Gyerekkoromban sokat barangoltunk a környező erdőn és a mezőn, ismertünk minden rejtett zugot. Sokat jártam a természetet itt szabad vagyok mint a könnyű röptű madár. Hajnal 4-kor keltünk akkor még nem volt meleg, kimentünk a szőlőbe kapálni vagy a Koldbárdra a tengeribe. Hét órakor volt egy gyors früstök és egy óráig nem volt megállás. Itt az ember tücsök ciripelésre hajtja álomra a fejét és madárcsicsergésre ébred. A nagy melegben háromig pihenő volt, akkor ismerkedtünk a természettel. Édesapám azt mondta ne csak nézz láss is, vedd észre a természet rejtett szépségét, csak hallgass, mert felesleges ide a sok beszéd és tárd ki a szíved, és figyeld ahogy ébred a természet, sok sok új élet fakad, és üde csókja reményt önt szívünkbe. Az erdő csendje nem a hangok hiánya, hanem az élet háttérzaja, apró nesz, lágy suhogás erős kopogás sejtelmes suttogás és sok sok madárhang, végtelen kavalkádja. Amikor legszebb nászruháját felölti az erdő, megtelik madárhanggal a sűrű lombkorona, a természet sok millió kis hangból megszövi láthatatlan fátylát, ez az erdő zenéje. A fák az ég felé törnek mint a katedrálisok, eső után az akácerdő olyan illatot áraszt, amit nem lehet szavakba önteni, Isten óriási szivárvánnyal koronázza meg a világot, a virtuóz pacsirta végtelen hosszú zsoltárral köszönti az égi tüneményt. Árnyak, hangok fények illatok, talán ilyen volt a paradicsom? A vén erdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, ha felébrednek az énekesmadarak. Csatlakoznak a koncerthez a rét muzsikusai a szöcskék és a tücskök is. A hajnali nap első erőtlen sugarai csókot lehelnek a világra, a madarak kitárják gémberedett szárnyaikat, ahogy ébred a természet, minden madár előbújik, szeretne részese lenni ennek a szimfóniának. A felkelő nap sugarainak gyöngéd melegsége beragyogja az erdőt, nagyot nyújtóznak a fák, majd ásítanak egyet és a mókusok újra kezdik a futkározást a lombok között. Idővel rá fogsz jönni, micsoda hatalmas, felülmúlhatatlan élmény az erdő, nem beszél, de meghálálja gondoskodó bizalmadat: új hajtást hoz, tündököl, neked. A leveleket lapozgatja unottan a szél, lágyan megfésüli az erdő fáit, megáldja a fészkeket, megszárítja a madarak tollát, az ijedt őzek hátát, a csillagszemű nyulak bundáját. Lassan felébred a természet, a ragyogó napsugár átmelegíti az erdő lakóit. Reggelre pókhálók szövik be a fákat. Hajnalban a vadvirágok illata úgy árad szét az erdőben, mint a pásztortüzek füstje a szélben. A hajnali pára belepi a leveleket, de a ragyogó nap fénye bevilágít a lombok közé, mint a csillagok fénylenek a harmatcseppek. Lenyűgöző látvány, a magas fűben fácánok foglyok őrzik fészküket, a vizes területen gólyák daruk keresnek eleséget kicsinyeiknek, a tilosban őzek legelnek, a barázdákban falánk pockok lopják serényen a magvakat, kackiásan szemléli egy darabig a prédát a szigorú csősz az egerészölyv egy oszlopról, majd lecsap, nincs kegyelem a zsiványoknak. A korhadt fán serénykedik a fakopáncs, sűrű erdő rejtekében vakaródzik egy ünő, a csenderesben áthalad egy vaddisznó csürhe, váratlanul szarvas bőgése zengi be az erdőt, minden állat megriad, a tisztáson bogarásznak a varjak, felettük a kíváncsi héja köröz, a bokor mélyén ijedt kisnyulak hűsölnek, a kakukk hosszú életet jósol valakinek, a szemtelen kék szárnyú szajkó éles hangjával elárulja az erdő lakóinak hogy megérkeztem. Az erdő lakói suttogva kérdezik egymástól; "ki ez? mit akar itt? barát vagy ellenség? A titokzatos természet a szépség kiapadhatatlan forrásaként hat az érzékeny lélekre. Az öreg fák titkokat suttognak fülembe. Ahhoz, hogy ti is érthessétek mit mondanak, ismerni kell az erdő minden fáját, minden lakóját, a mező minden bokrát és vadvirágát. A fák levelei lágyan susognak hogy elrejtsék a lábaim alatt elpattanó száraz ágak hangját. Néha cserkelő vadászokkal találkozom, akik szénát, tengerit visznek a szórókra etetőkre, ezzel segítve a vadállományt a túlélésben. A legjobban ők ismerik az állatok mozgását, hétköznapjait, természetét, az erdő törvényeit, ez az ismeret hozza közel az embert a természethez. Nincs is varázslatosabb egy hófehérbe burkolózó erdő káprázatos látványánál, a havas táj meghittségénél. Nyáron a nagy melegben itatókat alakítanak ki, zabot vetnek, tengerit a vadaknak, a sárban az itató körül aranysakál nyomaira lelünk. Én ismerek itt minden odvas megrepedt fát, minden bokrot, minden kotorékot, minden csapást, tudom hol teremnek a legszebb őzláb gombák, hol van vadméz, hol nő a vadmálna, hol fészkel a halálmadár. Estére hűvösen megérkezik a Kassai szél, és lassan az erdei világ újra nyugovóra tér. Lemegy a nap, elcsendesednek a fákon a mókusok, puha köd lepi be a tisztást, álomba szunnyad a természet, hogy reggel újra kitárja ölelő karjait. Nehéz felhők vándoroltak az égen, hajlongva fürdésre készülnek a fák. Estére az árnyékok elnyújtózkodnak lustán, a virágok szemérmesen összezárják köpenyüket, csak a szél zúgása hallatszik. Céltalanul óvatosan lépkedek, az öreg fa tetején száraz ágakból rakott fészekből néz le a büszke rétisas, keresve a talajon a sűrű szagosmüge aljnövényzetében bujkáló prédát. A természetjáró is elfárad estére, szemére úgy száll az álom, mint fészkére a fáradt madár. A Demecseri flóra és a fauna tökéletes és teljes harmóniát alkotott számunkra, gyönyörködjünk együtt benne! Nincs más dolgunk, mint megőrizni az utókornak az erdőt, a mezőt, a napfényt, a hűs levegőt, a tisztán csillogó víztükröt harmóniában élve a környezettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése