Élet a Vártanyán

Demecser határának  északi  része mélyen fekvő rétközi  jellegű terület.  A területet szinte évenként elöntötte a Tisza vize az  1880-as években történt víz­szabályozás idejéig,  így azelőtt vizes, mocsaras,  halban  gazdag terület volt. A déli rész homokbuckás.  Éghajlata megegyezik a Nyírség és általában  az Alföldre jellemző tényezőkkel. Az év nagy részében derült, szélsőségek jellemzik, forró nyár, hideg tél, nagy hőmérséklet ingadozás. A  talajviszonyok jó  termelési  lehetőséget biztosítanak  káposztának,  cukor­répának, zöldségfélének, burgonyának, dohánynak és gyümölcsnek. Az összefüggő vízen kisebb nagyobb úszó szigetek voltak, amit egyik nap lekaszált a Vártanya közelében valaki, oszt a Fellegvárnál meg valaki más összegyűjtötte, átfújta a szél a szigetet a víz másik oldalára, azt mondták rá tréfásan; hogy Isten adománya. Demecsertől az  un.  „kassai szél” irányába a vályogvető gödrön túl vezetett a földút a kőhídon át a Ticcéig. A Várhegytől (vártanya)fertályórára(15 perc) volt a Tacs tó, Ecse tó, Bájos tó, Gyalap tó, Király tó, Széles tó, Orozd tó, Gödény tó, Zöld tó, Bagoly tó, Bersény tó, Donboc tó, Füzes tó, Mohos tó, Kolbárd tó(pulbor), Tölgyes tó, Kuckur(kecsker). A Pap tó  ami a Borostános láptől délre vót, régi neve Prépost tó. A templomok közötti utat Várdi útnak vagy nagy útnak hívták, ma is nagy utca a neve. A Kecsker tótól keletre lévő sziget neve Kisgémes sziget vót.  A pásztor értől nyugatra Mátyás sziget vagy Páskom sziget. Páskom kút sziget, a Kecsker tótól északra.   Az őrház, a régi Köleshely közepe táján, a szalókával szemben fekvő kis rétnél a vasuté volt. Dél felé a Borzsova tanya vagy Lokteluke.  A fontosabb szigeteket ma is könnyen azonosíthatók, mert kiemelkednek a szántásból, sajnos fotókat 3 évtizednyi kutatás alatt sem találtam a Vártanyáról, ami 65 méterrel volt a tengerszínt felett a térképek szerint, persze mamár sokkal alacsonyabban van.  A Vártanyasi iskola rövid életűnek bizonyul a politika elsöpri a tanyával együtt. Egy tanterem és egy tanító küzdött lelkesen a gyerekekért. 35-40 felnőtt és 60- 70 gyerek élt a Vártanyán akik felváltva jártak iskolába, 15-20 fő per/nap, attól függően, hogy mennyi munka volt a határban, illetve mennyi lábbeli volt a családban. A templomba járást is nagyban befolyásolta a lábbelik száma. Erősen Istenfélő emberek voltak, mindenhet az Úr segítségét kérték, munkához gyógyuláshoz, időjáráshoz, gyermekáldáshoz. Mindenkinek ki kellet vennie a részét a munkából korának erejének tudásának megfelelően. A kicsik paszulyt válogattak, venyigét törgeltek, az erős legények a szekeret megrakták dohánnyal ha kellett. A Várhegy -tanyán 1942-től Mennyei Katalin, Később Kopjási Erzsébet, Szűcs Mihály és felesége, valamint Kiss Gyuláné tanított. 1951-ben a tanyáról a lakosok a községbe költöztek, így ott a tanítás megszűnt. Borzsován Eördögh Jenő oktatott, később Nagy Sándor és felesége, legutóbb Teremy József és felesége. 1995-ben Borzsován is bezárták az iskolát. Amikor azt mondják ég a talpa alatt a talaj, akkor a Koldbárdon még ma is gyakran égő tőzeget értjük. A fenti 1800-as éveket idéző sorok a lápi tüzekről, a láp időről időre bekövetkező égésiről azonban a ma emberének sem ismeretlenek. A Beregi-Lápot már régen lecsapolták, a művelés alá fogott földek, a megváltozott táj lassan feledtetné az itt élőkkel a múltat, ha a láp nem gondoskodna újabbnál újabb meglepetésekről. A száraz időszakokban időnként még ma is meggyullad a tőzeg, és még ma is tanúja lehet az ember egy-egy lápégésnek. A még ma is gyakran bekövetkező öngyulladásnak főként a szárazság az oka. A kiszáradt tőzegen a tűz a talaj alatt terjedve, a talajképző rétegig elhamvasztja a szerves anyagokat. Kisebb-nagyobb tüzek a láp lecsapolása előtt is voltak, ezek okozója általában a nádégetés volt. A tűz a lecsapolás után azonban ellenséggé vált. Ahol tőzeges réteg volt, ott egy eldobott gyufaszál, cigarettavég, vagy tűzrakás szalonnasütés céljából, észrevétlenül meggyújtotta a talajt. A kiszáradt tőzeg hamar tüzet fogott, és kör alakban, lassan terjedt tovább. A földégést láng nem jelezte, csak kevés füst, és a szag, mely kilométer távolságra is érezhető volt. Miután az oltáshoz víz nem volt a közelben, a tüzet az agyagtalajig körülárkolták, így nem terjedt tovább. Az égett területen hatalmas kör alakú mélyedés keletkezett. A lápégések okai A végleges lecsapolás után a gyakori tűzesetek onnan eredtek, hogy a még feltöretlen, dús növényzetű őstalaj fizikailag és anyagilag is próbára tette háborgatóit. A láp feltörésének verejtékes munkáját úgy könnyítették meg, hogy felgyújtották a zsombékosokat. Hosszas szárazság után, főleg szeles időben a zsombék tüzétől begyúlt a láp kiszáradt tőzege, s a lappangó tűz a föld alatt terjedve fenékig hamvasztotta a tőzegréteget.  Több mint 4300 holdat a Tisza árja borít, mocsár és ingovány, amit főleg kaszálással és nádvágással használnak a tanyasiak. Földjén főleg káposztát, lent, kendert és dohányt termesztettek. Lápszénája, nádja nagy bőséggel, hala pedig még nagyobb mennyiségben volt. Vándorló lápjai csakúgy cikáztak a nagy összefüggő víztükrön. Az alattomos mély és soha ki nem apadó mocsár veszélyes hely volt, de védelmet is jelentett a járványok és a háborúk alatt.

Ahogy zsugorodott a víz úgy változott a neve, a tóból lett posvány, cseretek tókák kutak, gödrök, posvány, bodor(tekervényes ér).Volt ahol sűrű volt a bozót (cseret) ott bujtak meg az állatok. Gál-Kuti csatornát csak kanálisnak hívták az lett a  Lónyai csatorna. A Lónyaitól délre lévő területet homok szegnek nevezték, az északit csak ártérnek. A Cseréshegytől délgyugatra volt a református egyház földje, keletre levente gyakorlóhely volt. Az evangélikus temető a szőllőhegy északi sarkában volt.

Köszönjük Éles Mihálynak a kapott információkat!

 Nézzük meg a vázlatrajzot a valamikori Vártanyáról. Külön választva a lakásokat a gazdasági létesítményektől oly módon, hogy az  Iskolát és a sorlakásokat római –  a gazdasági építményeket pedig arab számokkal jelöltem. Három gémeskút is volt a tanyán melyeket kis négyzettel jelöltem: egy az Iskola udvaron, egy  a közös istálló mellett itatóvályúval és egy a legelő szélén itatóvályúval és sertésdagonyázóval. Ez a “rajz” az 1945  és 1950 közötti állapotot mutatja. A lélekszám 95 – 100 körül lehetett, a keresztnevekre néhány kivétellel határozottan emlékszünk. Tanító ügyben: a nővérem emlékezete szerint Mennyei Katalin előtt, Major Tibor volt a tanító a Vártanyán, aki még őt is tanította. E  hevenyészett rajzon az útirányt jelző nyilak: Demecser, Kolbárt-tanya, Fellegvár- tanya, Bessény-tanya felé mutatnak.

I. az iskola

II -ben lakott:   Borbély Pál és családja (5) gyerek,

Éles István és családja (6) gyerek,

Lakó András és családja (5) gyerek,

Tóth József és családja (3) gyerek.

III. Sipos János és családja (4) gyerek,

Somogyi József és családja (3) gyermek,

László István és családja (3) gyermek.

IV. Somogyi István és  családja (4) gyermek,

Lencsés István és családja (6) gyermek,

Batári ?. és családja (5) gyermek,

Zakor ?. és családja (2) gyermek,

Barati ?. és családja (3) gyermek,

Szűcs János és családja .

V. Ozsvári Ferenc tanyagazda és családja (2) gyermek.

VI.Szabó Dániel és családja (8) gyermek,

Barati András és családja (1) gyermek.

VII. Varga József mezőőr és családja (5) gyermek.

Az 1, 2, 3, 4- es számok dohányszárító pajtákat jeleznek.

Az 5-ös a közös istálló: a tanyán lakók lovainak és teheneinek szálláshelye

Ha valaki ki tudja egészíteni fotóval vagy információval, szívesen vesszük!


A faluról pár szó, csak hogy tisztában legyünk az arányokkal!


A faluban éltek vagy 800-an, sokan salétromot főztek, a tanyán meg 100 felett volt a létszám, dohányt termesztettek. Földbirtokosok: Elek Pál, Teremy János, Szabó János, s többek ezen családból, Győry György, s többek e családból; külső birtokosok: gr. Barkóczy család, Vay Dienes, Répásy János, Józsa Ignácz és László, Zoltán Miklós. A közlakosok 244 hold szántó és kaszáló földet bírnak.  1870-ben 220 háza és 1385 lakója volt Demecsernek 6467 kat. h. határnyi területén. 1900-ban 226 házban 2021 lelket számláltak a nyilvántartásokban. 1931-ben 538 lakóházat és közel négyezer lakost számláltak Demecserben. Hét tantermes iskola működik, ahol református, római, katolikus és izraelita felekezetű oktatás folyik. A harmincas években épülnek meg azok a kőutak, amelyek Demecsert összekötik a szomszédos településekkel. A vásárhely jogot még Mátyás királytól kapta a falu. Demecser mezővároshoz tartozott

Bessénytanya, Bodótanya, Borzsovatanya, Feketetanya, Idatanya, Kolbárttanya, Vártanya, Verestanya, Fellegvártanya, Kistanya. A század végén nagyobbik részét már a Váradi és Kállay család birtokolta ás mindkettő földesura marad a rákövetkező évszázadban is. Demecsernek az 1556-ból maradt nyilvántartásban szereplő 32 tizedfizető háztartása alapján 160-165 lakosa lehetett. 1588-ban 93 jobbágyán a Váradi család tagjai osztoztak. Az alacsony lélekszám okát a kutatók a földrajzi fekvésében látják, mivel a Rétköz alacsony fekvést, mocsaras területéből csak a kiemelkedő, vagyis a magasabban fekvő részek voltak alkalmasak letelepedésre. A Váradi család férfi ágának kihalása után 1611-ben Demecsert több nemzetség birtokolta különböző jogcímeken. A XVII. Század közepén a Lónyay István rokonság címén, nádori ítélettel nyert belőle egy részt, mások olykor zálogként jutottak hozzá. Volt id?, amikor még a királyi fiscusnak is volt benne része. Az 1720-ban tartott összeírás szerint 14 jobbágytelke volt, emellett 2 száraz- és 3 vízimalom működött a területén. Az 1774. évi úrbérrendezés idején 29 jobbágy család élt Demecser területén 13 telken. A jobbágyfelszabadítás idejére csak a Barkóczy és a Jósa család őrizte meg tulajdonosi pozícióját. A többiek -a Pazonyi, Szabó, Győry, Csepey, Vay, és Répássy családok - később jutottak a vidéken kisebb-nagyobb birtokrészhez. Lakossága ekkor 839 lélek volt, szántója viszont mindössze 244 hold, a többi rét és halászó hely.

A tanyán általában karóvázas, rásfalas, három – vagy négyosztatú házak épültek, nádtetővel, deszkaoromfallal. A konyha hátsó részén szabad kémény állt. A helyiségek mennyezete deszka mestergerendával és földpadozatosak. A gazdasági épületeknél gyakori, hogy az istálló ólra és szekérszínre tagolódik. Sok helyütt található a terménytárolás célját szolgáló kamra, alatta pincével. A léces tengeri góré az istálló mögé vagy az udvar végébe került, az utcával párhuzamosan. Édesapám mesélte, hogy a Demecseri vártanyán a falusi emberek önellátók voltak. Mivel volt föld, így mindent termesztettek, ami csak kellett a családnak. Az ételekhez a ruhákhoz a tüzeléshez, az építkezéshez mindent maguk állítottak elő. Kevés olyan dolog volt, amiért pénzt adtak, de azt is a Demecseri vásáron szerezték be, de még ott is volt úgy hogy cseréltek árut. A napi életvitelüket és az étrendjüket, a mindennapokat úgy alakították, hogy a rendelkezésre álló termésekből változatos étrendet tudjanak biztosítani. A parasztember találékonysága és életrevalósága tükrözte minden napjukat. Krumpli, paszuly, tengeri, liszt, tök, tej, tojás, befőtt, szalonna, tepertő, zsír vagy olaj mindig volt a ügyes gazdasszony kamrájában, aki egészséges és változatos ételeket készített. A sót a cukrot kellett megvenni a piacon, a ruhát és a lábbelit. Minden időszakban volt valamilyen gyümölcs a kertben. A kemencében sült krumplit megsózták, de a disznónak fövő krumpliból is kikapkodtak néhány szem hajas krumplit, amit szintén megsóztak. A lapcsánkát liszttel vegyített reszelt nyers krumpliból a palacsintához hasonlóan sütötték, a csírás galuskát főzték. A cinkét liszttel összegyúrt főtt krumpliból készítették, amit forró vízbe csorgatva főztek ki, majd hagymás zsírban felkavarták. Tálalhatták túróval is. Ebből az anyagból készült a lekváros gombóc, és a krumpli perec, amit olajban, kifli formában sütöttek ki. A krumpli puliszkát teljesen összetörték és zsíros hagymát tettek rá. Ettől a paprikás krumpli csak annyiban különbözött, hogy a főtt krumplit paprikás-hagymás zsírral öntötték le, s nem törték össze. A rakott krumplit tepsibe szeletelt nyers krumpliból, közé apróra vágott szalonnával megsütötték. Mindennapi eledel volt még a krumplileves, a habart krumpli és a savanyú krumpli. Igen gyakran fogyasztottak még káposztalevest, gersli levest, paszulylevest, lebbencslevest, különböző ízesítésű galuskákat, tengeri puliszkát. Az étolajat, a házilag megtermelt napraforgóból Demecserben üttették ki. Sok tejet ittak, és ha valakinek nem volt tehene, annak a szomszédok ingyen adtak tejet. Kedvelt étel volt az öhöm, amit bográcsban, szabad ég alatt főztek. Tördelt száraztésztát kevertek össze felfövésben lévő krumplival, leöntötték hagymás zsírral, és így főzték addig, míg egybe nem állt az egész. A kenyeret házilag készítették. A gazdasszony a liszthez vizet, kovászt adott és bedagasztotta. A kész kenyértésztát a szakajtókosárba helyezett szakajtókendőbe szaggatta ki majd a kendő sarkaival betakargatta. Amíg kélt a tészta, csutkával és szalmával befűtötte a kemencét. Amikor már bemelegedett, de még nem volt elég forró a kenyérsütéshez addig kiszakított néhány darabot a tésztából, kilapította és a parázs felett lángosnak megsütötte A hamar megsült lángost ették kaprosan, cukorral, de zsírosan is. „ Mikor szikrázott a tégla akkor be volt fűtve a kemence". Ekkor a szakajtóból a tésztát a kenyérsütő lapátra öntötte, és bevetette a kemencébe. Bevetés előtt egy ujjal a közepét benyomta, hogy fel ne essen a haja. A dagasztóteknő oldaláról összekapart tésztát, a vakarót is megsütötték a kemencében, de néha olajban is. Hamarabb elkészült, mint a kenyér és csillapította az éhséget A megsült kenyeret letisztogatták és a megszegés előtt a késsel keresztet rajzoltak rá. Vasár- és ünnepnapokon nem maradhatott el az asztalról a húsleves és a töltött káposzta De ekkor készítették édességként a kőttes tésztákat is. Mivel volt tojás liszt, így a házi tésztát is a levesbe meggyúrták elnyújtották felvágták és az ágy tetején szárították, boltban nem is igen lehetett kapni akkoriban ilyet. A tyúkok szárnyát lenyírták, a kakas sarkantyúját is levágták, hamuba pergették, hogy ne fertőződjön el. A sarkantyú nélkül nem tudott repülés közben irányítani, így bent maradt a góréban a tyúkokkal együtt. Vetőmagot sosem vettek, nem is volt hol, mindig megszedték a vetőmagot hogy következő tavasszal legyen mit vetni. Megjátsza magát, otthon meg a sütőben alszik, vagyis ami a kemence padkát jelentette.

Az udvaron mindenkinek volt egy ásott gémeskútja, egy szérű ahol a paszuly cséplés történt. Ez az udvar egy tiszta része volt, ahol a homokos talajt keményre döngölték és többnyire agyaggal feltöltötték. Minden tanyatelken ástak egy gémeskutat. Az udvaron volt egy hombár, a szemes gabona eltartására szolgált, vesszőből fonták és sárral betapasztották. Volt még tengeri kas, amin olyan réseket hagytak, hogy kiszáradjon a tengeri. A baromfit a góréban tartották, a nyári hőségtől a tél beálltáig. A tengeri górét, az aratás után a szalmát, a réten forgatott szénát eltették télire, egyrészt alomnak, másrészt tápláléknak. Az udvaron kapott helyet az istálló, benne a marhákkal, lovakkal, az ólakban disznót tartottak, aminek zsúp fedele volt, az akolban vagy a karámban bárányokat, kecskéket, a legelő állatokat a néhol kopár szikes (sós) legelőkön tartották, a színben a föld műveléséhez szükséges szerszámokat; ekét, boronát, szekeret. A ház nádtetős, vert falú volt, vagy vályog, nyugat-keleti tájolású, és mindig a dombosabb részre építették. Tavasszal a húsvéti ünnepek előtt és ősszel mindenszentek előtt illett elvégezni a meszelést.

A házikót kis kamra, konyha és tisztaszoba alkotta, aminek falán egy feszület, vagy egy szentkép díszelgett, amit a búcsúból hoztak. A szabad kémény és a búbos kemence fontos része volt a konyhának, ami padkával és kuckóval rendelkezett a kisgyerekek nagy örömére. A búbos kemence a konyhában a kémény melletti közfalnál, félkör alakú fal felrakásával történt. Amikor a fal elérte a nyolcvan centiméter magasságot, a körbevett üreget feltöltötték száraz homokkal, a z alját téglával rakták ki. A betöltött üreg tetejére vasabroncsot tettek, amihez hozzákötöztek négy lécet, és kúp alakzatban beállították a kémény irányába. Arra vigyáztak, hogy a lécekkel körbevett kemenceközép pontosan a kéményhuzatban legyen. A lécek alját csak annyira húzták széjjel, hogy a padkának maradjon hely. A kialakult kemencevázat vesszővel és dróttal keresztben beszőtték, úgy, hogy a keresztpálcák között kétujjnyi széles rések maradjanak. A tetejét szintén belécezték. Ezután következett a tapasztás, a pihentetett áztatott agyagba töreket szórtak, és a masszát jól összetaposták. Az elkészült kemencét kiégették, a tartólécek is elégtek, de akkor már tartotta magát a fal, mert olyan volt, mint egy kiégetett szilke. A keresztény ember, mielőtt megszegi a kenyeret keresztet vet rá, minden étkezés előtt imát mond, megköszöni Istennek amit adott. Még emlékszem az imára;" Aki ételt - italt adott, annak neve legyen áldott" Az élet része volt a böjt, a körmenet, a búcsú, a vásár, a vasárnapi mise. A felnőttek 4-kor keltek a gyerekek fél ötkor, nyáron korán világosodott és sok volt a munka. Előfordult, hogy csak sós paprikás kenyeret ettek hagymával, mert nem volt más, hozzá egy pohár tejet. A felesleget eladták, mert kellet a pénz ruhára, csizmára. A legnagyobb melegben nem csak az állatok deleltek az emberek is. Az ebéd szegényes volt, krumplileves, zöldségleves, bableves, rántott leves, tarhonyaleves, köménymag leves. Húslevest csak vasárnap vagy ünnepnapokon lehetett találni az asztalon. Vacsora lekváros kenyér volt, vagy aludttej kenyérrel. Karácsony a disznóvágás ideje volt, a húsvétra birkahús. A kenyérsütés volt a legfontosabb a háztartásban, mert hetekre előre sütötték meg a kenyeret. A kemencepadkán letakarva sorakoztak a tésztával megtöltött szakajtókosarak, abban kelt meg a tészta. A kemence tetején pedig zacskókban száradt a kovászból kivett morzsótka, amivel a következő kenyérsütéskor az élesztőt helyettesítették. Amikor a kemence belső fala kivilágosodott a melegtől, és a téglájához dörzsölt piszkafa szikrát vetett, akkor már elég meleg volt a kenyérsütéshez. A piszkafával néha-néha szétterítették a parazsat, hogy mindenütt egyenlően fűtsön. Először az ellapított, kerek lángost sütőlapátra helyezték, késsel megszurkálták, nehogy felhólyagosodjon, és bevetették a kemence alján tisztára söpört téglákra. A megsült lángost mindaddig félretették, amíg a kenyereket kemencébe nem rakták. A zsírral, vajjal, sült vajjal vagy napraforgóolajjal megkent lángos volt a reggeli a gyerekeknek. Szívesen készítettek kenyérsütéskor vakarót is. A vakaró a készítési módjáról kapta a nevét. A sütőteknő végéből, ahová a dagasztáshoz a kovászt öntötték, fakanállal felkaparták az odaragadt tésztát. A felkapart tésztát kevés vízzel és liszttel keményre gyúrták. Ötujjnyi széles, kétujjnyi vastag tésztahurkát formáztak belőle, tetejét előbb bevagdalták, majd megszórták sóval, köménymaggal, és megsütötték. A kenyér két óra hosszáig sült, de a mellé bevetett vakarót már egy óra múlva ki lehetett szedni. A kisült kenyeret lemosták, majd a kamrában a kenyértartó kosárban vagy a kenyértartó polcon tárolták. A kenyér Isten ajándéka volt ezért tisztelték a parasztemberek. Ha kenyér van, minden van, mondogatta gyakran Édesapám. A kenyérre kemencébe rakás előtt, sütés után, megszegés előtt keresztet vetettek, áldást kérve rá Istentől. Ha egy kenyérdarab véletlenül leesett, azonnal felvették, megcsókolták, esténként imába foglalták, "Istenem bocsáss meg". Ha kenyér nem volt, a hajában sült krumplit ették sóval egy pohár frissen fejt tejjel. Három fontos keresztény ünnep volt; karácsony, húsvét pünkösd. A gyerekeknek nem voltak játékaik, a tök szárából készítettek maguknak dudát, csuhéból babát, készültek játékok csutkából, nádból, szalmából, készítettek hegedűt, sípot, nyakláncot, vagy téli estéken a férfiak faragtak valamit fából. Advent idején betlehemezők járták a tanyákat. A férfiakból alakult betlehemes csapat érkezését esténként a pásztorok botjára szerelt, kilyuggatott lemezdarabok csörgése jelezte. A kántálók zaja átjárta a tanyát. Az évbúcsúztatásnak nem rendeztek különös mulatságot. Aki tehette, elment a templomba hálaadó misére. Farsangi időszakban bálok voltak, zenés, táncos mulatságok.

A tanyasi iskola tanítója színjátékkal egybekötött farsangi esteket szervezett a gyerekeknek és a szülőknek. Az asszonyok télen kenderből, gyapjúból fonalat készítettek. A semmi másra nem jó rongyokat csíkokra hasogatták, és jó erősre megsodorták. Rongyszőnyeget szövettek belőle a felmázolt ház földjére, a lócákra és a kemencepadkára kerültek. Kárba semmi nem veszhetett. Fontos volt még Szent Márk és Szent György napja. Szent Márk napján, aki tehette, kiment a határban tartott búzaszentelő körmenetre és misére. A búzaföld szélén a pap elmondott egy-egy evangéliumi szakaszt a négy égtáj felé, és imádkoztak a jó termésért az emberek. A megszentelt búzából ki-ki hazavitt egy marékkal a sublótra vagy a tükör mellé tette, a szoba dísze volt. Minden család életében jeles esemény volt a gyermekszületés. A szüléshez csak bábát hívtak, akit gazdagon megjutalmaztak. A keresztszülőket a legközelebbi rokonok közül választották. Amikor a keresztelőről hazatértek a csecsemővel, szertartásosan beköszöntek: Adjon az Isten jó napot, dicsértessek a Jézus Krisztus. Megjöttünk. Pogánykát vittünk, báránykát hoztunk." A csecsemőt három hónapig pólyában, bölcsőben tartották, s a lehető legtovább szoptatták. A régi tanyavilág legjelentősebb családi eseménye a lakodalom. Jegyesség előzte meg, a jegyességet pedig a leánykérés. A leánykérésre a vőlegényjelölt a násznagynak kiszemelt férfit hívta magával. A leány kezét a leendő násznagy kérte meg a vőlegény nevében. vőlegénynek a csizma, csizmanadrág, rövid kabát, kalap, a menyasszonynak a csipkefátyol, rövid ruha, pántos cipő. A ceremóniát mindenkor fogadott vőfély irányította, A menyasszonyi koszorút eltették emléknek, régebben berámáztatták, és a sublótra helyezték vagy a falra akasztották dísznek.

A házasság a tanyán egy életre szólt. Az ágyat priccsnek vagy dikónak hívták, az asztal mögött volt a sublót, ebben tartották a ruhát és az ágyhuzatot. A subát és a szűrt a kamra falára akasztották az nem fért be a kis konyhába, de ide kerültek a cipők, csizmák és a háztartásban szükséges eszközök, rocska, köpülő, szilke, savanyított káposztáshordó, fateknő, termények és a boroshordó is. Pitvarnak nevezték a konyha bejárati ajtaja felőli részt, ott volt a padlásfeljáró is. A konyhában a bejárattal szemközti sarokba, vagy az ablak alá került a karos láda és az asztal. Az ajtó jobb oldalára ágyat vagy inkább priccsnek nevezett fekvő alkalmatosságot, a bejárattól balra polcos állványt helyeztek. Esetleg a fekvőhely és az asztal közé tettek egy felül polcos, alul zárt edényes szekrényfélét tartottak, amit kredencnek neveztek. A karos láda és a kemence szája közötti falrészen nyílott a szobaajtó. Az építéshez használt sarat is saját földjük agyagos részéből termelték ki a parasztok, amit később kacsa- és libaúsztatónak, kenderáztatónak használtak. A tornáchoz a gazda maga faragta az oszlopokat. Pácolt deszka volt a plafon és sárdöngölt a padló. A nádat a föld vízállásos területén vágták, mert semmit nem hagytak veszendőbe, minden tenyérnyi helyet kihasználtak. A gyomirtó a kapa volt, akinek nem csillogott, azt megszólták a templomból hazajövet a pletykás asszonyok. A szomszédok segítettek egymásnak aratni, szüretelni, disznót vágni a kölcsön munka visszajár, amit a gazda szántással vagy terménnyel viszonzott is amikor a másiknak volt szüksége rá. nem voltak kövesutak, csak a szekér által kitaposott dűlőutak, csapások ösvények. A kertben volt még egy a földből kicsit kiemelkedő pinceverem, a krumplinak. A letapasztott, mázolt padlásán gabonát tároltak, a disznóvágás után a füstölt sódar kolbász a gerendára akasztották. Sokszor volt a padláson fekhely, mert néhányan ott aludtak. Sokoldalú hasznosíthatóságát a nádtetőnek köszönhette. A jól felvert tömör nád nyáron hűvöset, télen meleget tartott. Karácsonykor elmaradhatatlan étel volt a babajka, húsvétkor a sonka, tojás, kalács és sütemény. A húsvét előtti nagyböjtben a katolikusok minden pénteken böjtöltek, míg a reformátusok csak nagypénteken. Ekkor a leggyakoribb étel a pattogatott tengeri volt. A legszegényebb lakodalmi vacsorán is csigatésztával készült húslevest, főtt húst töltött káposztát, tejben főtt kását szolgáltak fel.

A háború alatt, elvitték a tehenet és a disznót a katonák, vetni nem mert senki, így akkor nélkülöztek a tanyasi emberek. Édesapám gyerekként, felmászott többedmagával a nyárfákra és a kis varjút kilopkodták a fészekből, vagy a kis gerlét. Sütve nagyon finom volt. Mivel sok volt a környező víz, sok volt a hal is. Válogatás nélkül megettek mindent, ami élt és mozgott, még a réti csíkot is. Az emberek nem voltak irigyek egymásra, ha a szomszéd kért egy kanál zsírt, vagy tojást, vagy lisztet, vagy tejet, adtak egymásnak, persze a becsületre kényesek voltak és mindig megadták egymásnak. (A képek csak illusztrációk)

Virtuális séta egy képzeletbeli tanyán;