LÁCHFOR (לחפור) NÁIM MEOD (נעים מאוד)LÁÁSZOT CHÁIM (לעשות חיים)
kiddus jájin hávdálá nér hávdálá zmán
A hét áldás
(Askenázi kiejtésben, fonetikus átírásban)
A ch eros h-hangot jelöl
1.
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, BAJRÉ PRÍ HÁGÓFEN.
(= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki eloteremti a szoloto gyümölcsét.)
2.
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, SEHÁKAJL BÓRÓ LICHVAJDAJ
(= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, akinek szavára lett megteremtve minden.)
3.
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, JAJCÉR HOÓDOM
(= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, az ember Alkotója.)
4.
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, ÁSER JAJCÉR ESZ-HOÓDOM BÖCÁLMAJ, BÖCELEM DMUSZ TÁVNÍSZAJ, VÖHISZKIN LAJ MIMENU BINJÁN ÁDÉ-ÁD. BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ, JAJCÉR HOÓDOM
(= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki képmására teremtette meg az embert, képmása modellje szerint, és örökké tartó építményt hozott létre számára. Áldott légy Örökkévaló, az ember Alkotója.)
5.
SZAJSZ TÓSZISZ VÖSZÓGÉL HOÁKÓRÓ BÖKIBUC BONEHO LÖSZAJCHA BÖSZIMCHÓ. BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ, MÖSZÁMÉÁCH CIJAJN BÖVINEHO
(= Vidáman örvend és ujjong a magtalan no is, ha majd gyermekei veszik körül örömmel. Áldott légy Örökkévaló, aki megörvendezteti Ciont gyermekei által.)
6.
SZÁMÉÁCH TÖSZÁMÁCH RÉIM HOÁHÚVIM, KÖSZÁMÉCHÁCHÓ JÖCIRCHÓ BÖGÁN-ÉDEN MIKEDEM. BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ, MÖSZÁMÉÁCH CHÓSZON VÖCHÁLÓ.
(= Örvendve vigadjanak a kedves barátok, ahogy teremtményeid örvendtek hajdan az Éden kertjében. Áldott légy Örökkévaló, aki megörvendezteti a volegényt és menyasszonyát.)
7.
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, ÁSER BÓRÓ SZÓSZAJN VÖSZIMCHÓ, CHÓSZON VÖCHÁLÓ, GILÓ RINÓ DÍCÓ VÖCHEDVÓ, AHAVÓ VÖACHAVÓ VÖSÓLAJM VÖRÉUSZ, MÖHÉRÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU JISÓMÁ BÖÓRÉ JÖHÚDÓ UVCHUCAJSZ JÖRUSOLÁJIM KAJL SZÓSZAJN VÖKAJL SZIMCHÓ, KAJL CHÓSZON VÖKAJL KÁLÓ, KAJL MICHÁLAJSZ CHÁSZÓNIM MÉCHUPÓSZOM UNÖÓRIM MIMISTÉ NÖGINÓSZOM. BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ, MÖSZÁMÉÁCH CHÓSZON IM-HÁKÁLÓ.
(= Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki örömet és vidámságot, volegényt és menyasszonyt teremtett, vidám dalt, ujjongást, táncot és jókedvet, szerelmet és szeretetet, békét és barátságot, mielobb hallatsszon, Örökkévaló Istenünk, Juda városaiban és Jeruzsálem utcáin öröm és vidámság hangja, volegény és menyasszony hangja, volegényeknek menyegzoi sátrukból felhangzó ujjongó hangja, lakomájukon mulatozó ifjak hangja. Áldott légy Örökkévaló, aki megörvendezteti a volegényt menyasszonyával.)
A szombat (héberül sabát, jiddisül sabesz) a legnagyobb, hétről hétre ismétlődő zsidó ünnep. Eredete a messzi múltba, a legkorábbi bibliai időkbe vezet: őseink minden bizonnyal már Mózes törvénye előtt is gyakorolták. A heti munkaszüneti nap, és maga a hét, mint időegység, sajátosan zsidó „találmány”. „Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt! Hat napon át dolgozz, ám a hetedik nap szombat legyen az Örökkévaló Istened számára!” — olvassuk a Tízparancsolatban. Mindenki számára kötelező a munka, és mindenkit megillet a pihenés. A szombat ugyanakkor „szent nap”, a szellemi felüdülés napja, amely egész heti tevékenységünk célját és értelmét adja.
Az ókori hébereknél a napok estétől beesteledésig (naplementétől naplementéig) tartottak, ám a szombatot kissé megnyújtották: búcsúztatása előtt megvárjuk a csillagok feljövetelét, hogy még egy darab ideig itt marasztalhassák a béke és a nyugalom napját. A hét napjait sem a csillagokról nevezték el, mint több más nép, hanem a szombatra való felkészülés jegyében nyerték el nevüket: „első nap”, „második nap” és így tovább. Ha egy zsidó a hét folyamán új ruhához, jobb falathoz jutott, leginkább félretette azt „a szombat tiszteletére”, hogy ezzel is megszentelje az Örökkévaló Isten napját.
Amíg az ókori ember naponta általában csak kétszer étkezett (reggel és este), szombaton a zsidó napi három étkezést engedett meg magának. A péntek esti (szombatköszöntő) vacsorát „Ábrahám ősapa eledelének”, a szombat délit „Izsák lakomájának” nevezte, míg a szombat délutáni „harmadik lakomán” jelképesen Jákob ősapát „látta vendégül”. Az étkezések boráldással (kidussal), kézmosással és a barchesz ünnepélyes felszelésével kezdődnek. Péntek este hal (leginkább a töltött hal, jiddis szóval a gefilte fis) dukál, ezt követi a húsleves, a hús (körettel), majd a szombati dalokkal kísért sütemény. Szombaton délelőtt, az istentisztelet után jobbára csak süteményt esznek kis pálinkával, majd rövid várakozás után, délben fogyasztják a híres sóletot. Előételként hagymás-májas tojást szokás enni. A szombat délutáni étkezés már „csupán” halból, süteményből áll.
Hajdan egy gazdag zsidónál vendégeskedett a király. A péntek esti ételek közül különösen a töltött hal nyerte meg az ízlését. Elkérte hát a receptjét, és elkészíttette a szakácsával. Csakhogy a hal a királyi lakosztályban már korántsem volt olyan ízletes. A király fanyalogva ette a sajátos csemegét, és nem tudta, kit is hibáztasson, a szakácsát-e, vagy a saját ízlését. Amikor legközelebb találkoztak, megkérdezte a zsidót, nem felejtett-e ki valamit a receptből, mert mintha egy különös fűszer hiányozna az ételéből?
A zsidó elmosolyodott, és azt válaszolta: Uram királyom, jól tudom, melyik fűszer maradt ki a töltött haladból. Ezt azonban a világ legjobb szakácsa sem tudná pótolni. Ez a különös fűszer ugyanis nem más, mint maga a szombat…
A vallásos zsidó napjában három imát mond, amelyeket szintén a három ősapának tulajdonít. A reggeli imádság (a sáchrit) szombaton kiegészül a heti szakasz (szidra) felolvasásával és a muszáf (jelentése: toldalék) imával. Minden egyes imádság megfelel a hajdan gyakorolt áldozati szertartásnak. A jeruzsálemi Szentély pusztulása óta ugyanis az áldozatbemutatás helyébe az ima lépett, ahogyan azt a Biblia szavai meghatározták: „Legyen az én imádságom illó áldozat Előtted, Istenem”.
A péntek esti (szombatköszöntő) istentisztelet, amelyet ez a modern, remélhetőleg mindenki számára jól használható imakönyv bemutatni kíván, három fontos részből áll:
1. ;": ;-"8 (kabalát sabát) — „a szombat fogadása”,
2. ;*"93 ;-*5; (tfilát arvit) — „esti ima”,
3. ;&9*/' (zmirot) — szombati „dalok”.
Egy régi zsidó legenda szerint minden zsidóhoz ilyenkor két angyal csatlakozik, hogy megvédjék őt a béke és a nyugalom napján. Ezért adtuk könyvünknek „A szombat angyalai” címet. A néphit úgy véli: ugyancsak két angyal kíséri el a zsidót akkor is, amikor péntek este hazatér a zsinagógából, a jó és a rossz angyal. Ha odahaza béke és nyugalom, égő gyertyaláng és terített asztal várja, ha a család örömmel készült a szombat fogadására, a jó angyal áldást oszt reájuk, s a rossz angyal kénytelen áment mondani. Ha viszont nem készültek föl az ünnepre, ha békétlenség és civódás vár otthon a zsidóra, a rossz angyal kéri majd, hogy máskor is úgy legyen, s a jó kényszerül rá, hogy áment válaszoljon szavaira.
A gyertyagyújtás áldása
בָּרוּךְ אַתָּה יְהֹוָה אֱלֹהֵינוּ מֶלֶךְ הָעוֹלָם אֲשֶׁר קִדְּשָׁנוּ בְּמִצְוֹתָיו וְצִוָּנוּ לְהַדְלִיק נֵר שֶׁל שַׁבָּת:
BÓRUCH ÁTÓ ÁDAJNOJ ELAJHÉNU MELECH HOAJLOM, ÁSER KIDSÓNU BÖMICVAJSZOV VÖCIVÓNU, LÖHÁDLIK NÉR SEL-SÁBOSZ.
Áldott légy, Örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki törvényeiddel megszenteltél, és megparancsoltad nekünk, hogy meggyújtsuk a szombati lángokat.
1. A szombat fogadása
;": ;-"8 (kabalát sabát)
A szombat beköszöntésekor, mielőtt az istentiszteletet elkezdjük, az asszonyok meggyújtják az ünnepi lángokat. Tenyerükkel háromszor kört írnak le (magukhoz veszik a fényt), majd szemüket letakarva mondják az áldást, amelyre a jelenlévők ámennel válaszolnak — e héber szó jelentése: biztos, úgy legyen. Ezután illik „békés szombatot” kívánni egymásnak. (Héberül „sabát salom”, jiddisül: „git sabesz”.)
A szombatköszöntő imák gyűjteménye a péntek esti istentisztelet első nagy egysége, maga is három részből áll:
Hat zsoltár, amellyel a hat hétköznap köszönti a szombatot. Az első ötöt ülve mondjuk, a hatodiknál felállunk, mert a péntek aktualitását így tudjuk kiemelni. Ez a hat zsoltár eredetileg a Mózesnek tulajdonított tíz zsoltár közül való volt. Az úgynevezett mózesi zsoltárok a Szentírás, a Zsoltárok könyvében a 90-99. számozással jelöli. Ezek közül a 90-ik valóban a legelső és legnagyobb zsidó próféta nevét viseli („Mózes imája, Isten emberéé”), a többinél inkább a tartalom bizonyíthatja a hagyomány szerinti szerzőséget. A 90-91. zsoltárt a zsidó liturgia szombat délelőttre osztotta be, a 92-93., az úgynevezett szombati zsoltárok a kabalát sabát harmadik része, így a maradék hat zsoltár jelképezte a hat hétköznapot.
Csakhogy később úgy vélték a régiek, hogy a 94. számot viselő, mózesi zsoltár, témája miatt (a „bosszú Istenét” említi a költő) nem illik bele a békés szombati hangulatba, ezért kihagyták, és helyette (hatodikként) egy dávidi zsoltárt iktattak a péntek esti liturgiába. Így — a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően — a mi imakönyvünkbe is, a 95-99. mózesi zsoltárt követően a 29. számú bibliai zsoltárt találja a kedves Olvasó.
Ha a szombat köszöntését megelőző napra ünnep vagy félünnep esik, az első öt hétköznapi zsoltár elmarad, és csak a hatodik zsoltárral kezdjük az istentiszteletet.
A hat zsoltárt követően az árvák (gyászolók) kaddis imája következik.
Löchó dajdi — szombatköszöntő dal. A péntek esti istentisztelet legnépszerűbb dala, amelyet szinte minden vallásos zsidó ismer és énekel a zsinagógában. Dallama tájanként változik ugyan, ám a szöveg mindenütt jól ismert, holott voltaképpen ez a legfiatalabb tagja a péntek esti liturgiának, „alig” félezer éves. A vallásos költemény szerzője egy kabbalista szerző, Slomó Halévi Alkabec volt, aki a 16. század második felében, az észak-izraeli Cfát városában élt. (A szerző nevét egyébként a versszakok kezdőbetűiből is kiolvashatjuk, ezt a költői bravúrt az irodalomtudomány akrosztichonnak nevezi.) Itt ez idő tájt jelentős kabbalista irodalmi műhely létezett, amelynek vezéralakja Jichák Lurja Askenázi volt (meghalt 1572-ben).
