Élet a vártanyán (részlet)

Demecsertől délre a nyíséget sárga homok, északra a rétközi szigeteket a vártanyát fekete föld borította és kötött  veres színű homok.  itt mondták tőzegtalaj, ami öngyullaadástól égett, így a hamuval kevert agyaga néhány évig bő termő vót. A fekete főd csigás vót, mely azt mutatja, hogy ott állandó víz vót. Szikes vót a déli rész ahun szíksót és salétromot söpörtek. A kenyeret pótló termény pedig a tengeri volt, amit nagyban termeltek. A pragmatica sanctio korabeli összeírás szerint „A tengeri termelés a nép nagy szegénységének a bizonyítéka, mert rendesen nem a kültelken, hanem a kertben, vagy a kertek közelében eső földdarabokon művelték. Az 1700-as években a  termés egyrészét nem vette el a földesúr, másik része pedig nem jutott tizedül az egyháznak. E körülmények segítették elő a tengeri termelés terjedését. A tengeriföld az adózás alól így ugyi kimaradt. A régi öregek mondják, hogy tengerikenyeret ettek, meg vakarót. 1870—72-ben a vasút építésekor az itt dolgozó mérnökök is szívesen elcserélték búzakenyeröket a tengerikenyérért, olyan jó vót. A rétközi asszonyok nagy tökéletességre vitték a tengerikenyér sütést. Erdőn szedett komlós párral sütötték. Kovászt csináltak. A tengerikenyér tésztáját vizeskendőben sokáig rázogatták, ütögették, majd hirtelen ráborították a lapátra osztán bevetették.  Fonnyasztott káposztalevélen, meg csuhéjon tették a kemencébe, úgy sült meg. Tepsiben is sütötték. A tanyán a kakassal kelnek és a tyukkal fekszenek az emberek. Ahogy pirkadt vagy pitymallott, a kokré kukorékolt. Jó volt ez a korán kelés, mert mire elvégezte a maga körüli nyűgöket, addigra már ott volt az idő, hogy trágyázzon, etessen, itasson, és indulhasson a mezőre, mire fel kel a nap emelni kell a kapát. Először is az istállóba indulás volt a lényeg, hisz nyaranta a tehenek, borjak kimentek a legelőre, akár a falu csordájával, akár az asszony, vagy valamelyik gyerek felügyelete alatt.  A marhát ilyenkor reggel etetni nem kellett, hisz majd kint eszik füvet, zöldet eleget. Este meg majd kap egy kis szemeset pótlásnak, mert a tejhez azért kell. Először is trágyázni kellett, ami - ha több tehén is van a háznál, akkor az nem megy pillanat alatt. Még ez előtt hordani kell szalmát a kazalból, hogy a trágya helyére friss alom kerüljön.  A kiszedett trágyát pedig kihordani az udvaron lévő trágyadombra, amit időről-időre - trágyahordás idején (mert, hogy olyan is van) kihordanak a földre - sok-sok fordulóval.
Aztán jön az itatás - régen húzni kellett hozzá a vizet, ez bizony időbe telt. Egy tehén pedig nem pohárkával iszik, hanem sokszor akár több vödörrel. Volt mit húzni, és hordani. Sokszor - ha nem volt más segítség, akkor az asszony is besegített. Ő húzta a vizet, az "ember" meg hordta befele.
Ilyenkor aztán a tehénkéket kicsit "rendbe is tette", hisz mégis csak kimegy a legelőre, másoknak ilyenkor "szeme van", ne mondhassák azt, hogy milyen gondozatlan, nyakig "sz.rban van". Meg hát a fejés is jött... Egy kis csutakolás, aztán lemosni a tőgyét, tiszta ruhával meg is törülni, majd jöhet a fejés.  Ha sok tehén van, itt vagy egy nagyobb gyerek, vagy megint az asszony - besegít.  Aztán az asszony beviszi a tejet, leszűri, szétpakolja, ahová kell.  A gazda pedig nekifog a második körnek. Jön a trágyázása a disznónak, egy kis takarítás a baromfiudvaron, szétnézni a többi állat között, majd itat mindenütt.  A moslékot a disznónak kihordja, elé borítja, ha ólban tartja őket, akkor zöldet is kapnak, nyáron száraz szénát nem ad, hisz az nagy kincs, majd télen kapnak. Ilyenkor néhány napra mindig előre dolgozik, vág egy darab füvet frissiben.  Közben, mikor érkezik a csorda, akkor kiengedi a teheneket, aztán folytatja tovább az egészet. Az asszony meg azokat az állatokat, amikkel valamilyen baj van ellátja szépen. Ha sokat fialt a koca, és nem tudja nevelni az egészet, vagy a borjú olyan esetlen, báránnyal gondok vannak - a frissen fejt tejből kapnak, cumisüvegből szopnak... Ha kimennek a határba dolgozni nap közben, akkor az asszony közben összekészíti a napi élelemet, itókát, a gazda pedig megönti a moslékot a disznóknak, hogy este csak etetni kelljen. Előhozza a marhának az abraknak valót, és minden olyan dolgot, amire majd este szükség lesz. Indulás előtt még bekap pár falatot, aztán vállra a kapa, vagy kasza és indulás. Sütöttek egy kis málét ebédre és estig dolgoztak róla. Káposztalevélen sütötték a málét is, amit kisülés, után olajjal kentek meg. Tengeri lisztből főztek puliszkát. A tepertős zsírospuliszkát zsámiskának hívták. Demecserbül ered a hamuba sült pogácsa kifejezés. Azt mondták régi öregek, hogy a rétköz üsthöz hasonló mélység, oszt a szélén keletkezett a legtöbb rétközi község, meg a szigeteken. „az üst szélétől befele (=északra) van a pokol gyehenna, kifele {=délre) az Isten földje“. Vagyis északra szárazföld alig található, csak a mindent elnyelő, megsemmisítő víz, nád, mocsár, mely legtöbbször tönkreteszi a reménykedő ember kevés vetését. A vártanya volt a  rétköz közepe, azt mondták rá a kis Velence, és tényleg tele volt lagunákkal oszt a vizek közepette, úgyannyira, hogy nyáron is csak a vízen át úsztatva nyílik oda a bemenet.Ahun sok a víz ott sok a nád is, a hal is. Pászkák és csikászok járták a vad vidéket, madártojás, kisvarnyu,vadgerle, teknősbéka, pijóca, csík, rák, hal, gomba gyümölcs került a zsákba. Újévi köszöntő; Újesztendőbe Bújj  a  kemencébe. Szedd  ki  a  málét  Rongyos  lepedőbe Adj  egyet  belőle! A papot csónakon vitték a faluba, közben azt mormolta; Kék,  Demecser,  Megyer,  Rád, Nem  terem  itt  egyéb,  csak  góré,  meg nád, Uram,  éhen  hal  itt  a  te  szolgád ! Olyan nagy volt a szegénység, hogy fű nőtt a kemence fenekén.  Azt is  mondják,  hogyha néha tengerilisztből sikerült kenyeret sütni,  vagy  máiét  süthettek, muzsikaszó  mellett  vetették be,  ami  azt  jelenti,  hogy ritka  és  nagy  eseménynek majdnem ünnepnek számított.  Meghatja  az  embert  és csodálkozásba ejti a kenyérben szűkölködő rétközi  szegény siralmas nótája: Én  Istenem,  de  nagy  bús, kinek  az  élete  hús, mert  kenyér  nélkül kellett enni a csikot. Olyan ritka volt a gabona, hogy egy  szekér  (=  100  kéve)  nádat odaadtak  egy kenyérért vagy félvéka  rozsért. Egy  kenyérért  két  nap  kaszáltak,  egy  tengerikásás  göm­böcért  száz  kéve  nádat  vágtak le. Az A vitamin hiánytól sokan kaptak farkasvakságot. A sült tök és a sült krompé vót az éhenhalás ellenszere.

Vót úgy, hogy kifagyott a tengeri széki, oszt odalett a termés.  A szárazság itt  áldás volt,  mert  a  termő­föld ugy szaporodott. 1808-ban szárazságkor  még  a tengeri  csutkát is  megdarálták  kenyérnek.  1817-ben  a  demecseri  lelkész  ezt jegyezte fel az " életbéli  kimondhatatlan  szükség  annyira  uralkodott,  hogy  sokan  az éhség  és  szükség  miatt  megholtanak,  azon esztendőben  semmi  házasság nem  köttetett." A pap kenyeret  kapott  a  keresztelésért Demecserben. Az 1786-i  díjlevél  szerint  a  pap  bére két  kereszt  élet  minden  egyes  gazdától.  Ha a víz visszahuzódott  az  1700-as  évek  végén kiirtották  az  erdős részeket,  melyeket  előbb  kaszálóknak  és  legelőknek  használtak,  majd felszántották oszt bevetették. Minden  igyekező  ember  fogott  magának fel egy  darab  cserét,  azt  kiirtotta  s  így  lett  szánlóföldje, a  rét közt  levő  szigeteken,  a Kormolynál, a  Kétágú sziget  és  Kolbárt  szigeteken  is az embereknek. Házépítésre erdő és nád, szövésre; kender, étkezésre tengeri, káposzta, krompé, rozs. A marhatrágya fűtésre való, a szalma és a venyige fűtésre.  Csolnakon  kellett  vinni  az  ekét,  boronát, vetőmagot;  a  lovak  úszóba  mentek  a  csolnak  után,  a  kantárszárát fogta a  csolnakban  ülők  egyike.  Aratáskor  hasonlóan  vitték  a  szerszámokat, élelmet,  majd  ami  kevés  termés  összegyűlt  a  szigeteken,  azt  is  csolna­kon  kellett  hazaszállítani.  Ladikon  hordták  ki  a  szigetekről  a  tengerit  is. A  krumplit  csak  télen  hozhatták  ki. A  szántásra  használt  faekét  és  a  hordáshoz  való fakószekeret,   me­lyen  nincs  vasalás,  minden  része  fából  van,  a  molnárok  készítették, leg­többször  helyben. Ahol rozsot vetettek azt úgy is nevezték el, például a rozstalló sziget.  Demecsertől északra a  Mátyiszeg  minden har­madik  évben  búzát  termett. Vótért vetettek, ami a tönköly elnevezése vót. A  vótérból  jó  kenyeret  sütöttek,  íze jobb,  mint  a búzakenyéré. A vótér hosszura nől.  Gabonaliszttel  keverték.  Később  takarmány­nak  is használták. Őrlés  előtt kőp­latóval  hántották,  sokszor  héjastól  őrölték  lisztnek,  melyből  kenyeret  ké­szítettek.  Megőrölték,  kikaralyolták,  kiszitálták.  Kását  is  csináltak  belőle, mit  tejjel  ettek. Másik vót a tatárka, amit kis  mennyiségben  termelték régen.  Sovány  földbe  vetették.  Nagy  Ínségben  tengericsutkával  őrölték a kenyérlisztnek. A rozs kényes vót,tőzeges talaj nem való neki, hanem fekete vályog kellett neki. A zabnak nedves  föld kellett.  Szólásmód  szerint:  gabonát  porba, zabot  sárba  vess.  Tőzeges  talajon  hamar  lefagy.  Általában  keveset  ter­meltek a vártanyán. A  tengeri  televényföldben  nő, akkor jó,  ha  olyan  ritka,  hogy  az  ökör  lefekhetik  a  sorok közt.  A  szige­teken  sok  termett belőle. Láthatjuk, hogy a termés volt a fizetőeszköz mindenütt, a  tanítónak  egy  véka  csöveslengeri  járt  a  zsoltáros  gyerekért. A kölest nagyban  termesztették.  A  lakosok  jelentős  táplálékát  ké­pezte.  Víz  után  vetették.  Nagyon  rövid  a tenyészeti  ideje,  ezért  áradásos vidéken  igen célszerű.  Szereti  a pallagból feltört  földet.  A lecsapolás után is  kölest  vetettek  egyenesen  az első törésű  földbe. Paszuly, lencse borsó is volt vetve. 1788 után honosodott meg a krompé. A  szigetek  krumplit  termettek nagyobb  részt.  A szigetekről  csak télen  hozhatták ki  szekéren  vagy szán­kán,  mikor  befagyott,  máskor  csolnakon.  Sült  krumplin  vágták  a  nádat emlékezés szerint is.  A rétközi öregek  elbeszélése szerint  legrégibb krumpli a magyar  krumpli,  mely  magasra  nő,  nem  szárad  el  a  szára,  sok  kinö­vése  van.  Indáján  számtalan  bibircsó,  apró kis bogyó  van,  fehér belől és csicsókás,  olyan,  mint  a  faggyú.  Egy  embernek  két  zsákkal  ha  volt.  A fekete  krumpli   korán  érő,  fás,  mint  a  karalábé ; kék  krumplinak is ne­vezték.  A  sárga,  síma  Szent János  krumpli  a  legkoraibb.  A csetneki sár­ga  krumplinak  nagy szemei  voltak.  A pirola  (peronainak mondják)  sárga, nagyra  nő,  de  romlik,  fekélyes  rozsdafoltok  keletkeznek  rajta.  1851-ben szeszgyára  van  Elek  Pálnak  Demecserben, oda hordták a sok krompét. A vad krompé vagy csicsóka, inkább  az  udvarokon,  kerítések  tövében termett.  A tüskés sövényből, gallyakból rakott kerítést garádnak hívták. A  gyermekek  kedvenc  csemegéje vót. A repcét nagyban  termelték a  szigeteken.  Legtöbbször  ár­víz után  tavasszal vetették.  Az őszi repcét  kikapált földbe vetették,  nagyra nőtt.  A  tengeri  második kapálásakor  elszórták  a repcét,  letörése után úgy hagyták  a  szárat.  Másik  évben  gazdag  termést  adott  a  repce. A hímárból is olajat sajtoltak. Kisebb magva  volt,  mint  a  repcének.  Úgy  mondják,  rokona a  gomborkának. A kenderszerben kendert termesztettek. Szabó Antal 83  éves  demecseri  gazda  ottlétemkor  így  kiáltott  nagyszőrű,  gubancos, kócos  kutyájára:  „Nem  mensz  ki,  ni  a  gerebenre  való ! Az 1700 évektől termesztettek itt dohányt. Egy mázsa  do­hányért  másfél  mázsa  sót  adtak.  Demecseren kertben,  homokparton  és  kötött  fekete  földben  termett.Legtöbb  helyen kapado­hányt  termeltek,  melynek  igen  erős  szaga  van. iszapos, fekete földje szerette a dohány de a homokban is megtermettSok  huncutsággal  jártak  el.  A szekér  úgy volt megrakva, mintha  beteg  asszonyt  vinnének.  Úgy  mondják : a  dohányt  felneveli a fiastyúk.  A  szárazság  ugyanis  erősíti  a  dohányt,  de  a  nyári  forróságban Gul.)  elmarad  növésében.  A  fiastyúk  tehát '—  melynek  aug.-ban van  égijárása  —  azért  neveli  fel,  mert  akkor  harmatos  éjszakák  vannak.  A  paszabiak  szerint  a felfűzött  dohány  ki  volt  akasztva  belül  a kerítésre,  nem látszott  tőle  a  kerítés. Káposzta.  Háznál  a kertben  maguk  szükségére  elegendő termett minden  időben.  A tanyán Szabóéknál annyi  termett,  hogy  elvitték  eladni vagy elcserélték másra. László  Ferenc  demecseri  lakos  feljegyzéseiben olvasható, hogy Demecserben  állandó káposztaföld  volt  az  1874  aug.  19.  jegyzőkönyv szerint.A Dinnyéshegyi szigeten finom dinnyét neveltek. A tököt leginkább  háznál,  a  zöldséges  kertben  termesztették a  rétség  közötti  szigeteken.  A  tök  magja  télen  át  kedvelt  cse­mege;  olajat  is  ütöttek  belőle.A sáfránnyal kenték be a szalonnát, meg a levest színezték vele. Az  aratás sarlóval  történt  a  Rétközön.  A  kaszát  a  múlt  század 60 as  éveiben  hozták  a  Rétközre  először,  a  63-iki  nagy  szárazság idején,  Az  arató  sarló  alakja  hosszúkás,  éle  fűré­szes,  nyele  sukkos  (33  cm.)  nagyságú  volt.  Ha  kopott  az  éle  (recéje), 21megvágatták  cigánykováccsal;  ezért mondták hosszú-, vágott-  és cigány­sarlónak.  Volt kaszasarló  is,  mely  kasza  anyagából  készült,  éle  sima volt  és  fű  vágásra  használták.  A  Rétközön  az  aratást kepének  mondják,  az  aratót  Repesnek.A  sarlóval  való  aratásnál ülletig érő tarlót  hagytak;  felébe,  meg harmadába  vágták  a  szárat.  A  kalász  volt  a  fontos,  szalmára  nem  volt szükség.  Kaszával  a  magyarok  csak rávágtak,  az  arató  tótok,  kik lecsapolás  és  tagosítás  után  jöttek  Zemplénből, rendre  vágtak.  Ha  nagyon babos  volt  a  gabona, kivágták  vagy  kaszával letetejezték.   Ha  nem  ren­des  kaszálás  volt,  dűlt  vagy  gazos  volt  az  élet,  az  esetben  kifordult  az ember  és rendre  vágta.  Marékkai  szedték  a  markot.  A  rendet  is  marék­kai  volt  jobb  szedni.  Kaszával  földig  vágták  a  tarlót.Mikor  sarlóval  vágták  az  életet,  a  balkéz  négy ujját összeszorították (ha  széjjel  nyitották :  elvágták),  az  oldalt  kinyújtott  hüvelykükkel  hajtot­ták  az  életet  a  jobb  kézben  fogott  sarlóra.  A  levágott  élet  a  balkarjára feküdt  s  amikor  egy  marék  lett,  lefektette a földre.  Amikor kaszával arat­ták  az  életet,  (ezt  először  csak  kaszálásnak  hívták),  akkor a marékszedő két  kézzel  szedte  a  térdére,  úgy  hátrált;  a  kasza  után  ma  szedik  fada­rabbal  is,  sarlóval  is,  de  legbiztosabb  kézzel,  nem  marad  úgy  el az élet. A  fa  egy  kisszékláb  nagyságú  volt.  A rendet  gereblyével szedték.  A ga­zos,  kaszával  rendre  vágott  életet  kézzel  szedték  marékba.  A gazos  éle­tet  nem  kötik  fel  azonnal,  csak  marékba  szedik  s  úgy  hagyják,  hogy  a dudva  száradjon  benne.  Nincs  annál  utolsóbb,  ha  a  rendre vágott  gazos életet  rendben hagyják száradni:  pocsékba megy,  összetörik.  A tiszta éle­tet kévékbe  kötötték.  A nagyon  gazosat,  amelyik  jószág számára  etetésre való  volt, boglyába.  A  sarlóval  aratottat  rögtön  marékba szedték,  nem is mentek  tovább  addig,  míg  be  nem  kötötték.Ha  sarlóval  arattak,  reggel  harmaton megvetették  a  kötelet,  hogy egész  napra  elég  legyen  és vonult  legyen.  Ha subafával
  kötötték,  a szá­raz  kötél  eltört.  A subafa  2 araszos  volt.  Amikor az arató  sarlóval vágott, ölébe  vágta  és  szedte  is  markot.  A kaszával  arató mellett  külön volt ma­rékszedő.  Kévekötő  itt  is,  ott is.  A kévekötő  a subafát  nem tette  a földre, hanem  a  gatyakorchoz  dugta.  A  kötelet  tartalmazó  kévét  a  kévekötő magával  vitte,  mikor  a  marékhoz  ért,  letette,  majd  a  marékot  felvette  és a  másik  marékhoz  vitte.  A  kötelet  tartalmazó  kévéből  egy  kötelet  kihú­zott,  ennek bakját  (=  fejét)  fogta,  hogy  szét ne menjen,  akkor  a két mar­kot  összetette.  A  kévét  rátette,  összesodorta  kezével  a  kötél  két  végét, a subafát  a .koréból  kirántotta,  a  kötélnek  —  ahol  kezével  megsodorla  aládugta,  egyet  kanyarított  rajta,  a  kötélsodra  aláfordult  magától,  úgy hogy  olyan  erős volt  a kötél,  hogy  a kezét  se  tudta aládugni.  Nem  bom­lott  akkor  ki  a  kéve.  A  kötélnekvalót,  mint  előbb  mondtam,  harmatos gabonából  aratták,  a  kötelet  ebből  vetették.  Ha  harmat  nem  volt,  leöntötték  vízzel;  a kötél  megcsinálása után  fentmaradt zilát ( = összetört hul­
ladék)  az  aratók  maguknak  hazavitték,  soha  se  szólt  érte  a  gazda.  Az arató  csirkéjének  mindég  elég  volt  a zila.A  sarlóval  aratott  kéve  2  markos  volt  (említenek  3  markosat  is),  a
kaszával  aratott  1  markos.. A kévéket  keresztberakták.  Egy kereszt a sar­lóval  aratottból  20  kéve,  a  kaszával  aratottból  18  kéve.  A  legalsó  kéve megtörve  kalásszal  felfele  a bújtató. A  legfelsőnek  a  neve pap,  a  pap alatti  kéve  a rektor.  Valószínűleg  hajdan  ezzel  fizették  a  papot, meg  a rektort.  A  gabona  szára  vagy  ott  veszett,  vagy  leégették.  Fel  is kaparták a  szegények.  Még  most  is  mondják:  „Elmehetsz  tailót  kaparn;.“  Azt  je­lenti,  hogy  sovány  kereset.Régen  majd  minden  községben  volt csűr  az olyan  nagy  gazdáknak, kiknek  sok  termett  s  a  cséplés  benyúlt  a  télbe.  Ma  már  nincs.  Még  ka­rácsonykor  is  csépeltek  benne. A  gabonát  a  helyszínen  csépelték ki  és  nyomtatták  el  a szigeteken. A  sarló  használata  idejében  a lakóháznál  udvaron  csépeltek.  Akinek csűrje  volt,  az  csűrben.  A  nyomtatás  is  a  saját  portáján  történt.  Akinek tanyája  volt,  az  is  többnyire  behordta  az  udvarára.A  hordás  nagy  parádéval  történt,  felcsengőzött,  pántlikázott  ökörfo­gatokon.  Ló  kevés  volt.  A kisebb  gazdák  hordták  lóval.  A  keresztet  vil­lával  adogatták  fel  a  szekérre.  Markos  fiú volt,  aki  felhányta  a  szekérre, meg  az  asztagba.  Olyan  kévék  voltak,  hogy  mikor  a  villával  emelni akarta,  a  nyelét  a földnek  kellett  vetni,  úgy tudta  szekérre emelni.  Az állattartás könnyebb volt, a rideg tartás  és az istállózó tartás  egyaránt szokásban  volt. Amikor nem volt elég takarmány, akkor a rétközben hallal etették a disznót. Nagyböjtkor csíkot szabad vót enni.  A  parasztgazdák   állatai   részben   ridegen,  részben   földólakban   teleltek.  Csak  századunk   első  évtizedeiben  kezdtek  a  módosabb  gazdák  istállót  építeni.  A  ridegen  tartott jószág  szállása  a  falu  déli  oldalán,  a  szélvédett  helyeken,  négyszögbe  állított  kazlak,  ácsolt  karámok  között  volt,  csak  egy  kis  részét  fedték  be.  Azokat  a  jószágokat,  amelyekre  naponta  szükség  volt,  otthon  földólakban   tartották.   Ez  földbe   ásott   négyszög  alakú   helyiség.   A nyeregtetőt  két  „ágasfa"  tartotta,  náddal,  kukoricaszárral  („csut­kával")  vagy  szalmával  fedték  be.  Sokszor  földdel  is  behányták, hogy  még  melegebb  legyen.  A  felszabadulás  után  a  földet   kapó   „újgazdák"  közül még sokan alkalmazták  ezt a gyors és olcsó istálló­ építési módot.  Főleg teheneket tartottak  benne, néha  lovat is, sertést sohasem.  A  sertésnek  a  ház  végében,  de  nem  a  házhoz  építve,  fél­ereszt  készítettek.  A sertés kora  tavasztól  késő őszig a kondára járt. De még télen is szívesen  kiengedték  a ház körüli kertbe, hogy  kitúrja  és  összeszedje  a  földben  maradt  veteményeket.  A  Rétköz,  természeti  adottságainál  fogva,  sajátos  helyet  foglal  el  az  átalakulási  folyamatban.  A  rétközi  községek  életében  ugyanis  a  középkorban  az  átlagosnál  nagyobb  szerepet  kapott  a  természeti  környezet  szabad  hasznosítása.  Az ősfoglalkozások  egészen  a  tőkés  termelési  mód  kibontakozásáig  tovább  éltek,  és a  megélhetés  szem­pontjából  mindig  fontos  szerepet játszottak.  Az  árvizek  miatt  nem  a  földművelés,  hanem  az  állattartás  volt  a  fő  foglalkozási   forma,   mely a zsákmányoló, gyűjtögető  életmóddal  együtt  a történeti  fejlő­dés  legkorábbi  szakaszát  idézte  még  a XIX.  század  első  felében  is.  A  rétközi  községek  mindennapi  életét  a  szabályozás  előtt  a  víz  határozta  meg.  Szeszélyeihez  alkalmazkodott  a  település  formája,  a lakóházak  építési  technikája,  a  rétközi  emberek  életmódja.  Ebbe  a  zárt,  természet  által  szabályozott  világba,  a  feudális   társadalom   kötöttségei  csak  nehezen  tudtak  betörni.  Mindaddig,  amíg a  megél­hetés elemi feltételeit  a természeti környezet  biztosította,  a  földtulaj­donnak  nem  volt  központi  szerepe.  A  halászat,  vadászat,  nádlás,  szénagyűjtés  és az  ehhez  kapcsolódó  állattartás, makkoltatás,  sulymászat,  vesszőfonás  ugyanis  -   a  szokásos  dézsma  mellett  -   egész   településeknek  munkát,  megélhetést  adott.  A  századforduló  táján  már  sok  paraszti  gazdaságban  is  mangalica  fajtát  tartanak.  A jelentősebb  uradalmak  pedig  törzsállományt  ala­kítanak ki belőle. Az Odescalchy-birtokon megyeszerte híres manga­lica  törzsállomány  volt  az  1920-as  években.  Századunkra  Ibrány  községben  a  szántóföldi   növénytermesztés   lett a fő megélhetési  forma. Az állattartás -  mely a természeti adott­ságokra  alapozva  századokig  első  volt  -  a  második  helyre  szorult.  Ez  a  változás  azonban  nem  az  állattartás  visszaeséséből  adódott,  hanem a növénytermesztés  igen  gyors ütemű  fejlődéséből.  A dohány  téli munkája  alkalmat  adott  a beszélgetésre, mesélésre, tréfálkozásra.  A  beszélgetések  egyik  témája  a finánc  volt.  Kizárólag  olyan  történetekben  szerepelt,  ahol  mindig  pórul  járt.  Gyakran  utánozták  mozgását,  beszédmodorát,  eljátszották  azt  is,  hogy  hogyan  keresi  a  „szűzdohány"-t.  A csomózóban  egymással  is  vicceltek az emberek. Aki kiment a dolgát végezni, „vizet tettek  alá".  Felhajtották  a  dohánylevél  széleit,  vizet  öntöttek  bele, majd  össze­csomózták.  Ha  ráült,  volt  nagy  derültség.Régebben  az  érett  dohányt  egyszerre  szedték  le, vagyis  „törték".  A „színdohányt" persze külön  szedték az „aljdohány"-tól.  „Féllapá­tos" vagy „egészlapátos" tűvel fűzték.  Szárítani az uradalmi  pajták­ba  vitték,  de ha  sok volt,  aggattak  mindenhova,  még  a  „dohánygóró"-ra   is. A szárított dohányt  télen válogatták,  csomózták,  bálázták.  A  vá­logatásnál  a  hosszúságot  és a  színt  nézték.  A  csomózás már  könynyebb  volt.  A csomókat  „suskó"-val  kötötték  össze,  a  színdohány­nak  pántlikát  csináltak.  A  csomókat  „bálákba"  rakták,  amit  négy  „bálfa"  fogott  össze.  Ezeket  előbb  vesszővel,  később dróttal  kötöt­ték  szorosra.  1889-ben a következő minőségű dohányok voltak: szivar- és válo­gatott,  első  osztály,  második  osztály,  harmadik  osztály,  kihányás. Mun­kaigényes növény  a dohány  is, melynek  termesztését  a  monopólium  előtt semmi  sem sem gátolta, csupán az, hogy a nyomásos gazdálko­dási rendszerbe  sehogyan  sem fért  bele. Olyan  területekre  volt  szük­ség, melyeket  kivehetnek  a nyomás  alól, és amelyek  a dohány  mun­kaigényessége  miatt  közel  vannak  a  településhez.   jobbágyok  ilyen földterületeket  csak úgy szerezhettek, ha  feltör­ték  a nádasokat,  irtáshelyeket.  Az itt  termelt  dohányból  a  földesúr  dézsmát  szedett.  Ibrányban  a  tagosítási  perben  vitatott  egykori  ná­dasok  voltak  a  dohánytermő  területek.  Közvetett  adatok  utalnak   a  dohánytermesztés   technikájára,   a   szárítás  módjára  és  az  értékesítésre.  1843-ban  dohányszárító  pajta  még nem volt a településen, ezért arra gondolhatunk, hogy a letört és  felfűzött   dohányt   az  eresz  alatt  vagy  kerítésre  aggatva,  jobb esetben  „álló"-kon  száríthatták.  A megszáradt  dohányt  a  padláson  szalmára  tették.  Csak  a  jobbágyok  foglalkoztak  dohánytermesztéssel  a  nyomás  alól kivont  területeken.  Az allodiális birtokon  dohányt  nem  termel­tek.  Az értékesítéssel  nem volt nagy gond. Legtöbbször  helyből is elkelt,  de  ha jobb  pénzt  akartak  érte  kapni,  Rakamazra  vitték.  Az  értékesítő  helyek  ugyanis  a  fontos  utak  mentén,   átkelőhelyeknél   alakultak  ki. A monopólium  következtében  a nagybirtokokra  kon­centrálódott  a dohánytermelés. Az egykori kistermelők  feleskertész­nek  álltak  az  uradalmakba.  A  felesdohányosok  a  nagybirtokokon  hasznosították  azt  a tapasztalatot  és szakértelmet,  melyet  századok  óta  hagyományként  őrizgettek.  Egyes  uradalmak  híres  dohányter­melő  területekről  hívtak  kertészeket.  Ibrányban   is  voltak  hevesi  dohányosok,  de  a  feleskertészek  zöme  Ibrányból  vagy  a  környező  községek  lakóiból  került  ki.  Az Odescalchy uradalomban  már  az  1870-es évektől  nagy  terüle­teken  termesztettek  dohányt.  A  Nagyerdő  tanya  és  a  Fekete-vár  tanya  (ma Nagytanya)  volt  a dohányosok  központja.  A  Nagyerdőn  a  pajták  mellé már  csomózót  is építettek,  a  Feketeváron  ilyen  nem  volt,  ott  csak  a  házakban  csomóztak.  Palánki  János  1950-ben,  85  éves  korában  így  emlékezett  vissza  arra  a  hat  évre,  melyet  az  ibrányi  uradalomban   feleskertészként   eltöltött:  „A  feles  félvégű  házat  kapott,  ezért  bért  nem  kellett  fizetnie. Ketten laktak egy konyhán, de megszokták, mert  mindenütt  így  volt.  Voltak  olyanok  is,  akik  földházakban  laktak.  Volt  olyan  év,  hogy  „lótartás"-t  is kaptak.  Ez  azoknak járt,  akik  távol  laktak  a  pajtáktól,  és ott,  ahol  nem  volt  csomózó.  Talyigán  hordták  haza  a  dohányt,  úgy  csomózták.  Havonta   10 pengőt  kaptak  kenyérre.  A  napszámosok  fizetésére  külön adtak minden  két hétben.  Kezdetben  még a  palántanevelésért  is  adtak  egy  mázsa  gabonát.  Számadáskor  mindent  levontak,  de  ritka  volt  az  az  év,  hogy  egy  kis  nyereség  ne  lett  volna."  A  dohánytermesztés  térhódítása  a  megye  területén  egybeesett  az  árvízszabályozási munkák  befejezésével.  A század  közepén  Szabolcs  megye még csak  5%-át adta az ország dohánytermesztésének.  A tanyán a  szegény ember a krump­liból,  a  tengeriből  meg  a  cukorrépából  pénzelt."  Ha  volt  „krompé", akkor  nem volt éhezés. A tengeriből  „málé"-t sütöttek,  „pulisz­káit  főztek.  A csutkán  meg pár  mázsa  répán  elvolt  a jószág  egész  télen. A tengerit kétszer kapálták,  az első kapálás  „egyelés" is volt,  „töltögetés"  is  volt,  vagyis  a  kikapált  gazt  a  sorok  között   „bakkhátra"   összehúzták.  A  második  kapáláskor,  a  „másodolás"-kor  a  tengeri  töve  köré  húzták  össze  a  földet.  Általánosan  elterjedt   szokás  volt,  hogy  a  tengerisorok   között   „köztest",  azaz  tököt  vagy  babot  (paszulyt)  is  termeltek.  A tengeri  törése kezdetben  „suskó"-val  együtt  történt.  Ezt a beta­karítási  módot  több  dolog  is  indokolta.  A  korábban   termesztett   fajtákat  csak  nehezen  lehetett  kibontani,  speciális  szerszám  -  egy  hegyes fa -  kellett hozzá. A suskóra a dohány csomózásakor  szükség  volt, ezért azt a „hántolás"-kor gondosan összegyűjtötték  és eltették. A  „csutkát",  a  tengeri  szárát  „görbekéssel"  levágták  és  télen  át  a  jószággal  etették.  A  lerágott  tengeriszárat,  az  „izék"-et  kúpokba  rakták,  és  egész  nyáron  sütöttek-főztek  vele.  Kenyérsütéskor  ezzel  fűtötték  be  a  kemencét  is. A  rétköz valaha hazánk egyik legnagyobb lápvidéke volt. A tartós vízborításban a nád, sás, gyékény szerves anyagai nem bomlanak le, hanem vastag tőzegrétegként halmozódnak fel. Az így keletkező láp sokszor a víz tetejére emelkedik: ezeken az úszólápokon egykor legeltetés és kaszálás is folyt. A rétközben nem egyszer előfordult, hogy a lápon legelésző gulyát átfújta a szél a szomszéd falu határába! Mára alig pár száz hektárnyi hírmondója maradt az egykori lápoknak, úszó változatukkal pedig csak egyetlen helyen találkozhatunk. Pedig a lápi tőzeg a légköri szén-dioxid egyik legfontosabb megkötője (a most kibányászott kőszénmezők is lápi körülmények között képződtek  évmilliókkal  ezelőtt),  így  fontos  tényezője  a  klímaegyensúlynak.

  A  Rétköz  lecsapolása után kiszáradó, levegőre jutott tőzegből sok ezer év megkötött szén-dioxidja jutott a légkörbe, és sokfelé ma is rendszeresen leégetik a területeket. Emellett a lápok  a talajvíz  természetes  tárolói,  befogadói.  A  tőzeges  talajú  lápmedencék  szivacsos  tőzegrétegükben  nagy  mennyiségű  vizet  raktároznak  el,  s  száraz  időben  mérséklik  környezetük víz- és párahiányát. De  a  lápok  élővilága  is  igazán  egyedülálló.  Hatalmas  élményt  nyújtanak  az  emberes  méretű  zsombékosok,  „rakottyával”,  füzesekkel  tarkított  nádas-gyékényesek  (régi  elnevezéssel:  a  cseret).  Számos  ritka,  védett  fajunk  kizárólag  a  tartós  vízborítású  lápokban él. Közéjük tartozik a fehér virágú hínárszőnyeget alkotó békaliliom, a kúszó tövű lápi csalán, a zsombékokra föltekergőző mocsári lednek. A legháborítatlanabb lápok belseje pedig olyan ritka madarak menedéke és fészkelőhelye, mint a fokozottan védett vörösgém.

Irodalomjegyzék

 Frisnyák Sándor (1980): Adalékok a Rétköz régi vízrajzához (A Szebecse folyó)  -Szabolcs-Szatmári Szemle 2: 115-119.!
Kiss Lajos (1961): Régi Rétköz. - Akadémiai Kiadó, Budapest.!
Kormány Gyula (2000): A Rétköz földrajza: A kistáj gazdaságának természeti- és társadalomföldrajzi alapjai. - Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, Nyíregyháza!
Molnár Géza (2003): A Tiszánál. - Ekvilibrium Kiadó, Zalkod. !
Réfi Oszkó Magdolna (1997): Gazdálkodás a Rétközben a XVIII-XIX. században. -
A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltárának Kiadványai, Nyíregyháza.!
Pók Judit (1992): Szabolcs vármegye katonai leírása: 1782-1785. - Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, Nyíregyháza.!
Takács Péter (1987): A dadai járás parasztjainak vallomásai 1772. - Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár, Nyíregyháza.!
Takács Péter (1988): A kisvárdai járás parasztjainak vallomásai 1772-ből. -  Rétközi Múzeum kiadványa, Kisvárda.