egyes színek tulajdonságait azok koordinátái fejezik ki. A színtérben az ábrázolható színek valamilyen rend szerint kerülnek elhelyezésre, például az alapján, hogy a színtér alapszíneinek milyen arányú keverésével állíthatók elő. Biztos hallottál már az RGB vagy a CMYK betűszavakról, de nem igazán tudtál mit kezdeni velük, azon kívül, hogy színekről van szó. Ezek színterek megnevezései, ugyanúgy, mint a Pantone vagy a HEX. Az alábbiakban bemutatom a fontosabb színtereket és azt is megnézzük, hogy hol használják őket.

RGB (Red, Green, Blue)

egy olyan additív színmodell, ami a piros, zöld és a kék alapszínek különböző mértékű keverésével határozza meg a színeket. Elektronikai eszközöknél alkalmazzák, például kijelzők, képernyők, érzékelők esetén. Tehát egy web bannert egész biztos, hogy RGB-ben fogsz elkészíteni. Hogyha valaki a következő kérdést teszi fel: „Milyen felbontású kell legyen egy CMYK-ban elkészített weboldal, hogy az a 19 inches képernyőn is optimálisan látszódjon?”, tudd, hogy ez egy csapda! Mindenféle weboldal, értelemszerűen, RGB-ben készül el. Ezt jól jegyezd meg. Nemcsak akkor jó tudni ezt, ha designer vagy, hanem ha közkapcsolatokkal, marketinggel vagy bármilyen tevékenységgel, foglalkozol, ami (vizuális) kommunikációval kapcsolatos: a színeket, amelyeket a képernyők megjelenítenek, legyen az az asztali számítógép, az okostelefonod vagy épp a televízió képernyője, RGB színtérben határozzák meg.

CMYK (Cyan, Magenta, Yellow, Key-black)

ez a színtér a ciánkék, bíborvörös, sárga alapszínekből kikeverhető színeket tartalmazza. A CMYK színteret a nyomdatechnika hívta életre. Röviden, minden olyan dokumentum, amit nyomdába szánnak, CMYK színtér használatával készül el. Ez a modell részben vagy teljes egészében elfedi a színeket egy világosabb, általában fehér, háttéren. A tinta csökkenti a fényt, ami egyébként visszaverő lenne. Ezt a modellt szubtraktív modellnek is nevezik, mert a tinta „kivonja” a fényt a fehérből. A CMYK színtér megegyezik a CMY színtérrel, azzal a különbséggel, hogy alapszíneihez még hozzáadjuk a fekete színt is. Erre azért van szükség, mert a CMY keverésével, csak sötétszürke színt tudunk előállítani.
Abban az esetben, ha grafikai termékeket viszel a nyomdába, találkozni fogsz a 4 szín fogalmával, ami a CMYK színteret jelenti, pontosabban azt, hogy színesben azaz polikrómiában (full-color) lesz kinyomtatva az adott termék.

PANTONE® színskála

színmintákat tartalmazó skála, mely segíti a színek beazonosítását és pontos reprodukcióját. 1963-ban hozták létre, a nyomdaipar és a formatervezés igényeként. Ennek értelmében szükség volt egy rendszerre, amely által egyértelműen be tudják azonosítani a színeket. A színskálán több ezer kóddal ellátott szín található.
A PANTONE színek csak egy kis részhalmazát lehet a CMYK színtér segítségével reprodukálni, a legtöbb színt nem, hiszen a színskála tartalmaz olyan színeket is, amelyek fémesek vagy fluoreszkálók.
A PANTONE meghatározó szerepet tölt be több gazdasági ágazatban is, a különböző háztartási cikkek vagy a divatcikkek színének meghatározásában. 2000 óta egy adott színt jelöl ki az „Év színének” (Color of the Year). Az idei év színe a smaragdzöld (Emerald), 2012-ben a tangó mandarin (Tangerine Tango) volt, amelyről mi is beszámoltunk egy korábbi bejegyzésünkben.
Talán már te is találkoztál olyan legyezővel, amely a PANTONE színeket tartalmazza. Az igazság az, hogy a Pantone színskálát használni akkor a legbiztosabb, ha megrendeljük a gyártótól nyomtatott formában (igaz nem olcsó mulatság). Útbaigazítónak digitálisan is megtalálod a színeket, viszont vigyázz, mert a képernyőbeállításaidtól függően eltérhetnek az eredeti színskálától. A képre kattintva találsz egy ilyen mintát.

RAL színskála

a PANTONE színskálához hasonlóan, amelyet az Egyesült Államokban fejlesztettek ki, Európában a németek által fejlesztett RAL színskála volt sokáig a piacvezető. Ezt kezdetben főként a porfestéssel (powder coating) és a bevonólakkozással (varnish coating) színezett tárgyak esetén használták, azonban ma már a színes műanyagok gyártásánál is használják.
A legismertebb RAL színskálák a RAL Classic, RAL Design és RAL Effect, amelyeket szín legyezők formájában meg is meg lehet vásárolni. A RAL Classic skálát széles körben használják, a RAL Design színskálát főként tervezők és reklámszakemberek számára fejlesztették ki, míg a 420 színt tartalmazó RAL Effect a környezetbarát színgyártást teszi lehetővé.

HEX

weboldalak kialakításakor, a HTML jelölőnyelv (HyperText Markup Language), CSS – rangsorolt stíluslapok (Cascading Style Sheets) és egyéb számítástechnikai alkalmazások tervezésekor, használjuk a hexadecimális színkódot. A hexadecimális kódoláskor egy hatjegyű szám jelöli a színt, melyet egy # (duplakereszt) jel előz meg. Két-két számjegy jelöli a piros, zöld és kék színeket, ebben a sorrendben. Ennek függvényében a #ff0000 a piros színnek, a #00ff00 a zöld színnek, míg a #0000ff a kék színnek felel meg. A számjegyek (0-9) és az angol ábécé első hat betűjének (a-f) keverésével minden más színt kialakíthatunk. A képre kattintva találsz egy színskálát a megfelelő hexadecimális kódokkal.

HSV és HSL

Felismerve, hogy az RGB színterének geometriája nehezen igazodik a színkeverés attribútumaihoz, melyet az emberi látás képes felismerni, a számítógépes grafika kutatói két megoldást is kifejlesztettek ennek orvoslására: a HVS (Hue, Value, Saturation)/ HBS (Hue, Brightness, Saturation) és a HSL (Hue, Saturation, Lightness) színtereket. Ezeket a színtereket hengerkoordináta-rendszerben ábrázolják. Minden hengerben, a hengerszeletek a függőleges tengely mentén az árnyalatnak felelnek meg. Ugyanakkor a tengelytől való távolság a telítettséget, míg a tengely menti távolság a könnyedséget/értéket/fényerőt jelzi (lásd az ábrát). Ezekkel a színterekkel gyakran találkozhattok a különböző képszerkesztő vagy grafikai szoftverek színkeverőjében, hiszen széles körben használják a számítógépes grafika területén.

13. ábra. Összeadó színkeverés

14. ábra. Kivonó színkeverés

Kiegészítő színek:
1. generatív kiegészítő színek: a fény kombinációiban fehéret vagy szürkét adnak
2. elemi kiegészítő színek: a szem megítélése szerint igénylik és kiegészítik egymást (pl. sárga-kék, zöld-bíbor)

Tipográfiai színrendszerezés - Megkülönböztetjük a színek fizikai megjelenését és hangulati hatását.

Fizikai megjelenés szerint a színek lehetnek:
- többirányú (tarka szín)
- egyirányú (fehér és fekete)
- telített (egy adott szín tökéletes képviselője)
- derített (a telítet szín fehérrel világosítva)
- tompított (a szín feketével való sötétítése)
- (a szín szürkítése)
- tiszta (sárga, vörös, kék)
- tört (két tarka szín keveredéséből keletkező harmadik szín)
- másodlagos színek valamely két tiszta szín keveredéséből létrejövő színek (narancs, zöld, viola)

Hangulati hatás - A tiszta, a másodlagos és a három nem tarka szín (fehér, fekete, szürke) alkotják a kilenc főszínt. Ezek harmonikus kombinációba léphetnek egymással.
Hangulati hatás szerint megkülönböztetünk hideg, meleg és semleges színeket. Meleg színek általában a vörös és árnyalatai (pl. narancs, barna stb.). Hideg színek általában a kék és árnyalatai. A semleges színek pedig a meleg és a hideg határán helyezkednek el (leginkább szürke és árnyalatai).

8. 2.  Színek a számítógépen

A számítógép felépítésétől függően a színek megjelenése eltérő lehet, mivel kisebb kapacitású hardver eszközök kevesebb színérték előállítására képesek.

A számítógép digitális elven működik. A digitális rendszerek mindent számokkal írnak le, így a színeket is.

A számítógép színmegjelenítése, működéséből adódóan az additív (összeadó) színkeverést alkalmazza, ezért minden szín leírható a vörös, a zöld és a kék árnyalataival. Árnyalaton a szín bizonyos világosságát értjük.

Általában egy alapszín 256 árnyalatból épül fel, mert az pontosan egy bájton ábrázolható. Így az összesen létrehozható színek 3 bájton (24 bit) tárolhatók, azaz 2563 színt tudunk megjeleníteni. Ez összesen 16777216 szín, amit szaknyelven truecolor-nak neveznek. Ez a kiadványszerkesztésben is általánosan elfogadott színmennyiség, mivel ennyi árnyalatot a szemünk sem tud pontosan megkülönböztetni. Összehasonlításképpen a televízió alig több mint kétmillió színt használ. Természetesen ettől több szín használata is lehetséges (viszonylag elterjedt a 32 bit/képpont színleírás is).
 A gyakorlatban egy adott színt a számítógépen nem csak az RGB értékekkel (RED-GREEN-BLUE azaz vörös-zöld-kék) adhatunk meg, hanem máshogyan is (pl. világosság szerint), de ezek a megadások is az RGB rendszert veszik figyelembe.

Példa RGB színek megadására:
Egy szín definiálásakor a számítógépen az RGB sorrendet alkalmazzuk, tehát először a vörös, majd a zöld, és végül a kék értéket adjuk meg.
A kék szín így a következő: 0,0,255
A sárga szín: 255,255,0
Megjegyzés:
- a 255 érték a legmagasabb, mert a szín 0 értéket is felvehet, így lesz összesen 256 árnyalat.
- A számítástechnikában a 16-os számrendszert alkalmazzák, ezért használunk 256 árnyalatot, amely számítógépen az FF értéknek felel meg.

8. 3.  Ellenőrző kérdések

1. Mit nevezünk hangulati és szimbolikus hatásnak?
2. Mit tud az alap- és mellékszínekről?
3. Ki volt Arnheim?
4. Mit jelent az, hogy összeadó, illetve kivonó színkeverés?
5. Mit kell tudni a tipográfiai színrendszerezésről?
6. Milyen színeket különböztetünk meg hangulati hatás szerint?
7. Hogyan jeleníti meg a számítógép a színeket?
8. Milyen színrendszereket ismer?


 

9. Illusztráció, fotó, grafika

Az illusztráció kifejezést többféle értelemben használjuk. Egyrészt tágabb értelemben, azaz illusztrációnak tekintjük a könyv valamennyi nem szöveges részét (táblázat, ábra, térkép, kép, fénykép és egyéb grafikus ábrázolás). De használjuk az illusztráció szót szűkebb értelemben is, értve ezalatt a mű egészében, tehát a főszövegben vagy a járulékos részekben elhelyezett, művészi vagy dokumentumértékű képeket, fényképeket, rajzokat és festményeket. 

Valamint van egy harmadik felfogás is, miszerint illusztráció az a grafikon, táblázat, ábra, térkép, kép stb., amely az érthetőséget segíti, tehát szorosan kapcsolódik a szöveghez. Fotónak tekintjük a fényképeket, ezek lehetnek illusztráció jellegűek, illetve művészi értékű képek is. Grafikának tekintjük általában a szabadkézi rajzokat, grafikákat, melyek inkább egyfajta hangulatot adnak, és nincs jelentőségük a szöveg megértésében.

9. 1.  Az illusztrációk aláírása

Az illusztrációkat, ha a szövegben hivatkozunk rájuk sorszámozni szoktuk.

1. ábra
2. térkép
3. táblázat
4. illusztráció

Gyakori az is, hogy az ábrákat fejezetenként sorszámozzuk. Ha az illusztrációnak címe is van, akkor az ábra, táblázat stb. szavak után pontot teszünk, és utána írjuk a címét.
Az ábra, térkép stb. szavakat félkövér betűből is szedhetjük, hogy a címektől jobban elkülönüljenek.

Gyakran előfordul, hogy egy ábra két részből áll, vagy az ábra részeit betűkkel, számokkal jelöljük.
Ha az illusztrációk szövegéhez lábjegyzet tartozik, akkor azt ne soroljuk be a többi jegyzet közé, hanem közvetlenül adjuk meg az ábra, táblázat stb. alatt. Ugyancsak a táblázat alatt közöljük a forrásmunkát, ha a táblázatot eredetileg nem mi szerkesztettük, vagy nem a mi adatainkat tartalmazza.

9. 2.  Táblázatok

A táblázatok léniákkal határolt oszlopokba rendezett adatsorok, amelyek kiegészítik és szemléltetik főszöveg mondandóját.

A főszövegben ugyanis gyakran kell számadatokat közölnünk. A szövegben elhelyezett sok adat azonban az olvasó számára követhetetlenné teheti az írásművet. Ezért helyezzük el az adatsorokat gyakran táblázatokban, és az adatsorok összefüggéseinek elemzése közben a folyószövegben csak hivatkozunk rájuk.

A táblázatok könnyen áttekinthetővé tesznek bonyolult, szavakkal csak hosszadalmasan és nehezen elmondható adatsorokat. Ezért fokozottan ügyeljünk arra, hogy táblázataink világosak, áttekinthetőek és könnyen érthetőek legyenek.

A táblázat részei - A táblázatok rovatokból állnak, amelyek közül egyesek adatokat, számokat, mások feliratokat, elnevezéseket tartalmaznak. Minden táblázat három részből áll: címből, fejből és lábból.
A címet a táblázat élén helyezzük el, mindig nagybetűvel kezdjük.
Fejnek nevezzük a táblázat felső részét, s a fejrovatok tartalmazzák a táblázat fő elnevezéseit, feliratait.

A fejlezáró lénia alatti részt lábnak nevezzük. A láb azokat az adatokat tartalmazza, amelyeket a fej megjelöl. Két részből áll: a vízszintes sorok bal oldalán található és általában megnevezéseket tartalmazó oldalrovatból és az adatrovatokból.
A vízszintes sorokat a táblázat sorainak, a függőlegeseket a táblázat oszlopainak nevezzük. Figyeljünk arra, hogy minden sornak és oszlopnak legyen megfelelő megnevezése.

A táblázatok elhelyezése - A táblázatokat tördelhetjük tükörszélesre, a tükör szélességénél keskenyebbre, ikertáblázatként (amikor a táblázatokat a két szemben lévő oldalra, átfutóan, teljes tükörszélességre szedjük), folytatólagosan, valamint szalagszerűen (amikor a táblázatot hasábszerűen, folyamatosan tördeljük).A folytatólagos táblázatnál jelezzük, hogy melyik táblázat folytatásáról van szó, és a vezéroszlopot ismételjük meg.

9. 3.  Ábrák

Az ábrák az illusztrációk közé tartoznak, tehát a folyószöveg állításait illusztrálják.

Egy-egy szemléletes ábra pontosabban kifejezheti mondandónkat, mint egy többoldalas leírás. Az ábrák másik előnye, hogy megtörik a folyószöveg monotóniáját. Az ábrák döntő többsége vonalas rajz, de ábrákként alkalmazhatunk nem művészi értékű rajzokat, grafikákat, fényképeket is.

A számítógépes szedés ma már lehetővé teszi, hogy az ábrákat a szöveggel együtt kezeljük, valamint számítógéppel megoldható az ábrák kicsinyítése, illetve nagyítása is.

A könyvkiadásban a leggyakrabban használt ábratípusok a következők:
1. grafikonok;
2. diagramok;
3. térképes ábrák;
4. nomogramok;
5. egyéb ábrák (nem művészi értékű, tehát a szemléltetést szolgáló egyéb vonalas ábrázolások, rajzok, valamint képek, fényképek).

Az ábrákat ábraaláírások és az esetek többségében magyarázó szövegek egészítik ki. Az ábrát magyarázhatjuk a folyószövegben, de elhelyezhetünk magyarázó szöveget magában az ábramezőben vagy az ábra alatt is.

9. 4.  Illusztrációs mellékletek

A könyv egyéb illusztrációi (térképek, képek, művészi értékű fényképek, reprodukciók, rajzok) elhelyezhetők a szövegben (szövegközi illusztrációk), külön táblákon (képmelléklet, térképmelléklet stb.) vagy a könyvborítóhoz ragasztott tasakban.
A könyvhöz időnként olyan illusztrációk (festmények, rajzok, fotók) is járulhatnak, amelyek nemesebb, műnyomó papírt igényelnek. Ezeket az illusztrációkat a szövegoldalak közé vagy a könyv végén elhelyezett táblákra tehetjük.

A képmellékletek sorszámozásánál kétféle módon járhatunk el.

Megtehetjük, hogy nem számozzuk külön a táblákat, hanem a táblákon szereplő képeknek adunk sorszámot. Ekkor a képek jegyzékében egyszerűen a sorszámot és a kép címét adjuk meg.
A másik megoldás, hogy a táblákat római vagy arab lapszámozással sorszámozzuk, és a képek jegyzékében erre hivatkozunk.

9. 5.  Ellenőrző kérdések

1. Hányféle értelemben használhatjuk az illusztráció kifejezést?
2. Mit nevezünk illusztrációnak?
3. Hogyan hivatkozunk szövegben az illusztrációra?
4. Mit nevezünk táblázatnak?
5. Milyen részei vannak a táblázatnak?
6. Mit nevezünk ábrának?
7. Milyen ábratípusokat ismer?
8. Hogyan helyezhetjük el az illusztrációs mellékleteket?


 

10. Színrebontás, nyomtatás

Azzal, hogy megszerkesztünk egy nyomtatandó anyagot – amit ma már általában számítógéppel végzünk – még a nyomdai munkálatokig nem jutunk el, ugyanis először a nyomda számára fogadható formájúvá kell alakítanunk anyagunkat. Erre több módszert is alkalmaznak, ám minden módszernek van közös pontja, ez pedig a színrebontás folyamata.

10. 1.  Színrebontás

A nyomdászat egyik problémája a képek nyomtatása. Ez azért is nehezebb feladat, mert a képek sohasem egyformák, így nem lehet egy állandó formával megoldani a nyomtatásukat, mint például az egyes betűk esetében. A digitális technika fejlődése nagyban megkönnyítette ennek a problémának a megoldását. A képek nyomtatásánál megkülönböztetünk színes (color) és fekete-fehér, helyesebben szürke árnyalatos nyomtatást.
A szürke árnyalatos nyomtatás könnyebb feladat, hiszen itt minden esetben egyetlen színt, a feketét alkalmazzuk (a szürke színt is feketével nyomják). Ilyenkor mindössze a szürke árnyalatok feketével való nyomtatását kell megoldani. Ez is több módon megoldható, a lényeg az, hogy a szemünk az egyes fekete foltokat szürkének lássa.

Nagyobb gondot okoz a színes képek nyomtatása, főleg ha azok színátmeneteket tartalmaznak, például a fényképek. Ilyenkor jut szerephez a színrebontás folyamata.

Mi is az a színrebontás?
A színes képek nyomtatásakor a kivonó (szubtraktív) színkeverés elvét (lásd 8. fejezet) alkalmazzák, azaz alapszínekből keverik ki az összes színt. A nyomdatechnikában nem teljesen a színelméleti alapszíneket veszik alapul, hanem amelyek a legpontosabb gyakorlati színeket eredményezik. Ezek a cián, a bíbor, a sárga és előre meghatározott szín. Az előre meghatározott szín az esetek túlnyomó többségében a fekete. Ritka kivétel az, amikor a kép nem tartalmaz fekete összetevőt, ám egy szín olyan nagy felületet képez, hogy egyszerűbb azt nem a három színből kikeverni, hanem eleve az adott színt használni.
Az angol elnevezésből ezt CMYK felbontásnak nevezzük.

A színrebontás elve a következő:

Egy adott képet a négy részre bontanak. Ez valójában négy új képet jelent. Az egyes képek úgy jönnek létre, hogy mindegyiket meg lehet feleltetni a CMYK színek egyikének. Miután ezeket a nyomdában egymásra nyomják újra megkapjuk (most már papíron) az eredeti színes képet.

10. 2.  Nyomtatás

A nyomtatás ismertetése kétféle módon kerül ismertetésre: Nyomtatás nyomdaiparban és Nyomtatás a számítógépen.

10. 2. 1. Nyomtatás a nyomdaiparban

A nyomtatás során a nyomóformáról a papírra kerül a szöveg és a kép, de ehhez el kell készíteni a nyomóformát. A formakészítés magába foglalja a szedést és a tördelést, és a nyomóforma konkrét előállítását is. Magasnyomásnál ez maga a kilövés szerinti szedés, míg ofszetnyomtatásnál a nyomólemez, mélynyomtatásnál a nyomóhenger elkészítése.
A kép- és szövegfeldolgozás sokkal időigényesebb, mint az ezt követő munkafolyamatok. Tulajdonképpen a nyomdaiparon belül ez az egyedi gyártás, az utána következő munkaműveletek már sorozatgyártásnak tekinthetők.

A nyomtatási eljárásokat több szempont szerint is csoportosíthatjuk. Egyrészt a nyomtatásnál használt papír alakja alapján lehet íves nyomtatásról beszélni, amikor a felhasznált papír ívekre vágva kerül a nyomógépre, és lehet a nyomtatás rotációs is, amikor több ezer méter hosszú papírtekercsre nyomtat a gép, és a papír felvágása, hajtogatása csak a nyomtatás után, bár ugyanazon a gépsoron történik.
Akár íves, akár rotációs nyomtatási eljárással készül a nyomtatvány, egyszerre több oldalt nyomtatnak. Az oldalak a kinyomott papír vágása és hajtogatása után kerülnek a helyes sorrendbe, a tervezett margóviszonyok is ekkor alakulnak ki, ehhez viszont a nyomóformán speciális elhelyezésük szükséges, amelyet kilövésnek nevezünk.

A nyomtatási eljárásokat az alkalmazott technológia szerint is csoportosíthatjuk. Ez alapján beszélhetünk magas-, ofszet-, mély-, és szitanyomtatásról.

A magasnyomtatás nyomóformája a betű képét hordozó ólom(ötvözet)-hasábokból, a vonalakat fizikailag megtestesítő léniákból és a képek hordozóiból (klisékből) áll. A nyomóformában az „üresen maradó helyeket” az úgynevezett vakanyagok töltik ki.

 

15. ábra. A magasnyomtatás elvi vázlata

A nyomtatás során a nyomóformában magasabban elhelyezkedő elemeket befestékezik, a nyomógépben e festékezett felületek találkoznak a papírral, amelyre átkerül a festékréteg.
Napjainkban e nyomtatási eljárás egyre inkább vonulóban van.

A flexonyomtatás a magasnyomtatás túlélési formája. A nyomóforma kétrétegű lemez, amelynek hordozórétegén fényérzékeny műanyagréteg helyezkedik el, amelyik fény hatására polimerizálódik, és ezután oldószerrel eltávolítható, s így a formából kiemelkednek a nyomóelemek.
A flexonyomtatás nagyon finom árnyalatok adására képes, és felbontóképessége is kitűnő. A nyomóforma elkészítése viszonylag költséges, ezért csak nagy példányszámban megjelenő kiadványoknál gazdaságos. Legjelentősebb felhasználási területe a csomagolóanyag-gyártás. Az előállítási költségek csökkentésére kidolgoztak olyan lézeres eljárást, amelyik feleslegessé teszi a film alkalmazását.

A formakészítés során előállított filmet a sík- vagy ofszetnyomtatás alkalmazásakor fényérzékennyé tett lemezre másolják. A nyomólemezen az előhívás során vagy zsír- vagy vízfogó felületeket alakítanak ki. Mivel a zsír és a víz taszítják egymást, ahol a víz megtapad, ott a zsír nem, és fordítva.
A nyomólemezt először vizezik, majd a zsíros festéket is felhordják egy-egy hengerrendszer segítségével. A festék csak a nyomandó felületrészen tapadhat meg, mivel csak az zsírfogó felület. Az így kialakult képet egy gumihengerre nyomják, amelyre a víz nem megy át, csak a festékkép.
E gumihenger találkozik a papírral, amelyre így jut át a kép. A nyomólemezen nincsen magasságában jellemzően eltérő felület, ezért nevezik síknyomtatásnak is e nyomtatási formát, amely egyszersmind közvetett nyomtatási eljárás is, hiszen a nyomólemez nem találkozik közvetlenül a papírral.
Mivel a nyomatnak olvashatónak kell lennie, a gumihengeren a kép tükörfordított. Ehhez viszont a nyomólemeznek kell olvashatónak lennie.
A film, amit a nyomólemezre másolnak, hordozóból és fényérzékeny rétegből áll. A lemezre e filmet, a jobb érintkezés érdekében réteggel a lemez felé helyezik fel. Erről az oldalról nézve a film tükörfordított, míg a fényes hordozóréteg felől olvasható. Ezt nevezik ofszetfilmnek.
Ma ez a legelterjedtebb nyomtatási eljárás, viszonylag olcsó is.
 

16. ábra. Síknyomtatás elvi vázlata                               

17. ábra. Mélynyomtatás elvi vázlata

A mélynyomás is filmből indul ki, amelynek képét rézhengerbe marják bele. A képet úgynevezett csészécskék alkotják, amelyeknek mélysége változó. A rézhengert, amely maga a nyomóforma, vízszerűen híg festékbe forgatják. A nyomóhenger palástjáról a rátapadó festéket egy késsel eltávolítják, így a festék csak a csészécskékben marad meg, tehát csak a nyomóforma mélyebben levő felületein. Innen származik e nyomtatási eljárás elnevezése.
A papír közvetlenül találkozik a nyomóhengerrel, és a csészécskékből közvetlenül szippantja magába a festéket.
A csészécskék változó mélységéből adódóan ez az eljárás képes valódi árnyalatok nyomtatására.
A mélynyomóforma elkészítéséhez is az ofszethez hasonló, olvasható filmet kell gyártani, de nagyobb a fekete részek fényáteresztő-képessége.

A szitanyomtatás nyomóformájának elkészítésekor is filmet használnak.
Egy fém- vagy műanyag szálakból készült, finom szitaszövetet fényérzékeny anyaggal vonnak be, majd a filmet rátéve megvilágítják. Az előhívás itt a szitaszövetnek a film fekete részével érintkező fényérzékeny anyagának kioldását jelenti, amely után a szitaszövet tehát csak ott engedi át a festéket, ahol az előhívó kioldotta az egykori fényérzékeny réteget.
A szitaszövet a papírral közvetlenül érintkezik, ezért a szitaszövetnek kell olvashatónak lennie. A szitafilm az ofszethez képest tükörfordítottan, azaz réteg felől nézve olvasható.
 

18. ábra. Szitanyomtatás elvi vázlata

E nyomástechnológia legnagyobb előnye, hogy tetszőleges alakú és anyagú felületre lehet nyomtatni vele.

10. 2. 2. Nyomtatás számítógéppel

A számítástechnikában megkülönböztetünk fekete-fehér és színes nyomtatókat (léteznek margaréta-tárcsás, mátrix, stb. nyomtatók is, de elavultságuk miatt nem foglalkozunk velük).

Ezek szerepe leginkább a DTP-rendszerekben jelentős, de manapság egyre gyakrabban alkalmazzák nyomdákban is segédeszközként.

A számítógépes nyomtatás első lépése, hogy a gépünkkel megszerkesztett dokumentum, kép, stb. a nyomtató számára érthető formájú legyen. Ezt a feladatot az éppen használt szoftver nyomtatási funkciója látja el oly módon, hogy a nyomtatandó adatokat úgynevezett postscript formátumba konvertálja, majd a nyomtatóhoz tartozó úgynevezett driver a nyomtatókábelen keresztül az adatokat a nyomtató memóriájába juttatja el. A nyomtató memóriájából az egyes képpontokat a nyomtató hardveres része a papíron jeleníti meg. Lényeges dolog, hogy egy nyomtatóhoz mindig a saját drivere legyen installálva, különben a nyomtató nem lesz képes feldolgozni az adatokat.
A fekete-fehér nyomtatók driverei képesek az egyes színeket szürke árnyalatúvá konvertálni.

A színes nyomtatók is a CMYK elvet alkalmazzák a nyomdaitól azzal az eltéréssel, hogy a négy színt nem egymás után nyomják a papírra, hanem egyszerre.

 Nyomtató típusok:

A tintasugaras nyomtatók festékpatronja folyékony festéket tartalmaz, amelyet apró festékcseppek formájában juttat a papírra.
A lézernyomtató szilárd festékporral működik. A porszemcséket a papírra juttatja, majd lézersugárral „ráégeti” a papírra. (a lézersugár nélkül a port egyszerűen le lehetne söpörni a papírról)
A szilárdfestékes nyomtató egy szilárdfesték-tömbről a papírra, a megfelelő helyre reszeli a festéket, majd ráégeti a festéket a papírra. 

A nyomtatás minőségét minden esetben (a nyomdaiparban és a DTP-rendszerekben is) a DPI-vel (Dot Per Inch) jellemezzük. Ez azt jelenti, hogy egy inch távolságon hány pont helyezkedik el. Az igazi nyomdaminőség alsó határa a 600 DPI. A gyakorlatban ezt úgy jellemezhetnénk, hogy minél kisebb a DPI érték, annál rosszabb minőségű (cakkosabb) a kép.

1. A kiadványok

Kiadványnak tekintünk minden olyan szellemi terméket, alkotást, amely nyomtatásban megjelenik. Kiadvány például a könyv, a folyóirat, az újság, a naptár, a meghívó, a szakdolgozat, a prospektus stb.
1. 1.  A könyv
A könyv nagyobb terjedelmû, egybekötött nyomdatermék.
Fajtáit tekintve rendkívül sokféle lehet. Léteznek regények, novelláskötetek, verseskötetek, tudományos könyvek, szótárak, lexikonok, gyermekkönyvek, drámá(ka)t tartalmazó könyvek és egyéb, speciális igényeket kielégítõ könyvek is.
A könyvnek tipográfiailag egységesnek kell lennie, elõállításakor az évszázadok alatt kikristályosodott, a gyakorlati használhatóságot segítõ szabályokat be kell tartani.
A könyvek általában három fõ részbõl állnak:
fõszövegbõl;
járulékos részekbõl;
könyvborítóból.
Ezeket a fontosabb részeket különbözõ technikai kellékek egészítik, egészíthetik ki, mint például az oldalszám, az élõfej, az iniciálé, ívjelzõ stb. Az angolszász országokban a fõszöveget megelõzõ járulékos részeket gyakran formailag is lekülönítik a fõszövegtõl, ugyanis ezeken az oldalakon nem arab számokat, hanem római számokat használnak. A római számok használata a magyar könyvkiadásból, szinte teljesen kikopott, pedig az egységes arab számjegyes oldalszámozás nem mutatja egyértelmûen a fõszöveg és a járulékos részek közötti határokat.

Nagyon fontos, hogy a könyvek belsõ szerkezete áttekinthetõ, logikus legyen, mely ésszerû és közérthetõ tagolással, valamint helyes tipográfiával érhetõ el.
A fõszöveg és a járulékos részek elválasztásának egyik módja, hogy a tartalomjegyzékben antikvából szedjük a fõszöveget alkotó fejezeteket, alfejezeteket, a járulékos részeket pedig (elõszó, bibliográfia, függelék, kronológia, szakkifejezések jegyzéke, mutató, stb.) kurzívból (dõlt). Ez a megoldás azonban csak az egyszerûbb szerkezetû könyvek esetében kivitelezhetõ, a bonyolultabb könyveknél más módszert kell keresni.
A könyv fõszövegéhez, úgynevezett járulékos részek tartoznak, melyek a könyv szerves részei. Ezeket a fõszöveget megelõzõ járulékos részeknek, illetve a fõszöveget követõ járulékos részeknek nevezzük, mivel ezek az oldalak a fõszöveget megelõzõ oldalakra (preliminary pages vagy front matter), illetve az azt követõ oldalakra (back matter, end matter, reference matter) kerülhetnek. A fõszöveget követõ részek kifejezés helyett használhatjuk az apparátus kifejezést is.
A könyv fõszövegét megelõzõ járulékos részek a következõk: a címnegyedív (szennycímoldal, sorozatcímoldal, címoldal, copyrightoldal), az ajánlás, a mottó, az elõszó (a szerkesztõ elõszava, a kiadói elõszó, a szerzõ elõszava), valamint a köszönetnyilvánítás.
A fõszöveg után következnek: az irodalomjegyzék, vagy bibliográfia, a függelék (appendix), az utószó, a kronológia, a névmagyarázatok, a szakkifejezések jegyzéke, a rövidítések jegyzéke, az illusztrációk jegyzéke, a kötetben közölt írások jegyzéke, a mutatók, az idegen nyelvû összefoglaló és a kolofonoldal (ha ezt az utolsó oldalra helyezzük), valamint az információs és kereskedelmi oldalak.
A tartalomjegyzék a fõszöveg elõtt és után egyaránt elhelyezhetõ. A mellékletek a könyv különbözõ oldalaira, elszórtan, illetve együtt a könyv végére is kerülhetnek. A térképek, és különbözõ táblázatok a könyv borítójához erõsített tasakban is elhelyezhetõk.
A járulékos részek sorrendje nem szigorúan kötött, ezt nagyban befolyásolják a nemzeti és kulturális tradíciók. A járulékos részek sorrendjét nagyrészt az egyetemes könyvkiadási hagyományok, valamint a nemzeti szokások határozzák meg. Szerencsére nem túl gyakran, de elõfordul, hogy pénzügyi okokból egyes járulékos részeket összevonnak, illetve kihagynak a könyvbõl, de ezekkel nagyon kell vigyázni, mert a terjedelem csökkentésének igénye furcsa könyv-torzszülötteket eredményezhet.
Vannak olyan járulékos részek, melyeket nem lehet összevonni másokkal, és nem lehet kihagyni a könyvbõl.
Természetes akadnak olyan könyvek, ahol a változtatások indokoltak és elfogadhatóak, mégis csak nyomós okból és kellõ körültekintéssel változtassunk a kialakult szokásokon.
Mindezek figyelembevételével a járulékos részek javasolt sorrendje a következõ:
A fõszöveget megelõzõ járulékos részek

Szennycímoldal Sorozatcímoldal Címoldal Copyrightoldal Tartalomjegyzék (szépirodalmi mûvekben általában hátul) Ajánlás Mottó Elõszó Köszönetnyilvánítás (ha nem része az elõszónek)

1. oldal 2. oldal 3. oldal 4. oldal lehetõleg 5., de mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal mindig páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal

A fõszöveg

Elsõ szövegoldal Elsõ jegyzetoldal (he nem láb- vagy fejezetvégi jegyzet)

mindig páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal

A fõszöveget követõ járulékos részek (apparátus)

Irodalomjegyzék / Bibliográfia Utószó Függelék Kronológia Szakkifejezések jegyzéke Névmagyarázatok Rövidítések jegyzéke Illusztrációk jegyzéke A kötet szerzõi / Közremûködõk A kötetben közölt írások jegyzéke Mutatók Idegen nyelvû tartalomjegyzék és rezümé (kivonat) Tartalomjegyzék (szépirodalmi mûvek esetén) Kolofonoldal (ha nem a 4. oldalon) Információs és kereskedelmi oldalak

mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal lehetõleg páratlan oldal mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal mindig páratlan oldal utolsó páros vagy páratlan oldal tetszõleges

Az apparátus lehelyezése a páros vagy páratlan oldalon nagymértékben függ az adott rész terjedelmétõl és a könyv minõségétõl.
A címnegyed és a kolofonoldal – ha a kolofon nem a copyrightoldalon szerepel – nem maradhat ki egyetlen könyvbõl sem. A többi járulékos részt egyrészt a szerzõ és a kiadó döntése, másrészt a könyv funkciója határozza meg (tudományos mûveket például ritkán jelentetünk meg jegyzetek, irodalomjegyzék vagy bibliográfia, név- és tárgymutató nélkül).

1. 2.  Az idõszaki kiadványok
Idõszaki kiadványoknak (periodikum) nevezzük azokat a bizonyos idõközökben, elõre meg nem határozott ideig megjelenõ nyomdai termékeket, amelyek egymás után következõ számokból, évfolyamokból, kötetekbõl, füzetekbõl vagy más folyamatos részegységekbõl állnak, s rajtuk sorszámozás vagy keltezés szerepel.
Az idõszaki kiadványok jellegben és tartalomban is hasonlítanak egymáshoz, valamint állandó, ismétlõdõ részegységeik (pl. rovataik) vannak. Az idõszaki kiadványok legfontosabb fajtái a hírlapok, a folyóiratok, az évkönyvek, az adat- és címtárak, az idõszakosan megrendezett konferenciák és tudományos szimpóziumok megjelentetett anyagai.
Az újság periodikusan megjelenõ nyomdatermék, amely lehet napi- vagy hetilap.
Minden újságnak ki kell alakítania a maga jellegzetes arculatát, amely lehetõség szerint csak arra a bizonyos újságra jellemzõ, ugyanakkor megfelelõen figyelemfelkeltõ is. Ezt a célt szolgálja az újság fejléce is, de e cél megvalósulását segítik elõ a tördelés jellegzetességei, a fényképek (méretükkel, gyakoriságukkal és elhelyezkedésükkel) és a tördelés stílusa is.
A folyóirat szintén rendszeresen – legalább kéthetenként – megjelenõ sajtótermék.

A folyóirat tipográfiája hasonlít a könyvhöz (leginkább talán egy novelláskötethez), de a tipográfiai szabályokat nem kell annyira mereven alkalmazni.
A benne található, rendszeresen ismétlõdõ rovatok (pl. filmszemle, tallózó, stb.) fejlécekkel is elkülönülhetnek.
1. 3.  Alkalmi kiadványok
Akcidencia - Akcidens szedésen a kis terjedelmû, alkalmi nyomtatványok különleges minõségigényû szövegigényének elõállítását értjük.
Ezek a nyomtatványok többnyire ünnepélyes alkalmakra készülnek, mindig egyedileg tervezik õket, és a szedõ feladata ennek a formának pontos visszaadása. Emellett fokozott gondot kell fordítani a szó- és betûközökre, az esztétikus és értelmes sortörésekre, a soresés ritmusára, a sorok távolságára, a beosztásokra, azaz a tipográfia eszközeinek lehetõ legjobb alkalmazására.
Az akcidens nyomtatványok közé tartoznak a hirdetések, apróhirdetések, meghívók, névjegyek, tájékoztató nyomtatványok, prospektusok, plakátok.
A prospektus - A prospektus alkalmi kiadvány, amelyet egy termék(csoport), szolgáltatás(csoport), intézmény(csoport) megismertetése és megkívántatása érdekében jelentetnek meg.
Minden esetben egyedi tervezésû, reklámjellegû nyomtatvány, sok – lehetõleg színes – fényképpel. Rendkívül fontosak a harsány, de ízléses kiemelések, az olvasó figyelmének a kívánatos elemekre terelése.
Gyakran alkalmaznak prospektusokban visszatérõ elemeket, jellegzetes grafikai megoldásokat, emblémákat, piktogramokat. Ez utóbbiaknak nagy elõnyük, hogy nyelvfüggetlenek, így mindenki számára érthetõek, és kis helyen elférve is sok információt tartalmaznak.

http://info.banki-ajka.sulinet.hu/oktatas/tartalom.htm

Tipográfiai alapismeretek „A tipográfia nem más, mint a szétszedhető betűk segítségével sokszorosított írás”                                                                        Kner Imre: A tipográfi stílus elemei 1933. Betük csoportosításaA  számítógépen  egy-egy  külön  fájlban  rögzített,  névvel  ellátott karakterek összességét fontnak nevezzük, ez általában 255 jelet tartalmaz, többnyire kevesebbet, mint amennyire szükség lenne. A betűtípus  typeface  azonos  grafikai  elven  megtervezett  ábécé.  Ugyanannak  a  típusnak  több változata lehet , ezek együtt a betűcsaládot type family alkotják. A tipográfiában a betűt  alkotó  vonalak  vastagsága  alapján  egy  változat  lehet  világos,  normál, félkövér és kövér. Az egyes jelek szélessége szerint lehet keskeny, normál, és széles. Funkció szempontjából álló  (verzál),  dőlt  (kurzív),  vagy  kiskapitális.  Ez  utóbbi  maga  is  lehet kurzív, félkövér stb. Díszítettsége szerint egy változat lehet kontúros, plasztikus árnyékolt, díszes stb. Lehet talpas, vagy talpnélküli. A betűtípusok stílusjegyeik szerinti csoportosítására több változattal  is  találkozhatunk. Hazánkban német  mintára az úgynevezett  tízes  csoportosítás  terjedt  el  [2],  míg  máshol  [1] az elavult tízes csoportosításról olvashatunk: -    Reneszánsz (velencei és francia) antikva-    Barokk (holland, angol, francia) antikva-    Klasszicista (olasz, francia, német, angol) antikva-    Betűtalpas lineáris antikva (egyptienne)-    Talp nélküli lineáris antikva (groteszk)-    Egyéb antikvák (variációk)-    Írott betűk (script)-    Dísz és reklámbetűk-    Törtvonalú (gót, schwabachi, fraktur) típusok-    Idegen írástípusok Az egyes betűtípusok stílusjegyei egy-egy példával a függelékben [I, II o.] láthatók. Egy   másik  csoportosítás  (1. diagram)  alkalmazási [1]  területeket  is  ajánl,  amely  a  tipográfiai tervezés egyfajta szakmai hagyománya, amely azonban nem mindig jelent megoldást  a  valóságban. A fenti csoportosítások mintegy történelmi kialakulást is tükröznek. A korábbi századokban mindig csak az  aktuális  korstílusnak  megfelelő betűk  léteztek,  mert  az elődök munkáit nem őrizhették meg, a fémanyagot be kellett  olvasztani  az  új  betűk gyártásához. Jelenleg abban a  helyzetben  vagyunk,  hogy  minden  történelmi  stíluskorszakból  származó  betű rendelkezésünkre áll a legmodernebbekkel együtt. A mai betűtervezők újonnan is  terveznek olyan típusokat, amelyek régebbi stílusjegyeket hordoznak. Az igazán szép  betűtípusok  szinte  bármilyen  témában  használhatók.  A  betűválasztásakor  több szempontot szokás mérlegelni [1]: A szöveg– a kiadvány hangulatának, jellegének megfelelő típust válasszunk. Az   olvasó   figyelmét  követelő,  hosszú  szöveget  csak  jól  olvasható,  klasszikus  (Times,Baskerville) betűtípusból szedessünk.A talpas betűtípusok mintegy vezetik aszemet. Rövid információkhoz furcsa, különleges  betűket  is  használhatunk,  tudnunk  kell  azonban,hogy csak erős motiváció esetén fogják elolvasni. Egy nyomtatványon belül minél kevesebb betűtípust használjunk de azok változatai  legyenek meg: valódi kurzív, kiskapitális stb. A   betű   csak   egyik   eleme   a   nyomtatvány   összhatásának .  Az  illusztrációs  anyaggal messzemenően harmonizálnia  kell  a  betűtípusnak.  A  nyomtatvány mérete,  a  minősége, a szedéstükör nagysága, azon  belül  a  szedésszélesség,  betűméret  és  sortávolság  is  számít. A szöveget terjedelmesebbnek  kell-e  mutatni  (nagyobb  középméretű,  szélesebb  duktusú típussal, amely nagyobb sortávolságot is kíván),  vagy  takarékoskodnunk  kell-e  a  felülettel (kisebb középméretű betű által). Ha iniciálét is akarunk, megfelel-e ennek a választott típus: lelóg-e a nagy J és Q-kezdődik-e J-vel, Q-val fejezet stb. Idegennyelű   kiadványhoz  megvannak-e  a  nyelvek  ékezetei  és  különleges  betűi,  jelei  a választandó   betűtípus   fontjaiban;  többnyelvű  kiadvány  esetén  azonos  típussal  tudjuk-e szedni a nyelveket  (cirill  betűst  vagy  görögöt  is)?  Tudományos,  műszaki  kiadványokhoz megvannak-e a szükséges jelek? Vannak-e ugráló számok a választandó típushoz, hogy  „humán"  jellegű  lehessen  a  szedés,ha a szöveg (szépirodalom, költészet stb.) úgy kívánja? Általában az a  legbiztosabb,  ha  egy  nyomtatványhoz  csak  egy  betűtípust  használunk.  Sokszor előfordul azonban, hogy nem mondhatunk  le  a  betűkeverés  által  kínált  lehetőségről  a  figyelem- felkeltő vagy esztétikai többletről. Betűkeverés alatt ezek szerint azt kell értenünk, hogy  különböző betűtípusokat (más betűcsaládba tartozókat) használunk  egy  nyomtatványon  belül.  Leggyakoribb eset a címek, képaláírások vagy a táblázatokon, ábrákon  belül  használt  betűk  más  típusból  való szedése. Ezt esztétikailag kifogástalanul megoldani nem könnyű, mert vannak  egymással  keverhető és egymást „ütő” betűtípusok. Általános ajánlásként megfogalmazható, hogy „a kis  különbség  nem különbség”. Ráadásul ezt nem  csupán  egy  attribútumra  vonatkoztathatjuk, azaz  hogy  más  típus legyen, hanem jó, ha változatban  (álló,  kurzív,  világos,  kövér  stb.) is erősen eltérnek  egymástól, és   méretben  is.  Másképp  megfogalmazva  tehát , csak  a  feszültséget  keltő,  „drámai"  keverés az elfogadott.A mai szöveg– és kiadvány szerkesztőkben a betűstílus  Font Style  dobozból  tudunk  választani. Itt láthatjuk azokat a stílusokat amelyeket  az  adott  fonthoz  megterveztek, ezért ne használjuk  az eszköztár ikonjait, mert velük un. „hamis” betűtípust hozhatunk létre. A számítógép generálhatja  az összes lehetőséget, ugyanakkor a tervező azt nem tervezte meg. A tipográfiai irodalomban nem találkoztam  a  vésett, a domború, a körvonalas effektusokkal, de a manapság széles körben elterjed 3D-s változatokkal sem. Betűméretek, pontrendszerek A  betűk  méretét  pontban  jellemzik.  A  nyomdai  gyakorlatban  kétféle  pontrendszer  alakult  ki. A Didot  pontrendszer,  amely  német  közvetítéssel  kerültek  a  magyar  nyomdászatba.  A  méter 2660-ad része =1 Didot pont=0,376 mm, nagyobb egysége a cicero=12 Didot pont. 1886-ban az Egyesült Államok betűöntödéinek  szövetsége  is  rögzített  egy  pontméretet,  amelyet önkényesen választott 0,0138 hüvelyknek, itt 1 pt  0,351  mm-nek  felel meg,  nagyobb  egysége  a pica=12 pt. Az egyes betűnagyságoknak nevet adtak, amelyek  a  függelékben  [V.]  találhatók.  A számítógépek terjedésével került  hozzánk  a  számítógépes  pica  pontrendszer,  ahol 1 pt  az  inch 1/72 része. Ma már nyomdákban is szinte kizárólag ezt használják. A  betűk  méretét  a  jellegzetes  felhasználás  szerint  csoportosíthatjuk.  Ez  természetesen  csupán hozzávetőleges csoportosítás, amit az is  befolyásol,  hogy  az  egyes  betűtípusok  eltérő  tényleges nagyságot mutatnak azonos pontméret mellett. Általában  a   kisgyermekeknek  szánt könyveket    nagyobb    betűméretből szedik, mint a  felnőttekét.  A  kelleté- nél    nagyobb  betűméret   használata sohasem   szép,  a   kelleténél  kisebb viszont nem praktikus. A névjegyeken például,  hiszen  rossz  megvilágításnál is használni szereznénk.  Lehet  egész- ségkárosító,    mint    az   újságokban, hiszen a lakosság nagyobb hányada idősödő, és szemének romlásához  az is   hozzájárul,  ha   apró  betűket  kell olvasnia. Lehet etikátlan, mint némely-szerződésben,    bízva    abban,   hogy úgysem olvassák  el.  Nagyobb  betű- mérethez     természetesen    nagyobb hely     szükséges.     Logikus,    hogy azonos mennyiségű szöveg nagyobb fokozatból,  de  keskenyítve  ugyanakkora  felületen  elfér.  Ez azonban a legtöbbször nem jó megoldás, mert a keskenyített betű olvasása fárasztó. Cím  fokozatoknál  választhatunk  az  aranymetszés  aranyainak  megfelelő  fokozatokat,  esetleg  a Fibonacchi sorozatból is. Újságoknál a 18, 24, 36 ,48 fokozatok az ajánlottak. Aranymetszés, laptükör Aranymetszés Magát az aranymetszést, az aranymetszés arányát  az  ember  ősidők  óta  alkalmazza,  ugyanakkor magán is hordja. Az emberi testen a köldöktől a fejtetőig, illetve a köldöktől a talpig  mért  távolság az aranymetszés arányát adja. Ettől  az  aránytól  eltérő  testfelépítésű  embereket  (pl.  túl  hosszú , vagy  rövid  láb)  furcsának,  torznak  érezzük.  Különböző  oldalarányú  téglalapokat  vizsgálva  az aranymetszés arányának  megfelelőt  tartjuk  harmonikusnak,  magunktól  szinte  ilyet  rajzolunk.  A könyvtervezés  területén  az  aranymetszés  arányának  alkalmazása  még  a  nyomdászat  kezdete előtti időkre, a kódexek világába nyúlik vissza. Ennyi bevezető után nézzük meg közelebbről, mi is az az  aranymetszés. Ha  egy  szakaszt  (a)  úgy osztunk fel két nem egyenlő részre, hogy a kisebbik szakasz (x) úgy aránylik  a  nagyobbhoz  (a-x), mint a nagyobb az egész, osztatlan szakaszhoz, akkor az eredeti szakaszt az aranymetszés  arányá- ban osztottuk fel. Az eredeti szakasz kisebbik részét minornak, a nagyobbikat majornak  nevezzük. Így tehát az 1,618 hosszúságú szakaszt osztottuk fel 0,618  és  1  arányban.  Ezt  a  három  számot érdemes megjegyezni, hiszen segítségükkel bármilyen aranymetszési  probléma  megoldható.  Teljes szakasz tehát 1,618, a major 1, míg a minor 0,618 egység. A gyakorlatban a  betűfokozatok  megállapításánál  használatosak  a  közismert  Fibonacci  sorozat elemei is ( 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 144…).A sorozat bármely két eleme lehet az őket közvetlenül követő elem minor és  major  értéke,  hiszen az éppen kettőjük összege, azonban ha fenti arányt felírjuk  minden  értékre,  akkor  e  hányadosok egyre nagyobb a értékekre csak alulról közelítik az aranymetszés arányát. Sokan tévesen a 3:5 vagy 5:8 arányú szakaszokat tartják az aranymetszés arányának. A könyvek  oldalméret  arányainak  kiválasztásához  szokás  használni  még,  az  úgynevezett  isteni aranyú (1:1,5) lapokat is. A gyakorlatban az aranymetszést a lapméret, laptükör kialakításánál, oldalon egyedül  elhelyezkedő kisebb kép, iniciálé elhelyezésénél használhatjuk fel nagyon hatásosan. Laptükör Szedéstükör a kiadvány  hasznos  részének  tekintendő,  ahol  a  tényleges  információ  megjelenik, tulajdonképp a margók által határolt terület.  Újabban  a  margók  területén  is  szokás  információt elhelyezni. Például a fejezet, alfejezet címek a tájékozódást a keresést teszik könnyebbé. A hagyományos elnevezések az ábrán láthatók A   szedéstükör   kialakítására   a   nyomdai   gyakorlatban   szerkesztési  eljárások  is  kialakultak, amelyeket   két   különböző   oldalarányú   lapon   mutatok   be.   A  függelék  ábráin  a  számok  a szerkesztési   sorrendet   mutatják   Az   eljárások   nem   oldalarány   függőek,   bármilyen    lapon alkalmazhatók. A mai modernek mondott kialakításban az egyes margók arányait veszik figyelembe,  ahol  a  felső- 3, az alsó– 5 vagy 6, a belső 2 a külsőmargó 4 egység. A  tervező  tetszőleges  méreteket  használ- hat csak az arányokat kell megtartani. A   számítógépes   programok,   ugyanakkor   azonos   margóméreteket  ajánlanak  fel,  amelyeket leginkább csak a levelezésben lehet célszerű használni. A   margók   méretének   megválasztásában    terjedelmi,    gazdaságossági    szempontok   mellett, elsősorban a tartalom kell, hogy a meghatározó legyen. Tördelés Tördelés alatt a hosszabb szövegek oldalakra való  szétosztását,  valamint  az  egyéb  alkotórészek, járulékos   szöveg,   illusztráció,   díszítőelem   végleges    összerendezést  értjük.    A    tördelés   a szedéstükrön  belül  és  azon  kívül  (fejléc,  lábléc)  is  történik.  A  szedéstükör  egyhasábos  vagy többhasábos tördelésre használható. Egy nyomtatványon belül egy,  és  többhasábos  szövegrészek is lehetnek (40.. 80 karakter) Kimenetoldal és fejezetkezdő oldalA kimenet oldal alatt olyan oldalt értünk, amely nem telik meg szöveggel. Egy könyv  főszövegének utolsó oldalára, vagy egy fejezet végére legalább 4 sornak kell jutnia, hogy azt az oldalt ne  érezzük csonkának. Ha minden fejezet új páratlan oldalon kezdődik, ugyanez a szabály az azt  megelőző  páros  oldalra, ha nem jut rá legalább 4 sor, akkor inkább legyen üres. Amennyiben a fejezetek  ráadásul  leütéssel kezdődnek, azaz a tükör élétől számítva néhány üres sorral lejjebb  kezdődik  a  szöveg,  akkor  az előző fejezet kimenetoldalára annyi sornak kell jutnia, amennyi „fedi" a következő  oldalon  a  leütés mértékét. Többhasábos tördelésKét- vagy   többhasábos   tördelésre   kimenet   hasábjaira   ugyanígy  vonatkoznak  a  fentiek,  de egyforma magasra kell kialakítani a maradék hasábokat is! Általában ez külön odafigyelést  igényel, mert a számítógép magától rosszul csinálja: amíg  az  első  hasáb  meg  nem  telik,  nem  ugrik  fel  a második tetejére, és az utolsó hasábot ott hagyja abba, ahol elfogy a szöveg. Fattyúsor, árvasor Fattyúsornak nevezzük, amikor a bekezdés egyetlen sora kerül  a  lap-,  hasáb  aljára,  vagy  a  lap tetejére. A lap tetején lévő fattyúsort árvasornak is nevezik. Ha véletlenül teli sort ad egy  bekezdés utolsó sora, akkor már nem fattyúsor! A fattyú sorokat általában  ma  már  elfogadhatónak  tartjuk, kivéve   ha   az   címsor.   Ne   kerüljön  fattyúsor  kép,  táblázat  alá,  vagy  fölé,  mert  értelmezési zavarokhoz vezethet. Az árvasort viszont mindenképp el kell kerülni. Tördelési megoldások A fattyúsorok megszüntetése akkor a legegyszerűbb, ha a megelőző lapról  egy  sort  átviszünk.  Ez nem olyan feltűnő, ha két szemközti oldalt veszünk egy-egy sorral rövidebbre.  Az  ilyen  beavatko- zások persze durvák ahhoz képest, amikor  egy-egy  szó  kihagyásával,  vagy  éppen  beszúrásával próbálkozunk — feltéve, hogy változtathatunk a szövegen — azért, hogy a  kimenetsor,  ha  amúgy elég rövid, teljesen eltűnjön, vagy ha elég hosszú, megteljen.  Általában  kevésbé  feltűnő,  ha  ezt  a betűközök, több (10-15) soron át való, csekély mértékű változtatással érjük el. A kimenetoldalak rendbetétele gyakran a fent leírtaknál is nagyobb erőfeszítést  kíván,  hiszen  ilyen esetben előfordul, hogy nem egy, hanem több sort kell átvinni vagy behozni.  A  változtatások  több lapra visszahathatnak, de legalábbis sok lappal érdemes visszamenni ahhoz, hogy  alkalmas  megol- dást találjon a tördelő. A kiadványszerkesztők, így a Publisher is kínál erre lehetőséget,  hogy  nem soronként zárja ki a szöveget, hanem egész bekezdésre kiterjedően keresi meg a legjobb megoldást. Tördeléskor nagyon fontos az alcímekre  is  figyelni.  Oldal  vagyalcím;  hasáb  aljára  nem  kerülhet legalább három sornak kell még következnie. Ha ez nem teljesülhet, akkor  inkább  át  kell  vinni  a következő oldal vagy hasáb tetejére. Ábrákat, illusztrációt sem szabad úgy elhelyezni, hogy egy  vagy  két  sornyi  szöveg  legyen  fölötte vagy alatta: jobb a tükör élére vagy aljára helyezni a képet, de  ha  nem,  akkor  is  legalább  három sor szöveg maradjon fölül vagy alul. Általános érvényű, hogy sehol nem szabad egy vagy két sornyi szöveget elszigetelten hagyni. Szabványos papírméretek Az ívpapírok méretsorozatairól az MSZ 16 rendelkezik. A Magyar Szabvány  A,  B,  BB,  C,  NA és NB sorozatokat ír le. Az  A  sorozat  elemei  a  normál  papírok,  legismertebb  és  leggyakrabban  használt  változata  az A/4,   vagy   A4   közismert  nevén  a géppapír, vagy a rajzlap.  Kiinduló  mérete  az  A/0 papír, amelyet úgy  választották  meg,  hogy  a területe 1  m2,   az   oldalak  aránya  x/y=?2  legyen. Az A/0 1189 841 mm  kiinduló  méretű  papírból a következő   kisebb  A/1  papapírt,  úgy kapjuk, hogy a hosszabbik oldalán félbehajtjuk,  majd a hajtás     mentén    kettévágjuk,    miközben   az oldalak   aránya   változatlan  marad.  A további méretek   A/2,   A/3   stb.   hasonló   módon,  a hosszabbik   oldal   felezésével   keletkeznek  az előttük lévőből, az esetleges  fél  mm-eket lefele kerekítjük. A per utáni n szám azt  mutatja meg, hogy hányszor kell a eredeti  papírt félbehajtani, vagyis az adott  méretű  papírból  2n  darab van az A/0 méretben.  A  megoldás  előnye,  hogy a papír száliránya változatlan  marad.  A kétirányú nyilall jelölt szálirányban megoldás  előnye, hogy a papír száliránya  változatlan  marad.  A kétirá- nyú     nyilall     jelölt     szálirányban    megoldás előnye, hogy a  papír  száliránya  változatlan  marad.  A  kétirányú  nyilall  jelölt  szálirányban  fűzött könyvek merevebbek, a lapok nem hajolnak fel, kevésbé hullámosodnak. A   további  sorozatok  elemeinek  méreteit  az  előzőhöz  hasonlóan  kapjuk,  az  egyes  sorozatok méreteit az 1. táblázatban láthatjuk. A B sorozat elemeit elsősorban fedelekhez  használjuk,  ugyanis  ha  megfigyeljük  az  A  sorozatnál nagyobbak. A BB sorozat a B sorozat kerekített méretű  változata,  elsősorban  művészi  grafikák  és  plakátok méreteként használjuk. A C sorozat nem papír alakokat ,hanem  boríték  méreteket  tartalmaz  az  A  sorozat  számára.  A méreteket úgy választották meg hogy, pl. az  A/4-es  lap  kényelmesen  elfér  a  C/4-es  borítékban egyszer összehajtva a C/5-ben, ill. kétszer hajtva a C/6-ban is. A  szabvány  a  C  sorozattól  eltérő méretű borítékokat is megenged, melyek  adatai  a  2.  táblázatban  láthatók.  Közülük hivatalos le- velezéshez  használatos  az  úgynevezett hosszú boríték az LA/4-es,  amelybe  az  A/4-es lapot háromfelé hajtva lehet elhelyezni. Az NA és az NB   sorozat   az   A  és  B  sorozat  nyers (N) mérete.   Az   ilyen   rajzlapokat  a  szélüknél a rajztáblára, vagy keretre feszíthetjük,rajszög- gel   vagy   ragasztószalaggal,   majd  a munka elkészültével a végén készméretre vághatjuk. Könyvek készítéséhez használhatók még az fr jelzésű francia sorozat egyes tagjai is.  Méreteit  a  3. táblázat tartalmazza. A sorozatból a hosszú vékony alakokat szokás használni. A számítógépes gyakorlatban gyakran találkozhatunk a 4. táblázatban található  elnevezésekkel,  és méretekkel, amelyeket elsősorban az USA-ban használnak. http://info.banki-ajka.sulinet.hu/oktatas/tartalom.htm Természetesen sok nem szabványos méretű ív  is  létezik; főképpen a kézzel merített vagy az azt utánzó papíroknál nem  szokás törődni a szabványmérettel. Ajánlott könyvméretek A könyv méretének kiválasztása a tervező dolga, amelyhez több szempontot is figyelembe vehetünk.A gazdaságosság a szabványos méretek  mellett  szól,  (5.  táblázat)  ugyanis  ebben  az  esetben  a legkevesebb a gyártási, darabolási  veszteség.  A  nyomda  vagy  tekercs-  (rotációs  eljárás)  vagy ívpapírt használ. Tekercspapírnál a henger szélessége és átmérője, kerülete a meghatározó,  ívpapír esetén pedig a nyomdagép, illetve a kiinduló papír  mérete  határozza  meg  alapvetően  a  gazdasá- gosan készíthető kiadvány egy oldalának  méreteit.  Ugyanis  a  tervezett  méreten  felül  helyet  kell hagyni az ívfogó (greifer, gripper) számára, ezenkívül az ív nyomás  előtti  körülvágásához,  valamint a nyomás utáni hajtások, esetleg a ragasztókötés számára is.  Az  összehordott,  összefűzött  íveket még a könyvtest kialakítása után is körbevágják három oldalon,  s  a  könyv  csak  ekkor  nyeri  el végső alakját, méretét. Könyvgyártáshoz szintén  nagyon  kedvező,  a  megszokott  A/5-s  és  B/5-ös  méretekhez  képest változatosságot   jelent,   hogy   „RO"   (rotációs)  megjelöléssel  tekercsnyomó  gépek  számára  is alkottak   szabványt,   amely   a  nyomóhengerek    szélességét    és    kerületét    figyelembe   vevő formátumokat tartalmaz. Az eddigiekből következik, hogy érdemes a választott nyomda lehetőségeit  is  figyelembe  venni  a könyvméret meghatározásakor. Regényekhez   amelyeket   folyamatosan   olvasunk   kisebb   méretű,  kézben  jól  tatható  méretet válasszunk,   míg  szakkönyvek  esetén  a  nagyobb méretek  is  használhatók,  hisz  általában  csak utánanézünk dolgoknak. Általában   itt   is   az   mondható,   hogy  a  méret  igazodjon  a  tartalomhoz,  annak  hangulatához.

1. 4.  Ellenõrzõ kérdések:
1. Milyen kiadványfajták vannak (felsorolni)?
2. Mit nevezünk könyvnek?
3. Milyen részekbõl áll a könyv?
4. Sorolja fel a fõszöveget megelõzõ járulékos részeket!
5. Sorolja fel a fõszöveget követõ járulékos részeket!
6. Mit nevezünk periodikumnak?
7. Mi a hasonlóság és a különbség az újság és a folyóirat között?
8. Mit nevezünk akcidens kiadványnak?
9. Jellemezze a prospektust!
10. Mit nevezünk tipográfiának?
11. Mi a lénia? Hol használják a léniákat?
12. Mit nevezünk deleaturnak?
13. Mit nevezünk levonatnak?

10. 3.  Ellenőrző kérdések

1. Mit tud a nyomdaipari nyomtatásról?
2. Csoportosítsa a nyomdaipari nyomtatási eljárásokat!
3. Milyen nyomdaipari nyomtatási eljárásokat ismer?
4. Jellemezze és szemléltesse a magasnyomtatási eljárást!
5. Jellemezze és szemléltesse a flexonyomtatási eljárást!
6. Jellemezze és szemléltesse a ofszetnyomtatási eljárást!
7. Jellemezze és szemléltesse a mélynyomtatási eljárást!
8. Jellemezze és szemléltesse a szitanyomtatási eljárást!
9. Milyen nyomtatótípusokat ismer, hogyan működnek?
10. Írjon a számítógépes nyomtatásról!
11. Mi a DPI?


 

Szakkifejezések

Ajánlás (dedikáció) - Rövid szöveg, amelyben a szerző művét tisztelete, megbecsülése vagy hálája jeléül valakinek ajánlja. Az ajánlást rendszerint a tartalomjegyzék után, a hetedik oldalra helyezzük.
Akcidens szedés - Kis terjedelmű, alkalmi nyomtatványok (pl. meghívók, plakátok) szedése és tördelése, amely a könyvek és folyóiratok szövegszedésével szemben kevésbé kötött, így nagyobb teret hagy a művészi fantáziának.
Antikva - A legelterjedtebb betűcsalád neve. Továbbá egy betűfajta - a latin ábécé állóbetűinek - neve.
Apparátus - A főszöveget követő járulékos részek elnevezése.
Appendix - - függelék.
Aranymetszés szabálya - Tipográfiai szabály, amely szerint az egész két részre osztásakor a kisebb rész úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb rész az egészhez. A : B = B : (A + B). Számokkal kifejezve: 3 : 5 = 5 : 8.
Bibliográfia (irodalomjegyzék) - Önállóan megjelent, a mű végén vagy jegyzetekben elhelyezett könyvészet, amelyben a szerző felsorolja a mű szempontjából releváns irodalmat. Az önállóan megjelent bibliográfiák gyűjtőkör szerint lehetnek nemzetiek vagy egyetemesek. A feldolgozott irodalmat tekintve lehetnek teljesek (vagy legalábbis célkitűzésük szerint teljesek) vagy válogatottak, általánosak (minden szakterületre kiterjedőek) vagy szakbibliográfiák (egy-egy tudományágat vagy tudományterületet feldolgozóak). A feldolgozott művek megjelenési időpontját tekintve lehetnek kurrensek (egyidejű anyagot feldolgozóak) vagy retrospektívek (tekintőek), továbbá csoportosíthatjuk a bibliográfiákat a feldolgozott dokumentumfajták, valamint a feldolgozás szintje szerint is. A bibliográfiákat rendezhetjük betűrendbe, szakrendbe vagy bizonyos tárgyszavak szerint.
Betűfokozat - A betűk törzsmérete (nagysága), amelyet pontban adunk meg. A pont a XIX. Században a francia F. Didot és a német H. Berthold által kidolgozott tipográfiai mértékegység. A leggyakrabban használt betűfokozatok a következők:
 

Nyolcad petit Negyed petit (non plus ultra) Negyed ciceró (brilliáns) Gyémánt (diamant) Gyöngy (perl, parisienne) Nonparel (nonpareille) Kolonel (colonel) Petit Borgisz Garmond (korpusz) Kisciceró (rajnai) Ciceró Mittel Tercia Másfél ciceró Text Két ciceró Két mittel Két tercia (kiskánon) Három ciceró (kánon) Két text (nagykánon) Három és fél ciceró Négy ciceró (konkordansz vagy misszále) Négy és fél ciceró (nagymisszále) Öt ciceró (szabon) Hat ciceró Hét ciceró Nyolc ciceró

1 pont 2 pont 3 pont 4 pont 5 pont 6 pont 7 pont 8 pont 9 pont 10 pont 11 pont 12 pont 14 pont 16 pont 18 pont 20 pont 24 pont 28 pont 32 pont 36 pont 40 pont 42 pont 48 pont 54 pont 60 pont 72 pont 84 pont 96 pont

Ciceró - Nyomdai mértékegység. A szedéstükör méretét, a léniák hosszát stb. gyakran ciceróban adják meg. - betűfokozat.
Címnegyedív (címnegyed) - A könyv első négy oldala, amely a szennycím-, sorozatcím- és címoldalt, valamint a copyrightoldalt tartalmazza. Röviden címnegyednek is nevezzük.
Címoldal - A címnegyed harmadik oldala, amely tartalmazza a könyv szerzőjét (szerkesztőjét, összeállítóját), a könyv főcímét, alcímét, többkötetes mű esetén a kötet számát, a kiadás számát, valamint a kiadó nevét és emblémáját, a megjelenés helyét és évszámát.
Copyright - A szerzői jog védelmére nemzetközileg használt kifejezés. A címnegyed negyedik oldalán - jelzés alatt utalunk arra, hogy kinek a birtokában van a kiadói jog.
Copyrightoldal - A címnegyed negyedik oldala, amely rendszerint a következőket tartalmazza: A szerkesztő, a lektor, a fordító neve, fordítás esetén a mű eredeti címe, a copyright szövege (innen az elnevezés) és támogatás esetén a támogatók neve. A copyrightoldal tartalmazhatja a kolofont is.
Dedikáció - - ajánlás.
Deleatur - Korrektúralevonaton használatos jel a törlés jelölésére.
Főszöveg (textus) - A könyv (időszaki kiadvány) lényegi része, amely a folyószövegből és a hozzá kapcsolódó jegyzetekből, táblázatokból és ábrákból áll. Nem tartoznak a főszöveghez a függelékben összegyűjtve közölt ábrák, táblák és mellékletek.
Függelék (appendix) - Egy könyvnek a főszöveget követő és azt tartalmilag kiegészítő része, amely statisztikai és egyéb táblázatokat, a főszövegben érintett rendeleteket, okleveleket, leveleket vagy más dokumentumokat tartalmaz. A függelék a járulékos részek egyike, tehát nem azonos a főszöveget követő járulékos részek egészével.
Időszaki kiadvány - Bizonyos időközökben, előre meg nem határozott ideig megjelenő nyomdatermék. Az időszaki kiadványok egymás után következő számokból, évfolyamokból, kötetekből, füzetekből vagy más folyamatos részegységekből állnak, rajtuk sorszámozás vagy keltezés szerepel. A sorozatoktól eltérően az időszaki kiadványok jellegben és tartalomban is hasonlítanak egymáshoz, valamint állandó, ismétlődő részegységeik (pl. rovataik) vannak. Az időszaki kiadványok fő formái a hírlap, a folyóirat és az úgynevezett nem folyóirat jellegű időszaki kiadványok.
Impresszum - Valamennyi nyomtatványon törvényben előírt, általában a kolofonban elhelyezett szöveg, amely a kiadásért és a szerkesztésért felelős személy nevét, a nyomtatványt előállító sokszorosító szerv nevét, telephelyét, felelős vezetőjét, a megrendelés sorszámát, valamint a gyártás idejét tartalmazza.
Imprimatúra - Az utolsó tördelt korrektúralevonaton, esetleg külön lapon adott nyomási utasítás, illetve engedély, amelyet az arra felhatalmazott személy kézjegyével és nyomható (imprimatur) megjegyzéssel, valamint dátummal lát el.
Illusztráció - A mű egészében, tehát a főszövegben vagy a járulékos részekben (külön táblán, mellékletben) elhelyezett művészi értékű kép, fénykép, rajz, festmény vagy egyéb grafikai ábrázolás. Tágabb értelemben illusztrációnak tekintjük a könyv valamennyi táblázatát, ábráját stb. is.
Irodalomjegyzék - A mű írása során felhasznált munkák jegyzéke.
ISBN - (International Standard Book Number) A könyvek nemzetközi azonosítószáma.
ISSN - (International Standard Serial Number) Az időszaki kiadványok és a sorozatok nemzetközi azonosítószáma.
Kapitälchen (kiskapitális) - A betűszemmel azonos mérető nagybetű. Fogalmak, nevek kiemelésére használatos. Nevek, mondatkezdő szavak első betűjét szedhetjük ilyenkor verzálból.
Kézirat - A szerzői, kiadói és nyomdai kézirat összefoglaló neve.
Klisé - cliché, nyomódúc összefoglaló neve mindenféle magasnyomtatásra alkalmas lemeznek. A reprodukálandó eredetitől függően lehet fototípiai ~ (vonalas, rajz és szöveg), autotípiai ~ (az árnyalatos képek reprodukálására). Klisét a fémlemezre átvitt kép (rajz) maratásával, fém-, illetve műanyag lemez elektronikus vésésével, valamint fotopolimer anyagok felhasználásával lehet készíteni.
Kolofon - Eredetileg zárósorok a középkori kézirat végén, amelyek a könyv legfontosabb adatait (a nyomdász nava, a nyomtatás időpontja és helye stb.) tartalmazták. Mai értelemben a kolofon az a záradék, amely a kiadvány kiadására és előállítására vonatkozó lényeges adatokat (felelős kiadó, felelős szerkesztő, műszaki szerkesztő, nyomda és annak vezetője stb.) tartalmazza. A kolofon a könyv utolsó lapján, esetleg a címnegyed negyedik, azaz copyrightoldalán helyezhető el. Ma már általában az impresszum adatait is a kolofonban közöljük.
Kolofonoldal - A könyv utolsó lapjának egyik oldala (rektó vagy verzó), amelyen a kolofont elhelyeztük.
Korrektúra - 1. A szedésről javítás céljából készített, majd szabványos jelekkel kijavított levonat. 2. A szedési hibák kijavítása. 3. Szerzői korrektúra esetén az egyébként helyesen szedett szöveg megváltoztatása.
Korrektúrajelek - A nyomóforma előállításakor egy-egy részfolyamat befejeztével levonatot kell készíteni. A levonaton jelölni kell a nyomóforma hibáit, hogy azok a következő művelet végzése előtt kijavíthatók legyenek. A korrektor által jelölt hibák pontosan a ~kel javíthatók. A jelölések az MSZ 3491-71 Korrektúrajelek és alkalmazásuk című szabványban vannak rögzítve.
Kronológia - Időrendi adattár.
Kurrens - Kisbetű.
Kurzív - A betűtípus dőlt fajtája.
Lénia - A táblázatok szedéséhez, élőfejekhez stb. használatos vonal, amelynek vastagságát tipográfiai pontban adják meg (egypontos finom, egypontos fekete, szaggatott, pontozott, félkövér, kövér stb.).
Leporelló - Vastag kartonlapokból készült, harmonikaszerűen szétnyitható képeskönyv, gyermekkönyv.
Levonat - Az a nyomat, amely a kész kizárt és kikötött szedésről készül korrigálás céljára.
Nemnyomó elemek - A nyomóforma mindazon részei, amelyek nem festékeződvén, a nyomóhordozót eredeti állapotában hagyják (betűváll, űrtöltő):
- magasnyomtatásnál a nyomófelületnél alacsonyabbak;
- mélynyomtatásnál a rákel (festéklehúzó kés) biztosítja, hogy ne festékeződjenek;
- ofszetnyomtatásnál a hidrofillé kezelt nyomóforma felülete biztosítja a festékmentes felületet.
Marginális - A szedéstükrön kívül, az oldalak margóján elhelyezett cím vagy magyarázó jegyzet, megjegyzés.
Metodika - Az alkalmazott eljárások, technikák bemutatása.
Metodológia - A kutatás módszertana, azaz az alkalmazott módszerek elméleti szintű tárgyalása.
Mutató (index) - Tudományos művek, szakkönyvek, tankönyvek egyik járulékos része. A betűrendes szójegyzék neve, amely megkönnyíti az anyagban való eligazodást. A mutató típusai a névmutató, a tárgymutató, a földrajzi mutató és az évmutató.
Pagina (oldal) - A könyv lapjainak egyik felülete, lehet homlokoldal (rektó) vagy hátoldal (verzó). A könyv terjedelmének alapegysége. Paginázás = oldalszámozás.
Periodikum - - időszaki kiadvány.
Revízió - A nyomtatás előtti utolsó ellenőrzés: az imprimatúrában jelölt javítások végrehajtásának és a kilövés helyességének megállapítása.
Sorozatcímoldal - A címnegyed második oldala, amely a sorozatcímet, ha van, az alsorozatcímet, a sorozatszámot és a sorozatszerkesztők nevét, esetleg a sorozatban megjelent kötetek címét és sorszámát tartalmazza.
Szedés - Régen kézzel (kézi szedés) vagy géppel (gépi szedés) végzett szedőtermi tevékenység, amelynek végterméke az ólom szedésforma volt. A kézi, illetve a gépi szedést a fényszedés váltotta föl. A számítógépes szedésen a kiadói kézirat számítógépbe történő beírását értjük.
Szedéstükör - A könyv oldalaira megállapított szedési felület, amelynek magasságát és szélességét ciceróban adjuk meg. Az élőfej a szedéstükrön belül, míg az oldalszámok azon kívül vannak. Széljegyzetek, kifutó képek is kerülhetnek a szedéstükrön kívülre.
Szennycím - Szűkebb értelemben a címnegyed eldő oldalán található cím, amely nem feltétlenül azonos a főcímmel (pl. annak rövidítése). Tágabb értelemben minden olyan cím (pl. fejezetcím), amely különálló oldalra, azaz szennycímoldalra kerül.
Szennycímoldal - Szűkebb értelemben a címnegyed első oldala, amely a szennycímet tartalmazza. Tágabb értelemben olyan különálló oldal, amely kötetcímet vagy fejezetcímet tartalmaz.
Textus - - főszöveg.
Tipográfia - 1. Nyomdászat. 2. Nyomdai úton sokszorosított közlés, gondolatrögzítés. Technikáját a szedés koronként elfogadott szabályai és elvei határozzák meg. 3. Régebben könyvnyomtató műhely. 4. Nyomtatványok szöveg- és képanyagának elrendezése, ennek megtervezése, teljes kialakítása (tipografizálás). 5. A könyv tervezésében és szedésében alkalmazott eszközök összessége.
Tipometria - A szedésben használt egységes méretrendszer. Alapegysége a tipográfiai pont, amely a Didot-rendszerben a méter 2660-ad része (1 mm = 2,66 pont; 1 tipográfiai pont = 0,376 mm). Az Angliában használt mértékegység a pica.
Vakanyag - --nemnyomó elemek
Vákát oldal - Nyomtalanul, üresen hagyott oldal a könyvben.
Verzál - Nagybetű.
Vésés - Valamilyen felület megmunkálása nyomóelemek kialakítása, vagy hibák megszüntetése céljából. Manuális úton: acélmetszet, rézmetszet, pluszkorrektúra. Géppel: elektronikus vésés.


 

Ajánlott irodalom

Gyurgyák János: Szerkesztők és szerzők kézikönyve
 Osiris Kiadó, Budapest, 1997
Duklai József–Garai Péter: Ismerkedés a nyomdászattal
 Nyomdász Kiadó, Budapest, 1996
Dr. Kassay Árpád: Tipográfia a gyakorlatban
 PRINTinfo, Budapest, 1999
Bakk Gyuláné: Számítógéppel az iratok birodalmában
 Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998
Szántó Tibor: A tipográfia nyelve
 http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/kepzomuv
Dr. Gara Miklós: Nyomdaipari ABC
 Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987
www.karinthy.hu/~NIKITA/szedes/Bevezet.htm

4. a.) Melyek a tipográfia alapfogalmai?

A tipográfiai tervezés ipari formatervező tevékenység; a nyomtatás útján előállított kiadványok művészi megformálására törekvő tervezőmunka. A tipográfiai elemek megválasztása nagymértékben befolyásolja a kiadvány olvashatóságát, figyelemfelkeltő jellegét. A tipográfiai feladatok közé tartozik többek között a célnak legjobban megfelelő betűtípus kiválasztása, a szóközök, a sorközök, a bekezdések közeinek meghatározása, a bekezdések igazításának az adott célnak legjobban megfelelő megválasztása.
A tipográfia eszközeit használjuk arra, hogy az olvasó figyelmét mondanivalónk lényegére koncentráljuk. Megértessük és elmélyítsük a fontosnak tartott kulcsszavakat. Közvetítsük minél jobban az általunk kifejteni kívánt mondanivaló szerkezetét, elemeit. Ehhez grafikai, tipográfiai elemeket használhatunk. A szerkesztés eszköztárában számos lehetőséget találunk mondanivalónk tagolására, tartalmi és feldolgozhatósági szempontból egyaránt. Ugyanitt kell keresgélnünk eszközök után, ha a tagoltság mellett az egyes részek összetartozását, az egész dokumentum egységét szeretnénk megőrizni és kifejezni.
A tipográfia alapvető céljai:

• Felkelti a figyelmet
• Értéket ad
• Javítja az olvashatóságot
• Egyszerűsít
• Kiemeli a fontos részeket
• Rendszerez
• Egységet teremt
• Részekre tagol

A tipográfiai tervezést befolyásoló tényezők: a mű jellege, a mű funkciója, a kiadvány alakja
A tipográfia építőelemei

• betű (típus, méret, kiemelések, egalizálás, ligatúra);
• sor (középre, tompán, ill. sorkizártan szedett, szóköz);
• szövegtömb (szóközök, behúzáskimenet, sorközök, soregyen);
• sorcsoport (aszimmetrikus/szimmetrikus, lipcsei soresés, típus);
• díszítőelem (leggyakoribb a lénia);
• illusztráció (művészi, fotóillusztráció, grafikai alkotás, műszaki ábra).

---

Szedéstükör

A szedéstükör megtervezése annak a meghatározása, hogy két szemben lévő oldalon hol helyezkedik el a szöveg, ami négy elméleti vonal, a belső, a külső, felső és alsó margók között található. A szedéstükör mérete, alakja valamint a lap síkján való elhelyezéséből adódó margók hordozzák azoknak az arányoknak egyik legfontosabb csoportját, amelyek a kiadvány tipográfiai képét meghatározzák. Ebből kifolyólag nagyon fontos a szedéstükör megfelelő meghatározása.
Oldal méretezések
A/0 – nyomdászati alapív, 849*1189 mm
B/0 – nyomdászati alapív, 1000*1414 mm
Ezekből felezéssel következnek a kisebb méretek. Pl. A/4-es lap: 210*297 mm, A/5-ös lap: 148*210, B/4-es lap: 250*353 mm, B/5-ös lap: 176*250
(Méretezés néha inch-ben [angol hüvelyk] történik, 1 inch = 2,54 cm)
A lap lehet álló, vagy fekvő – a fekvő oldalas többlapos kiadvány nehezen kezelhető.
Margók
Többoldalas dokumentumnál külső és belső, egyoldalasnál bal és jobb margóról beszélhetünk. A margók méretezésére vonatkozó szabályok:

• A felső margó nagyobb az alsónál, az alsó margó a legszélesebb
• A belső margó mérete a kiadvány vastagságától, szerkezetétől függ, a kinyitott oldalpár olvasható legyen.
• A külső margó helyet biztosít a kiadványt tartó hüvelykujjnak
• A 4 margó aránya az oldalon belüli keretben lévő szövegre is érvényes.

---

Tipográfiai elemek és fogalmak

Hasábok
Más nevén kolumna. A szedéstükör két vagy több függőleges részre tagolása. Több hasábot akkor érdemes készíteni, ha a kiadvány jellege azt indokolja, vagy sok ábrát kell elhelyezni. A szedés során szimmetrikus és aszimmetrikus hasábelrendezés is alkalmazható, csak arra kell törekedni, hogy a forma megfeleljen, illeszkedjen az adott munkához.
Cél: könnyebb olvashatóság, illusztrációk behelyezése. Ideális sorhosszúság: 60-70 karakter, minimum 30 karakter. Rövid sorok sok elválasztást eredményeznek – csúnya és nehezen olvasható. Hasábok közé tehető vonal, végére záróvonal.
Élőfej
A nem összefűzött kiadványnál fontos, a lapok kieshetnek, elkeveredhetnek. Tartalmazhatja: oldalszám, kiadvány neve, dátum, rovat… Általában az egész lap szélességét elfoglalja.
Szóköz
Szóköz optimális mérete a betűmagasság harmada. Túl nagy szóköz csúnya, túl kicsi értelmezhetetlenné teszi a szavakat. Az egymás alatti szóközök csatornákat képeznek, el kell kerülni.

Sortávolság

Az alap (olvasható) sortávolság a betűméret 110%-a, tehát a sorok közt a betűméret tizede van. A sorritkítás alkalmazható kiemelésnek – a szöveg ritkítással olvashatóbbá tehető.

Oldalszámozás (pagina)
A szöveggel egyező, vagy 1-2 ponttal kisebb méretben legyen. Lehet alul vagy felül. Szembe néző oldalaknál a külső margókhoz igazodjon, egyoldalasnál lehet középen.
Elválasztás
Új sorba ne kerüljön a szó 1, 2 betűje; a sor végén ne maradjon 1, 2 betű, főleg ha két keskeny betű van. Összetett szavakat lehetőleg alkotóelemeiknél kell elválasztani. 3-4 elválasztójel ne legyen egymás alatt. Első és második gondolatjel ne kerüljön sor elejére.
Behúzás
Bekezdések első sorában szerepel. Szélessége 1 vagy 2 betűmagasságnyi legyen. A kimenetsor (bekezdés utolsó sora) hossza és a maradék üres rész is legyen nagyobb a behúzásnál.
Kiemelések
Az azonos típusba tartozó betűk változatai (kurzív, félkövér, álló, keskeny,…) alkotják a betűcsaládot.
Kurzív vagy Italic kiemelés. Nem haladhatja meg a 75 fokot a dőlés szöge.
Kövér, félkövér, bold vagy fett kiemelés. A betű vonalvastagságának növelése.
Keskenyített (ritkán alkalmazott) kiemelés.
Kiskapitális kiemelés.
Egyéb kiemelések: Üres betűk, árnyékolt betűk, 3D kiemelés (ld. Word szövegszerkesztő)
Ligatúrák
Bizonyos betűpárok egységes jelként szerepelnek – szebb íráskép. A karakterkapcsolatok egy egységként szerepelnek, a kiadványszerkesztők felismerik ha használni kell őket – bonyolult dolog, csak a legprofibb kiadványszerkesztők képesek kezelni. Példák:

	Az fi betűkapcsolat ligatúra nélkül és ligatúraként egy elemként.
	Az ff betűkapcsolat ligatúra nélkül és ligatúraként egy elemként.

Egalizálás
Nagybetűk használata esetén a szövegkép szétesővé válhat a betűk közötti űr egyenetlensége miatt. A betűközök (automatikus vagy szerkesztett) elrendezése az egalizálás. Példák:
AV, LT - normál szöveg
AV, LT - egalizált szöveg, a betűk közé nem lehet függőleges elválasztóvonalat húzni
(nem csak betűköz csökkentés, hanem növelés is lehet az egalizálás – pl. HI között).
Wordben alkalmazható a "kerning" ("Betűpárok alávágása").
Kiemelten fontos a szerepe nagy betűfokozatok szedésénél, illetve kiemelt szerepű soroknál illetve szövegeknél. (Könyv v. brossúra címfelirat, plakát címe szövege stb.)
Iniciálé

Funkciója: szövegkezdet kiemelése, szövegmező élénkítése, dekorálás. A szöveg betűinél 2-5-ször nagyobb kiemelt kezdőbetű. Alkalmazási szabályok:
Az iniciálé stílusa legyen összhangban a dokumentum betűivel.
Két sor magasságú iniciálé lehet egy sorban az első sorral, a magasabbat bele kell tördelni a szövegbe.

Az iniciálé alapvonala a mellette lévő sor alsó vonalával essen egybe¹, felső határa az első sor felső határával egy vonalban, vagy felette lehet². Szélessége a hasáb szélességének negyedénél ne legyen nagyobb. Bal széle a szöveg bal szélénél ne legyen beljebb³.
Összetett betűk, számok, írásjelek ne legyenek iniciálék.

http://oszkdk.oszk.hu/