A Cfát városában élt kabbalisták a szombatot királynőként, menyasszonyként képzelték el, és várták hétről hétre. Péntek délután valamennyien megfürödtek, díszes ruhát öltöttek. Az idősebbek a zsinagógába mentek, ahol az Énekek énekét és más szent szövegeket olvastak. A fiatalok, menyasszonyi sátorral, a város határában várakoztak, s mihelyt a Nap a látóhatár szélén lebukott, tánccal, dallal kísérték be (baldachin alatt) a szombat-menyasszonyt a zsinagógába. Alkabec erre az alkalomra írta dalát, hogy azt a fiatalok együtt énekeljék. A szombatköszöntő dal utolsó versszakát már a zsinagóga közelében énekelték, s az bizony behallatszott az ott várakozókhoz. Ezért vált szokássá, hogy az utolsó versszak éneklésekor mindmáig hátra fordulunk a zsinagógában, az ajtó felé. Hajdan ugyanis így tettek az idősebbek, kíváncsian várva a szombat-menyasszonyt és a fiatalok éneklő csapatát. Ma már természetesen nem jön be senki ilyenkor, de a szokás öntudatlanul megőrződött. A szombatvárás efféle szokása Európa-szerte is elterjedt, nálunk Sátoraljaújhelyen még a 19. század végén menyasszonyi sátorral (jiddisül chüpé-vel) várták a fiatalok a szombat királynőjét. Heine nagyszerű költeményt írt erről a vallásos énekről, Sabbath hercegnő címmel. Csakhogy a dal szerzőjét, Slomó Halévi-t összetévesztette a középkor legnagyobb héber költőjével, Jehuda Halévivel:
„Ezt a csinos nászi rigmust
nem más szerzé, mint a híres,
hírneves szerelmi dalnok,
Don Jehúda ben Halévi.”
(Molnár Imre fordítása)
A félreértés egy érdekes eseményhez vezetett, amelyet a budapesti Rabbiképző Intézet története joggal számon tart. Erzsébet királyné, tudvalevőleg, lelkes rajongója volt Heine költészetének, s így érdeklődést mutatott a fenti versében szereplő Jehuda Halévi iránt is. A Rabbiképző tudós professzorát, Kaufmann Dávidot felkérték arra, hogy a budai Várban jelenjék meg a királyné előtt, s tartson számára előadást Jehuda Haléviről. Csak az ünnepélyes találkozás végén, az előadás elhangzása után derült fény arra, hogy a királyné voltaképpen a szombatköszöntő dal szerzője iránt érdeklődött…
A szombatköszöntő dalban a vers, a középkori héber költemények bevett szokása szerint, a refrénnel kezdődik, majd ez minden versszak után megismétlődik. A dal rímes, időmértékes formában íródott, a versszakok kezdőbetűiből a szerző neve is (Slomó Halévi) kiolvasható. (A rímképlet: aa, bbba, ccca és így tovább.) Mi azonban, sajnos, csak szó szerinti, nyers magyar fordítással szolgálhatunk.
Ha a szombat köszöntését megelőző napra ünnep vagy félünnep esik, a Hisznáárí kezdetű versszak elmarad, mert nem kell „a hétköznapi porból felkelnünk”.
A szombati zsoltár, amely valójában két zsoltárból áll, a bibliai Zsoltárok könyve sorrendje szerint a 92-93. számot viselőkből. Ezeket a hagyomány szintén Mózesnak tulajdonítja. Ezt a feltételezést látszik igazolni, hogy a költő mintha a Nádas-tengeren való átkelés csodájára utalna:
„Nagy víz hangjánál
hatalmasabbak a tenger hullámtörései,
ám a mélységben is leghatalmasabb az Örökkévaló”.
(A héber mórajm szó ebben az esetben nem magasságot, hanem mélységet jelent.)
A hagyomány szerint a szombat akkor áll be, pontosabban akkor vesszük magunkra a szombat kötelességét, amikor ezt az imát elmondtuk. S egyesek szerint éppen ezzel áll összefüggésben az a furcsa szokás, hogy a szombati zsoltárt Prágában mindmáig kétszer mondják el. A különös szokásnak az okát egy helyi történetban vélik felfedezni. Itt élt ugyanis a 16. század végén a kabbala nagy tudósa, Hoche Rabbi Löw (valódi neve Juda ben Becalél), aki Rudolf császár udvarába is bejáratos volt. Hozzá fűzi a hagyomány a világszerte népszerű, legendás robot, a gólem elkészítését. Egyszer — így szól a történet — péntek délután a rabbi megparancsolta a gólemnek, hogy szombatra vizet merítsen és szállítson a zsidók házaiba. Csakhogy, templomba indulása előtt elfelejtette leállítani a gólemet, ahogyan azt minden szombat beköszöntésekor tette.
A zsinagógában már épp elmondták a szombati zsoltárt, amikor az asszonyok lélekszakadva rohantak a rabbihoz: nem tudnak, mitévők legyenek, mert a gólem folyamatosan hozza a vizet, s már majdnem elárasztotta otthonaikat. Löw rabbi kérte, hogy várják meg: kikapcsolta a gólemet (állítólag soha többé nem indította be), és visszatért a zsinagógába. „Most mondjuk el újra a szombati zsoltárt, — szólt —, mert most köszöntött be a sabesz…
Egy másik vélemény szerint a prágai szokás eredetét inkább abban kell keresnünk, hogy a Tízparancsolat két változatában (Mózes II., illetve V. könyvében) más-más igét találunk a szombat törvényére. A Szináj hegyénél felhangzott isteni parancs arra utasít, „emlékezz meg” (héberül zóchajr) a szombat napjáról (a rabszolganépnek ugyanis fel kellett idéznie az ősi szokást), míg Mózes beszédeiben már így fogalmaz: „őrizd meg” (sómajr) a szombat napját (az általa felújított gyakorlatot). Ugyanezeket a szavakat találjuk a Löchó dajdi kezdetű dal első versszakának elején.
A szombati zsoltár elmondását követően az árvák (gyászolók) kaddis imája következik. (A kaddis imáról később szólunk.)
2. Az esti ima
;*"93 ;-*5; (tfilát arvit)
A szombatköszöntő imák második nagyobb egysége többé-kevésbé azonos a hétköznapi esti imával, amelyet a hagyomány Jákob ősatyánknak tulajdonít. A Szentírás szavai szerint ugyanis az ősapa, Ézsau haragja elől menekülve, a sivatag kövei fölött hajtja álomra fejét. Mielőtt azonban aludni tért volna, — így szól a szöveg —, „rátalált a helyre” (Mózes I. könyve, 28. fejezet 11. vers), márpedig, a Hely — hagyományos felfogásban — maga Isten, aki mindenütt ott található. (Az imádságnak a mindennapi esti imától való eltéréseire minden esetben fel fogjuk hívni a figyelmet.)
A szombatköszöntő esti imát hat részre oszthatjuk:
Istendicsőítő köszöntés, amely az esti (és a reggeli) ima egyik legrégibb eleme, és már a Babilóniai Vigasztaló próféta is hivatkozik rá. Lényegében két rövid kijelentésből áll, az előimádkozó (a kántor) felszólításából és a közönség (a kórus) válaszából. Ezt azonban értelemszerűen csak tíz felnőtt férfi (gyülekezet, héberül minján) jelenlétében lehet elmondani.
Két áldásmondás, amely megelőzi a „Halljad Izrael” kezdetű főimát. Áldásmondásnak azt nevezzük, amikor az előimádkozó (a kántor) ezt énekli: Bóruch Átó Ádajnoj, s a közösség (a kórus) erre minden esetben így válaszol: (BÓRUCH HÚ U)BÓRUCH SÖMAJ, majd az áldás végén ezt válaszolják: OMÉN. Az első áldás Isten bölcsességéért ad hálát, a napszakok váltakozása miatt. A második áldásmondás Isten törvényeit és a Tóra tanulását dicsőíti.
Sömá Jiszroél — „Halljad Izrael” főima. Mózes mondta el először, hiszen ott olvasható az a Tórában, közismert első szakasza Mózes ötödik könyve hatodik fejezetében (4–9. vers). Az imádság második szakasza ugyancsak az V. könyvből való (11. fejezet 13–21. vers)? míg a harmadik, befejező szakasz Mózes IV. könyvében található (15. fejezet 37–41. vers). A hagyomány azonban a zsidó vallás főimáját, pontosabban annak első mondatát még régebbinek tartja. Amikor Jákob halála előtt összehívta fiait, megkérdezte tőlük, továbbra is követni fogjátok-e az én hitemet és hagyományaimat. Ők egyöntetűen így válaszoltak: „Halljad Izrael, apánk (ez volt Jákob második neve), az Örökkévaló a mi Istenünk (nem csak a tied), az Örökkévaló egyetlenegy!”
Az imádság fenti, első mondata 6 szóból áll. Az első mondatot hangosan énekeljük, a második mondatot csendesen mondjuk, kivéve jom kipurkor, az engesztelőnapon, amikor ezt is hangosan énekeljük. Ez a második mondat szintén hat szó. S ez nem véletlen, hiszen a hatos szám az ókori zsidóságban a világot jelenti. A hat fő irányt (felfelé, lefelé, jobbra, balra, előttem és mögöttem), vagyis a három dimenziót. A Sömá Jiszroél első nagy bekezdése összesen hatvan szó, ami az Énekek éneke egyik mondatára utal: „Hatvan vitéz van körülötte, az éjszaka félelme miatt.” Ezért mondatják el a kisgyermekkel is ezt az imát lefekvés előtt.
Az egész főima 245 szó, míg a Tórai előírások száma 248, ezért három szót hozzáteszünk. Ha otthon vagyunk, egyedül, az elején ezt mondjuk: „Él Melech neemon” („Isten megbízható Király”). Ha zsinagógai közösségben imádkozunk, akkor a végén a kántor 3 szót mond: „Ádajnoj Elajhéchem emesz” („Az Örökkévaló a ti Istenetek igaz”), összekapcsolva a következő ima első szavával. Jókai Mór „A jövő század regényé”-ben ezt írja: „A zsidók még mindig elmondják 248 szavas imájukat”. Tehát ő is ismerte ezt a zsidó hagyományt.
A mózesi főimát a Talmud szerint lehet ülve mondani, vagy állva, csak éppen nem szabad közben leülni vagy felállni, nehogy elvonjuk figyelmünket a szent szövegtől. (Több modern zsinagógában ezt tévesen gyakorolják.) Nem szabad az ima elmondása közben mással foglalkozni, beszélgetni, még köszönni sem, mert akkor a fenti szó-szám már nem lesz ugyanannyi. Ugyancsak szokás az első mondatnál szemünket eltakarni, és annak utolsó szavát elnyújtani. A hagyomány szerint ez onnan ered, hogy Rabbi Akiba ezzel az imával lehelte ki lelkét. A Bar Kochba-felkelés leverése (időszámításunk szerint 135) után Hadrianus császár megtiltotta a Tóra-tanítást. Akiba azonban tovább tanított. Végül e szavakkal halt mártírhalált, s ezért később a mártírok imájának tartották. Ezt az imát szokás elmondatni a haldoklókkal is.
Két áldásmondás, amely a „Halljad Izrael” kezdetű főimát követi. Ezek az imádságok is Mózes korára utalnak, hiszen az első áldásban a Nádas-tengeren való átkelés történetét idézzük. Sőt, néhány mondat egyenesen Mózes diadalénekéből való, amely a tengeri csoda alkalmából íródott. Ezek közül az első, amelyet közösen énekelünk, így kezdőik: MÍ CHOMAJCHÓ BOÉLIM ÁDAJNOJ. („Ki olyan a hatalmasok között, mint Te, Örökkévaló”). Ha e szavak kezdőbetűit összevonjuk, ezt olvassuk ki belőle: Makkabi. A hagyomány szerint ugyanis a szír-görög elnyomás ellen harcoló makkabeus szabadságharcosoknak (i.e. 167-től) ez volt a jelszava, zászlajukra is ezt a mondatot írták, s innen nyerték nevüket.
A második áldásmondás, az egyik legszebb zsidó imádság, a lefekvés előtti ima, amelyben a hívő ember Istenre bízza magát az éjszakai öntudatlan álom idejére. Kéri a Mindenhatót, hárítsa el tőle a reá leselkedő veszélyeket, s hogy az egész népet és Jeruzsálemet is segítse meg.
Vösomru — A szombat törvénye, egyenes idézet a Szentírásból (Mózes II. könyve, 31. fejezet 16-17. vers). Együtt énekeljük. Az imádság előtt felállunk, egyedül Szegeden szokás ülve maradni, a tudós Löw Immánuel főrabbi döntése alapján. Ezután a kántor (előimádkozó) úgynevezett fél kaddist mond. (Ezt később még megmagyarázzuk.) Ekkor már mindenki áll, és a csendes imádságra készül, s hogy a kettőt ne szakítsák szét, a kaddis végén az előimádkozó elhalkul, s ekkor már nem illik rá áment mondani.
Amida — csendes imádság, amelyet állva, kelet (héberül mizrách) felé fordulva kell elmondani. Ez a központi része a vallásos zsidó által naponta elmondott mindhárom fő imádságnak, a reggeli sachrit, a délutáni minchá és az esti arvit imának. (A „Halljad Izrael” kezdetű főimát csak kétszer, a reggeli és az esti imádság keretében mondják el, ahogyan azt magában a szövegben is olvashatjuk: „ha lefekszel, és ha fölkelsz”.) Az Amidát (az„álló imát”) népiesen „18 áldásnak” is nevezik (héberül smajne eszré), mert eredetileg ennyi áldásmondásból állt, s csak az időszámításunk szerinti 4. században (amikor a kereszténység hatalomra kerülésével a zsidóüldözések megkezdődtek) egészítették ki egy tizenkilencedikkel, amely a rágalmazók ellen szól. Péntek este, a szombatra való tekintettel, az „álló imádság” csak 7 áldást tartalmaz, mert ezen a szent napon hétköznapi témákról (bűnről, megtérésről, betegségről, vagy akár Jeruzsálem újjáépítéséről) nem illik beszélni. Ugyanakkor az alapszöveg kiegészül a szombat szentségéről szóló áldásmondással.
Az „álló” vagy csendes imádság megkezdése előtt és végén szokás három lépést hátra és előrelépni, tisztelet jeléül. Ezt a különös gyakorlatot a zsidók a középkori francia udvarból vették át. Úgy vélték: ha a világi királyt megilleti az effajta tiszteletadás, a világ Királya előtt még inkább így kell tennünk. Hasonló szertartás alakult ki a meghajlás tekintetében: összesen négyszer hajlunk meg az ima közben oly módon, hogy az első szónál térdünket hajlítjuk meg kissé, a másodiknál fejünket hajtjuk meg, míg a harmadiknál kiegyenesedünk. A négyszeri meghajlás a következő: az „ősök” nevével fémjelzett első áldásmondás elején és végén, valamint a „hálaadás” (hatodik áldásmondás) elején és végén. Ezek közül három így hangzik: Bóruch Átó Ádajnoj („Áldott légy, Örökkévaló”), a negyedik Majdim ánáchnu Loch („Hálát adunk Neked”), amely kifejezésekben a harmadik szó mindig Istent jelenti, s azért egyenesedünk ki ilyenkor, mert Ő az, aki tartást és lelki erőt ad nekünk, földi halandóknak…
Az Amida alkalmas a lelki elmélyülésre, meditációra, ezért az ima végén bárki (csendesen) magánimát is mondhat, hogy kéréseit, vágyait hallgassa meg az Örökkévaló. Egyes ókori bölcsek magánimái be is kerültek a liturgiába (vesd össze Talmud, Brakhot 15/a-b.), így az Elajháj, nöcajr lösajni méró („Istenem, óvd meg nyelvemet a gonoszságtól”) kezdetű ókor végi imádság.
Az Amida („álló ima”) végén illik a rabbit megvárni, aki a már említett három apró lépéssel és az utolsó mondat hangos előadásával jelezni is szokta ezt. Természetesen, az egyébként közismert befejező mondatot imakönyvünkben külön közöljük, fonetikus átírásban is.
3. Szombati dalok
;": *9*: (Síré sabát)
A péntek esti (szombatköszöntő) istentisztelet harmadik része elsősorban közösen énekelt dalokból áll, amelyek közül az elsőt közvetlenül a csendes imádság befejezése után (pontosabban akkor, amikor a rabbi is befejezte imáját), azonnal kezdenek el. Először három dal hangzik fel (az első és a második között az előimádkozó egyetlen áldást mond). Ezek a következők:
1. Vájchulu — bibliai idézet a szombat eredetéről, részlet a Teremtés könyvéből (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4. vers). Különlegessége, hogy az első mondat 5 szóból áll, ezután három mondat (félmondat) következik, amelyek mind hétszavasak, s végül az utolsó mondat 9 szót tesz ki. Természetesen, ez nem véletlen, hiszen az ókori keleti ember a páratlan prímszámokat különösen fontosnak és szerencsésnek tartotta. A számsor növekedése pedig egy alapvető talmudi szabályra utal: „A szentség dolgában mindig csak növekedni szabad”. (Vesd össze a chanukai gyertyalángok gyújtási rendjével!)
A szent szöveg különlegessége még, hogy belerejtve (minden hetedik betűt számolva) megtaláljuk a Jiszroél („Izrael”) nevet. A hagyomány szerint ugyanis Izrael olyan szerepet tölt be a népek között, mint a szombat a hét napjai között.
2. Mógén óvajsz — „Az ősök pajzsa” kezdetű dal valójában a csendes imádság hét áldásmondásából összeállított vers, ezért Méén sevá („A hét tömörítése”) névvel is illetik. Mivel a „megtérés szombatján” (ros hasaná és jom kipur, vagyis a zsidó újév és az engesztelőnap között) a csendes imában a Hoél hákódajs („A szent Isten”) áldásmondás helyett Hámelech hákódajs („A szent Király”) kifejezést szokás mondani, ugyanez a változtatás vonatkozik e szombaton az összefoglaló dalra is. A régiek ugyanis így kívánták kifejezésre juttatni, hogy ebben az időszakban közelebb érzik magukhoz a Mindenhatót.
3. Röcé — „Kedveld” kezdetű imádság, amelyet együtt énekelünk, a végén található áldást azonban már csak a kántor (az előimádkozó) mondja, s arra a gyülekezet (a kórus) a már korábban ismertetett módon válaszol. Egyes gyülekezetekben a kántor (művészi módon) egyedül recitálja az egész dalt.
