A szovjet csapatok 1945. január 27-én érték el a lengyelországi Auschwitzban található tábort. A tábor többéves működése alatt Josef Mengele náci orvos számos gyermeken végzett orvosi kísérleteket. Demecser a faluban 340 zsidó élt. Mivel a vészkorszakot csak kb. 30-an élték túl, az üresen maradt rabbiszéket a Demecseren született kiváló rabbi unokájának kínálták fel, de sajnos rövidesen már 10 ember sem maradt a faluban, így a rabbi elment.
A gőzmozdony fülsiketítő sistergéssel lassított és leállt. Testvéremhez rohantam, nagy izgalmamban nem is vettem észre, hogy közben elájult, ájultan feküdt a padlón. Ekkor szinte eszemet vesztve utolsó erőmmel rázni kezdtem. Ébresztgettem; éreztem, nekem se sok hiányzik az ájuláshoz. És mintha valahonnan, nagyon messziről hallanám… a nevünkön szólongatnak… jól hallok?! A nevünket kiáltaná valaki? A szellőzőhöz rohantam, és akkor láttam, hogy három csonttá fogyott férfi közeleg. Tudniillik, a Csapon felvett adatainkat a Vöröskereszt továbbította a nyíregyházi hitközségi irodába azzal, hogy úton vagyunk hazafelé. Nehezen ismertem fel őket, pedig mindössze egy év telt el, mióta utoljára találkoztunk. Ez az év elég volt ahhoz, hogy a felismerhetetlenségig rájuk nyomja bélyegét.
Krausz Elek, Weisz Nuszi és Gubner Simon. Mindhármukat jól ismertem. A vagon ajtaját félretolva, egymás után ugráltak fel; a könnyeiket férfi létükre sem tudták visszatartani. Nem kérdezgettek sokat, de testvéremet leemelték a vagonból. Ellenkezni próbáltam, nem akartam utunkat megszakítani. Csak annyit feleltek: nincs értelme tovább folytatni az utat, nem jött vissza senki.(…) 1945. március eleje volt. Bár tudtuk a valót, hogy otthon senki sem vár bennünket, mégis elindultunk Kékre, ami hat kilométernyire volt Demecsertől. Gyalog tettük meg az utat, a három jófiú kíséretében. Házunktól már csak pár lépés választott el, amikor hallottuk a kiskapu nyikorgását, s egyszerre csak elénk szaladt családunk jó öreg Fickó névre hallgató kutyája. Hangos szűköléssel, ugatással ugrált körülöttünk, mégis óvatos távolságban, mintha csak érezte volna a csíkos láger-ruhánkból áradó krematóriumfüst szagát. Síró, nyüszítő vonításban tört ki örömében, majd váratlanul világgá szaladt, többé nem is láttuk.(…) Hogy kik jöttek vissza? Emlékeim legszörnyűbb része ez, nem hallgathatom el. Drága anyám, Ibolya, Sándorka, Lacika és a nyolc éves, szépséges szőke, kékszemű Gizella testvéreim a krematórium martalékává váltak. Legidősebb testvérbátyám, Miklós tífuszt kapott sok száz bajtársával együtt. Lágerüket az éj leple alatt körülzárták és rájuk gyújtották, benn égtek elevenen. Ez volt a hírhedt szobibori láger. Zoltán testvérem 22 éves volt; nem bírta tovább a fagyot, az éhséget, bajtársai a Don-kanyarnál temették el. Drága Jóska testvérem húsz éves volt, ártatlan, szelíd gyermek. Egy irgalmas, keresztény család bújtatta Királyhelmecen. A gyilkos csendőrök felfedezték és felakasztották, bajtársai tanúskodtak róla.(…)A szomorú végösszeg a következő: a kéki kilencvenhat zsidó lélekből csupán tízen maradtunk. Ismét tavasz jött. Épphogy betöltöttem tizenkilencedik életévemet. A szép-ábrándos álmok helyett szörnyű víziók kísértettek: kápók kínoztak, kegyetlen aufseherinek korbácsütései riasztottak álmomból. Vérebek hajtotta népem szerencsétlen tömegei meneteltek végtelen sorokban a krematóriumok felé. Vigasztalást ki adott volna? Erre az idősebbek voltak hivatva. De hová lettek az idősebbek? Hitler gyilkos kiszolgálói gyökerestől kiirtották népem. Így maradtunk itt-ott megtépázott ágak – gyökértelenül.(…) Amint közeledtek, hangjuk mind ismerősebbnek tűnt, s én is magamból kikelve kezdtem őket nevükön szólítani.
A Demecserbe visszatérő túlélők házát kiadták romániai menekülteknek,
akik botokkal kergették el a túlélőket a házuk elől. Persze erről
tapintatosan hallgatnak a Demecseriek.
A nácik által megszállt Lengyelországban, az auschwitzi koncentrációs táborban – becslések szerint – 1.1 millió embert öltek meg, többségükben zsidókat. A 200.000 fogvatartott közül, akit 1945-ben szabadítottak ki, párszázan még ma is élnek. (Halmos Sándor: Adatok Bereg és Szabolcs vármegye zsidósága történetéhez a letelepedéstől napjainkig Gondolat Könyvkiadó, 2009. )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése