2016. július 7., csütörtök

Vidéken az élet

Vidéken az élet más volt, békés nyugalomban teltek a hétköznapok, különösen igaz volt ez télen, amikor hideg volt kint és fújta a havat a szél. Benn a spór blattja tűzpirosán izzott a konyhában, mi gyerekek tengerit morzsoltunk nagymamával, vagy diót törtünk nagyapával, akik közben érdekes történetekkel kápráztattak el kicsiket és nagyokat. Édesapám fát vágott kint a fáskamrában, édesanyám főzött a spóron, a lerben sült a finom tök, a spór alatt lustálkodott a macska, az udvaron csaholt a kutya. Amikor néha néha hazamegyek, látom a kicsiny szabolcsi falu semmit sem változott az évek során, mintha megállt volna az idő kereke. Az udvaron virágok termelik a nektárt, a kertben takaros gyümölcsfák pompáznak. Csend és nyugalom honol, ráérősen mozognak az emberek, nincs stressz, nincs feszültség, ha felkel a nap, felkel a parasztember is, és ha lenyugszik, akkor a parasztember is megpihen. A régi vályogházikó apró ablakaival ismerős emlékeket idéz a hazalátogató emberben. Hajlamosak vagyunk elfelejteni honnan indultunk, ha egy kicsit jobban megy a sorunk, pedig szüléink nem így neveltek bennünket. Valamikor hajdanán, mikor még az utcán köszönt egymásnak ismerős és ismeretlen is egyaránt, akkoriban éltem én pulyaként ebben a kis faluban. Vasárnap reggel elgereblyéltük az utcát, elsepertük az udvart, mert ez a feladat a pulyának volt kiadva, mint ahogy a jószágnak enni adni. A kilenc órai misére mentünk elegánsan tisztán, pedig csak gémeskút volt, lavór és szappan. Ha a feszületnél nem álltái meg keresztet vetni, az első ember nyakon vágott érte, aki arra jött, pedig nem is ismertétek egymást. Kötelességre és munkára nevelték a pulyákat apró koruktól. Ha jött a nyári szünet, mentünk a tsz-be kapálni, ha jött a tél, mentünk erdőt ritkítani vagy fát vágni. Sosem unatkoztunk, kész csoda, hogy életben maradtunk, amennyi veszélynek ki voltunk téve. Nem volt csap, a gémeskútból főztünk, és az utca végéről hoztuk a kerekes kútról az ivóvizet. Munka közben játszottunk, nem nagyon unatkoztunk.
Hajnal négykor indultunk a szőlőbe kapálni, mert akkor még nincs meleg. Akinek nem csillogott a kapája, azt megszólták a faluban. Amíg fiatalok és gyengék voltunk, addig a kanálisra jártunk forgatni, ősszel az akácerdőbe gombászni. Állandóan sebek voltak rajtunk, a lábunkon, a fejünkön, a kezünkön, nem fertőtlenítette senki, nem kötötte be senki, túléltük. Ha egyik gyerek verekedett a másikkal, a szülők szétválasztották őket, és ki-ki a sajátját még otthon is jól elverte, nem a szülők vesztek össze miattuk. A zsíros kenyér, a zsírban pirított kenyér, a hagyma és a szalonna mindennapi étel volt. Az ételek zsírosak voltak, fűszeresek, nap mint nap tartalmazták az egészségre káros dózis többszörösét, de mivel mi nem tudtuk, ezért túléltük. A forralt tejhez cikóriakávét öntöttek, de az több volt, minta tej. Mosatlanulettüka gyümölcsöt a fáról. Ha leesett a kenyér, meg kellett enni, nem volt szabad kidobni a papát, mert a kenyeret papának hívták. Az utca volt a focipálya, kótya volt a labda. Háborúsdit játszottunk fapisztolyokkal, indiánok és cowboyok között dúlt a véresen komoly harc. Az iskolában, ha egy tanár nyakon vágott, sunyítottunk, nehogy otthon megtudják a szülők, mert akkor még kapunk otthon is. Hálás vagyok a pofonokért, a nyakasokért, a körmösökért, mert így lett ember belőlem. Nádtető volt a házunkon, sárból volt tapasztva a fal, a plafonon a gerendák látszottak, a lábunk alatt sárral volt felmosva a döngölt föld. A padláson 3 forintos könyvek voltak, mind elolvastuk, kívülről tudtuk a bibliát, mert annyit olvastunk fel nagymamának a tornácon. Ha berepültek a legyek, édesapám vágott egy-egy akácágat mindenkinek, és azzal kergettük ki őket, körbe-körbe rohangálva az asztal körül a szüléinkkel, persze mi gyerekek ezt nagyon élveztük, s közben a legyek kiiszkoltak az udvarra. Ha a cipőt kinőttem, kivágták az orrát, inget-
gatyát sosem vettek nekem, mindig valakiét hordtam. Kabátom, kesztyűm sose volt, illetve 18 éves koromban kaptam először. Az emberek nem voltak irigyek, mert mindenkinek ugyanannyija volt. Ha kért valaki egy kanál zsírt kölcsön, biztos megadta, mert a becsületükre kényesek voltak az emberek. Ha néha birkóztunk is egyet, nem tartottunk haragot. Nem beszélhettünk csúnyán, mert akkor édesapám lekavart egy akkorát, hogy zúgott a fejem tőle. Ha a szomszéd reggelit csinált a gyerekeinek, minden gyerek bejött, megkérdezte az egyik kis maszatos pulyától - miután megtörölte az orrát - te ki fia vagy? Kiderült, a szomszéd utcáról került ide. Megtörölte az arcát, kezet kellett mosni a lavórban, és kapott ő is egy szelet pirítóst, majd hazaküldte, mert a szülei nem tudták, hol lehet. Senki sem beszélt vissza a felnőtteknek, amit a másik anyukája mondott, olyan volt mintha a mienk mondta volna. Ha a szomszédban tengerit törtek, beálltunk mi is segíteni. Munkára voltunk nevelve. Nem voltak játékaink, de volt fantáziánk, nem volt zsebpénzünk, de megvolt mindenünk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűn, a jó, a felelősség, becsület, munka. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amely előtt a mostani fiatalok értetlenül állnak. Felnőttünk és a pulya batyuja megtelt minden jóval, amit a szülői szeretet csak bele tudott tenni. Minden évben vágtunk disznót, és mindig karácsonyra. Hideg is volt, korán is volt, sötét is volt, nem sok kedve volt felkelni a gyerekeknek, de nagyúr a szükség. Meggémberedett a kezem a hidegben, míg megkapargattuk a disznó bőrét, hiába volt meleg a víz, egy pillanat alatt kihűlt. Édesapám mondta, hogy az ötvenes években úgy kellett szúrni, hogy senki meg ne hallja, a nyolcvanas években meg úgy, hogy azt higgyék a szomszédok, kettőt öltünk, hadd egye a szomszédod az irigység. Előtte ittunk egy kupica pálinkát szíverősítőnek, közben ittunk egy kupicával, hogy ne fázzunk, aztán inni illik a gazda egészségére is, és ez így ment egész nap, amíg be nem sóztunk mindent, talán még egymást is. Adisznóól előtt lefagyott a hó, csúszott a jég a hó alatt, de a fogóknak is annyira, mint a disznónak. Agazda bement az ólba, megsimogatta a jószágot, könnyes szemmel adott neki egy marék tengerit, aztán bement a házba, mert nem bírta végignézni a szúrást. Nagy keservesen kihozták a szegény párát az ól elé, majd két markos legény, aki a pálinkától már elég erős volt és bátor, hurkot tett a hátsó labara, és villámgyorsan fel is fordította, míg elől a böllér, akinek a leghigénikusabb helyen a gumicsizmája szárában rejtőzött addig a kés, egy elegánsnak éppen nem nevezhető mozdulattal kibillentette az állatot, hogy megfelelő testhelyzetbe kerüljön. Ez így elmondva lett volna a forgatókönyv, de a disznó mindig felülírta, talán mert nem ismertettük vele a tervet. Szóval, amikor kihúzták a hátsó lábait, az könnyen csúszott ki alóla, de amikor már azt hittük, jól áll, akkor rúgott egy akkora menkő nagyot hátra, hogy a két 110 kilós ember mint a pingponglabda repültek egyenesen az ólig, a másik pofont az ól oldala adta nekik. Ilyenkor már jobb, ha a falu papja vagy gyerek nem volt a közelben, mert a választékos beszéd inkább ízes lett, mint a bukta. A böllér hátranézett, hátul senki. Hát ti meg mit ültök ott, még nem végeztünk. Senki sem értékelte a humorát. Újra nekiestek, és vitát nem tűrve a böllér sebészeleganciával megtette, amiért felkelt, de mivel nem rögtön lehelte ki a lelkét, megadta neki a kegyelemdöfést. Ennek azért volt némi hangja, amiből tényleg arra következtettek a szomszédok, hogy ezek bizony kettőt öltek. Én voltam a legfiatalabb, így én tartottam a tálat, amibe folyt a vér. Persze minden kulimunkát rám sóztak, ők meg bementek inni egy kis pálinkát a nagy izgalomra. "Takard be szalmával, meg ne fázzon!" - mondta a böllér, és én annak rendje és módja szerint be is takartam. Akkoriban nem volt gázpalack, csak úgy parasztosan szalmával perzseltünk. Hajnalban hozattak fel velem elegendő szalmát, amit a disznóól elé raktam le, még mondta is a böllér, nincs hely, ahol megöljük a disznót. Nagyon fáztam, így én is bementem a
nyári konyhába, a többiekhez, ahol már jó volt a hangulat, mesélte a böllér, hogy a két hátsó fogóember elrepült mint a darumadár, amikor hátrarúgott a disznó, és göndöröket nevettek.
Na, emberek fogjunk hozzá a perzseléshez, mert menten este lesz. Én még benn maradtam inni egy kis forró teát, meg fokhagymás pirítóst enni, de a nagydumájú legények kimentek perzselni. A böllér meggyújtotta a szalmát, piszkálta a villával, de a szalma egy pillanat alatt leégett, a disznó meg sehol. Na, ezek elkezdték keresni, egyik a kasba, a másik szinbe, a harmadik a csűrbe, a gazda a disznóólba bújt befele és szólítgatta a kucukát, de az nem felelt. Kimentem, egyik kezemben a forró teával, a másikban a fokhagymás pirítóssal, és valami nem tetszett nekem, nem értettem mit rohangálnak ezek. A böllér cifrát káromkodott és dühösen vágta bele a villát - amin eddig támaszkodott, mint egy számadó juhász doIgavégeztével - a másik szalmakupacba, igen ám, de a villa azzal a lendülettel ki is ugrott belőle. Hátratolta a kalapját és vakargatni kezdte a kopasz búbját, olyankor mindig földhöz csapta a kalapot - most is ez történt -, hát a disznó ott volt a szalmakupac alatt, ahogy én betakargattam, de a pálinkás elithadosztály a másikat gyújtotta meg. Mint mindig, most is engem hoztak ki hibásnak a dologban. Mehettem a csűrbe megint szalmáért.
Azon a télen gyönyörű hóeséssel köszöntött ránk a szeretet ünnepe, a házakat fehér lepel borította, a fák ágai csillogtak a fehér hótól, mint tavasszal amikor virágba borul a kert. A favágás hétköznapi feladat volt minden családban, a szegény embernek a balta télen az életben maradást jelentette. Nem is volt olyan, akinek ne lett volna baltája. Reggelre mindig kialudt a tűz a kemencében, de ez a reggel más volt, mint a többi, mert a szomszéd reggel fát akart vágni - szokás szerint -, igen ám, de sehol sem találta a baltáját. Mivel télen ez a legértékesebb dolog a világon, arra gondolt, valaki ellophatta az éjszaka. Egész nap azon járt az esze, ki lehetett a tolvaj. Csakhamar ki is találta, hogy a szomszéd lehetett a bűnös. Szúrós tekintettel kémlelte a szomszéd minden lépését, látta amint fát visz be a házába, amit biztosan a lopott baltával hasogatott fel. Nem látott a kezében baltát, ez gyanús - gondolta, - elrejti, hogy ne lássam, hogy az enyémet használja a sunyi tolvaj. Milyen peckesen kimérten járkál az udvarán, most már biztos, hogy ő a tolvaj! Odalépett a kerítéshez és átköszönt: - Adjon Isten jó reggelt! Figyelte a szomszéd arckifejezését, aki zavartan, kissé szégyenlősen fogadta a köszönést: "Fogadj Isten". Gyanús, miért nem néz a szemembe, miért kerüli a beszélgetést. Mert ellopta a baltámat. A ház ajtaja előtt suttogva beszélt feleségével, biztosan arról, hogy ellopta a baltámat - gondolta. Aszomszéd minden gesztusa, szava, cselekedete azt sugallta, ő a tolvaj. Szólni kellene a rendőrnek, az ilyet fel kellene akasztani, aki ellopja a szegény ember tulajdonát. Egész nap morogva járt-kelt az udvaron a gazda, apró gallyakat gyűjtött, hogy tudjon fűteni, ha már ellopta az a bitang a baltáját. Fertályóra múlva, ahogy a kert végében tördelte a csutkaszárat meg a napraforgókóróját, egyszer csak az almafa tövénél megpillantotta a keresett szerszámot, és rögtön belehasított a felismerés, tegnap itt vágott vele le egy száraz ágat az almafáról. Boldogan ment fel a házhoz, a feleségének elújságolni, hogy hol felejtette a baltát. Aznap nem sokat beszéltek az asszonnyal, irult-pirult a gazda, bort hozott a pincéből, és odahívta a szomszédot a kerítéshez, megkínálta egy kis borral, zavartan mondta, biztos elfáradt kend a favágásban. Amíg itták a finom vörösbort, nézte a szomszéd tekintetét, gesztusait, viselkedését, és semmi jelét nem látta már annak, ami egy tolvajra emlékeztetné.
Na de legyen elég mára ennyi, majd máskor is mesélek nektek, ha érdekelnek a történeteim...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése