Költészet napra

        Pro captu lectoris, habent sua fata libelli, 

benevolo lectori salutem, schola est magistra vitae.

 

A Wesselényi a mi iskolánk!

                   (Ballagásra)

A mi iskolánk a tudás bölcsője,

Mennyi mindent tanultunk tőle.

A múló idő megszépíti a múltat,

A sok végzős diák végre mulat.

A matek okozott némi fejtörést,

A szilencium meg sok szenvedést.

Őrizzük meg a szép dolgokat,

Felejtsük el az ostoba gondokat.

Az Alma materre emlékezzünk,

Mert sok öröm volt itt nekünk.

Azt hiszed, a tanulásnak vége,

Elérkezett a megérdemelt béke?

Az élet iskolája most kezdődik,

Ahol szellemed tovább fejlődik.

Eljött hát végre a nagybetűs élet,

Találd meg majd benne a szépet.

Sok kalandban lesz majd részed,

De a szerelem lesz majd a végzet.

Az életedhez minden jót kívánok,

Neked illatoznak most a virágok.

----------------

A költészet örök...

Leszek öreg koldus, a templom lépcsőjén,

Leszek láthatatlan, mint a vén őszi szél,

Leszek könnycsepp, mint a harmat a fán,

Leszek meleg szellő, amit senki se lát,

Leszek bundás kesztyű, mi meleget ád,

Leszek furcsa árnyék, ami veletek jár,

Leszek apró lámpás, a sötét éjszakában,

Leszek remete, ki itt él rég magában,

Leszek bujdosó, mert a világtól félek,

Leszek örökké, mert verseimben élek.

------------------

A költő útja...

Mint apró porszemet, sodor a szél,

Lobogok, mint parázs a sötétben,

Eltűnök, mint a fáradt tavaszi hó, 

Felolvadok, mint a cukor a vízben,

Elveszek, mint erdőben a gyerek,

Mint tikkadt só, a hideg tengerben,

De viszem tovább a pislogó fáklyát,

Meggyújtom vele a hatalmas máglyát.

----------------------

Rém-rímek neked...

 Nehezen formálom már a dalom, 

Akadályoz egy idegen hatalom.

A rímeket én már hiába faragom,

Nem jutok én sehova angyalom. 

Hogy segíthetnék így magamon,

Elakadnak a rém rímek a falakon.

Feladom és veszem a kalapom,

Az ihletet másnak meghagyom.

-------------------------------

Tanulj meg fiam...

Tanulj meg könny nélkül sírni,

Szép verset, könyv nélkül írni.

Bor és kábítószer nélkül lazulni,

A jó embereknek, nem hazudni,

Sohasem gyűlölni, csak szeretni.

Ha megbántanak, csak nevetni,

Senkit, soha meg nem bántani,

És mindenkinek megbocsátani.

Ha úgy fáj, akkor sem beszélni,

Bölcsen némán csak előre nézni,

Ha besároznak ruhát cserélni,

És Istentől kegyelmet remélni.

------------------

A bolondos költő monoton...

 Pókok kergetőznek a homokon,

Csak a bús szél fúj a romokon,

Áll néhány öreg fa a dombokon,

Madarak énekelnek a lombokon.

 A versem hangzása monoton,

Kitartóan írok és konokon,

Szavak játszanak a sorokon,

A bánatomat versbe zokogom.

----------------------------

A Tiszavirág 

Legyen időd kicsit megállni, 

A hatalmas Tiszát csodálni.

Estig nézni a tiszavirágot,

Megismerni e mesés világot.

 

Felismerni benne a szépet,

Bámulni, mint a szentképet.

Milyen szép is a természet,

De ritkán van benne részed.

 

Nekik csak egy nap a világ,

Hamar elhervad ez a virág.

Ringatja lágyan édes vizét,

Alig ismeri meg az élet ízét.

A víz felett a szerelem virágzik,

Milliónyi kérész vígan játszik.

Hamarosan itt a tavasz, látszik,

A komor Tisza végre kivirágzik.

------------------

A Sóstó partján

Lágy szellő simogatja a vizet szerelmesen,

Csak én ülök a parton, némán egyedül.

Mögöttem cinkosul összebújnak a fák.

Egymáshoz simulva kéjesen zúgnak.

Mint a forró arany, úgy csillog a tó vize,

A felszínén fehér hattyúk himbálóznak. 

A hold szemérmesen fürdik a habokban,

Mint a csillogó tükörben az aranyhaj.

Fénylő gyémántként lebegnek a csillagok,

A Sóstó partján szomorúan ballagok.

Körös-körül hallgat a zajos vad világ,

Szívemben kinyílik egy szép virág.

 

-------------------------

A boldogság kereső

Úttalan utakon, Messze sodort a szél,

A boldogságot kerestem ez volt a cél.

A világban messze zengett az én dalom,

A szélben nem hallatszott a fájdalom.

Vad villámok cikáztak a sötét éjben,

Földöntúli hangok jajgattak a mélyben.

Rettegő szívem megremegett félve belül,

A sötétben van igazán az ember egyedül.

Nincs ki bátorítva a kezemet megfogja,

Magányos lelkem, az örök félelem foglya

Amikor majd megtalálom az igazit végre,

Megnyugszik a szívem és eljön majd a béke.

 

----------------------------------------------

Hinni szeretnék...

Hinni szeretnék magában

Hinni szeretnék a szavában

Hinni szeretnék a könnyében

Hinni szeretnék a csókjában

Hinni szeretnék a mosolyban

Hinni szeretnék az ígéretekben

Hinni szeretnék a szerelemben

Hinni szeretnék a családban

Hinni szeretnék a csodában

Hinni szeretnék az emberekben

Hinni szeretnék a hazában

Hinni szeretnék a világban

 ------------------------

Édesanyám haza vár!

A tornácon vár már engem!

Szótlanul, némán, csendben.

Haza kéne végre mennem,

Otthon finomakat ennem,

Megint gyermeknek lennem.

Fejemet kötőjébe tennem,

Míg pihenne a karosszékben,

Békesség lenne a lelkében.

Árok partján neki virágot szedni,

Szelíd csókjaimmal megölelni.

Örülni a forró levesnek,

Az illatos kenyérnek,

A hideg víznek,

A simogató kéznek.

Az otthon melegének,

Édesanyám csillogó szemének.

------------

Adj Uram!

(Orationis)

 Kenyeret az éhezőnek, és bocsánatot a vétkezőnek,

Békességet a háborgónak, üdvösséget a távozónak,

Reménységet a betegnek, megnyugvást a lelkemnek,

Meleg otthont a hontalannak, mások célját a gondtalannak,

Dicsőséget az érdemesnek, újabb esélyt a végzetesnek,

Feleséget a legényeknek, boldogulást a szegényeknek.

 ------------------------------

 Itt az ideje...

Ideje a beszédnek, és ideje a hallgatásnak. 

Ideje a vetésnek, és ideje az aratásnak,

Ideje a csóknak, ideje az ölésnek,

Ideje a szerelemnek, és ideje a szakításnak. 

Ideje a gyűjtésnek, és ideje a szórásnak,

Ideje a hallgatásnak, ideje a szólásnak,

Ideje a varrásnak, és ideje a szakadásnak,

Ideje a betegségnek, és ideje a gyógyulásnak,

Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek.

Ideje az igazságnak és ideje a hazugságnak,

Ideje az építésnek és ideje a rombolásnak,

Ideje a csendnek és ideje a tombolásnak.

Ideje a békének, és ideje a háborúnak,

Ideje a sírásnak, és ideje a nevetésnek.

Ideje  a megtartásnak, és ideje az elvesztésnek,

Ideje a kevélységnek és ideje a szerénységnek.

Ideje a munkának és ideje a pihenésnek,

Ideje a táncnak, és ideje a gyásznak,

Ideje a születésnek,  és ideje halálnak,

Ideje a gondolkodásnak, ezt üzenem magának.

 -------------------------

Minden tele van...

 A mező tele van virágokkal,

A kanyargó folyó halakkal,

A kék óceán nagy hajókkal,

A tengerpart éles sziklákkal.

 Az ég tele van a csillagokkal,

Az élet tele van fájdalommal,

A bús fejem gondolatokkal,

Remegő kezeim homokkal.

A világ tele van szegénnyel,

A végtelen út vándorokkal,

A szegény tele van reménnyel,

A remény, tele van eséllyel...

 ------------------------------------------

 Mindenki kap valamit

 Isten szarvat ad a bikának,

Szerető szívet a fiának.

Villámgyors lábat az őznek,

Szépséget és észt a nőnek.

 A cápának éles fogat,

A póknak lábat sokat,

Erős szárnyat a madárnak,

Újabb esélyt a halálnak.

-------------------

 Karácsonyi Béke!

 

Csillogó hó szál a tájra,

Vén kunyhóra palotára.

Fenyőágon sok jégvirág,

Ünnepel az egész világ.

A karácsonyfa csupa fény,

Az ember szívében remény.

A jóság, szeretet, áhítat,

Könnyes szemet átitat.

Ha mindez valóra válna,

Béke szállna a világra.

------------------

 Nő nélkül élni

 Mit ér a férfi nő nélkül

A szívem a szíved nélkül

A gyönyör szerelem nélkül

A könny a csókod nélkül

 Mint a kályha tűz nélkül

A szép virág illat nélkül

A fény az árnyék nélkül

A kút hűsítő víz nélkül

 A vad folyó a híd nélkül

Az út a zarándok nélkül

Az üres agy értelem nélkül

Az ember élet hit nélkül

 ------------------------------------------

Tavasz köszöntő

 Eljött a tavasz, a tél titokban messze jár,

A vakító nap lassan nyalja a hűs havat,

Meleg tavaszi szellő simogatja a fákat,

Apró színes virágok  hirdetik a tavaszt.

Előcsalva a  zöld füvet a hideg földből.

Gyönyörű zöld ruhát ölt a hatalmas rét,

A zöld szőnyegen legelésznek az őzek,

A fák ágain megjelennek a friss rügyek,

Az énekesmadarak víg örömdala száll.

------------------

Síromnál!

 

Ne állj itt sírva Kedvesem,

Nem találsz itt engemet.

Ott vagyok az ébredésben,

A könnyes két szemedben.

 A dobogó árva szívedben,

A zuhany simogatásában.

A hajadat fésülő szélben,

Suttogásban a sötét éjben.

 Csillagokban fenn az égen,

Gyémántként a falevélen.

A nyíló illatos virágban,

A sárgarigó énekében.

 Az érett fürt szőlőben,

A hűsítő pohár vízben.

A frissen sült kalácsban,

A körülötted lévő világban.

 -------------------------------------------------------

A temetőn

 Az eső hull, Isten siratja a holtat,

A hideg sír előtt egyedül állok,

Sós könnyeimet elmossa az eső,

A hideg szél himbálja a  koszorút,

Gyertyát gyújtok csendesen,    

Reszketőn némán gyászolok,

A virágok is elszáradtak már,

Lassan én is elfogyok talán...

 -----------------------------------

Gyász 

Szomorúan állunk a sírnál némán tétlenül,

Isten elvett, megbüntetett engem vétlenül.

Csak egy hang egy kép, egy emlék a neved,

Amit tőlünk már soha senki el nem vehet.

Hiába hordjuk a sok szép virágot a sírra,

Azzal téged már mi nem hozhatunk vissza.

----------------

Merengő

Vajon mit tennél te érte, az én helyemben? 

Bizonytalanság és kétely van a fejemben.

Gondolataim zavaros óceánjában vergődöm,

Öreg lettem, de mégsem  sikerült felnőnöm.

Talmi értékek tűnnek el a bús fehér habokban,

Az időt nem mérem már régen szép napokban.

Eltűnök csendben a világról végleg és örökre,

Nincs nekem időm már, szánalmas körökre.

Agyamban számtalan furcsa gondolat kopogtat,

Az elveszett életért már senki nem zokoghat.

Remény nélkül, botorkálok botladozva vakon,

Unottan némán, kitekintve egy sötét ablakon.

------------------

A költő sírja

Valamikor régen, amikor még éltem,

Azt reméltem hosszú lesz az éltem.

Költő voltam, és most egy jeltelen,

Sírhanton vagyok pihenni kénytelen. 

Névtelen oltár a szélhárfa sóhaja,

Nem száll messze verseim szózata.

Nem hoz már senki virágot a sírra,

Ezt a pár sort egy halott költő írta...

------------

Bűnbocsánat

Isten a bűnöst bünteti,

A hitet a remény élteti.

Isten talán vigaszt ád,

Feloldozást bocsát rád.

A múlt emléke most átölel,

A feltámadás gyorsan jön el.

Nehéz keresztünket visszük,

A reményt és a hitet őrizzük.

A padok és könnyek között,

Öreg néni mormol egy imát.

A kegyelem lesz a zsoldja,

Fájdalmát mind ide hordja. 

Szemében a hit lángja ég,

Szívét és lelkét tárja szét.

Bár, teste feketébe öltözött,

Lelke, a mennybe költözött.

-----------------

Kell egy…

Kell egy apa, aki vigyáz rám,

Kell egy hang, ami nyugtat.

Kell egy anya, aki dédelget

Kell egy kéz, ami simogat.

Kell egy vágy, hogy legyek,

Kell egy társ, hogy élhessek. 

Kell egy érintés, hogy tudjam, 

Kell egy csók, hogy érezzem.

Kell egy szív, hogy érezzek,

Kell egy szó hogy higgyek,

Kell egy cél, hogy reméljek,  

Kell egy gyerek, akiért éljek.

-------------------------

Most is érzem...

Szerelmes szíved dobbanását,

Igéző mosolyod édes varázsát.

Mámorító szavaid hangját,

Vidám Szemed csillogását.

Piros arcod ragyogását,

Izzó ajkad forró csókját.

Lágy kezed simogatását,

Selymes hajad illatát.

Szenvedélyes tested vágyát,

Karjaid érzéki lágy ölelését.

Forró tested vad remegését,

Fehér bőröd buja érintését.

Gömbölyű melleid puhaságát,

Szemérmes Köldököd titkát.

Szerelmünk kéjes moraját,

A tüzes lánggal égő orgiát.

--------------

A tanár, ha feladja...

Gyermekem figyelj az anyagra, 

Fontos a könyveknek tartalma,

A tudás hat majd az agyadra,

Kisfiam ne vágj a szavamba,

Szemed a betűkre tapadva,

Tanárod nem ébred haragra,

Nem számíthatsz csak, magadra,

Tanulj sokat, ébredj öntudatra!

De a könyvet unottan lecsapja,

Ne légy már ostoba te bamba,

A tudás az életed megszabja,

A tanár a gyermeket biztatja,

De hiába nem tanul a mihaszna.

---------------------------------------

Ha jön a karácsony...

Nyoma sincs már a víg nyárnak

Az erdőben hideg szellők járnak

Fehér hósapka alá bújtak a házak,

A fák csak áznak, az őzek fáznak,

Az emberek meg csak nótáznak.

Nincs iskola, csak a tündérálom,

Este már én is a Mikulást várom.

De ha nem jő, hát azt se bánom.

Csak itt legyen velem a párom.

Legyen finom mákos kalácsom, 

És váljon valóra minden álmom,

Minden embernek ezt kívánom.

Legyen áldott békés a karácsony.

---------------------

Láttam a világot

Láttam a tengert, csillagként ragyogni,

Láttam a vén erdő fáit, vígan táncolni,

Láttam a békét, az emberek szívében,

Láttam a szerelmet, a lányok szemében,

Láttam a virágokat, fürödni a fényben.

Láttam a csendet, a széllel beszélni.

Láttam a szívedet, szerelmet remélni.

Láttam a vén koldust, meséket regélni,

Láttam a vad szelet, nyárfákon zenélni,

Láttam a jó Istent, ott fenn a kék égen,

Mindenbe őt láttam, amerre csak néztem. 

------------------------------------

Nőnapi kívánság!

Kívánunk nektek, csókot százat,

Hófehér menyasszonyi ruhákat.

A feleségeknek a szeretőknek,

A szép lányoknak, a nevetőknek.

A nők mindenkit túlélnek,

Még az ördögtől se félnek

Ha nincs több érvük sírnak,

Pedig ők mindent kibírnak.

A nők a hétköznapi hősök,

A férfiak fáradt öreg ősök.

A nők mindig szeszélyesek,

De ha nem hát veszélyesek.

A férfinak a nő a család,

A nőnek a férfi a varázs.

A férfi szava összeáll mesévé,

A nő álma varázsolja zenévé.

-------------

A beteg madár

Egy beteg fáradt, öreg ember,

Nehezen kel, minden reggel.

Bántják már az izzó fények,

A hangoskodó furcsa lények.

Valaha szabad volt, ő is régen,

Nem repdes már a zöld réten.

Sok sok madár, fenn az égen,

Irigykedve búsan, fájón nézem.

Rab madár vagyok úgy érzem,

A szabadságtól nem kell félnem,

Így is sikerült, boldogan élnem.

------------------

Zene füleimnek

Édes ajakból mézédes nóta szól,

Jó hangszerből jó muzsika szó.

Ritmusa harmonikus és vidám,

Fülcirógató lágy szép melódiám.

Dallama lágy ütemén víg tánccal,

Ringó csípőjű nimfák nyaklánccal.

-------------

Megfáztam

Érzékeny tüszős a torkom,

Náthától vörös az orrom,

A beteg ember sokat köhög,

A bacilus meg csak röhög,

A nátha pisze orrot csavar,

Kínoz, könnycseppet facsar,

Meghűltem ez lett a sorsom,

Mentollal hűtöm a torkom,

Lázas testem izzad forrón.

Enyhülést hoz a meleg tea, 

Az egészség lesz a trófea,

Meleg ágyba bújtam hátha,

Végre elhagy a rút nátha.

Mibül lesz a cserebogár...

Disznóbul lesz a szalyonna,

Buzábul liszt a malomba.

Jégesőbül meg a pocsolya,

Disznó lábbul a kocsonya.

Szépasszonnak a babája,

Kisbabának a mamája.

Vén asszonnak a hája,

A kislyánynak a bája.

A legénybül lesz az apa,

A kezibe termett a kapa.

A lyánybul lesz az anya,

Anyósbul meg a banya.

------------------------

A hűsítő bor dicsérete

A hőség elől hova meneküljünk?

Túl meleg van már a munkához,

A présház lesz az utolsó menedék,

Már a pince ajtajában szomjazunk.

A lopóból csorog a mézédes vörösbor, 

Csillog, lusta színpompás köntösében.

A víg poháron csillogó csepp cikázik,

Magasba emelem, a fény felé a nedűt.

A zamatos vér illata, mint a friss szőlő,

Fölfelé szállnak a borban a gyöngyök.

Kéjesen forgatom a számban a kortyot,

Orromban muskotályok vad orgiája dúl.

Íze, bizserget, mint a tüzes lány csókja,

Öreg szívét, szerelmet is lángra gyújtja.

A jó bor melódiája, a poharak csengése,

A bánatos lelket gyorsan meggyógyítja.

A testes bor, csitítja a forró vad vágyat,

Zamatos ízek és illatok buja harmóniája.

A pohár tele tűzzel, lánggal szenvedéllyel,

Gyorsan kihörpintjük, hogy újra töltsük.

Legyen áldott a földműves vére verítéke,

Savanykás, fanyar és hideg a szőlő vére.

Ne rontsátok el szódával ez Isteni nedűt,

Az alattomos mámort kikerülni nehéz. 

Barátságból összekoccan a két hűs pohár,

Elszáll a gond a bánat, a pohár csókjától,

A jókedvű búbánatos lesz, a szomorú víg,

Barátim, síromra majd szőlőt ültessetek.

 

-----------------

Köszönöm neked...

 Köszönöm neked a hangodat, A csendet, a szerelmedet,

köszönöm a naplementét, a reggelt és hogy megint élek.

Köszönöm a vigaszt és a könnyet, a jót az édeset a szépet,

Köszönöm a mámort, a forró csókot, a szenvedélyes ölelésed.

Szerelmemnek...

Boldogságot ne keress a nagyvilágban,

Inkább szerelmedben, a nyíló virágban.

Párod, ölelő karjában, csillogó szemében,

Forró vad csókjában, izzó, szenvedélyben. 

---------------

Szerelem nélkül...

Ne kérdezd, tőlem barátom,

Miért ül arcomra fájdalom.

Mi okozza nekem a bánatom,

Csak a boldogságról álmodom.

A világból sugárzik vad szánalom,

De, gúnyolódjon csak, én ráhagyom.

Hiányzik a nyugalom  már nagyon,

Nekem a  szerelem lenne a vagyon.

----------------------

Mit szeretnél?

Együtt főzni, együtt enni,

Szeretve boldognak lenni,

Ő érte mindent megtenni.

Életemet a kezébe tenni.

Amire vágyik megszerezni,

Tiszta szívből vele nevetni,

Egymást örökké szeretni,

És együtt világgá menni.

Titokban utódot nemzeni,

Közösen gyereket nevelni.

Egész nap otthon heverni,

Neki örök hűséget ígérni.

Soha betegnek nem lenni,

Nélküle tovább nem élni.

A mennyben együtt lenni,

És örök szerelmet remélni.

------------------------------

Boldogság...

Én már az Istent csak arra kérem,

Addig éljek, míg még forr a vérem.

Persze, most már kevéssel beérem,

Hűségemért te vagy nekem az érem.

Tudod jól, hogy szeretlek már régen,

Persze tudom hogy lassan már végem.

Az arcom már ráncos, a hajam déren,

De szeretnék hozzád bújni hideg télen.

Remeg a kezem, öreg vagyok idétlen,

Csak némán ülök a vén karosszékben.

Naphosszat csak bámulok előre tétlen,

Szerelmemért a boldogság lett a bérem.

--------------------

Köszöntsük  a nőket!

Köszöntöm hát most a nőket!

Mert kiváltság szeretni őket.

Az anyákat,és a szülőket,

Az öregeket, a csecsemőket.

A nagyokat a cseperedőket,

A csendeseket a cselszövőket.

A szelídeket, a csellengőket,

A félénkeket a bátor nőket.

A vágyakozókat a szeretőket,

A pletykásokat a perlekedőket.

A törtetőket, a törekvőket,

A vékonyakat a dús nőket.

A modelleket a táncosnőket,

a boszorkányokat, a sellőket.

A hercegnőket a királynőket,

A szívünkbe kell zárni őket!

----------------

Nőnapi kívánság!

Kívánunk nektek, csókot százat,

Hófehér menyasszonyi ruhákat.

A feleségeknek, a szeretőknek,

A szép lányoknak, a nevetőknek.

 

A nők mindenkit túlélnek,

Még az ördögtől se félnek

Ha nincs több érvük, sírnak,

Pedig ők, mindent kibírnak.

 

A nők a hétköznapi hősök,

A férfiak fáradt öreg ősök.

A nők mindig szeszélyesek,

De ha nem hát veszélyesek.

 

A férfinak a nő a család,

A nőnek a férfi a varázs.

A férfi szava összeáll mesévé,

A nő álma varázsolja zenévé.

------------------------

A sírhely

A temetőben megint új sírt ásnak,

Nem maguknak inkább másnak.

Ha már az élők között nincs hely,

Itt mindenkinek jut egy apró sírhely.

Itt nem számít hogy szegény gazdag

Dőzsölők vagy nyomorultak voltak,

Itt mindenkinek jut ingyen pamlag

Szenvednek az élők és némák a holtak.

Régen sír volt itt füves, gazos, horpadt,

Kiásták újra, mert kell a hely a holtnak.

A halál

A halál végtelen az élet reménytelen,

Ismerem a nyár hevét, a tél havát,

A bús nappalt és a sötét éjszakát.

Ha meghalok majd, mélyre ássatok,

Fáradt testem meg soha ne lássátok.

Itt fekszem a hideg földön részegen, 

Holtan kábultan, vagy csak félszegen.

-------------

Legyen ez az utolsó...

Utolsó napunk már együtt,

Utolsó könny az arcomon,

Utolsó csókot adok neked,

Utolsó sóhajom száll feléd,

Utolsó dal, amit hallunk,

Utolsó pohár pezsgőnk,

Utolsó szerelmes ölelés,

Utolsó pillantás arcodra,

Utolsó perc az életemből,

Utolsó sóhaj, és vége van,

Az utolsó szó; szeretlek...

--------------

Nőnapi merengés

A nő a férfinak örök talány. Képtelenség megérteni,

Sosem tudja mit gondol, mit szeretne, mit mond,

Mit tesz, mire vágyik, nem ismerhetjük ki őt soha.

Ha a húgocskám, akkor angyali játékos és vidám,

Ha nővér akkor megvédelmez minden rossztól

Ha Édesanya, akkor ápol ha beteg vagy és felnevel,

Ha Feleség, akkor szenvedélyes vad  és szerelmes,

Nagyiként, összetartja a széthúzó családunkat,

Miért? Mert a NŐ a szeretet, a báj és a finomság,

Az érzelem és a hit, a béke és a remény, a szeretet

Az élet értelme az otthon melege, a család alapja.

Isten adománya, természetes hogy van nekünk, 

Nélküle értelmetlen és üres lenne az életünk

A nő az emberiség bölcsője és menedéke,

Egy testben ördög és angyal, tündér és boszorkány,

Etet, tanít, ringat kényeztet és a sírba visz,

Hős amazon ha gyermekét védeni kell

De ha szerelemre ébred, szelíd illatos virág...

Bolyongó lélek vagyok csupán...

Halotti lepelként a hófehér bársony takaró,

A temetőt ünnepi ruhába öltöztetni akaró.

Se élet, se árnyék, se hit, se bánat, se remény,

A hajnali magány itt hideg nyirkos kemény.

Halkan motyogva kábán, bóbiskolva álmosan,

Árva lélek a sírok között botladozva bolyong.

Csak céltalanul rovom a temetőben a köröm,

Se szó, se hang, se csók, se könny, se öröm.

A halott kiszolgáltatott és gyámoltalan árva,

Magányos, bús elhagyott a sírok között járva.

Egy bágyadt szellem tévelyeg némán a földön,

Elveszetten a névtelen kopott kövek között.

A vén sír, már megrepedt, ledöntötte rég a szél,

Benőtte a penész, a gaz, nincs rajta már szöveg,

Hervadt virág, száraz koszorú, itt vajon ki holt?

De, senki se tudja hogy ebben a sírban  ki volt.

Mi értelme?

Ha akkor halunk meg amikor már mindent tudunk,

Akkor az élet pazarlás, a tanulás felesleges kunszt,

De hát akkor minek születtünk ha úgyis meghalunk?

Magyarázza már meg valaki, hogy miért? Ki érti ezt?

