Talán érti valaki, talán emlékszik még valaki, talán él még valaki. Itt álok némán tétován, és nézem a régi házakat, amikből már rég kihaltak az emberek és újak jöttek idegenek, akik nem ismerik a múltat, mert nincs is nekik. Itt játszottunk az árokban, itt voltam kamasz, itt volt az első csók, itt tanultam az iskolában, itt nőttem fel, itt éltem le az életemet, és talán itt is halok meg, mint őseim. Több ismerősöm van már a temetőben mint a faluban.
A falu az élet bölcsője, egy szelet múlt, ami örökségünk féltett gyöngyszeme. A szép új világ a nagyvárosok, mind a picike falvakból nőttek ki, lakói a falusiakból születtek, a múlt emlékei dicsősége és bizonyítéka a falvak mélyén lakozik, a régi vályogházakban, a frissen meszelt falakban, a poros utcákon, a nyikorgó templomajtón, a kopott padokon, a takaros udvaron, a disznóól szalmájának szagában, az istállóban illatozó szénában, a gémeskút büszke zsiráfnyakában, ez az igazi csoda, a vödör vizének csillogásában meglátni a fénylő napot és felfedezni újra világot. Ne csak nézz, láss is, tudom nem könnyű, felismerni az értéket az igazat és a tisztát de ha jól figyelsz a részletekre, észre veszed a fűben ciripelő tücsköt, a sötétben pislákoló szentjános bogarat, az apró ablakból kiszűrődő gyertyafényt. Amikor a rocskából kapod a tejet, a méhkasból a mézet, a kútból a vizet, édesapától a mesét, édesanyám kezéből a kenyeret. Nehéz szavakba önteni ezt az érzést, azt mondják a tudálékosok, hogy lokálpatrióta, szerintem csak egy álmodozó időutazó vagyok, akit egy régmúlt időből itt felejtettek, visszatértem mert nem lettem városi, de már ide sem tartozom, földönfutó lettem hazátlan árva, akit ide oda fúj az őszi szél, mint az ördögszekeret a homokbuckákon. Amikor itt éltem mindenki köszönt nekem, most hogy visszajöttem, csak néznek rám kérdőn, ki lehet ez az idegen. A temetőben már többen vannak akik ismernek, én is emlékszem minden sírhantra, minden benne nyugvó halottra. Valaha nevető szorgalmas emberek voltak, nem gondoltak a halálra, éltek békésen csendesen a faluban. Most minden házban idegenek laknak, nekem idegenek és én is idegen vagyok nekik. A diófán károgó varjú még a régi, talán ő ismer meg egyesül. A szomszédban álló vén eperfa szomorúan néz rám, megismer de már ő is a végét járja. Gyerekkoromban a diófa oldalába beütöttünk három szeget, azon másztunk fel a vastag törzsön, benőtte már a fa, de a három szegnek még jól látszik a rozsdás feje. Szemben az akácoszlopok a kerítésben még mindig élnek és minden tavasszal kihajtanak, hogy valaki levágja őket. Tulajdonképpen minden megmaradt, csak az emberek cserélődnek. Más kongatja a harangot, más prédikál a szószékről, mások hallgatják, más vágja le az akácágat. A régi bokros híd, öreg köveivel, száz éve már hogy szolgálja az itt lakó embereket. Az út melletti gödör a vályogvető volt 40 éve még, most kacsaúsztató. A templom oszlopaiba bevésett emberek monogramja több száz éve hirdeti, hogy itt jártam valaha. A temetőben a névtelen hősök megkopott sírja 75 év után is hirdeti, hogy éltek és meghaltak. Nagyapám több mint 100 éves vályogháza, ma is áll, vele szemben egy még régebbi ház, ott volt a fűszeres, ma a kenyérgyár, mellette a "Gubner Simon Szikvíz gyára" sajnos a táblát már leverték, az azt követő házak is zsidó családok házai voltak, tanárokat költöztettek bele, de a házak már 4 emberöltő óta áll és hirdetik, hogy itt becsületes szorgalmas emberek laktak. Én ilyennek látom Demecsert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése