Bolond lesz az urad felesíge

Emlékül hagyom a világnak könyveimet, amik mint óriási gombolyagok, ha kibontod, elgurul az emlékezés fonala és a múlt lassan megelevenedik. A paraszt emberek életét mentalitását, viselkedési attitűdjeit a szociológia, a szocio-antropológia, az etnográfia, etnológia, demográfia is kutatja. Én nem kutatom csak kikapok belőle egy egy szeletet hogy láthassuk szépségét és összetettségét. Az implicit premisszákat leírom de a konklúzió az olvasó feladata. 

Mariska néni meséje

Olyan sokan vótunk hogy mán az asztalho se fértünk. Öregapám vót a gazda. Ű parancsolt, míg csak meg nem hótt. Amit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem beszélt neki senki vissza. Ű mondta meg, hogy ki, hol és mit dolgozzon aznap. én ismerem a a paraszt élet ezer csínját- bínját, Az alvásnál vót még csak zsúfoltság. A közös étkezések emlékét eleveníti fel.  Az öreggazda képviselte a családot a különféle hivatalos ügyekben; ő birtokolta a vagyont Amit kereset valaki azt, apámuram kezibe adta. Oda kellett adni, mert másképpen elmúlt vóna a világ. Az emlékezet szerint étkezéskor az asztalfőn, az ajtóval szemben foglalt helyet (jobbján és balján az őt követő legidősebb testvérek, bárkit megbüntethetett(eccer láttam hogy a felnőtt apámat nyakonvágta mert csúnyán beszélt az asztalnál"nem vagy te kocsis hogy úgy beszilj") és nyilvánosan megfedhetett („Nagyapám szeretett a kemence tetején ülni. Egy vessző volt a kezében, s ha valamelyik gyerek nem jól cselekedett, hát odasuhintott neki.”), sőt a legfiatalabb menyecske a lábát is megmosta, igaz, ez nem „közvetlen”, hanem az előző generációktól áthagyományozódó ismeret.  („Édesanyám mesélte, hogy mikor ő menyecske volt, akkor még a lábukat is meg kellett mosni az öregeknek.”) E rítusok közé tartozott, hogy a gyerekek hosszú haját fésülgették és tetvészték, míg a gazdával való kommunikációban, az átélt helyzetekben ugyancsak az egyoldalúság, az alázat és a szorongás  idéződik fel: „A gazdától félt a menyecske. Lesütöttük a szemünket, rá se mertünk nézni.”; „Ha ott volt apámuram, hallgattunk. Nagyon féltünk tőle, még nevetni sem mertünk, ha jólesett volna. Olyan volt akkor a szokás: apóssal komolynak kellett lenni.” E hatalommal való rejtett szembeszegülés pedig a gazdától, mint a búzás kamra őrzőjétől az éberségét kijátszó furfangos  terménylopás lehetett. a családfőt mitikus vagy bibliai (pátriárkai) alakként jeleníti meg, akit attribútumai, a felidézett rítusok és történetek alapján szakrális tisztelet övez. Halála pedig ily módon nemritkán a nagycsalád bomlását, az együtt élő testvérek különválását idézi elő.

Egyszer egy fiatal legény volt nálam. Ki akarták verni az utcabeliek. Bejött az egész banda a pitvarba. Még idejében kijött öregapám, és kiparancsolta őket: Pusztuljatok fiaim, enyim házamnál nem ölitek egymást! Menjetek a falu piacára! Nem akarta, hogy nálunk essen baja a legénynek. Mikor már nem volt ott senki, kikísértem a legényt. Csak annyit mondtam neki a töltésen: nincs itt már senki. „Mikor már odajut az a legíny, hogy kiszemelt magának egy jányt, hát járt hozzá. Én ha mán este kászálódtam, mer ugyi egy kicsit csak máskípp őtöztem, anyám mán mondta nekem is, hogy – na mán főzik a kapcádat. – Na, ha főzik, hadd főzzik. Hogy főztik vagy nem főztik, nem tudom, de húzott az a jány. El kellett menni. Inkább összevesztem a szüleimmel, de elmentem. Sokszor meg úgy tettem, hogy az ólba háltam, mer persze én ágyon nem háltam addig, míg meg nem nősültem, csak az ólba a vackon. Hogy anyám ne motyogjon, odatettem a vacokra a bundát, meg a sipkát, még a csizmát  is, hogy ne kopogjak, oszt mezítláb mentem a jányhoz. Így ha kimentek az istállóba, azt hitték anyámék, hogy én ott hálok. Nem tudtunk mi mán akkor otthon maradni. Olyan vót akkor az ember, mint a töketlen kutya, mindig ment. Azír mondták, hogy biztos főzik mán a kapcáját, nem tud megülni a seggin.  Ahogy  nőtt a legíny is vágyott mán a jányra ugyi. Ha egy lyány elbírt egy vider vizet, meg felvette az anyja othonkáját, aszonták rá erbírja mán az anyja kinyját.  Ígértünk oszt a jánynak mindent. csak sétájon el vele a bogjához. Hátha mindnek igazat mondtam vóna, ahány nekem vót, akkor mi az isten lett vóna velem? Mennyi felesígem lett vóna. Muszáj vót ígérni, mer nem álltak vóna még szóba se velünk, nem hogy adtak vóna valamit. Nősülésre meg nem gondolhattunk, csak miután kiszógáltuk a császárt, csak a katonaság után. Hát csak legínyek vótunk, hát azír tudtuk, hogy hun lehet, meg megpróbálta az ember.” „Engem igen ösztönöztek a szüleim. Én fiatal voltam, nyolc évvel volt öregebb az uram. Mindig ríttam, pedig de szép legény volt, gazdák is voltak. Katonaság után nősült, huszonkét éves volt már. Szeretett, elvitt sokat táncolni, szem előtt tartott. Előbb jött egy asszony, az uram testvéri. Kezdte mondani, hogy mijük van, meg a legény is szép. Édesanyámmal beszélt. Felgyűjjék-e este a legény? Engem is kérdezett édesanyám, én csak azt feleltem: mit bánom én! A szeretőmet szerettem, kivel a töltésen összeültünk. Édesanyámnak nem tetszett. Este feljött az uram. Mikor kikísértem, megkérdezte, hogy elmegyek-e hozzá? Majd meggondolom még. A legény háromszor is feljött egy héten. Behívták, az apámmal beszélt, velem nem sokat. Az anyja meg egyszer elhozott egy szép kasmírkendőt. Még kendőlakás után is el akartam válni, kihirdetés után is. Agyon akartak verni. Öreg, beteg gazdasszony volt, ahova kerültem. Nekem kellett sokat dolgoznom. Aztán jött még három menyecske. Tizenegy gyerekem volt. Mind kiszoptattam tisztességgel. Buták voltak még azelőtt, sok gyerek volt. Megvoltunk az urammal. Nem volt rossz ember. Fiatalok voltunk, nem volt semmi bajunk. A gyerekeket szerettem. a férjenet kibirtam ha volt kenyér elég a háznál.” „Az élet rangadó alapja volt a földkérdés, vagyonosabbak nem vettek el szegényt, kikerülték a szegény lányt a módosabbak. Mindenki ahhoz akart menni, akinek volt földje, azt mondták: a többhö több kell.” „Akinek volt földje, nem vett volna el zsellérlányt, még ha gyöngyvirág lett volna is, csak azt nézte, mi lesz a vagyona utána „mindenki ahhoz akart menni, akinek volt földje”, „többhö több kell”)Nagyon cudar világ vót azír rígen, mer nem mindenki választhatta meg magának a párját. A vagyon vót az úr. Még az is, akinek csak egy kicsije vót, az is azt nízte, hogy itt is egy kis csomó, meg ott is egy kis csomó, oszt abbul lesz egy nagy csomó. A vagyon vót a legelső. Az én anyámék is ellenezték az én uramat abba az időbe, mer azt szerették vóna, ha gazdagabb férfiho megyek, mert egyedüli gyerek vótam. Az én apám abba az időbe vitéz vót. Vót néki vitéztelke, úgy hogy 15 hód fődet dógozott, az én uram pediglen juhász ember vót, nem vót fődje, birkája vót 73 darab. De én csak hozzámentem. Egy kicsit az anyám éreztette velem, de később csak megbékélt. De a legtöbb esetbe nem vehette el a szegényebb fiú a lyányt. Azt mondták a szülők: ócsó a mi lyányunk oda. Hát a csúnya gazda lyányok vagy testi hibások hozzámentek a szegényebb kérőhöz is, mert a nóta is azt mondja: »Leszedik az ibolyát a szagájér, Elveszik a csúnya lyányt a jussáér Nagyapa 10 hódas vót meg vitézi címe is vót szóval nem jobbács nem cséd, a maga ura, ű vót a jó parti A másik apja juhász vót 80 birkával az nem semmi. „földet földdel” vagyont vagyonnal házasítottak, a szülők döntötték el ki lesz a fiú felesége meg forditva. A beszélgetések során aratásról, cséplésről, kemencecsinálásról, tanyákról, birtokviszonyokról, állatlegeltetésről, méhészetről és hasonlókról sokszor esett szó.  

János bácsi 

Gyakran mondogatta; "Jaj! nem úgy van az szegény embernél."

 Ha kiforrt a borom, egy butellával a mezsgyére álltam, oszt vártam hogy kigyűjjön a gazdasszon oszt szótam neki kügyje ki az urát, mert beszédem van vele. mig a borbúl tartott a beszéd is kitartott, megdicsérte a boromat. Amikor kifőzte a szilváját ü is oda gyütt a mezsgyére oszt szót a lyányomnak küldd ki apádat beszédem van vele, megiszogattuk a páleszt, jól megdicsértem jó erős ízletes jó az illata, na ez vót jó szomszédság Amikor megörehedtünk kiültünk a lócára oszt ott pöfékeltük a jófajta kapadohánt. büdös vót, jó se vót, de a szépjét eladtuk nékünk e maradt meg. 

Sokat panaszkodott az 1945 után kibontakozott parasztnyúzó politikát, a kényszerű terménybeszolgáltatást, a kuláküldözést, a földtől való menekülést elevenítik föl. Az ízes paraszthistóriájának, apró színfoltjaivá váltak ennek a világnak. Az ízes rétközi tájszólás már kiveszőben van én még ismerem de velem alighanem kihal. Nem értheti ezt a városi ember, ebbe bele kell születni mondta gyakran nagyapám A család a belenevelődés közege az egyén életében. Az az elsődleges kommunikációs csoport, normákat  viselkedési szabályokat tanulja el és a kulturális örökséget veszi át. E szocializációs folyamatnak eredményeként az egyén „megszerzi azt a tudást, azokat a gyakorlati ismereteket és készségeket, melyek alkalmassá teszik arra, hogy részt vegyen az egész társadalom, vagy egyes társadalmi csoportok életében...A három asszony életében nagy változások zajlottak le, aminek következtében nem adták át azokat az ismereteket, amelyeket gyermekkorukban elsajátítottak. 

 . „Én sem jártam ki a nyolc osztályt ... annyira szerettem a földet, gazdálkodtam édesapámékkal. Mondom, olyan gyönyörű élményem volt  ez a főd nekem olyan vót, mint a Paradicsom. Az élő legöregebb generációt képviselik, de mint látjuk a paraszti életbe, munkába belenevelték őket: mindegyikük vallomása határtalan földszeretetről tanúskodik ..Megcseperedtünk, az anyai nagyszülők segítettek, szép emlékeim vannak róluk. Apám öröksége semmi más csak a ház. ...Elmentem kapálni napszámba, ebből vettem magamnak szoknyát. ... Nehéz volt az életünk, de szép.” Bár azt sem hallgatják el, hogy nehéz Mitül vót szép ez az élet, attul hogy nehiz vót. munka volt, mégis nekik az életet jelentette. Tiszteletben kellett tartani a földet, a másét is „egész más vót a gondolkodás. A táj is szebb volt mint ma, nem vót ennyi parlag főd. Minden földbe más volt vetve. Szent volt a családoknak, hogy a másik földjére rá sem volt szabad lépni. Még a gyerek is, ha félre lépett, rászóltak. Nem szabad a szomszéd földjére lépni, mert azt hiszik, valamit leveszel. Akkor nem vett le senki semmit, ezt be kellett tartani, most meg az egész határ zsivány, nem is mer az ember kimenni, annyi az idegen. Akkor termelhettünk bármit, a gyümölcsöt sem vette le senki a máséról, de most. ...” Mariska nénéd azér élt meg ilyen szép kort, mert olyan tüzre való vót, hogy még az ördögnek se kellett. mondta apám...  „...Ebbe bele kell születni, akit nem visznek pici korától, az nem bírja. A szüleink mesélték, hogy őket is egész pici koruktól vitték magukkal, vagy ha nagyobb gyerek volt, arra hagyták. Szóval teljesen benne voltak a kellős közepében, nem lehetett másképp.” A földszeretet a gyerekkel együtt nőtt. A munkákba fokozatosan bekapcsolódó gyerek épp ilyen fokozatossággal kellett hogy lemondjon az iskoláról. Felváltva jártak iskolába, mert nem vót egy pár csimma, de tizenkét éves korában már egyikük sem járt tovább iskolába, kellet a dógos kéz a fődekre. A szülők életmódja és munka erőszükséglete megkívánta a segítséget. „Benne voltunk a kellős közepében” - ahogy egyikük mondta. „Legnagyobb súlyban  krompét termeltem, meg termelek ma is. Mikor megvót a 20 hódam, 12 hódon krompét termeltem, l kataszteri hold paradicsomot, lucernát kb. 3 hódon, tengerit 2 hódon, a többin rozsot. Búzát nem termeltem soha, mer a jó fődet inkább krompéval űltettem be, a rozsot is a hitvány fődbe vetettem inkább.”A  zöldséget eladásra, a rozsot csak saját részre termeltek. Maguk dagasztották a kenyértésztát míg meg nem jelent a pékség.  „.A minél több föd vót a jómód alapja, akinek nem vót elég, de ügyesen dolgozott, tudta gyarapítani, és a közösség ezt jó szemmel nézte . De aki elherdálta a meglévő birtokot, annak azt nem bocsátották meg soha, számontartották és alkalomadtán előhozakodtak vele. „Sajnos édesapám édesapja olyan volt, hogy elitta a földet. Úgy hívták ‘pusztító’. Akkor így mondták, eladta, elherdálta. Nagyon nehéz volt nekik ez így. Az édesanyjával maradt, mert az meg özvegy lett.” „A dédimet annyira megviselte, hogy az egyetlen lánya rosszul ment férjhez.   A dédi kedélybeteg lett, szívbeteg és nemsokára meg is halt emiatt. Fájt a szíve a lyányáért.”

 Nősüléskor is szem előtt tartották, meg a vallást is, de a vagyon az fontosabb volt.”  „Az anyósom apja pedig olyan volt, hogy mindennap az asztalunkra tette, hogy az enyémben laktok. Ez a régi bikkfa fejűség, nem? A magyaros kemény fejnek a csúnya oldala. Akkor lehet, hogy jobban el is tűrték.”  „Ugyanúgy kell venni az életet, ha rossz is volt. A paraszt élete az volt, hogy több legyen a föld... Egyrészt jó, hogy volt a kolhoz, mert mindig volt egy határ köztünk, akinek több volt és az akinek kevesebb. ...Én olyan megalkuvó vagyok, mondja mindig az unokám ...Egyszer mondta a sógornőm, mikor kapáltunk, hogy nekem kevesebb földem volt a tsz-ig, mint neki, én azt mondtam hogy, hála Istennek akkor, hogy egyformák leszünk most...”  

Tejhordás is vót. Az asszony tehenet fejt, csomagolt, állatokat etetett, majd ment ki a határba és hazament főzni este.” A tejtermék-készítés nem terjedt el, hiszen annyi tejet el lehetett itt adni, amennyit csak akartak. Jó jövedelemkiegészítés volt a tejkereskedelem, de az asszonyoknak igen kemény munkát jelentett ugyanakkor: a napi munkaidőt meghosszabbította és a családra fordítható időt lerövidítette. A tejhordással foglalkozó nőt ez nem mentette fel a mezőgazdasági munka terhe alól, éppúgy kiment a földekre dolgozni, amint reggel széthordta a tejet, mint a férje. A tej árából vették meg a takarmányt, meg vásároltak a gazdaságba eszközöket vagy állatot.A tejhordás nemcsak az asszonyoknak, hanem a lányoknak is mindennapi feladata volt. „... lánykoromban hordtuk a tejet édesanyámmal ... - a beszolgáltatásos időben is, mikor télen kifogyott a pénzünk - ... saját tejet, de vettünk is hozzá. 

A munka dandárja pedig épp nyárra esik. Senkisem ér rá szópocsékolásra, este meg a kemény napi munka után ki-ki alig várja, hogy eltegye magát másnapra. Hiszen α déli pihenőre is úgy eltikkad némelyik, hogy azt mondja: „adok mán egy kicsit a szememnek“, azzal a szemire húzza a kalapot vagy kendőt és elszunnyad.   Bármily sok időt fordíthattam erre a munkára, lassan a szétszórt lapok elég tekintélyes rendezetlen anyaggá halmozódtak. Egy ilyen anyag némi rendezésre, s rendezettsége közlésre kínálkozik.

 A magyar néprajzi térképeken sokáig mint fehér folt szerepelt a Rétköz, amíg hebehurgyán összedobott könyvem meg nem jelen,. Sok értékes népi anyagot dolgoztak már fel innen, de kimerítve ez a terület ma sincs. Ami népi gyűjtés onnan eszköz, szokás, nóta, babona, mese vagy szókincsben előkerül, az a szakemberek számára ma is jó, részben új, részben kiegészítő anyag.

Régen a kis falvak elszigeteltebbek voltak, köszönhető ez a lápnak, a járhatatlan utaknak, a gyakori áradásoknak, a ritka vasúti hálózatnak meg a kövesutak hiányának. Ez az elszigeteltség magyarázza részben „elmaradottságunkat“, s ez megbecsülhetetlen értéket jelent ma az etnográfusnak, mert sok régiséget és jellegzetességet megőrzött népünk, más kulturáltabb területekkel szemben, a maga tiszta egyszerűségében. A rétköz egész önálló népi életet élő falvainak néprajzi feldolgozása a legsürgősebben elvégzendő etnográfiai feladatok egyike lenne, mert az utolsó órában vagyunk , mindenki meghal aki még mesélhetne róla..  Demecser  két tájegység határán van, a rétköz fekete födje itt találkozik a nyírség sárga homokjával, közben meg van egy kis agyagos rész is. A rétség földje prehisztorikus emlékeket rejt. erre felé kevés régészeti ásatás történt de azok eredményesek voltak. Rendszeres ásatásokat nem végzett itt senki, csak amit a szántó ekevas felvet, ami vízszabályozáskor a kubikgödrökből előkerül, az mutatja, 'hogy pár ezer év óta lakott volt ez a terület. Az ide települő Kende törzset őrzéssel bízta meg a fejedelem. . Folyóban, halászható és vadászható lápban nem volt itt hiány. 

Családnevek alakulása

A család nevek a szakmák alapján születtek. Sok mester meber vót a faluban az öreg szűr- és gubacsapó, Szabó, Balog, Illyés, Bacsó, Bari, Gubacs, Kolompár, Molnár  Szűcs A te ükükapád a Szentmártoni vitézi címet még a nagyságos Apafi Mihály erdélyi fejedelemtül kapta 1677-ben. Szívesebben beszélgetek egy iskolázatlan „sült paraszttal“, mint egy buta tudálékos „sivalló paraszttal Ha sikerül megértetni, hogy az elmúló magyar élet emlékeit jegyezzük, akkor újra készséggel felelnek. Egész a ridegségig zárkózott embereket szóra lehet bírni azzal, hogy neve fel lesz jegyezve egy nagy könyvbe, örök időkre átszáll az emlékezete. Ez már az emberi hiúság kérdése. Egyébként sohasem szabad kételkedni. Minden babonát el kell fogadni örökérvényű igazságnak és arról beszélni, amerre az ő esze jár. Természetesen megfelelő hangulat mellett, amit sajnos erőszakolni nem lehet. Délutánokat elfecsérel az ember, —de  semmi! E gy szó sem esik, amit érdemes lenne feljegyezni. Néha rendtartási kétségeimet akarom eloszlatni — és megtanulom, hogy kell a dörgőmalmot kezelni. A jegyről akartam egyet-mást összeszedni és orosz hadifogoly, meg amerikás történeteket hallgattam egész este. Néha meg váratlanul, reménytelennek induló beszélgetések nagyszerű megfigyeléseket eredményeztek. Szép, lassú vizű patak a néplélek, néha fenékig tiszta, néha elposványosodik, szétterül, de kérdésekkel megduzzasztani csak igen óvatosan lehet, mert megzavarodik ő is, meg az is, aki el akar rajta igazodni. Amúgy is nehéz primitív emberek figyelmét egy tárgyra koncentrálni, beidegzett dolgokat tudatossá tenni. Türelem és türelem az egyetlen ajánlható eszköz. A szövegben előforduló rétközi kiejtés és szóhasználat nélkül hamis képet adnék szülőföldemről, ha még ennyire sem reprodukálnám a népem „nevezzük  nevén“ felfogását. „Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egy keskeny kört tölt meg fényével de a végtelenbe lát. Munkámból az olvasó kis jóakarattal kiemelheti a lényeget, mert a lényeg a sorok között bújik meg. 

Templomszenteléskor ez vót a köszöntő áldomás;

Közel az ég, Közel az Istenhez,

Hálaadó szívem Hozzá emelem.

Aki megtartotta Éltemet hitemet,

Mindenek felett Áldom Istenemet.

A templom tornya is álljon épségbe,

Isten kegyelméből elkészült a műve

E szent alkotáson legyen az Úr karja,

Ezen egész falu mostan eztet takarja.

Ezután a telt poharát kiiván, azt lehajítá és sem az, sem a segédtársai által ledobált öt pohár el nem tört, h anem sértetlenül esett a földre. Amit természetesen mindenki igen jó előjelnek vett. Mulatságos, hogy amikor azt mondják, engedelemmel legyen mondva, vagy követem alássan, s az ember elkészül a legrosszabbra, akkor amit hozzáfűznek, abban semmi engedelemkérésre adó okot nem találni. Míg aztán egész váratlanul, mint egész természetest olyat mondanak, hogy néha csak azt várom, „mikor leveledzek ki“. Kiszámíthatatlan e tekintetben az eszük járása. A szemérmesség akkor kezdődik, ha érzelmi megnyilatkozásról van szó. A szülő a nagyobb gyerekkel, a házastársak egymással szemben — mások előtt — igen tartózkodók. Azt mondhatnám a vizuális típust képviselik.  Mert a legcsúnyább káromkodás nem kelt nagyobb megütközést, de a legkisebb meztelenség vagy a legcsekélyebb bizalmaskodás igen megbotránkoztató. A szó elhangzik, a kép benyomása megmarad. Ez magyarázza talán az írott betű szentségét is. A leglehetetlenebb dolog is igaz, mert „a két látó szememmel olvastam magam az újságban“ a politikát „úri huncutságnak“ hívják. mint a kávézást a cigit a kolocsmázást. aki azt teszi az az antikrisztus ez a legcsúnyább kifejezés amit megengedett magának nagyapa és nagymama.  A parasztember magatartása más társadalmi osztállyal, úrral, zsidóval, cigánnyal szemben.

A parasztságnak a saját társadalmi osztályán belül is kötelező érintkezési módja: a nemek, életkorok, családi állapot szerint kötelező szabályok. Tehát a házas ember, a legény, az asszony, a lyány helyes vagy helytelen magatartása. Babonás hátterű ősi szabályok, pl. a gyermekágyas asszony látogatásánál, menyasszony fogadásánál stb.  Ősi szokások, babonás háttér nélkül. Ilyen a kiveszőben levő jegy, a látogatási szabályok egy része.  Mán városi szokás a kopogtatás, a gyűrűváltás, menyasszony rablás, a bemutatkozás. Ez egyúttal megmutatja mi az, amit a parasztság illő vagy „nem illős“ magatartásnak mond a maga életrendjében.  A parasztéletmód rendjének tagolása után pár szóban a babonákról is meg kell emlékeznem, mert hiszen azok szép számmal szerepelnek gyűjtésemben. Itten a babona részben önmegelőző, elhárító, védő eljárás valamely bekövetkezhető baj ellen, részben a már meglevő nyavalyától akar mentesíteni» vagy másnak kárt okozni. 

Sok a babonás eljárásban az analógiás babona, amely hasonlót hasonlóval akar elűzni, kutyaharapást a kutyaszőrivel gyógyítják. A rendkívüli, szokatlan jelenség pedig váratlan dolgok beharangozója, ezek a jövendőt megjelentő babonák csoportjához tartoznak. A mezítelenség a babonákban a gonosz elleni védekezés szimbóluma. A mezítelen embert nem kísérheti a gonosz, tehetetlen vele szemben. A babona gyökere évezredek homályába, mint őstalajba nyúlik vissza, eredeti jelentésük megfejtése a néprajzi tudomány problémája. A tudományos megfejtés könnyebb, ha bő anyag áll rendelkezésre és h a alkalmazásában mutatjuk be a babonát. Ezért lehetőleg feljegyeztem mindenütt azokat az apró babonás történeteket, amelyekben a szóra-bírt falu olyan végtelen gazdag még nálunk.

 

Józsi bácsi

Ács mester vótam, hun tanulta a mestersiget, sehun egy asztalosnál vótam inas 10 évig. 

,,Ahány ház, annyi szokás és ahány falu, annyi törvény, ahány gazda annyi rigolya“ A mély, keskeny telek gazdasági udvarához mindenütt veteményes, gyümölcsöskert, lucernás csatlakozik, úgyhogy a főutcára épített ház telkének lábja a párhuzamos utcára lenyúlik. A ház rendesen keskenyebb oldalával n éz az utcára. Istálló, kamara külön épületben. Szemben a lakóházzal egy vagykét góré, meg keces, a régi fatalpas keces mindenütt az utcára nézett, tyúkól és kút. Jellemző, hogy a ház fala megett nincs kerítés a szomszéd felé. Telekkönyvileg a „csurgás“ vagyis a „csepegő“ a ház tulajdonosáé, de a szomszéd használja. Ezért van, hogy a ház végétől a kerítés derékszögben kezdődik.  Az épület anyaga mindenütt fa, sár, vályog, ritkábban tégla; vert fal A legegyszerűbb és legolcsóbb ház a bogárhátú vót olyan csapott-tetejű ház, amit ma már csak kunyhónak, viskónak híjnak. Ennek fala patics, fedele nád. Fundamentumot ennek nem is ástak. Kimérték a ház helyét, a ház négy sarkára leütöttek egy-egy tölgy, újabban akácfaágast, s minden két méterre egy újabb ágast. Az ágasokba három sor kabola vagy zabolafát véstek be. Ha így „felállott“ az ágas, feltették a két hosszanti falra a sár- vagy falgerendát miután a zabolafákat befonták hasított fával, beverték vastagon sárral. Ezzel kész is volt a ház paticsfala. A ház két keskenyebb oldalának közepére fektették a mestergerendát, s erre jöttek a keresztgerendák. M a is épít a szegényebbje még ilyen házat, de csak keresztgerendázattal, ki bírna ma egy 10— 12 méteres mestergerendát megfizetni. Sajnos nem minden mondatot lehet érteni. Mi az a keces? Keces a disznóól neve vót.  A háztető eresze a ház hátánál pár arasznyira kijjebb áll, mint a fal. Így az esővíz nem a ház tövére csurog, hanem az eresz szélességének megfelelő távolságban a földre. A házvégnél kezdődő kerítés kiugrik ehhez a csurgásvonalhoz. Ahány keresztgerenda van, annyi bokor szarufából áll a tető. A szarufát a földön szabják ki. Két szarufa egy rövid keresztgerendával — a kakasülővel rögzítve — ad egy bokor szarufát. A szarufára fűz vagy nyárfagúzzsal erősítették a hasított hárs v agy akác keresztléceket. Erre verték fel a nádtetőt. A „kurta szarufa“ csak a sárgerendáig ért. Hátránya volt, hogy a háztetőről a víz mind az épület tövére folyt. Újítottak tehát s a ház elején és utca felőli keskenyebb részén, a szarufát „párnafa“ (faék) és egy méteres „vízvető gerenda“ alkalmazásával megtoldottak, így kapott a ház ereszt. Új építkezésnél egyszerűen megnyújtották az eresz felé eső szarufát, de még „észbe se volt a tornácos ház“. Mikor az eresz felé hosszabbra szabott szarufát „tornáctartó-lábfán“ nyugvó tornácgerendára fektették, előállt a tornácos ház. A tornáctartó-lábfa néhol egyszerű lehántott fatörzs, módosabbnál, régi házakon esztergályozott vagy vonókéssel kivéselt, tehát faragott lábfa. A faoszlopok helyébe léptek később a kőlábak (vályog biz az, legjobb esetben tégla). Ambitusos a ház, ha a kőlábakat falazással összekötik s ezzel a tornác zárt lesz. Régi építkezéseknél a kiskapu mindig az eresz, illetve a tornác alá nyílott, s csak újabban helyezik át a nagykapu mellé. Az ereszes ház keskenyebb fala oromfalas kiképzést kap s a tető ezzel egyszerű nyeregtető lesz. De fedélszerkezete megmarad. Serénygerendával épített székes fedél csak igen ritka portán akad. A ház fejlődésével együtt fejlődik a kémény is. A legrégibb a nyitott, sövénnyel befont fakémény. Ilyet még legtöbbet látni a szegényebb Nyíren. A nyitott kémény a füstgerendán áll. Legtöbb helyen átépítették nyitott vályogkéményre, módosabb helyen rendes sípkéményt építenek ma. A ház maga lehet egyvégű vagy kétvégű ház. Kétvégű a ház, ha a középreeső pitvarból jobbra és balra is nyílik egy szoba. Ilyenkor az utca felé eső a tisztaszoba, a másik a lakószoba. A házban, illetve a szobában állt a búbos kemence, melyet a pitvarból fűtöttek. M aholnap ezt is kidobják mindenütt s helyét elfoglalja a rakott spór. A szobák földje igen kivételes esetben padozott, legtöbb a földes szoba, amelynek egészségtelen voltát még fokozza az, hogy az ablak kicsiny, s az ablakokban oly dúsan tenyésző mályvák  és fuksziák csak azt mutatják, hogy a szoba levegője egészségtelenül párás. Oszlopos, tornácos, gondozott házaik jólétre mutatnak. A szegény zsellérnép, alacsony, ki- ablalkos házaik sorából csak a mind nagyobb számmal letelepedő zsidók portái mulatnak jólétre Az én anyám, míg a mezőre kiment, beszegett egy kendőt. Ha lelt útközben rongyot, zsebretette, otthon kiöblítette, felszabta, felgombolyította. M int a fejem akkora gombolyagot mutatott egyszer. Ezt mind úgy szedte fel az úton. Rongypokrócot szőtt belőle. Arra tanított, hogy a hamut is szedjem meg. A harmadik szomszéd is hozzánk járt fahamut kérni a szapuláshoz (mosáshoz). Mondotta is: aki a hamuját nem becsüli, a pohály lisztet se kíméli. A vizet a szomszéd kútjáról hordtuk. Ügyelni kellett, ne prédálódjék, mert: aki a vízzel bűvön bánik, a zsírral is bűvön bánik. aki ma sem indul útnak szatyor nélkül. Ha egy akkora darab fát lát, amit már érdemes a spórba tenni, azért lehajol, hazaviszi. M egmelegszik mellette egy tál étel. (Tűz „mellett“ melegszik az étel. Azt hiszem, ez a kifejezés a szabadtűzhely emléke, mert itt tényleg oldalról kapta a fázok a lángot. A kolocsmába hogy pletykáznak a férfiak. templombul hazajövet az asszonok Versenghetnek az asszonyokkal, mondják nevetve az asszonyok. Azon tanakodtak, hogy miből fűtenek a télen. Hát mondom, annyi fát látok én itt minden udvaron, testfát, van itt miből fűteni. — Hogy is ne! Azt csak illikből tartjuk, a takarékos mással fűt. A megoldott kupjakóró-kéve levelét a jószág megeszi, a többit eldizmálja. Akkor újra kévébe kötjük, behordjuk azt a házba. Az is jó a tűzre. Etetett kóróval fűtünk. Csutka, susinka, napraforgó ondója, kenderpozdorja, mind jó fűtőszer.  prédaság susinkás megszáradt növény Ha Kéken meg nem verik, Ha Demecserbe meg nem lopják, Ha Gégénybe meg nem szólják, Akkor Pátroháig is eljuthat minden falunak van csúfolója. kuk túra kölesben a bika pipa a sírban Falucsúfólók. Ők vitték le a kiscsikót a pincébe, hogy egeret fogjon. Felhajtották a szúnyogot a házhíjára, aztán elvették a létrát, hogy ne tudjon lejönni. O lyan szegények, hogy a puliszkát is haptákba állítják. Ügyetlenek. A tőtött káposztájuk nem főtt meg jól a kevés fájukon, hát úgy segítettek m agukon, hogy a kiálló torzsákat leberetválták. Prédák, mert a málékenyeret is bandaszóval kísérik a kemencébe, mert nekik az is lakoma. Kódusnemzetesek, mert ha betevő falatjuk sincs, akkor is nemzetesasszony az ő titulája Nem jön a vásárba, szomszéd? — Nincs pénzem! — Okulni gyüjjék, okulni! Vagy a szövetkezetbe beállít az egyik. Ott a botos hívja a vásárra. — Nem megyek, nincs pénzem. — Csinálok én! — Akkor aprót is csináljon, mert éppen váltani jöttem valamennyit. Paeaszt ember, ma is a tekintély elvének alapján áll. A paraszt megbecsüli tanítóját, jegyzőjét, papját, de még jobban megbecsüli a vármegyei közigazgatás magasabb tisztviselőit, akiktől azt is elvárja, hogy „tekintélyt tartsanak“.  

Régen magázódak

 Nem is lehet csodálni, hogy a lányok nem vágynak idegen faluba férjhez menni, mert minden szokásukat meg kell változtatni. S amíg az új környezetbe bele nem élték magukat, minden másfajta szokásukért kikacagják, sőt meg is szólják őket. Testvérek csak kis korkülönbség mellett tegezik egymást. Ahol hét-nyolc gyerek van, ott a legkisebb az idősebbeket már nénémnek, bátyámnak szólítja. Első, másodfokú atyafiak közt 3— 4 év korkülönbség esetén a fiatalabb magázza az öregebbet. Az idősebb atyafi néném, bátyám; az idősebb idegen pedig néni, bácsi. A megszólítás tehát tájékoztat arról, milyen a kapcsolat két beszélgető között. 

Nem vót szabad mondani az öregnek hogy bács, mert a drótos cigány vót a bácsi, a szomszéd bátyám. 

Az idegen is bátyám, vagyis aki vagyonosabb gazda fiát is bátyámnak tiszteli, a szegényebb, a cselédség, a napszámos bácsinak szólítja. A szigorúbb társadalmi összetartozást jelenti ez esetben a „bátyám“, s attól venné sértésnek a rátarti gazda a bácsi megszólítást. 

Például vitéz Szentmártoni Szabó Dániel felesége nemzetes asszony. Ezt illik tudni falusi berkekben.  Aszongyák minél messzebb van a vasúttól annál elmaradottabb a paraszt. 

Lánygyerekre, amint megpróbálna az utcán énekelni, még az idegenebb is rászólna: Ne énekelj te! Bolond lesz az uradnak a felesíge. Mert könnyebb kapatni, mint leszoktatni. 

Eccer találkoztam vele s biztattam, fújja el azt a nótát, hogy „Demecseri kútágas“ Jaj, hogy tetszik olyat gondolni — szabadkozott — így is azt mondják, hogy bolondos vagyok, hát még ha itt daliásba kezdek. Nem is danolt az utcán semmi kincsért, az udvarán azonban készséggel rákezdte. Ott már szabad. Mezei munka közben is szabad a nóta, de ha már a mezőről jönnek, csak a legények énekelnek az utcán. Nekik az is illik, hogy összefogódzbak, oszt végig danolják a falut. Lánynak, asszonynak, de még házasembernek nem illik. 

Hónapok régen

Rétközben            Katolikusoknál         Reformátusoknál

Fergeteg hava    Boldogasszony hava              Január

Jégbontó hava          Böjtelő hava                     Február

Kikelet hava            Böjtmás hava                   Március

Szelek hava           Szent György hava              Április

Igéret hava                Pünkösd hava                   Május

Napisten hava         Szent István hava             Június

Áldás hava              Szent Jakab hava              Július

Új kenyér hava         Kis asszony hava             Augusztus

Földanya hava      Szent Mihál hava               Szeptember

Magvető hava    Mindenszentek hava             Október

Enyészet hava       Szent András hava            November

Álom hava               Karácsony hava              December

  

Hol van már a tavalyi hó? Bezzeg a mi időnkben, Holvan már a régi világ, hol vannak azok az emberek

azok az ízek, azok az  ételek. Uugyanaz a sopánkodás sirnkozás nosztalgiázás, ábrándozás, pedig ami elmúlt keresegni kár már utána. Hol az az illat, az az íz, az a világ. Mindig azt mondjuk, de jó volt régen, mikor mi gyerekek vótunk. De mit is keresünk igazából? Tényleg a régi dolgokat, vagy inkább azt az összetartást, szeretetet, ami akkor még sokkal jobban megvolt az emberekben?! Azt, hogy gyerekként egy illatos almának, vagy egy aranypapírba csomagolt diónak is mennyire tudtunk örülni.. vagy amikor este elázva, még mindig kint szánkóztunk. Hogy imádtuk a legegyszerűbb ételeket is, mint a sült krumpli kacsazsírral, hagymával, töpörtyűvel! A zsiros kenyeret ketté törtem oszt a cigány fiúval elfeleztük. De együtt ettük, nem pedig egymás mellett. Akkoriban még összetartás vót sosrtársak vótunk. Rohanunk, és közben épp ezekre a 'régi vágyott' dolgokra nincs időnk. Azokra a krumplievős, beszélgetős estékre. Amikor nem kellett tévé, internet mobiltelefon és egyéb luxus a boldogsághoz. Mindannyian a gyermekkorunk emlékeit szeretnénk vissza, hacsak egy percre is. És ugyehogy nem arra a babára, vagy kisautóra vágyunk, amit akkor kaptunk, hanem az érzésre, amit akkor éreztünk. Nem vót ajándék csak puszi meg ölelés, meghallgattuk a másikat odafigyeltünk.

Eta néni kórházi balladája

Beteg vagyok anyám, vigyél a kórházba, Vigyél a kórházba, tegyél a vaságyra, Teszlek lányom teszlek, teszlek a vaságyra orvos kézre ha jutsz, talán meg is gyógyulsz. Rokonok, barátok be rosszak is vagytok, Testvér szeretettel meg nem látogattok. Megsegít az Isten haza fogok menni, Az anyai hűséget vissza fogom adni. Veszek lovat tizenkettőt feketét, Felszántatom a közkórház elejét. Vetek bele piros pünkösdi rózsát, M inden beteg hadd szakítson egyformát. A közkórház köröskörül kavicsos, Benne sétál fehir köpenyiben az orvos. Tüzes lápisz éles kés a kezébe, Barna kislány sírva megyén elébe. Főorvos úr, adjon Isten jó napot. Adjon Isten édes lányom, mi bajod? Főorvos úr, csak az az egy kérésem, A rózsámat a kórházból kikérem. Azt megtenni édes fiam nem lehet, Tegnap írtam neki fel gyógyszert.  Isten veled te közkórház, elmegyek, Én már többet a vaságyra nem fekszek. Elbúcsúzok fűtől-fától, vaságytól, Utoljára kedvesitől magától. Édes anyám adjon Isten jóestét, Úgy jöttem meg mint egy váratlan vendég. Édes anyám süssön főzzön vacsorát, Adjon nékem egy teli skutellát. Hadd felejtsem el a kórház zupáját. Ősszel sárgul meg a rózsa levele, Megsárgított a közkórház kenyere, Két font kenyér, kétszer zupa — semmi más, A vacsora egy hazai sóhajtás.

skutella vagy diner, vagy ételhordó edény, amibe vitték a kifőtt ételt a mezőre.

zupa gyenge minőségü leves, olyan amit most hordanak a szerencsétlen nyugdíjasoknak, apósom úgy híjja bicigli leves, mert forróvizzel felengedik ha elkészül hogy a sok naplopó potyásnak is jusson belüle.

lápisz pálca