Parkinson elveszi az erőt, az Alcheimer pedig az észt.

Mondd meg már, mi értelme akkor az emberi életnek?

Örökké tovább él egy megtermékenyített petesejtünk?

A tudás egy része megmarad, a többi odalesz örökre...

Félelem az elmúlástól

Megint elment hát egy lélek,

Most én jövök, attól félek.

Felébredek, hát még élek,

Biztos élek, mert beszélek.

Meghalnak, gazdagok szegények,

Szerte foszlottak a hiú remények.

Elvész a méltóság és az erények,

Az emberek ilyenkor szerények.

Nem is tudom, mit remélek,

Szomorúan, bánatosan nézek.

Kaszás, még egy napot kérek,

Ugyan, kellesz is te a fenének.

Ez az én hazám

Nekem ott a hazám, ahol épp vagyok,

Ott a népem, nemzetem ahol lakok.

Ott a világ, ahol a földjeink terülnek,

Ott a legjobb, ahol a nyelv körülvesz.

Csak addig, míg a szelíd szem lát,

Ahol az anyaföld, édes kenyeret ád.

Egész odáig, ameddig az ég kéklik,

Ha leszáll az est, az erdő sötétlik.

Őzek az erdőben, halak a folyóban, 

Kalács a tepsiben, szőlő a hordóban.

Itt állok büszkén, ahol az ég beborul,

Ahol a magyar imádkozni leborul.

Ez a föld, mindennél drágább nekünk,

Hazám, mindennél jobban szeretünk.

Az egész világban, messze földön járok,

Kóborlok, de végül mindig haza találok.

Valamikor régen itt őseink lehettek,

Itt éltek, haltak, mulattak, szerettek.

Házat építettek, szántottak vetettek.

Vitézül harcoltak, hősöket temettek.

Itt büszke bárdok védték a határt,

A földeket örökségül ránk hagyják.

S most őrséget büszkén mi állunk,

Így talán, mi is hősökké vállunk...

 ------------------------------------

A tanár halála

Befejeztem most már éltemet,

Nem tanítom már a népemet.

Koporsóra tették a képemet,

Meghagyták az örök létemet.

Kifizették utoljára a béremet,

Élnem tovább így nem lehet.

A sok jó barát majd eltemet,

Mély sírba dobják testemet.

Láthatod majd a vesztemet,

Olvasd csak el a versemet,

Megismered majd a lelkemet.

Az emberek nem ismernek el,

Az elismerésük nem is kell...

Az életet álmodom tovább

Hogy újra éljem a csodát.

A hajléktalan sors

Egy fájdalmas koldusszendvics a járdán kuporogva,

Egy hajléktalan két papírkarton között megbújva.

Csuklóján minden vagyona, egy szakadt szatyorba,

A savanyú hideg kannás bor szelíden álomba ringatta.

Megitta mind, ne hogy ellopják a maradékot míg alszik,

A kóbor kutyát, mint forró kályhát magához szorítja. 

Álmában szája szélét nyalja, Szép  tiszta ruhában ül,

fehér asztalnál étkezik, már nem fázik és nem éhezik.

Igyekszik jóllakni mert, ez az élet számára nem létezik,

Álmában mezítláb sétálgat a hófehér suba szőnyegen.

A kandallóban pattog a tűz, testét elönti a melegség,

Amíg a bor fátyla fel nem száll, emberként éli világát.

Nem látta senki, csak én és talán a könyörületes Isten...

-----------------------

Abcúg...

Vadul vagdalkozva dobálja a sarat,

Indulatos hévvel formálva a szavat,

Míg magasba lendül fenyegető karja,

Néhány zendülő őt vezérnek akarja.

 Félő tekintetem az arcok közt halad,

Pillantásaikban vad gyűlölet és harag.

A provokátor szava, erős kardot farag,

A csapat élére áll, de vajon ott is marad?

Rút átkokat szórva izzón nyelve pereg,

Az első csepp esőre szétszéled a sereg.

Végül legnagyobb sikerét velem érte el,

Az elhangzott indulat, szót sem érdemel.

 ----------------

Az árva gyerek sorsa

Felelőtlen szertelen pár,

Hát hiába volt az intelem!

Hol van most az értelem, 

Nem fontos a védelem?

Szenvedélyük is féktelen, 

Az ostobaság végtelen.

Egy apró élet meztelen, 

Megszületni kénytelen.

Szegény baba névtelen, 

Apám anyám nincs velem.

Némán fekszik nesztelen,

 Nincsen benne félelem,

 A sorsa így reménytelen.

-------------------

Édesanyám, emlékére

A halál az élted tőlem elrabolta, 

Nincs, már ki védőn átkarolna. 

Fáradt tested is a porba vész,

Nem érti ezt már a józan ész.

Mennyi mosolyt kaptam tőled,

De mégis könnyet adok főleg.

A szerető csókért most cserébe,

Csak virágot hozok cserépbe.

Itt állok a sírnál némán tétlenül

Miért büntetsz engem vétlenül

Még hallom óvó féltő szavad,

Fájó szívem majd meg szakad.

-------------

Adni hittel

Itt állok a Tarpai hegy lábánál,

Az öreg kút száz éve adja vizét,

Unalmasan telik el minden napja.

Nem csügged, nem panaszkodik.

 Milyen szép, magasztos feladat

Csak adni, adni mindenkinek.

Végtelen kúttá kellene válnunk!

Hogy adhassunk egész életünkben.

 

Mindig csak adni nem fárasztó?

Hogy győzöd? ezt vízzel, erővel!

Öreg kút, hogy bírod még mindig?

Vajon mi ad neked erőt, és reményt?

 Csak mosolyog a víztükör, és ragyog,

"De hiszen a forrás nem én vagyok!

Hiszen árad belém, csak továbbadom

Vidáman, jókedvvel és szabadon."

 Emberként hadd éljek ily nemes életet,

Osszak áldást és még több szeretetet!

A talentumot ingyen kaptam Istentől,

Hogy kérhetnék érte pénzt bárkitől.

 Mindenki azt adja, amit a szívében lel,

Én, csak ennyit tudtam adni nektek el.

Ha már túl jó leszek, hogy köztetek legyek,

Isten majd megölel, és én végleg elmegyek. 

-----------------

Búcsú a világtól...

Annyi mindent lehetne tenni még, de itt az idő, eljött a vég,

Isten homlokon csókol, majd megáld, és forrón magához ölel.

Mennyi időt vesztegettem el, mennyi csókot mulasztottam el,

Mennyi könnyet pazaroltam el, mennyi álmot szalasztottam el.

Így, utólag, talán mégis megérte, mert megéltem és megértem,

Olyan nagy darabot hagyok a szívemből, amit kikerülni nehéz,

Könyvekben, könnyekben, így néha belebotlik majd az okos ész.

Elfáradt a test, elröpült belőle az élet, de a lélek még ott maradt

Örök időkre abban az apró, jelentéktelen pár sorban a papíron,

Hiába küzd a világ, hogy kitörölje, csak mélyebbre radírozza.

Így emlékem már örökké él, és nem árthat neki a fagyos tél,

Elindulok a hóba, a rideg télbe, most már végleg halálra ítélve.

A jót az élet kissé szűken mérte, mégis hálás vagyok neki érte,

Hiába lettem polihisztor, mégis szürke eminenciás maradtam.

Mert a fény bántó nekem, így az árnyékból hallattam szavam,

Nem háborog már régen a lelkem, a világot némán szemlélem.

Utolsó elfogyott erővel szorítom szívemhez az életet, de hiába,

Eljött értem az ördögszekér, egy nemes lélek nem mehet gyalog!

Kezeimen barna folt, arcomon ezernyi redő, végállomás a temető,

Lelkem hárfáján nincs már húr, harangok zúgásával hív az Úr!

-------------------------------------------------

A Hazafi

A háború vad, zajos a füleknek,

Itt mindennap hősök születnek.

Sorsdöntő nap a mai, mert ma győzünk,

Gyilkos ellenséget örökre kiűzünk.

 Jön az éles golyó lánggal, fénnyel,

Mégis tele a szívünk reménnyel.

Égnek testünkben tüzes billogok,

Szállnak vállunkra fényes csillagok.

 Én, drága Hazám, én, drága népem,

Nem jártam otthon már oly régen.

Hű fiad őrzi magyar szavát és hitét,

Mert otthon hagyta a szerető szívét.

 Az őrségben virrasztunk, soha nem alszunk,

Mert a Hazánk büszke őrei mi vagyunk!

Halállal dacolunk, énekelve meghalunk,

De magyar földet idegennek nem hagyunk!

-------------

A halott utolsó gondolata...

Meztelenül jöttünk a világra,

Valaki mégis megmosdatott.

Fájdalmas volt az érkezésem,

Gyenge esetlen volt a testem,

Semmit sem hoztam magammal.

Egész életemben önző voltam,

Irigy gyűlölködő és büszke,

És most megint ott vagyok,

Ahonnan egyszer elindultam.

Semmit sem viszek magammal,

Megint gyenge lett újra a testem.

Milyen fájdalmas a távozásom.

Valaki még utoljára megmos,

Nincs büszkeség, nincs önzés.

Meztelenül távozom e világból.

Az iskola egy őrült hadszíntér

Tanár diák, az osztályban viaskodik,

Együtt haladnak, egymást mardosva,

Egymást nevelve és egymást tanítva.

Iskolák falai között a tudás rejtőzik,

A padok között az értelem virágzik.

A bölcs tanár, iránytűként, utat mutat,

A türelmetlen diák, mint a sas, követi.

A gondolatok kincsek, melyeket átad,

De újabb és újabb ismeretekre vágynak.

A katedra színpadán a színész a tanár,

A néző a padokban ülő kíváncsi diák.

A vizsga után a diákból lesz a színész,

Aki az élet színpadán játssza főszerepét.

Itt az este

Végre itt van  az este a lefekvés ideje

Elfogyott a dolgos embernek az ereje

Nyugovóra térünk lefekszünk végre

Csendes álom száll a fáradt szemére.

Pihentessük testünk a holnapi munkára

Segítse életünket az Istennek áldása.

Néma bú

Addig menj haza, amíg mehetsz,

Amíg élnek, amíg még van kihez, 

Amíg van hova, amíg van kiért,

Amíg nem kérdezik meg miért?

Amíg szeretteid élnek és remélnek,

Amíg miattad aggódnak és félnek,

Amíg mosollyal és csókkal várnak,

Szótlanul ölelő karjaikba zárnak.

Amíg a szívüket szélesre tátják,

Szerető fiukat türelmesen várják.

Addig menj haza, míg hazavárnak,

Amíg vállán sírhatsz Édesanyádnak.

Őrangyal

Kell még egy esély, és kell még a remény

Kell még egy mosoly, az élet oly kemény

Kell egy zsebkendő, mellyel áldás érkezik

Amivel letörli arcát, aki régen könnyezik

Kell egy őrangyal aki meghallja a hívást

Kell egy nyitott fül, ami meghallja a sírást

Kinek dalát a szél messze messze fújja

A szeretetét mindenkinek két kézzel ossza

A szívet az örömtől soha meg nem fossza

Szerelmi csalódás

Ha fáj akkor is tanulj meg nevetni

Hogy soha senki ne lásson szenvedni

Nem kell a szerelmet örökre temetni,

Ha igazán akarsz, újra tudsz szeretni!

Nem kell a világ előtt keménykedni 

De titokban azért illik reménykedni.

Pusztul a föld

A gyárkémények fekete koromja száll,

A sok-sok szeméttől a föld fullad már.

A vizek telis-tele vannak műanyaggal,

Az erdő-mező szennyezve sok kacattal.

Szennyezett, mérgezett a patak, a völgy,

Ezt aligha bírja már a fáradt, öreg föld.

Gyógyítsd meg a földet, nyílhasson virág,

Mert így lesz a föld tiszta, és illatos a világ.

Reggeli ébresztő

Szeretnék én most, verset írni néked,

Nem nagy művet, inkább csak szépet.

Mint bimbózó szép virág a lelkem,

Vígan szól szívem hárfáján a versem.

Lágyan a lélekharang zúg magában,

Tündökölő énekhang hallik szavában.

A szélhárfa is zenél, vidáman lelkemen,

Szerelmem csókja, szunnyad a keblemen.

Boldogok lehetünk, hogy újra itt a reggel,

Mosolygós szerelmem, velem együtt kel fel.

Szerelmes ágyunkban tündérszép az álom,

Édes szép angyalom, már a reggelt várom.

Megjöttem Édesanyám! 

Néma csend és gyász lengi be a házat,

A szívemet lelkemet megöli a bánat.

Pedig szerető fiáért a szívét is kitárta,

Hazajöttem hozzá, de hát már hiába.

 

Csonkig égett gyertya az üres asztalon,

Remeg a hangom, fáj a szívem nagyon.

A sejtelmes néma csend, a házat uralja,

Szívemet a bánat, a kaput rozsda marja.

Valahol ott van, csendben egy sarokban,

Mintha újra érezném őt, ölelő karomban.

Mintha a hangját hallanám, a szobában

Tudom, Édesanyám ott ül bent magában.

A sötét falon, a repedt vén tükör takarva,

A szívem összetörve, száz apró darabra.

Mellette nyitva volt a zsoltáros könyve,

Értem minden este, azt áztatta könnye.

Nyugdíjasok napjai

A hétköznapok unalmasak,

A napok gyorsan elmúlnak. 

Józanul látom a világot,

Már kevés amit kívánok.

Könnyes szép pillanatok,

Nem bánom a tegnapot.

Télen a hó, ősszel a szél,

Tavaszi eső, a nyári fény.

Apró álom, újra ébredés,

Nekem az élet tévedés.

Tudok örülni a csendnek,

Nem hiányzom a szemnek.

A sötétnek  és a fénynek,

A csúnyának és a szépnek.

Értem mit suttognak a fák,

Meddig alkudnak a kofák.

Fűzfapoéta vagyok?

Lelkemből árad a vidám dal,

Szép versem nyílik a virággal.

Szívemből édes szavak nyílnak, 

Suttogó ajkak, szerelemre hívnak. 

Fáknak, embereknek virágnak,

Így születik  a zene a világnak.

Furcsa versem rossz és rímtelen,

Most született meg, így hirtelen.

Csepűrágó olcsó hatásvadász,

Vásári mutatványos komédiás.

Vígan vetem papírra e sorokat,

Az olvasóra bízva a  sorsomat.

Nagymama

Régi kopott biblia kezében,

Pici könnycsepp a szemében.

Fájdalom a szomorú szívében,

De megingathatatlan a hitében.

Mindig nehéz volt az élte,

Bár az Istent Ő sokat kérte.

Az üdvösséget még remélte,

Utólag biztos hogy megérte.

Sok sok imát mondtam érte,

Ritkán volt pénze kenyérre.

Kevéske erejét pénze cserélte,

Fáradt testét örökre felélte.

Megőrült költő

Zúg a tenger a fülemben,

Ordít a farkas a hidegben.

Dúdol a csend  a szívemben,

Csipog a csibe a fejemben.

Dalol a rigó az lombokon,

Bőg a szarvas a dombokon.

Lapít a nyúl a bokorban,

Fázik a láb a bocskorban.

Pattog a tűz a kályhában,

Pislog a fény a lámpában.

Üvölt a részeg a kapuban,

Ugat a kutya az udvarban.

Nyávog a vén macska a padon,

Galambok röpülnek szabadon.

Körülöttünk tombol a vadon,

Hattyúk úszkálnak a tavon.

Hogyan él az ember?

Az ember mindíg tudja a módját,

Ismeri élete legfontosabb dolgát.

Munkával gyötörve fáradt testét,

Családja nélkül tölt minden estét.

Dolgozik, amíg csak erővel bírja,

Az életét a nyomorúlt vérével írja.

Asszonyt szeret, gyereket nevel,

Majd önpusztítón  lelket kilehel.

Míg a halál csókja homlokára ég,

Mindenkinél többet tud már rég.

Könyörtelenül akkor jön el a vég,

Pedíg de jó volna tovább élni még.