A három dalt követően a kántor (az előimádkozó) úgynevezett egész kaddist, majd utána boráldást (kidust) mond. Most ezekről szeretnénk szólni:
4. Kaddis — A „szent” imát sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is ezt szokták elmondani a zsinagógában, ám valójában a gyászolók ezzel csupán azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenére sem veszítették el hitüket. A kaddis imának négy változata ismert:
a. Fél kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység (például az „álló ima”) előtt mond el.
b. Egész kaddis, amelyet az előimádkozó mindig valamely nagyobb liturgiai egység (például az „álló ima”) lezárásaként mond el.
c. Rabbi kaddis, amelyet általában a rabbi (szefárd gyülekezetekben az egész közösség) szokott elmondani, általában közös tanulás után. Mivel a régi bölcsek (a mindennapi tanulás tórai törvényének megvalósítása érdekében) egyes talmudi részeket is beiktattak az istentiszteletbe, ezek elmondása után is szokás ezt a kaddist elmondani. Ez az imádság összesen 100 szóból áll, ami a bölcsek gyülekezetének maximális száma.
d. Árvák (gyászolók) kaddis imája, amelyet minden gyászolónak, a temetéstől számított 30 napig kell elmondani, közösség (minján) jelenlétében. (Ezért a gyászhét alatt, amikor a hozzátartozók szombat kivételével otthon tartózkodnak, a templomi közösség a gyászháznál szokott imádkozni.) Szülők után 11 hónapig kell kaddist mondani.
Az ima lényegében összefoglalása az összes héber istendicséretnek, s azért íródott arámi nyelven, mert az időszámításunk kezdete körül ez volt a nép nyelve, s így az egyszerű emberek is értették. Pontosan 68 szóból áll, mert ennyi a héber chájim („élet”) szó betűszám-értéke, s így ezzel az elhunytak örök életére gondoltak.
5. Kidus — A boráldás neve valójában „megszentelést” jelent, mert ezzel a szertartással szentelik meg (köszöntik) az ünnepet. Az ima hagyományosan három részből áll:
a. A korábban énekelt Vájchulu bibliai szakaszból (Mózes I. könyve, 2. fejezet 1-4. vers), amely előtt azonban még a Szentírásban, a teremtéstörténet végén álló hat szót is elmondják: Vájhi erev, vájhi vajker, jajm hásisí („Este lett, reggel lett, a hatodik nap”). Ezt a mondatot csendesen kezdik, s csak a végén emelik fel hangjukat.
b. Maga a boráldás, amelyet borivás előtt mindig szokás elmondani.
c. A szombat megszenteléséről szóló áldás, amely a kidus legfontosabb része.
Az első és a harmadik rész pontosan 36-36 szóból áll, aminek a kabbalában nagy jelentősége van.
A boráldást eredetileg csak otthon, a családban mondta el a családfő, vacsora előtt, de a szegények és az egyedülállók kedvéért (különösen a holocaust után) a zsinagógai szertartás szerves része lett. Ilyenkor a kántor (az előimádkozó) mondja a boráldást, többnyire a közösség felé fordulva, azonban az első szakaszt általában elhagyják. A harmadik szakasz befejező részét újabban a közösség együtt énekli — mi is ennek megfelelően írtuk át fonetikus módon.
Végül az „Olénu” kezdetű záróima, majd a gyászolók kaddisa következik, s ezután még egy szép régi dalt szokás énekelni.
6. Záróima— Eredetileg magánima volt (a 3. század elején élt babilóniai mester, Ráv imája), de ma már általánosan elfogadott záróima. Egyes részeit közösen énekeljük, és közben lehajolunk „a Szent, a királyok királyainak Királya, áldott legyen Ő” nevének említésekor. Ez a furcsa kifejezés egyébként onnan ered, hogy a perzsa király magát „a királyok királyának” (sáhinsáh) nevezte, a hívő zsidók pedig úgy gondolták: a Mindenható Isten még ő fölötte is ál… Jom kipurkor (az engesztelőnapon) főimaként szokás elmondani. A záróima után a gyászolók kaddis imája következik.
7. Ádajn ajlom — „A világ Ura” kezdetű dal, amelyet újabban minden (különösen a péntek esti) istentisztelet végén együtt szokás elénekelni. A dal középkori eredetű: a 10-14. század táján keletkezett, egyesek Dunás Ibn Labrát észak-afrikai héber költőnek (10. század) tulajdonítják. Szép vallási és filozófiai tartalmán túl formailag is újító jelentőségű költemény. Rímes időmértékes verselésben íródott, amely héber és arab közvetítéssel jutott el Európába. A jambus és a spondeus szabályosan váltakozik benne, és dallama is magával ragadó.
Sajnos aktuális;
Ima a terroristák ellen.
BORUCH ÁTO ADOJNOJ, SOJVÉR OJVIM UMÁCHNIÁ ZÉDIM.
Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki letöri ellenségeinket és megalázza a gonosztevőket !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése