Demecseri salétromfőzés

A  tiszamenti Rétköz és Hosszúrét mélyen fekvő térség, holt medrektől átszeldelve. A  Demecseriek már három emberöltőnyi idő óta nem űzik ezt a mesterséget. Régen itt mindenki (azaz minden paraszti sorban élő ember) főzött salétromot. A községben különös módon csak egyetlen egy dolgozót, Hegedűs József nevűt, találtam, aki részletesen tudott beszélni a salétromfőzésről. Az illető 74 éves volt. Anyai nagyapja, Tóth László nevű gazdálkodó volt : ő főzött salétromot. Egykori belsősége a mai Arany János utcában fekszik. Ennek a belsőségnek a kertje termetté számára a salétromot. Anyai nagyapjával ugyanegy utcában, sőt ugyanegy sorban lakott a másik (az apai) nagyapja. De ő már nem tudott salétromot főzni. Hogy mi volt ennek az oka, azon nem gondolkodott. Hegedűs József az apai nagyapja egykori belsőségén lakik, mely az Arany János utca 22. száma alatt fekszik. Attól nyugatra esik az anyai nagyapja-féle belsőség. A két belsőséget három belsőség választja el egymástól.

A nagyapák belsőségeinek udvarai közt nem volt lényeges különbség. Egyformán estek (lejtettek) észak felé. Egyformán homokosak voltak. A belsőségekhez tartozó kertek azonban a felszínük tekintetében különböztek egymástól. Anyai nagyapjáé ugyanis lentes (mély) és teknő alakú volt. Vizes (csapadékos) időjárás esetén a közepén megállt a víz. A Tisza árteréhez tartozó demecseri Rétnek a túláradó vize is belefutott. Ilyenkor a tőle nyugatra eső kerteken át csónakon is beeveztek. Azért Csónakkiállónak is mondogatták. Hegedűs József apai nagyapja kertrésze azonban már „fentes" (víz által nem járt) és sima volt. A kerteket mindkét nagyapjánál nádkerítés választotta el az udvaroktól. A „kertek" maguk nem voltak körülkerítve. Hogyan munkálta anyai nagyapja a salétromos kertjét, azt Hegedűs József nem tudja. De arra nagyon jól emlékszik, hogy szülei következőket mondták róla : A salétrom fehér színű volt. Olyanforma, mint a „zuzmóra". Alakja is olyanforma volt. Belőle olyan sok jött ki a földből, hogy gereblyefejjel tolták össze. Ahol több jobbágy főzött salétromot, ott a salétromofficium (salétromhivatal) egy karámbírót bízott meg a hivatalos teendők ellátásával. Ezért mázsánként 7 krajcárt kapott. Ilyen megbízott volt Demecserben az 1810. évben Szabó György. 1807-ben Demecser, Pátroha, Tass, Ibrony és Apagy lakosainak három évvel meghosszabbították salétromfőzési kedvezményüket. 1808-ban a magánosan álló salétromfőző kalyibák feltörése miatt kellett intézkedniök a hatóságoknak.

Ugyanakkor a salétromukat a Tiszán át csempésző sziléziták ellen hoztak szigorú határozatokat. Aki egy ilyen csempészt feljelent, mondották, 100 Ft-ot nyer. Sőt az is ebben a jutalomban részesül, aki jelenti, hogy őt egyik vagy másik csempész csempész-útra szekeresnek meg akarta fogadni. 1809-ben a salétromosokat a hadsereg részére assentálták (jóváhagyták), de mesterségük folytatására visszaeresztették otthonukba. Ugyanabban az időtájban azonban egy Puskás András nevű salétromfőzőt katonának adtak. Az ember vétke felől a megye külön érdeklődött. 1810-ben a salétromadminisztráció vicedirektora Szunyogh Demeter volt. Salétromfőzés: A XVII-XVIII. században a természeti adottságok hasznosításának egyik formája volt a salétromfőzés is. A dérhez, zúzmarához hasonlóan kivirágzott földeket „megseperték", majd a lapát fonákjával összetolták a salétromot és nedves helyen tárolták. Alkalmas időben nagy üstökben kifőzték, ez a főzött salétrom szolgált a puskapor alapanyagául. A salétromfőző üst öntöttvasból készült, és méretei miatt igen drága volt A salétromot üstben főzték. Üstje a nagyapjának is volt. A salétromtermelő helyeket „szérűknek" is mondták. A szérűn a reggelente kiütköző salétromot többnyire seprűvel seperték össze. Esetleg gereblyefejjel tolták össze, vagy esetleg valami kaparóval kaparták össze. A kis salétromkupacokat csirkéknek mondták, esetleg előbb még veremben tárolták,a csirkéket dézsával hordták az üsthöz és üstben főzték ki. Az üst egy-egy épületben volt elhelyezve, a kifőzött salétromot vályúban jegecesítették. A sziksós helyeken salétromot vagy szódát főztek, azokon a helyeken a széksónak (sziksónak) a földből való kiütközése, összeszedése és kifőzése nagyjából a salétrom földfelszínen való jelentkezésével és a salétrom kifőzési munkáival volt azonos.  A demecseri jobbágyok például személyenként 20—20 font salétrom adására voltak kötelezve. A termelt salétrom tiszta súlya után fizettették. Mázsánként 36 krajcárt voltak kénytelenek fizetni utána a jobbágyok Ahol több jobbágy főzött salétromot, ott a salétromofficium (salétromhivatal) egy karámbírót bízott meg a hivatalos teendők ellátásával. Ezért mázsánként 7 krajcárt kapott. Ilyen megbízott volt Demecserben az 1810. évben Szabó György. a táborozások (háborúskodások) idejére a vectúrák (szállítások) és quartélozók (beszállásolok) ellen mentesítsék a megye hét salétromfőző faluját. A falunevek közül egyedül Demecsert említette meg.  A puskaporgyártás alapjául szolgáló salétrom a 16. századtól a 19. század közepéig a hadviselés és a bányaművelés nélkülözhetetlen anyagának számított, ezért előállítását kezdettől a kincstár tartotta kezében. A salétromfőzés módszerei a késő középkorban alakultak ki, és alapjában változatlanul megőrződtek az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagyméretű importja, valamint a lőporgyapot feltalálása a hagyományos munkaeljárásokat háttérbe szorította. A salétrom elnevezés alatt a természetes vagy mesterséges úton létrejövő nitrátsókat értették, amelyek kálium-, nátrium-, valamint kalcium-nitrát [KNO3, NaNO3 és Ca(NO3)2] alakjában fordulnak elő. Ezek a sók a talajban természetes úton nagy mennyiségben képződhetnek. A természetes nitrátsók közül a múltban a legkeresettebb a kálisalétrom (KNO3) volt. A megfelelő adottságú tájakon ezért nemcsak a magyar és osztrák államhatalom, hanem a hódoltság ideje alatt a törökök is megkövetelték a paraszti salétromtermő helyek, a salétromszérűk gondozását és a félkész salétrom beszolgáltatását. Az összegyűjtött salétromot a katonai igazgatás alatt álló salétromházaknak kellett átadni, ahol a felvásárolt nyersanyagból egész éven át rendszeresen foglalkoztatott bérmunkásokkal folyt a főzés. A salétromfőzés az állami irányítás miatt nem válhatott céhes iparággá. A salétromházak alkalmazottainak kivételével a salétromgyűjtés a parasztság számára keresetkiegészítő tevékenységet jelentett. A megfelelő adottságú tájakon a salétromfőzés elterjedését nagyban előmozdította, hogy általa a jobbágyok a ritkán látott pénzhez folyamatosan hozzájuthattak. Ezen túl a katonai szolgálat és beszállásolás terhei alól, valamint bizonyos adónemektől is mentesültek. A magyar salétromosok túlnyomóan jobbágyok voltak, akik a maguk jobbágyi földjén termelték a salétromot. Salétromfőzők, salétromosok, karámosok néven illették őket. II. Rákóczi Ferenc salétromos gazdáknak nevezte a szabolcsi salétromfőzőket. A kuruc korban a Nyírséget tekintették a legfontosabb magyar salétromtermelő vidéknek. Tulajdonképpen az ország keleti területe fedezte mindvégig a salétromszükséglet túlnyomó részét. A salétromnak (kálisalétrom, KNO3; mészsalétrom Ca(NO3)2; nátriumnitrát vagy chilei salétrom, NaNO3) termésállapotban való összegyűjtése, kioldása, tisztítása, kristályosítása. A salétrom, mint a puskapor nélkülözhetetlen vegyi alkotórésze, a tűzfegyverek elterjedésével rendkívüli jelentőségűvé vált. A salétromfőzést kincstári szervezet irányította és elsősorban falusi, mezővárosi szakemberekkel gondoskodott alapanyagának kitermeléséről. Módszerei a későközépkorban alakultak ki és lényegileg változatlanok maradtak az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagy tömegű importja, ill. a lőgyapot feltalálása a salétromfőzés hagyományos eljárásait túlhaladottá tették. A megfelelő adottságú tájakon mind a török, mind a Habsburg államhatalom megkövetelte a paraszti salétromszérűk tartását és a félkész anyag beszolgáltatását. Mo.-on különösen híressé váltak a szabolcsi és debreceni salétomfőzők, amelyek körzetében a salétrom tartalmú anyagok gyűjtése a falusi és mezővárosi szegénység rendszeres jövedelemkiegészítőjévé vált. A salétromfőzés megfelelő minőségű nyersanyag, a por gyűjtésével kezdődött. A talajba jutó szerves anyagok bomlása közben megfelelő baktériumok jelenlétében néhol nagy mennyiségű salétrom keletkezik, amit a talajban lévő nedvesség, csapadékvíz kiold. A talaj hajszálcsövessége révén felszínre kerülő oldat elpárolgása után a felszínen kikristályosodtak (kivirágzottak) a salétromkristályok. Ezt összesöpörték, lekaparták, halmokba összetolták. A rendszeresen salétromgyűjtésre használt helyeket szérűnek, kertnek nevezték. Széksóseprés Kelemen Józsefnek, kemecsei származású felesége hívta fel rá a figyelmemet. Itt is különösen a Nagysóstóra hivatkoztak. Oda el is mentem. A helyszínen Hutykai András nevű 26 éves kondással találkoztam. Érdeklődésemre elmondta, hogy néhány éve lakik itt. A helyet, ahol most legelteti nyáját, egykori birtokosáról Ház- (Haas-) tanyasi széknek mondogatják mostanában. Régebben tó volt ott. A rajta keresztül futó kanális .(csatorna) partján legerősebb a szék. A szék erősségének érzékeltetésére a kőszikla szót használta. Van azonban ezen a helyen, mondotta még, egy olyan rész, amely mindig poros. Amikor a sertéseket arra ,hajtja, a lábát a porba bele-belemeríti, amely jólesik neki. Ugyanerre a helyre el is kísért. A „szék" ott a felszínen valóban porszerű volt. Színe azonban a „kősziklaszerű" „szék" fehér színétől feltűnően elütött : világos krémszínű, itt-ott világosbarna is volt. Kérdésemre elmondta, hogy ezen a helyen a nyájjal meg is szokott állni, így megerősödött a gyanúm, hogy a szék színe és halmazállapota ott az állatok vizeletétől és trágyájától változott meg. Mintát vettem belőle. Erről a következő szakvéleményt kaptam : Igen erősen lúgos, pH = 9,6. Humusz = 0,81%. Szóda=l,46%. Salétrom (N03) = 0,034%. Nagy sótartalma van. Ezekután már a legtermészetesebb volt, hogy a salétromtermelés egykori középpontjába, Nagy kallóba szálljak ki népi termelési (főzési) adatok és ismeretek gyűjtésére. Itteni első adatközlőm Szondy László nevű gazdálkodó volt. Hatvanöt éves. Náluk, mondta, a Sajtárszéken, a Fekete-széken, a Fehérszéken és a Hószomon seperték a salétromot. Szondy már tudatosan használta a „salétrom" szót. Tudott arról is, hogy puskaport készítettek belőle. Az említett székeket termő helyek a községtől 3—4 kilométerre feküsznek. Máig nem csatornázták azokat. Szóbeli tájékoztatása után előbb a legfontosabbnak mondott salétromseprő helyre, a Sajtárszékre mentem ki. A hely száraz volt. Északi részén erősen székes. A délin már kevésbé. Rajta nagy juhnyáj legelt. Növény nélküli részein a szék sok helyen ragyásnak látszott. Legjobban az esőverte futóhomokhoz lehetne a felületüket hasonlítani.A hely keleti oldalán pedig meglepetéssel láttam egy, a kemecsei „poros" szikfolthoz hasonló nagy foltot. A nyáj juhászával beszélgetvén megtudtam, hogy a Sajtár-széken állandóan legeltet s a „poros" helyen a juhait meg szokta állítani. Ezért megint csak fel lehetett tennem, hogy a szék ragyavertsége és porossága egyaránt a juhok vizeletétől és trágyájától származik. A salétromnak (kálisalétrom, mészsalétrom) termésállapotban való összegyűjtése, kioldása, tisztítása, kristályosítása. A salétrom, mint a puskapor nélkülözhetetlen vegyi alkotórésze a tűzfegyverek elterjedésével rendkívül nagyjelentőségűvé vált. A salétromfőzés módszerei a későközépkorban alakultak ki. A megfelelő adottságú tájakon a török is megkövetelte a paraszti salétromszérűk tartását és a félkész anyag beszolgáltatását. Híresek voltak a szabolcsi és debreceni salétromfőzők, amelyek körzetében a salétrom tartalmú anyagok gyűjtése a falusi és városi szegények rendszeres jövedelem-kiegészítőjévé vált. A talajba jutó szerves anyagok bomlása közben megfelelő baktériumok jelenlétében néhol nagymennyiségű salétrom keletkezik, amit a talajban lévő nedvesség, csapadékvíz kiold. A talaj hajszálcsövessége révén felszínre kerülő oldat elpárolgása után a felszínen kikristályosodtak a salétromkristályok. Ezt összesöpörték, lekaparták, halmokba összetolták. A kristályos port kilúgozták. Fakádakban, amelyekben szalma-homok szűrőréteget készítettek, a port feloldották vízzel, lecsapolták. Az így nyert folyadéklúg rézkazánba került, hevítették, lúggal kezelték, majd lehűtötték. A kihűlt folyadékot ismét rézkazánokban főzték, hamulúggal föleresztették. Ezt követően még többször hűtötték, hevítették, hogy a szennyeződéstől megtisztuljon. A kész, tisztított salétromot hordókban tárolták és hozták forgalomba.  A Rétközben sokfelé a talajon természetesen „virágzott ki” a salétrom, a falu is salétromban adózott a törököknek. 

Forrás; https://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-1087.html