Ütközések a földdel

több mint 170 kráter keletkezett az ürből ütköző objektumok miatt a föld felszinén. Ezek átmérője a néhány tíz métertől egészen 300 km-ig terjed, keletkezésük idejének skálája nagyon széles, a közelmúlttól egészen 2 milliárd évvel ezelőttig mozog. Ilyen a Yucatán-félszigetnél található a Chicxulub-kráter, vagy a Kaali-meteoritkráter, vagy aVredefort kráter, stb. Ezek után nem kérdés hogy valós veszély-e a földi élet megszünése. A világűrt pásztázó szenzoraink érzékenyságe, mostmár képes legalább felismerni a veszélyt, bár még nem elég korán ahhoz hogy tenni is tudjunk ellene. Egyenlőre csak bámulunk mint borjú az új kapura. Az utóbbi hármat már észleltük és nagy sajtót is kapott, amikor belépett a Naprendszerben: az ’Oumuamua, a Borisov és a 3I/ATLAS mindannyian az űr távoli, számunkra ismeretlen tartományából érkeztek. A csillagközi objektumok szerencsés esetben csendben áthaladnak a Naprendszeren, de fennáll a veszélye annak, hogy valamelyikük a Földdel is ütközhet. Egy új vizsgálat szerint nem mindegy, a bolygó melyik pontja esik a kozmikus vándor útjába. Nem kell félni fájdalommentes halál lesz, észre sem vesszük. A Naprendszer 4,6 milliárd éves története során rengeteg messziről jött égitest haladhatott át rajta, és az is elképzelhető, hogy néhány ősi becsapódási kráter – például a dél-afrikai Vredefort – csillagközi eredetű volt. A mai Naprendszer már jóval csendesebb, de a csillagközi objektumok száma valószínűleg nem csökkent az idők során, így továbbra is fenyegethetik a Földet. A kutatók ezért arra keresték a választ, honnan érkezhetnek ezek az égitestek, milyen pályán mozognak, és bolygónk mely területei vannak nagyobb veszélyben. A kutatók több milliárd mesterségesen létrehozott égitest pályáját szimulálták az AI segítségével, hogy megértsék, hogyan viselkednének a csillagközi vándorok. A modell alapját azoknak az M-típusú csillagoknak – vagyis vörös törpéknek – a mozgása adta, amelyek a Tejútrendszerben a legnagyobb számban fordulnak elő. Mivel ezekből van a legtöbb, ésszerű feltevés, hogy a csillagközi objektumok nagy része ilyen rendszerekből lökődik ki amit mi nem ismerünk. A számítások azt mutatják, hogy a csillagközi objektumok leginkább két irányból érkeznek:  az egyij az apex felől és a másik  a galaktikus sík irányából. Apexnek hívjuk azt a pontot, amerre a Nap és vele együtt a Naprendszer halad, ezért ebből az irányból természetes, hogy több égitesttel találkozunk. A galaktikus sík pedig a Tejútrendszer legsűrűbb része, ahol rengeteg csillag található, így innen is jóval több vándor sodródhat a Naprendszer felé.  A gyorsabban érkező égitestek úgy pusztítanak el hogy észre sem vesszük.A lassabb csillagközi objektumokat az óriás bolygóink és a Nap könnyebben téríti el, ezek az égitestek általában nem körpályán mozognak, hanem nyitott, kifelé ívelő pályán száguldanak át a Naprendszeren. A kutatás szerint még az évszakok is befolyásolják a becsapódás esélyét. Tavasszal a Föld éppen az apex felé halad, ezért nagyobb sebességgel fut bele az érkező égitestekbe. Télen viszont több lehetséges becsapódó objektum érkezhet, mert ilyenkor a Föld a Nap mozgásával ellentétes irányba néz, ami kedvez azoknak a pályáknak, amelyek elérhetik bolygónkat. A nap takarásában érkezőket csak későn vesszük észre. A szimulációk szerint leginkább az egyenlítői térségek esnek útba a csillagközi objektumoknak. Az északi félteke kockázata is valamivel magasabb az átlagosnál – ami azért figyelemre méltó, mert az emberek nagyjából 90 százaléka itt él. Az empirikus úton szerzett ismeret tévutakra küldheti a tudósainkat, akik hajlamosak valami féle periodicitást feltételezni minden mögött. A szimulációk pontatlanok, mert nem ismerünk pontosan minden tényezőt. A megoldás az lenne, ha ki tudnánk juttatni obszervtóriumot a szomszédos bolygókra, így a légkör torzitást kiküszöbölhetnénk a megfigyelés során, most még csak a Vera Rubin Obszervatórium (korábban Large Synoptic Survey Telescope, LSST) a világ legnagyobb égboltfelmérő távcsöve él, melynek fő tükre 8,4 méter átmérőjű. Az obszervatórium Chilében, a Cerro Pachón hegyen, az El Peñón közelében található, és hivatalosan 2025. június 23-án kezdte meg működését. Feladata a teljes égbolt háromnaponkénti lefényképezése, ultranagy felbontású, színes képek elkészítése, és tíz éven át tartó folyamatos megfigyelése. A távcső főműszere a Simonyi Přehlídkový távcső, amelyet Charles Simonyiról és feleségéről neveztek el. Tudományos céljai közé tartozik a sötét energia és sötét anyag tanulmányozása gyenge gravitációs mikrolencsézés, baryonikus akusztikus oszcillációk és Ia típusú szupernóvák fotometriája révén, a Naprendszer kis égitestjeinek (különösen a közel földrajzi kisbolygók és a Kuiper-öv objektumai) feltérképezése, továbbá átmeneti asztronómiai jelenségek (szupernóvák, gammasugár-kitörések, változó kvaszárok) detektálása. A Rubin Obszervatórium várhatóan a világ egyik legjobb eszköze lesz a gravitációs hullámok optikai megfelelőinek felfedezésére. Az adatokat nemcsak a kutatók, hanem a nagyközönség is elérheti. Magyar kutatók is részt vesznek a projektben, és az obszervatórium első tesztjei során több ezer új kisbolygót fedeztek fel. Az obszervatórium tíz év alatt térképezni fogja a déli égboltot, évente akkora mennyiségű adatot generálva, mint az összes többi földi optikai távcső együttvéve. De ez még mindig kevés, mivel csillagközi objektumok milliói indultak el az Alfa Centauri felől a naprendszer felé, a nagy számok törvénye és a káoszelmélet és a fraktál elmélet alapján komoly veszélyt jelentenek számunkra.