Visszaemlékezés részlet (http://mek.niif.hu/12000/12044/12044.pdf) Dr.Balla István Személyes történelem című munkájából. - Apám egyik öccse Dezső volt, aki
itt van eltemetve a nyíregyházi temetőben . Szintén gyógyszerész volt, és
szerencsétlenre forduló életében öngyilkos lett. Dezső bácsi, amikor Pesten, talán
közelebbről a Margitszigeten, mint
gyógyszerész – privizor
– dolgozott,megismerkedett egy
Horvátországbeli leánnyal, akit feleségül is vett és e házasságból egy leánygyermekük született. A
házasság azonban nem sikerült, elváltak, s az asszony leányával együtt visszaköltözött
valahová Horvátországba. (Azóta senki sem tud
Róluk. Gyermekkorom kedves emlékei közé
tartozik, amikor Técsőről, Dezső bácsitól egy apró gyümölcsű, de kitűnő ízű alma
küldemény érkezett. Ilyen küldemények elég rendszeresen érkeztek a gyerekek nem kis
örömére, ugyanis akkor még nem volt itt Szabolcsban olyan általános az
almatermelés, mint napjainkban.
Dezső bácsi, míg
a szeme nem
kezdett romlani, vadászember volt, a
családi képek között őrzöm fényképét, amikor medve vadászatról jön haza szekéren. Majd
Dezső bácsi önálló, saját patikával rendelkező patikus lett Demecserben. Erősen romolván
a szeme világa, mivel a patika jövedelme nem engedte meg, hogy
olyan alkalmazottat fogadjon,
aki felelősséggel vezetheti
a patikát –
lévén akkor a gyógyszerek zömének
elkészítése a patikus kötelessége – félő volt, hogy valami szakmai tévedés végzetes
következményekkel járhat. Ezért úgy gondolta, de mások is ezt tanácsolták neki, ha eladja a
patikáját, annak vételárát a bankba téve annak kamataiból,– mint magános ember – gond
nélkül tud megélni. Így is történt. De az I. Világháborút követő infláció a pénz teljes
elértéktelenedését hozta maga után, és szegény Dezső bácsi megélhetése problematikus lett.
Édesanyám, az őt jellemző szeretettel, számos alkalommal mondta neki: „Dezső, soha ne
legyen gondod a mindennapokra, mert itt mindig terített asztal
vár!” Sem nagyfokú
szemgyengesége, sem büszkesége
ezt nem engedte
meg,s
önkezével, magát megmérgezve
halt meg 1921-ben.
Halála előtt néhány
vasárnap ott ebédelt minálunk, majd az egész
délutánt velünk töltötte. Kedvesen emlékszem ezekre az órákra. Többek között sakkozni is
ő tanított meg. Mint minden Sztempák, és
erre bizonyára még
többször ki fogok
térni, az átlagon felüli tehetség volt, de az átlagon
felüli szerencsétlen sorsú is. Erre csak egy példa. Az első háborút követő
esztendők igen nehezek voltak a gyermekes szülők számára, így természetesen
nekünk is. Csalánból
készült a ruhaszövet,
a levetett ruha
után nem győztünk vakarózni.
Papír alapanyagú volt a cipő,
ami sok lábfagyást
eredményezett. Egyik korabeli kezelési mód volt a friss nyerskáposzta
levél rátevése a fagyott, duzzadt, fájós lábfejre. bácsinak, aki a báró Korányi Frigyes testvére
volt, és itt volt a régi Bessenyei téren a patikája…
Amikor ezt Dezső bácsi
megtudta, elment valamelyik patikus ismerőséhez és egy szürke színű, nem
kellemetlen szagú kenőccsel tért vissza. Befogta ugyan az ágyneműt, de
két-három kezelés után a fagyás nyomtalanul eltűnt. Amikor Anyám arra kérte, hogy
írja le a csodálatos gyógyszer receptjét, azt felelte, hogy „ ez az én titkom, de bármikor, ha
kell, csak szóljatok, és nektek elkészítem..” Magával vitte sírjába a titkát.
(Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a Korányi-féle kámforkrém – igen hasonlít összetételben az Opodeldokhoz
– vagyont hozott az öreg Korányi Imre számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése